MÉZGA – növény (családnév)
(Fotó: balzsamfa)
balzsamfa J: balzsamot szolgáltató trópusi fa.
1533-ban már olvasható Murmelius lexikonában: „Balsamum: Eyn balsambom: Balsamum”, illetve -fája, 1560 körül a Gyöngyösi Szótártöredékben -gyümölcse, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs művében -fű, -fa. Csapó Józsefnél 1775-ben a balsamina (< latin Balsamina) a Momordica neve. Ennek mintájára nevezi momortika néven. Megadja még a növény faivirág és ineresztö-fü, valamint német Balsamapfel nevét.
A fanév alighanem a német Balsambaum ’Amyris balsamifera’ tükörfordításával került a magyarba. A német szó már az Ortus Sanitatisban olvasható 1485-ben
’balsamum’ jelentéssel. A balzsam némely forró égövi növénynek illatos olajat tartalmazó nedve. Sémi eredetű vándorszó; vö. angol, német balsam, olasz,
spanyol balsamo, orosz balzam stb.
A magyarban személynévként bukkan fel először 1265-ben (Balsam), 1372 után / 1448 körül a Jókai-kódexben „malasztnak balsamomat”. Végső forrását tekintve azonos pézsma szavunkéval, a középlatin bisamum alakból terjedt el a számos európai nyelvben meglévő vándorszó.
A Commiphora opobalsamum (angol balm tree, német Myrrhenstrauch, héber bósem, görög basszamon, arab balasam, szír basama) a mekka-balzsamfa. A Dioszkuridésznél is olvasható balm, balsam talán az ’édes illatú’ jelentésű héber bósem szóból ered, melyből növénynév is lett. A növény szárított, őrölt illatos ága a xylobalsamum, termése pedig a carpobalsamum volt. Pliniusnál a bemetszéseken a sebből kiszivárgó folyadék neve opobalsamum.
A Magyar növénynevek szótára (MNöv.) szerint a Bursera [Joachim Burser (1593–1649) német orvos és botanikus nevéből], illetve az Amyris neve. Ez utóbbi nemzetségnévben a ’jó szagú olaj, balzsam’ jelentésű görög myron szót találjuk, mely az Amyris balsamifera illatára utal. A németben Balsamstrauch neve is van. Priszter Szaniszló munkájában (1998) pedig a Commiphora; ennek számos fajával: abesszín-, afrikai-, fokföldi-, hindu-, Mekka-, szomáliai-, illetve más fajok neveként: gurjum-, kopál-, nagy-, peru- és tolu-. A nemzetség német neve Myrrhenstrauch. A Commiphora a görög phorosz ’hordozni’ és a érodotosznál, Theophrasztosznál, Dioszkuridésznél olvasható ’Egyiptomban halottak bebalzsamozására használatos, a Nílusakácból (Acacia nilotica) nyerhető ragasztóanyag jelentésű kommi szavak összetétele.
A Comiphora africana az afrikai balzsamfa. Gyengébb minőségű, de nagy mennyiségű és igen gyakori mézgája a Szentföldön is széles körben ismert volt. A héber szövegek három gyakori és néhány ritka elnevezéssel különböztetik meg az egymástól eltérő balzsamokat, amelyeket magyarra mézga, gyanta, mirha, balzsam és gumi szavakkal fordítottak. A magyar nevekkel a termék jellegére is utalni kívántak, ezért a leggyakoribb nyers izzadmányra mézga, a megkeményedett mézgára gyanta, a krémszerű készítményekre balzsam, a valódi balzsamra pedig a mirha nevet használják. Ez utóbbi név a ciprusi királylány, Myrrha nevéből jött létre.
Kürenász ciprusi király felesége azzal hencegett, hogy lánya még Aphroditénél is szebb. A szépség hiú istennője bosszúból szerelemre lobbantotta a leányt. A legenda szerint természetellenes szerelem szállta meg apja iránt, ezért az Arab-sivatagba száműzték. Itt az istenek illatos mirhafává változtatták. Így vezekelve az ágain keresztül máig hullatja a bánat balzsamkönnyeit. Ovidius megénekelte Myrrha átváltozását és vezekelését:
Meghallgatta az ég a szavát: ez a vágya, e végső,
lelt kegyes isteneket: míg szól, fedi föld bokáit,
meghasadott körméből nő szanaszét a gyökérzet,
s szolgál alapul sudaras szép hosszú fatörzsnek,
csontjai fásulnak, s a velő maradott a középen,
vér válik nedvvé, merevül két karja faággá,
ujjai gallyakká, kéreggé bőre keményül.
Most a fa már a növő, a pufók hasat is beborítja,
emlőit lepi el, s a nyakára sietve nyomakszik;
késlekedést nem tűr a leány, hajlik le elébe
és arcát a növő kéregnek alája meríti.
S bár érzékeit is testével mind odaveszti,
mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából.
Van becse gyöngyös cseppjeinek, nevezik ma e könnyet
róla – a híre sosem szűnik – mirrhának örökké.
A perzsa királyok koronájukon viselték a fa hajtását ábrázoló díszítést. Az ősi Egyiptomban a dézsába ültetett mirhacserje a természetet jelképezte, mézgája a mindennapi szakrális füstölésnek és a halottak bebalzsamozásának volt elengedhetetlen alapanyaga. Balzsamot és mirhát égettek Ízisz istennőnek reggel
és délben illatos füstölőszerként. A kaldeusok Babilonban, az Enlil-ünnepek alkalmával 1000 talentum értékű füstölőszert égettek el. Az egyiptomi hajók már Kr. e. 3000-ben is kifutottak a Vörös-tengerre, hogy partvidékéről illatos növényeket és értékes füstölőszert szolgáltató fákat vigyenek haza. Halottkultuszuk ellenére életvidámságot olvashatunk ki a régi énekből:
Tégy fejedre mirhát,
öltözz finom gyolcsba,
melyet drága illatok itattak át,
istenek igazi ajándékai,
élvezd mohón az életet,
míg a gyász napja el nem érkezik.
Mert Ozirisz nem hallja jajszavuk,
és a sírból senkit sem hív vissza
a siratóének.
Ünnepeld a vidám napokat
fáradhatatlanul. Mert nézd csak, senki
sem viheti javait magával.
Salamon király kedvelte az illatos kenőcsöket, olajokat, melyeket ünnepségeken külön myrrhophora, kenetvivő nő vitt előtte. A zsidók magukkal vitték az
egyiptomi hagyományokat Izraelbe, így a füstölés és bebalzsamozás szokását is. Mózes megparancsolta, hogy az oltáron naponta kétszer illatos tömjént égessenek, és a szentély minden eszközét és a szentélyben szolgálókat is be kell kenni balzsammal. Leonidász, Nagy Sándor tanítója azt mondta neki egyszer: „Pazarolhatod tetszésed szerint, ha meghódítod azokat az országokat, ahol a tömjén terem.” Amikor Nagy Sándor meghódította Arábiát, tréfából egy egész rakomány mirhát és tömjént küldött öreg tanítójának.
Az arab mirhafajokat már Hérodotosz, Theophrasztosz és Dioszkuridész említette, de gyakran keverték a tömjénnel. Erre a tévedésükre Plinius hívta fel először a figyelmet, valamint arra a tényre, hogy Vespasianus császár vitte Rómába az első balzsamfát. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. könyvében azt írja:
Az illatszerek között nincs előbbrevaló a balzsamnál. Termesztése az összes országok közül csak Judeának van engedélyezve, ahol régebben csak két kertben
nőtt, s mindkettő a király tulajdonában volt. A balzsamfa most Róma alattvalója, és adófizetője azzal a néppel együtt, amelynek tulajdona … A zsidók annyira
gyűlölik ezt a növényt, hogy akár életüket is kockáztatják, csak tönkretegyék. A rómaiak azonban oltalmazzák, s védelmében nemegyszer valóságos ütközetet
vívnak a zsidókkal. Most az állami hatóságok foglalkoznak termesztésével, és sohasem volt még belőle annyi, mint mostanság.
Ezután részletes növénytani leírást ad, és ismerteti a balzsamfák hasznait is. Az a tömjénmennyiség, amelyet Néró felhasználtatott feleségének, Poppaeának elhamvasztásakor, meghaladta Arábia évi fűszertermését. Arábia illatszereit, különösen a tömjént egyenértékűnek tartották az arannyal és a drágakővel. Ezért hívták Arábiát Arabia felixnek, azaz ’Boldog Arábiának’.
Az első csemetéket Josephus Flavius szerint Sába királynője vitte Palesztinába Salamon királynak ajándékozva. Ezek szaporításával hamarosan jól fejlődő
ültetvények létesültek az Aravah-völgyben és a Holt-tenger menti párás meleg klímában. Ein Gedi, Jerikó balzsamkertjei még Jézus életében is viruló gazdaságok voltak. A római megszállás hírére a lakosság meg akarta semmisíteni ezeket, nehogy az ellenség kezére jusson. Titusz azonban túljárva eszükön már jó előre elfoglalta az ültetvényeket, és ezzel még fél évszázadig sikerült megmentenie a pusztulástól. Római diadalmenetén letörött balzsamágak jelképezték Júdea elfoglalását. Plinius tudósítása szerint „Júdea legyőzése óta, öt év alatt a fák lemetszett gallyai 800000 sestertiust hoztak”. A II. század közepétől indult meg az ültetvények leromlása, amely a török uralom alatt annyira fokozódott, hogy a keresztes háborúk idejére az egykori gazdag kerteknek már nyomuk sem maradt.
Egyiptomtól a Hermon hegységig forró völgykatlanokban, hasadékokban mindenütt gyakori volt a 3–5 méteres Balanites aegyptica, a sivatagi datolya, fogfa vagy jerikói balzsamfa. Gyógyító hatású fáját az ókorban fogtömésre is használták, innen fogfa neve. Fénylő sárga, erősen ragadós, finom illatú, képlékeny mézgája a jerikói balzsam, mely a legismertebb gyomorerősítő és sebgyógyító volt.
A Burseraceae, azaz a balzsamfafélék sorába tartozik a Boswellia sacra, a valódi (arab, szomáliai) tömjénfa. A tömjén a kis termetű balzsamfák keményre
száradó, gyantaszerű mézgája. Képződését tavasszal, nyáron kéregbevágásokkal gyorsították. A kiszivárgó folyadék fehér (arab lábán) színéről kapta a növény
sémi levónáh nevét. A tömjént vallási szertartásokon és világi ünnepségeken egyaránt régóta használják. Tömjénfüsttel köszöntötték a királyokat, fejedelmeket Indiától Rómáig, de a halotti máglyákon is tömjén füstölt. Arábia évenként nagy mennyiségű tömjénnel ajándékozta meg Perzsia urait. Eleinte a „tömjén-úton” szállították Dél-Arábiából, ahol az itt honos arab tömjénfából nyerték. Maimonides arról tudósít, hogy az izraeliták szertartásaikon évente 7 mázsa füstölőszert használtak el. A gyógyhatású tömjén rendkívül keserű porát epének is nevezték, és fogfájás ellen vagy borba keverve élénkítő italként fogyasztották. A Talmud is említi a betegek élénkítésére gyakran használt „epével kevert bort”, amelyet a Golgotán kínáltak Jézusnak.
Jemen északi részén már csupán a sivatagban magasodó öt hatalmas kőoszlop emlékeztet az egykori Sabateus Birodalom és fővárosa, Dzsibla gazdagságára, amelyet tulajdonképpen jól jövedelmező balzsamfaligeteinek köszönhetett. ruah királynő mezőgazdasági reformja csatornarendszerrel látta el a kiterjedt ültetvényeket, amelyekből a legértékesebb balzsamokat és gyantákat szállították az egész akkori világ számára. Már Plinius is tudósított a tömjéntermő vidékről és a tömjénkereskedelemről említett munkájának 12. kötetében:
Arábia közepe táján laknak az astramiták; a királyság fővárosa a magas hegyeken épült Sabota … Az astramitákkal szomszédos a minaeusok területe. Itt egy keskeny út vezet át, ezen bonyolítják a tömjén szállítását. Ők voltak az elsők, akik tömjénnel kereskedtek, és vezető szerepüket máig is megtartották, ezért a tömjént minaeinek is nevezik.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Romhányi József – A Mézga család
Zene: Mézga Géza vagyok, nem lopom a napot…