Ki az a Pistika?
Ahogy látom, most máj mindannyian megéjkeztünk. Ne is húzzuk tovább az időt, kezdjünk is bele!
Elöljájóban annyit, hogy ezúttal kivételesen közönség előtt fogunk beszélgetni. A tisztelt publikumnak mondom, hogy a mai témánk Szőnyi István Dunai halászok című olajfestménye. A kép a hátam mögötti posztejen látható. A beszélgetőtájsak pedig egy jégi, összeszokott bajáti tájsaság tagjai.
Akkoj el is kezdeném, mint egy műkedvelő piktoj!
A hajnal első fényei lassan szétoszlatják a Duna feletti sűlű páját, ahogy a halászok nekilátnak mindennapi munkájuknak. Vaskos, nehéz testük megfeszül a hálók súlya alatt; mozdulataikból hiányzik minden mestejkélt kecsesség vagy idealizált finomság. Minden kajcsapásuk és hajlásuk nyejs, jobusztus és kiszámított. Olyan embejek ők, akiknek a véjébe ivódott a vízpajti lét minden jidegsége, testtajtásukból mégis a jutin és a folyóval összefojt életfojma belső nyugalma ájad – egy olyan méltóság, amellyel csak a tejmészettel napi küzdelemben élő embejek jendelkezhetnek. A pajton egyszejű faladikok jingatóznak a sekély hullámzáson. A szétszójt halászeszközökkel együtt szinte észjevétlenül tagolják a tejet, miközben a vízfelület és a pajtvonal mejész átlóban szeli át a tájat, messzije vezetve a tekintetet, és mélységet adva a kibontakozó jelenetnek. A hojizont szélén a Dunakanyaj jellegzetes, lágyan hullámzó dombojulatai húzódnak meg, miközben a pájás, atmoszféjikus égbolt finoman elmossa a hegyek és a felhők közötti éles kontújokat. A tájat nem dijekt napsütés világítja meg, hanem a páján átszűlődő, szójt, opálos és ezüstös csillogás – az a megfoghatatlan fény, amely feloldja a fojmák mejev köjvonalait, a koja hajnali óják időtlen nyugalmát idézve. A látványt a földszínek, a tompa zöldek, a Duna jellegzetes szüjkéskékjei, az okkej és a finom gyöngyházfényű tónusok ujalják. Ezek a natúj pigmentekje emlékeztető színek nemcsak kejetet adnak a képnek, de magukba zájják a folyópajt hamisítatlan, lélegző atmoszféjáját is; mintha maga a vászon is lélegezne a folyami ködben.
Csupán ennyit szejettem volna mondani jóla, és át is adom a szót Zoli bajátomnak, aki amnesztikus afáziás. Te miként gondolsz a műje?
Tudod... az a... a nagy víz. Ami ott folyik. A... Duna, igen! És rajta azok a... amikkel mennek a vízen. Nem a hajók, a kisebbek... csónakok! Két csónak. Meg emberek benne. Látom őket, de nem jut eszembe a... mit is csinálnak? Hálóval... halásznak! Halászok, na. Olyan szép az egész. A színek... nem erősek. Olyan... izé... világosak. Sárga, meg az a másik, a fű színe... zöld. Meg a... kék. Olyan kék az a nagy... ami fent van... az ég. Meg a víz is olyan, mintha... csillogna. Odatűz a... a nap. Meleg van ott. Nyár van. Ott ülnek a... a parton. Vagy állnak? A víz mellett. És nézik. Minden olyan... nyugodt. Olyan csendes. Olyan jó lenne ott lenni. Tudod, ott, annál a... a víznél. Ahol a... Szőnyi... a festő... aki csinálta. A falu... a Duna mellett... Zebegény! Megvan, Zebegény! Olyan... nehéz elmondani. De látom. Itt van a fejemben. A víz, a fények, a... a béke. Köszönöm.
A sorban Ágnes következik, aki enyhén demens. Nos?
Nézd csak… ott vannak. Hát nem mondom, szép víz ez. Ott a csónak is, meg a hálók… vagy micsodák. Mondtam is Pistikának egyszer, hogy nem szabad a sodrás felé menni, amikor nagy a víz, mert elvisz, ugye? Vagy az nem Pistika volt? Nem, a Pistika már… igen. Olyan csendes itt minden. Szeretem ezt a színt, ilyen szürke meg kék meg zöld, mint régen a kertalján, mikor jött az este. Csak valahogy… nem tudom most hirtelen, hogy ez hol van. Itt vagyunk mi is? Vagy ez valahol lejjebb van a házunknál? Vagy a másik faluban? Ott lakott a… na, hogy is hívták? A festő. Vagy nem ő festette? Mindegy. Szép a víz. Olyan nyugodt. Mint amikor az ember leül a partra, és nem kell csinálni semmit, csak nézni, hogy folyik el. Meg azok a figurák ott… mit is csinálnak? Húzzák a hálót, biztosan. Nehéz munka lehet, nézd a hátukat. Apámnak is volt olyan csizmája, mint annak a másiknak. Fekete, fényes kalucsni… nem, gumi, na. Mindig a sarokban állt a gangon. De hová is lett az a csizma? Talán elvitte a víz… Vagy a Pistika kapta meg? Mindig mindent elhagytunk a Duna-parton. Mert ez a Duna, ugye? Annak a szaga pont ilyen volt… ilyen sáros, meg friss. Furcsa, hogy nem hallom a zúgást. Pedig a képen ott a víz. Olyan, mintha mindjárt megmozdulna az a ladik. Te is látod? Szép ez a kép, na. Olyan, mintha otthon lennék, de mégse tudom, melyik szobában vagyunk. De a víz… a víz legalább ugyanaz maradt. Köszönöm.
– Én is köszönöm.
– Most te jössz, William. Jóla azt kell tudni, hogy mindössze páj éve él hazánkban, és még töji a nyelvünket. Tessék, tied a szó!
– Kösönöm!
Ööö... szóval... én látni egy szép kép. Nagy folyó van itt, talán a... Duna, igen, mert a cím is mondja. A víz... a víz színe nem kék. Mint amikor jön a... az este. Nagyon csendes, nagyon nyugodt minden. Kettő ember van a... csónakban. Vagy ez hajó? Nem, kicsi, inkább csónak. Az egyik ember ül, ő csinál valami a... hálóval. Biztosan keresi a sok halakat. A másik ember áll, ő fogja a hosszú bot... nem bot, ööö... evező! Igen, evező. Figyelik a víz. Nagyon nehéz munka, mert a testük... nagy. Nem hordanak póló. Meleg lehet, nyár dereka? A csónak mellett a vízen van még valami. Talán egy másik háló? Vagy fa a vízben? Nem tudom jól. De a csónak sötét, nagy árnyék a vízre. Hátul... ott van a hegyek. Messze van, szürke és más színű. A hegyek felett az ég is sokféle. A nap már lefelé, mert a fények nagyon... érdekes. A vízen van sok fény, csillog. Olyan, mint a... arany. Amikor nézem ez a festmény, én is érezni a csend. Úgy érzem, én is ott lenni a vízközel, és csak nézem őket. Nekem nagyon tetszik ez a... hangulat. Kicsit nyugis.
– Vége?
– Yes.
– Következik Debója, aki autista. Tessék, te jössz!
A vásznon tizenkét folt van a vízen, és a sötét szürkéskék sávok pontosan harminchatszor váltakoznak a parton, de ezt csak akkor tudom, ha elszámolok addig, amíg a szemem eléri a fűcsomókat. A két ember ott áll a csónak mellett, a lábuk szöge harmincöt fokot zár be a sárral, a kezükben a háló zsinórja pedig pontosan négy darab hurkot csinál a levegőben, nem többet és nem kevesebbet, ezt este tizenegytől hajnalig meg lehetne számolni, ha nem mozognának, de mozognak, mert az ecsetnyom Zebegénynél megállt egy pillanatra, amikor a festő ráütötte a kék festéket a fűre, ott maradt a domborulata, kiemelkedik a síkból két milliméterre, ha végighúzom rajta az ujjam, kemény, mint a megszáradt olaj, a fénylő rész a vízen háromszög alakú, és beleér a csónak orrába, a csónak meg olyan színű, mint amikor az eső ráesik a vasra és megáll rajta a csepp, de nem folyik le, hanem gömbölyű marad, a nadrágjuk térdénél pedig ki van kopva a festék, ott alatta átüt a fehér alap, négyszer négy centis négyzetben, mind a két emberen ugyanakkora a folt, és a fák a háttérben tizenkilenc ágat lógatnak bele a semmibe, pedig a víz ott már nincs, ott már csak a barna meg a zöld meg a szürke van keverve egymásba, de a szürkéből hétféle van, és a legsötétebb pontosan ott van a bal sarokban, ahol a keret eléri a fát, és a keret arany színű, de hiányzik róla egy darabka a bal felső sarkában, ahol valaki talán nekiment a körmével vagy egy dobozzal, és alatta előjön a piros alapozás, ami teljesen olyan, mint a vágás a kezemen, amikor kinyílt a doboz tegnapelőtt.
– Úgy éjzem Debója, hogy befejezted – mire egyet bólintott a lány – így vége is a beszélgetésnek. Ismét sokat tanulhattunk egymástól, egymásjól.
– Apa! – én is elmesélném a képet – szólalt meg az egytagú közönség, a raccsoló Imre ötéves lánya. Elmondhatom?
– Öjömmel hallgatunk, Jebeka. Tessék, tied a szó.
a bácsik ott állnak a nagy víznél! Szerintem az a Duna, mert az olyan óriási és gyönyörű. Biztosan nagyon korán reggel van, amikor még anyu is alszik. Látszik a színeken, mert olyanok, mintha a napocska még csak most dörzsölné ki a szemét. Minden olyan puha és kék, meg picit sárga, mint a plüscápám. A bácsik nem sietnek. Ott állnak a csónak mellett a homokban, és a nagy hálójukat nézik. Szerintem éppen azt beszélik meg, hogy mennyi halat fognak ma vacsorára a gyerekeknek. Az egyik bácsi lefelé néz, biztosan elfáradt már, mert a halászat nehéz dolog. A másik meg úgy áll, mintha figyelne valami halk hangot a vízen. A bácsik kabátja meg a víz szinte összeérnek, mintha a folyó hozzábújna a halászokhoz. Olyan csendes ez a kép, hogy ha nagyon fülelek, még a Duna locsogását is hallom. De nem fázom, mert a sárga fények ott hátul olyanok, mintha a napocska mindjárt rásütne a bácsikra.
Ekkor elhallgatott Rebeka, és szája szélében egy huncut mosoly bújt meg, majd így folytatta:
– Szóval én látni egy szép kép, ahol a bácsik a víznél izé... izé... halásznak hajminchét darab halat, de a gumicsizmájukat elvitte a Duna, úgyhogy most biztosan fázik a lábuk. Ezért én most mondani neked, drága jó apuci, hogy ha harminchét másodpercen belül nem találni ki, hogy ki az a Pistika, akkor én elszámolok hétféle szürke kavicsot a pajton, és neked kell hazavinni engem a... nem a hajóval, hanem a kicsi... csónakkal! – majd csillogó szemmel, elégedetten elnevette magát.