Elnevezések: Az őz hímje a bak, nősténye a suta és a fiatal egyedeinek neve a gida.
Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. De kedveli a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az Erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, felújuló jellegűeket keresi. A viszonylag vékony hótakarót és a rövid hóborítást igényli.
Elterjedésének északi határa a hozzávetőleg 30 cm magasságú tartós hótakaró vonalával esik egybe. A hegyvidékeket nem szereti, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.
Az őz elterjedési területének egészét tekintve mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. A táplálékfajok mintegy 25%-a fás szárú, 55%-a kétszikűekből és 15%-a egyszikűekből tevődik össze. Az északi és alpesi területeken a gombák És zuzmók fogyasztását is leírták. A téli, táplálékhiányos időszakban Fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Rendesen a nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején.
A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. A terület birtoklása és annak minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutával párosodhat. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté, de számos adat bizonyítja, hogy kedvező táplálkozási körülmények között már életük első telére ivaréretté válhatnak. Az őz monoösztruszos faj, az ösztrusz jellemzően 36 óra időtartamú. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A termékenyülést követően a magzati fejlődés megáll a morula stádiumban, amikor az embrió a méhbe jut. A magzat csak december végén, januárban ágyazódik be és az embrionális fejlődés csak ezt követően folytatódik. Ezt a késleltetett beágyazódásnak nevezett jelenséget nem a fotoperiódus szabályozza, hanem a blasztociták fejlődése. A késleltetett beágyazódás miatt a vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat.
A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is. Az 1 gidát ellő suták általában a fiatal és idős egyedek közül kerülnek ki, illetve az élőhely gyenge minőségét vagy a túlnépesedést jelzi az 1 gidás suták magas aránya. A megszülető gidák súlya 1 - 1,7 kg, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napban gyakorlatilag védtelenek, ilyenkor éri őket a leginkább ragadozók okozta veszteség. Az őzsuta gidáit néhány hónapig szoptatja. Az első hónapban naponta ötször szophatnak, a másodikban kettő- négyszer, majd ezt követően 1-2 alkalommal. A tejtermelés augusztustól kezd csökkenni és kora őszre teljesen elapad. Ritkán előfordul, hogy decemberig eltart a suta tejtermelése. A gidák az elválasztáskor már teljes egészében növényi táplálékokat fogyasztanak. Az őzgidák növekedése gyors, 2 hetes korukra születési súlyukat akár meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömeg 60-70%-át érik el.
Az európai őz testhossza 95-140centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15-30 kilogramm. A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Eltekintve az Európába betelepített muntyákszarvastól és a Kínából idekerült víziőztől, nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben. Az őz tömege és testméretei, valamint agancsképződése szoros összefüggésben állnak a helyi adottságokkal és a gondozással. Az átlagértékek tehát nem jellemzik egészen jól a tényleges viszonyokat. Amikor az őz megkapja téli bundáját, színezete szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő „tükör” csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Az állat rövid farkát a tükör szőrzete szinte teljesen eltakarja. Alkalmilag feketés példányok is előfordulnak, valamint nagyon ritkán albínók is. A gidák gyerekruhája fehér és fekete foltokkal mintázott, bundájuk később világosvörös-barnás színűre változik. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.
Agancsképződés:
A fiatal bak homlokán először többnyire egy kicsi, kívülről gyakran alig látható dudor, csap fejlődik, ezt télen ledobja. Az első igazi agancs egy körülbelül 10 centiméter hosszú nyárs, amely néha már el is ágazik, ezt a fiatal állat télen veti le. De csakhamar megindul az új agancs fejlődése az úgynevezett rózsatőről. Az agancs tavasz végéig nő, szőrös bőrrel fedett (dancsos), ezért sokkal vaskosabbnak és erősebbnek néz ki, mint amilyen valójában. A növekedés befejeztével a vérerekkel átszőtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát (a fiatal bakoké még júniusbanis barkás lehet), a bokrok ágait csapdossa vele, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi. Az egész úgy néz ki, mintha a tisztítandó agancs rendkívül csiklandozná a bakot, és időnként már szinte őrületbe kergetné. A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van (hatos). Az egyik előreirányul, a középső meglehetősen egyenesen felfelé, a harmadik nemritkán csaknem derékszögben hátrafelé. Ha az agancsnak több ága van, az már kivételesnek számít. Az agancs ritkán magasabb 30 centiméternél, de azért jól láthatóan az állat felmeredő fülei
fölé emelkedik. A fiatal bakok agancsának gyöngyözöttsége gyengébb, mint az öregebbeké. Az agancs burjánzása vezet az úgynevezett parókás bakokhoz. Ezek agancsa többé-kevésbé formátlan, erősen barázdált tömeggé nő. Idősebb korban az őzbak is „visszarak”, de nem olyan erősen és feltűnően, mint a gímszarvas. A hatos agancs villássá fejlődhet vissza, emellett bütykösebbé válik, és veszít a hosszából is. Vannak bakok, amelyeknek vékony agancsa csaknem párhuzamosan áll, másoknál ismét a korábbitól eltérő forma alakulhat ki. Az agancs ágainak biológiai jelentősége, mint más szarvasféléknél is, abban rejlik, hogy amikor a vetélytársak harcolnak egymással, az ágak összeakadnak, és megakadályozzák a komolyabb sérüléseket, amelyek még a győztes bak számára is komoly következményekkel járnának.
Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta a gidáival. Ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak. A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől, és az állomány sűrűségtől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.
Ellenségei:
Ahol előfordul, ott a hiúz és afarkas a legveszedelmesebb ragadozói. Gidakorban jelentős veszteségeket okozhatnak a rókák, és ahol előfordul, a vadmacska. Főleg télen szintén nagy kárt okozhatnak az őzállományban a kóbor kutyák. Ilyenkor az őzek különösen érzékenyek a zavarásra energetikai kiszolgáltatottságuk következtében.
Őzgidákat veszélyeztet a kirándulók jóindulata:
„Az egy-két hetes gidák még gyengék ahhoz, hogy a turisták közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Veszély esetén ezért tökéletes rejtő színükben bízva lelapulnak az avarba, és úgy várják, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Sajnos a kirándulók egy része tudatlanul árvának hiszi az így egyedül talált állatot, és megsimogatja, vagy legrosszabb esetben magával viszi, hogy felnevelje. A fogságban a gidák azonban csak a legritkább esetben maradnak életben, a nagy stressz és az anyatej speciális összetevőinek hiánya miatt néhány hét vagy akár nap alatt elpusztulnak. Ha nem is viszik el a gidát, „a visszatérő anyaállat az idegen szagot megérezve már valóban sorsára hagyja gidáját, a fogságban pedig rövid idő alatt elpusztulnak. Érdemes megjegyezni, hogy az ember által felnevelt és ivaréretté vált bak könnyen veszélyt jelenthet az ember számára, mert az ivarzási időszakban őt akár vetélytársnak is tarthatja, és mivel nem fél tőle, könnyen rátámadhat agancsával!
