A hetedik
A feleségemmel fotókiállításra tartottunk. Nem ez volt az első alkalom, hogy belefeledkeztünk a pillanatfelvételek világába. Az egyik fekete-fehér kép előtt megállva így mesélt:
– A tavat vagy a folyót magas sziklák fogják közre. A vízen egy jellegzetes kínai bambusztutaj úszik, melynek elején és végén, az ülőfán egy-egy madár gubbaszt. A tutajon egy férfi guggol, előtte világító mécses... – végül hatásszünetet tartva kimondta a címet is: – Kormoránhalászat.
Katinak kimondottan megtetszett a hangulata. Nekem sem kellett több: magam elé képzeltem a tájat a halászokkal, és megszületett bennem a gondolat, hogy életre keltsem a régmúltat. Ez lett a második olyan képzőművészeti alkotás, amelyről „szóképet lőttem”.
A tájkeretbe foglalt hétkompozíciós művet ezennel közszemlére teszem.
A képkeret
A Li-folyó és a karszthegyek világa időtlen, lassan hömpölygő életszalag, ahol a természet összeolvad az ősi hagyományokkal. A Cica-hegységből eredő, kezdetben fürge erdei patak a völgybe érve csendes, hatalmas folyammá szélesedik, hogy végül a Gyöngy-folyóba torkolljon. A tükörsima, tiszta víz hűen kettőzi meg az égbolt ezer arcát és a part mentén magasodó, szürreális sziklákat.
A táj legmeghatározóbb elemei a zöld síkságból tőrként égbe törő, magányos mészkőkúpok. Ezeket a sziklaóriásokat az elemek formálták misztikus alakzatokká. Némelyik csúcsot haragoszöld bambuszligetek és buja növényzet borítja, míg mások csupasz, szürke falaikkal óriásokként merednek a felhők felé. Hajnalban sűrű, puha ködfátyol fonódik az ormok köré, mintha a szellemek és a halhatatlanok pihenőhelye lenne a táj.
A parti élet ritmusát a víz járása, a rizsszüretek és az ősi tradíciók diktálják. A völgyben smaragdzölden fénylő, teraszos rizsföldek lépcsőznek a domboldalakon, a lankás kanyarulatokban pedig vízi bivalyok hűsölnek a selymes árban. A szürkület beálltával a hegyek monumentális sziluettekké válnak, és a völgyre rászakad az az áthatolhatatlan, időtlen csend, amely a lélek legmélyéig hatol.
1. kép: Város a városban (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A tizenötödik századi Li-folyó völgyében, ahol a karsztos hegyek sötét kőfogakként haraptak a hajnali ködbe, egy új birodalom született a csendből. Csingcsiang volt az: a Ming-dinasztia Guangxi feletti uralmának kőbe vésett bástyája, a császári akaratból emelt erődváros, amely egyetlen ember gőgös mértékéhez igazodott – a Ming császári ház sarjának, Zhu Shouqian fejedeleméhez. Csingcsiang a guilini hercegség neve volt, és a palota Guilin szívében állt.
Pedig alig néhány évtizede még a dinasztia alapítója, a paraszti sorból felemelkedett Hongwu császár hirdette, hogy a birodalom tartóoszlopai a földművesek, akiket a konfuciánus bölcsek az írástudók után rögtön a második legnemesebb rendnek, a nong-nak neveztek. Az ő rendeletei még a kétkezi embert védték a helyi kényurak kapzsiságától, és adómentes parcellákkal élesztették újjá a háborúk marta vidéket. Ám a folyó ezen szakaszán a császári akarat arca átlényegült. Itt, a karsztkúpok árnyékában a fenség nem könyörületet jelentett, hanem a robotmunkára kényszerített parasztok százezreinek verejtékét, akik az időtlen őserdők értékes nanmu-fáit vonszolták le a meredélyekről, és gátakkal béklyózták meg a szeszélyes vizeket.
A város szívében megült a fenevad, a kőbe zárt rend: a Csingcsiang fejedelmi palotakomplexum. Aki belépett a déli kapun, a konfuciánus mértékegységek dermesztő, egyenes vonalú szigorúságába érkezett. Fehér márványlapok hasították ketté a teret, a császári tengely mentén egyenesen a főcsarnokok felé tartva, mintha maga a Sors húzta volna ki vonalzóval az utat. Az oszlopok vértes vörösben izzottak, a tetőkön sötétzöld mázas cserepek tükrözték vissza a napot, hiszen a sárga szín a pekingi Tiltott Város urának kizárólagos jussa volt. A Ming törvénykönyv, a Ming Lü szent tabuként rögzítette: a köznép halandója botütések vagy kényszer-kőtörés terhe mellett sárgát nem ölthetett, sárkányt vagy főnixet nem varrathatott kenderzubonyára.
A belső udvarok sűrű, fojtogatóan édes illatú oszmanthuszfái bódították a kiválasztottakat. A pavilon árnyékában a fejedelmi ház egyik hölgye, Csu úrasszony ült egy mívesen faragott vörös lakkpadon. Lábai selyempólyákba kényszerített, alig háromcunnyi „arany lótuszok” voltak; a gyermekkorban a szoros pamutkötéssel bepólyált lábfejet szinte teljesen megfosztották a járás képességétől, de hirdették családja mérhetetlen gazdagságát. Mellette a tartományi kincstárnok, Vang tisztviselő állt, kezében adólajstromokat rejtő selyemtekercsekkel.
– Nézze ezeket a lótuszcipőket, Vang tisztviselő – suttogta a hölgy, miközben nefritgyűrűs ujjaival megigazította nehéz brokátruhájának szegélyét. – Minden lépés tiszta gyötrelem, mégis ez a rend és az erény legfőbb bélyege. Egy nemes asszonynak nem való a járás. A mozdulatlanság a mi méltóságunk. Mondja, a külvilág mocska nem fenyegeti ezt a nyugalmat?
– Az úrnő erénye ragyogóbb, mint a holdsugár a Li-folyón – hajolt meg mélyen a tisztviselő, selyemruhája szinte súrolta a követ. – A falakon kívül a csőcselék teszi a dolgát. A Lijia-rendszer legfrissebb összeírásai szerint a falvak engedelmesen hajtják be az őszi adót, a magtárak megteltek. Nincs miért aggódnia.
– Hallottam a lázongó hegyi törzsekről, a jaókról és zsuangokról, meg az engedetlen tutajosokról. A férjem, a fejedelem nem tűri a rendbontást.
– A Ming Lü törvényei szerint a rend megingathatatlan, úrnőm. A lázadók feje a guilini piactér porában végzi, a hanyag adózók hátát pedig szétmarja a nehéz bambuszbot. A palota zöld cserepei alatt csak a tisztaság és az engedelmesség maradhat. Az ön finom lábainak nem kell olyasmivel törődnie, amit a pórnép sárban gázoló, otromba talpai taposnak.
Míg a pavilonban a selyem suhogott, a cselédszállások melletti szűk, szürke sikátorban két udvari szolga, Hsziao Liu és az öreg Lao Csen sietve pakolták le a friss faszénkosarakat.
– Hallottad, Lao Csen? – suttogta a fiatalabb, miközben a fal felé sandított, félve a Hímzett Ruhás Gárda spionjaitól. – A hercegi ágyasok legújabb nemes kisasszonyának is elkezdték eltörni a lábujjait odabent. Sírt egész éjjel. Miért csonkítják meg a lányainkat?
– Fogd be a szád, te dőre kölyök, ha kedves a nyelved! – mordult fel az öreg, és egy nehéz kosarat rakott a földre. – Odabent a nyomorék láb a luxus jele. Azt jelenti, hogy a hercegnek van pénze valakire, aki egyetlen vödör vizet sem tud megemelni, csak a kéjért van. A mi fajtánk nőinek a folyón és a földeken azonban erős, nagy láb kell. Ha a te húgod lábát kötnék el, másnap éhen halna a család, mert nem tudna kiállni a rizsföldre gazolni.
– De a palota ragyog, Lao Csen… csupa arany meg zöld cserép.
– Ragyog bizony. De ne feledd: az a zöld csillogás is a mi vérünk. Minden egyes cserép mögött egy-egy falusi paraszt kivert foga vagy elvett rizsestálja van. Nekünk csak a szürke tégla jutott, meg a hallgatás. Pakolj tovább, mielőtt a felügyelő észreveszi, hogy a levegőt vesztegetjük!
A falakon belül alig kétezer ember lélegzett. Kétezer kiváltságos lélek, akiknek lába alatt gyémántként csillogott a környező vidék verejtéke. A falvak minden egyes rizsszeme, a Lijia-rendszer száztíz háztartásos egységeiből kipréselt nyári és őszi adó, a tízévente frissülő „Sárga Könyvekbe” (Huangce) tintázott minden egyes lélek fejadója ebbe a kődobozba ömlött, hogy arannyal és selyemmel bélelje ki a palotát.
A külső szemlélőnek azonban a palota nem a zsarnokságot, hanem a kőbe fagyasztott fenséget mutatta. Alul szürke, helyben bányászott, gigantikus mészkőtömbök feszültek egymásnak, feljebb pedig égetett téglákból szőtték a masszív védműveket. Kétszintes, pagoda-stílusú fatetős kapuk őrizték a békét. A palota falai és városa szigorú konfuciánus szimmetria szerint épültek, tökéletes derékszögekkel, utánozva a birodalmi főváros kozmikus rendjét.
Lent a folyón, a palota büszke bástyáinak lábánál a bambusztutajosok és kormorános halászok világa nyújtózott el. Az ő életüket nem a márvány, hanem a zöld szárú óriásbambusz határozta meg, amelyből egy egész civilizációt fontak a víz hátára. A part menti műhelyben izzó parázs ropogott; itt dolgozott Csang, a tutajkészítő céhmester és fiatal inasa, A-Bao. Éppen egy vastag bambuszrudat hajlítottak meg tűz felett, hogy orrot formáljanak egy nehéz folyami tutajnak.
– Húzd meg azt a hasított bambuszkötelet, A-Bao! – lihegett a céhmester, miközben a gőzölgő fát szorította. – Úgy kell tartania, mint a bivalyinasnak. Ha a Li-folyó örvényei között elenged a kötés, a kormányzó úr áruja odalesz, mi pedig a folyóparti kalodában rohadunk meg.
– Mester, elég vastag ez a rúd? – kérdezte az inas, miközben megtörölte kormos homlokát. – A tegnapi tutajhoz képest ez kétszer olyan nehéz.
– Annak is kell lennie. A palota tisztviselői újabb adóterheket vetettek ki: ezzel a tutajjal értékes nanmut és rami-rostot kell szállítanunk a csatornákon át a szárazföld belseje felé. A céhünknek tartania kell a normát, különben a prefektus megvonja a működési engedélyünket.
– De a tutajosok feleségei panaszkodnak, mester. A katonák még a luyin útleveleket is állandóan ellenőrzik, egy lépést sem tehetünk szabadon a vízen.
– Nálunk a munka a törvény. Ne a tisztviselőkkel törődj, hanem a csomóval! Ha a céhünk erős marad, a folyó is eltart minket.
A műhelyen kívül, a part menti piac zsibvásárában, a sós harcsák, szárított rákok és friss gyömbér illatfelhőjében egy kormorános halász, Liou, és egy falusi asszony, Mej-ling vitatkozott a pultok között. A háttérben egy csempészeten kapott férfi nyakán ott nehezedett a nehéz fa kaloda, a cangue, intő jelként minden arra járónak.
– Nézd meg azt a szerencsétlent ott a kalodában, Liou – mutatott Mej-ling a bűnöző felé, miközben sietve rejtett el néhány szem értékes rizst a gyékénykosarában.
– Túllépte a 100 li-s határt, 130 li távolságra ment a falujától a hatósági luyin papír nélkül, hogy sót cseréljen. Most meg a családja eteti, mint a kismadarat, mert a keze a fához van láncolva.
– Csendesebben, Mej-ling asszony! – intette le a halász, miközben a kormoránja nyakára font szorítógyűrűt igazgatta, amely meggátolta, hogy a madár lenyelje a nagy halakat. – A falaknak is fülük van. A palota őrsége tegnap három embert vert félholtra nehéz bambuszbottal a piac közepén, mert a Sárga Könyvekbe hibásan, kevesebb fővel írták be a családot. A hatalom nem szereti, ha eltitkolják a fejadót.
– Mert a fenevad mindent lenyel! – vetette oda elkeseredetten az asszony. – A száztíz háztartásos Lijia-egységünk már a jövő évi vetőmagot is odaadta őszi adóba. A lányom éjjel-nappal a rami-csalánt fonja a tutajon. Imádkozunk, hogy a következő gyerek fiú legyen, mert ha lány születik, azt el sem tudjuk tartani ebben a világban, vagy el kell adnunk az udvarnak szolgálónak. Ha lány marad, ki végzi el az ősök tiszteletét, és hogyan menekül meg a csecsemőhalandóság fojtogató markából?
– A folyó mindig ad halat, Mej-ling, ha a Sárkánykirály is úgy akarja – mondta halkan a halász, és a palota távoli, zölden csillogó tetőire nézett. – De az a kőkolosszus ott fent… az sosem lakik jól. Jobb, ha gyorsan eladod a portékádat, és visszatérsz a tutajodra, mielőtt a nap lebukik a karsztcsúcsok mögött, és a városkapuk bezárulnak.
Amikor a sötétség végleg rátelepedett a folyóra, a tutajosok kis füstölőket gyújtottak a deszkákra szerelt apró szentélyekben. A ringó vízen, a kenderfonásba fáradt asszonyok és a férfiak a Sárkánykirályhoz és a folyó szellemeihez fohászkodtak, hogy óvják meg őket a zátonyoktól, a vízi rablóktól és a palota falai közül kiáradó, mindent felemésztő császári haragtól.
Csingcsiang nem épült. Csingcsiang ránehezedett a tájra.
2. kép: A civil város (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A hajnal első fényei még alig aranyozták be a karszthegyek jellegzetes csúcsait, amikor a Li család máris útra kelt. Li Csang a vállára vette az ikerkosaras bambuszrudat, amelyben a friss pontyok és harcsák lapultak, felesége, Mej pedig a kislányukat kötözte a hátára. A tegnap éjjeli halászat gazdag termése nem várhatott: a fáklyafénynél, kormoránokkal végzett éjszakai munka után a piaci nap a túlélést és a felemelkedést jelentette mindannyiuk számára.
Ahogy beértek a városfalon kívüli nyüzsgő, több tízezres civil városrészbe, szinte azonnal magával ragadta őket a település lüktetése. Ez a sűrűn lakott negyed ezer szállal kötődött a folyóhoz, amely a kiterjedt csatornarendszer révén a dél-kínai kereskedelem fő ütőereként szolgált. A keskeny, szürke folyami kavicsokkal és kékes árnyalatú mészkőlapokkal burkolt főutca ilyenkor valóságos hangyabollyá változott. A kor minden színe, szaga és zaja egyszerre áradt szét a környéken. Az utat szegélyező, faszerkezetes, kétszintes, fehérre meszelt falú és sötét agyagcserepes lakóházak földszinti ajtóit mind kinyitották, hogy helyet adjanak a műhelyeknek és az árusoknak.
Csang és Mej a Li-folyó felé eső kapuknál, a hatalmas keleti piac forgatagában szorítottak maguknak helyet. Mej egy tiszta vizű fadézsába öntötte a zsákmányt, miközben Csang büszkén állt mellette.
– Friss ponty a folyó szívéből! Egyenesen Li Csang tutajáról! – kántálta Mej az arra járóknak.
A szomszédos utcasarkon a kovácsok céhének nyitott műhelyéből ritmikus kalapácsolás hallatszott, a bambuszfonók pedig hihetetlen gyorsasággal alakították a zöld szálakat kosarakká, kalapokká és csapdákká. A kovácsmester épp egy frissen kovácsolt ekevassal lépett ki a füstös műhelyből, és odakiáltott a szomszédjának:
– Hé, Liou! Ha nem szállítod le a széntömböket délig, leállnak a kohók! A kormányzó tisztviselői holnap jönnek a megrendelt alabárdfejekért!
Kicsivel arrébb, a selyemkereskedők céhének vastag falú, zárt kereskedőházában fontos üzlet köttetett. A nyüzsgő utca zaja csak tompán szűrődött be a rácsos ablakokon át. Odabent nehéz rózsafa asztalokon terítették ki a tekercseket.
– Nézze ezt a szövést, tisztelt uram! – mutatott rá a selyemcéh egyik elöljárója a lámpafényben csillogó anyagra. – A hernyók idei tavaszi első gubóiból készült. Nincs ebben egyetlen szakadás sem. Ha a prefektus úr lánya ebben lép a családok egyesülésének szent szövetségébe, még a császári udvar is megirigyli!
– Szép, szép, Vang mester – hümmögött a vevő –, de a folyami adók miatt az ára magasabb, mint tavaly. Engedjen belőle két tael ezüst engedményt, és elviszem mind a húsz tekercset.
Az egyezség megszületett. A vevő a ruhája alól előhúzott egy selyemzacskót, belőle kivett egy ezüsttömböt, egy fémvágó ollót és egy finom mérleget. Az olló segítségével a tömbből levágott egy darabot, amíg a mérleg pontosan ki nem egyensúlyozódott a kért tael-értékre.
A kereskedőház zárt ajtaja mögött azonban a szigorú biztonság ellenére is veszély leselkedett. Egy köpenyt viselő, fürge mozgású fiatalember, akit a helyi alvilágban csak „Ökölként” ismertek, a hátsó áruraktár felől, kihasználva az őr figyelmetlenségét, ötletszerűen osont a terem felé. Egy sarokban meghúzódva figyelt és döntött. Úgy tervezte, hogy az időigényes fizetés közben meglepi a kereskedőket. Ám ahogy akcióba lépett, megbotlott, és a fejét jól beverve, hasra vágódott.
– Tolvaj! Besurranó! – riadt fel azonnal a két érdekelt fél. – Fogják el! – kiáltották egyszerre.
Ököl kissé kábultan talpra állt, hogy a hátsó ajtón át meneküljön, ám a zajra a zárt épület bejáratánál posztoló városi őrök berontottak, és nehéz, lakkozott bambuszbotjaikat keresztbe téve elvágták az útját.
– Nem olyan sietős, Ököl! – lépett elő a városi őrök parancsnoka szigorú tekintettel. – Azt hitted, hogy ez is sikerülni fog? Nem akarod te egy hónapig a kalodát szagolni a piactér közepén?
A rabló elsápadt, és lassan feltartotta a kezét. Az őrök kíméletlenül megbilincselték.
– Irány a prefektúra! – dörrent az őr, és a rabló karját hátracsavarva elvezette a bűnözőt.
A gonosztevőt nem sokkal később a prefektúra monumentális, vörösre lakkozott oszlopcsarnokába hurcolták. A fenséges fogadóteremben, a nehéz szantálfa asztal mögött maga a helyi prefektus, a tartományi császári tisztviselő ült. Hímzett selyemköntöst viselt, amely hivatali rangját jelezte, arcáról pedig teljes közöny és hűvös méltóság sugárzott. Kétoldalt írnokok térdeltek, ecsetjüket tussal itatva, készen arra, hogy minden szót megörökítsenek a bambuszpapíron.
A bűnözőt az őrök durván a hideg kőpadlóra térdeltették.
A prefektus megsem mozdult, csupán ápolt körmeivel finoman megkocogtatta az asztalt, majd megszólalt. Hangja ridegen visszhangzott a magas mennyezet alatt:
– Rablási kísérlet a céh védett kereskedőházában, a császár békéjének és a nagykereskedelem rendjének megzavarása. Mit hozol fel mentségedre, vádlott?
Ököl reszketve hajtotta a földre a fejét, homlokát a kőhöz érintve.
– Könyörület, Nagyméltóságú Uram! A családom éhezik... – motyogta, de a prefektus egyetlen kézmozdulattal félbeszakította.
– A törvény nem ismer éhséget, csak rendet. Ha elnéző lennék a fajtáddal, a piacok kiürülnének, a gazdag kereskedők pedig elkerülnék a városunkat.
A tisztviselő a mellette fekvő tálból kivett egy bambuszból faragott büntetőpálcát, és a földre dobta. Az őrök azonnal tudták a dolgukat.
– Húsz ütés a bambuszbottal a piactér népe előtt, majd három hét nehéz fa kalodában a keleti kapunál, figyelmeztetésül minden dologtalan számára – mondta ki a prefektus a megfellebbezhetetlen ítéletet.
Az elítéltet üvöltve vonszolták ki, miközben az írnokok szárazon lepecsételték a hivatalos iratot.
A piac nyüzsgésétől alig egy saroknyira, a domboldalon magasodtak a buddhista templom sárga agyaggal festett falai és díszes, felfelé ívelő tetőszerkezete. A kapuban nehéz füstölők illata terjengett, keveredve a piac szagaival. Odabent, a könyörületesség bódhiszattvája – Guanyin monumentális, aranyozott szobra előtt, éppen délidőben kezdődött a szertartás. A csarnok homályát tungolaj-lámpások pislákoló fénye törte meg. A szerzetesek sáfránysárga és szürke csuhában, két sorban térdeltek a gyékényszőnyegeken. Egyikük ritmikus ütemben ütötte a fából faragott „fahalat” (muyu), amelynek mély, tompa kongása hipnotikus alapritmust adott a szertartásnak. A főszerzetes mély, kántáló hangon kezdte szavalni a Lótusz-szútra sorait, amit a többi szerzetes monoton, mégis dallamos kórusban ismételt. A levegő sűrű volt a szantálfa és a szárított lótuszvirágok füstjétől, amely szürke szalagokként tekergőzött az ég felé a tetőnyílásokon át. A hívők csendben borultak a földre, háromszor érintve fejükkel a padozatot, miközben bűnbánó és kérő imáik egybefolytak a szerzetesek kántálásával.
Ahogy a nap túljutott a delelőn, Csangék kosarában már csak egy pöttyös busa volt. Egy idős, szürke csuhás szerzetes érkezett eléjük, kezében koldulótálat tartva.
– Békesség nektek, jóemberek – köszöntötte a halász házaspárt. – A Könyörületes Guanyin megáldotta az éjjeli munkátokat is.
Csang tisztelettudóan meghajolt.
– Békesség, tisztelt Mester. Kérjük, fogadja el ezt a halat ajándékba egy rászoruló ember számára, hálából a biztonságos éjszakai halászatért és a jó szerencséért.
A szerzetes elmosolyodott, és megáldotta az adományt.
– A Buddha irgalma kísérje családotokat a tiszta szándékú felajánlásért – mondta a mester, majd körútja végén visszatért a templom csendjébe.
Csang ezután elindult, hogy elintézzen néhány dolgot a hátsó utcákban, ahol a város egy egészen más, nyersebb arca mutatkozott meg. A csatornák menti, sötét és nyirkos sikátorokban, ahol a napfény sosem érte a földet, a legszegényebb sorsú nők keresték a mindennapi betevőt. Olcsó, durva ruhákban, megkopott arcfestékkel álltak a korhadt ajtókeretekben vagy a sikátorok sarában. Kiszolgáltatottságuk kézzelfogható volt: matrózok, koszos hordárok és nincstelen napszámosok fordultak meg itt. Ez a sikátori prostitúció világa volt, ahol a test csupán egy darab árucikké silányult a túlélésért vívott harcban, s ahol az asszonyok arcán az ínség és a betegségek korai barázdái húzódtak.
Ezzel éles ellentétben állt a folyó tágasabb, csendesebb öble, ahol a gazdag kereskedők és tisztviselők szórakozóhelyei, a díszes „virághajók” horgonyoztak. Ezeken a kétszintes, faragott fa vízi palotákon élt és dolgozott Lan-hszi, a város híres, magasan művelt mingji-je. Ő elsősorban nem a testét árulta, hanem az illúziót, a művészetet és az intellektuális társaságot. Lan-hszi éveken át tanult a főváros egyik híres házában: ismerte a klasszikus költészetet, kalligráfiája vetekedett az írnokokéval, és mesterien játszott gucsinon, a héthúros citerán.
Késő délután egy gazdag borkereskedőt fogadott a hajó selyemfüggönyökkel elválasztott szalonjában. Lan-hszi finom kézmozdulatokkal, a tearituálé legszigorúbb szabályai szerint készítette el a méregdrága zöld teát, miközben halkan, szellemesen csevegett a politika és a művészet legfrissebb híreiről.
Este, a vendég kérésére, ujjaival életre keltette a hangszert, és egy ősi, karszthegyekről szóló verset énekelt el olyan tiszta, bánatos hangon, hogy a kereskedő teljesen megfeledkezett az üzleti gondjairól. Ebben a világban a művelt nő a férfiak elméjét és lelkét hódította meg, s egy-egy ilyen délutánért a vagyonosok több pénzt fizettek, mint amennyit egy halászcsalád egész évben megkeresett.
A piac nyüzsgése lassan teljesen a folyópart felé húzódott, ahol a vízi világ lakói – a cölöpházak és bambusztutajok népe – kezdték meg a maguk csendesebb, de annál különösebb délutáni életét. A Li-folyó nemcsak élelmet adott, hanem istenségként is tisztelték, így a délután a folyóparti rituálék ideje volt.
A vízparti lépcsőknél és gátaknál az asszonyok először füstölőpálcikákat gyújtottak, és azokat a folyóba nyúló cölöpök réseibe tűzték, hogy megnyugtassák a víz alatti sárkányokat és szellemeket. Ezt követte a folyó megtisztítása és a hálanyilvánítás: kis, bambuszból és rizspapírból készült úszó lámpásokat bocsátottak útra a lassan hömpölygő vízen, amelyekbe egy-egy szem rizst és egy hajszálat tettek, elűzve a rontást a családokról. Kicsivel arrébb egy idős halászmester épp rizsbort öntött a folyóba a tutajáról, miközben ősi, ritmikus kántálással kérte a folyó szellemének jóindulatát. A lemenő nap vöröses fényében a vízen úszó apró lámpások százai úgy festettek, mintha a csillagos égbolt költözött volna le a Li-folyó hullámaira, méltón lezárva ezt a nehéz, de áldott napot.
3. kép: Vízi emberek (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A folyó hátán ringva az élet nem a földhöz, hanem a víz áramlásához kötődött. Amikor a pirkadat első fényei áttörték a hajnali ködöt, a lakóhajó bambuszteteje alatt ébredező vízi ember előtt a világ legkülönösebb tája bontakozott ki. A horizontot nem sík földek, hanem a földből hirtelen meredező, gigantikus kőtornyok és zöldbe borult karszthegyek láncolata uralta, melyeket a költők és az itt élők régóta csak „jáde hajtűkhöz” hasonlítottak. A lakóhajó lassan csorgott a fenséges, kúp alakú csúcsok között, amelyek mintha egyenesen a zölden tükröződő vízből nőttek volna ki. A mészkősziklák oldalában mély barlangok sötétlettek, és források fakadtak. Ahol a hegyek visszahúzódtak, ott puha, sárgásbarna homokpadok és hordalékos zátonyok nyúltak el, melyeket a folyó kanyarulatai építettek. Máshol a meredek sziklafalak közvetlenül a mély, smaragdzöld vízbe szakadtak, mohás, nedves felületükkel szinte súrolva a hajó oldalát.
A folyó és a partmenti növényzet nyüzsgött az élettől. A vízi ember legfőbb társai a kormoránok voltak, amelyek a hajó széléhez rögzített rudakon gubbasztottak, nyakukon a hurokkal, amely megakadályozta, hogy lenyeljék a nagyobb zsákmányt. Bármikor vadászatra készen álltak, hogy halat fogjanak gazdájuknak; a hálókba és kosárcsapdákba leggyakrabban ponty és ezüstkárász akadt. A sekélyebb, iszapos öblökben lágyhéjú teknősök napoztak a sárban, míg a csendesebb nádszálak mentén felbukkant a halászó vidrák sima feje és az óriásszalamandra. A fák ágai között makákók ricsajoztak, a sekély vízben pedig kis kócsagok és gémek halásztak mozdulatlanul.
A lakóhajón élő ember mindennapi túlélése, eszközei és élelme ezer szállal kötődött a parti növényzethez. A folyópartot szinte végig hatalmas, tollas koronájú bambuszligetek szegélyezték: ebből készült maga a lakóhajó szerkezete, a tutajok, a halászkosarak és a kalapok is, a tavaszi puha bambuszrügy pedig a mindennapi asztal egyik becsült eleme volt. A sekély, iszapos partmenti vizekben a vadon termő vízigesztenye gumóit a vízi emberek botokkal forgatták ki a sárból, hogy édeskés csemegéhez jussanak. A csendesebb folyóágakban hatalmas lótuszmezők ringtak; nagy, viaszos leveleiket csomagolásra és a zsákmány frissen tartására használták, húsos gyöktörzsét pedig megfőzték. A mélyen a vízbe kapaszkodó parti füzek gyökerei között kerestek védelmet és ívóhelyet a halak.
A Li-folyó vize locsogva nyaldosta a lapos fenekű, feketére pácolt fa szampan oldalát. Ez a kecses, mégis szívós vízi jármű nem csupán egy halászcsónak volt a sok közül: egy egész család mindenségét, a születéstől a halálig tartó teljes életterét jelentette. A hajó gyomrában, a ringatózó padlódeszkák alatt, a sötét, vízzel teli rekeszekben tartották a napközben fogott halakat – a folyó ezüstös adója. Felettük, a csónak legvédettebb, belső részén az apró családi oltáron meggyújtott füstölő vékony, illatos csíkja lustán tekeredett a magasba, engesztelve a folyó mélyén lakozó, kiszámíthatatlan Sárkánykirályt és a vízi szellemeket, hogy tartsák távol a zátonyokat.
A csónak középső részét bambuszrudakra feszített, sűrűn font, bambuszlevelekkel vastagon alárétegezett gyékénytető borította. Ez a robusztus, vízzáró nádfedél hűvös árnyékot adott a nap perzselő sugarai ellen, és szárazon tartotta a fekvőhelyeket.
Ah-Ming a csónak farában állt, kérges tenyerével magabiztosan szorítva a hosszú, nehéz kormányevezőt, amellyel szinte hangtalanul irányított a karsztos meder veszélyes sziklái között. Arcát cserzette a dél-kínai nap és a párás folyami szél. Nem messze tőle parázslott a durva agyagtűzhely, amelyen cserépedényben gőzölgött a szerény vacsora. Ahogy a nap lebukott a csipkés karszthegyek mögött, a szampan beúszott a folyó egyik szélvédett, csendes öblébe, ahol már tucatnyi másik hajó várakozott.
Amint az utolsó kötelek is a helyükre kerültek, a sötétségbe burkolózó öblöt egyszerre keltette életre a felgyulladó viharlámpások meleg, imbolygó sárga fénye. A csendet felváltotta az úszó falu esti moraja: nevetés, edények koppanó hangja és a feszülő kötelek ritmikus nyikorgása. Az egymáshoz kötött csónakok fedélzetei ringó úszó szigetecskékké alakultak, ahol az emberek szárított gyógynövényeket és friss zöldségeket cseréltek, míg a fiatalok egy nagyobb bárka tatján gyűltek össze zenélni.
Ah-Ming fáradtan roskadt le az agyagtűzhely mellé. Felesége fanyelű kanállal merte ki a gőzölgő hallevest a cseréptálakba. A szomszédos csónakról egy idős halász lépett át a hajójuk peremén, kezében rizsből erjesztett borral.
– Békesség a fedélzeteden! – köszöntötte őket az öreg. – Hallom, a déli kanyarulatnál jártál. Igaz a hír, hogy a prefektúra emberei és a katonák átkutatják a hajókat az adóért?
Ah-Ming átvette a kancsót, ivott egy kortyot, majd bólintott.
– Igaz. A szárazföld uraiként tekintenek magukra. De éjszaka a sötét karszthegyek között a folyó a mi oltalmazónk.
Másnap délelőtt a csónakból a part felé mutatva, ahol a falu elöljárói a rizsföldeket járták, Ah-Ming tizennégy éves fia, Xiu megszólalt:
– A császár hivatalnokai ismét összeírják a népet. Mindenkit feljegyeznek a sárga könyvekbe (Huangce). Minket miért hagynak ki mindig?
Ah-Ming kesernyésen elmosolyodott.
– Mert a törvény szerint mi nem vagyunk a Középső Birodalom fiai, Xiu. A Ming-kódex tiszta és kegyetlen: nekünk nincs helyünk a parton. Nem vehetünk földet, nem építhetünk házat a szilárd talajon, és a csontjaink sem nyugodhatnak a szárazföldben. Ha közülük bárki hozzánk érne, beszennyezné magát. Mi a vízhez tartozunk, a gőgös hivatalnokok szemében csak alacsony rendű „vízi kutyák” vagyunk.
– De hát mi is adót fizetünk! Sózott halat és rézpénzt adunk a folyami adóhivatalnak! – vágta rá a fiú dühösen.
– A halunk és a pénzünk kell nekik, a nevünk nem. Emlékezz a tiltásra, fiam. Ha egy vízi ember a partra lép, a törvény szerint még a lábbelijét sem viselheti, mezítláb kell járnia, hogy ne mocskolja be az urak földjét.
Hirtelen egy nagyobb, díszesebb, evezős bárka tűnt fel a kanyarban. A helyi halászati adóhivatal, a Hebo su tisztviselőjének, Lin úrnak a hajója volt, fegyveres katonákkal az orrában. Ah-Ming azonnal megváltoztatta a tartását: a büszke halászból egy pillanat alatt alázatos, láthatatlan vízi lakó lett. Mélyen meghajolt, szemeit a csónak nedves deszkáira sütve.
– Hé, vízi kutya! – kiáltott át az egyik katona, lándzsájával fenyegetően a szampan felé bökve. – A mai adón felül a tiszthelyettes úr friss halat követel a vacsorájához! És ne a satnyáját hozd, különben elvágjuk a hálóidat!
Ah-Ming szótlanul emelte fel a kosarat, amelyben a legszebb, még élő folyami halak csapkodtak, és átemelte a katonák bárkájára. Lin úr, az írnok, még csak rá sem nézett a halászra. Számukra a vízi emberek nem voltak többek, mint a folyó élőlényei, valahol a halak és a vadkacsák között.
Amikor a hivatalnokok hajója eltávolodott, Xiu dühösen köpött a vízbe.
– Meddig élünk így, apám? Visszatérhet-e az ősökhöz egyáltalán egy olyan ember szelleme, akinek nincs sírja a szárazföldön?
Ah-Ming odalépett a fiához, és kérges kezét a vállára tette.
– Nézz körül, Xiu – mondta a halász, és hangja most mély volt és megnyugtató. – Azok ott a parton a császár rabszolgái. Ha jön a szárazság, éheznek. Ha jön a háború, a házaikat felégetik. Ha a hivatalnok haragszik rájuk, börtönbe vetik őket. Nekik a föld a béklyójuk.
Kihúzta magát, és a végtelen, csillogó víztükörre mutatott.
– A mi lelkünket a Sárkánykirály és a folyó szellemei vigyázzák a vizeken. Nincsenek falaink, de nincsenek uraink sem, akik bezárhatnának minket. A folyó nem kér tőled papírt, nem kér tőled nevet. Ad neked halat, ad neked életet, és ha eljön az idő, magába fogad. Ők a föld urai, fiam, de a szabadság a vízé.
A karszthegyek „jáde hajtűi” felett percek alatt fordult át az égbolt smaragdzöldből baljóslatú, nehéz ólomszürkébe. A hirtelen támadt széllel a dél-kínai monszun friss, ózonos esőszaga csapta meg a vizet. A vadon élő makákók ricsaja egy csapásra elnémult a bambuszligetekben, még a gémek is behúzódtak a sziklák legmélyebb hasadékaiba.
A Li-folyó, amely alig egy órával azelőtt még békésen ringatta a halászok feketére pácolt szampanjait, morajlani kezdett. A hegyekben lezúduló felhőszakadás hamarosan sárgásbarna, agyagos sárral kavarta fel a tiszta, smaragd víztükröt. A vízszint szemmel láthatóan dagadt, a máskor biztonságos homokpadokat és zátonyokat gyorsan elnyelte a tajtékzó sodrás.
– Xiu! A köteleket! Azonnal vágd le a varsákat! – kiáltotta Ah-Ming, miközben mindkét kezével a hosszú, nehéz kormányevezőre nehezedett. A szampan vadul megpördült a hirtelen feltámadó örvényben.
– De apám! A hálók… a holnapi adó! – kiáltott vissza a fiú, miközben a billegő fedélzet deszkáin egyensúlyozott. A lába alatt megcsúszott a sár.
– Ha a folyó követeli a jussát, oda kell adnod, különben magával ránt! – dörögte Ah-Ming, és az arca megfeszült az erőlködéstől. – Vágd el a kötelet, a Sárkánykirály most dühös!
A szampan oldalából kinyúló bambuszrudakon a kormoránok riadtan vertek a szárnyukkal. Egy hatalmas, barna hullám csapott át a hajó orrán. A hordalékos víz elárasztotta a nyitott fedélzetet, és kis híján kioltotta a családi oltáron pislákoló füstölőt. A mederről felkorbácsolt uszadékfák és letört bambusztörzsek faltörő kosként dörrentek a lapos fenekű csónak oldalának.
A szomszédos hajóról, a szél süvítésén át Lao, az öreg halász hangja hallatszott. Szampanja veszélyesen közel sodródott a meredek, mohás sziklafalakhoz, ahol az áramlat egyenesen a mély barlangok sötét torkába húzta.
– Chang! Ah-Ming! Segítség! Eltörött a kormányrudam! – kiáltotta Lao. Viharlámpása tehetetlenül ingott a hajófarban, az olajozott papír mögött halványan pislákolt a fény.
– Xiu, fogd meg a kormányt, tarts ellen a sodrásnak! Ne engedd, hogy a sziklához csapjon a víz! – parancsolta Ah-Ming, és már ugrott is a hajó orrába. Egy vastag, kenderből font mentőkötelet ragadott meg.
A látótávolság szinte megszűnt. A monszun szakadó árja olyan sűrűn ostorozta a bambusznádból font, erősen megvastagított gyékénytetőt, mintha kövek záporoztak volna rá. A folyó, amely máskor az életet adta, most dühöngő szörnyeteggé vált. Az óriásszalamandrák és teknősök a meder mélyére süllyedtek menedékért, magukra hagyva a vízi embereket a felszíni pokolban.
Ah-Ming megpörgette a kötelet, és a tajtékzó hullámokon át Lao csónakja felé hajította. A kötél elsuhant a sötétben, és pontosan az öreg halász lába elé csapódott.
– Kösd a bakkhoz, Lao! Gyorsan! – kiáltotta Ah-Ming, miközben a saját szampanjuk fája baljóslatúan nyikorgott a kettős terhelés alatt.
Xiu minden erejét beleadva kapaszkodott a kormányevezőbe, lábai megfeszültek a vizes deszkákon.
– Apám, a sodrás bevisz minket a kanyarulatba! Там a zátonyok felett most két embermagasságúak a hullámok!
– Nem hagyjuk itt az öreget, fiam! – felelte Ah-Ming, és két kézzel kapaszkodott a feszülő kötélbe, miközben a monszunvíz patakokban folyt le cserzett arcán. – A szárazföldieknek van házuk, ami megvédi őket. Nekünk csak egymásunk van a vízen. Ha elengedjük a kezét, a Li-folyó nem adja vissza.
A két szampan egymásba kapaszkodva, a dühöngő elemekkel dacolva küzdött a túlélésért a karsztfalak szorításában. Ebben a pillanatban nem számított sem a császári adó, sem a folyami tisztviselők gőgje – csak a folyó könyörtelen törvénye, és a vízi nép konok, elszánt élni akarása.
A Li-folyó lakója nem csupán szemlélte ezt a vidéket: a hegyek árnyéka adta a békét, a bambusz az otthont, a folyó pedig mindent, amire az élethez szükség volt.
4. kép: A cölöpházak világa (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A Csangot körülvevő táj minden sziklája, növénye és állata mögött egy-egy ősi mese húzódott. A folyó túlpartján meredező, örökös ködbe vesző mészkőcsúcsok régi barátok voltak: ott magasodott a „Könyöklő Tudós”, a magányos „Várakozó Anya” és a fenséges „Zöld Lótusz”. A helyiek szentül hitték, hogy éjszaka, amikor a sűrű fehér köd rátelepszik a vízre, ezek a hegyóriások életre kelnek, és hatalmas testükkel védelmezik a völgyet a zord észak felől érkező, rontást hozó szellemektől.
Nappal pedig a part óriási, ezeréves banyánfája uralta a teret, amelynek lecsüngő léggyökerei egész ligetté szélesedtek. Ez a fa volt a falu igazi szíve. Hatalmas koronája alatt fürtökben csiviteltek a tarka papagájok, éles, zöld és égszínkék villanásként cikázva a lombkorona mélyéről, rabolva a fügét. A gyökerek között mezítlábas gyerekek játszottak bújócskát, nevetésük betöltötte a levegőt, miközben kölyökkutyák bukdácsoltak utánuk csóváló farokkal. A fa vastag ágai alatt megbújó falu apraja-nagyja mind ide tért vissza pihenni.
A cölöpházak nem elszigetelt fészkek voltak, hanem egyetlen egységes, lüktető szervezet sejtjei. Úgy épültek egymás mellé, hogy a verandák szinte összeértek, áthidalva a magányt. Ha valakit ledöntött a láz, a szomszédok hívatlanul is hozták a gőzölgő rizslevest. A nagy munkákat – mint a nehéz halászhálók festését és tartósítását a helyi fa kérgéből főzött, sűrű barna lével – a családok mindig közösen végezték a folyóparti fövenyen.
A cölöpház felépítése éppen ezért nem egyszerűen az ácsmesterség diadala volt, hanem szent, közösségi áldozat, amely mélyen gyökerezett a föld és a víz ősi törvényeiben. Li Csang nem üthette le akárhol az első cölöpöt; a folyópartot először a falu geomantája járta be, fürkészve a láthatatlan áramlatokat. Hosszasan figyelte a tájat, míg végül rábólintott a helyszínre: a ház mögött magasodó karszthegyek lüktető „sárkány-energiája” itt békében megfért a hömpölygő folyó „víz-szellemével”, nem hordozva magában a pusztulás ígéretét.
A ház gerincét adó vörös cédrusokat és kemény fenyőket még a tél közepén, a fagyos holdfázisokhoz igazodva vágták ki az erdőben. Ilyenkor a fák nedvkeringése már elcsendesedett, a törzsek megkeményedtek, mintha maguk is álomba merültek volna, így a belőlük faragott gerendák később ellenálltak a gombáknak és a mindent megrágó fúróbogaraknak. Ám mielőtt az első fejszecsapás megtörte volna a téli erdő csendjét, Csang letérdelt a fagyos földre. Édes rizsbort és fehér rizst áldozott a hegy szellemének, suttogva kérve bocsánatát, amiért elvenni kényszerül a rengeteg féltett kincsét.
Amikor eljött a tavasz, a környék férfiai mind összegyűltek a parton. Elérkezett a legszentebb pillanat: a „mennyei oszlopok”, a nehéz fő tartóelemek felállítása. A levegőt megtöltötte az izzadság szaga és a ritmikus vezényszavak hangja. Bambuszgörgőkön, vastag kenderkötelekkel, centiről centire emelték a helyükre a mázsás törzseket.
– Húzd meg a kötelet, Li! Tartsd erősen, a hegyek sárkánya figyel minket! – kiáltott oda Csang az unokatestvérének, miközben a homlokáról törölte az izzadságot.
– Ne félj, Csang, a tartófa nem mozdul! Inkább szólj Mejnek, készítse a földnek szánt adományt, mielőtt a cölöp végleg a helyére ugrik! – válaszolt Li zihálva.
Mielőtt az oszlopok talpa végleg a földbe süllyedt volna, Mej rizspapírra rót szerencsekívánatokat és fényes rézpénzeket csúsztatott a lyukba, hogy a földmélye biztosítsa a család gazdagságát, és megvédje a házat a megáradó folyó dühétől. A gerendákat nem szögekkel, hanem bonyolult, fészek-csapos kötésekkel illesztették egymásba. Ez a élő, rugalmas szerkezet volt a ház lelke: lehetővé tette, hogy az építmény együtt lélegezzen a tomboló nagy szelekkel és a folyó vad sodrásával, hajlongva és idomulva a természethez, ahelyett, hogy makacsul eltörne.
A Li-folyó felett magasodó Ganlan házak egyszerre jelentették az életet adó menedéket és az állandó kihívások forrását. A bambuszból és fából ácsolt otthonok szárazon tartották a családokat az áradások idején, ám az alsó, cölöpök közötti szint a legkevésbé sem volt üres, romantikus tér, sokkal inkább a mindennapi gazdálkodás zajos és szagos központja. A lakószintek alatt, a sárban és a sekély vízben gázoltak a család féltett bivalyai, ott visítottak a disznók, és kapirgáltak a szárnyasok. Ez a szoros együttélés komoly higiéniai feladatot jelentett: a felszálló nehéz szagok, a mindent ellepő legyek, a trágya és a sár keveréke a padló résein át az otthonok levegőjébe is beszivárgott. A deszkák közötti réseken át folyamatosan párolgott a folyó sűrű, nyirkos lehelete is.
A ház belső szobáiban ezzel szemben szigorú rend uralkodott, itt Mej a selyemhernyókat gondozta. A hernyók szentélye tiszta volt és csendes, a „Mennyei Leányok” törékeny ajándékaként tekintettek rájuk. Úgy tartották, ezek a parányi lények megérzik a szív szándékait: ha valaki durván emelte fel a hangját, vagy nehéz, idegen szagokat hozott a szobába, a hernyók megbetegedtek, és nem szőttek többé fényes selymet.
– A tűzre vigyázz, de a selyemhernyók szentélyére még jobban – intette le Mejt halk, fegyelmezett hangon Csang. – A falu Tusi-ja (a helyi adószedő) hamarosan megérkezik a finom gubókért, nekünk pedig csak a nehéz, kék indigóval festett pamutruhák maradnak télre.
A veranda sarkában fészkelő, sötét tollú kormoránok sem egyszerű haszonállatok voltak. A helyi öregek úgy mesélték, hogy ezek a madarak egykor hűséges emberek voltak, akiket az ég sárkánya változtatott szárnyassá, hogy örökké segítsék a folyó népét. Csang mély tisztelettel bánt velük, jóllehet a madarak nyakára kötött finom hurok megakadályozta, hogy lenyeljék a nagyobb zsákmányt. Legalább a folyó megadta a magáét a szűkös időkben is.
Bár a teraszos rizstermesztés adta a kalóriák gerincét, az igazi ízeket a vízi világ szolgáltatta. Mej a mocsaras partokról gyűjtött apró, iszaplakó csigákat. Fűszeres, csípős lében megfőzve, cserépedényekben tálalta. A holtágak iszapjából roppanós lótuszgyökeret fejtett ki, amelynek lukacsos részei magukba szívták a fűszerek levét, és hozott hűsítő, édeskés vízigesztenyét is, amit nyersen vagy pürésítve fogyasztottak. A lótuszlevélbe csomagolt friss halakat és rákokat a cölöpök alatt parázsló bambuszhamu felett gőzölte meg. A vad gyömbér, a helyi vadon termő fokhagymafélék és a korai rizsből főzött párlatok egyben tartották azt a törékeny egyensúlyt, amit a folyó diktált nekik. Mivel a fülledt hőségben hűtés híján órák alatt megromlott minden, Mej bambuszcsöveket készített elő az étel tartósítására. A frissen fogott halakat – köztük a fősodrásból fogott bambuszkeszegeket és apró rákokat – valamint a vadon gyűjtött húsokat összevegyítette sóval, csilivel és vad fűszerekkel, majd szorosan belenyomkodta a zöld bambuszcsövekbe. A cölöpök árnyékos tövébe függesztve vagy elásva ez a zárt térben összeérő étel hónapokig kitartott, megőrizve intenzív, fanyar, jellegzetesen füstös-bambuszos aromáját.
– Mej, nővérem! Átnyújtanád a szárított gyömbért a korláton? – szólt át a szomszéd asszony, Li-hua a fanyéllel megtámasztott ablakból. – A kisfiam torkára koncátlankodik, főzetet készítek neki.
– Már adom is, Li-hua! – felelte Mej, miközben a bambuszkosárból kiválogatta a legszebb darabokat. – Tegyél hozzá a hegyi mézből is, az elűzi a hideg szeleket a mellkasából.
Az élet könyörtelen, mégis gyönyörű ritmusát a monszun és a természet örök körforgása diktálta. Minden évszak próbára tette a testet, de mindegyik hozott magával vigasztalást és ünnepet is.
A tavasz a sárban gázolva kezdődött. A rizságyások előkészítése emberfeletti munka volt a szűnni nem akaró esőben, a bivalyok mögött lépkedve a térdig érő mocsárban. De ugyanebben az időszakban bújtak ki az első, ropogós bambuszrügyek, és keltek ki a selyemhernyók, amik a jövőbeli reménységet ígérték.
A nyár a monszun és a bőség félelmetes kettősségében telt. A folyó szintje órák alatt képes volt métereket emelkedni; a tiszta víz vörösesbarna, dühös sárként hömpölygött a cölöpök között. Csang ilyenkor éjszakákon át virrasztott a verandán, feszülten figyelve a vízállást. Amikor a völgyre rátelepedett a nyári monszun nehéz, szürke homálya, a korabeli birodalmi kínaiak és a han tisztviselők borzongva gondoltak a déli tájakra, úgy hivén, hogy a fülledt erdőkben mérgező gázok és gonosz szellemi ködök – a zhangqi – terjengenek. Csang ilyenkor begyújtotta a ház közepén lévő nyitott tűzhelyet egy bambuszdarabbal, ügyelve, hogy egyetlen láb se sértse meg a szent küszöböt.
A falusiakat gyakran ledöntötte a lábukról a malária és a dengue-láz, ilyenkor a sámánok démonűző rituálékat mutattak be, a kunyhókban pedig keserű gyógynövényeket és illatos ágakat égettek a rontás ellen, hagyatkozva a generációk óta felhalmozott gyógyfüves tapasztalatokra. De a nyár a bőség kosarát is kiborította:
a folyó szinte hemzsegett a haltól, és a parti kertek roskadoztak a lédús, érett gyümölcsöktől.
Annak ellenére, hogy a nyár nehézségeket hozott, az ősz az elcsendesedés és a hála évszaka volt, amikor a hegyoldalak teraszai vakító aranysárgába borultak a beérett rizstől. Bár a hátak sajogtak a nehéz kévék cipelésétől, a fáradtságot feloldotta az Őszközép Ünnepének varázsa. Ilyenkor a cölöpház lakói ünnepi ruhát öltöttek, édes rizsbort ittak, és a vízen reszketve tükröződő, hatalmas teliholdat csodálták, hálát adva az ősöknek.
A téllel megérkezett a metsző, csontig hatoló hideg és a mindent elnyelő pára. A kinti munka lelassult, a férfiak a parázstartók melege mellett kosarakat fontak és halászhálókat javítottak, a nők pedig szőttek. Ez a családi történetek újraélésének, a tavaszra való spirituális felkészülésnek és a belső csendnek az ideje volt.
Esténként, miután a halvány viaszmécsesek és fáklyák fényei sorra kigyúltak a házakban, a falu vénei az óriási banyánfa vastag gyökerei között gyűltek össze. Hosszú bambuszpipáikból gomolygott a füst, miközben halkan megvitatták a falu közös ügyeit, a papagájok pedig ekkorra már elcsendesedve aludtak a levelek árnyékában.
A vízen, a sötétben úszó tutajokról ekkor felhangzott a fiatalság hangja: a sötét folyót átszelő, egymásnak felelgetős dalok, a San-gék dallama úszott a levegőben. A lányok és fiúk ezekkel a rejtélyes, édes énekekkel üzentek egymásnak, így keresve társat a jövendőre.
Csang cölöpháza tehát nem csupán fából és bambuszból ácsolt menedék volt a viharok elől, hanem egy apró mikrovilág. Egy élő, lélegző otthon, amely hajszálpontosan illeszkedett a természet, az ősök tradíciói és az emberi összefogás elszakíthatatlan, bonyolult szövetébe.
5. kép: Házasságkötés és az utolsó út (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
I. A házasság kettős arca
A módosabb parasztcsalád esküvője
A Li-folyó mészkőszirtjei között tavaszi zsongás visszhangzott. A tizenhét éves Lian selyemkendője sarkát gyűrögette, miközben a többi lánnyal együtt a bambuszládák ritmikus kopogására várta a dalpárbaj kezdetét. A Nagy Ming Törvénykönyv szerint már eladósorba került, a szigorú szülői felügyelet falai között azonban alig látott valamit a világból.
A folyó túlpartjáról mély, tiszta férfihang harsant fel; metaforákba csomagolva énekelt egy fáklyaként lángoló barackvirágról, amely a sziklás parton várja a méheket. Lian szíve megdobbant. Felemelte bambuszrúdját, ráütött a fadobozra, és tiszta szopránján válaszolt a rejtett üzenetre, a folyó felett átrepülő vadludak hűségéről dalolva.
Nem sokkal később, a piac tarka tolongásában a fiatalember odalépett hozzá, és egy gondosan hímzett övet nyújtott át neki.
– Fogadd ezt tőlem, Lian – mondta halk, mégis magabiztos hangon Yong. – Azt akarom, hogy a tavasz ne csak elillanjon, hanem megmaradjon nekünk.
– Elfogadom – súgta a lány, ujjai megérintették a finom hímzést. – De a szüleim szigora nem tűri a titkokat.
A bujkálásnak hamar vége szakadt. Yong betöltötte a tizennyolcat – elérte a hivatalos házasodási kort –, apja pedig felbérelte a falu legdörzsöltebb házasságközvetítőjét, a mei po-t. Az idős asszony suhogó selymeiben kopogtatott Lian családjának ajtaján:
– Méltóságos szülők, olyan frigyet hoztam, amely bőséget és békét teremt a két klán között.
Miután a megegyezés megszületett, Lian apja átadta a lány születési adatait – az év, a hónap, a nap és az óra pontos jegyzékét –, hogy a sorsot az udvari jósok kezébe adják.
Egy füstölőillatú, sötét szobában terítették ki a vörös papírokat, összevetve a nyolc karaktert (Ba Zi):
„A leány a Szelíd Fa jegyében született, a legény a Mindent Bevilágító Tűz évében. A Fa táplálja a Tüzet, kapcsolatuk nem kioltja, hanem élteti egymást.
A Sárkány és a Patkány órái harmonizálnak, a feszültséget hozó Tigris és Majom hatásai elkerülik őket. A csillagok áldása a frigyen van; a házasság virágozni fog.”
A zöld jelzésre megindult a san shu liu li (a három levél és hat etikett) gépezete. Yong családja megküldte a menyasszonyárat (pin jin): selymeket, borokat, és a legfontosabbat, a cha-li-t, a teát – hiszen a teacserje sem gyökerezhet meg bárhol. Közel két éven át hímezték a hozományt, amíg eljött a menyegző napja.
A nagy nap reggelén Liant élénkpiros selyemruhába öltöztették. Az anyja könnyeivel küzdve igazította meg a ruhát, és halkan az arcához hajolt:
– Nincsen zseb a ruhádon, édes lányom. Ha zseb lenne rajta, mohón elvinnéd magaddal a családunk szerencséjét és vagyonát.
A ház előtt dübörögtek a gongok, petárdák robbantak. Liant piros esernyő alatt kísérték a gyaloghintóhoz, míg a rokonok rizst szórtak a feje fölé. Yong házához érve megkezdődött a szertartás. A pár hármat hajolt: előbb a Mennynek és a Földnek, aztán az ősöknek, végül a szülőknek. Ezután következett a legszentebb pillanat, a teaceremónia. Lian térdre ereszkedett az após és az anyós előtt, és remegő kézzel nyújtotta át a lótuszmaggal édesített teát:
– Tisztelt Apám, kérem, fogadja el ezt a teát leányától. Ezzel az itallal fogadok tiszteletet Önnek, mint a család új tagja. Köszönöm, hogy felnevelte a fiát, és ígérem, hűségesen gondoskodom az Önök házáról.
Az após belekortyolt a teába, majd egy piros borítékot (hongbao) csúsztatott a lány kezébe, benne egy arany ékszerrel. A hivatalos rítust féktelen lakodalom követte, késő este pedig Yong barátai berontottak a nászágyhoz (nao dongfang), ugratásokkal oldva a feszültséget, amíg hajnalban magukra nem hagyták az ifjú párt.
A másnap reggel azonban rideg valóságot hozott. A Li-folyó vidéki zsuang közösségének ősi szokása szerint Lian nem maradhatott végleg a férje házában. Hajnalban összepakolta holmiját, és elbúcsúzott Yongtól:
– Visszatérek a szüleimhez, szerelmem. Ez a szokás útja.
– Várlak a földeken, és az ünnepnapokon meglátogatlak – felelte Yong megértően.
A házasság jogilag érvényes volt, a végleges összeköltözésre azonban csak egyetlen módon kerülhetett sor: amikor Lian teherbe esett az első gyermekével. Csak a gömbölyödő pocak bizonyította, hogy betöltötte asszonyi feladatát; csak ekkor költözött át végleg Yong családjához, hogy elfoglalja helyét a klán asztalánál.
Szegények esküvője
A Li-folyó egy csendes, sárral tapasztott falujában a tavasz nem dalpárbajjal, hanem a rizsföldek nehéz, térdig érő sarával köszöntött be. Mei, a tizennégy éves lány nem selyemkendőt gyűrögetett, hanem a hátára kötözött rőzseköteget igazgatta. Számára nem volt meglepetés a házasság, és jósokra sem volt szükség:
ő már hét éve leendő férje családjának házában élt.
Mei egy tongyangxi (gyermekmenyasszony) volt. Hétéves korában, egy aszályos télen a szülei kénytelenek voltak átadni őt a szomszéd falu egy szegény bérlőjének néhány zsák kölesért cserébe. A lányos ház ezzel megmenekült az éhhaláltól, a fiús ház pedig olcsón jutott jövőbeli munkaerőhöz és menyasszonyhoz, megspórolva a megfizethetetlen menyasszonyárat (pin jin) és a költséges esküvőt.
Mei a leendő férjével, a nála két évvel idősebb Ah-Bóval nőtt fel testvérként, miközben kislánykorától anyósa szavára takarított, főzött és vizet hordott. Amikor a falu vénei szerint Ah-Bo betöltötte a tizenhatot, eljött az esküvő napja. A falu írástudója egy durva, olcsó vörös papírcsíkra felskiccelte a két nevet, hogy a Nagy Ming Törvénykönyv szemében is törvényes legyen a frigy.
Az esküvő reggelén Mei a legjobb, kékre festett kenderzubbonyát és nadrágját vette fel – amit az anyósa foltozott meg előző este –, hajába pedig egy faragott fa hajtűt tűzött. A falu gyerekei fazekak alját verték ritmikus ricsajjal, hogy elűzzék a szegénység ártó szellemeit.
A rituálé csendes és rövid volt. A szoba sarkában álló, füstös házi oltár előtt – ahol az ősök nevét csupán egyszerű bambuszlapokra rótták – Mei és Ah-Bo háromszor meghajolt. Először a kopár földnek és az égnek, másodszor az ősöknek, harmadszor Ah-Bo fáradt, megtört szüleinek. Teaceremónia nem volt; a tea a gazdagok kiváltsága maradt. Mei egy cserépbögrében forró vizet nyújtott át apósának – ezt a szegények tréfásan „fehér teának” nevezték. Az após nem rejtett aranyat a borítékba; egyetlen, kopott rézérmét adományozott a lánynak, meg egy jó szót, hogy adjon a háznak dolgos kezeket és sok fiút.
Este a lakoma mindössze egy tál zsíros, disznózsírral felöntött köleskása volt, mellé néhány szárított hal a Li-folyóból. A szomszédok átjöttek egy-egy tojással vagy egy marék babbal, és megittak egy kancsó házilag erjesztett édesgyökér-bort. Külön hálószoba nem létezett, amit a barátok megzavarhattak volna; a fiatal pár a konyha melletti szalmazsákon hajtotta le a fejét.
A hajnali ködben Mei és Ah-Bo már némán gyalogoltak a sorukra: vállvetve dolgoztak a földesúr földjén, hogy megkeressék a napi rizsre valót.
II. Az utolsó út
Az elit temetése
A gyertya lángja utolsót lobbant, majd fojtogató füstöt hagyva kialudt. Az ágyban fekvő öregúr mellkasa nem emelkedett többé. Lin, a legidősebb fiú, mélyen meghajolt. Arcát elöntötték a könnyek, de tudta, hogy a fájdalom nem béníthatja meg a gyermeki járatosság szent kötelességét.
– Apánk eltávozott – suttogta, s hangja megremegtette a szoba csendjét. – Hívjátok azonnal a geomantát! Ne veszítsünk egyetlen napot sem; találd meg a mestert, mielőtt a rossz szellemek megérzik a yin túlsúlyát a házban!
Órákkal később a kapukra fehér papírcsíkok kerültek, és a bejárat előtt kigyúltak a gyász fehér lampionjai. A belső udvaron halk zokogás hallatszott, miközben az asszonyok nekiláttak a holttest előkészítésének.
– Vigyázz a körmeire, Meiling! – szólt rá az anyósa a fiatalabb nőre, miközben az a halott kezét ápolta. – Minden levágott darabot gyűjts a selyemzacskóba! Semmi sem maradhat ki a koporsóból, a testnek épségben kell megérkeznie az ősökhöz.
Meiling remegő kézzel csúsztatta a kis selyemtokot a réteges ruha redői közé. Amikor a külső köpenyt igazította, hirtelen megtorpant:
– Anyám, nézd a gombokat! Ezek fémből vannak?
Az idős asszony kikapta a kezéből a szövetet, majd megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Csak szövetcsomók, ne félj. És zsebek sincsenek rajta. Apád nem viheti magával a család vagyonát a túlvilágra; nekünk kell boldogulnunk itt, neki pedig odaát.
A központi csarnokban eközben nehéz, sötétre lakkozott, nemes nanmu-fa koporsót állítottak fel. Lin a testhez lépett, kezében egy csillogó jádedarabbal. Óvatosan szétfeszítette az elhunyt ajkait, és a nyelve alá helyezte a követ:
– Ezzel váltsd meg a békédet a túlvilági bíróságon, apám. A tisztviselők odaát is kapzsik; ne hagyd, hogy kínozzanak!
Hetek teltek el. A család a házban vesztegelt, amíg a fengsuj-mester a hegyeket járta, iránytűt pörgetve és a föld formáit vizsgálva. Végül egy szeles reggelen lépett be a kapun, sáros köpenyben, de elégedett mosollyal:
– Megtaláltam – jelentette ki, Lin elé tárva a térképet. – A Sárkány egyik legerősebb ere fut ott, a hegyoldal déli lankáján. A föld alatti vizek áramlása tökéletes. Ha oda temetitek, a hun és a po szelleme békére lel. Ígérem neked, Lin: a fiaid mind sikeres vizsgát tesznek a fővárosban, és a család vagyona megháromszorozódik.
– Legyen úgy, mester – bólintott Lin, és egy nehéz, ezüsttel teli erszényt nyomott a jós kezébe.
A temetés napján fülsiketítő ricsaj rázta fel a falut – a gyász és a rontásűzés zaja. Gongok dörrentek, sípok visítottak. A menet élén taoista papok szórták marékszámra a sárgás szellempénzeket:
– Vegyétek, éhes szellemek! Egyétek és igyátok a pénz urának jóságát, de az útból álljatok félre! Ne érjetek a tiszta lélekhez!
Közvetlenül a koporsó előtt Lin haladt. A legszigorúbb gyász jeleként durva, szegélyezetlen kenderruhát viselt, arca a kimerültségtől beesett volt. Minden lépésnél nehéz bambuszbotra támaszkodott, teste látványosan megroggyant a teher alatt.
A sírnál a munkások kötelekkel engedték le a koporsót a mélybe.
– Jöhet a mész és az agyag! – vezényelt a munkavezető. – Gyorsan, mielőtt az eső elered!
A sűrű, szürke keverék lassan körbeölelte a koporsót, áthatolhatatlan páncéllá kötve a föld alatt. Lin nézte, ahogy a földhalom félkörívben magasodik a sír fölé, majd intett a kőfaragónak. Az elkészült kőtábla nehéz koppanással állt meg a halom előtt; apja neve tisztán, feketén hirdette a világnak: itt egy tiszteletreméltó ember nyugszik, akinek fiai betöltötték a gyermeki járatosság szent törvényét.
A vizek és sziklák népe
Teljesen másként történt mindez a déli tartományokban – Kuangtungban, Kuangsziban és Fukienben –, ahol a birodalom által megvetett, jogfosztott „vízi emberek”, a tankák, valamint a hegyvidéki folyók mentén élő zsuang és miao közösségek élték világukat. Mivel a Ming-törvények tilossá tették számukra a szárazföldi letelepedést, a földbirtoklást és a temetkezést, ítusaik a vizekhez és a megközelíthetetlen sziklafalakhoz kötődtek.
A tutaj-rítus során az elhunytat nem drága facsarnoki koporsóba, hanem egyszerű bambuszgyékénybe csavarták, vagy kifejezetten erre a célra ácsolt kisméretű tutajra fektették. Mellé helyezték legfontosabb halászati eszközeit, egy tál rizst és egy kerámiakorsó rizsbor-áldozatot. A klán tagjai csónakjaikkal kísérték a halottat addig a pontig, ahol a sodrás a mélybe rántotta a testet. Úgy hitték, a víz lemossa a lelkéről a földi bűnöket, és az elhunyt a vízi sárkányok birodalmába költözik, ahonnan bőséges hallal segíti a hátramaradottakat.
Ugyanekkor a Li-folyó és a Jangce mellékfolyóinak mészkőszirtjei között élő közösségek egy még ősibb szokást gyakoroltak: a függőkoporsós temetkezést. A koporsókat egyetlen hatalmas fatörzsből vájták ki, alakjuk pedig folyami csónakra emlékeztetett, szimbolizálva a lélek utazását az élők világából a holtakéba.
Ahelyett, hogy elásták volna őket, a koporsókat kötelekkel és csigákkal vontatták fel a meredek mészkőszirteken nyíló barlangokba, hasadékokba, vagy a falba vert vastag cölöpökre helyezték őket, gyakran több tíz vagy száz méteres magasságban. Két okból: egyrészt hitték, hogy minél magasabban van a halott, annál közelebb kerül a Mennyhez; másrészt a sziklafal abszolút biztonságot adott – sem az áradás, sem a vadak, sem az ellenséges seregek nem érhették el a holttestet.
6. kép: A szövetség kezdete (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A Li-folyó felett a hajnali pára úgy lebegett, mint a finom szürke selyem. A tavasz elejei hűs reggelen Li Csang a bambusztutaj szélén állt, és alul lazán tartotta a hosszú hajtórudat. Az éjszakai vadászatokat első ízben most cserélte fel a nappalira. Oka roppant egyszerű volt. Első alkalommal tarthatott vele a kislánya, s ennek a közös útnak nyomós oka volt. Mögötte, a fedélzet biztonságos közepén Mei-mei kuporgott; lényét teljesen áthatotta az izgalom.
A tutaj orrában lévő rúdon ült Lao, a tapasztalt kormoránjuk. Tollai, amelyek egykor mélyfekete, olajos fénnyel csillogtak a holdfényben, mára megfakultak.
– Nézd, apa! Lao alszik? – suttogta Mei-mei. Óvatosan odalépett Csang mellé, kezét a férfi vállára tette, és kíváncsi szemmel leste a madarat.
Csang magához ölelte a lányát.
– Nem alszik, kis virágom. Csak megpihen. Nagyon sokat dolgozott már értünk.
Lao ebben a pillanatban megmozdult. Megpróbálta kitárni a szárnyait, hogy lerázza róluk a vizet, de a mozdulat félbeszakadt. Csang pontosan látta a jeleket: a madár már nem az a villámgyors vadász volt, aki a mélybe bukva a legfürgébb folyami halakat is elkapta. A fagyos víz és a nehéz zsákmány hordása lassanként kikezdte az erejét.
Mei-mei leguggolt a kormorán elé. Nem félt tőle, hisz mióta az eszét tudta, Lao a mindennapjaik része volt.
– Lao, fáj a szárnyad? – kérdezte együttérzéssel. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a madár nyakát. A megfáradt vadász nem kapott oda, csak halk, gurgulázó hangot adott, mintha hálás lenne a puha érintésért.
Csang szívét szomorúsággal vegyes melegség öntötte el. Pontosan tudta, mi a kötelessége. Ez a madár éveken át hűségesen szolgálta őket: a piacra vitt halak árából telt a mindennapi rizsre és Mei-mei szép kenderruhájára is. Megérdemelte a tiszteletet és a békés öregkort.
– Apa, Lao holnap is jön velünk halat fogni? – nézett fel a kislány.
– Nem, Mei-mei. Lao mostantól pihenni fog – felelte Csang, és felállt, hogy magához vegye a madarat. Lao engedelmesen szállt a férfi cserzett karjára.
– Otthon fog maradni a ház körül. Ő lesz a mi nagy tiszteletben tartott madarunk. Vigyáz majd rád, és kap a legfinomabb falatokból, amiket mi fogunk.
– És ki fog halat fogni nekünk? – kérdezte a kislány kíváncsian.
Csang a folyó túloldalán elterülő, sűrű galériaerdő felé nézett, ahol a vadmadarak fészkeltek. A merész döntés már megérett benne.
– Új vadásztársakat kell beszereznünk, Mei-mei, mégpedig vadonban született két fiókát. A betanításuk hónapokat vehet igénybe, és rengeteg türelem kell hozzá. Meg szerencse is. Ez lesz az első alkalom, hogy nem háznál keltetett fiókákkal próbálkozom. De Lao itt lesz velünk, és segít majd megmutatni a kicsiknek, hogyan kell igazi, büszke Li-folyói halászkormoránná válni.
Mei-mei tapsolt örömében, és halkan odasúgta a sokat tapasztalt madárnak:
– Hallottad, Lao? Tanítómester leszel!
A madár mély hangon gurgulázott egyet, mintha csak értette volna a gyermek szavait.
A tutaj lassan megfordult, és a part felé vette az irányt – egy korszak lezárult, és egy új kezdődött el.
Röviddel ezután, a kormoránfiókák tavaszi kelési időszakában Csang útra kelt a falu legtapasztaltabb fészekrablójával a folyóparti, nehezen megközelíthető ártéri erdőbe. A kormoránok telepesen fészkelő, zajos madarak. Hosszas mérlegelést követően a dús liget egyik parti fájáról, a gallyakból épített fészekből raboltak két fiókát. Csang óvatosan, puha kendőbe csavarva helyezte őket a bambuszkosarába.
A parton, a kikötött tutajnál várakozó Mei-mei alig várta, hogy édesapja felbukkanjon a sűrű parti bozót felől.
– Apa, meghoztad a fiókákat? – kérdezte izgatottan.
– Ide nézz, kis virágom – felelte Csang, és óvatosan félrehajtotta a kosár fedelét. A két jövevény vadul fújtatott. Testüket pihés tollazat fedte. Apró lényükhöz képest hosszú, erőteljes és kampós csőrükkel kapkodtak a levegőbe. A tutajon pihenő Lao hosszan, mozdulatlanul nézte őket, majd mély, torokhangú gurgulázással megszólalt. Az elárvult fiókák a hang hallatára azonnal elcsendesedtek; fejüket a felnőtt madár felé fordították, akiben ösztönösen felismerték fajtájuk tekintélyes képviselőjét.
– Látod, Mei-mei? – mosolyodott el Csang, miközben gyengéden megérintette a vadabbik kismadár hátát. – Ez igazi vadász lesz. De addig még sok dolgunk van. Még meg kell mutatnunk nekik, hogy a mi otthonunk az ő otthonuk is.
A fiatal kormoránok eleinte nem mozoghattak szabadon, hiszen a szárnyuk növekedésével a szabadságvágyuk is feltámadt volna. Csang a cölöpház melletti, a felülről védett, alacsony, homokos-köves kifutóban tartotta őket. Ügyelt a tisztaságra. A homokos kifutót naponta takarította, hogy a madarak tollazata tiszta maradjon. Az apróságokban még benne élt az embertől való félelem; minden közeledésre vadul reagáltak.
Mei-mei a kifutó kerítése mellett guggolt, állát a tenyerébe süllyesztve. Meglepő komolysággal figyelte a két lény minden rezdülését. „Ha én lennék ekkora, és óriások néznének le rám, én is fújnék” – gondolta magában, és mozdulatlanná dermedt, nehogy megrémítse őket.
Csang naponta többször leguggolt hozzájuk. Kezéből apró, egész halakkal etette a növendékeket. Közben folyamatosan egyedi, lágy füttyjelet formált az ajkaival. A kis tollasoknak össze kellett kapcsolniuk ezt a dallamot a biztonsággal és a táplálékkal.
– A madár nem a szemedet nézi, hanem a kezedet, Mei-mei – magyarázta Csang, miközben egy kis halat tartott a kezében. – Ha a kezed nem remeg, a madár szíve sem fog olyan gyorsan verni.
– Apa, a vad fióka büszkébb, mint a testvére – jegyezte meg Mei-mei, miközben halkan utánozni kezdte édesapja füttyjeleit. Magában nevet is adott nekik: a harciasabb kismadár a tartása miatt a Büszke nevet kapta, míg testvére a falánksága miatt Dundi lett.
Csang óvatosan simogatta a hátukat, megszoktatva őket az emberi kéz érintésével. Ez Büszkénél igazi türelemjáték volt. Mei-mei sokszor órákig ült a kerítés mellett, mozdulatlanul, mint egy bambuszszál. Amikor a fiókák már nem bújtak el a sarokba a léptek hallatán, hanem a kezet látva előrenyújtották a nyakukat, Csang tudta, hogy az első csatát megnyerték.
Ahogy a hetek teltek, a kifutót felváltotta a vízparti karám. Itt a madarak már láthatták a folyót, de még nem érhették el. Dundi és Büszke szinte mindent Lao utánzásával tanult meg: hogyan tisztítsák a tollukat, hogyan egyensúlyozzanak a rácsokon.
Mei-mei egy fatörzsön ülve nézte, ahogy Büszke a karám korlátján próbálja utánozni Lao jellegzetes szárnyszárító mozdulatát. A kismadár kissé megbillent, de kitartóan próbálkozott újra.
– Apa – szólalt meg a kislány, szemét a túlparton elterülő, ködös hegyekre szegezve. – A karám fala védi őket a folyótól, vagy a folyót védi tőlük?
Csang elmosolyodott, és megborzolta a kislány haját.
– Is-is, kislányom. Most még elsodorná őket az ár. De eljön az idő, amikor a folyó adja meg nekik a munkát.
– És a szabadságot is? – kérdezte Mei-mei, de a választ már inkább csak maga elé suttogta. Közben Büszke egészen közel lépett hozzá a kerítés belső oldalán, és melléje telepedett.
A hajnali köd sűrű homályként ült a Li-folyó felszínén. A levegőben a nedves föld, a korhadó bambusz és a víz tiszta, halas illata keveredett. Pár hónaposak lehettek a növendékek, amikor elérkezett az első egyensúlyozó lecke ideje a mozgó tutajon. Mielőtt elindultak volna a mélyebb részekre, Csang a sekély vízben várakozó tutajára tette őket. A kormoránok eleinte tétován lépkedtek a keskeny, henger alakú törzseken.
Csang a tutaj végébe állt, és ritmusos mozdulatokkal finoman billegtetni kezdte az összefogott bambuszrudakat, utánozva a hullámzást. Mei-mei a jármű másik végében egyensúlyozva figyelte apját, miközben Csang halk szavakkal irányította és nyugtatta a madarakat. Dundi a szárnyával elkezdett csapkodni, de a férfi lágyan, egyenletesen ringatta tovább a tutajt.
A kormoránok hamar rájöttek a titokra: úszóhártyás lábaikkal az érdessé tett, megfaragott bambuszszálakon kell stabilizálni magukat. Testük átvette a ritmust, és a tutajon való lét rendje végleg a vérükké vált.
A tavasz második felében Csang hosszú, olajjal átitatott kenderzsinórt kötött a lábukra. Így engedte őket a sekély, part menti vízbe, hogy megszokják a nyílt áramlást, és gyakorolják a vízi engedelmességet anélkül, hogy elrepülnének vagy túl messzire úsznának.
Mei-mei a sekélyesben gázolt, a langyos víz a térdéig ért, miközben a felkavart iszap puha masszaként simult a talpa alá. Csang rábízta büszke kötelét. A kislány figyelte, ahogy a fiatal madár kéjesen merül meg a hűsítő folyóban, tollazata fényesen csillogott a napsütésben. Amikor a madár túl messzire úszott volna, Csang kibocsátotta a jól ismert, hívó hangot. Mei-mei ekkor a kötél húzásával segített. Büszke hamar összekötötte a jelzést; engedelmesen úszott vissza a kislány lábához, és felkapaszkodott a tutajra.
Eljött az idő, hogy a madarak megkapják az első, olajjal kezelt, puha kenderzsinórból készült nyakgyűrűjüket. Csang óvatosan kötötte meg a hurkot: pont olyan tágra hagyta, hogy a madár levegőt kapjon és a legkisebb falatokat lenyelhesse, de a nagy halak elakadjanak a torkában.
A férfi először csak a parton tette fel rájuk, hogy megszokhassák az idegen tárgy érzését a torkukon. Mei-mei ott ült Dundi mellett, és miközben a madár idegesen kapkodott a lábával a gyűrű után, a kislány halkan beszélt hozzá, és a csőre alatti puha tollakat simogatta, míg az végül meg nem nyugodott.
Amikor már egyikük sem törődött a béklyóval, következett az első igazi vadászat a mély vízen. Csang a tutaj szélét egy nehéz bottal ütve, ritmikus kopp-kopp hanggal adta meg a jelet. Büszke és Dundi ösztönösen lebuktak a mélységbe. Mei-mei visszatartott lélegzettel leste a víz tükrét, ahol csak apró buborékok jelezték a vadászok útját.
Amikor Büszke felbukkant torkában egy amurral, a kislány látta a madár szemében a pillanatnyi zavart: a gyűrű miatt nem tudta lenyelni a zsákmányt. Ekkor lépett életbe a közösen, hetek alatt felépített bizalom. Csang a hosszú bambuszbottal finoman a tutajhoz emelte a kormoránt, Mei-mei pedig apja segítségével határozottan, a madár nyakát óvatosan a csőr irányába végigsimítva nyomta ki a halat a torkából, egyenest a bambuszkosárba.
Csang pontosan tudta, hogy a kormorán túl intelligens ahhoz, hogy rabszolgaként, ingyen dolgozzon. Gyakran intett fogás után a kislánynak. Mei-mei lépett elő az ajándékkal: kis kosarából elővett egy jutalomfalatot, egy könnyen lenyelhető halat. A madár mohón nyelte le a jussát, miközben a torkából elégedett, mély gurgulázás tört elő.
Mei-mei végignézett a tutajon pihenő, szárnyaikat szárító madarakon, és érezte, hogy a kezdeti vadság végleg elillant. Ez a pillanat pecsételte meg a szövetséget ember és állat között, amely a Li-folyó hullámain egy egész életre szólt.
7. kép: A hetedik (A 15. századi Ming-császárság kora, a Li-folyó)
A naplemente után a Li-folyó újra sötét, feneketlen tintává változott. A part menti mészkősziklák fekete óriásokként magasodtak a sima víztükör fölé, mintha maguk is a közelgő éjszaka titkait őriznék.
Csang száraz, gyantás fenyőágakat halmozott a tutaj orrára szerelt vaskosárba. Mei-mei a bambuszrudak szélén guggolt, mellette a villámgyors Büszke és a megfontolt Dundi várakozott. Ujjaival görcsösen kapaszkodott a recés fába, tekintete pedig esedezve tapadt az édesapjára.
– Kérlek, apa! Engedd, hogy veled menjek! – suttogta. Hangjában ott vibrált a sírás határán táncoló, konok makacsság.
Csang megállt. Arcán kirajzolódtak a korai öregedés barázdái – a gyász és a félelem láthatatlan vésőnyomai. Két fiúgyermeket temettek el a feleségével még csecsemőként, mielőtt a folyó szellemei Mei-mei-t nekik adták volna. Ő volt az egyetlen kincsük, a törékeny, egyetlen jövőjük. A gondolat is megbénította, hogy kitegye a lányt a sötét, éjszakai víz kiszámíthatatlan veszélyeinek.
– Fiatal vagy még ehhez, Mei-mei. Az éjszakai folyó nem gyereknek való. A mélyben alvó sárkányok ilyenkor ébrednek – mondta Csang szigorúan, de a hangja megremegett.
– De Büszke csak rám hallgat, ha megijed! – vágott vissza Mei-mei, és a tutaj szélén gubbasztó kormoránra mutatott. A madár, mintha értette volna a szót, halkan megmozdult, megigazította tollait.
Csang látta a gyermeke szemében ugyanazt az olthatatlan tüzet, ami egykor a sajátjában égett. A makacs szeretet és a lány madárhoz fűződő köteléke végül megtörte az apa ellenállását.
– Jól van – mondta halkan. Odalépett, és egy kenderkötelet kötött Mei-mei derekára, a másik végét pedig a tutaj legvaskosabb bambusztörzséhez rögzítette.
– De egyetlen lépést sem mozdulsz mellőlem.
A nádas szélén Csang lángra lobbantotta a tűzkosár fenyőágait. A narancssárga, vadul táncoló lángnyelv azonnal kettéhasította a sötétséget, vöröses-arany színekkel festve meg a hullámokat és a két kormoránt. A lobogó tűz jelentette a csalit: a mélyben úszó folyami halak megindultak a hivogató csillogás felé. Csang ritmikusan ütni kezdte a bambuszbottal a tutaj peremét: kopp-kopp-kopp; mire a két madár vadászni indult. Nem kellett sokáig várni.
– Büszke, ide! – csattant fel Mei-mei lágy, mégis határozott hangja, túlkiabálva a parázs ropogását. Kinyújtotta a kezét a víz fölé. A kormorán a hang irányába fordította zöld szemét. A lány ismerős alakja azonnal megnyugtatta. Engedelmesen a tutajhoz úszott, és hagyta, hogy Csang óvatosan felnyomja torkából a mandarinhalat; eközben megérkezett Dundi is. Az íratlan egyesség az éjszakában is működött.
A diadalittas pillanatot azonban baljós csend vágta el. A levegő megfagyott, majd a következő percben jéghideg szél viharzott elő a mészkősziklák felől. Kialudt a tűzkosár lángja. Koromsötét lett, ám éles, kékes villámok kezdték szétszaggatni az eget. Az ormok mögül egyetlen hatalmas, dördülő robajjal csapott le a vihar. A Li-folyó békés arca eltűnt; a szél korbácsolta hullámok vadul dobálni kezdték a keskeny bambusztutajt. A tajték átcsapott a fedélzeten, a kormoránok riadtan kapaszkodtak, a halaskosarak elszabadulva sodródtak el.
– Mei-mei! Kapaszkodj! – harsant fel Csang a viharban, miközben minden erejével próbálta egyenesben tartani a tutaj kormányrúdját.
Egy hirtelen, hatalmas hullám oldalba kapta a tutajt, veszélyesen megdőlt, és Mei-mei egy éles sikollyal a folyóba csúszott. A derekára csomózott kender megvédte ugyan a lányt attól, hogy elragadja a sodrás, de a felcsapódó hullámok miatt alig kapott levegőt, miközben a víztömeg a tutaj oldalához préselte. Csang kétségbeesetten nyúlt a lánya után, de egy újabb hullám hátralökte. Az apa az életét kockáztatva elengedte a kormányrudat. A villámok fényében a feszülő kötél mentén a tutaj szélére vetette magát, majd a tajtékzó vízből végül kihúzta a halálra rémült gyermekét.
Csang feltépett tenyérrel, a vihar dühével dacolva kormányozta a megtépázott tutajt a parti nádas felé. Az óriásbambuszok oltalma nem másíthatta meg a történteket. Csang fáradt kezével folyamatosan dörzsölte, masszírozta Mei-mei rázkódó testét.
A vihar elmúltával, a csendes, párás hajnalban Csang a cölöpház ajtajában állt, és a még mindig reszkető lányukat nézte, akit a felesége durva szövésű kendőbe bugyolált. Az apa arca sápadt volt, kezei még mindig remegtek. A halál túl közel járt. Túl közel ahhoz a kincshez, amit a sors még meghagyott nekik. Csang odalépett a lányához, letérdelt elé, és megfogta a vállát. Hangja halk volt, de megfellebbezhetetlen:
– Soha többé nem jössz ki a folyóra, Mei-mei. A kormoránhalászat a férfiak dolga, és én nem veszíthetem el az egyetlen gyermekemet. A folyó az éjjel figyelmeztetett minket. Vége.
Mei-mei nem vitatkozott. Szótlanul élvezte a kendők melegét, miközben szemei mereven az apjára tapadtak. Nem volt benne dac, sem sértődöttség; látta az édesapja tekintetében azt a mély, maró rettegést, amit a fiúgyermekei elvesztése hagyott maga után. Néma, tiszteletteljes engedelmességgel hajtotta le a fejét, elfogadva a folyó törvényét. Mei-mei többé nem lépett a bambusztutajra.
De a köteléket nem lehetett teljesen megtörni. Minden áldott este, amikor a szürkület lassan rátelepedett a Li-folyóra, és a halászok fáklyáikkal elindultak a fekete víztükörre, egy magányos alak állt a kavicsos part szélében. Mei-mei volt, és szerencsés halászatot kívánva integetett az útra kelőknek.
Teltek az évek. A mészkősziklák télen ködbe burkolóztak, tavasszal zöldbe borultak és a bambuszok is többször váltották leveleiket, mire Mei-mei csendben nagylánnyá érett. Csang arcán fokozatosan elmélyültek a barázdák, léptei lelassultak.
A telihold ezüstös hidat vert a Li-folyó sima tükrén, amikor Mei-mei kinyitotta a ház nehéz faajtaját. Az éjszaka hideg levegője azonnal megcsapta az arcát. A küszöbön túl, a parton, meglepetésére, Büszke gubbasztott. Nem a megszokott, nyugodt madár volt; szárnyait idegesen rezdítette meg. Amint meglátta a lányt, torkából rekedt vészkiáltás szakadt fel. Szárnyra kapott, tett egy szűk kört a víztükör felett, majd visszatért, mintha a folyóra hívná a lányt.
Mei-mei szíve rémülten zakatolt. Megértette az üzenetet. Apja egykori tiltása, amely hosszú évekre a parthoz láncolta, most elporladt a hirtelen feltámadó rettegésben. Rohant a kikötő felé. Eloldotta apja régi tutajának kötelét a parti cölöptől, és bár keze évek óta nem fogott bambuszrudat, a zsigerei emlékeztek a régi mozdulatokra: a rudat a mederfenéknek feszítve követte a holdfényben irányt mutató madarat.
A folyó egyik rezzenéstelen öblébe érve Büszke leereszkedett a lány mellé. Mei-mei szíve a torkában kalapált, ahogy beirányította a járművet. A holdfényben meglátta az édesapja tutaját. A halász ott ült a jármű végében – Dundi őrizte mozdulatlanul –, mintha csak a nádast kémlelné. Csang tartása merev volt, a feje természetellenesen bicsaklott a mellkasára. A kezéből kicsúszott bambuszbot a vízen lebegett. Csang szíve, amely annyi éven át hordozta a gyászoló apa mázsás sorsát, az éjszaka csendjében a halászat közben végleg megállt. Mei-mei sikolya beleveszett a sziklák csendjébe, de a folyó nem válaszolt.
Csang temetése olyan volt, mint maga az élete: egyszerű, csendes és a folyóhoz láncolt. A Li-folyó menti hagyományt követve a halász testét a legmagasabb mészkőszikla tövében, egy apró, folyóparti barlang mélyén helyezték örök nyugalomra, arccal a víz felé, hogy lelke örökké láthassa a fáklyák fényét. A falu halászai egy-egy zöld bambuszlevelet dobtak a vízbe a tiszteletére.
A cölöpházban az özvegy és Mei-mei szótlanul, egymás kezét szorítva néztek a jövőbe. Elment a családfő, mindenük odalett. A folyó elvette a védelmezőt, és velük maradt a kiszolgáltatottság fekete árnyéka.
A temetés utáni napokban a két családi kormorán elárvultan gubbasztott a parton. Miután Csang elment, senki sem tette rájuk a nyakgyűrűt – azt a vékony kenderhurkot, amely meggátolta volna, hogy lenyeljék a fogást. Szabadok voltak, hurok nélkül, vadon élhették napjaikat, de nem repültek el. Hűségesen őrizték a Csang nélküli házat.
A harmadik nap alkonyatán a szürkület ismét lassan rátelepedett a tájra, lilára és narancssárgára festve a felhők alját. Mei-mei nehéz léptekkel indult el a parton a cölöpház felé, kezében a mosott ruhákkal. Ekkor szárnysuhogás törte meg a csendet. Büszke és Dundi közvetlenül a kunyhó ajtaja elé telepedtek le. Büszke kiegyenesedett, sötét szárnyait széttárta, eltorlaszolva az utat, miközben zöld szemeivel egyenesen Mei-mei lelkébe nézett. Nem kért, hanem követelt. Vissza akarta kapni a folyót. Vissza akarta kapni a szövetséget.
Mei-mei előbb megdermedt, majd váratlanul letette a kosarat. Arcára visszatért a régi, gyermekkori dac, felizzott benne a tenniakarás parazsa. Elindult a folyam felé. Az édesanya az ajtóból nézte a jelenetet, és nem szólt semmit – tudta, hogy nincs más választásuk az életben maradásért.
A fövényen a lány elszántan készült a halászathoz. A fenyőhasábok már a vaskosárban magasodtak. Amikor az ujjai a kenderhurkokhoz értek, megremegett. Végül bedobta őket a tűzkosárba. Szabadon, béklyó nélkül engedte a madarakat a bambuszperemre.
A Li-folyó ismét sötét tintává változott, amikor a tutaj kifutott a nyílt vízre. A tűz vörös lángja vad táncot járt a szélben. Dundi és Büszke szabadon, önérzetesen álltak a jármű szélén, várva a jelet. A lány ritmikusan ráütött a bambuszrúddal a fára: kopp-kopp-kopp. A két kormorán egyszerre, hangtalanul csúszott bele a fekete víztükörbe.
Mei-mei visszatartott lélegzettel várakozott. Nyakgyűrű nélkül a madarak azt tehettek a zsákmánnyal, amit akartak. Hirtelen a fáklyafény szélén felbukkant Büszke. Torkában egy márna lapult. Odatempózott, felemelte a fejét, és engedte, hogy Mei-mei kivegye a fogást. Alig telt el egy perc, Dundi bukkant fel a magáéval. A kosár fokozatosan telt csillogó, pikkelyes testekkel. Mindkét madár pontosan hat-hat halat hozott a felszínre – egyet sem nyeltek le.
Mei-mei szeme könnybe lábadt a madarak megingathatatlan hűségétől. Ekkor a két kormorán újra alámerült. A tűzkosár fénykörén kívül a víz megmozdult, majd a tutaj mellett két hatalmas hullám tört meg. Büszke torkában egy sügér, Dundiéban egy csuka lapult. Mindkettejük számára ez volt az éjszaka hetedik fogása.
Mei-mei már természetesen nyújtotta a kezét a halakért, de Büszke zöld szeme a tűz tükröződésétől vörösesen megcsillant. Nem mozdult közelebb. Nem ajánlotta fel a nyakát. Csak hosszan, szinte emberi bölcsességgel nézett a lányra. Majd lassan, méltóságteljesen hátravetette a fejét, és egyetlen táguló torokmozdulattal lenyelte a zsákmányt. Ugyanabban a pillanatban Dundi is követte a példáját.
Mei-mei keze a levegőben maradt. A meglepettséget azonnal felváltotta a szívét elöntő melegség. Megértette: a madarak nem elvettek tőle, hanem elvették azt, ami jogosan megillette őket. A tűz ropogott, a kosár tele volt, és a Li-folyón azon az éjszakán új, íratlan törvény született: a hetedik hal mindig a szabad társaké.