SZÁJKA – növény (családnév)
(Fotó: oroszlánszáj)
oroszlánszáj J: tátogatóféle, élénk színű kerti növény; Antirrhinum majus.
Lippay Jánosnál található meg elsőként: R. 1664: orozlán záj, majd a legtöbb botanikai munkában és szótárban szerepel (1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1843:
Bugát, 1862:CzF., 1873: Ballagi, 1896: Pallas, 1903: MVN., 1911: Nsz.). Máig ismert a nyelvjárásokban (N. NyIrK. 1: Szilágyság: Selymesilova, Zilah, Zsibó;
Éradony; Bihar: Sólyom | SzegFüz. 2: Szucság | MNy. 4: Réty, Hétfalu | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék | NyIrK. 34: Erdély).
Az oroszlánszáj név magyarázata az, hogy a növény virága a két oldalán összenyomva feltárul. Mint Lippay írta: „oroszlánszájnak híjják a németek, ollyan a’ virágja, mint az oroszlánnak szája: ha meg nyomíttyak, meg nyílik”. Erre a tulajdonságára vonatkozik erdélyi tátintó (Magyarózd), tátogatóu (Balmazújváros), tátogó (Hajdú vm.), szájka (Erdély, Lózsád) és több egyéb társneve is; vö. tátika, tátikavirág, tátoccáju virág, tátotszáj, tátincs. Az Erdélyben használatos nyelvjárási szamárszáj és libaszáj tájnyelvi nevek is a dísznövény sajátságos virágára utaló elnevezések közé tartoznak. A leggyakoribb név a tátika, tátingó, tátogató, melyekben a tát ige valamelyik származékát találjuk. Egy másik elnevezéstípust képvisel a libaszáj és hasonnevei; vö. oroszlánszáj, szamárszáj, medveszáj, tátottszáj, tátottszájú virág.
Idegen nyelvi megfelelői közül vö. orosz lvinüj zjov, tulajdonképp ’oroszlántorok’; ’Antirrhinum’. Ugyanígy tükörszó a szerbhorvátban a lavlja njuška ’oroszlánszáj’, a németben a Löwenmaul, a románban a gura leului. Az ’Antirrhinum sempervirens’ növény latin nevének megfelelője a magyar örökzöld oroszlánszáj és a német immergrünes Löwenmaul, de hasonló a francia muflier toujous vert is.
Hasonneve a medveszáj (R. 1875: Nyr. 4, 1896: Pallas, 1911: Nsz.), mely a nyelvjárásokból is adatolt, például Nyr. 4: Nógrád megye | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék.
A nyúlszáj (N. Nyr. 44: Adorján, Bács-Bodrog vm.) a jelölt növény más állatnévi előtagú és -száj utótagú megnevezéseinek hatására keletkezett; vö. medve-, oroszlán-, szamárszáj. Ezekkel együtt a jelölt növény virágára utaló név. Megvan így más nyelvekben is; vö. orosz zajacsja guba ’Labium leporium’, és a kilenc növényt is jelölő német Hasenmaul, Hasenmäulchen tükörszó. A Labium leporium (< latin labium ’ajak’; lepus, leporis ’nyúl’, leporinus ’nyúlhoz tartozó’) tudományos elnevezés értelemszerűen pontos megfelelője a magyar nyúlszájnak.
Hasonló hangzású, ám mégsem idetartozó N. táltos, tátos elnevezése, mert az oroszlánszáj valamikor varázsnövény hírében állott, számos hiedelem olvasható
róla (Matthiolusnál, Csapónál stb.).
A régiek borjúorrú fűnek nevezték, Plinius szerint a magjáról. A magyarban szintén megvan, de Melius Juhász Péter szerint a virágra vonatkozik az elnevezés (R. 1578: boryu orru f, 1775: Csapó, 1783: Benkő, 1807: MFűvK.,1833:Dankovszky, Kassai, 1843: Bugát, 1862:CzF.). Minden bizonnyal Melius alkotta meg ezt a növénynevet, melyet a németből tükörfordítással vett át; vö. R. Kalbsna3e. Az ő leírása is magyarázza a névadási motivációt: „a magva a levele között mint egy borjunac az orra”. A növény társnevei közül az orrosfejűfű ugyanezen a névadási szemléleten alapul. A borjúorr Diószegi Sámuelnek és Fazekas Mihálynak – minden bizonnyal azért, mert állatneves összetétel – nem nyerte el a tetszését, a „Megállított Nevek” sorába helyette az aranyevő pintyő kifejezést javasolták (1807: MFűvK.), ez azonban nem terjedt el. A franciában is mufle de veau, azaz ’borjúpofa virág’ a neve. Szintén az oroszlánszáj virágjára vonatkozik a R. 1578: ebfej f’mint egy ebnec a feje’ (Melius)hasonnév, ami Diószegiéknél is szerepel. Német megfelelője a Hundskopf. Ez szintén a régi görög künokephalosz
’kutyafejű virág’ növénynév mintájára keletkezett; a virág alakja ugyanis olyan, mint az ókori egyiptomi isten, a szobrokon ábrázolt kutyafejű Ozirisz
feje. Hívták ezért osyriának is.
A növény tudományos elnevezése szintén a virágkorona sajátos orrformájára utal: az Antirrhinum az ókori latin anarrhinon (Plinius) növénynév nyomán keletkezett, mely a görög antírrhinon (Theophrasztosz) névre vezethető vissza. Utóbbit az antí ’azonos, hasonló’ és a rhísz, genitivus rhinósz ’orr’ szavakból képezték.
Összetett növénynevekben az orr szó elsősorban antropomorf vagy zoomorf metaforikus terminusokban fordul elő. A névadási motiváció a jelölt növény valamely részének orrhoz, csőrhöz való alaki hasonlósága volt.
Diószegi Sámuel a „Népközt forgó magyar nevezetek” között említett borjúorr, illetve az orvosfű helyett javasolta Orvosi Fűvész Könyvében a „Megállított
nevek” közé az Antirrhinum majus jelölésére az aranyevő pintyő elnevezést (1813: OrvF.). Valószínűleg a növénynévként szokatlan, ám nem páratlan, cselekvést kifejező előtag miatt idegenkedtek a későbbi szerzők ettől; a név így máshol nem szerepel.
Egy régi latin monda szerint a virág úgy keletkezett, hogy Herkulest, aki a nemeai oroszlánt barlangjában megfojtotta, Flóra, a virágok istennője megkoszorúzta. Ehhez új virágot teremtett, mégpedig olyant, amely hasonlít a szörnyű vadállat pofájához.
A virágok színváltozatossága miatt ez a mediterrán honosságú növény Itáliában már a lovagkorban kerti virággá lett, a XVI. században Európa-szerte elterjedt.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: -
Zene: Szájka Rózsa Balladaéneklő találkozó.