3. kép: Vízi emberek (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)

 

 

A folyó hátán ringva az élet nem a földhöz, hanem a víz áramlásához kötődött. Amikor a pirkadat első fényei áttörték a hajnali ködöt, a lakóhajó bambuszteteje alatt ébredező vízi ember előtt a világ legkülönösebb tája bontakozott ki. A horizontot nem sík földek, hanem a földből hirtelen meredező, gigantikus kőtornyok és zöldbe borult karszthegyek láncolata uralta, melyeket a költők és az itt élők régóta csak „jáde hajtűkhöz” hasonlítottak. A lakóhajó lassan csorgott a fenséges, kúp alakú csúcsok között, amelyek mintha egyenesen a zölden tükröződő vízből nőttek volna ki. A mészkősziklák oldalában mély barlangok sötétlettek, és források fakadtak. Ahol a hegyek visszahúzódtak, ott puha, sárgásbarna homokpadok és hordalékos zátonyok nyúltak el, melyeket a folyó kanyarulatai építettek. Máshol a meredek sziklafalak közvetlenül a mély, smaragdzöld vízbe szakadtak, mohás, nedves felületükkel szinte súrolva a hajó oldalát.

A folyó és a partmenti növényzet nyüzsgött az élettől. A vízi ember legfőbb társai a kormoránok voltak, amelyek a hajó széléhez rögzített rudakon gubbasztottak, nyakukon a hurokkal, amely megakadályozta, hogy lenyeljék a nagyobb zsákmányt. Bármikor vadászatra készen álltak, hogy halat fogjanak gazdájuknak; a hálókba és kosárcsapdákba leggyakrabban ponty és ezüstkárász akadt. A sekélyebb, iszapos öblökben lágyhéjú teknősök napoztak a sárban, míg a csendesebb nádszálak mentén felbukkant a halászó vidrák sima feje és az óriásszalamandra. A fák ágai között makákók ricsajoztak, a sekély vízben pedig kis kócsagok és gémek halásztak mozdulatlanul.

A lakóhajón élő ember mindennapi túlélése, eszközei és élelme ezer szállal kötődött a parti növényzethez. A folyópartot szinte végig hatalmas, tollas koronájú bambuszligetek szegélyezték: ebből készült maga a lakóhajó szerkezete, a tutajok, a halászkosarak és a kalapok is, a tavaszi puha bambuszrügy pedig a mindennapi asztal egyik becsült eleme volt. A sekély, iszapos partmenti vizekben a vadon termő vízigesztenye gumóit a vízi emberek botokkal forgatták ki a sárból, hogy édeskés csemegéhez jussanak. A csendesebb folyóágakban hatalmas lótuszmezők ringtak; nagy, viaszos leveleiket csomagolásra és a zsákmány frissen tartására használták, húsos gyöktörzsét pedig megfőzték. A mélyen a vízbe kapaszkodó parti füzek gyökerei között kerestek védelmet és ívóhelyet a halak.

A Li-folyó vize locsogva nyaldosta a lapos fenekű, feketére pácolt fa szampan oldalát. Ez a kecses, mégis szívós vízi jármű nem csupán egy halászcsónak volt a sok közül: egy egész család mindenségét, a születéstől a halálig tartó teljes életterét jelentette. A hajó gyomrában, a ringatózó padlódeszkák alatt, a sötét, vízzel teli rekeszekben tartották a napközben fogott halakat – a folyó ezüstös adója. Felettük, a csónak legvédettebb, belső részén az apró családi oltáron meggyújtott füstölő vékony, illatos csíkja lustán tekeredett a magasba, engesztelve a folyó mélyén lakozó, kiszámíthatatlan Sárkánykirályt és a vízi szellemeket, hogy tartsák távol a zátonyokat.

A csónak középső részét bambuszrudakra feszített, sűrűn font, bambuszlevelekkel vastagon alárétegezett gyékénytető borította. Ez a robusztus, vízzáró nádfedél hűvös árnyékot adott a nap perzselő sugarai ellen, és szárazon tartotta a fekvőhelyeket.

Ah-Ming a csónak farában állt, kérges tenyerével magabiztosan szorítva a hosszú, nehéz kormányevezőt, amellyel szinte hangtalanul irányított a karsztos meder veszélyes sziklái között. Arcát cserzette a dél-kínai nap és a párás folyami szél. Nem messze tőle parázslott a durva agyagtűzhely, amelyen cserépedényben gőzölgött a szerény vacsora. Ahogy a nap lebukott a csipkés karszthegyek mögött, a szampan beúszott a folyó egyik szélvédett, csendes öblébe, ahol már tucatnyi másik hajó várakozott.

Amint az utolsó kötelek is a helyükre kerültek, a sötétségbe burkolózó öblöt egyszerre keltette életre a felgyulladó viharlámpások meleg, imbolygó sárga fénye. A csendet felváltotta az úszó falu esti moraja: nevetés, edények koppanó hangja és a feszülő kötelek ritmikus nyikorgása. Az egymáshoz kötött csónakok fedélzetei ringó úszó szigetecskékké alakultak, ahol az emberek szárított gyógynövényeket és friss zöldségeket cseréltek, míg a fiatalok egy nagyobb bárka tatján gyűltek össze zenélni.

Ah-Ming fáradtan roskadt le az agyagtűzhely mellé. Felesége fanyelű kanállal merte ki a gőzölgő hallevest a cseréptálakba. A szomszédos csónakról egy idős halász lépett át a hajójuk peremén, kezében rizsből erjesztett borral.

– Békesség a fedélzeteden! – köszöntötte őket az öreg. – Hallom, a déli kanyarulatnál jártál. Igaz a hír, hogy a prefektúra emberei és a katonák átkutatják a hajókat az adóért?

Ah-Ming átvette a kancsót, ivott egy kortyot, majd bólintott.

– Igaz. A szárazföld uraiként tekintenek magukra. De éjszaka a sötét karszthegyek között a folyó a mi oltalmazónk.

Másnap délelőtt a csónakból a part felé mutatva, ahol a falu elöljárói a rizsföldeket járták, Ah-Ming tizennégy éves fia, Xiu megszólalt:

– A császár hivatalnokai ismét összeírják a népet. Mindenkit feljegyeznek a sárga könyvekbe (Huangce). Minket miért hagynak ki mindig?

Ah-Ming kesernyésen elmosolyodott.

– Mert a törvény szerint mi nem vagyunk a Középső Birodalom fiai, Xiu. A Ming-kódex tiszta és kegyetlen: nekünk nincs helyünk a parton. Nem vehetünk földet, nem építhetünk házat a szilárd talajon, és a csontjaink sem nyugodhatnak a szárazföldben. Ha közülük bárki hozzánk érne, beszennyezné magát. Mi a vízhez tartozunk, a gőgös hivatalnokok szemében csak alacsony rendű „vízi kutyák” vagyunk.

– De hát mi is adót fizetünk! Sózott halat és rézpénzt adunk a folyami adóhivatalnak! – vágta rá a fiú dühösen.

– A halunk és a pénzünk kell nekik, a nevünk nem. Emlékezz a tiltásra, fiam. Ha egy vízi ember a partra lép, a törvény szerint még a lábbelijét sem viselheti, mezítláb kell járnia, hogy ne mocskolja be az urak földjét.

Hirtelen egy nagyobb, díszesebb, evezős bárka tűnt fel a kanyarban. A helyi halászati adóhivatal, a Hebo su tisztviselőjének, Lin úrnak a hajója volt, fegyveres katonákkal az orrában. Ah-Ming azonnal megváltoztatta a tartását: a büszke halászból egy pillanat alatt alázatos, láthatatlan vízi lakó lett. Mélyen meghajolt, szemeit a csónak nedves deszkáira sütve.

– Hé, vízi kutya! – kiáltott át az egyik katona, lándzsájával fenyegetően a szampan felé bökve. – A mai adón felül a tiszthelyettes úr friss halat követel a vacsorájához! És ne a satnyáját hozd, különben elvágjuk a hálóidat!

Ah-Ming szótlanul emelte fel a kosarat, amelyben a legszebb, még élő folyami halak csapkodtak, és átemelte a katonák bárkájára. Lin úr, az írnok, még csak rá sem nézett a halászra. Számukra a vízi emberek nem voltak többek, mint a folyó élőlényei, valahol a halak és a vadkacsák között.

Amikor a hivatalnokok hajója eltávolodott, Xiu dühösen köpött a vízbe.

– Meddig élünk így, apám? Visszatérhet-e az ősökhöz egyáltalán egy olyan ember szelleme, akinek nincs sírja a szárazföldön?

Ah-Ming odalépett a fiához, és kérges kezét a vállára tette.

– Nézz körül, Xiu – mondta a halász, és hangja most mély volt és megnyugtató. – Azok ott a parton a császár rabszolgái. Ha jön a szárazság, éheznek. Ha jön a háború, a házaikat felégetik. Ha a hivatalnok haragszik rájuk, börtönbe vetik őket. Nekik a föld a béklyójuk.

Kihúzta magát, és a végtelen, csillogó víztükörre mutatott.

– A mi lelkünket a Sárkánykirály és a folyó szellemei vigyázzák a vizeken. Nincsenek falaink, de nincsenek uraink sem, akik bezárhatnának minket. A folyó nem kér tőled papírt, nem kér tőled nevet. Ad neked halat, ad neked életet, és ha eljön az idő, magába fogad. Ők a föld urai, fiam, de a szabadság a vízé.

A karszthegyek „jáde hajtűi” felett percek alatt fordult át az égbolt smaragdzöldből baljóslatú, nehéz ólomszürkébe. A hirtelen támadt széllel a dél-kínai monszun friss, ózonos esőszaga csapta meg a vizet. A vadon élő makákók ricsaja egy csapásra elnémult a bambuszligetekben, még a gémek is behúzódtak a sziklák legmélyebb hasadékaiba.

A Li-folyó, amely alig egy órával azelőtt még békésen ringatta a halászok feketére pácolt szampanjait, morajlani kezdett. A hegyekben lezúduló felhőszakadás hamarosan sárgásbarna, agyagos sárral kavarta fel a tiszta, smaragd víztükröt. A vízszint szemmel láthatóan dagadt, a máskor biztonságos homokpadokat és zátonyokat gyorsan elnyelte a tajtékzó sodrás.

– Xiu! A köteleket! Azonnal vágd le a varsákat! – kiáltotta Ah-Ming, miközben mindkét kezével a hosszú, nehéz kormányevezőre nehezedett. A szampan vadul megpördült a hirtelen feltámadó örvényben.

– De apám! A hálók… a holnapi adó! – kiáltott vissza a fiú, miközben a billegő fedélzet deszkáin egyensúlyozott. A lába alatt megcsúszott a sár.

– Ha a folyó követeli a jussát, oda kell adnod, különben magával ránt! – dörögte Ah-Ming, és az arca megfeszült az erőlködéstől. – Vágd el a kötelet, a Sárkánykirály most dühös!

A szampan oldalából kinyúló bambuszrudakon a kormoránok riadtan vertek a szárnyukkal. Egy hatalmas, barna hullám csapott át a hajó orrán. A hordalékos víz elárasztotta a nyitott fedélzetet, és kis híján kioltotta a családi oltáron pislákoló füstölőt. A mederről felkorbácsolt uszadékfák és letört bambusztörzsek faltörő kosként dörrentek a lapos fenekű csónak oldalának.

A szomszédos hajóról, a szél süvítésén át Lao, az öreg halász hangja hallatszott. Szampanja veszélyesen közel sodródott a meredek, mohás sziklafalakhoz, ahol az áramlat egyenesen a mély barlangok sötét torkába húzta.

– Chang! Ah-Ming! Segítség! Eltörött a kormányrudam! – kiáltotta Lao. Viharlámpása tehetetlenül ingott a hajófarban, az olajozott papír mögött halványan pislákolt a fény.

– Xiu, fogd meg a kormányt, tarts ellen a sodrásnak! Ne engedd, hogy a sziklához csapjon a víz! – parancsolta Ah-Ming, és már ugrott is a hajó orrába. Egy vastag, kenderből font mentőkötelet ragadott meg.

A látótávolság szinte megszűnt. A monszun szakadó árja olyan sűrűn ostorozta a bambusznádból font, erősen megvastagított gyékénytetőt, mintha kövek záporoztak volna rá. A folyó, amely máskor az életet adta, most dühöngő szörnyeteggé vált. Az óriásszalamandrák és teknősök a meder mélyére süllyedtek menedékért, magukra hagyva a vízi embereket a felszíni pokolban.

Ah-Ming megpörgette a kötelet, és a tajtékzó hullámokon át Lao csónakja felé hajította. A kötél elsuhant a sötétben, és pontosan az öreg halász lába elé csapódott.

– Kösd a bakkhoz, Lao! Gyorsan! – kiáltotta Ah-Ming, miközben a saját szampanjuk fája baljóslatúan nyikorgott a kettős terhelés alatt.

Xiu minden erejét beleadva kapaszkodott a kormányevezőbe, lábai megfeszültek a vizes deszkákon.

– Apám, a sodrás bevisz minket a kanyarulatba! Там a zátonyok felett most két embermagasságúak a hullámok!

– Nem hagyjuk itt az öreget, fiam! – felelte Ah-Ming, és két kézzel kapaszkodott a feszülő kötélbe, miközben a monszunvíz patakokban folyt le cserzett arcán. – A szárazföldieknek van házuk, ami megvédi őket. Nekünk csak egymásunk van a vízen. Ha elengedjük a kezét, a Li-folyó nem adja vissza.

A két szampan egymásba kapaszkodva, a dühöngő elemekkel dacolva küzdött a túlélésért a karsztfalak szorításában. Ebben a pillanatban nem számított sem a császári adó, sem a folyami tisztviselők gőgje – csak a folyó könyörtelen törvénye, és a vízi nép konok, elszánt élni akarása.

A Li-folyó lakója nem csupán szemlélte ezt a vidéket: a hegyek árnyéka adta a békét, a bambusz az otthont, a folyó pedig mindent, amire az élethez szükség volt.