ORCHIDEA – növény (leány keresztnév)



orchidea
(Fotó: orchidea)




Az Orchidea újkeletű névadás az orchidea növény nevéből.
Névnapok: augusztus 1.
Gyakorisága: nem gyakori.

A kosborfélék vagy orchideafélék (Orchidaceae) a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe tartozó család.
Több szempontból is a növényvilág egyik legfigyelemreméltóbb családja. Megkapó szépségű virágaik, formai változatosságuk, speciális szaporodás-biológiájuk, életmódjuk miatt a botanikusok és a laikus érdeklődők közül sokan szentelnek megkülönböztetett figyelmet ezeknek a növényeknek. Az orchideafélék a növényvilág legnagyobb fajszámú családja közel 22 000-30 000 természetes módon kialakult fajjal (a virágos növények
6–11%-a ide tartozik, melyek között gyakran nehezen állapítható meg éles határvonal. Ezek mellett 150 000 hibridfajta is létezik. Ez a hatalmas fajszám feltehetően az orchideafélék evolúciótörténeti értelemben vett viszonylagos fiatalságából (a legrégebbi, bizonyosan orchideaként beazonosítható lelet „mindössze” 15 millió éves) eredő genetikai változékonyságnak köszönhető, melynek eredményeképp ebben a családban a nemzetségek közötti kereszteződés éppúgy előfordul, mint a normálistól eltérő színezettség (hipo- és hiperkrómia, olykor albinizmus). A fajok áttekinthetetlenségét fokozza az utóbbi évtizedekben mesterségesen előállított, évente akár több száz új
Hibrid és laboratóriumi körülmények között vegetatív úton előállított szín- és alakváltozat. Nálunk itthon is egyre több új orchideával ismerkedhetünk meg, és
egyre több különleges fajtát nevelhetünk otthonunkban is. Ám az orchideák tartása odafigyelést és türelmet igényel.
Elterjedés:
A kosborfélék kozmopoliták, csaknem minden szárazföldi élőhelyen előfordulnak a sivatagok és gleccserek kivételével. Többségük a Trópusokon található, főleg Ázsiában, Dél-Amerikában és Közép-Amerikában.
Megtalálhatók a déli sarkkör fölött, dél-Patagóniában, de még az Antarktiszhoz közeli Macquarie-szigeteken is.
Elterjedésük nagy vonalakban:
trópusi Amerika: 300-350 nemzetség
trópusi Ázsia: 250-300 nemzetség
trópusi Afrika: 125-150 nemzetség
Óceánia: 50-70 nemzetség
Európa és mérsékelt égövi Ázsia: 40-60 nemzetség
Észak-Amerika: 20-30 nemzetség
Kárpát-medencei előfordulás:
A Kárpát-medencében a kosborfélék több mint ötven, ebből hazánkban 47 faja őshonos (további öt alfajjal és mintegy százféle hibriddel). Valamennyi talajlakó. A környező országokban a kosborfélék minden faja védett, Magyarországon csak egyesek.

Jellemzők:
Virág.
Egyszikűekről lévén szó, az orchideák virágtakarólevelei egyneműek, azaz nem különülnek csészére És pártára, virágtakarót két körben elhelyezkedő 6 db
Lepellevél alkotja. Ennek ellenére, mivel a külső kör levelei gyakran zöldes színűek, nem feltűnőek, gyakran nevezik ezeket csészének (szepalum), a belsőket pedig szirmoknak (petalum). A lepellevelek gyakran nagyon különböznek egymástól, legfeltűnőbb közöttük a belső kör egyik, mézajakká módosult levele, mely a virág 180°-os elfordulásának eredményeként általában lent, ritkán (ha az elfordulás 360°-os) fent található. Az említett elcsavarodás gyakran jól megfigyelhető a virág kocsányán. A virág szimmetriája kétoldali részarányos, az alsó állású magház a három termőlevél alsó részéből nő össze, a termőlevelek felső része (a bibeszál és a bibe) a porzókkal összenőve az ivaroszlopot vagy bibeoszlopot (gynostemium) alkotja. A porzók száma alapján egyes szerzők a családot három kisebb családra bontották:
Apostasiaceae – 3 porzó, a Pollenszemek nem tapadtak össze, a magház három rekeszű
Cypripediaceae – 2 porzó, a pollenszemek összetapadtak
Orchidaceae – 1 porzó, a pollenszemek polliniummá nőttek össze.
A három család közül a legutolsó (Orchidaceae) esetén (az
APG a három családot összevonja szintén Orchidaceae néven) a termőt és az ivaroszlop egy részét alkotó 3 termőlevél egyike csőrszerűen meghosszabbodik (rosztellum), vége egy vagy két tapadókoronggá (viszcidium) alakul – ezek sokszor a növény és egy adott rovarfaj koevolúciójának az eredményei.
Megporzáskor ezek a tapadókorongok a pollenszemekből összeálló polliniummal együtt tapadnak a megporzó rovarra.
A pollenszemek összetapadása az orchideák „mindent vagy semmit” szaporodási stratégiájának megfelelően az értékes pollen biztos célbajuttatását igyekszik biztosítani. A mézajak gyakran alakul át kiöblösödő rovarcsapdává, vagy hátsó részén olyan sarkantyú alakul ki, amelyben a rovarok csalogatásához szükséges nektár vagy egyféle pollenszerű képződmény (pszeudopollen) gyűlik össze. A polliniumok és a táplálékként felkínált anyagok elhelyezkedése, elkülönülése védi a pollent a fizikai behatások ellen. Sok orchideafaj semmit sem kínál cserébe a rovarnak, ezek olykor a rovar fajtársát utánozzák, olykor pedig egyes, nektárt termelő növényeket (részletesen lásd:
Szaporodás).
Magvak.
Az orchideák egyedi szaporodásmódjának szerves részeként a Magvak nagy számban (toktermésenként 1000–4 millió), ugyanakkor rendkívül kis méretben termelődnek. A magvakat a szél terjeszti, szikanyagot (endospermium) nem tartalmaznak, vagyis semmiféle tartalék tápanyaggal nem rendelkeznek. A csírázáshoz ezért minden orchideafaj számára szükséges a mikorrhizális szimbionta gombával (ezek bazídiumos gombák) való kapcsolat, a növény egyedfejlődése során ebben a korai szakaszban függ legnagyobb mértékben a gombától. Ha a találkozás megtörténik, a mag csírázásának
első lépéseként egy halvány szerkezet, az orsó alakú protokorm alakul ki, melynek megerősödése évekig is eltarthat, ez alatt a növény tulajdonképpen a gombán élősködik. Ezen időszak eltelte után kezdenek kialakulni a gyökerek és a leveles hajtások.
Levél.
Az orchideafélék levelei osztatlanok, a száron két sorban, vagy szórtan állnak, általában ülők, vagy kissé szárölelők, vagy csak tőlevelek vannak. Általában
nincs nyelük. A gyöktörzsön, a hajtás tövében és csúcsán csökevényes pikkelylevelek nőnek.
Gyökér.
A gyökérzet általában erős, vastag, tápanyagok raktározására is alkalmas, elágazások nélküli gyökerekből álló mellékgyökérrendszer. A fán lakó (epifita)
életmódú fajok gyökerei gyakran a fakéregre tapadnak (ez jól megfigyelhető a szobanövényként egyre népszerűbb Phalaenopsisnál), vagy szabadon lelógnak (például Vanda).
Különösen a gyökerek csúcsán figyelhető meg, hogy a gyökerek klorofillt is tartalmaznak, vagyis részt vesznek az asszimilációban. A gyökér további részeit általában egy ezüstfehér színű réteg, a nedvesség esetén itatósként, szárazság esetén viszont párologtatást gátló felületként viselkedő, pórusos szerkezetű velamen borítja. A legtöbb trópusi orchidea fákon él, és a talajlakó
trópusi fajok sem földben, hanem a laza, levegővel átjárt szerves törmelékben tenyésznek. Ezzel szemben minden, mérsékelt övi faj talajlakó, gyökereik
nem fotoszintetizálnak, a gyökerek viszonylag vastagok, rajtuk kevés a gyökérszőr, külső rétegüket gombafonalak szövik át. A növény gyakran egész életen át kapcsolatban marad a szimbionta gombával. A talajlakó orchideák gyakran tárolnak tápanyagokat általában kettős gyökérgumóikban (ikergumó), olykor hosszú, kedvezőtlen időszakokat is átvészelhetnek így, a talajba visszahúzódva. A család neve erre az ikergumóra vezethető vissza (orchis – here).
Szár.
Száruk többszörösen, vízszintesen vagy függőlegesen fejlődő gyöktörzs, amely éves hajtásokat növeszt. Az alsó szártag (internódium) néha megvastagszik, és álgumóvá (pseudobulba) fejlődik. Ez a jelenség a trópusi fajoknál gyakori,
de ritkábban az európaiaknál is előfordul.



TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Orchidea

Az első feljegyzések ezekről a növényekről i e. 5. századból származnak. Időszámításunk első évszázadában egyre gyakrabban emlegetik az orchideákat a japán irodalomban is. A 10. századig azonban csak a virágok rajzaival és leírásaival találkozhatunk. A növény termesztésével első feljegyzések a 10. század végén jelennek meg.
Az európai könyvek nem dísznövényként említik, hanem mint gyógynövényről írnak. A leírt és lerajzolt fajok száma a 15. század második felétől kezdett nőni. John Gerard 50 fajt ír le, mivel ekkor már behozták Európába az első trópusi fajokat.
A 18. század végétől és a 19. század elejétől kezd Európában szélesebb körben elterjedni az orchideák termesztése. Ez a fejlődés a megnövekedett behozatalnak és az azt eredményező keresletnek köszönhető. Az orchideák behozatalában elsősorban Belgium, Hollandia, és Anglia állt az élen.
1853-ban John Harris elsőként keresztezte az orchideákat, amelyeknek utódai először 1856-ban virágoztak. Az orchidea termesztése a 19. században az egész világon elterjedt.
Az emberek többségének képzeletében az orchideák a trópusi esőerdőkkel kapcsolódnak össze. A kalandregények szerzői, ha nem is éppen emberevőként említik, de legalábbis húsevő tulajdonsággal ruházzák fel a gazdanövény nedvét szívó, élősködő orchideát. A valóság kevésbé fantasztikus, ez azonban semmiképp sem csökkenti a virágok szépségét és különlegességét.

Zene: Orchideák – Páger Antal és Tolnay Klári