5. kép: Házasságkötés és az utolsó út (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)

 

 

I. A házasság kettős arca

 

A módosabb parasztcsalád esküvője

 

A Li-folyó mészkőszirtjei között tavaszi zsongás visszhangzott. A tizenhét éves Lian selyemkendője sarkát gyűrögette, miközben a többi lánnyal együtt a bambuszládák ritmikus kopogására várta a dalpárbaj kezdetét. A Nagy Ming Törvénykönyv szerint már eladósorba került, a szigorú szülői felügyelet falai között azonban alig látott valamit a világból.

A folyó túlpartjáról mély, tiszta férfihang harsant fel; metaforákba csomagolva énekelt egy fáklyaként lángoló barackvirágról, amely a sziklás parton várja a méheket. Lian szíve megdobbant. Felemelte bambuszrúdját, ráütött a fadobozra, és tiszta szopránján válaszolt a rejtett üzenetre, a folyó felett átrepülő vadludak hűségéről dalolva.

Nem sokkal később, a piac tarka tolongásában a fiatalember odalépett hozzá, és egy gondosan hímzett övet nyújtott át neki.

– Fogadd ezt tőlem, Lian – mondta halk, mégis magabiztos hangon Yong. – Azt akarom, hogy a tavasz ne csak elillanjon, hanem megmaradjon nekünk.

– Elfogadom – súgta a lány, ujjai megérintették a finom hímzést. – De a szüleim szigora nem tűri a titkokat.

A bujkálásnak hamar vége szakadt. Yong betöltötte a tizennyolcat – elérte a hivatalos házasodási kort –, apja pedig felbérelte a falu legdörzsöltebb házasságközvetítőjét, a mei po-t. Az idős asszony suhogó selymeiben kopogtatott Lian családjának ajtaján:

– Méltóságos szülők, olyan frigyet hoztam, amely bőséget és békét teremt a két klán között.

Miután a megegyezés megszületett, Lian apja átadta a lány születési adatait – az év, a hónap, a nap és az óra pontos jegyzékét –, hogy a sorsot az udvari jósok kezébe adják.

Egy füstölőillatú, sötét szobában terítették ki a vörös papírokat, összevetve a nyolc karaktert (Ba Zi):

„A leány a Szelíd Fa jegyében született, a legény a Mindent Bevilágító Tűz évében. A Fa táplálja a Tüzet, kapcsolatuk nem kioltja, hanem élteti egymást.

A Sárkány és a Patkány órái harmonizálnak, a feszültséget hozó Tigris és Majom hatásai elkerülik őket. A csillagok áldása a frigyen van; a házasság virágozni fog.”

A zöld jelzésre megindult a san shu liu li (a három levél és hat etikett) gépezete. Yong családja megküldte a menyasszonyárat (pin jin): selymeket, borokat, és a legfontosabbat, a cha-li-t, a teát – hiszen a teacserje sem gyökerezhet meg bárhol. Közel két éven át hímezték a hozományt, amíg eljött a menyegző napja.

A nagy nap reggelén Liant élénkpiros selyemruhába öltöztették. Az anyja könnyeivel küzdve igazította meg a ruhát, és halkan az arcához hajolt:

– Nincsen zseb a ruhádon, édes lányom. Ha zseb lenne rajta, mohón elvinnéd magaddal a családunk szerencséjét és vagyonát.

A ház előtt dübörögtek a gongok, petárdák robbantak. Liant piros esernyő alatt kísérték a gyaloghintóhoz, míg a rokonok rizst szórtak a feje fölé. Yong házához érve megkezdődött a szertartás. A pár hármat hajolt: előbb a Mennynek és a Földnek, aztán az ősöknek, végül a szülőknek. Ezután következett a legszentebb pillanat, a teaceremónia. Lian térdre ereszkedett az após és az anyós előtt, és remegő kézzel nyújtotta át a lótuszmaggal édesített teát:

– Tisztelt Apám, kérem, fogadja el ezt a teát leányától. Ezzel az itallal fogadok tiszteletet Önnek, mint a család új tagja. Köszönöm, hogy felnevelte a fiát, és ígérem, hűségesen gondoskodom az Önök házáról.

Az após belekortyolt a teába, majd egy piros borítékot (hongbao) csúsztatott a lány kezébe, benne egy arany ékszerrel. A hivatalos rítust féktelen lakodalom követte, késő este pedig Yong barátai berontottak a nászágyhoz (nao dongfang), ugratásokkal oldva a feszültséget, amíg hajnalban magukra nem hagyták az ifjú párt.

A másnap reggel azonban rideg valóságot hozott. A Li-folyó vidéki zsuang közösségének ősi szokása szerint Lian nem maradhatott végleg a férje házában. Hajnalban összepakolta holmiját, és elbúcsúzott Yongtól:

– Visszatérek a szüleimhez, szerelmem. Ez a szokás útja.

– Várlak a földeken, és az ünnepnapokon meglátogatlak – felelte Yong megértően.

A házasság jogilag érvényes volt, a végleges összeköltözésre azonban csak egyetlen módon kerülhetett sor: amikor Lian teherbe esett az első gyermekével. Csak a gömbölyödő pocak bizonyította, hogy betöltötte asszonyi feladatát; csak ekkor költözött át végleg Yong családjához, hogy elfoglalja helyét a klán asztalánál.

 

Szegények esküvője

 

A Li-folyó egy csendes, sárral tapasztott falujában a tavasz nem dalpárbajjal, hanem a rizsföldek nehéz, térdig érő sarával köszöntött be. Mei, a tizennégy éves lány nem selyemkendőt gyűrögetett, hanem a hátára kötözött rőzseköteget igazgatta. Számára nem volt meglepetés a házasság, és jósokra sem volt szükség:

ő már hét éve leendő férje családjának házában élt.

Mei egy tongyangxi (gyermekmenyasszony) volt. Hétéves korában, egy aszályos télen a szülei kénytelenek voltak átadni őt a szomszéd falu egy szegény bérlőjének néhány zsák kölesért cserébe. A lányos ház ezzel megmenekült az éhhaláltól, a fiús ház pedig olcsón jutott jövőbeli munkaerőhöz és menyasszonyhoz, megspórolva a megfizethetetlen menyasszonyárat (pin jin) és a költséges esküvőt.

Mei a leendő férjével, a nála két évvel idősebb Ah-Bóval nőtt fel testvérként, miközben kislánykorától anyósa szavára takarított, főzött és vizet hordott. Amikor a falu vénei szerint Ah-Bo betöltötte a tizenhatot, eljött az esküvő napja. A falu írástudója egy durva, olcsó vörös papírcsíkra felskiccelte a két nevet, hogy a Nagy Ming Törvénykönyv szemében is törvényes legyen a frigy.

Az esküvő reggelén Mei a legjobb, kékre festett kenderzubbonyát és nadrágját vette fel – amit az anyósa foltozott meg előző este –, hajába pedig egy faragott fa hajtűt tűzött. A falu gyerekei fazekak alját verték ritmikus ricsajjal, hogy elűzzék a szegénység ártó szellemeit.

A rituálé csendes és rövid volt. A szoba sarkában álló, füstös házi oltár előtt – ahol az ősök nevét csupán egyszerű bambuszlapokra rótták – Mei és Ah-Bo háromszor meghajolt. Először a kopár földnek és az égnek, másodszor az ősöknek, harmadszor Ah-Bo fáradt, megtört szüleinek. Teaceremónia nem volt; a tea a gazdagok kiváltsága maradt. Mei egy cserépbögrében forró vizet nyújtott át apósának – ezt a szegények tréfásan „fehér teának” nevezték. Az após nem rejtett aranyat a borítékba; egyetlen, kopott rézérmét adományozott a lánynak, meg egy jó szót, hogy adjon a háznak dolgos kezeket és sok fiút.

Este a lakoma mindössze egy tál zsíros, disznózsírral felöntött köleskása volt, mellé néhány szárított hal a Li-folyóból. A szomszédok átjöttek egy-egy tojással vagy egy marék babbal, és megittak egy kancsó házilag erjesztett édesgyökér-bort. Külön hálószoba nem létezett, amit a barátok megzavarhattak volna; a fiatal pár a konyha melletti szalmazsákon hajtotta le a fejét.

A hajnali ködben Mei és Ah-Bo már némán gyalogoltak a sorukra: vállvetve dolgoztak a földesúr földjén, hogy megkeressék a napi rizsre valót.

 

 

II. Az utolsó út

 

Az elit temetése

 

A gyertya lángja utolsót lobbant, majd fojtogató füstöt hagyva kialudt. Az ágyban fekvő öregúr mellkasa nem emelkedett többé. Lin, a legidősebb fiú, mélyen meghajolt. Arcát elöntötték a könnyek, de tudta, hogy a fájdalom nem béníthatja meg a gyermeki járatosság szent kötelességét.

– Apánk eltávozott – suttogta, s hangja megremegtette a szoba csendjét. – Hívjátok azonnal a geomantát! Ne veszítsünk egyetlen napot sem; találd meg a mestert, mielőtt a rossz szellemek megérzik a yin túlsúlyát a házban!

Órákkal később a kapukra fehér papírcsíkok kerültek, és a bejárat előtt kigyúltak a gyász fehér lampionjai. A belső udvaron halk zokogás hallatszott, miközben az asszonyok nekiláttak a holttest előkészítésének.

– Vigyázz a körmeire, Meiling! – szólt rá az anyósa a fiatalabb nőre, miközben az a halott kezét ápolta. – Minden levágott darabot gyűjts a selyemzacskóba! Semmi sem maradhat ki a koporsóból, a testnek épségben kell megérkeznie az ősökhöz.

Meiling remegő kézzel csúsztatta a kis selyemtokot a réteges ruha redői közé. Amikor a külső köpenyt igazította, hirtelen megtorpant:

– Anyám, nézd a gombokat! Ezek fémből vannak?

Az idős asszony kikapta a kezéből a szövetet, majd megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Csak szövetcsomók, ne félj. És zsebek sincsenek rajta. Apád nem viheti magával a család vagyonát a túlvilágra; nekünk kell boldogulnunk itt, neki pedig odaát.

A központi csarnokban eközben nehéz, sötétre lakkozott, nemes nanmu-fa koporsót állítottak fel. Lin a testhez lépett, kezében egy csillogó jádedarabbal. Óvatosan szétfeszítette az elhunyt ajkait, és a nyelve alá helyezte a követ:

– Ezzel váltsd meg a békédet a túlvilági bíróságon, apám. A tisztviselők odaát is kapzsik; ne hagyd, hogy kínozzanak!

Hetek teltek el. A család a házban vesztegelt, amíg a fengsuj-mester a hegyeket járta, iránytűt pörgetve és a föld formáit vizsgálva. Végül egy szeles reggelen lépett be a kapun, sáros köpenyben, de elégedett mosollyal:

– Megtaláltam – jelentette ki, Lin elé tárva a térképet. – A Sárkány egyik legerősebb ere fut ott, a hegyoldal déli lankáján. A föld alatti vizek áramlása tökéletes. Ha oda temetitek, a hun és a po szelleme békére lel. Ígérem neked, Lin: a fiaid mind sikeres vizsgát tesznek a fővárosban, és a család vagyona megháromszorozódik.

– Legyen úgy, mester – bólintott Lin, és egy nehéz, ezüsttel teli erszényt nyomott a jós kezébe.

A temetés napján fülsiketítő ricsaj rázta fel a falut – a gyász és a rontásűzés zaja. Gongok dörrentek, sípok visítottak. A menet élén taoista papok szórták marékszámra a sárgás szellempénzeket:

– Vegyétek, éhes szellemek! Egyétek és igyátok a pénz urának jóságát, de az útból álljatok félre! Ne érjetek a tiszta lélekhez!

Közvetlenül a koporsó előtt Lin haladt. A legszigorúbb gyász jeleként durva, szegélyezetlen kenderruhát viselt, arca a kimerültségtől beesett volt. Minden lépésnél nehéz bambuszbotra támaszkodott, teste látványosan megroggyant a teher alatt.

A sírnál a munkások kötelekkel engedték le a koporsót a mélybe.

– Jöhet a mész és az agyag! – vezényelt a munkavezető. – Gyorsan, mielőtt az eső elered!

A sűrű, szürke keverék lassan körbeölelte a koporsót, áthatolhatatlan páncéllá kötve a föld alatt. Lin nézte, ahogy a földhalom félkörívben magasodik a sír fölé, majd intett a kőfaragónak. Az elkészült kőtábla nehéz koppanással állt meg a halom előtt; apja neve tisztán, feketén hirdette a világnak: itt egy tiszteletreméltó ember nyugszik, akinek fiai betöltötték a gyermeki járatosság szent törvényét.

 

A vizek és sziklák népe

 

Teljesen másként történt mindez a déli tartományokban – Kuangtungban, Kuangsziban és Fukienben –, ahol a birodalom által megvetett, jogfosztott „vízi emberek”, a tankák, valamint a hegyvidéki folyók mentén élő zsuang és miao közösségek élték világukat. Mivel a Ming-törvények tilossá tették számukra a szárazföldi letelepedést, a földbirtoklást és a temetkezést, ítusaik a vizekhez és a megközelíthetetlen sziklafalakhoz kötődtek.

A tutaj-rítus során az elhunytat nem drága facsarnoki koporsóba, hanem egyszerű bambuszgyékénybe csavarták, vagy kifejezetten erre a célra ácsolt kisméretű tutajra fektették. Mellé helyezték legfontosabb halászati eszközeit, egy tál rizst és egy kerámiakorsó rizsbor-áldozatot. A klán tagjai csónakjaikkal kísérték a halottat addig a pontig, ahol a sodrás a mélybe rántotta a testet. Úgy hitték, a víz lemossa a lelkéről a földi bűnöket, és az elhunyt a vízi sárkányok birodalmába költözik, ahonnan bőséges hallal segíti a hátramaradottakat.

Ugyanekkor a Li-folyó és a Jangce mellékfolyóinak mészkőszirtjei között élő közösségek egy még ősibb szokást gyakoroltak: a függőkoporsós temetkezést. A koporsókat egyetlen hatalmas fatörzsből vájták ki, alakjuk pedig folyami csónakra emlékeztetett, szimbolizálva a lélek utazását az élők világából a holtakéba.

Ahelyett, hogy elásták volna őket, a koporsókat kötelekkel és csigákkal vontatták fel a meredek mészkőszirteken nyíló barlangokba, hasadékokba, vagy a falba vert vastag cölöpökre helyezték őket, gyakran több tíz vagy száz méteres magasságban. Két okból: egyrészt hitték, hogy minél magasabban van a halott, annál közelebb kerül a Mennyhez; másrészt a sziklafal abszolút biztonságot adott – sem az áradás, sem a vadak, sem az ellenséges seregek nem érhették el a holttestet.