MAGYARKA – növény (leány keresztnév – régi)
(Fotó: citromfű)
citromf ű J: fűrészes levelű, halványsárga ajakos virágú, erdei gyógynövény; Melissa officinalis. méhfű J: ajakos virágú erdei növény; Melittis grandiflora. | N. citromfű.
Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) czitrom-fü, illetve méh-fü, méhek szeretö-fü, mézelke a Melissa officinalis. Kassai József szótárában 1833-ban tzitrom
szagú fű, Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) tzitromfű.
Társneve a – szintén a növény jellegzetes citromillatára utaló – citromszagú mézfű, babcitromfű, valamint a mézelke, mézgáncs, melissafű, rajfű és a növény gyógyhatására utaló gyógyító-, orvosi méhfű, jószagú csalán, igaz nádrafű (nádra ’anyaméh’), méregnyomófű, magyartea, mecsektea. Hívják még sátánfű, magyarka, rajfű és kerti méhfű néven is.
A franciában melisse citronée, herbe de citron, citronelle, citronade. A németben a szintén a növény illatára utaló Zitronenmelisse, illetve Bienenkraut a neve. Ez utóbbi megfelelője a magyar méhfű, mely igen régóta használatos (1516 k.: Nyr. 34, 1525 k.: Ortus, 1560 k.: GyöngySzt., 1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1588: Frankovith, 1590: Szikszai, 1600 k.: BrassSzt.,
1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1653: Apáczai, 1656: Kájoni, 1664: Lippay, 1669: Nadányi, 1766: Mátyus, 1783: NclB.,1792: Váli, 1798: Veszelszki, 1807:
MFűvK. 343, 1813: OrvF., 1825: LexBud., 1834: Kassai). Nem tudni, hogy Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a méhfű elnevezést miért vetették el (illetve
vitték át két másik – egyébként is soknevű – növényfajtára), és a Melittis növényt a Magyar Fűvész Könyvbe (MFűvK.) miért a latin melissza néven vették föl.
A nyelvjárásokban sokfelé használatos etnobotanikai terminus a méhfű a Melissa neveként (Nyárády: Marosvásárhely | SzlavSz. | SzegSz. | SzamSz. |
A méhek szeretik ezt az illatos növényt, ez magyarázza a Melissa nemzetség nevét. A tudományos elnevezés, a Melissa officinalis a < meli ’méz’ >
melissza ’mézelő’ görög nevéből származik, mely egyúttal a méhfű görög neve. Nemcsak kiváló méhtakarmány, mézelő növény, hanem kaptárak illatosítására
is használható, miután a méhek kedvelik a növény szagát (virágai mézillatot árasztanak). Melius Juhász Péter szerint (1578): „Melliophylon, az az méhec
eret f”.
A N. méfű levévelKisbaconban a méhszúrást súrolják be. A méhkasba is szokták tenni, amikor ereszt a méh, hogy odacsalja őket. Régi szokás lehet, már 1775-ben azt írja Csapó József: „a méhek annyira szeretik, hogy ha a kast megkenik vele, abból soha ki nem szöknek”.
A magyar növénynév megfelelője a németben a Bienenkraut ’Melissa off., Apium grav., Filipendula ulm., Nepeta cat.’, Bienengras, ahol Biene ’méh’ és Kraut vagy Gras ’fű’ jelentésű, de hasonló Honigblume, tulajdonképp ’mézvirág’ neve is, valamint a román albină. A mézkedvelő medvéről is elnevezték a Melilotus officinalist; vö. medvefű, német Bärenklee; és hívják patikai mézkerepnek is. Néhány gyimesi és szentmártoni adatközlő szerint a méhfüvet dobronyika, dobronika (NépismDolg. 1978) néven ismerik. Ez az elnevezés többek szerint szláv jövevényszó. Ez ellen szól, hogy a szó csak Erdélyben fordul elő, tehát nincs miért kételkedni románból való átvételében: a növény román dobronic, dobronică, dobravnic nevéből származik. További társneveit (macskaméz, mézelke, mézfű) szintén
jó mézelő tulajdonságáról kapta; ezek is arra utalnak, hogy a növény kiváló méhlegelő.
Hasonneve a méhkerep, néhol mézkerepnek is nevezik. A tudományos név, a Melilotus [< görög meli ’méz’; lotosz ’(ló)here’], azaz ’lóheréhez hasonló,
mézillatú’ a német Honigklee, tulajdonképpen ’mézhere’ elnevezés alapja. Az összetett szó második alkotóelemének mibenléte nem világos. A méhkerep minden bizonnyal összefügg a R. 1470: sarkerep ’Mellilotum’ (CasGl.) elnevezéssel. Szerepel a mai szaknyelvi (és nyelvjárási) szarvaskerep ’Lotus corniculatus’ szóban is. Szóba jöhet esetleg a kerep szó ’hajó’ jelentése, amennyiben a növény virága két evezős vitorláscsónakhoz hasonlítható. A szótörténetben a kerep szó ezzel a jelentéssel már 1248-tól adatolható.
Egykor azt tartották, a citromfű valósággal életre kelti az embert. A XIII. században élt Llewelyn, Glamorgan hercege, aki rendszeresen itta a citromfű
teáját, 108 éves korában halt meg. A sydenhami John Hussey 116 évet élt meg, miután ötven éven át itta reggelenként a mézzel ízesített citromfűteát. A
citromfűnek azt a tulajdonságát, hogy eloszlatja a búbánatot, a füvesemberek régóta dicsérték; a depresszió elleni illatterápiában sokáig fontos szerepe
volt. Ma is gyógynövénynek számít. A görögökön, rómaiakon kívül az arabok is ismerték. Később Nagy Károly elrendelte, hogy minden gyógynövénykertben (tehát elsősorban a kolostorok kertjeiben abban az időben) termesszék a méhfüvet. A középkori Európa nyugtató- és csillapítószere volt a népszerű Melissa-víz.
Európában az 1500-as évektől telepítették is a növényt, a citromfű (francia citronelle, citronade)a Karmelita cseppek fő alkotórésze volt. Különösen nagy
gyógyhatásúnak tartották a karmelita-vizet, melyet 1611-től kezdve a párizsi karmelita szerzetesek készítettek. A növény idegerősítő, görcsoldó, üdítő
hatású, főleg a gyomortraktusra, a méhre, a szívre és az agyra való hatással. Ma is használják bedörzsölésre. Levelének forrázata teaként krónikus légcsőhurutra,
lázas meghűlésre és fejfájásra jó gyógyír. Szintén leveléből nyerik a gyógyszerészet egyik anyagát, az Oleum Melissaet.
Levele a konyhában is használatos; apróra vágva salátába, halhoz fehér mártásba, majonézbe, savanyúkáposztába, pácolt heringhez, baromfihoz, disznóhúshoz igen jó ízjavító. De gyümölcssalátába, gyümölcslevesbe, zselébe, likőrökbe is tehetjük.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Kőrösi Zoltán – Magyarka
Zene: -