7. kép: A hetedik (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)

 

 

A naplemente után a Li-folyó újra sötét, feneketlen tintává változott. A part menti mészkősziklák fekete óriásokként magasodtak a sima víztükör fölé, mintha maguk is a közelgő éjszaka titkait őriznék.

Csang száraz, gyantás fenyőágakat halmozott a tutaj orrára szerelt vaskosárba. Mei-mei a bambuszrudak szélén guggolt, mellette a villámgyors Büszke és a megfontolt Dundi várakozott. Ujjaival görcsösen kapaszkodott a recés fába, tekintete pedig esedezve tapadt az édesapjára.

– Kérlek, apa! Engedd, hogy veled menjek! – suttogta. Hangjában ott vibrált a sírás határán táncoló, konok makacsság.

Csang megállt. Arcán kirajzolódtak a korai öregedés barázdái – a gyász és a félelem láthatatlan vésőnyomai. Két fiúgyermeket temettek el a feleségével még csecsemőként, mielőtt a folyó szellemei Mei-mei-t nekik adták volna. Ő volt az egyetlen kincsük, a törékeny, egyetlen jövőjük. A gondolat is megbénította, hogy kitegye a lányt a sötét, éjszakai víz kiszámíthatatlan veszélyeinek.

– Fiatal vagy még ehhez, Mei-mei. Az éjszakai folyó nem gyereknek való. A mélyben alvó sárkányok ilyenkor ébrednek – mondta Csang szigorúan, de a hangja megremegett.

– De Büszke csak rám hallgat, ha megijed! – vágott vissza Mei-mei, és a tutaj szélén gubbasztó kormoránra mutatott. A madár, mintha értette volna a szót, halkan megmozdult, megigazította tollait.

Csang látta a gyermeke szemében ugyanazt az olthatatlan tüzet, ami egykor a sajátjában égett. A makacs szeretet és a lány madárhoz fűződő köteléke végül megtörte az apa ellenállását.

 – Jól van – mondta halkan. Odalépett, és egy kenderkötelet kötött Mei-mei derekára, a másik végét pedig a tutaj legvaskosabb bambusztörzséhez rögzítette.

– De egyetlen lépést sem mozdulsz mellőlem.

A nádas szélén Csang lángra lobbantotta a tűzkosár fenyőágait. A narancssárga, vadul táncoló lángnyelv azonnal kettéhasította a sötétséget, vöröses-arany színekkel festve meg a hullámokat és a két kormoránt. A lobogó tűz jelentette a csalit: a mélyben úszó folyami halak megindultak a hivogató csillogás felé. Csang ritmikusan ütni kezdte a bambuszbottal a tutaj peremét: kopp-kopp-kopp; mire a két madár vadászni indult. Nem kellett sokáig várni.

– Büszke, ide! – csattant fel Mei-mei lágy, mégis határozott hangja, túlkiabálva a parázs ropogását. Kinyújtotta a kezét a víz fölé. A kormorán a hang irányába fordította zöld szemét. A lány ismerős alakja azonnal megnyugtatta. Engedelmesen a tutajhoz úszott, és hagyta, hogy Csang óvatosan felnyomja torkából a mandarinhalat; eközben megérkezett Dundi is. Az íratlan egyesség az éjszakában is működött.

A diadalittas pillanatot azonban baljós csend vágta el. A levegő megfagyott, majd a következő percben jéghideg szél viharzott elő a mészkősziklák felől. Kialudt a tűzkosár lángja. Koromsötét lett, ám éles, kékes villámok kezdték szétszaggatni az eget. Az ormok mögül egyetlen hatalmas, dördülő robajjal csapott le a vihar. A Li-folyó békés arca eltűnt; a szél korbácsolta hullámok vadul dobálni kezdték a keskeny bambusztutajt. A tajték átcsapott a fedélzeten, a kormoránok riadtan kapaszkodtak, a halaskosarak elszabadulva sodródtak el.

– Mei-mei! Kapaszkodj! – harsant fel Csang a viharban, miközben minden erejével próbálta egyenesben tartani a tutaj kormányrúdját.

Egy hirtelen, hatalmas hullám oldalba kapta a tutajt, veszélyesen megdőlt, és Mei-mei egy éles sikollyal a folyóba csúszott. A derekára csomózott kender megvédte ugyan a lányt attól, hogy elragadja a sodrás, de a felcsapódó hullámok miatt alig kapott levegőt, miközben a víztömeg a tutaj oldalához préselte. Csang kétségbeesetten nyúlt a lánya után, de egy újabb hullám hátralökte. Az apa az életét kockáztatva elengedte a kormányrudat. A villámok fényében a feszülő kötél mentén a tutaj szélére vetette magát, majd a tajtékzó vízből végül kihúzta a halálra rémült gyermekét.

Csang feltépett tenyérrel, a vihar dühével dacolva kormányozta a megtépázott tutajt a parti nádas felé. Az óriásbambuszok oltalma nem másíthatta meg a történteket. Csang fáradt kezével folyamatosan dörzsölte, masszírozta Mei-mei rázkódó testét.

A vihar elmúltával, a csendes, párás hajnalban Csang a cölöpház ajtajában állt, és a még mindig reszkető lányukat nézte, akit a felesége durva szövésű kendőbe bugyolált. Az apa arca sápadt volt, kezei még mindig remegtek. A halál túl közel járt. Túl közel ahhoz a kincshez, amit a sors még meghagyott nekik. Csang odalépett a lányához, letérdelt elé, és megfogta a vállát. Hangja halk volt, de megfellebbezhetetlen:

– Soha többé nem jössz ki a folyóra, Mei-mei. A kormoránhalászat a férfiak dolga, és én nem veszíthetem el az egyetlen gyermekemet. A folyó az éjjel figyelmeztetett minket. Vége.

Mei-mei nem vitatkozott. Szótlanul élvezte a kendők melegét, miközben szemei mereven az apjára tapadtak. Nem volt benne dac, sem sértődöttség; látta az édesapja tekintetében azt a mély, maró rettegést, amit a fiúgyermekei elvesztése hagyott maga után. Néma, tiszteletteljes engedelmességgel hajtotta le a fejét, elfogadva a folyó törvényét. Mei-mei többé nem lépett a bambusztutajra.

De a köteléket nem lehetett teljesen megtörni. Minden áldott este, amikor a szürkület lassan rátelepedett a Li-folyóra, és a halászok fáklyáikkal elindultak a fekete víztükörre, egy magányos alak állt a kavicsos part szélében. Mei-mei volt, és szerencsés halászatot kívánva integetett az útra kelőknek.

Teltek az évek. A mészkősziklák télen ködbe burkolóztak, tavasszal zöldbe borultak és a bambuszok is többször váltották leveleiket, mire Mei-mei csendben nagylánnyá érett. Csang arcán fokozatosan elmélyültek a barázdák, léptei lelassultak.

A telihold ezüstös hidat vert a Li-folyó sima tükrén, amikor Mei-mei kinyitotta a ház nehéz faajtaját. Az éjszaka hideg levegője azonnal megcsapta az arcát. A küszöbön túl, a parton, meglepetésére, Büszke gubbasztott. Nem a megszokott, nyugodt madár volt; szárnyait idegesen rezdítette meg. Amint meglátta a lányt, torkából rekedt vészkiáltás szakadt fel. Szárnyra kapott, tett egy szűk kört a víztükör felett, majd visszatért, mintha a folyóra hívná a lányt.

Mei-mei szíve rémülten zakatolt. Megértette az üzenetet. Apja egykori tiltása, amely hosszú évekre a parthoz láncolta, most elporladt a hirtelen feltámadó rettegésben. Rohant a kikötő felé. Eloldotta apja régi tutajának kötelét a parti cölöptől, és bár keze évek óta nem fogott bambuszrudat, a zsigerei emlékeztek a régi mozdulatokra: a rudat a mederfenéknek feszítve követte a holdfényben irányt mutató madarat.

A folyó egyik rezzenéstelen öblébe érve Büszke leereszkedett a lány mellé. Mei-mei szíve a torkában kalapált, ahogy beirányította a járművet. A holdfényben meglátta az édesapja tutaját. A halász ott ült a jármű végében – Dundi őrizte mozdulatlanul –, mintha csak a nádast kémlelné. Csang tartása merev volt, a feje természetellenesen bicsaklott a mellkasára. A kezéből kicsúszott bambuszbot a vízen lebegett. Csang szíve, amely annyi éven át hordozta a gyászoló apa mázsás sorsát, az éjszaka csendjében a halászat közben végleg megállt. Mei-mei sikolya beleveszett a sziklák csendjébe, de a folyó nem válaszolt.

Csang temetése olyan volt, mint maga az élete: egyszerű, csendes és a folyóhoz láncolt. A Li-folyó menti hagyományt követve a halász testét a legmagasabb mészkőszikla tövében, egy apró, folyóparti barlang mélyén helyezték örök nyugalomra, arccal a víz felé, hogy lelke örökké láthassa a fáklyák fényét. A falu halászai egy-egy zöld bambuszlevelet dobtak a vízbe a tiszteletére.

A cölöpházban az özvegy és Mei-mei szótlanul, egymás kezét szorítva néztek a jövőbe. Elment a családfő, mindenük odalett. A folyó elvette a védelmezőt, és velük maradt a kiszolgáltatottság fekete árnyéka.

A temetés utáni napokban a két családi kormorán elárvultan gubbasztott a parton. Miután Csang elment, senki sem tette rájuk a nyakgyűrűt – azt a vékony kenderhurkot, amely meggátolta volna, hogy lenyeljék a fogást. Szabadok voltak, hurok nélkül, vadon élhették napjaikat, de nem repültek el. Hűségesen őrizték a Csang nélküli házat.

A harmadik nap alkonyatán a szürkület ismét lassan rátelepedett a tájra, lilára és narancssárgára festve a felhők alját. Mei-mei nehéz léptekkel indult el a parton a cölöpház felé, kezében a mosott ruhákkal. Ekkor szárnysuhogás törte meg a csendet. Büszke és Dundi közvetlenül a kunyhó ajtaja elé telepedtek le. Büszke kiegyenesedett, sötét szárnyait széttárta, eltorlaszolva az utat, miközben zöld szemeivel egyenesen Mei-mei lelkébe nézett. Nem kért, hanem követelt. Vissza akarta kapni a folyót. Vissza akarta kapni a szövetséget.

Mei-mei előbb megdermedt, majd váratlanul letette a kosarat. Arcára visszatért a régi, gyermekkori dac, felizzott benne a tenniakarás parazsa. Elindult a folyam felé. Az édesanya az ajtóból nézte a jelenetet, és nem szólt semmit – tudta, hogy nincs más választásuk az életben maradásért.

A fövényen a lány elszántan készült a halászathoz. A fenyőhasábok már a vaskosárban magasodtak. Amikor az ujjai a kenderhurkokhoz értek, megremegett. Végül bedobta őket a tűzkosárba. Szabadon, béklyó nélkül engedte a madarakat a bambuszperemre.

A Li-folyó ismét sötét tintává változott, amikor a tutaj kifutott a nyílt vízre. A tűz vörös lángja vad táncot járt a szélben. Dundi és Büszke szabadon, önérzetesen álltak a jármű szélén, várva a jelet. A lány ritmikusan ráütött a bambuszrúddal a fára: kopp-kopp-kopp. A két kormorán egyszerre, hangtalanul csúszott bele a fekete víztükörbe.

Mei-mei visszatartott lélegzettel várakozott. Nyakgyűrű nélkül a madarak azt tehettek a zsákmánnyal, amit akartak. Hirtelen a fáklyafény szélén felbukkant Büszke. Torkában egy márna lapult. Odatempózott, felemelte a fejét, és engedte, hogy Mei-mei kivegye a fogást. Alig telt el egy perc, Dundi bukkant fel a magáéval. A kosár fokozatosan telt csillogó, pikkelyes testekkel. Mindkét madár pontosan hat-hat halat hozott a felszínre – egyet sem nyeltek le.

Mei-mei szeme könnybe lábadt a madarak megingathatatlan hűségétől. Ekkor a két kormorán újra alámerült. A tűzkosár fénykörén kívül a víz megmozdult, majd a tutaj mellett két hatalmas hullám tört meg. Büszke torkában egy sügér, Dundiéban egy csuka lapult. Mindkettejük számára ez volt az éjszaka hetedik fogása.

Mei-mei már természetesen nyújtotta a kezét a halakért, de Büszke zöld szeme a tűz tükröződésétől vörösesen megcsillant. Nem mozdult közelebb. Nem ajánlotta fel a nyakát. Csak hosszan, szinte emberi bölcsességgel nézett a lányra. Majd lassan, méltóságteljesen hátravetette a fejét, és egyetlen táguló torokmozdulattal lenyelte a zsákmányt. Ugyanabban a pillanatban Dundi is követte a példáját.

Mei-mei keze a levegőben maradt. A meglepettséget azonnal felváltotta a szívét elöntő melegség. Megértette: a madarak nem elvettek tőle, hanem elvették azt, ami jogosan megillette őket. A tűz ropogott, a kosár tele volt, és a Li-folyón azon az éjszakán új, íratlan törvény született: a hetedik hal mindig a szabad társaké.