SZÁRCSA – növény (családnév)
(Fotó: borostyán)
borostyán J: sötét, karéjos levelű, örökzöld kúszónövény; Hedera helix.
Igen régi átvétel, már 1282 óta adatolható; 1327-ben egy oklevél említi a Borostyános patakot. A Besztercei Szójegyzékben (1395 k.: BesztSzj.) szintén
szerepel a borostyánfa. 1437-ben a Bécsi kódexben olvasható, az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Edera terrestris – fewldy borosthyan.” 1578-ban Melius Juhász Péternél és 1588-ban Frankovith Gergelynél borostian. 1592-ben Calepinus szótárában, majd 1595-ben Beythe Andrásnál (FK.) szerepel: folyo borostyan. Szintén 1595-ben Verancsics Faustusnál borostyan a’Hedera’. 1604-ben Szenczi Molnár Albert, 1673-ban Comenius, 1655-ben Apáczai Csere János közli. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Syringa persica neve török borostyánfa. Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) borostyán szerepel.
Népnyelvi neve a boncs, fongyalka, börmény, barbanók, éfa, csarab és erdei szárcsa (R. 1908: Zelenyák); a névadás szemléleti alapja a növény termése, amely fekete bogyó. Néhol repkénynek, illetve boroszlánnak hívják.
A borostyán szláv eredetű, Rapaics Raymund szerint a cseh brstyan átvétele. Valószínűbb azonban a szerbhorvátból való származtatás.
A Hedera nemzetségnevet a régi, már Pliniusnál olvasható latin hedera mas, hedera femina terminusból alkották, és mivel a jelölt növény Bacchus szent koszorúnövénye volt, a legtöbb költő is számtalan helyen említi. Etimológiája bizonytalan, a legtöbb magyarázat szerint egy ’átölel, fog’ jelentésű régi indogermán ghed- tőre vezethető vissza, mert a borostyán felfut a fákra.
Európában és a Kaukázusban őshonos, léggyökerekkel kapaszkodó lián, ritkán fa. Feketésbarna, mérgező bogyótermése tavasszal érik be. Csupán a nyolcadik-tizedik életévétől kezdve, a felkúszó hajtásokon képes virágozni. Életkora igen magas, elérheti a 400–500 éves kort is.
A sírok növénye. Örökzöld lombja azt hirdeti, hogy a síron túl is van élet. Ott nő és virul, amerre az enyészet szele jár. Romokat, leomlott falakat díszít, felkúszik a kiszáradt fákra. A keresztény művészetben az örök élet és a hűség szimbóluma.
Régi hellén monda szerint Dionüszosz, Zeusz fia telepítette be a völgyeket, az erdőket borostyánnal, és ajándékozta meg az embereket a szőlőtőkével is. A borostyán a szőlő örökzöld párja. Az ünnepeken Dionüszosz szobrát borostyánnal koszorúzták, és a borivók is ilyen koszorút viseltek. Az isten papnői, a bakkhánsnők – egyéb ajzószerek mellett – a borostyán drogjával hozták magukat transzba. Jelvényüket, a thyrsost ez a növény fonta körül.
A rómaiaknál Bacchus szent növénye volt. A rajnai borvidéken még ma is dívik az a régi szokás, hogy a szőlő virágzása után a borházak ajtaját borostyánnal díszítik. A növényt Plinius is említi. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. könyvében azonban azt írja, hogy „tönkreteszi a síremlékeket és a falakat, a hideg testű kígyók kedvence, úgyhogy egyébként már az is igen meglepő lenne, ha egyáltalán valami tiszteletet nyilvánítanának vele szemben”. Idézi Theophrasztoszt, aki Róma alapítása után 440 táján még azt állította, hogy sem Ázsiában, sem Indiában nincs borostyán. Nagy Sándor pedig, amikor Indiából győzelmesen hazatért, Dionysos példáját követve, seregével együtt borostyánkoszorút viselt, annak ritkasága miatt. Thracia népe nyilvános ünnepeken még ma is borostyánnal díszíti fel Dionysos isten sisakját és pajzsát.
A régi rómaiak is borostyánkoszorúval övezték fejüket a lakomákon. A római vallási szertartások gyakori kísérője volt a borostyán, a szaturnáliákon díszítésre
használták.
A Bibliában a borostyán görög nevével egyedül azzal kapcsolatban találkozunk, hogy a bacchanáliákon mulatozó, elpogányosodott zsidók viseltek
borostyánkoszorút.
A középkorban a barátság jele volt a zöld hajtások elküldése.
Északon, ahol a babér nem termett meg, a kitüntetetteket borostyánnal koszorúzták. A növény kúszó hajtásaiból szép és tartós koszorú fonható. A koszorú görög sztephanosz neve rejtőzik kedvelt keresztnevünkben, az Istvánban, amely hosszú úton, Rómán és a kereszténységen keresztül jutott el hozzánk. Athénben és Rómában eleinte csak az istenek, később a nekik áldozók is, majd mindazok kaptak koszorút, akik országos jelentőségű tetteikkel azt kiérdemelték. A koszorúzás így vált a jutalmazás eszközévé.
Magyarországra a lovagkorban hozták be az Európa-szerte újjáéledő növényi koszorúzás szokását. A mohácsi vész korából származó Érdy-kódexben olvasható: „A borostyan vytezkoedeesnek dyadalmi és coronaya”. A magyar történeti nyelvtudomány megalapítója, Révai Miklós írta, hogy „Ha koszorút kötnek diadalmasoknak, tsak zöld borostyánnak ágából fonatnak”.
A Petőfi-szótár tanúsága szerint a költő többször használta a babért
és összetételeit, noha eredetileg inkább a borostyán névvel jelölték a dicsőségnövényt; az ő színészi álneve is Borostyán volt annak idején.
A borostyán levele drog, köptető, nyálkaoldó és enyhe görcsoldó hatású. Szaponint tartalmaz, amely gyógyszeripari alapanyag. Külsőleg olyan szerek alkotórészeként használják, amelyek fejbőrbetegségek kezelésére alkalmasak. Máj- és epekőbántalom gyógyszere is.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Borostyán estek.
Zene: Borostyán fesztivál.