6. kép: A szövetség kezdete (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)

 

 

A Li-folyó felett a hajnali pára úgy lebegett, mint a finom szürke selyem. A tavasz elejei hűs reggelen Li Csang a bambusztutaj szélén állt, és alul lazán tartotta a hosszú hajtórudat. Az éjszakai vadászatokat első ízben most cserélte fel a nappalira. Oka roppant egyszerű volt. Első alkalommal tarthatott vele a kislánya, s ennek a közös útnak nyomós oka volt. Mögötte, a fedélzet biztonságos közepén Mei-mei kuporgott; lényét teljesen áthatotta az izgalom.

A tutaj orrában lévő rúdon ült Lao, a tapasztalt kormoránjuk. Tollai, amelyek egykor mélyfekete, olajos fénnyel csillogtak a holdfényben, mára megfakultak.

– Nézd, apa! Lao alszik? – suttogta Mei-mei. Óvatosan odalépett Csang mellé, kezét a férfi vállára tette, és kíváncsi szemmel leste a madarat.

Csang magához ölelte a lányát.

– Nem alszik, kis virágom. Csak megpihen. Nagyon sokat dolgozott már értünk.

Lao ebben a pillanatban megmozdult. Megpróbálta kitárni a szárnyait, hogy lerázza róluk a vizet, de a mozdulat félbeszakadt. Csang pontosan látta a jeleket: a madár már nem az a villámgyors vadász volt, aki a mélybe bukva a legfürgébb folyami halakat is elkapta. A fagyos víz és a nehéz zsákmány hordása lassanként kikezdte az erejét.

Mei-mei leguggolt a kormorán elé. Nem félt tőle, hisz mióta az eszét tudta, Lao a mindennapjaik része volt.

– Lao, fáj a szárnyad? – kérdezte együttérzéssel. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a madár nyakát. A megfáradt vadász nem kapott oda, csak halk, gurgulázó hangot adott, mintha hálás lenne a puha érintésért.

Csang szívét szomorúsággal vegyes melegség öntötte el. Pontosan tudta, mi a kötelessége. Ez a madár éveken át hűségesen szolgálta őket: a piacra vitt halak árából telt a mindennapi rizsre és Mei-mei szép kenderruhájára is. Megérdemelte a tiszteletet és a békés öregkort.

– Apa, Lao holnap is jön velünk halat fogni? – nézett fel a kislány.

– Nem, Mei-mei. Lao mostantól pihenni fog – felelte Csang, és felállt, hogy magához vegye a madarat. Lao engedelmesen szállt a férfi cserzett karjára.

– Otthon fog maradni a ház körül. Ő lesz a mi nagy tiszteletben tartott madarunk. Vigyáz majd rád, és kap a legfinomabb falatokból, amiket mi fogunk.

– És ki fog halat fogni nekünk? – kérdezte a kislány kíváncsian.

Csang a folyó túloldalán elterülő, sűrű galériaerdő felé nézett, ahol a vadmadarak fészkeltek. A merész döntés már megérett benne.

– Új vadásztársakat kell beszereznünk, Mei-mei, mégpedig vadonban született két fiókát. A betanításuk hónapokat vehet igénybe, és rengeteg türelem kell hozzá. Meg szerencse is. Ez lesz az első alkalom, hogy nem háznál keltetett fiókákkal próbálkozom. De Lao itt lesz velünk, és segít majd megmutatni a kicsiknek, hogyan kell igazi, büszke Li-folyói halászkormoránná válni.

Mei-mei tapsolt örömében, és halkan odasúgta a sokat tapasztalt madárnak:

– Hallottad, Lao? Tanítómester leszel!

A madár mély hangon gurgulázott egyet, mintha csak értette volna a gyermek szavait.

A tutaj lassan megfordult, és a part felé vette az irányt – egy korszak lezárult, és egy új kezdődött el.

Röviddel ezután, a kormoránfiókák tavaszi kelési időszakában Csang útra kelt a falu legtapasztaltabb fészekrablójával a folyóparti, nehezen megközelíthető ártéri erdőbe. A kormoránok telepesen fészkelő, zajos madarak. Hosszas mérlegelést követően a dús liget egyik parti fájáról, a gallyakból épített fészekből raboltak két fiókát. Csang óvatosan, puha kendőbe csavarva helyezte őket a bambuszkosarába.

A parton, a kikötött tutajnál várakozó Mei-mei alig várta, hogy édesapja felbukkanjon a sűrű parti bozót felől.

– Apa, meghoztad a fiókákat? – kérdezte izgatottan.

– Ide nézz, kis virágom – felelte Csang, és óvatosan félrehajtotta a kosár fedelét. A két jövevény vadul fújtatott. Testüket pihés tollazat fedte. Apró lényükhöz képest hosszú, erőteljes és kampós csőrükkel kapkodtak a levegőbe. A tutajon pihenő Lao hosszan, mozdulatlanul nézte őket, majd mély, torokhangú gurgulázással megszólalt. Az elárvult fiókák a hang hallatára azonnal elcsendesedtek; fejüket a felnőtt madár felé fordították, akiben ösztönösen felismerték fajtájuk tekintélyes képviselőjét.

– Látod, Mei-mei? – mosolyodott el Csang, miközben gyengéden megérintette a vadabbik kismadár hátát. – Ez igazi vadász lesz. De addig még sok dolgunk van. Még meg kell mutatnunk nekik, hogy a mi otthonunk az ő otthonuk is.

A fiatal kormoránok eleinte nem mozoghattak szabadon, hiszen a szárnyuk növekedésével a szabadságvágyuk is feltámadt volna. Csang a cölöpház melletti, a felülről védett, alacsony, homokos-köves kifutóban tartotta őket. Ügyelt a tisztaságra. A homokos kifutót naponta takarította, hogy a madarak tollazata tiszta maradjon. Az apróságokban még benne élt az embertől való félelem; minden közeledésre vadul reagáltak.

Mei-mei a kifutó kerítése mellett guggolt, állát a tenyerébe süllyesztve. Meglepő komolysággal figyelte a két lény minden rezdülését. „Ha én lennék ekkora, és óriások néznének le rám, én is fújnék” – gondolta magában, és mozdulatlanná dermedt, nehogy megrémítse őket.

Csang naponta többször leguggolt hozzájuk. Kezéből apró, egész halakkal etette a növendékeket. Közben folyamatosan egyedi, lágy füttyjelet formált az ajkaival. A kis tollasoknak össze kellett kapcsolniuk ezt a dallamot a biztonsággal és a táplálékkal.

– A madár nem a szemedet nézi, hanem a kezedet, Mei-mei – magyarázta Csang, miközben egy kis halat tartott a kezében. – Ha a kezed nem remeg, a madár szíve sem fog olyan gyorsan verni.

– Apa, a vad fióka büszkébb, mint a testvére – jegyezte meg Mei-mei, miközben halkan utánozni kezdte édesapja füttyjeleit. Magában nevet is adott nekik: a harciasabb kismadár a tartása miatt a Büszke nevet kapta, míg testvére a falánksága miatt Dundi lett.

Csang óvatosan simogatta a hátukat, megszoktatva őket az emberi kéz érintésével. Ez Büszkénél igazi türelemjáték volt. Mei-mei sokszor órákig ült a kerítés mellett, mozdulatlanul, mint egy bambuszszál. Amikor a fiókák már nem bújtak el a sarokba a léptek hallatán, hanem a kezet látva előrenyújtották a nyakukat, Csang tudta, hogy az első csatát megnyerték.

Ahogy a hetek teltek, a kifutót felváltotta a vízparti karám. Itt a madarak már láthatták a folyót, de még nem érhették el. Dundi és Büszke szinte mindent Lao utánzásával tanult meg: hogyan tisztítsák a tollukat, hogyan egyensúlyozzanak a rácsokon.

Mei-mei egy fatörzsön ülve nézte, ahogy Büszke a karám korlátján próbálja utánozni Lao jellegzetes szárnyszárító mozdulatát. A kismadár kissé megbillent, de kitartóan próbálkozott újra.

– Apa – szólalt meg a kislány, szemét a túlparton elterülő, ködös hegyekre szegezve. – A karám fala védi őket a folyótól, vagy a folyót védi tőlük?

Csang elmosolyodott, és megborzolta a kislány haját.

– Is-is, kislányom. Most még elsodorná őket az ár. De eljön az idő, amikor a folyó adja meg nekik a munkát.

– És a szabadságot is? – kérdezte Mei-mei, de a választ már inkább csak maga elé suttogta. Közben Büszke egészen közel lépett hozzá a kerítés belső oldalán, és melléje telepedett.

A hajnali köd sűrű homályként ült a Li-folyó felszínén. A levegőben a nedves föld, a korhadó bambusz és a víz tiszta, halas illata keveredett. Pár hónaposak lehettek a növendékek, amikor elérkezett az első egyensúlyozó lecke ideje a mozgó tutajon. Mielőtt elindultak volna a mélyebb részekre, Csang a sekély vízben várakozó tutajára tette őket. A kormoránok eleinte tétován lépkedtek a keskeny, henger alakú törzseken.

Csang a tutaj végébe állt, és ritmusos mozdulatokkal finoman billegtetni kezdte az összefogott bambuszrudakat, utánozva a hullámzást. Mei-mei a jármű másik végében egyensúlyozva figyelte apját, miközben Csang halk szavakkal irányította és nyugtatta a madarakat. Dundi a szárnyával elkezdett csapkodni, de a férfi lágyan, egyenletesen ringatta tovább a tutajt.

A kormoránok hamar rájöttek a titokra: úszóhártyás lábaikkal az érdessé tett, megfaragott bambuszszálakon kell stabilizálni magukat. Testük átvette a ritmust, és a tutajon való lét rendje végleg a vérükké vált.

A tavasz második felében Csang hosszú, olajjal átitatott kenderzsinórt kötött a lábukra. Így engedte őket a sekély, part menti vízbe, hogy megszokják a nyílt áramlást, és gyakorolják a vízi engedelmességet anélkül, hogy elrepülnének vagy túl messzire úsznának.

Mei-mei a sekélyesben gázolt, a langyos víz a térdéig ért, miközben a felkavart iszap puha masszaként simult a talpa alá. Csang rábízta büszke kötelét. A kislány figyelte, ahogy a fiatal madár kéjesen merül meg a hűsítő folyóban, tollazata fényesen csillogott a napsütésben. Amikor a madár túl messzire úszott volna, Csang kibocsátotta a jól ismert, hívó hangot. Mei-mei ekkor a kötél húzásával segített. Büszke hamar összekötötte a jelzést; engedelmesen úszott vissza a kislány lábához, és felkapaszkodott a tutajra.

Eljött az idő, hogy a madarak megkapják az első, olajjal kezelt, puha kenderzsinórból készült nyakgyűrűjüket. Csang óvatosan kötötte meg a hurkot: pont olyan tágra hagyta, hogy a madár levegőt kapjon és a legkisebb falatokat lenyelhesse, de a nagy halak elakadjanak a torkában.

A férfi először csak a parton tette fel rájuk, hogy megszokhassák az idegen tárgy érzését a torkukon. Mei-mei ott ült Dundi mellett, és miközben a madár idegesen kapkodott a lábával a gyűrű után, a kislány halkan beszélt hozzá, és a csőre alatti puha tollakat simogatta, míg az végül meg nem nyugodott.

Amikor már egyikük sem törődött a béklyóval, következett az első igazi vadászat a mély vízen. Csang a tutaj szélét egy nehéz bottal ütve, ritmikus kopp-kopp hanggal adta meg a jelet. Büszke és Dundi ösztönösen lebuktak a mélységbe. Mei-mei visszatartott lélegzettel leste a víz tükrét, ahol csak apró buborékok jelezték a vadászok útját.

Amikor Büszke felbukkant torkában egy amurral, a kislány látta a madár szemében a pillanatnyi zavart: a gyűrű miatt nem tudta lenyelni a zsákmányt. Ekkor lépett életbe a közösen, hetek alatt felépített bizalom. Csang a hosszú bambuszbottal finoman a tutajhoz emelte a kormoránt, Mei-mei pedig apja segítségével határozottan, a madár nyakát óvatosan a csőr irányába végigsimítva nyomta ki a halat a torkából, egyenest a bambuszkosárba.

Csang pontosan tudta, hogy a kormorán túl intelligens ahhoz, hogy rabszolgaként, ingyen dolgozzon. Gyakran intett fogás után a kislánynak. Mei-mei lépett elő az ajándékkal: kis kosarából elővett egy jutalomfalatot, egy könnyen lenyelhető halat. A madár mohón nyelte le a jussát, miközben a torkából elégedett, mély gurgulázás tört elő.

Mei-mei végignézett a tutajon pihenő, szárnyaikat szárító madarakon, és érezte, hogy a kezdeti vadság végleg elillant. Ez a pillanat pecsételte meg a szövetséget ember és állat között, amely a Li-folyó hullámain egy egész életre szólt.