PINKE – állat (családnév)



szélhajtó küsz
(Fotó: szélhajtó küsz)




küsz, szélhajtó küsz J. a vízfelszín közelében mozgó, száraz, szálkás húsú apró édesvízi hal; Alburnus alburnus.

• A TESz. szerint csak 1800-ban bukkan föl a név, ám jóval korábbról adatolható. 1641 májusában a tápai bírák és polgárok a királyi kamarának küldött évi hal-ajándékában szerepel: „30 fogás kösz hal” (Századok 1900). 1794: küsz (Grossinger), 1800: ua. ’heringfajta, Balatonbeli hal’ (Márton), 1838: küz (Tsz.), 1879: kisz ’egy kis hal’ (Nyr. 8), 1884: küsz, kisz, kiszhal (Nyr. 13); N. MTsz.: kísz (Balaton), küsz (Zala m. Tapolca, Szepezd) | HalK.: kisz (Keszthely).
Munkácsi török származtatása (Ethn. 4) téves.

Bizonytalan eredetű halnevünk, esetleg finnugor kori, ha megfelel neki a finn kiiski, kiiskinen ’vágó durbincs’, karjalai kiiškoi, lűd kiškine, észt kiisk,
lív kiś ’ua.’ (SKES.) név. Nehézzé teszi az egyeztetést az eltérés a jelentésben, de különösen a hangtani probléma. A szamojéd egyeztetést a SKES. és
még előbb N. Sebestyén Irén (NyK. 49) említi, Rédei (UEW.) a veláris magánhangzók miatt elveti. A lett kisis ’vágó durbincs’ és a balti német Kisse, Kiesse ’ua.’ (EEWb.) a lívből, illetve az észtből átvett halnevek.

A gardaküsz (N. ÚMTsz.) ’közepes nagyságú szélhajtó küsz’ összetételben két halnév szerepel, az előtag a gardát jelöli, a pontyfélék családjának egyik
legjellegzetesebb alakú halát. Homokküsz neve Jankó János adata; a parti sekély, fövenyes vízben tartózkodó küsz nyelvjárási elnevezése.

Herman Ottó a küsz három faját különíti el, a sujtásos küszt, az állas küsztés a szélhajtó küszt. A két utóbbi az ő elnevezése. A nem legismertebb faja
a szélhajtó küsz ’Alburnus lucidus’. Ismertségére mutat igen sok népnyelvi neve is: bökle, dobóka, fehérke, fejérkeszeg, fűzfahal, fűzfalevél, fűzike,
göce, huszárkeszeg, kisz, löbő ökle, pehelyhal, peholhal, pelehal, penmethal, pine, pinehal, pinke, pisze, ribihal, ruszli, rütyőke, snajder, snájder,
snöci, szélhajtó, szélhal, szélkeszeg, szellőkeszeg, szűkehal, tejhal, ünhal. A küszt Tiszafüred környékén az idős halászok szűcstű néven (Harka) ismerik,
„mert úgy átmegy a hálón, mint a tű” (a szűcstűt a bőrök varrásához használják, és ellentétben a közönséges varrótűvel, nem hengeres, hanem három éle van).

Pisze(hal) (N. Ti.: piszke | HalK.: piszehal, piszke | MTsz.: pisze, pise, pisle, piszla) társneve már Mikes Kelemennél olvasható: pisle ’ua.’, majd 1838:
piszke (Tsz.), 1884: pisze, piszehal (Nyr. 13). Kicsit felhajló hegyű „orráról” kapta, szája egészen magasan nyílik. A piszke a pisze kicsinyítő képzős
alakja. Szólásokban Nyr. 30: „kerül még pisze a horogra” (lesz még másként a dolog), Nyr. 31: „gyün még pisze a horogra” (fordulhat a sors kereke). A fehérhal, fehérke (N. Ti.: fehérhéjjas | Jankó: fejérhal) már igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben (1518: feyr hal, 1519: feyer hal, 1544: feier hal, 1549:
feyer kezeg, 1662: fejér hal /SzT./, 1865: fehérke,fehérhal, fehérkeszeg /Hunfalvy/, 1868: ua. és fényesfehérke /Kreszn./), színre utaló elnevezés, akár
a ném. Weißfisch vagy a Silberling, Silberfisch, Silberlauing, Weißerl, Kleinweißerl ’küsz’ (EL.), azaz ’ezüstke, ezüsthal, fehérke, kisfehérke’. Gyakran mindenféle olyan halfajt jelöl, amelyek színe ezüstösen fehér. Ilyen az egészen világos küsz fehér színére utaló tejhal elnevezés is (R. 1794: téj-hal
Grossinger, 1830: tejhal Reisinger). Az Alburnus alburnus kárpukr. feir-gol neve a magyarból való átvétel.

A csurgóküsz népnyelvi nevet Unger Emil jegyezte le a Balatonnál, az ÚMTsz. értelmezése szerint ’téli tartózkodásra összeverődő apró halfajta’. A cérnafosó,
cérnapér (K.) szigetközi elnevezés. Lőbő társneve (R. 1506: lebel, 1522: löböl /TermtudKözl. 26/, 1887: lőbő /HalK./; N. MTsz.: ua. | Hunfalvy: lóbó) német
jövevényszó; vö. ném. Laube ’ua.’ (BWDWb.), Lauben, Loben ’ua.’ (BWb.). A felnémet szó talán a Laub ’elszáradt falevél’ kifejezéssel függ össze, s e kis
hal testformájára utal. Megvan a franciában is a laube ’ua.’ (EL.). A snájder (N. Hunfalvy: sneci, snöci | K.: sneci, snájder | Unger: schneider) szintén
német jövevényszó nyelvünkben; vö. Schneider ’küsz’ (BWDWb.), N. bajor Schneiderlein, Schneiderfischlein ’kicsi, rossz halfaj, küsz’ (BWb.) nevekkel, melyek a schneiden ’vágni’ igéből képzettek. Kései kölcsönzésű, de nagy elterjedtségű halnév a magyarban. Megvan az angolban: schneider ’küsz’ (Freshwater Fish) és a románban is: snaidăr ’ua.’ (RF.). A népnyelvben srécer. A N. srác megfelelője megvan a szerbhorvát népnyelvben is: šrac. A német Schraetzel ’ua.’ kerülhetett át nyelvünkbe.

A horgas-hal (Nyr. 59) magyarázata: „mert a legkönnyebben jár a horogra; minden gyerek meg tudja fogni”. Még gombostűből készített horoggal is sikerrel
pecáznak erre a kis halra, amely a partok mentén minden vízbehulló élelmet elkap. Fűzfahal (N. ÚMTsz.: füszfakeszeg, fűszfakeszek,fűszhal, fücfakeszeg,
ficfakeszeg | Gyurkó: fűzfalevél, füzike | K.: füszfalevél | Mo.: fűzfahal) nevét testének fűzfalevél alakjáról kapta. Egy-egy halnév összekapcsolása fák
neveivel nem ritka; vö. zürj. bad’-tseri, bad’-kor-tseri ’koncér’, bad’-kor-myk ’keszeg’ (< bad ’fűzfa’ és kor ’levél’) (NyK. 49). Bökle társneve (R. 1863:
böke /Heckel/, 1865: bőke /Hunfalvy/, 1884: bökle /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua., büke ’veresszárnyú koncér’, bűke ’fiatal keszeg’, ’bélférges apró dévérke’
| Nyr. 13 és Ti.: bökle | HalK.: bőke ’koncér’) valószínűleg német eredetű; vö. Blicke (BWDWb.), Blikke (VNAE.), N. Blieke (BadWb.). Melich János (DLw.)
és Beke Ödön (Hal. 33) vetik fel a németből való átvétel lehetőségét, Munkácsi Bernát (Ethn. 4) szláv, Kniezsa (SzlJsz.) pedig ismeretlen eredetűnek tartja.
Sokkal valószínűbb, hogy inkább belső nyelvi fejlemény, és a bizonyíthatóan németből átvett ökle halnévvel függ össze az öklel, bök, bökle átmenettel.

A hullámhal terminus esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy vízpartról jól látni a felszín közvetlen közelében vonuló küszöket, a parti hullámzás
sokukat a kövek közé sodorja. Dobóka (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Jankó: dobóka) neve Jankó leírásával magyarázható: ez a hal ugyanis „feldobálja magát”.
Pehelyhal a könnyű, apró küsz találó neve: R. 1794: peleh-hal (Grossinger) (Herman Ottó nyomán Unger és Beke /ÁK. 29/ szerint sajtóhibás a Grossingernél fölbukkanó alak), 1865: pehelyhal Hunfalvy. A ruszli (N. SzegSz.: ruszi, ruszki ’oroszhal’) név átkerült a kárpátukránba (Vladykov). A küszből savanyítják az ecetes, hagymás ruszlit nálunk, melyet más – főként tengermelléki – országokban inkább a heringből készítenek. A rütyőke, rügyő (R. 1838: Tsz., 1887:
HalK.; N. MTsz.: rütyőke ’valami apró hal’ | Jankó: rücső, rütyőke) balatoni halnév, a Vas és Zala megyei rütyőke ’női kurta kabátka’ jelentésű szóból
eredhet a kis küsz jelölésére.

A sujtásos küsz ’Alburnoides bipunctatus’ szaknyelvi nevét (R. 1887: HalK.; N. Jankó: sujtásos kisz | HalK.: sujtásos a Balatonnál) sajátos oldalvonaláról
kapta, mely a has felé erősen ívelt lefutású. A németben gestreifte Laube, N. Streifling, a spanyolban alburno bimaculado, a portugálban alburno pintado
és a hollandban is gestippelde alver (EL.),azaz ’csíkos küsz, csíkoska’ a neve. Fecskefarkú (HalK.) társneve ágas, villás farkára utal. Habnyelő (Gyurkó)
nyelvjárási nevét azért kapta, mert felszíni hal. A sugárkeszeg (R. 1887:HalK.; N. K.: sugárhal | Unger: sugárkeszeg) esetében a sugár ’sovány’ jelentésű,
a sudár szóval összefüggő, testformára utaló alakleíró név. A latin alburnus folytatója a küsz ném. Albe, Albola, ol. alborella, port. alburno, sp. albur,
alburno (EL.) neve.

♦ A küsz teste csillogóan ezüstös, háta zöldes. Szája felső állású. Napos, szélcsendes időben közvetlenül a felszín alatt tartózkodik. Áramvonalas, nyúlánk testű, apró hal. Kedveli a nyílt vizet, csapatokba verődve vonul. Az ívó küszcsapattól – változékony időjárású években – még nyáron is szinte forr a víz.
A ragadozó halak fontos táplálékbázisát adják a küszök. Régen olyan tömeges volt, hogy állatok hizlalására is hasznosították. Az 1950-es évek elején a
Balatonból is nagy mennyiségű küszt szállítottak a konzerviparnak. A legtöbb horgász a gyerekkori küszözéssel, a „snecizéssel” oltódott be a horgászszenvedéllyel.

A fáradhatatlan néprajzos, Jankó János írja: „Badacsonytomajon hallottam először, hogy ott valamikor soproni németek jártak, azok a Balaton mellett azonban nem halásztak általánosan, hanem különösen küszt fogtak, annak pénzét [pikkelyeit] levakartatták, és a küszt magát többnyire elásták; ezt a küszpénzt állítólag Bécsbe küldték, ahol abból gyöngy- és tükörfonósort készítettek” (Jankó).

A Halászat szaklapban olvasható 1901-ben Vutskits György Balatoni halászfurfangok című írása, amelyben azt írja a küsznevű halacskáról, hogy „nemcsak a falusi nép ette meg szívesen az apró halat, hanem a halászok asztalán is gyakori volt. Az ezüstösen fénylő apró halacskákat megmosták, és úgy, ahogy volt, fejestül-belestül, pénzével együtt egy bezsírozott tepsibe rétegesen elhelyezték, liszttel meghintették, kissé megpaprikázták, és jó szárazra kisütötték.
Ha különösen jóízű falathoz akartak jutni, a kisült halat még leöntötték fokhagymás ecettel, újra tűzre tették, hogy az ecetes gőz átjárja az egész tömeget.”
Lukács Károly azt teszi hozzá a küsznek a táplálkozásban betöltött szerepéről, hogy „A Kis-Balaton lecsapolása óta ez a haleldorádó is veszendőbe ment,
de a lakosság annyira megszokta ősidők óta ennek az apró halnak a fogyasztását, hogy a Balaton túlsó, legkeletibb sarkáról is nagy tömegekben küldeti oda
a halászati vállalat a legapróbb küszhalat, melyet a fogás helyén, Siófok táján senki nem vásárol, a Keszthely és Szentgyörgy vidéki szegény lakosság azonban
szívesebben megveszi, mint a sokkal nagyobb keszeget.”



TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Pinke Miklós.

Zene: -