PIRÓK – növény (családnév)
(Fotó: köles)
köles J: apró, gömbölyded szemtermésű takarmány- és gabonanövény; Panicum miliaceum. vérköles J: a köles piros szemű fajtája.
Mint helységnév már 1138-ban előfordul. Növénynévként 1395 körül (Mílium – keles) a Besztercei Szójegyzékben, majd a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.: kwles) és 1434-ben bukkan föl: kewles. Megtalálható Murmelius szótárában (1533), a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Heltai Gáspár meséiben (1566), Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) és Calepinus szótárában (1585). Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): keules ’Milium’, Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) koles (és ételnek) kasa. Benkő
Józsefnél (1783: NclB.) köles, olasz köles, róka farku köles, kánári köles, bor-köles. Ez utóbbi összetétel igen régi, a Magyar Oklevél-szótárban már 1328-ban
szerepel a borkules (OklSz.), 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1708-ban és 1767-ben Pápai Páriz Ferenc szótárában, 1807-ben pedig a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) bor-köles.
A köles szó finnugor eredetű. A növényvadon is megterem, minden valószínűség szerint már az ugor ősnép is ismerhette. Erre mutat a vogul északi kwoläs ’liszt’, szoszvai k·olas ’húsból vagy halból készített liszt’. „A földművelést nem folytató vogulok nyelvében az összegyűjtött magokból készített liszt vagy kása megnevezése lett a növény neve” (TESz.). A bor-köles összetétel előtagja szláv jövevényszó, a szerbhorvát, szlovén bâr, ócseh ber, mai bér, szlovák bar, lengyel ber, ukrán és orosz bor jelentése ’köles’, illetve ’muhar’. Társneve a pirók.
A macskafarkú köles tájszó metaforikus terminus, jelentése vörös köles (N. Nyr. 73: Rábagyarmat). A vincellértetű a’Panicum verticillatum’
(MNy. 79) neve volt 1825-ben.
A köles magja a szemes táplálékok között a legkisebb, de minden évben bő termést ad, innen az ’ezermagú’ miliaceum fajnév. A Panicum nemzetségnév ókori latin névből való, már Pliniusnál olvasható a panicum, panis, illetve panicum a paniculis dictum.
A kapás kultúra időszakában, a kőkorszak végétől kezdődő „kása-korban” az ember fő táplálékát kölesből, cirokból, muharból és négerkölesből készítette.
Neveik azóta is gyakran keverednek egymással, mint ahogy az egyiptomi duhn is a köles és a cirok közös neve; hasonlóan nehéz a héber dóchan azonosítása.
Település- és családnevek sokasága mutatja, hogy az ókorban fontos termék volt a köles, széles körű művelése bizonyított, a belőle készült lepény a mórok
közismert étele volt. Plinius arról tudósít, hogy Itáliában sok köleslepényt fogyasztottak, Xenophón pedig egy olyan Fekete-tenger melléki népről ír, amelyet „kölesevőknek” hívtak, annyira szerették ezt az ételt.
Nem volt olcsó gabona az ókori Rómában. Ha megvizsgáljuk Diocletianus császár rendeletét az árakról és a bérekről, következtethetünk a IV. század eleji római földművelők, iparosok és értelmiségiek életszínvonalára. Az árak felsorolásában például azt látjuk, hogy 2 modius, azaz 17,5 kilogramm búza ára 100 dénár, az árpáé és a rozsé egyaránt 60 dénár, az árpadara 100 dénár, míg a köles őrölve a duplája, azaz 200 dénár volt. Ugyanakkor a borbély egy hajnyírásért 2 dénárt, a ruhatáros fürdővendégenként szintén 2 dénárt, nevelő, írás-olvasás oktató tanítványonként
havi 50 dénárt, görög, latin nyelvet, valamint mértant tanító tanítványonként havi 200 dénárt keresett.
Hunyadi Jánosról jegyezték fel, hogy búzaliszthez keverve kölesből készült kedvence, a jellegzetes ízű köleskenyér.
A trópusi országokban, elsősorban Indiában és Afrika egyes részein ma is a legfontosabb néptáplálék ez az olcsó, a legrosszabb talajokban is sikerrel termeszthető növény. Az afrikai népek mitológiájában
több helyen szerepel a köles.
Wotó történetében, amikor menekülni kénytelen a vérfertőző király, a bosszúja a háziállatok és a köles elpusztítására irányul. Kakas, tyúk és kevés köles segítségével varázslatot művel, elpusztítja a kölest a busongók földjén, mégis neki kell azután szégyenletesen elmenekülni.
A köles eredete tisztázatlan. Talán a Kazahsztán, Mongólia, Észak-Kína területén, Afganisztán vidékén honos Panicum spontaneum Lyssev ex Zhuk. fajból származik. Mindenesetre egyike azoknak a növényeknek (rizs, köles, mohar, búza, szója), amelyet már öt évezreddel ezelőtt Chen Nuang császár rendeletére évenként megismétlődő szertartásokon a mindenkori uralkodó ünnepélyes keretek között vetett el.
Az újkőkor derekán a Kárpát-medencében már termesztették. Cséplése
igen egyszerű, mert ütögetéssel, sőt kézi morzsolással is könnyen elvégezhető. A köles lehetett tehát az a növény, amely a korai termesztési feltételeknek
leginkább megfelelt. A nomád pásztoréletmód jellegzetes szántónövénye volt, termesztése jól megfért a nagyarányú legeltetéssel, hiszen gyorsan érik be, és emellett igénytelen növény, kevés gondozást kíván.
Emberi táplálkozásra csak akkor alkalmas, ha „meghajalják”, vagyis meghántolják. Ez azt jelenti, hogy a héjat el kell távolítani. A hántolás a „kölyün, lükün” (famozsár) történik. A meghántolt köles a kása.
Nyelvtörténeti, művelődéstörténeti, földrajzi névi bizonyítékok sora mutatja, hogy a köles egészen a XX. századig fontos növénye volt a magyarságnak. Sokféle étel készült belőle. A varázslásokban és praktikákban egyaránt nagy szerepe volt. A szertelenül, nagyon bőkezűen vagy csak könnyelműen fizető emberre azt szokták tréfásan mondani, hogy „fizet, mint a köles”. Ez a szólásunk a földművelés, a paraszti munka világában jött létre, és az a megfigyelés az alapja, hogy a köles a többi gabonánál jóval több szemet terem, még kedvezőtlen körülmények között, rossz talajon, zord időjárás esetén is. Termesztése tehát igen kifizetődő.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Kissné Köles Erika.
Zene: Köles Éva, Szerencsés Martina és a Tarsoly zenekar