LINKA – növény (családnév, leány keresztnév)



 csengővirág
(Fotó: csengővirág)




A Linka régi magyar eredetű női név, jelentése: lány, nő nemű gyermek.
Névnapok: augusztus 29.
Gyakorisága: nem gyakori.

cseng ő virág J: orbáncfű. orbáncfű J: áttetsző pontokkal pettyezett levelű, sárga virágú növény; Hypericum perforatum.

1570 körül Lencsés György már felsorolja kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica). Melius Juhász Péternél 1578-ban likas levelű fű,illetve czeng fw
a Hypericum, Clusius névjegyzékében 1583-ban chengö verág (NomPann.), Frankovith Gergely művében 1588-ban és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben chengö fiu. A XVII. században, Dioszkuridész 1543-as művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel a cziengeő fü a Hypericum neveként, majd 1656-ban Kájoni János könyvében. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban csengö fü. Csapó Józsefnél 1775-ben a kis-csengö-fü, csengö virág a Hypericum minus, a nagy-csengö-fü pedig a Hypericum majus. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban a tsengő fű a ’Rhinantus’. Szintén ezt a növényt jelöli Benkő Józsefnél 1783-ban a tsengö-kóró (NclB.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsengőfű (OrvF.). Az erdélyi Magyarózdon csengőburján a neve.
A csengőfű, csengővirág, csengőlinka név szemléleti háttere az, hogy ha az érett, hártyás toktermést megfújja a szél, csengő hangot ad.
Társnevei a népnyelvben a linka, csemegefű, Szent Antal virága, Jézus füve, Júdásfű, kozmadinor és a metaforikus lyukasfű, lyukaslevelűfű (R. 1775: Csapó: likas levelü-fü), ezërliku fü.
Az utóbbi nevek a növény latin Hypericum genusnevével függenek össze, hiszen ez a görög hyper és ereikerin (latin perforatum esse), azaz ’átfúrt, perforált jelentésű szavakból képzett.
A mai nemzetségnév ókori, már Pliniusnál szereplő latin növénynév; görög eredetű, Hippokratész hypereikon ’csengőfű’ és Dioszkuridész
hyperikon ’ua.’ terminusaira vezethető vissza.
Kincskereső híre volt az így jelölt növénynek, és gyógyfűként is számon tartották. Sebeket gyógyítottak vele, főképpen pedig az orbáncot; ezért kapta orbáncfű, orbáncvirág társnevét. (Az orbánc vörös foltokban mutatkozó bőrgyulladás.)
A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben olvasható a csengőfű herba sanctae Mariae névváltozata, mely minden bizonnyal a középkori kertművészet
szakrális szimbólumainak sorába tartozik. Mária jelképévé vált a korábban rossz szellemeket elűzőnek vélt növény, mely a középkori kertekben gyakran előfordult, és a hivatalos drogjegyzékben is nyilvántartották. Levelének perforáltsága miatt a néphit még ma is azt tartja néhány vidéken, hogy a rossz szellemek búvóhelye. Hittek varázserejében is, innen ered az ördögűző elnevezés.
A csengőfű régi latin herba Sancti Johannis neve először Dorstenius 1540-ben napvilágot látott művében fordul elő nyomtatásban, ám korábban is már több
kódexglossza vonatkoztatja erre a növényre. Ennek az elnevezésneknyomán jött létre a magyar Szent János fű (és német Johanniskraut, román iarba-lui-Sf.-Ion,
angol common St. John’s wort, francia herbe Saint Johan, olasz erba de San Giovanni, portugál herva San Joao, ukrán Ivan trava) terminus, mely a növény
virítási idejére, vagyis János napjára, június 24-ére utal egyes források szerint. Azzal függ össze, hogy egy régi legenda szerint ez a fű mentette meg Szent János életét. Amikor mindenfelé keresték a szent embert, egy ellensége megtudta, hol tartózkodik, és hogy a poroszlók megtalálják, a házra ismertetőjelül a növény virágzó tövét ültette. Alig ment el azonban, a környék minden házának falánál kivirágzott a növény.
A néphit szerint ha Szent János éjjelén gyújtott tűzben megpörkölik a virágát, megvéd a boszorkány ellen, és aki magánál hordja, nem vesz erőt rajta a
szemmelverés. A nyári napfordulókor gyújtott tűzbe, a szlávoknál Szent Iván tüzébe is ezt a füvet vetették. Ez a magyarázata nyelvjárási Szent Iván fű
nevének. A középkorban – a régi pogány babonát átvéve – különböző hiedelmek, babonák tárgya volt. A füvet Szent János-napi örömtüzeken égették a levegő megtisztítása, az ördög elriasztása és a bő termés érdekében. Erre utal egy 1400-as évekből való versike is:

Mind a boszorkány s az ártó szellem
hatalmukat vesztik az ember ellen,
ha annak Szent János-nap éjjelén
szedett orbáncfű füzére van a mellén.

S hogy házad vész, sem vihar ne érje,
s rontás ellen a szent mindenkor védje,
mint melleden az orbáncfű füzére,
virítson a szemöldökfán a virágnak vére.

A vers utolsó sorában szereplő „virág vére” azzal magyarázható, hogy a levelek és virágok különleges mirigyeket tartalmaznak, amelyek érintésre vörös olajat
bocsátanak ki. Erre vonatkozik a növény régi és nyelvjárási vérfű, embervérfű elnevezése, illetve egyik régi német neve, a St. Johannesblut, azaz ’Szent
János vére’.
Németország egyes vidékein Gottesgnadenkraut, azaz ’istenkegyelmefű’vagy Herrgottsblutt,tehát ’istenvére’, Unseres Herrgotts Wunderkraut, melynek jelentése ’mi urunk csodafüve’, illetve Christi Kreuzblut, azaz ’Krisztus keresztvér’. Magyarországon pedig Jézus füve, júdásfű a növény társneve, mert a legenda szerint a keresztfa alatt erre a növényre hullott a Megváltó szent vére. Azóta a virág öt szirma Jézus öt sebére, piros nedve pedig Krisztus vérére emlékeztet.
Paracelsus igen sokra becsülte ezt a növénykét, felismerte a lélekre gyakorolt hatását. 1525 körül megjelent művében a Nervenkraut, azaz’idegfű’, illetve
a Sonnenschein für die Seele ’a lélek napfénye’ neveken említi.
Csengőfűnek[N. ÚMTsz. csengő (Kajántó, Szucság), csengőkóró (Réty, Gyimes)], valamint kakascímernek is nevezik a Rhinantust.
Utóbbi már 1578-ban felbukkan Meliusnál (majd 1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK.). A Rhinantus grandiflorus csörgő kakascímer növényt száraz toktermésében zörgő magvai miatt csörgőfűnek is hívják. Mint Kassai írja 1834-ben: Hegyalján tsörgő fű, tsengő fű. „Midőn ez megtsördül, üdeje van a’ rét kaszállásnak”.
A növénynek Radványban csörgősfű, a Hegyközben csörgőszerű fű, sőt kaszaalámegérőfű a neve: „mikor csörög, akkor munkához lehet fogni”. A kakascímerek egész nemzetségére az erősen felfújt, oldalról összenyomott és csaknem csupasz csésze jellemző. A név szlovák megfelelője a štrká kuhítik ’Rhinanthus alectorolophus’. A címer utótag a ’tollbokrétán’ [R. 1490: „Quedam corrigia ad cassides pertinentia in quibus ponuntur criste czimer”
(OklSz.)] kívül több más jelentéssel is bírt. Magyarázatánál a régi ’bugás vagy füzéres, porzós virágzat (nádé, kukoricáé, rizsé)’ jelentésből lehetne
kiindulnunk (R. 1760: Molnár J.); N. MTSz.: czimber, Nyatl.: kukorica-címer: cimbëre. Valószínűbb azonban, hogy ennél a növénynévnél is a kakas taréjára
történik utalás, ugyanis a címer szónak volt ilyen jelentése is a régiségben: 1533: tzimer ’madár bóbitája; taraj’ (Murmelius), mely a magyarban – külső
hasonlóság alapján – az ófrancia eredetű címer vándorszóból fejlődött ki (R. 1326: „cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur” ’megkülönböztető
ábrás jelvény’, 1395 k.: BesztSzj.: címer ’tollbokréta a sisakon’).
Dioszkuridész volt az első, aki pontos leírást adott e növényről, mégpedig hypericon vagy aszkyron név alatt. Plinius természetrajzában pontosan idézte
Dioszkuridészt. Égések kezelésére, belsőleg hashajtóként, menstruációs serkentőként, isiász és váltóláz gyógyítására ajánlották. Szent Albert (1200–1280) királyi koronának nevezte, receptgyűjteményében említette köszvény elleni gyógyhatását. A XVI. században mint gyógynövény népszerű, és minden szerző által (Paracelsus, Matthiolus, Kamerarius stb.) felsorolt növény lett. 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja a „szárazbetegségről”, hogy „ha nehezen lehel és pök: csengőfű-nek a virágát megszedvén liktáriom formán főzze meg tiszta mézben, s gyakran egye”.
A májbaj, krónikus szívbaj és ideggyengeség legrégibb gyógyszere. Nyálkaoldó, vizelethajtó, veseműködést támogató és gyomorégés elleni szer. Bőrgyulladásra
és ekcémára külsőleg ajánlják. Vérszegénységnél, szellemi kimerültségnél és a nőgyógyászat terén szintén értékes orvosság. Legizgalmasabb lehetséges hatását
1988-ban fedezték föl a New York Egyetem és a Weizmann Intézet munkatársai. Nevezetesen azt, hogy a növény „drámai” hatással van egy víruscsalád tagjaira, többek között az emberi immunhiány vírusára, a HIV-re. Ismeretes, hogy a vírus a szerzett immunhiányos tünetegyüttes, az AIDS kórokozója.
Mivel a növény jól tenyészik kövek között, az utóbbi időben szívesen ültetik a sziklakertekbe. Jól bokrosodik és kitartóan virágzik, levele pedig még télen
is zöld marad.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Linka Ágnes.

Zene: Linka Péter (dalszöveg).