PARA – növény (családnév)



a paratölgy lehántolt kérge
(Fotó: a paratölgy lehántolt kérge)




tölgy J: erős, magas törzsű, karéjos levelű, barkavirágzatú, makktermésű erdei fa; Quercus. mocsártölgy J: kocsányos tölgy; Quercus robur.

A mocsártölgy esetében a fa termőhelye a névadás alapja. Tölgy szavunk III. Béla királyunk oklevélanyagában 1181-ben már adatolható: „usques ad arborem
que uocatur hungarice tulg”, azaz ’a fáig, melyet magyarul tölgynek hívnak’. Későbbi oklevelekben1231: tvl, thul, tulgy, 1237: tul, 1265: twl, 1339: tuul.
1342-ből thewgk írásmódjával találkozunk, 1373-ból pedig a Telgyes helynévvel. A Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) ’Ilex’ jelentéssel
szerepel. Tartalmazza a Gyöngyösi Szótártöredék (1560 k.) is. Ezután Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász
Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Verancsics Faustus
Dictionariumában (1595), majd a XVII. században Kájoni János orvoskönyvében (1656) olvasható. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) tölgy-fa, kemény cser-fa.
Tölgy fanevünk bizonytalan eredetű,talán oszét (alán) jövevényszó. Uráli, finnugor egyeztetése téves.
Társneve a mocsárfa, mocsártölgy, csoporfa, csalitfa, gubacsfa, makkfa, cserefa. A Dunántúlon csepefa a neve néhol. A népnyelvben még használatos a muzsdalyfa, muzsna, muzsdálytölgy elnevezés.
Igen régről adatolható név, már 1411-ben Musdalhege, 1412-ben musdal. Sebestyén Irén szerint (NyK. 52) a mocsártölgy malogya
neve (R. 1792: Baróti, 1808: Sándor, 1864: CzF.), illetve ’fűz’ jelentéssel (1834: Kassai, 1838: Tzs. N. MTsz.: Zemplén, Tiszadob) a malogya a tévesen
finnugor eredetűnek magyarázott, valójában ismeretlen eredetű magyal szó hangátvetéses alakja. Mivel a szó háromtagúsága és a ’fűz’ jelentés is bizonytalanná teszi ezt a vélekedést, Hasan Eren (MNy. 40) fölvetette a ’Salix viminalis’ jelentésű bolgár mlažja fanévvel való lehetséges összefüggést. Azonban ez sem valószínű, Mladenov bolgár nyelvtörténeti művének idevágó hangtörténeti vonatkozásai erősen megkérdőjelezik az egyeztetést.
A Szigetközben a tölgy tölfa, tőfa, makkfa. A termését gubának, ennek alsó részét zsompornak nevezik. Ott a kőris- és szilfával együtt a keményfát adja.
Az erdei munkások emlegette „szempéter csomója”, azaz a fában lévő kemény csomó a néphit szerint úgy keletkezett, hogy Jézus ezzel büntette meg a rosszul
dolgozót: „törgyön ki a szerszáma”.
Hatalmas, erősen elágazó koronát fejleszt. Kedvező körülmények között a kocsányos tölgy az 500 éves kort is megérheti, de kivételesen idősebb példányok
is előfordulnak. Erőteljes, hosszú karógyökerének köszönhető, hogy a fa igen jól állja a viharokat. Fája igen kemény, tartósságával és szilárdságával minden
más európai fát felülmúl. Jól hasítható és megmunkálható, a magas- és mélyépítészetben és a hajóépítésben egyaránt alkalmazzák. Hordót, vasúti talpfát, parkettát, lépcsőt, vízikereket, zsilipet készítenek belőle. A tölgyfa érdekessége, hogy egész télen megőrzi elszáradt leveleit; erről szól Illyés Gyula
Cser-erdő című költeményének néhány részlete:

Tavasz van és itt

most hull a zörgő

sárga levél, – most

vedlik ez az erdő!

Mert ez cser-erdő,

mert ez a lombját

megőrzi ősz-tél

minden viharán át.

Most hogy új rügy

kezd mocorogni

csak most lebeg le

a levél, az ósdi.

Győz az újonjött,

bukik a régi,

mintha ablakból

röpítenék ki.

A tölgyfa a hagyományok szerint a legrangosabb a fák között. Görögországban és Itáliában is az „első növénynek” tartották, az ember eredetét is reá vezették
vissza. Különleges jelentőséget kapott az istenekkel való kapcsolata révén. A göcsörtös és különleges fa a görögöknél Zeusz és Rhea szent fája, a tölgyfák
nimfái a drüászok. A pelazg pásztorok minden évben feláldozták a tölgyfa alatt a tölgykirályt. A lapithák, azaz a „kérkedők” és a kentaurok egyaránt azt
állítják, hogy Ixióntól, a tölgyfahérosztól származnak. Hermész fűvel tölgyfakérget köt a csorda teheneinek talpára, és így sikerül neki az éber Apollót
becsapni, meglopni. Homérosz az Íliászban és az Odüsszeiában igen sokszor említi a tölgyet, ami a fa széles elterjedtségére mutat.
A rómaiak Jupiternek, a germánok a vihar és mennydörgés urának, Donárnak áldozták. Ennek oka abban rejlik, hogy az őshonos fák közül a tölgyeket éri a
legtöbb villámcsapás. A leghíresebb jóshelyeken, például Dodónában a papok a tölgyfa leveleinek susogásából lesték Zeusz akaratát. A tölgytisztelet utócsengéseként értelmezhető a számos szent tölgyről szóló, Európa több táján is elterjedt monda. Legismertebb volt a Donar-tölgy Geismarban, az egyik germán törzs fő szentélye. A gallok a tölgyfát, amelyen a fagyöngy megtelepedett, szentnek, isten által kiválasztottnak tartották. A keresztény középkorban kegyhelyeken Szűz Máriával hozták kapcsolatba a tölgyfát (erre utal például a Maria-Eich helységnév). A kelták különösen a kocsányos és a csertölgyet tisztelték az ég istenének a jelképeként, ezért a szent ligeteket tölgyesekben alakították ki. Sztrabón említi, hogy a kis-ázsiai galaták is tölgyfaszentélyekben tartották istentiszteletüket. A frízek pedig jelentősebb összejöveteleiket még a középkorban is tölgyligetekben tartották. A finn nemzeti eposzban, a Kalevalában Vejnemöjnen fákat ültet magról, de a tölgy nem csírázik. Ezért rábízza a gonoszra; csodálatos körülmények között a senyvedő magból hatalmas tölgyfa fejlődik, ezért Vejnemöjnen szörnyen megijed: ki fogja kivágni? A fa ugyanis az égig nőtt, nem látszott a Nap sem. Ilmatal rézfejszét küld neki egy vízi törpével. A hős nekilát a munkának, ám a fejsze csapásai alatt láng csap ki a fából. Végül azután sikerül a hatalmas fát kidönteni. Újra tiszta lesz az ég, és Vejnemöjnen
ismét meglátja az éltető Napot.
A tölgy egyaránt díszlett Izraelben és Föníciában. A vörös, karmazsin és bíborvörös szóval fordított héber kifejezések utalnak arra, hogy a cochenille-tetű
révén lényegében a Quercus ilex vagy a Quercus aegilops fajokról lehet szó. Ezt a tetűt úgy tenyésztették a közel-keleti népek ezeken a fákon, mint a kínaiak
a selyemhernyót az eperfákon. Nedvéből értékes piros festéket, a kosenilt nyerték.
Makktermése miatt hasznosságát már Plinius dicséri Naturalis historiae libri című természetrajzi munkájának 16. könyvében: a makkot termő fák „voltak azok, amelyek fogadott gyermekeiket, a gyámoltalan és nehéz sorsú embereket először látták el táplálékkal… A makk sok nép számára, még ha békének örvendenek is, mindmáig nagy érték. Gabonaínség idején megszárítják, lisztté őrlik és kenyérnek dagasztják. Hispánia-szerte még manapság is makkot adnak étkezésekkor második fogásként. A makk hamuban pirítva édesebb ízű. Ezenkívül a tizenkét táblás törvény úgy rendelkezett, hogy makkot összeszedni még más területén is szabad.” Plinius szerint „a kocsánytalan tölgy makkja a legjobb ízű, utána az édesmakkú tölgy következik… a csertölgyé keserű”. Jupiter szent fájának, a tölgyfának makktermését dicséri az Augustus császár uralkodása idején élt kiváló római költő, Ovidius. Átváltozások című 15 könyvében a legrégibb időről így írt:

Első volt az aranykor…

Az anyaföld szűz testét még nem tépte fel ásó,

Szántás nélkül, bőven adott mindent, ami kellett,

Volt eleség elegendő s nem folyt érte verejték,

gazdag terhük alatt roskadtak a fák, a hegyoldal

Telve szamócával, szedret kínáltak a bokrok,

Makkot hullattak Jupiter szent fái, a tölgyek.

A nyárutón érnek a tölgyfa tojás alakú, keményítőben és cseranyagban gazdag, egymagvú makktermései. A tölgyek igen fontosak mint a vadaknak tápanyagban
gazdag eledele. A disznókat régen tölgyerdőkben makkoltatták. A híres dél-francia és bayonne-i sonkák zamata a paratölgy makkjának köszönhető, amivel a
disznókat etették. Az ember is rászorult ínséges időkben a tölgymakkra. Megpirítva kenyeret, pótkávét készítettek belőlük nálunk is. Ám nemcsak kávépótlónak használták, hanem a lisztbe is keverték. Már feledésbe merült, hogy a középkorban a magyaltölgy ehető makktermése Dél-Európában elsősorban, de másfelé is rendszeres emberi ínségeledel volt. A korábban Kaliforniában élt indiánok nagy többsége a Quercus lobata termésével táplálkozott. Ezt bonyolult módon előkészítették, megszüntették a keserűségét, majd szárították.
Nálunk följegyzett népi hiedelem szerint, ha a gubacsot kettévágjuk és hernyót találunk benne, úgy az év termékeny lesz; ha pók van benne, szűk esztendő
következik, ha viszont üres, akkor ragályos betegségek fogják tizedelni a népet. Sok és nagy gubacs korai telet jelent.
Az ókor óta parafát nyernek a paratölgyből ’Qercus suber’. A termőpéldányok évenként lekérgezhetők, s alkalmanként 100–150 kilogramm parát adnak. Ezt dugóknak, úszóknak használják fel.
A gubacs- vagy karmazsintölgy ’Qercus coccifera’ ágain a kermesztetű fehér vattaszerű váladéka nyomán gubacsok (coccus) képződnek,
amelyről a faj tudományos nevét kapta. A megszárított tetvekből és a gubacsokból főzték ki a valódi bíbornál (bíborcsiga váladéka) olcsóbb, ezért igen elterjedt kékespiros ruhafestéket, a karmazsint.
Gyógyhatása is van, a fiatal fák kérgéből készített főzet hasmenés, gyomor- és bélvérzés ellen használatos. Külsőleg izzadás és gyulladás ellen, illetve
aranyér esetén ülőfürdőként ajánlott.
Olaszország és San Marino címernövénye, zászlójukban babérral együtt szerepel.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: parajelenségek

Zene: -