TAMARIK – növény (családnév)



tamariska
(Fotó: tamariska)




tamariska J: apró pikkelyszerű levelű, bugás virágzatú díszcserje; Tamarix tetranda.

Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica) tamariscus, Dorstenius XVII. századi bejegyzései között tamariscus fa áll. Szenczi Molnár Albert (1604) és Pápai Páriz Ferenc (1708) tamarik, tamarica néven szótárazta. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVIII. században tett bejegyzés szerint: tamariscus fa. Molnár János Phytologiconjában (1780) tamarik. Benkő József Nomina Vegetabilium című munkájában (1781: NomVeg.) tamariska ’Tamarix germanica’ (román tamarisk), Nomenclatura Botanica című összeállításában (1783: NclB.) tamarind, savanyó pálma, illetve tamariska, tamarik, tamariskus-fa, német Tamarisken szerepel.
A nemzetség Tamarix nevét Linné adta a korábbi századok botanikai szaknyelvében már használatos terminus alapján, például Bauhinnál a XVII. században:
„Tamarix fruticosa, folio crassiore, sive Germanica” vagy „Tamarix altera folio tenuiore, sive Gallica”. Arab származású lehet a név, de szóba jöhet a
’keserűség’ jelentésű héber tamrurin. Valószínűbb azonban – a Tamarix mannifera cukortartalmú, mézes nedve alapján – a datolyapálma héber tamar, illetve arab tamr ’datolya’ neve. Annyi bizonyos, hogy a latin révén nemzetközi szóvá vált. Az ókori, már Celsus, Columella, Plinius, később Palladius írásaiban
olvasható latin tamarix, tamarice, tamaricum, tamariscus, tamarisca megfelelője más nyelvekben is megvan; így például angol tamarx, tamarisk, német Tamariske, francia tamaris, tamarix, tamarisc ’ua.’ A magyar tamariska, tamaris létrejöttében a népetimológia is közrejátszhatott, a mariska, mariskafa, tatamariska esetében biztosan.
A parkoknak gyakori dísze a régebbi nevén tamariszkusz vagy tamarindusfa, ez a finom lombozatú, a ciprushoz hasonló cserje. Nem volt ismeretlen Magyarországon sem, Veszelszki Antal (1798) arról írt, hogy „a Tamariskus-fa pipaszárokból kikotrott piszkos motskokkal a juhászok rühes és koszos juhaikat orvosolják”.
Ismerik vasfa néven is. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) az átán vagy átánfa nevet adták a növénynek. Az ókori görögök myrikének nevezték a patakok partján élt nimfa emlékére. A római írók myricére latinosították a nevet (korábbi tudományos genusneve is Myricaria), ám Plinius már tamarixnak is írta. Állítólag azért, mert a Hispániában járt légiók a Pireneusokban folyó Tamaris – ma Tambra – partja mentén szedett cserje virágos ágaival feldíszítve tértek haza Rómába. Plinius azt írja Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 13. kötetében, hogy „Itáliában otthonos a Myrica, amelyet ott tamarixnak neveznek. Görögországban pedig a vad drya a neve. Ennek sajátos tulajdonsága, hogy csak kultúrában levő példányai hoznak termést: gyümölcse dió nagyságú.
A cserje Szíriában és Egyiptomban gyakori fáját a ’szerencsétlenség fájának’ nevezték el.”
Kultúrtörténetéhez számos egyéb adatunk is van. Egyiptomi legenda szerint Széth meggyilkolta cinkosaival Oziriszt. Díszes koporsóba zárták, és bedobták
a Nílusba, de az áradat nem vitte messzire, mert megakadt egy tamariskafában. Ettől kezdve a fa egyre gyorsabban nőtt, a koporsót is benőtte. Egyszer Büblosz
a Nílusparton sétált, és éppen ez a fa tetszett meg neki; kivágatta, és palotájába vitette. Ízisz istennő szerezte vissza a szent fát, és elrejtette a
Nílus nádrengetegében. Trójában Odüsszeusz, miután megölte a „hírszerző” Dolont, fegyverzetét és ruháit is tamariskába rejtette, míg visszatért. Az egyik
akkád agyagtáblán viszonylag épen maradt a tamariska és a datolyapálma vetélkedéséről szóló tanvers. A Biblia is foglalkozik ezzel a növénnyel. Hágár a
gyermeket tamariskabokor alá rejti el, később Ábrahám ezért ültet tamariskafákat. Jabes-Gilead város népe Saul hamvait végtisztességből egy tamariska alá helyezi. Nálunk is halotti növény, a legtöbb temetőkertben előfordul.
A különböző tamariskafajokon keletkező gubacsokból cserzőanyag és festék készül, de a népi gyógyászatban is hasznosítják. Az arabok például a juh- és kecskebőröket a Tamarix articulata gubacsaival cserzik, ezzel a bőr a rózsaszínűtől a pirosig változó színárnyalatúra színeződik. A kérgük is a gubacsokhoz hasonlóan csersavtartalmú, ezért drognak használják. Számos tamariskafajnak különlegesen kemény fája van, amit építési célokra, faszén és különféle eszközök előállítására használnak fel.
Kiváló szárazságtűrésük miatt gyakran ültetik ezeket homokos vagy sós helyeken. Különösen alkalmas mozgó homokdűnék megkötésére. A tamariszkusz a növényvilág egyik csodája. A sivatag közepén a perzselő aszályban, rekkenő hőségben, a puszta kövön és homokon, ahol már az élet nyomát sem találjuk, egyszerre zölden viruló bokorral találkozunk. A túlélés mesterei részben hosszú gyökereikkel, részben párologtatásuk szabályozásával érték el ezt a teljesítményt. Az öreg
fák törzse erősen bütykös, göcsörtös, ágai szinte a földet súrolják. Hajlott hátú óriásra emlékeztetnek, aki két lelógó karjával még most is sátorszerű
menedéket kínál a fáradt vándornak. Gyökereik nem ritkán 30 méter hosszan nyomulnak lefelé, hogy elérjék a nedvesebb talajrétegeket. A Negev-sivatagban
a beduinok szabályosan ültették elsősorban árnyéknövénynek, tüzelő- és faanyagnak, de fiatal, még nem keserű vesszőit a birkák is szívesen legelik a nyári aszályban, hiszen alig van egyéb táplálékuk. Ellenálló fája a sivatagban az akácia mellett az egyedüli építőanyag. Igen nagy előnye, hogy a termeszhangyák
sem támadják meg. Ez a tulajdonsága rovarirtó hatóanyagával magyarázható, ezért ágait tetűirtásra is használják. Gyökerének és szárának főzete már a babilóniaiaknál az ödéma, belső vérzések és emésztőrendszeri betegségek gyógyszere volt. A száraz ágaiból őrölt púder, a march a beduinok népszerű sebkezelő és fertőtlenítőszere.
Gyimesben gyógyításra használják ma is, gyökerét az állatoknak adják vérvizelés kezelésére.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: -

Zene: -