Foncsorelégia

 

 

 

1. fejezet

 

A dammár-gyanta, a tiszta szesz és a lakkbenzin fanyar kipárolgása alig arasznyi sávban sűrűsödött össze a tölgyfa munkaasztal felett. Lilla nem húzott maszkot. Szüksége volt erre a maró vegyszerszagra; számára ez jelölte a romlás és a megóvás közötti folyékony határvonalat.

Jobb szemét a mikroszkóp gumikagylójára szorította. A megvilágított látómezőben egy tizenhetedik századi, fatáblára festett ikon töredéke feküdt. Szent Miklós köpenyének redőit három évszázad alatt elsötétedett, repedezett olajlakk fedte.

Lilla vattapamacsot tekert egy fapálcikára, majd a keverékbe mártotta. A tampont lágy, gördülő mozdulattal vezette végig a táblán. Idegei vibráltak a koncentrációtól: az oldószerelegynek csupán az elöregedett lakkréteget szabadott elvékonyítania, a temperának sértetlennek kellett maradnia. A kéreg végül engedett. A finomra őrölt azurit mély, ragyogó kékje érintetlenül villant fel a lencse alatt. Lilla kézbe vette a sebészi acélszikét. A mozdulat nem csuklóból, hanem az egész alkar fegyelmezett, lassú tolásából indult. Egy tizedmilliméternyi sárga gyantapor vált le a felületről. Lilla letette a pengét, és mókusszőr ecsettel félresöpörte a törmeléket. Az ikont gondosan visszafektette a bélelt védődobozába, majd kiegyenesedett. Lapockái közé éles, megszokott görcs nyilallt.

Csütörtök délután négy óra volt; október végén már alacsonyan járt a nap. A nagypolgári lakás nappalijában az erkélyablakok osztásain át esett be a fény, ám a hosszú okkerszínű fénysávok megtörtek a fal síkján. A levegőben porszemcsék lebegtek mozdulatlanul, akár a sűrű folyadékban megült üledék.

A szobában állandó meleg uralkodott, amelybe a lenolaj, a kiszáradt nemesfa és az öregedő papír dohos szaga vegyült. A digitális múzeumi higrométer, amely 30 százalék alatti riasztási értékre volt kalibrálva, negyvenöt százalékos relatív páratartalmat jelzett.

Lilla az asztal szélén sorakozó cédulákra pillantott. Mindegyiken mérnöki pontosságú feljegyzések álltak:

„Ikon, Szent Miklós – harmadik  réteg tisztítása: 14:15–15:50. Etanol és lakkbenzin 1:1 arányban.”

 „Koffein: 200 mg bevéve 13:00-kor. 16:00 után tilos.”

Kihúzta a fiókot, a cetliket az irattartóba süllyesztette, majd az asztalon milliméterre egyenesbe igazította a szikekészlet fadobozát.

Minden tárgynak megvolt a maga kijelölt helye. A hetek óta tartó, makacs álmatlansága miatt a rend már rég nem esztétikai kérdés volt számára, hanem az egyetlen védelmi vonal a hibalehetőségek ellen a hosszú, éber éjszakák előtt.

Elindult a konyha felé. A nappali falán egy régi, velencei barokk tükör függött. Aranyozott fakerete megkopott, a foncsor pedig a széleken már elszürkült, és levált az üvegről. Mélyén zord, pókhálószerű foltok sötétlettek, akár a májfoltok az öreg bőrön. Lilla lépte megtorpant. A nehéz, faragott velencei tükör kibillent a vízszintesből; a vakolat alatt meglazulhatott a tartócsavar.

A tárgyat egy elszegényedett grófnő hagyatéki árverésén szerezte meg. Az eredetlap szerint az üvegmesterek az amalgámhoz egy ókori, római pogány romok közeléből származó higanyt használtak fel. A tükör a tizennyolcadik század végén egy velencei kolostortemplom sekrestyéjében lógott. A fiatal apácák nem mertek belenézni. Azt suttogták, hogy a higanyréteg mögött az éjszakai kísértések alakjai tömörülnek össze. Lilla sem pillantott bele. Tudta, hogy az egyenetlen üvegfelület miatt az arca bal oldalon mindig megnyúltnak és hamuszürkének tűnik. A tükör nem őt mutatta, hanem a szoba mögötti árnyakat gyűjtötte egyetlen feneketlen mélységbe.

Vele szemben, a helyiség közepén lévő alacsony kőtalapzaton egy enyhén sérült, százharminc centiméteres római szobor állt. Egy magángyűjtő kérésére került hozzá – a múzeumi letétben lévő alkotás –, akitől állapotfelmérésre és műtárgytisztításra kapott megbízást.

Nyers, fakó mészkőből faragták a katonacsászárok véres korában, amikor a szobrászat levetkőzte a klasszikus eszményítést, és átadta magát a kendőzetlen naturalizmusnak. Olcsó kőfaragóműhelyben készülhetett egy katonatisztnek, akinek nem telt márványra. A vonások durvák maradtak, tele gyanakvással és a korai halál félelmével.

Nappali fénynél a kő tompa volt. Az orrnyereg bal oldala csorbult, a szemek helyén pedig két üres, kifúrt gödör tátongott. Csak a beeső árnyékok adtak neki baljós életet.

Lilla megállt előtte. A talapzat pereme, amely eddig párhuzamosan futott a restaurátorasztallal, most elmozdult. A kőalak kissé balra fordult, mintha kitérne az ablakból beáramló fény elől. Lilla megérintette a figura kulcscsontját. Finom, sárgásfehér mészliszt tapadt az ujjbegyére. Aprólékosan letörölte a bőrét egy pamutkendővel, majd bement a konyhába egy pohár vízért.

A nappaliból áthallatszott az ingaóra ütemes ketyegése. Egy. Kettő. Három.

 

2. fejezet

 

Lilla nem aludt el. Hajnali két óra negyven perckor az éber kimerültsége egyszerűen lekapcsolódott a nappali világról. Mint egy elszakadt liftkabin, szabadeséssel zuhant át a másik valóságba.

Fullasztó hőség várta. Nem látta a saját testét, csupán egy mindent érzékelő fókuszpontként lebegett a lüktető, arctalan tömeg felett. A levegőnek nehéz, állatias bűze volt: verejték, az áldozati oltárok alvadt vére, avas olaj és a sikátorokból felszálló füst fojtó elegye. Fáklyák lobogó fénye táncolt a római fórum monumentális oszlopain.

A tér közepén emelt dobogón ott állt ő. Ez az alak itt még hús-vér valójában létezett. Széles vállú, izmos alkarú katonatiszt volt, ép orrnyereggel és parancsoló, sötétbarna tekintettel; durva szövésű tunikája felett nehéz hadvezéri köpenyének redői súlyosan omlottak alá.

A tömegből egy kéz emelkedett fel. Lilla tudta, hogy az övé, mégis idegenként szemlélte. Ujjai egy frissen font, mélyzöld babérkoszorút helyeztek a férfi fejére. A bőr és a növény találkozásakor reccsenés vibrált végig a téren, előrevetítve a megkövülést.

A fizikai valóságban Lilla teste eközben gépies, nesztelen engedelmességgel kelt fel az ágyból. Szeme tágra nyílt. Mezítláb, hangtalanul siklott át a nappaliba, mintha a racionális restaurátor átadta volna a helyét egy ősibb szertartásnak. A társalgóasztalhoz lépett, ahol egy dobozban egy készülő kiállítás dekorációjához gyűjtött, konzervált herbáriumi minták feküdtek. Ujjai a látomás parancsát követve, álomszerű gyorsasággal fonták össze a szikkadt babérágakat egyetlen koszorúvá.

A holdfény hajszálpontosan az erkélyablak felső harmadán áramlott be. A dermesztő, kékes sugár egyszerre esett a szoba közepén álló szoborra és a falon függő velencei üvegre. A matt amalgám nem visszaverte, hanem mohón elnyelte a fényt, majd a keret belsejéből hideg derengést sugárzott vissza a kőalakra. Lilla odalépett a posztamenshez, és a frissen font koszorút ráhelyezte a szobor faragott hajfürtjeire.

A mozdulat pillanatában a nappali csendje megtört. A tükör ón-higanyrétegének árnyas foltjai tágulni kezdtek. Folyékony higanyként örvényelve szívták magukba a tér rezgését. A megfeketedett fémréteg fölött, a tükörkép szemgödreinek egyikében nedves fény villant fel. Valódi pupillája lett. A tekintet megelevenedett, és rászegeződött a holdkóros nőre. A múlt névtelen halottja a vak foncsoron keresztül nézett át a huszonegyedik századba.

Lilla letérdelt a tükör elé. A parketta rései között apró, fekete morzsalékok feküdtek. Mutatóujjával felcsippentett egyet, és az orrához emelte. Nem kőpor volt, és nem is az ikon lakkrétege: fenyő és tölgy kormos hamuja, megperzselt babérlevél-törmelékkel és áldozati zsír szagával. Az ókori Róma füstje és anyaga szivárgott át az üveg hajszálrepedésein.

Lilla a tenyerét a lapra simította. Az üveg jéghideg volt, a túloldalról pedig távoli, föld alatti morajlás válaszolt az érintésre. A tükörből áradó láthatatlan nyomás talpra kényszerítette Lillát.

Éles kőroppanás hasított a csendbe. A nappali sarkában álló antik ingaóra ketyegése tompa ütéssel megakadt; a mutatók megdermedtek. Hajnali három óra tizenkét perc. A légnyomás érzékelhetően leesett, a szoba hőmérséklete hűvösödött, a valóság pedig megbicsaklott.

Lilla tudata egyetlen rántással csúszott át az éber önkívületbe. Racionális világa kártyavárként omlott össze. A szájában érzett megperzselt babér és avas olaj íze sűrű, nyúlós valósággá vált. Csontjaiban idegen, parancsoló vonzást érzett, amely feltérdeltette, majd elhúzta a tükörtől. Mezítláb, tehetetlen bábként lépdelt hátrafelé. A holdfény és a tükörből áradó jeges derengés közepén ott állt a szobor. Lilla tekintete rátapadt az alakra. Szakmai megóvási kényszere egyetlen belső rándulással fordult át a behódolás utáni vágyba.

Csontszáraz reccsenés hallatszott. Az alak válla – az érdes vésőnyomokkal teli felület – megemelkedett. Ahogy a figura lelépett a posztamensről, kőtalpai csikorogva szántották végig a lakkozott parkettát, két párhuzamos barázdát mélyítve a fába. Bal válláról okkerszínű por hullott alá, akár a lepergő bőr. A kifúrt szemek gödrében sötétbarna pupillák gyúltak. A fejet borító babérkoszorú levelei életre keltek, lágyan simultak a fürtökhöz, ahogy a lény érzékelni kezdte a teret.

Súlyos tömegével döcögött előre a padlón. Amikor a restaurátorasztal sarkának ütközött, tompa zörgéssel tolta ferdére a nehéz bútort. A szikék fadobozai és az ikon védődoboza a munkafelületen maradtak, de az etanolos és lakkbenzines üvegek leestek a padlóra és széttörtek; a folyadék sötét tócsába gyűlt össze a perzsaszőnyeg szélén.

Lilla nem menekült. Egyenletes léptekkel hátrált a hálószoba irányába, maga után vonzva az átalakulás közben lévő alakot. A szobor túl bizonytalanul lépkedett a keskeny nyíláshoz: ahogy áthaladt, nyers kőválla féltenyérnyi szilánkot hasított ki a nemesfa ajtókeretből.

Amikor Lilla hanyatt feküdt az ágyon, a félkész lény rároskadt a matracra. Rugók pattantak, lécek recsegtek. Az egyesülés mentes volt minden testi vágytól: a változófélben lévő figura és a puha, verejtékező emberi bőr rideg, nyomasztó összeolvadása volt. Amikor a férfi mellkasa Lilla testéhez ért, a nő lélegzete elakadt. A porózus szobortest falánkan szívta magába a bőre nedvességét.

– Csak egy álom… a lidérc az… nyomja a mellemet… – suttogta a tudata, miközben a kő lassan átvette a test hőjét.

A lakás levegője szikkadttá vált, ahogy a tükör minden nyirkosságot és hőt magába szívott, táplálva az átalakulást. A szoborszerű mellkas alatt tompa, ritmikus dobogás indult meg. A fagyos kőfelület helyét meleg, kérges, élő bőr vette át, az orrnyereg csorbulása kisimult, a mellkas megemelkedett, és a férfi mély, érdes hangon szólalt meg a homályban. A latin szavakat nem Lilla füle, hanem az elméje fordította le:

– Ne félj… a hideg elmúlt.

 

3. fejezet

 

Reggel hét óra negyvenkettőt mutatott a hálószobai óra, amikor Lilla felriadt. Az éjszaka álomszerű élessége azonnal szertefoszlott. Helyét a hirtelen ébrenlét tompasága vette át. A torka annyira kiszáradt, hogy a nyelés is égette, a bőre pedig kellemetlenül feszült. Ahogy felült, a paplan lecsúszott róla. Válláról finom kőpor hullott a lepedőre. Ekkor pillantott az ágy másik oldalára. A torkából feltörő sikoly elhalt a hangszálain. Hátrahőkölt, háta a falnak csapódott, miközben két tenyerét a szájára szorította. „A párolgó oldószertől hallucinálnék?” – cikázott át az agyán a kétségbeesett magyarázat. Szorosan lehunyta a szemét, beszívta a csípős levegőt, és tíz másodpercig visszatartotta, arra várva, hogy a látomás szertefoszoljon. Amikor újra felnézett, az alak még mindig ott feküdt.

A gyűrött ágyneműn az ókori római katona teste hevert, ám a hajnal nem végezte el a dolgát. A visszaváltozás idő előtt megszakadt. A férfi csapdába esett a kétféle létezés határán. A változás lentről felfelé indult meg: combjai és lábszárai már durván faragott, szürke formára szilárdultak, a medence feletti rész viszont félúton rekedt. A felsőtest egészségtelen, viaszos árnyalatot öltött, a kulcscsontok alatt pedig valami határozottan megmoccant.

Lilla reszketve közelebb hajolt hozzá. Tenyerét az alak szája fölé tartotta, és megérezte a gyenge, hűvös légáramlatot. A férfi lélegzett. A folyamat rémisztően lassan zajlott: hosszú másodpercekig semmi sem történt, majd a bordakosár halkan roppanva megemelkedett, bent tartotta a levegőt, végül egyetlen rekedt sóhajjal kiengedte. Lilla két ujját a nyaki ütőérre nyomta. A bőr tapintása egyszerre volt rugalmas és szokatlanul kemény, mintha megfeszült izmokat érintene, a pulzusa pedig hosszú kihagyásokkal vert egyet-egyet.

A legnyugtalanítóbb látványt mégis az arc nyújtotta. Az éjszakai találkozáskor még épek voltak a vonásai, ám ahogy a kő visszakövetelte a testét, az orrnyereg bal oldalán máris kirajzolódott az ősi csorbulás tompa kontúrja. Gesztenyebarna szeme nyitva maradt, pislogás nélkül szegeződött a mennyezetre. Lilla oldalra hajolt, de a tekintet nem követte őt. A pupillák ugyan összeszűkültek a beszűrődő reggeli fényre, a tudat azonban elérhetetlen távolságban, a tetszhalál nyomasztó csendjében lebegett.

– Kelj fel – suttogta a nő, de a hangja elhalt a hálóban.

Remegő lábakkal lecsúszott az ágyról, mezítlábas talpa éles, érdes szemcsékbe lépett.

A reggeli világosságban kirajzolódott az éjszaka pusztítása. A tölgyfa ajtókeretből kihasadt egy darab, a parkettán párhuzamos, mély barázdák futottak az ágy felé, felidézve a súlyos léptek útját.

Lilla kimenekült a hálóból, de a műhelyként használt nappaliba lépve megtorpant. A falon lógó páratartalom-mérő ütemes csipogással riasztott: a műtárgyak megóvásához szükséges negyvenöt százalék helyett mindössze huszonhetet mutatott. A hangjelzést fényjelzésre állította át Lilla. A hideg és a száraz levegő valósággal marta a bőrét.

A nehéz szobor talapzata a helyiség közepén üresen, összekarcolva állt. Az éjszakai látogató félrelökte a restaurátorasztalt, miközben utat tört magának; a munkafelület ferdén állt, a padlón pedig széttört üvegek és kiömlött konzerválószer hevert. A szúrós oldószerszag beleivódott a függönyökbe, a vegyszer pedig kifakult foltot hagyott a szőnyeg szélén.

A nő hátrahőkölt a felfordulás elől. Pillantása végigsiklott a szobán, és egy pillanatra megakadt a falon függő velencei tükrön. A keret kissé elmozdult a helyéről, a repedezett foncsor mögül pedig sűrű, baljós homály derengett – mintha az üveg elnyelte volna a reggeli fényt, sőt, magát a szoba hőjét is. Lilla túlságosan kábult volt ahhoz, hogy összefüggéseket keressen; csupán egyetlen, zsigeri érzés maradt benne: a bénító fagy, amely az éjszaka folyamán beköltözött a falak közé. Vacogva a falra szerelt termosztáthoz sietett, és feljebb tekerte a fűtést. Ujjai nyomán finom, fehér mészliszt lenyomat maradt a műanyag burkolaton.

A termosztát kattanása után a radiátorok halkan pattogni kezdtek. A készülék hiába ment maximumon, a lakás mégis egyre hidegebb lett. Lilla visszatért a hálószobába. Percekig mozdulatlanul állt az ágy mellett, hallgatva a szaggatott légzést; mire feleszmélt, az óra már kilenc óra tizenkettőt mutatott.

A pánikot hamarosan felváltotta a kétségbeesés, majd a rideg kényszer: nem hagyhatta ezt a félkész alakot az ágyán, de segítséget sem hívhatott. Miként magyarázhatta volna el a hatóságoknak a rábízott műtárgy esetét anélkül, hogy tébolyodottnak nézzék?

Megragadta a férfi nehéz, viaszos vállát, és megpróbálta a nappaliba vonszolni. Ekkor szembesült a teljes tehetetlenséggel. A felsőtest ugyan engedett, de a kővé vált alsó végtagok súlya megmaradt. Amikor teljes erejével meghúzta a kart, a saját izmai rándultak meg az erőlködéstől, miközben a test alig csúszott a matrac mély benyomatában. Felállítani reménytelen volt. Végül a kimerültség határán, zokogva és a saját testsúlyát latba vetve csak annyit ért el, hogy az ágy széléről lebillentse az alakot a vastag szőnyegre. A félig kő, félig emberi test tompa puffanással terült el rajta.

Lilla képtelen volt elviselni a plafonra meredő, élettelen szemek látványát. Remegő kézzel felkapta a földre csúszott vékony takarót, és gondosan ráterítette a mozdulatlan alakra. A szövet rásimult a kőlábak éles kontúrjaira, a mellkas ívére és a feszes arcvonásokra, pontosan úgy, mintha egy letakart, restaurálásra váró műtárgy feküdne a padlón – csak éppen a takaró húsz másodpercenként alig észrevehetően megemelkedett és lesüllyedt.

Lillának folytatnia kellett a napi teendőit; a megszokott rutin volt az egyetlen kapaszkodója a józan észhez. Átment a nappaliba, összeseperte a szétszóródott kőtörmeléket és az üvegcserepeket, majd a helyére tolta a munkaasztalt – bár a szőnyegre száradt vegyszerfoltot és a felszakadt parketta barázdáit nem tudta eltüntetni. Végül bekapcsolta a mikroszkóp világítását, leült, és befejezte az előző napi munkáját. Az aprólékos művelet a szokásos idő dupláját emésztette fel.

Az ellentét nyomasztó volt: nagyfokú precizitással dolgozott, miközben a hálóból ütemesen szűrődött be a takaró alól érkező nehézkes szuszogás, és a feszülő kő recsegő pattogása. A tehetetlenségből fakadó félelem tompa fejfájássá érett a halántékában.

Sejtése beigazolódott: amint leszállt az alkony, a félkész test újra magához tért. A kővé vált végtagok lassan felengedtek, a vérkeringés megindult, a férfi pedig eredeti életnagyságában, épkézláb ember módján lépett ki a hálószoba félhomályából. Ekkor már nem az a tétova, félig megdermedt lény volt, mint reggel, hanem egy határozott mozgású, meleg bőrű harcos.

Lilla szorongva húzódott vissza a hálóba, és csak a résnyire nyitott ajtó mögül, visszatartott lélegzettel figyelte a férfit. A várva várt támadás azonban elmaradt: a katona nem próbált meg betörni hozzá, csupán némán járkált a sötét műhelyben, mintha idegen táborban tájékozódna. Néha óvatosan megérintette a restaurátorasztal eszközeit, máskor pedig hosszú percekig állt az ablaknál, és tanácstalanul bámulta a huszonegyedik századi város távoli fényeit. A férfi magányos, elveszett mozdulatai láttán a nő bénító pánikja lassan alábbhagyott, helyét óvatos kíváncsiság vette át.

Ezt követően már saját lábán tért vissza a nappali kőalapzatára, és onnantól kezdve minden pirkadat előtt engedelmesen ott változott vissza szoborrá.

Lilla továbbra is bizalmatlan maradt; a nappali tehetetlenség és a szobor terhének kaotikus emléke ott lüktetett a halántékában. Amikor a katona újra találkozott vele, már nem a vakon tapogatózó árny volt: rekedt, szűkszavú bocsánatkéréssel fejezte ki sajnálatát az első éjszaka ösztönös, vad rohamáért, amikor még csak az ébredő, öntudatlan test kapkodott az életet adó meleg után.

Lilla még a falnak dőlve figyelte, ujjai görcsösen szorították a takarót, ám a férfi nem közeledett erőszakosan; megállt a szoba közepén, és halkan beszélni kezdett. A nő döbbenete hamarosan óvatos kíváncsisággá szelídült, hiszen ebben a köztes állapotban nem léteztek nyelvi korlátok: a szavak most is magától értetődő természetességgel gördültek le az ajkáról. A harcos mesélt a császári udvar intrikáiról, a paloták márványcsarnokairól és a tavaszünnep vad rítusairól, Lilla pedig lassan megértette, mi köti őket össze. A férfi a saját korában megszállottan rendszerezett – fegyvereket tisztított, őrséget állított –, hogy távol tartsa a pusztulást, pontosan úgy, ahogy Lilla is a vegyszerekkel és a mikroszkóppal próbálta megállítani az időt. A katona puszta jelenléte ekkor már elegendő volt ahhoz, hogy elűzze a nő hetek óta tartó, kínzó álmatlanságát.

A következő éjszakán azonban valami végleg megtört a férfi tartásában. Amikor Lilla kilépett a nappaliba, a harcost a munkaasztal mellett találta: a katona a falnak dőlve ült a padlón, és üres tekintettel bámulta saját, a félhomályban szürkén derengő tenyerét. A szobában uralkodó fagyos csendben szinte tapintható volt a kimerültsége. Lilla ekkor vette észre a férfi alkarján és vállán húzódó apró, fehér hajszálrepedéseket – az állandó átalakulás nyomait, amelyek nappal a kőben, éjszaka pedig az eleven bőrön ütöttek ki. A látvány egy csapásra eloszlatta a nő maradék félelmét, és mély, fájó szánalmat ébresztett benne. Kiment a konyhába, ahonnan egy pohár vízzel tért vissza, és átnyújtotta a katonának.

Ez a hatalmas, sebhelyes harcos nem szörnyeteg volt, hanem egy ugyanolyan kiszolgáltatott lény, mint azok a műtárgyak, amelyeket Lilla nap mint nap próbált megmenteni az enyészettől. A nő nem szólt semmit, csak leemelte a kanapéról a vastag gyapjútakarót, óvatosan a férfi vállára terítette, és első ízben nem húzódott el, amikor a katona hálásan, szinte félénken a kezére simította a tenyerét.

A soron következő este Lilla már egyáltalán nem húzódott el tőle. A nappaliból érkező férfi megállt az ablak előtt, alakja élesen kirajzolódott a kintről beszűrődő narancsos fényben. Nem viselt vértet, csupán egy érdes szövésű, nyersszínű tunikát, amely szabadon hagyta vaskos, inas alkarját. A radiátorok ontották a forróságot, mégis mintha egy láthatatlan fal elnyelte volna a meleget, mielőtt a szoba közepére ért volna. Lilla mezítláb lépett oda hozzá, és leült a padlóra, hátát a fűtőtest forró bordáinak nyomva. A katona lenézett rá, majd egyetlen hang nélkül mellé telepedett a parkettára, térdét felhúzva, mint aki őrtűz mellett pihen.

– Nálatok mindig ilyen némaság uralja ezt a várost? – kérdezte. Hangja mély volt, enyhén érdes, mint a száraz fenyőkéreg, mégis olyan egyenletes ritmusban áramlott, ami azonnal lelassította Lilla szapora szívverését. Nem volt benne semmi a nappali világ éles, fémes zajaiból, a szikék koccanásából.

– Csak éjszaka – felelte Lilla halkan, ujjait a térde köré fonva. – Nappal mindennek súlya van. És szabályok. Mindent mérni kell, különben szétesik.

 

A férfi oldalt fordította a fejét. Szemében érző, figyelmes fény csillant. Lassan felemelte a kezét, és tenyerét Lilla kézfejére simította. Bőre forró volt, száraz és nyers a kardmarkolattól, mégis olyan hús-vér valóságot árasztott, amely mellett a lakás összes többi tárgya – a vegyszeres üvegek, a mikroszkóp, a feliratozott cetlik – egyszeriben hideggé és értelmetlenné vált.

– Az én időmben a rendet a vér és a vas tartotta egyben – mondta a férfi halk, rezgő basszussal, miközben hüvelykujjával lassan végigsimított a nő csuklójának vékony bőrén. – Minden mozdulatnak ára volt. Éjszakánként a táborban csak a páncélok csikorgását hallottam, meg a szél zúgását a falakon túl. Ott mindig a halál várt.

Lilla felnézett rá, és ujjait óvatosan a férfi kérges tenyerébe fűzte.

– Nekem a műhelyem a táborom – felelte halkan. – Egyedül élek a kopott dolgok között. Mindenki csak annyit lát belőlem, hogy rendbe teszem a múltat, de senki sem kérdezi meg, mi marad belőlem, amikor becsukom az ajtót. A huszonegyedik században mindenki rohan, mégis dermesztő a csend.

A katona elmosolyodott, egy röpke, szinte fiús félmosollyal, amely eltüntette a halántékán húzódó, feszült ráncokat. Másik kezével Lilla álla alá nyúlt, és gyengéden megemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.

– Akkor mindketten kísértetek vagyunk, Lilla – suttogta, és a nő nevét olyan természetes dallammal ejtette ki, mintha mindig is ezt mondta volna. – Én a kőbe zárva, te pedig az üvegfalak mögött. De itt... melletted nincs mitől védenem a hátam. És neked sem kell többé őrködnöd.

Lilla nem húzta el a kezét. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi tenyeréből áradó melegség végigfusson a karján, egészen a lapockái közé fészkelődő, örökös merevségig. Hosszú évek óta először nem érezte úgy, hogy egyedül kell megtartania a világot, és az a gondolat, hogy újra visszazuhanjon a szürke, hangtalan nappalokba, hirtelen elviselhetetlenebbnek tűnt bármilyen veszteségnél.

– Egész életemben csak megőrizni akartam mindent – suttogta a férfi mellkasának dőlve. – Most először nem akarok megmenteni semmit. Csak maradni akarok.

A katona nem válaszolt, csak szorosabban átkarolta. Mellkasa lassan, mélyen emelkedett és süllyedt Lilla arca mellett, a nő pedig végre elengedte a nappalok görcsös éberségét. Testét a férfi melegéhez préselte, menedéket keresve a huszonegyedik század magánya elől.

Hajnalonként azonban a valóság kérlelhetetlenül visszakövetelte a jussát.

Az ötödik éjszaka végén, közvetlenül pirkadat előtt Lilla ébren maradt, és a hálószoba nyitott ajtajából figyelte, amint a férfi nehéz léptekkel visszatér a nappali közepén álló kőtalapzatra. A szobában hirtelen lezuhant a hőmérséklet, a higrométer hangos csipogásba kezdett; miután Lilla megnyomta a visszajelző gombot, a hangjelzés megszűnt. Ekkor a felkelő nap első, sápadt sugara megtört a falon lógó velencei tükör felületén, és Lilla lélegzete elakadt a látványtól. Az elöregedett üveg hátoldala nem visszaverte a fényt, hanem egycsapásra elnyelte azt, sötét foltjai pedig kavargó, élő árnyékként tágultak ki. Lilla meglátta a láthatatlan áramlást: az üveg mélyéről vékony, dérszínű páraszálak nyúltak ki a szobor felé, és kegyetlen pontossággal visszaszívták a katona testéből a hőt, a nedvességet, magát az életerőt. A férfi arca megrándult, bőre megfeszült a csontjain, majd percek alatt újra nyers, likacsos mészkővé keményedett. Lillának ekkor villant fel a rémisztő igazság: a szobornak soha nem volt saját ereje.

A velencei tükör élősködő volt. Éjszakánként csupán kölcsönadta az összegyűjtött energiát, miközben lassan felélte a lakás melegét, a páratartalmat, és vele együtt Lilla életerejét – táplálva a köztük szövődő perzselő hőfokú köteléket, hogy mélyebbre rántsa őket a csapdájába. De mire megértette a tükör természetét, már késő volt.

Józan esze sikoltva követelte, hogy kapja fel a legnehezebb vésőt vagy egy kalapácsot, és zúzza szilánkokra a foncsort, mielőtt teljesen felemészti őket. A keze már meg is rezdült az eszköz felé. Mégis mozdulatlanná vált az ajtófélfánál. Ha elpusztítja a tükröt, a férfi azonnal, végérvényesen visszazuhan a kőbe, ő pedig újra egyedül marad a csendben, ahol senki sem érti meg. A magánytól való rettegés erősebbnek bizonyult a túlélési ösztönnél: Lilla leeresztette a kezét, behunyta a szemét, és tudatosan a lassú pusztulást választotta, csakhogy még egy éjszakát nyerjen vele.

 

4. fejezet

 

A lakás két világa közötti határ végleg elvékonyodott. Lilla csendes megadása utat nyitott az éhségnek: az aranyozott keretű üveg megérezte, hogy két áldozata már nem külön-külön bolyong. A köztük feszülő, kétségbeesett ragaszkodás sokkal gazdagabb táplálékot ígért a puszta szobahőmérsékletnél.

A tükör széleinél megindult a sűrűsödés. Kátrányszerű homály kúszott az ezüstös hártya mögé, mohón elnyelve a szoba maradék fényét. Amikor Lilla elhaladt előtte – szándékosan kerülve a pillantását, mégsem menekülve –, a háttérben tükröződő bútorok távolinak és idegennek tűntek, mintha egy másik, kietlen térbe csúsztak volna át.

A csapda éjszakáján a holdsugár pengeéles, kékes fénnyel vonta be a hálót. Lillát belső rántás tépte ki az ágyból, ám ezúttal elmaradt a meleg, bódító kábulat. Az elméje kínzóan tiszta maradt, miközben a teste feletti uralmat egy idegen, kérlelhetetlen akarat vette át. Megpróbálta megfeszíteni az izmait, de az idegpályái nem engedelmeskedtek. Saját húsába zárva kényszerült végignézni, ahogy kisétál a nappaliba. A kőhasábról lelépett a római férfi. Bőre még őrizte az előző éjszakák melegét, de a tekintete üveges volt, akár egy zsinóron rángatott bábé.

Szavak nélkül kezdődött a mozgás a szoba közepén. Lépteik gépies, kimért ütemre dobbantak. Lilla minden erejével próbálta visszarántani a karját, de az engedelmet nem ismerve a levegőbe emelkedett. A katona követte a mozdulatot. Ujjaik összeértek, ám az érintés perzselő hideget árasztott, mintha szárazjéghez értek volna. Ekkor az üveg vonzása elviselhetetlenné vált.

A mélységből a tükörképeik leváltak a valódi mozdulataikról: a foncsor mögötti Lilla és a tiszt megálltak, és hűvös, idegen mosollyal intettek nekik. A fizikai testek azonnal engedelmeskedtek a képmásoknak. Lilla torkából nem tört fel kiáltás, csak egy rekedt, fulladozó hörgés. Lábai önálló életre kelve indultak meg a fal felé. Érezte, ahogy a parketta felszakadt szálkái mélyen a talpába marnak, mégis megállíthatatlanul sodródott az üveg felé. Tompa puffanással csapódtak a felületnek.

Arcuk és tenyerük rásimult a jéghideg lapra, miközben a mögötte kavargó sötétség fagyos árként csapott ki rájuk, egyetlen szívdobbanás alatt kiszívva belőlük a hőt. A falon a páratartalom-mérő éles sípolással jelzett; a lakásra közel abszolút szárazság telepedett. Az üveg elvont minden nedvességet: Lilla ujjain és arcán a bőr megfeszült, papírvékonyra száradt, majd finom porrá repedezett.

A szívóerő hirtelen elengedte őket, visszalökve a két testet a szoba közepe felé. Ahogy a katona tudata egyetlen másodpercre kitisztult a dermesztő rémületben, ösztönösen magához rántotta a zuhanó Lillát, izmos karjával védelmezően körbefonva vékony, hálóinges testét. Így, egymásba kapaszkodva tántorogtak vissza a talapzatra, ahol a tükör éhsége utolérte őket. Lilla talpa alatt a mészkő megpuhult, sűrű, iszapszerű masszaként terült szét, majd kíméletlenül felfelé kúszott a bokáján. A kőpor behatolt a pórusaiba, kiszorítva a vért és a meleget. Az ajkára fagyott sikolyt és a férfi ölelő karjait egyszerre szárította lyukacsos kővé a dermedtség; az üveg nemcsak elszívta az életüket, hanem útravalónak beléjük is zárt egy szilánkot a saját sötét lényegéből.

Lilla egész életét arra tette fel, hogy szikével és vegyszerekkel megállítsa az időt, megóvva a múlt töredékeit a pusztulástól. A tükör most kegyetlen iróniával váltotta valóra a legmélyebb vágyát: örökre kivonta őt a múlandóság alól, ám a megőrzésért cserébe elvette tőle magát az életet.

 

5. fejezet

 

Szerda délután dr. Sipeki, a múzeum főrestaurátora a hivatalosan lepecsételt borítékból elővett pótkulccsal – két egyenruhás rendőr jelenlétében – nyitotta ki a lakás ajtaját, miután Lilla a hétfői határidőre nem jelent meg a restaurált ikon átadásakor.

A nappaliban különös állapot fogadta őket. A sarokban az ingaóra mutatói hajnali 3:12-nél álltak meg, a higrométer digitális kijelzője pedig fényjelzést adott, tizenöt százalék alatti, kritikus szárazságot jelezve – a főrestaurátor odalépett a készülékhez, és kikapcsolta a fényjelzést. A tölgyfa munkaasztalon, a szikék doboza mellett ott hevert a félig nyitott védődoboz a megtisztított Szent Miklós-ikonnal. Dr. Sipeki megállt, és a kezébe vette a képet. Homloka ráncba szaladt. A frissen konzervált festékréteget sűrű, pókhálószerű hajszálrepedések hálózták be, a szent aranyozott glóriája pedig megfakult, mintha a hirtelen támadt, természetellenes szárazság egyetlen éjszaka alatt évszázadokat öregített volna rajta. Lilla minden aprólékos munkája kárba veszett. A parkettán mély, párhuzamos barázdák futottak a háló felé, amelynek ajtókeretéből jókora darab hasadt ki.

A főrestaurátor döbbenten torpant meg a helyiség közepén álló posztamens előtt. A talapzaton már nem a magányos katona állt, hanem egy kétszemélyes kompozíció. Az orrnyergén az ősi csorbulást viselő római tiszt karjával egy vékony nőt ölelt magához, aki szorosan a férfi mellkasához tapadva merevedett kővé. Dr. Sipeki közelebb lépett, elővette a nagyítóját, és megvizsgálta a felületet.

– Ez képtelenség – suttogta, hangjában szakmai hitetlenséggel. – A kőzet szövete teljesen egységes. Sehol egy illesztés, egy csapolás, még a vésőnyomok kopása is azonos a két alakon. Olyan életszerű a rémület a nő arcán, mintha élő modellről mintázták volna. Ekkor vette észre a ruházatot: a nő alakjára simuló redők nem antik tógát formáztak, hanem egy modern hálóing könnyed esését.

Miután munkájukkal végeztek a hatóság emberei, megálltak a vak tükör előtt, de csak az ócskasága tűnt fel nekik.

Dr. Sipeki azonban néhány lépéssel lemaradva figyelte a keretet. Restaurátori szeme azonnal kiszúrta a foncsor természetellenes, frissen sötétedett elszíneződését, amely nem hasonlított a megszokott, évszázados oxidációra; a higanyréteg mintha belülről, valami sűrű, olajos feketeségtől rohadt volna meg. Amikor közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye, a tükörlapból áradó, csontig hatoló hideg megcsapta az arcát. Ösztönösen hátrahőkölt, és bár nem tudta megmagyarázni a hirtelen rátörő rosszullétet, egy pillanatra úgy érezte, a homályos mélységből valami éhesen figyeli. A rendőrök már a lépcsőházban jártak. A főrestaurátor gyorsan hátat fordított az üvegnek, és sietve becsukta maga mögött az ajtót.

A rendőrség nem talált idegenkezűségre utaló jelet. Lilla utcai ruhái, cipője, kulcsa és telefonja érintetlenül hevertek a helyükön; a nő szó szerint egy szál hálóingben tűnt el. A helyszínelők csupán növénytörmeléket, sárgásfehér mészkőport, üvegszilánkot és vegyszerfoltot rögzítettek a lakásban.

Lilla rejtélyes eltűnése ügyében a nyomozás elakadt, és a szobrot „bűnjelként”, de szakszerű tárolás céljából – a múzeum igazgatójának nyomására és a tulajdonos kérésének megfelelően – ideiglenesen a múzeum ókori római különtermében helyezték el a szakértői vizsgálatok idejére.

Este, amikor a teremsorra rácsukták a nehéz biztonsági ajtókat, a vészvilágítás halvány fényében a kővé vált nő arcán alig hallható, száraz pattanással megjelent egyetlen, hajszálvékony repedés. A szobor szemgödreiben nemcsak nedves fény, hanem a foncsor hideg, ezüstös derengése is felvillant, ahogy a szemgolyó lassan a terem homálya felé fordult.