RONTÓ(BURJÁN) – növény (családnév)
(Fotó: közönséges aggófű)
aggófű J: sárgás virágú gyomnövény; Senecio.
Már 1583-ban felbukkan Clusiusnál (NomPann.) a Senecio neveként az aggó fiu, rontó fiu. Tabernaemontanus művének 1731-es kiadásában a könyv végén szereplő „barbár nevek” között (Register der Kräuter auf allerhand barbarischer Sprache) bukkan föl az aggó fiu. Csapó Józsefnél 1775-ben aggo-fü. Földi János 1793-as írásában „a’ Görög és Deák Nyelv példája szerénti… Öszvetett Növevény Neveink” sorában említi az aggófű terminust. Veszelszki Antal 1798-ban kiadott könyvében és 1813-ban Diószegi Sámuelnél (OrvF.) szintén szerepel az aggófű. 1862-ben (CzF.) aggófű, aggó üszögőr, 1867-ben Ballagi Mór szótárában aggó, 1909-ben Graumann Sándor növénynévszótárában pedig aggófű, aggó üszögőr, illetve üszőkér, rontó fű, keresztfű a ’Senecio vulgaris’. Szent Jakabfű neve is volt régen, ma a jakabnapi aggófű a’Senecio jacobea’ neve. A népnyelv szintén sokáig megőrizte a nevet, az ÚMTsz. szerint a XIX. században Nyitra megyében az aggófű
neve jakabfű. A különböző nyelvjárásokban az aggfű, aggszéna az, amelyet legelőször kaszálnak.
Az aggófű elnevezés a – már Pliniusnál is olvasható – latin senecio, vagyis senex ’agg’ kicsinyítő képzős nevének magyar megfelelője. Hasonneve a vénfű. Azért nevezik így, mert több faja igen hamar elvirágzik, szürkésfehér bóbitát fejleszt, majd vacokja kopaszon marad. A termésnek ez a bóbitája ősz hajat
idéz.
Melius Juhász Péter művében (1578) szerepel még rontófű elnevezése is: „Senecio, az az, Szöszös, haias fü, Ronto fü”. Clusius a középkori füvészek által
használt jacobea névvel szerepelteti (1583); Szikszai Fabricius Balázs szótárában ismét ronto fü (1590). Beythe András könyvben (1595: FK.) kétféle rontófüvet ismertet, az egyik ronto fiv a ’Senecio’, akár Szenczi Molnár Albert szótárában (1604). Csapónál 1775-ben kö-rontó-fü. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájukban a Senecio nemzetséget üszögőrnek, a Senecio vulgaris fajt pedig aggó üszögőrnek nevezték (1807: MFűvK.), mert fészke hengeres, egyenlő, üszögös hegyű pikkelyekből áll. Használatos még a pókhálós, bodrosszőrű szára és pelyhes levélfonákja alapján keletkezett szöszösfű (R. 1578: Melius, 1642: Comenius, 1775: Csapó), szőrösfű és hajasfű (R. 1578: Melius, 1775: Csapó), valamint a pihefű.
További társneve a boszorkányléptefű, boszorkánytalp, golyvafű, tihivirág, hájasfű (R. 1775: Csapó), angyalbojt, üszögőr és keresztfű neve. A Pápai Páriz-szótár Bod-féle kiadásában (1767: PPB.) és Csapónál (1775) a ’Senecio’ keresztfű, keresztgyökér. A keresztfű megfelelője a román cruciulită, német Kreutzkraut, orosz krestovnik. A német népnyelvben használatosak az Altermannsbart, azaz öregember szakálla’ és az Altes Weib, vagyis ’vénasszony’ növénynevek.
Az enyves aggófű ’Senecio viscosus’ tudományos fajneve a latin viscum ’enyv’ szóval függ össze. Nevét az indokolja, hogy a szár a mirigyszőrök miatt ragadós.
A közönséges aggófű gyógynövény, már 1775-ben Csapó József számos „külső és köz hasznát” ismerteti („tagoknak égése, szemérem test dagadása, var, seb”
elleni orvosság, valamint ha „lóban Geleszták vagynak”). Drogja senecint és inulint tartalmaz. Teája vérzés- és fájdalomcsillapító hatású. Sok faja kerti
vagy cserepes dísznövény, nálunk egy fehéren molyhos fajt ültetnek előszeretettel, melyet találóan hamvaskának neveznek. Erdélyben, Gyimesbükkön rontóburján a neve. Nevével ellentétben gyógyhatást tulajdonítanak neki. Tejjel leöntik a növényt, sót hintenek rá, és úgy kötik a zúzódott vagy ficamodott testrészre.
Rontófű társneve azzal lehet összefüggésben, hogy a kuruzslók, boszorkányok rontó babonázásra használták.
Az aggófüvek a növényvilág egyik legnépesebb és legváltozatosabb nagy nemzetsége, ezerötszáz faja a földünkön mindenütt elterjedt. A nálunk honos fajok kicsiny virágzatai sárgák, legtöbbjük erdei vágásokban, erdőszéleken fordul elő.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Badics Ferenc – Rontó Pál (irodalmi alak)
Zene: Rontó Gusztáv.