A hetedik
A feleségemmel fotókiállításra tartottunk. Nem ez volt az első alkalom, hogy belefeledkeztünk a pillanatfelvételek világába. Az egyik fekete-fehér kép előtt megállva így mesélt:
– A tavat vagy a folyót magas sziklák fogják közre. A vízen egy jellegzetes kínai bambusztutaj úszik, melynek elején és végén, az ülőfán egy-egy madár gubbaszt. A tutajon egy férfi guggol, előtte világító mécses... – végül hatásszünetet tartva kimondta a címet is: – Kormoránhalászat.
Katinak kimondottan megtetszett a hangulata. Nekem sem kellett több: magam elé képzeltem a tájat a halászokkal, és megszületett bennem a gondolat, hogy életre keltsem a régmúltat. Ez lett a második olyan képzőművészeti alkotás, amelyről „szóképet lőttem”.
A tájkeretbe foglalt hétkompozíciós művet ezennel közszemlére teszem.
A képkeret
A Li-folyó és a karszthegyek világa időtlen, lassan hömpölygő életszalag, ahol a természet összeolvad az ősi hagyományokkal. A Cica-hegységből eredő, kezdetben fürge erdei patak a völgybe érve csendes, hatalmas folyammá szélesedik, hogy végül a Gyöngy-folyóba torkolljon. A tükörsima, tiszta víz hűen kettőzi meg az égbolt ezer arcát és a part mentén magasodó, szürreális sziklákat.
A táj legmeghatározóbb elemei a zöld síkságból tőrként égbe törő, magányos mészkőkúpok. Ezeket a sziklaóriásokat az elemek formálták misztikus alakzatokká. Némelyik csúcsot haragoszöld bambuszligetek és buja növényzet borítja, míg mások csupasz, szürke falaikkal óriásokként merednek a felhők felé. Hajnalban sűrű, puha ködfátyol fonódik az ormok köré, mintha a szellemek és a halhatatlanok pihenőhelye lenne a táj.
A parti élet ritmusát a víz járása, a rizsszüretek és az ősi tradíciók diktálják. A völgyben smaragdzölden fénylő, teraszos rizsföldek lépcsőznek a domboldalakon, a lankás kanyarulatokban pedig vízi bivalyok hűsölnek a selymes árban. A szürkület beálltával a hegyek monumentális sziluettekké válnak, és a völgyre rászakad az az áthatolhatatlan, időtlen csend, amely a lélek legmélyéig hatol.
1. kép: Város a városban (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A tizenötödik századi Li-folyó völgyében, ahol a karsztos hegyek sötét kőfogakként haraptak a hajnali ködbe, egy új birodalom született a csendből. Csingcsiang volt az: a Ming-dinasztia Guangxi feletti uralmának kőbe vésett bástyája, a császári akaratból emelt erődváros, amely egyetlen ember gőgös mértékéhez igazodott – a Ming császári ház sarjának, Zhu Shouqian fejedeleméhez. Csingcsiang a guilini hercegség neve volt, és a palota Guilin szívében állt.
Pedig alig néhány évtizede még a dinasztia alapítója, a paraszti sorból felemelkedett Hongwu császár hirdette, hogy a birodalom tartóoszlopai a földművesek, akiket a konfuciánus bölcsek az írástudók után rögtön a második legnemesebb rendnek, a nong-nak neveztek. Az ő rendeletei még a kétkezi embert védték a helyi kényurak kapzsiságától, és adómentes parcellákkal élesztették újjá a háborúk marta vidéket. Ám a folyó ezen szakaszán a császári akarat arca átlényegült. Itt, a karsztkúpok árnyékában a fenség nem könyörületet jelentett, hanem a robotmunkára kényszerített parasztok százezreinek verejtékét, akik az időtlen őserdők értékes nanmu-fáit vonszolták le a meredélyekről, és gátakkal béklyózták meg a szeszélyes vizeket.
A város szívében megült a fenevad, a kőbe zárt rend: a Csingcsiang fejedelmi palotakomplexum. Aki belépett a déli kapun, a konfuciánus mértékegységek dermesztő, egyenes vonalú szigorúságába érkezett. Fehér márványlapok hasították ketté a teret, a császári tengely mentén egyenesen a főcsarnokok felé tartva, mintha maga a Sors húzta volna ki vonalzóval az utat. Az oszlopok vértes vörösben izzottak, a tetőkön sötétzöld mázas cserepek tükrözték vissza a napot, hiszen a sárga szín a pekingi Tiltott Város urának kizárólagos jussa volt. A Ming törvénykönyv, a Ming Lü szent tabuként rögzítette: a köznép halandója botütések vagy kényszer-kőtörés terhe mellett sárgát nem ölthetett, sárkányt vagy főnixet nem varrathatott kenderzubonyára.
A belső udvarok sűrű, fojtogatóan édes illatú oszmanthuszfái bódították a kiválasztottakat. A pavilon árnyékában a fejedelmi ház egyik hölgye, Csu úrasszony ült egy mívesen faragott vörös lakkpadon. Lábai selyempólyákba kényszerített, alig háromcunnyi „arany lótuszok” voltak; a gyermekkorban a szoros pamutkötéssel bepólyált lábfejet szinte teljesen megfosztották a járás képességétől, de hirdették családja mérhetetlen gazdagságát. Mellette a tartományi kincstárnok, Vang tisztviselő állt, kezében adólajstromokat rejtő selyemtekercsekkel.
– Nézze ezeket a lótuszcipőket, Vang tisztviselő – suttogta a hölgy, miközben nefritgyűrűs ujjaival megigazította nehéz brokátruhájának szegélyét. – Minden lépés tiszta gyötrelem, mégis ez a rend és az erény legfőbb bélyege. Egy nemes asszonynak nem való a járás. A mozdulatlanság a mi méltóságunk. Mondja, a külvilág mocska nem fenyegeti ezt a nyugalmat?
– Az úrnő erénye ragyogóbb, mint a holdsugár a Li-folyón – hajolt meg mélyen a tisztviselő, selyemruhája szinte súrolta a követ. – A falakon kívül a csőcselék teszi a dolgát. A Lijia-rendszer legfrissebb összeírásai szerint a falvak engedelmesen hajtják be az őszi adót, a magtárak megteltek. Nincs miért aggódnia.
– Hallottam a lázongó hegyi törzsekről, a jaókról és zsuangokról, meg az engedetlen tutajosokról. A férjem, a fejedelem nem tűri a rendbontást.
– A Ming Lü törvényei szerint a rend megingathatatlan, úrnőm. A lázadók feje a guilini piactér porában végzi, a hanyag adózók hátát pedig szétmarja a nehéz bambuszbot. A palota zöld cserepei alatt csak a tisztaság és az engedelmesség maradhat. Az ön finom lábainak nem kell olyasmivel törődnie, amit a pórnép sárban gázoló, otromba talpai taposnak.
Míg a pavilonban a selyem suhogott, a cselédszállások melletti szűk, szürke sikátorban két udvari szolga, Hsziao Liu és az öreg Lao Csen sietve pakolták le a friss faszénkosarakat.
– Hallottad, Lao Csen? – suttogta a fiatalabb, miközben a fal felé sandított, félve a Hímzett Ruhás Gárda spionjaitól. – A hercegi ágyasok legújabb nemes kisasszonyának is elkezdték eltörni a lábujjait odabent. Sírt egész éjjel. Miért csonkítják meg a lányainkat?
– Fogd be a szád, te dőre kölyök, ha kedves a nyelved! – mordult fel az öreg, és egy nehéz kosarat rakott a földre. – Odabent a nyomorék láb a luxus jele. Azt jelenti, hogy a hercegnek van pénze valakire, aki egyetlen vödör vizet sem tud megemelni, csak a kéjért van. A mi fajtánk nőinek a folyón és a földeken azonban erős, nagy láb kell. Ha a te húgod lábát kötnék el, másnap éhen halna a család, mert nem tudna kiállni a rizsföldre gazolni.
– De a palota ragyog, Lao Csen… csupa arany meg zöld cserép.
– Ragyog bizony. De ne feledd: az a zöld csillogás is a mi vérünk. Minden egyes cserép mögött egy-egy falusi paraszt kivert foga vagy elvett rizsestálja van. Nekünk csak a szürke tégla jutott, meg a hallgatás. Pakolj tovább, mielőtt a felügyelő észreveszi, hogy a levegőt vesztegetjük!
A falakon belül alig kétezer ember lélegzett. Kétezer kiváltságos lélek, akiknek lába alatt gyémántként csillogott a környező vidék verejtéke. A falvak minden egyes rizsszeme, a Lijia-rendszer száztíz háztartásos egységeiből kipréselt nyári és őszi adó, a tízévente frissülő „Sárga Könyvekbe” (Huangce) tintázott minden egyes lélek fejadója ebbe a kődobozba ömlött, hogy arannyal és selyemmel bélelje ki a palotát.
A külső szemlélőnek azonban a palota nem a zsarnokságot, hanem a kőbe fagyasztott fenséget mutatta. Alul szürke, helyben bányászott, gigantikus mészkőtömbök feszültek egymásnak, feljebb pedig égetett téglákból szőtték a masszív védműveket. Kétszintes, pagoda-stílusú fatetős kapuk őrizték a békét. A palota falai és városa szigorú konfuciánus szimmetria szerint épültek, tökéletes derékszögekkel, utánozva a birodalmi főváros kozmikus rendjét.
Lent a folyón, a palota büszke bástyáinak lábánál a bambusztutajosok és kormorános halászok világa nyújtózott el. Az ő életüket nem a márvány, hanem a zöld szárú óriásbambusz határozta meg, amelyből egy egész civilizációt fontak a víz hátára. A part menti műhelyben izzó parázs ropogott; itt dolgozott Csang, a tutajkészítő céhmester és fiatal inasa, A-Bao. Éppen egy vastag bambuszrudat hajlítottak meg tűz felett, hogy orrot formáljanak egy nehéz folyami tutajnak.
– Húzd meg azt a hasított bambuszkötelet, A-Bao! – lihegett a céhmester, miközben a gőzölgő fát szorította. – Úgy kell tartania, mint a bivalyinasnak. Ha a Li-folyó örvényei között elenged a kötés, a kormányzó úr áruja odalesz, mi pedig a folyóparti kalodában rohadunk meg.
– Mester, elég vastag ez a rúd? – kérdezte az inas, miközben megtörölte kormos homlokát. – A tegnapi tutajhoz képest ez kétszer olyan nehéz.
– Annak is kell lennie. A palota tisztviselői újabb adóterheket vetettek ki: ezzel a tutajjal értékes nanmut és rami-rostot kell szállítanunk a csatornákon át a szárazföld belseje felé. A céhünknek tartania kell a normát, különben a prefektus megvonja a működési engedélyünket.
– De a tutajosok feleségei panaszkodnak, mester. A katonák még a luyin útleveleket is állandóan ellenőrzik, egy lépést sem tehetünk szabadon a vízen.
– Nálunk a munka a törvény. Ne a tisztviselőkkel törődj, hanem a csomóval! Ha a céhünk erős marad, a folyó is eltart minket.
A műhelyen kívül, a part menti piac zsibvásárában, a sós harcsák, szárított rákok és friss gyömbér illatfelhőjében egy kormorános halász, Liou, és egy falusi asszony, Mej-ling vitatkozott a pultok között. A háttérben egy csempészeten kapott férfi nyakán ott nehezedett a nehéz fa kaloda, a cangue, intő jelként minden arra járónak.
– Nézd meg azt a szerencsétlent ott a kalodában, Liou – mutatott Mej-ling a bűnöző felé, miközben sietve rejtett el néhány szem értékes rizst a gyékénykosarában.
– Túllépte a 100 li-s határt, 130 li távolságra ment a falujától a hatósági luyin papír nélkül, hogy sót cseréljen. Most meg a családja eteti, mint a kismadarat, mert a keze a fához van láncolva.
– Csendesebben, Mej-ling asszony! – intette le a halász, miközben a kormoránja nyakára font szorítógyűrűt igazgatta, amely meggátolta, hogy a madár lenyelje a nagy halakat. – A falaknak is fülük van. A palota őrsége tegnap három embert vert félholtra nehéz bambuszbottal a piac közepén, mert a Sárga Könyvekbe hibásan, kevesebb fővel írták be a családot. A hatalom nem szereti, ha eltitkolják a fejadót.
– Mert a fenevad mindent lenyel! – vetette oda elkeseredetten az asszony. – A száztíz háztartásos Lijia-egységünk már a jövő évi vetőmagot is odaadta őszi adóba. A lányom éjjel-nappal a rami-csalánt fonja a tutajon. Imádkozunk, hogy a következő gyerek fiú legyen, mert ha lány születik, azt el sem tudjuk tartani ebben a világban, vagy el kell adnunk az udvarnak szolgálónak. Ha lány marad, ki végzi el az ősök tiszteletét, és hogyan menekül meg a csecsemőhalandóság fojtogató markából?
– A folyó mindig ad halat, Mej-ling, ha a Sárkánykirály is úgy akarja – mondta halkan a halász, és a palota távoli, zölden csillogó tetőire nézett. – De az a kőkolosszus ott fent… az sosem lakik jól. Jobb, ha gyorsan eladod a portékádat, és visszatérsz a tutajodra, mielőtt a nap lebukik a karsztcsúcsok mögött, és a városkapuk bezárulnak.
Amikor a sötétség végleg rátelepedett a folyóra, a tutajosok kis füstölőket gyújtottak a deszkákra szerelt apró szentélyekben. A ringó vízen, a kenderfonásba fáradt asszonyok és a férfiak a Sárkánykirályhoz és a folyó szellemeihez fohászkodtak, hogy óvják meg őket a zátonyoktól, a vízi rablóktól és a palota falai közül kiáradó, mindent felemésztő császári haragtól.
Csingcsiang nem épült. Csingcsiang ránehezedett a tájra.