TEA – növény (leány keresztnév)



mirigyes libatop
(Fotó: mirigyes libatop)




A Tea görög, latin, német eredetű, női név. Jelentése: A görög Dorotheosz név latinos nőiesítésének, a Dorotheának önállósodott német becézője. Jelentése: Isten ajándéka.
Névnapok: nincs.
Gyakorisága: nem gyakori.

libatop J: apró zöldes virágú, szétterülő levélzetű gyomnövény; Chenopodium.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása, 1807-ben olvasható először Magyar Fűvész Könyvükben (MFűvK.). Ezután szerepel 1813-ban (OrvF.), 1824-ben (Szádler), 1838-ban (Tsz.), 1843-ban (Bugát), 1865-ben (CzF.) és 1895-ben (Pallas). A népnyelvben is megtalálható, Nyárády Marosvásárhelyen adatolta. Genusnév. Szó szerinti fordítás, a Magyar Fűvész Könyv szerzőinek tudatos műszóalkotása a latin Chenopodium, a nemzetközi botanikai nevezéktan szakszavának megfelelője. Azok között a nevek között is fölsorolják, amelyek „a Deákból fordítódtak”. A latinszó pedig – Linnétől – görög elemekből áll (< görög chen, genitivus chenosz ’liba’; podion ’lábacska’). A Chenopodiumnál a levelek alakja a motiváció; ezek a liba úszóhártyás lábára emlékeztetnek. Már Pliniusnál szerepel egy chenopus (< görög’libaláb’ jelentésű szóból) növénynév, amelyet a középkori botanikai szaknyelvben is tovább használtak; vö. 1585: chenopus (Calepinus), 1604: Chenopus (Szenczi). Volt egy Pes Anserinus ’ua.’ társneve is már 1578-ban (BotTört.). További tükörszavak: német Gänsefuss (tizenöt növény neve), N. Gans-fuss, Gänsfüssel, angol goosefoot, francia N. patte d’oie, orosz N. guszinaja lapka, román N. laba gîstei, cseh husia šlapka, holland ganzevoet.
A libatalp elnevezést a nyelvújítás korában fordították magyarra (a -top utótag ’láb’ jelentésű), az utótag a topog, toppan családjába tartozó topp, top
’lépés; lábnyom; a lábfejnek alsó része; láb’ főnévvel függ össze. Mint arra Kiss Lajos felhívja a figyelmet, a libatoppot, amelyet hamarosan egy p-vel
kezdtek írni [pl. 1838: libatop (Tsz.)], a nyelvújítás ellenzői helytelenítették. Fialovszki Lajos szerint a lúdlábfűvel kellene fölcserélni, Borbás Vince pedig a libatalp elnevezést javasolta. Érdekes, hogy Arany János védelmébe vette (Szalontai János álnéven) a Magyar Nyelvőrben.
Diószegiék műszóalkotása Rab János szerint (PE.) fölösleges volt, mert a nevet már Melius Juhász Péter bevezette 1578-ban ugyanilyen tükörfordítással:
„Pes anserinus, azaz ludláb”. Sőt annál inkább igaza van, mert nem is Melius szóalkotása ez, hanem már korábbi forrásokból, Murmelius szótárából és a Gyöngyösi Szótártöredékből is adatolható a lúdláb; vö. 1533:’Anserinus pes: eyn genßfuss’ (Murmelius), 1560 k.: ’Cenopus pes’ (GyöngySzt.).
A növény társneve a ribijankó, mirhafű, jezsuita tea, cigányparéj és östör. A Szigetközben árvizes gyam neve is van, mert a növény az 1954-es szigetközi
árvíz után terjedt el. „Úgy nyől, mint az istennyíl” – mondták.
Az óriáslibatop a Chenopodium gigantum. Mint azt tudományos nevének utótagja is mutatja, szokatlanul nagyra növő libatopféle, magassága a 2,5-3 métert is eléri. Fiatal levele főzeléknek, magja rizsszerűen elkészítve vagy kenyérnek is alkalmas.
A parajlibatop a Chenopodium bonus-henricus. A valódi paraj vagy spenót megjelenése előtt, az ókortól kezdve általánosan fogyasztották, kedvelt főzeléknövény volt.
A libatop (cigányparéj) népnyelvi elnevezése a libaparéj. A parajlibatop igen népszerű növény volt a kőkorszaktól kezdve egészen a XIX. századig.
Hasonneve a libatalp (R. 1895: Pallas, 1911: Nsz.), a paréjlibatop (lúdlábfű) egyik tájnyelvi elnevezése. Megfelelője a németben a Gänsehaxen, Gänsepfote,
a románban a talpa gîştei. Ez régóta gyógynövény, szaponinokat tartalmaz. Levele igen gazdag tápanyagokban, friss hajtásai pedig spárgaként fogyaszthatók.
Gyógyhatására utal a tudományos elnevezésben szereplő díszítőjelző, a bonus-henricus ’jó Henrik’ is. Angolul is így hívják. Különös nevét nem hús-vér királyról kapta, hanem Németországból, ahol így különböztették meg a „rossz Henrikként” ismert, mérgező szélfűtől.
Szintén hasonnév a lúdtalp, a Chenopodium bonus-henricus neve a Szigetközben. Rokonnyelvi megfelelője a cseremisz kombo-lapan ’ua.’
A lúdláb, mint fentebb említettük, igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben (1533: Murmelius, 1560 k.: GyöngySzt., 1578:Melius, 1585:Calepinus, 1590:
Szikszai, 1604:Szenczi, 1655: Apáczai, 1664: Lippay). 1664 után végig a századok folyamán szinte minden füvészeti forrásban szerepel. Az erdélyi nyelvjárásokban ma is használatos etnobotanikai terminus.
A lúdláblaboda (R. 1783: NclB.) jelentése Chenopodium murale, azaz kőfali libatop. Valószínűleg Benkő József névadása a német Gänsefusmelde, francia pate d’oye mintájára. A mai szaknyelvi kőfali libatop terminus alapja a német Mauren-Gänsefus. A név – akár a latin elnevezés murale ’falakon növő’ utótagja
– a növény termőhelyére utal. A laboda utótag szláv eredetű kölcsönszó nyelvünkben, korai (XIV. század előtti) átvétel.
Heringszagú libatop a Chenopodium hircinum neve. A libatop jelzői előtagja ennek a növénynek a szagára utal, mely nem is egyszerű halszag lehet, mert akkor inkább a hazai vizeinkből ismert hal nevével alkották volna az elnevezést. Inkább a nálunk üvegben vagy konzervben hagymával, fűszerekkel ecetesen vagy olajban eltett, konzervált tengeri hering szagához hasonlítják a növényt.
A fehér libatop eurázsiai eredetű ruderális gyom. A robenhauseni neolitikus cölöpépítményben talált nagy mennyiségű maglelet tanúbizonysága szerint a növényt élelmezésre használták. Az emberi települések állandó kísérője, mert itt a talaj nitrogén- és foszfortartalma magasabb. Kedveli a humuszos kultúrtalajokat, de ártereken és szikeseken is megél. Mindenféle vetésben, de főleg a kapásokban gyakori, olykor tömeges.
A növényt Nyugat-Himalájában és Indiában néhol még ma is termesztik. Leveléből, fiatal hajtásaiból főzeléket készítenek. Magjából Indiában lisztet őrölnek, vagy darájából kását főznek. Éhínségek idején a kenyérlisztbe keverték, például 1891-ben Oroszországban. Az USA-ban és Kanadában, valamint a Hebridákon ültetvényeken termesztik mint juh- és sertéstakarmányt. Gyengén hashajtó hatása miatt a fogyasztása nagyobb mennyiségben káros. Magyarországon régen a bőr festésére használták.
A mirigyes libatop ’Chenopodium botrys’ számos társneve (fürtösfű, istenkenyere, ribijankó, rubiánka, szőlőfű, törökmajoránna) között ott találjuk a régi és a népnyelvi forrásokban a mirhafű, mirhavirág nevet is. Ezek azonban a ’Chenopodium ambrosioides’, azaz ambróziafű mai szaknyelvi elnevezései. Ezt a libatop nemzetségbe tartozó fajt régen gyakran ültették kertekbe, innen vadult el. Főleg Franciaországban becsülték, és Németországban, Csehországban, a volt jugoszláv államokban ültetik mint drognövényt. Nagyobb jelentőségű a termelése az USA-ban, elsősorban Illinois államban és Marylandben, továbbá
Brazíliában, Argentínában és a Fülöp-szigeteken. Régebben sok országban a gyógynövények sorában tartották számon, a népi gyógyászatban ma is használják meghűlés, ideg-, gyomor- és bélbántalmak ellen. Fűszeres, kámforillatú, éterikus olajával konzerválták az inkák a múmiákat. Amerikai féregmag nevű terméseiből teát készítenek féregűzésre. Németországba a XVII. században hozták be, innen ered Jesuitentee elnevezése. A magyarban is használatos ennek jezsuitatea megfelelője, valamint az amerikai-tea, mexikóifű és mexikóitea.
A dél-amerikai kontinensen gazdaságilag fontos liszt- és kásanövény a Chenopodium quinoa. Az 1,5 méternél is magasabb, lisztes külsejű növény termesztése az Andokban 1400 méter magasságig lehetséges. Az inkák ősi növénye, amelyet már Amerika felfedezésének idején is használtak Bolívia és Peru magaslatain. Argentínában történelem előtti sírleletek között is előkerült. A hajtásokon kívül a termés is fontos tápláléka a bennszülötteknek. Lisztjéből a kris piňas nevű kenyeret állítják elő. A magvakból alkoholos erjedéssel készül a cichia nevű ital. Szárát Peruban és Bolíviában kokalevelek közé keverve értékesítik.
A növényt a mediterránban marha-, sertés- és szárnyastakarmányként termelik.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Kosztolányi Dezső - Tea

Zene: KFT - Tea