SZAKÁLI – állat (családnév)



harcsa
(Fotó: harcsa)




harcsa J. pikkelyek nélküli, hosszú bajuszú édesvízi ragadozó hal; Silurus glanis.

• Igen régről adatolható halnevünk, 1395 k.: harga (BesztSzj.), 1405 k.: harcha (SchlSzj.), 1435 k.: horcha (SoprSzj.), 1527: harchya (OklSz.), 1533: harcza
(Murm.), 1586: harchia (SzT.), 1604: harcsa (MA.), 1735 és 1774: ua. (SzT.), 1833: ua. és hertsa (Dankovszky), 1846: harcsa (ÁM.) mind ’Silurus glanis’;
N. OrmSz.: halcsa ’ua.’.

Az ismeretlen eredetű magyar halnév szlávból (szlovákból) való magyarázata (Beke: Hal. 33), mint arra már Kniezsa (SzlJsz.) rámutat, téves. Munkácsi (Ethn.
4) finnugor egyeztetése is elfogadhatatlan. Az sem valószínű, hogy a magyarországi vizek legnagyobb hala a halcsa deminutívumból volna magyarázható. Conrad Gessner állattani munkájában (MNy. 14) olvasható, hogy a „Duna mentén lakó pannóniaiak a Silurust köznyelven Acchiának nevezik, mondja J. Monardus [II. Ulászló és II. Lajos királyok udvari orvosa 1513–1519-ig, és 1520-ban, hazájába visszatérve, Ferrarában írta könyvét], a ki úgy látszik, az aspriatiót és az r betűt kihagyta”. A románban, szlovákban, szlovénben és ukránban magyar jövevényszó; vö. ro. hárcă, N. hácă (UngElRum.), harc, harcă (Gyurkó), szlk. hr

a (SzlJsz.), szln. harcsa (TESz.), ukr. gar
, gár
a (Lizanec), kárpukr. gar
’ua.’. (Vladykov). A szlovák átvétel korai, már a XVIII. századból adatolható: hr
a, har a, hartsa ’ua.’ (StSl.).

A Kanizsai-számadásokban (Holub) pontyokról (carpones), csukákról (lucei) és harcsákról (barbatae) olvasunk. A harcsának ez a latin neve ugyan erősen problematikus, hiszen a harcsa mindig is silurus volt (már Oláh Miklós Hungariájában az áll, hogy „silurum, quam nos Harcsam vocamus” /BélAdparatus I: 134/). Már Calepinus
szótárának magyar nyelvi magyarázója a barbus latin szót hartsának fordította, érthető, hogy a barbatae ugyanazt jelenti. A leírásokban, összefoglalásokban
sajnos egyáltalán nem ritka névtévesztésről, a fajok latin terminusának összecseréléséről lehet szó ennek a számadásnak az esetében is.

Hazánk legnagyobb ragadozó halát nevezik parasztfaló (VNAE.; R. 1887: HalK., 1898: Term. 21, 1919: Unger) néven is. Bár azért emberre nem veszélyes még ez a halunk sem… A szakáli (Szirmay) Erdélyben, Udvarhely megyében följegyzett népi halnév alapja a harcsa bajuszos szája. Moldvai csángó neve Magyarfaluból a szomn (Márton Gy.), amely átvétel a románból; vö. ro. somn ’ua.’ (DLR.), somn-pana, somotei (FB.). A román szó pedig szláv eredetű, a szláv nyelveken kívül a litvánban és a lettben is elterjedt; vö. blg., szln. som, ukr., or. сомstb.,lett sams, litv. šamas (FB.). Az angolba is átkerült; ang. som catfish ’ua.’ (uo.). Érdekes, hogy emellé a szlovák, a kárpátukrán, de a román is átvette a magyar harcsa elnevezést is. Harcsakölyök (N. ÚMTsz.:Keszthely) a fiatal harcsa neve. Különböző elnevezései más vidékeken uo.: harcsakupré,harcsapundra, harcsafityak ’fiatal harcsa’ | uo. és SzlavSz.: harcsafi ’ifjú leső-harcsa’ | Gyurkó: harcsapurdé ’harcsaivadék’. Tiszafüred környékén kupak, kupri, kuppancs (Harka) a kis harcsa.

A latin szaknyelvi Silurus nemi név a harcsa latin nevéből való, amelynek a gör szilurosz ’ua.’ a forrása. A latin név folytatója az újlatin nyelvekben
a harcsa fr. silure, ol., port. és sp. siluro (FB.) neve. Ugyanakkor a lat. glanis fajnév is a harcsát jelölő régi latin névvel azonos, amely már Pliniusnál
olvasható. A harcsa ném. Wels és Waller (uo.)neve a bálna Wal (Walfisch) nevével függ össze, a germ. hwalis (NF.) szóból magyarázható. Az óporosz kalis
’harcsa’ (FB.) névből próbálták megfejteni a mai halnevet, amely egy tengeri hal lat. squalus nevéből ered. A IV. század római költője, Decimus Magnus
Ausonius a silurus halat, mint a ’Mosel folyóbeli jámbor bálnánkat’ (nostrae mitis balaena Mosellae) írta le. 1670-ben Conrad Gessner híres művében: „Diß
scheußliche Thier könnte wegen seiner Gestalt ein teutscher Wallfisch genennet werden”, vagyis ezt a förtelmes állatot alakja miatt német bálnának is lehetne
nevezni. A dánban és a hollandban még ma is van a harcsának meerval (FB.),azaz ’tengeri bálna’ neve.

♦ Mai vizeink legnagyobb testű ragadozó hala. 60–70 kilós példányok is előfordulnak, bár korábban nagyobbakat is emlegettek. Bél Mátyás írta a XVIII. Század első felében: „Nagyra megnő, néha a száz fontos súlyt is meghaladja … Felette ragadozó hal: ami csak elébe kerül, azt behabzsolja. Éppen ezért érzi jól
magát a Tiszában, ebben a halban gazdag folyóban. Régiektől hallottuk, hogy gyereket is megtámad, ha közel ér hozzá; s mindenfelé elterjedt a híre annak,
hogy egy leányt, aki egy pár ökröt akart a Tisza partján itatni, kötelet tartván a kezében, a harcsa megevett.” A nagy harcsa ugyan lehúzza a vízimadarakat
(vöcsök, vadkacsa, szárcsa), vízi cickány is lehet a zsákmánya, de azt a mesét, hogy embert is megtámadott volna, semmiféle konkrét adat nem teszi hihetővé.

Pikkely nélküli, hengeres a teste, nagy a feje és hatalmas a szája. Jellemző élőhelye a nem köves aljzatú állóvizek és lassú folyók gödrei és alámosott
partrészei, éppen ezért szinte minden vizünkben előfordul. Magas kereskedelmi értéke miatt egyike a hagyományos, természetes vizekben űzött halászat legfontosabb halainak. Egy siófoki halászmester elbeszélése szerint (Ethn. 62) 1887 novemberében egy tanyában 5 szekér szép harcsát fogtak, ez volt a legnagyobb fogás harcsából, amit látott több mint 50 év alatt, a legnagyobb harcsa 93 kilogramm volt. Mivel egy ilyen harcsa gyomra 5–6 kilogramm halat is befogad, a halászok nem tartják kívánatosnak az ekkora ragadozót a halászvízben, hiszen évente vagy 2 mázsa halat, közte jócskán nemes halat kell elfogyasztania. A balatoni halászok 1995-ben 3,7 tonnát fogtak. A halászok azért kedvelték, mert a halkereskedelemben nagy előnye, hogy a harcsa igen szívós, hónapokig lehetett bárkában eltartani. Elevenen kosárba, szalma közé csomagolt harcsákat még 12–15 órás szállítás után is élve rakott át kádjába a halkereskedő. Fehér, szálkátlan, fehérjedús húsa igen ízletes.

A harcsa, tudományos fajnevén leső harcsa nem tartozik a vándorló halak közé. Remete harcsákról is beszélnek, amelyeket némely halászok, horgászok szinte
személyesen ismernek, s amelyekre hetekig lesnek, amíg horogra kaphatják. Lukács Károlynak keszthelyi orvhalá­szok mesélték, hogy ha ma sikerült a nagy
harcsa hímjét leszúrni, biztosak voltak, hogy holnap a nőstényét találják ugyanazon a fészken, a kikelő ikrák őrzését folytatva. Elsősorban májusban és
a téli hónapokban lehetett tömegesen fogni. A nyári idényben, amikor legjobban keresték a halászcsárdák, igen nehéz volt a keresletet kielégíteni. A balatoni
halásztársaság kimutatá­saiban az egyik legnagyobb zsákmány is jégi halászat eredménye, az 1924. január 15-i 30 mázsás harcsafogás csupa 6 kilósnál, de
túlnyomó részben 40 kilósnál nagyobb példányokkal.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Szakáli Anna.

Zene: Szakáli Máté.