2. kép: A civil város (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)

 

 

A hajnal első fényei még alig aranyozták be a karszthegyek jellegzetes csúcsait, amikor a Li család máris útra kelt. Li Csang a vállára vette az ikerkosaras bambuszrudat, amelyben a friss pontyok és harcsák lapultak, felesége, Mej pedig a kislányukat kötözte a hátára. A tegnap éjjeli halászat gazdag termése nem várhatott: a fáklyafénynél, kormoránokkal végzett éjszakai munka után a piaci nap a túlélést és a felemelkedést jelentette mindannyiuk számára.

Ahogy beértek a városfalon kívüli nyüzsgő, több tízezres civil városrészbe, szinte azonnal magával ragadta őket a település lüktetése. Ez a sűrűn lakott negyed ezer szállal kötődött a folyóhoz, amely a kiterjedt csatornarendszer révén a dél-kínai kereskedelem fő ütőereként szolgált. A keskeny, szürke folyami kavicsokkal és kékes árnyalatú mészkőlapokkal burkolt főutca ilyenkor valóságos hangyabollyá változott. A kor minden színe, szaga és zaja egyszerre áradt szét a környéken. Az utat szegélyező, faszerkezetes, kétszintes, fehérre meszelt falú és sötét agyagcserepes lakóházak földszinti ajtóit mind kinyitották, hogy helyet adjanak a műhelyeknek és az árusoknak.

Csang és Mej a Li-folyó felé eső kapuknál, a hatalmas keleti piac forgatagában szorítottak maguknak helyet. Mej egy tiszta vizű fadézsába öntötte a zsákmányt, miközben Csang büszkén állt mellette.

– Friss ponty a folyó szívéből! Egyenesen Li Csang tutajáról! – kántálta Mej az arra járóknak.

A szomszédos utcasarkon a kovácsok céhének nyitott műhelyéből ritmikus kalapácsolás hallatszott, a bambuszfonók pedig hihetetlen gyorsasággal alakították a zöld szálakat kosarakká, kalapokká és csapdákká. A kovácsmester épp egy frissen kovácsolt ekevassal lépett ki a füstös műhelyből, és odakiáltott a szomszédjának:

– Hé, Liou! Ha nem szállítod le a széntömböket délig, leállnak a kohók! A kormányzó tisztviselői holnap jönnek a megrendelt alabárdfejekért!

Kicsivel arrébb, a selyemkereskedők céhének vastag falú, zárt kereskedőházában fontos üzlet köttetett. A nyüzsgő utca zaja csak tompán szűrődött be a rácsos ablakokon át. Odabent nehéz rózsafa asztalokon terítették ki a tekercseket.

– Nézze ezt a szövést, tisztelt uram! – mutatott rá a selyemcéh egyik elöljárója a lámpafényben csillogó anyagra. – A hernyók idei tavaszi első gubóiból készült. Nincs ebben egyetlen szakadás sem. Ha a prefektus úr lánya ebben lép a családok egyesülésének szent szövetségébe, még a császári udvar is megirigyli!

– Szép, szép, Vang mester – hümmögött a vevő –, de a folyami adók miatt az ára magasabb, mint tavaly. Engedjen belőle két tael ezüst engedményt, és elviszem mind a húsz tekercset.

Az egyezség megszületett. A vevő a ruhája alól előhúzott egy selyemzacskót, belőle kivett egy ezüsttömböt, egy fémvágó ollót és egy finom mérleget. Az olló segítségével a tömbből levágott egy darabot, amíg a mérleg pontosan ki nem egyensúlyozódott a kért tael-értékre.

A kereskedőház zárt ajtaja mögött azonban a szigorú biztonság ellenére is veszély leselkedett. Egy köpenyt viselő, fürge mozgású fiatalember, akit a helyi alvilágban csak „Ökölként” ismertek, a hátsó áruraktár felől, kihasználva az őr figyelmetlenségét, ötletszerűen osont a terem felé. Egy sarokban meghúzódva figyelt és döntött. Úgy tervezte, hogy az időigényes fizetés közben meglepi a kereskedőket. Ám ahogy akcióba lépett, megbotlott, és a fejét jól beverve, hasra vágódott.

– Tolvaj! Besurranó! – riadt fel azonnal a két érdekelt fél. – Fogják el! – kiáltották egyszerre.

Ököl kissé kábultan talpra állt, hogy a hátsó ajtón át meneküljön, ám a zajra a zárt épület bejáratánál posztoló városi őrök berontottak, és nehéz, lakkozott bambuszbotjaikat keresztbe téve elvágták az útját.

– Nem olyan sietős, Ököl! – lépett elő a városi őrök parancsnoka szigorú tekintettel. – Azt hitted, hogy ez is sikerülni fog? Nem akarod te egy hónapig a kalodát szagolni a piactér közepén?

A rabló elsápadt, és lassan feltartotta a kezét. Az őrök kíméletlenül megbilincselték.

– Irány a prefektúra! – dörrent az őr, és a rabló karját hátracsavarva elvezette a bűnözőt.

A gonosztevőt nem sokkal később a prefektúra monumentális, vörösre lakkozott oszlopcsarnokába hurcolták. A fenséges fogadóteremben, a nehéz szantálfa asztal mögött maga a helyi prefektus, a tartományi császári tisztviselő ült. Hímzett selyemköntöst viselt, amely hivatali rangját jelezte, arcáról pedig teljes közöny és hűvös méltóság sugárzott. Kétoldalt írnokok térdeltek, ecsetjüket tussal itatva, készen arra, hogy minden szót megörökítsenek a bambuszpapíron.

A bűnözőt az őrök durván a hideg kőpadlóra térdeltették.

A prefektus megsem mozdult, csupán ápolt körmeivel finoman megkocogtatta az asztalt, majd megszólalt. Hangja ridegen visszhangzott a magas mennyezet alatt:

– Rablási kísérlet a céh védett kereskedőházában, a császár békéjének és a nagykereskedelem rendjének megzavarása. Mit hozol fel mentségedre, vádlott?

Ököl reszketve hajtotta a földre a fejét, homlokát a kőhöz érintve.

– Könyörület, Nagyméltóságú Uram! A családom éhezik... – motyogta, de a prefektus egyetlen kézmozdulattal félbeszakította.

– A törvény nem ismer éhséget, csak rendet. Ha elnéző lennék a fajtáddal, a piacok kiürülnének, a gazdag kereskedők pedig elkerülnék a városunkat.

A tisztviselő a mellette fekvő tálból kivett egy bambuszból faragott büntetőpálcát, és a földre dobta. Az őrök azonnal tudták a dolgukat.

– Húsz ütés a bambuszbottal a piactér népe előtt, majd három hét nehéz fa kalodában a keleti kapunál, figyelmeztetésül minden dologtalan számára – mondta ki a prefektus a megfellebbezhetetlen ítéletet.

Az elítéltet üvöltve vonszolták ki, miközben az írnokok szárazon lepecsételték a hivatalos iratot.

A piac nyüzsgésétől alig egy saroknyira, a domboldalon magasodtak a buddhista templom sárga agyaggal festett falai és díszes, felfelé ívelő tetőszerkezete. A kapuban nehéz füstölők illata terjengett, keveredve a piac szagaival. Odabent, a könyörületesség bódhiszattvája – Guanyin monumentális, aranyozott szobra előtt, éppen délidőben kezdődött a szertartás. A csarnok homályát tungolaj-lámpások pislákoló fénye törte meg. A szerzetesek sáfránysárga és szürke csuhában, két sorban térdeltek a gyékényszőnyegeken. Egyikük ritmikus ütemben ütötte a fából faragott „fahalat” (muyu), amelynek mély, tompa kongása hipnotikus alapritmust adott a szertartásnak. A főszerzetes mély, kántáló hangon kezdte szavalni a Lótusz-szútra sorait, amit a többi szerzetes monoton, mégis dallamos kórusban ismételt. A levegő sűrű volt a szantálfa és a szárított lótuszvirágok füstjétől, amely szürke szalagokként tekergőzött az ég felé a tetőnyílásokon át. A hívők csendben borultak a földre, háromszor érintve fejükkel a padozatot, miközben bűnbánó és kérő imáik egybefolytak a szerzetesek kántálásával.

Ahogy a nap túljutott a delelőn, Csangék kosarában már csak egy pöttyös busa volt. Egy idős, szürke csuhás szerzetes érkezett eléjük, kezében koldulótálat tartva.

– Békesség nektek, jóemberek – köszöntötte a halász házaspárt. – A Könyörületes Guanyin megáldotta az éjjeli munkátokat is.

Csang tisztelettudóan meghajolt.

– Békesség, tisztelt Mester. Kérjük, fogadja el ezt a halat ajándékba egy rászoruló ember számára, hálából a biztonságos éjszakai halászatért és a jó szerencséért.

A szerzetes elmosolyodott, és megáldotta az adományt.

– A Buddha irgalma kísérje családotokat a tiszta szándékú felajánlásért – mondta a mester, majd körútja végén visszatért a templom csendjébe.

Csang ezután elindult, hogy elintézzen néhány dolgot a hátsó utcákban, ahol a város egy egészen más, nyersebb arca mutatkozott meg. A csatornák menti, sötét és nyirkos sikátorokban, ahol a napfény sosem érte a földet, a legszegényebb sorsú nők keresték a mindennapi betevőt. Olcsó, durva ruhákban, megkopott arcfestékkel álltak a korhadt ajtókeretekben vagy a sikátorok sarában. Kiszolgáltatottságuk kézzelfogható volt: matrózok, koszos hordárok és nincstelen napszámosok fordultak meg itt. Ez a sikátori prostitúció világa volt, ahol a test csupán egy darab árucikké silányult a túlélésért vívott harcban, s ahol az asszonyok arcán az ínség és a betegségek korai barázdái húzódtak.

Ezzel éles ellentétben állt a folyó tágasabb, csendesebb öble, ahol a gazdag kereskedők és tisztviselők szórakozóhelyei, a díszes „virághajók” horgonyoztak. Ezeken a kétszintes, faragott fa vízi palotákon élt és dolgozott Lan-hszi, a város híres, magasan művelt mingji-je. Ő elsősorban nem a testét árulta, hanem az illúziót, a művészetet és az intellektuális társaságot. Lan-hszi éveken át tanult a főváros egyik híres házában: ismerte a klasszikus költészetet, kalligráfiája vetekedett az írnokokéval, és mesterien játszott gucsinon, a héthúros citerán.

Késő délután egy gazdag borkereskedőt fogadott a hajó selyemfüggönyökkel elválasztott szalonjában. Lan-hszi finom kézmozdulatokkal, a tearituálé legszigorúbb szabályai szerint készítette el a méregdrága zöld teát, miközben halkan, szellemesen csevegett a politika és a művészet legfrissebb híreiről.

Este, a vendég kérésére, ujjaival életre keltette a hangszert, és egy ősi, karszthegyekről szóló verset énekelt el olyan tiszta, bánatos hangon, hogy a kereskedő teljesen megfeledkezett az üzleti gondjairól. Ebben a világban a művelt nő a férfiak elméjét és lelkét hódította meg, s egy-egy ilyen délutánért a vagyonosok több pénzt fizettek, mint amennyit egy halászcsalád egész évben megkeresett.

A piac nyüzsgése lassan teljesen a folyópart felé húzódott, ahol a vízi világ lakói – a cölöpházak és bambusztutajok népe – kezdték meg a maguk csendesebb, de annál különösebb délutáni életét. A Li-folyó nemcsak élelmet adott, hanem istenségként is tisztelték, így a délután a folyóparti rituálék ideje volt.

A vízparti lépcsőknél és gátaknál az asszonyok először füstölőpálcikákat gyújtottak, és azokat a folyóba nyúló cölöpök réseibe tűzték, hogy megnyugtassák a víz alatti sárkányokat és szellemeket. Ezt követte a folyó megtisztítása és a hálanyilvánítás: kis, bambuszból és rizspapírból készült úszó lámpásokat bocsátottak útra a lassan hömpölygő vízen, amelyekbe egy-egy szem rizst és egy hajszálat tettek, elűzve a rontást a családokról. Kicsivel arrébb egy idős halászmester épp rizsbort öntött a folyóba a tutajáról, miközben ősi, ritmikus kántálással kérte a folyó szellemének jóindulatát. A lemenő nap vöröses fényében a vízen úszó apró lámpások százai úgy festettek, mintha a csillagos égbolt költözött volna le a Li-folyó hullámaira, méltón lezárva ezt a nehéz, de áldott napot.