• 1565-től adatolható nyelvünkben: „Továbbá im te Kdnek küldek az majorságombúl öt libát”, 1808-ban libuskáit (TESz.), 1833-ban riba (Kassai). A nyelvjárásokban MTsz.: libó | ÚMTsz.: jiba, luba, lyiba.
Származékszó. A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból keletkezett állatnév. (Az ostoba liba – akár más nyelvekben is, pl.
ném. Dumme gans – ’buta nő’ jelentésű.)
A fiatal liba neveR.1833: riba (Kassai); N. Nyr. 3, 10, 15, 18 és 24: ua. | uo. 26: zsika-liba,zsika ’fiatal lúd’ | uo. 14: pipe ’fiatal liba’, illetve
Nyr. 19: fiók-liba ’fiatal liba’ (Nyr. 19), továbbá Nyr. 3: papatyi ’zöldpihés kis liba’. A névadás szemléleti háttere itt a ház nádtetején termő moha,
a ’papatyi’ (Nyr. 16) zöldes színe.
♦ A sült liba kiváló pecsenye. Régóta a karácsonyi ünnepek szimbóluma, és a karácsonyi ételek közül a mai napig talán a legjobb fogás. A sült liba nem
annyira kiadós, mint a pulyka, de különleges íze miatt előkelő fogás egy karácsonyi menüben. A kész libasültnek puhának, kívül pirosnak és ropogósnak kell lennie. Szintén híres fogás a Márton-napi liba. Márton római tribunus Kr. u. 316-ban született fia 18 éves korában, apja kívánságára, a légió katonája
lett. Nem sokkal később Amiens-ben megkeresztelkedett, otthagyta a sereget, és misszionárius lett, majd 371-ben a Loire menti Tours püspökévé választották.
A hagyomány szerint Márton elbújt a nagy megtiszteltetés elől a libák között, de a nagy gágogás elárulta. Hiteles püspök volt. 397-ben hunyt el. Ausztriában,
csak Karintia tartományban, 44 templomot szenteltek Szent Mártonnak. November 11. körül máig megemlékeznek róla, a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával és az újborral. A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a gazdálkodási év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám
e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
