LÉP – növény (családnév)



fagyöngy
(Fotó: fagyöngy)




fagyöngy J: fehér vagy sárga bogyójú, fákon élősködő örökzöld növény; Viscum album, Loranthus europaeus. madárlép J: N. fagyöngy.

A fagyöngy növénynév már a XVI. század óta ismert. Az Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül bukkan fel: Uiscus – fay Gewngh. Egy csonka latin
nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: fáj gyöngy; 1578-ban Melius Juhász Péter, 1583-ban Clusius (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs közli a fai gyöngy nevet. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban gyöngy fa, 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál fa-gyöngy. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.)
fái-gyöngy, fejér fa-gyöngy. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) fagyöngy. Ugyanitt olvasható a fakín társnév. A fakín az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek valami Tulajdonságból vevődtek”, azaz a parazita növény élettani hatására utal.
Az összetétel gyöngy tagja az élősködő növény gyöngy alakú, gyöngyházfényű bogyóira utal. Plinius szerint „A viscum nevet arra alkalmazzák, amely a kocsánytalan tölgyön, a magyaltölgyön, a vadkörtén, a terpentinfán és még nagyon sok egyéb fán is nő”.
Tudományos neve, a Viscum a görög iszkein ’ragasztani’, illetve a latin viscosus ’ragadós’ szóból származik, mert bogyójából nehezen beszáradó enyvet, elsősorban madárfogó enyvet készítettek már az ókorban. Szintén erre utal a mi madárlép növénynevünk [R. 1824: madárlépgyöngy ’Viscus album’ (Szádler), 1911: Nsz.]. A fagyöngy fehér vagy sárga, ragadós, borsó nagyságú bogyót növeszt, a termés különleges mézgát tartalmaz. A fagyöngy a fenyőrigó kedvenc csemegéje. A ragadós anyaggal a kisebb madarakat úgy fogják, hogy az enyvbe mártott vékony vesszőcskéket a madarak leszállási helyére teszik. A ragadós anyag az apró pelyhekhez érve a repülést gátolja. Emiatt az anyag miatt nevezik enyvesbogyónak is.
Régi módszer, már Plinius ismertette természetrajzában a madárlép készítésének módját. Nálunk még a XVIII. században is jól jövedelmező volt a készítés és eladás Vas megyében, mint arról Veszelszki Antal (1798) beszámol: „A’ bogyóival a’ fáj-tyúkok, és egyéb erdei-madarak élnek téletzaka, és úgyan ezen bogyóból, minek előtte ősszel a’ dér meg-tsipné, Vas-Vármegyében Madár-lépet készítenek főzés által, mellyet 14.15. forintokon addogálnak-el.” Szádler József 1824-ben írja: „a’ madárfogó lépnek az elkészítésére használják” (a növényt).
Népi nevén gyimbor, gyomboru, gyöngybuckó, enyvbogyó, lép, gyöngyös madárlép.
A fagyöngyöt főleg a rigók terjesztik (csőrük tisztogatása közben az ágakra kenik, vagy ürülékükkel a magok a fákra tapadnak, ott kicsíráznak, és gyökerük
behatol a fába). Innen ered a régi szólásmondás, hogy „a rigó saját magának ürít veszedelmet”. A bajt kereső és halmozó emberre vonatkozik az orosz közmondás: „ülteti, mint rigó a saját kelepcéjét”.
A fagyöngy félparazita növény. Ezt a tulajdonságát már az ókorban felismerték. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. kötetében
azt írta, hogy „Egyes növények ugyanis nem tudnak a talajból élni, és ezért nincs saját lakóhelyük, a máséban élnek. Példa erre a fagyöngy.” Fotoszintetizál,
de ehhez a vizet és az ásványi sókat a gazdanövény szöveteiből – speciális szívógyökerekkel – szerzi meg. Ha elszaporodik, igen veszedelmes, csökkenti
a fa termőképességét, rontja a fa értékét. Veszelszki 1798-ban ki is adja a kemény utasítást: „Azért, mivel a’ mások’ eledelét eszik, méltók, hogy a’ fákról
le vagdaltassanak.” Tompa Mihály Virágregék című sorozatában így ír róla:

És mond a fa a virágnak:
A jó földtől elszakítva,
Rád keserves hervadás vár!
De ne halj meg, élj … virúlj itt…!
Ágad ágammal, élted
Életemmel forrjon össze;
Vérem légyen a te véred,
Vénülésem ifjúságod!
Légy a fának dísze, gyöngye!

A fehér fagyöngy árusításával egy időben kínálják a hasonló, de sárga bogyójú, vékony, bőrszerű levelű, törékeny szárú élősködőt. Linné ezt az élősdi cserjét
Loranthusnak, azaz bőrvirágnak nevezte el. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) találóan fakínnak nevezték; egyes helyeken nálunk tölgyfagyöngy vagy cserfagyöngy, gimbor és fanyűg a neve. Ez utóbbi szintén találó név, hiszen ez az élősködő növény valóságos nyűge a fának.
A korai keresztények azt hitték, hogy a fehér fagyöngy Jézus idején igazi, szabadon álló fa volt, és ebből ácsolták a keresztet. A keresztre feszítésben
betöltött szerepéért az Isten megbüntette a fát, élősködésre kárhoztatta. E történeten alapul a növény latin neve, a lignum crucis, a ’kereszt fája’, valamint
a francia herbe de la croix is.
Pallas Athéné gyógyító növénye volt. A görögök a tölgyfa nemi szervének tartották, aranysarlóval a levágási rítus a tölgyfa kasztrálását szimbolizálta.
A fagyöngy bogyójának nyúlós nedvét pedig a tölgy ondójának tekintették. Aeneas fagyönggyel a kezében tud úgy lemenni az alvilágba, hogy utána vissza is térhet. A krétai Minósz király fiának, Glaukusznak a feltámasztása is fagyönggyel sikerült. A germán mitológiában is megtalálható a fagyöngy és a tölgy kultusza. Loki letör egy fagyöngyágat, köpenye alá rejti, és így megy el az istenek mezejére. Hodr, felbosszantott cinkosa e varázsnövénnyel viseli el
fájdalmait: a lándzsa által ejtett sebek elviselhetővé váltak. Odin fiát megölik, de a gyilkosok épp a fagyöngy segítségével tudnak életben maradni. A
régi germánok a nappalok meghosszabbodásának kezdetét jelentő téli napforduló idején fagyöngygallyakkal díszítették fel hajlékaikat. Tüzet gyújtottak, s abba gyümölcsöt dobáltak. Ezután tüzes kerekeket gurítottak le a domboldalon, vagy fenyőfákat égettek el a tisztáson. A karácsonyfa, a fenyő feldíszítése és kivilágítása a németektől átvett szokás, bizonyára ennek a hajdani napfordulói ünnepnek a felújítása.
A gallok ősi papi rendjének, a druidáknak legfontosabb gyógyító növénye volt. Különleges szertartások kíséretében szedték le a tölgyfáról. A fagyöngyből
készült italról azt hirdették, hogy minden méreg ellenszere, és minden élőnek termékenységet ad.
Fontos kelléke volt a különös növény a kuruzslásnak is, a javasasszonyok a bogyókat főzeteikbe keverték, ezüstbe foglalták, és így adták amulettként a
gonoszság távol tartására. Erre utal német Hexenbesen, Hexenkraut (’boszorkányseprű, boszorkányfű’) neve.
Érdekes módon a fagyöngynek díszítésre való alkalmazása a magyar falvakban ritka. De a magyarságnál hiedelem vagy szokás sem fűződött hozzá. Az ok Takács Lajos szerint az lehet, hogy az őszi lombhullás után is zölden maradó növény a legtöbb vidéken fontos szükségtakarmányul szolgált. Hogy mennyire fontos lehetett a fagyöngynek ez a szerepe, arról vall például 1771-ben a kálmáncsai jobbágyok panaszlevele: „Midőn mak nintsen az erdőn mi Sörtvéleseinket tartására fa gyöngyöt vagy gyomborut [lásd a fenti nyelvjárási neveket] szedünk, az erdőnek minden rontása nélkül. Mindazonáltal minden Sörtvélestől 6 krajtzárt tartozunk fizetni, holott az illy gyomboru le szedése a fának nem rombolására, hanem tisztítására szolgál”. 1776-ban pedig az ugyancsak Somogy megyei homokszentgyörgyiek emeltek panaszt azért, mert az uraság emberei „még a fán termett gyomborutul is bért vesznek”. A gyöngyözést, azaz a fagyöngy szedését többméteres nyelű
köpűvel felerősített, görbe ívű éles késekkel végezték. A fagyöngyöt lemetélték, és azt a fák alatt az állatokkal föletették. Veszelszki is azt írja, hogy
„a’ kanászok, mikor meddő esztendők vannak, nints makk, gyöngy-ágokkal teleltetik-ki a’ disznókat”. A fagyöngy már az ókorban is takarmánynövény volt, Plinius szerint „szarvasmarha-hizlalásra a viscum a bükkönynél is jobb!”
A görög mitológiában előkelő helye volt, de a gyógyítás terén sokszor csodaszerként szerepel. A Hippokratészi szerzők nem mulasztják el megemlíteni használatát epilepszia elleni szerként, valamint daganatok eloszlatásában. A rómaiak szintén nagy becsben tartották. Plinius azt írta, hogy „nem ismerünk gyógyítóbb szert a fagyöngynél, ha azt újholdkor vasszerszám használata nélkül a tölgyről leszedjük”. A középkorban is nagy híre volt, Albertus Magnus szerint a pestis leghatékonyabb gyógyszere. Azt tartották, hogy alkalmazása megkétszerezi az erőt; a fagyöngy a gazdagság és a jólét jelképe lett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény, illetve különböző tüdőbetegségek ellen javallotta. A XVI. században Matthiolus attól függően osztályozta a fagyöngyöt, hogy milyen fán nőtt. Ebben a korban nagy mennyiségben használták a szőlőtermelők a pusztító hernyóinvázió ellen.
A biológusok és vegyészek azután kiderítették fontos alkotórészeit: a viscalbin, a viscilflorin, az illó alkaloidák, a quercitrin, a cholin-származékok.
A fagyöngyből nyert extraktum használata valóban hatásos rendszertelen vérkeringés, egyenetlen szívverés meglepően gyors gyógyítására. Megállapították azt is, hogy hatásos orvossága az érelmeszesedés és vesezavarok esetén jelentkező magas vérnyomásnak.
Lombját a szarvasmarha, kecske, juh nagyon kedveli. Fiatal ágait nagy mennyiségben gyűjtik gyógyszeralapanyagnak.
A fehér fagyöngy örökzöld levelei miatt télen feltűnő, különösen ha lombhullató fákon élősködik. Eurázsia egész lomberdőzónájában előfordul. Angliában
karácsonyi dísz, és ősidők óta jelképes jelentőségű. Veszelszki arról tudósít, hogy „pipa-szárt-is tsinálnak az ágokból, a’ náma-barátok hajdan igen szép
sugáras olvasó-szemeket esztergáltak a’ vastagabbakból”. Gyógyászati téren vérnyomáscsökkentőnek használható.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: -

Zene: Venczli Alex - Fagyöngy