LUC – növény (családnév)



lucfenyő
(Fotó: lucfenyő)




lucfeny ő J: kúp alakúra növő, rövid tűlevelű fenyő; Picea excelsa.

Összetételben már 1255-ben szerepel helynévként. Közszóként pedig már a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.: luczfenew) felbukkan. A Strassburgi ősnyomtatvány XV–XVI. századi magyar bejegyzései között „De pino – Luchfene.” Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Abies – lwch fenyw fa.” Olvasható Murmelius szótárában (1533) és a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), majd Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében [1583: luch fenyö fa (NomPann.)], valamint Szikszai Fabricius Balázsnál (1590). Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) ’teda’, azaz ’fáklya’ jelentéssel szerepel a lucs. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) lucz-fenyö. Minden forrásban az ’Abies’ neveként olvasható. Alakváltozata a luc, lucsfenyő, lucsfa. Utóbbiak a köznyelvi lucfenyő eredeti népies ejtése a szláv lu szóból, mely a latin lux ’fény’ megfelelője, mivel világító fáklyának használták.
A magyarázó összetétel előtagja szláv eredetű, valószínűleg a szerbhorvát az átadó nyelv: a ’világító szilánk, fáklya, erdeifenyő’ jelentésű lu került át a magyarba. A szlovákban is megvan a hasonló jelentésű lú, ebből való a ’világító fenyőszilánk’ jelentésű palóc lucs, lúcs. Megfelelő szó más szláv nyelvekben is van. Az ősszláv *lu indoeurópai alapon rokon a ’fény’ jelentésű latin lux szóval.
Társneve a bálványfenyő, fürtösfenyő, karácsonyfa, keresztesfenyő, kosztosfenyő, répafenyő, szemerekfa, szömörkefa, szurkosfenyő.
A szabadon álló lucfenyő a 30-40 méter, állományban a 60 méter magasságot is elérheti. Tudományos faji neve a latin excelsus ’kimagasló, magas’ szóból való. Koronája rendszerint kúp alakú, gyökérzete sekély, messze kúszó. Legmagasabb kora több száz év is lehet.
Plinius Naturalis historiae libri című munkájának 16. kötetében úgy mutatta be, hogy „A lucfenyő a hegyeket és a hideget kedveli. Temetési fenyő: ezt állítják
a ház ajtaja elé a gyász jeléül és a halotti máglya mellé, zöldellő dísznek. Ma azonban már a házakba is befogadták, mert metszéssel könnyen alakítható.”
A lucfenyő sok vidéken, elsősorban Erdélyben még ma is a lakosság legfőbb vagyonát és jövedelmi forrását adja. Nem régen a házat, gazdasági épületeket,
kerítéseket, kaput, szerszámokat, gazdasági és otthoni berendezési tárgyakat, jászolt, itatóvályút lucfenyőből nagyrészt mindenki saját maga készítette.
A Hargita környéki székelyeknek ez a fenyőfa jelentette a kezdetet és a véget: a bölcsőt és a koporsót; és a fő kereseti forrást is. A lucfenyőt a saját szükségleten kívül többféleképpen értékesítették. A legrégibb módja minden valószínűség szerint a tutajozás volt. Orbán Balázs (1868) írja: „Tavasszal
hómenéskor a Nagy-Küküllő is tutajozható, s ekkor több ezer tutaj simul le annak zajgó hullámain.” Miklós Dénes arról számolt be (NépismDolg. 1978), hogy gyermekkorában a nagyhíd mellett, a falu közepén télen át ácsolták a tutajt. Hosszú fenyőrönköket kötöztek össze tutajszeggel és nyírfagúzzsal. Rá még faragott fát és deszkát is raktak. Jégmenés után azonnal vízre taszították a tutajt, és elindultak. Medgyesig, Balázsfalváig mentek, ahol az egész tutajt
eladták. „Jó sebösen mehettek, mert már 7-8 nap múlva gyalog es itthon vótak.” A hátukon még egy-két véka búzát is hoztak. Elég veszedelmes mesterség volt, mert a segesvári nagy gátnál többen „belényuvadtak”(belefulladtak) a vízbe. A fa Zetelakától Udvarhelyig úszott, ahol duzzasztógát volt, és a fát ki tudták
szedni a vízből.
A Csíki-medencében megfogyatkoztak az erdők, ez főleg annak tudható be, hogy több erdőt „orottak”(irtottak) ki, mert ott volt a mezőgazdasági művelésre
alkalmas lapályos terület.
Az erdő ad még gyantát, terpentinolajat, a fenyővíz készítéséhez borókabogyót, jó illatú szurkos szappant. A fából kormot égetnek és hamuzsírt főznek,
szenet égetnek. A székely az erdőről arat: olcsón kapja fájáért a gabonát. A lakosság deszkafűrészeléssel, zsindelykészítéssel és tűzifaárulással kereste
kenyerét. Az erdőlés, a fa kitermelése télen történt. A kivágott fenyőszálat azonnal meghántották fejszével, hogy a szú és más bogarak „bele ne essenek”.
Meredek oldalon a fát a lejtőn „béerögették”. Laposabb részeken szekérelőre, bakszánra tették. A lovasgazdák szekerezték azután eladásra a kitermelt fát. Sokszor egy hétnél is tovább úton voltak. Kőhalom-Brassó vagy pedig Segesvár-Medgyes, máskor Balavásár-Dicsőszentmárton irányába mentek. A portékát piacokon vagy faluzva adták el. Sokszor megrendelésre vitték a fát asztalosoknak, építkező gazdáknak pénzért, gabonáért vagy borért. A gabonát és bort sokan saját szükségletre hozták haza, mások „nyereködtek”vele: jó haszonnal továbbadták.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: karácsonyfa.

Zene: Luc Gizi – A város másik oldalán