RIBA(HAL) – állat (családnév)
(Fotó: lápi póc)
A csukaalakúak (Esociformes) rendjébe, a pócfélék (Umbridae) családjába tartozó védett faj.
Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjának a Duna vízrendszeréhez tartozó reliktum, endemikus faja, elterjedésének fő területét a Kárpát-medence alkotja.
A póchalakra jellemzően kis termetű ragadozó hal, melynek egyedüli európai képviselője ez az aránylag rövid életű négy évnél tovább csak ritkán élő Magyarországon fokozottan védett faj. Állományának jelentős csökkenését a mocsarak lecsapolása és újabban a természetes ellenségeként megjelenő ragadozó Amurgéb is fenyegeti.
Népies elnevezései: békahal, bobálik, bobály, ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal, peczehal, petehal, pócz, póczhal, ribahal, rucahal.
Kistermetű hal, teste kismértékben nyújtott, enyhén zömök, oldalról lapított. Általában 5 centiméter hosszú, de akár 17 centiméteresre is megnőhet. Feje közepes méretű, Orra rövid, az orr hossza nagyjából megegyezik a Szem átmérőjével. Szája félig felső állású, a szájhasíték enyhén felfelé irányul, a felső állkapocs vége a szem alá ér. A fogazata apró fogacskákból álló kefefogazat, mely bevonja a köztes állcsontot (praemaxillare), a fogcsontot (dentale), az ekecsontot (vomer) és a szájpadcsontot (palatinum).
Hátúszója a test hátsó részén helyezkedik el, alatta található a has és az alsó (farok alatti, anális) úszó, a farokúszója a hazai fajok többségétől eltérően
szabályosan lekerekített. A hátúszót 3-4 kemény és 12-13 lágy sugár alkotja, a sugarak hossza hátrafelé haladva nem csökken. A kemény és lágy sugarak száma
a mellúszóban 1 és 1-2, a hasúszóban 1 és 5, az alsó úszóban 2 és 5-6. A farokúszót 16 lágy sugár alkotja.
Kerek simaszélű (cycloid) típusú rugalmas (elasmoid) pikkelyei nagyok, melyek a fejtetőre, az arctájékra és a kopoltyúfedőre is kiterjednek. Oldalvonala
nincs, de helyén világosabb, aranyszínű sáv húzódik, mely mentén a pikkelyek száma 30-35. Testének alapszíne vörösesbarna, a fejen és a testen szabálytalanul
elszórt fekete foltokkal. Alsó állkapcsa és úszói világosabbak, a hátúszó és a farokúszó tövén sötét foltsor húzódik. A törzsmagasság és törzshossz %-os
aránya (Pi): 27, a fej- és törzshosszé (Ci): 27, a faroknyél magasságának és a törzshossznak (Fi) pedig: 13-15. A kopoltyútüskék száma 9.
A póchalakra jellemzően kis termetű és jellegzetes küllemű hal, és egyedüli európai képviselője a családnak ezért csak a nagyon felületes szemlélő tévesztheti össze
valamely másik fajjal. Esetlegesen a réti csík hasonlóan barnás színezetű és lekerekített farokúszójú miatt jöhet szóba, de sokkal nyúlánkabb, és alsó állású szája körül bajuszszálakat visel. Az olykor ugyancsak barnás színű csukaivadékkal vagy az amurgébbel lehet összetéveszteni, de az előbbinek az orra hosszú és hegyes, farokúszója villás, az utóbbinak meg két hátúszója van.
A lápi póc a nagy folyószabályozások (19. század) előtt általánosan elterjedt volt elsősorban az Alföldön és a Kisalföldön. Korábbi állomány nagyságát jól jellemzi Herman Ottó A magyar halászat (1887) című könyvében:
„Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” – Herman Ottó
Vutskits György szerint a lápi pócot Marcaliban 20 évvel korábban még árulták a piacon. Csak a szegény nép vásárolta, máshol trágyázásra és hizlalásra használták. A következőket írja erről 1901.-ben:
„Hazánkon kívül Európának aránylag kevés helyéről ismerik. Kimutatták az alsó-ausztriai Moosbrunn mellett, Szerbiában Negotin
közelében és Odessza környékén Oroszországban.” – Vutskits György.
A folyó szabályozások, illetve a mocsarak lecsapolását követően a lápi póc megritkult erről így vélekedett:
„Magyarországon a Fertő lápos helyein, Budapest mellett az Ördög-árokban, a Zala vizében, Zala-Tapolca környékén, Tihanyban, a bihari Sárrétben, a Bodrogközben, nevezetesen az Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár világában él, Petényi, Heckel és Kner, dr. Chyzer és Herman Ottó kutatásai szerint. Nekem sikerült újabban megtalálni a keszthelyi Kis-Balatonban és a somogymegyei „Nagyberekben”, a Lengyeltóti melletti Tatárvár hegyközség és Buzsák község között lévő turfás területen … Medic e fajra 1896.-ban a Duna kiöntéseiben, Zimony táján akadt rá …” – Vutskits György.
A jelenlegi elterjedési terület a Duna mentén a Duna-deltáig húzódik és magába foglalja a Prut, illetve más, kisebb romániai folyók alsó szakaszának vízgyűjtő területét, továbbá előfordul a Dnyeszter alsó szakasza mentén is. A Duna-delta, a Prut és a Dnyeszter vízgyűjtőjén élő állományt Kux és Libosvársky (1957) külön alfajként, Umbra krameri pavlovi néven írta le néhány morfológiai bélyeg, illetve a hosszabb maximális életkor alapján.
A lápi póc a hűvös, tiszta vizű mocsarakban, tőzeggödrökben, lápokon, növényzettel sűrűn benőtt alföldi tavakban fordul elő, kifejezetten kedveli a mocsarakban
húzódó, keskeny csatornák növényzettel borított oldalát. Botta István 1981-ben a lápi pócok szezonális vándorlását figyelte meg állóvizek és a kisebb vízfolyások között, amit a fajnak a vízhőmérséklet ingadozással szembeni rendkívüli érzékenységével indokolt. Megfigyelései szerint egyedei az adott időszakban kiegyenlítettebb hőháztartású helyet választotta élőhelyül.
A lápi póc rövid életű és gyors fejlődésű halfaj. Első életévében testhossza elérheti a 4-5 centiméteres hosszúságot. Az Ivarérettséget korán már kétéves korában eléri. Harmadik életévében a legfeljebb tíz centiméteres maximális hosszúságra is megnőhet, de négy évnél tovább nem él.
Ragadozóhal, a fiatalabbak zooplanktonnal, az idősebbek férgekkel, bolharákokkal, rovarlárvákkal, illetve alkalomszerűen apró halivadékokkal táplálkoznak. Ez utóbbiról írta Herman Ottó A magyar halászat (1887) című könyvében:
„… de kitűnik itt rabló természete is, mely egészen csukaszerű; nemcsak a vele egy tartóban élő más fajbeli, nálánál kisebb halakat nyeldesi, hanem ráveti
magát saját, apróbb véreire is; sőt nálam megtörtént, hogy az egyik akkora vérrokont kapott be, hogy nem bírta lenyelni s így belefult a falatba…” – Herman Ottó.
A rejtőzködő életmód folytatását és a lesből történő támadást segíti elő a lápi póc testszíne. Vadászata közben a kiszemelt áldozattal egy irányban helyezkedik el, megcélozza és mellúszójának csavaros mozgatásával úgyszólván észrevehetetlenül közelíti meg zsákmányát majd hirtelen ráveti magát.
Úszóinak sajátos a felépítése – azok sugarait külön-külön tudja mozgatni. Olyan, mint egy hajócsavar fejjel felfelé, vagy lefelé, 75 foknyi szögben, tehát csaknem függőlegesen is lebeg a vízben, miközben csak mellúszója mozog lassan és hátúszójának utolsó sugarai végeznek rezgő, hullámzó mozgást.
Johann Jakob Heckel és Rudolf Kner megfigyelése szerint melyet a Fertő-tó és a Balaton körüli lápos és mocsaras területen végeztek, a réti csík, a kárász és a kölönte társaságában él. Ugyanazon a helyen egyszerre legfeljebb 5-6 található elsősorban a mélyebb helyeken tiszta víz alatt tartózkodik. Úszás közben mell- és a hasúszóját felváltva használja, mint a kutya a lábát, amikor szalad.
A mocsári életmódot segíti elő a kiegészítő légzőszervvé alakult úszóhólyagja, amely sima falú és hajszálerekkel sűrűn behálózott, ezek falán keresztül történik a gázcsere. Ennek köszönhetően az élőhelyén fellépő oxigénhiányos időszakokban a szükséges oxigént a légkörből, szájon keresztül is pótolni tudja.
Ugyanakkor megfelelő oxigén ellátottság esetén teljes igényét ki tudja elégíteni az úszóhólyag használata nélkül is.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Riba Ildikó.
Zene: Riba Gergely.