KORMOS(ALMA) – növény (családnév)



kormosalma
(Fotó: kormosalma)




alma J: az almafa termése.
vadalma J: vadon tenyésző, nemesítetlen almafa; Malus silvestris.
citromalma J: sárga héjú, savanykás ízű téli alma.
Cigányalma J: sötétpiros, apró alma.
bőralma J: fahéjszínű, szívós héjú ranettféle téli alma; kormosalma. Fajtacsoport.
pármenalma J: aranysárga, piros csíkos almafajta.
ranett, renet J: sárga, pettyes héjú, jó ízű, apró téli almafajta.
sóvári J: magyar eredetű, kiváló téli almafajta.
véralma J: sötétvörös héjú, rózsás húsú, apró, édes almafajta.

A népnyelvben óma. A magyar okiratok az almafát gyakran említik, az alma szó helynevekben, családnevekben sem ritka. Oklevelekben 1225-től adatolható,
1335-ben „pomi, que wlgo ponica alma dicitur” (MNy. 10). 1395-ben a Besztercei, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben (arbutus, vad alma) szerepel. Megtalálható a Bécsi kódexben 1437-ben, a Debreceni kódexben 1519 körül, a Teleki-kódexben 1525-ben, a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.), majd Murmelius lexikonában (1533), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590). A korai orvosbotanikai művek (1570 k.: Ars Medica; 1578: Melius) szintén említik. Lippay János művében (1664) behatóan foglalkozik az alma termesztésével, betegségeivel. Veszelszki Antal (1798) is hosszú oldalakon ismerteti.
Nyelvészeti, néprajzi és művelődéstörténeti szempontból igen érdekes, hányféle összetételben szerepel az alma szó. Továbbá – más neveket most nem említve
– nem csupán almafajtákra, más növények fajaira is vonatkozik (pl. gránátalma, birsalma, farkasalma, almapaprika stb.). Számos helységnevünkben is szerepel
az alma neve (pl. Magyaralmás, Balatonalmási, Almásfüzitő, Almakerék stb.).
A szó ótörök eredetű nyelvünkben, vö. kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán-török elma, csuvas ulma azonos jelentéssel. A mongol nyelvekben is használatos, a törökség minden nyelvében, óriási területen elterjedt vándorszó.
Az almafa és a körtefa rendszertanilag közeli rokon növények; az almafa tudományos neve is Pirus Malus, azaz körtealma. Ez a magyarban sem nyelvtanilag, sem gyümölcstanilag nem tartható, hiszen a körtealma vagy almakörte terminus alatt valamelyik alfajt, korcs fajt érthetjük.
Az almát termő fák ősei valamikor örökzöldek voltak, igen magasra nőttek, törzsük átmérője a 2 métert is elérte. A kőkorszaki emberek településeinek feltárása során Közép-Európában a régészek szárított, elfelezett almák darabjait találták meg. A Malus silvestris (erdei vadalma) gyümölcsét már akkor gyűjtötték. Ez a legfontosabb törzsalakja a nemesített kultúrfajtáknak. Ennek a fajtának az ápolásából, nemesítéséből lett a szelíd alma, a Malus domestica, a rendkívül sokféle kerti alma.
A vadalma szó a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. Tartalmazza Calepinus szótára (1585) is.
A több, mint ezer almafajtát a sarkvidék kivételével Európában mindenütt termesztik. Amerika mérsékelt és hideg tájain is gyakori. Az ősi egyiptomiak is
szerették az almát. India ájurvédikus orvosai voltak az elsők, akik hasmenés gyógyítására ajánlották a betegeknek. Kínai orvosok századokon keresztül használták a fa kérgét cukorbetegség gyógyítására.
A régi görög és római írók igazolják az alma akkori termesztését és nemesítését. A görög mitológia szerint a Földanya almával ajándékozta meg Hérát, és
ezt a fát a Heszperidák őrizték az Atlasz-hegységen túl. A görögök hite szerint az almafa termelője Dionüszosz, a bor feltalálója és istensége volt. Aphroditét ajándékozta meg vele. Az alma a szerelem jelképe lett. A mitológiában számos történet szól almáról, aranyalmáról (a Heszperidák aranyalmája). Régen szerelmi vallomás volt, ha valakinek almát dobtak. Az élet és a termékenység jelképe is. A menyasszonynak és a vőlegénynek Szolón törvénye szerint egy almát kellett elfogyasztaniuk, hogy utódaik lehessenek. Nemeszisz almafaágat tart a kezében, amely a görögök hite szerint útlevél az elíziumi mezőkre. Eredetileg az olimpiai játékokon Olümpiában a győztesek almaágat kaptak, csak a 7. olimpián, Kr. e. 748-tól tértek át a vadolajág adományozására. Odüsszeusz nevezetes birkózásában az ellenfele Philoméleidész (jelentése ’kedves az almanimfáknak’) volt. A hellén világban az almafának külön nimfái voltak: a Méliák. Az Odüsszeia XXIV. énekében Odüsszeusz apja, Láertész a kertjükben növő tíz almafa felismerése után ad hitelt a fiának, kit már régen egész Ithaka halottnak hitt. A rómaiaknál Pomona a gyümölcstermelés nőistene volt. A keresztény hit szerint a paradicsomban az alma a bűnre csábítás szomorú gyümölcse lett.
Az ógermán mesékben is előfordul. A kelta Maeldum történetében csodaalma szerepel. Letört ágon három csodálatos ízű alma nőtt; aki egyszer evett ezekből,
40 napos éhezést is elvisel. Egy másik történet Nidud király Egill nevű íjászáról szól, akinek ügyessége a svájci Tell Vilmos monda hősééhez hasonló: mindkét
kisfiú megmenekül a kiváló íjászok tudása révén.
Népdalainkban, népmeséinkben, a különböző játékokban szintén nevezetes. Említhetjük a mesék világából Hófehérke történetét, akit a gonosz boszorkány mérgezett almával kínált. Az uralkodói jelvények között az országalma az erő és az uralkodás jelképe. A magyar történelem szép emlékeket őriz az almával kapcsolatban. Több mint ezer évvel ezelőtt már a királyi felségjelek között szerepelt az aranyalma vagy másképp országalma.
Ismeretes a Bibliából, hogy a tudás fáján a Paradicsomban alma termett, Éva – a kígyó unszolására – ezt a gyümölcsöt szakította le, hogy Ádámot a bűn útjára
csábítsa. Alföldi városunk, Baja még címerében is megörökítette az alma és az első emberpár történetét. Azonban nem egészen így lehetett a történet, hiszen a Biblia almáról nem beszélhet, mivel az ótestamentumi időkben a Közel-Keleten az alma ismeretlen volt. Egyszerűen fáról és gyümölcsről van szó a szövegben!
A mesékben fa és ember között mágikus kapcsolat van. A hős és fák közötti mágikus rokonszenvi kapcsolat erőteljesen őrződött meg abban a szegedi mesében, amelyben a magtalan királyné egy almát szerez, annak felét megeszi, ettől terhes lesz, a másik felét pedig elülteti. Abból kél ki az égig érő, ifjító fa.
Az egykori pogány szüreti ünnepekből keresztény ünnep lett; Írországban még ma is szokásban van az almamise. Egykor jósolni lehetett az almafa gyümölcsével:
a férjhez menendő lány Luca napján kiválasztott egy szép, egészséges almát, karácsonyig minden nap harapott belőle, majd az utolsó falattal a szájában
az utcára ment, és aki szembejött vele, az lett a férje. A néphiedelmek egy része beépült a keresztény gyakorlatba is: ilyen a Balázs napján szentelt alma, mely torokbetegséget gyógyít. De almával rontani is lehetett.
Erzsébet angol királynő udvarában pazarló módon használták az illatszereket és kozmetikai szereket. Ugyanakkor illatszert használtak a városok iszonyú
bűze ellen is, az elvezető csatornák és szemetesvödrök szaga ellen. Az emberek illatos kenőcsből gyúrt kis golyót hordtak maguknál gömbölyű edénykében a nyakukban. Ez volt a pomader, ami a pomme (alma) szóból származik. Stuart Mária ilyen pomaderrel a nyakában ment a vesztőhelyre. A rothadó alma szaga
igen kedvelt volt; a rothadó almát zsírral, fahéjjal és szegfűborssal keverték, ez volt a pomádé.
Bólyai Farkas (1775–1856) meghagyta örököseinek, hogy sírjára almafát ültessenek. Emlékeztetőül Évára, ki a paradicsomban almába harapott, Páris királyfira, ki a női szépség aranyalmáját ítélte oda, és Newtonra, kit a leeső alma vezetett a gravitációelmélet megállapítására.
Igen sok fajtája van. Már az ókorban is jó néhányat ismertek. Theophrasztosz három almafajtát említett. Őt tartják az első pomológusnak, azaz a gyümölcsészet tudománya művelőjének. (Érdekes, hogy a pomológia szó is az almafélék latin pomoideae nevéből való.) Cato, aki minden szenátusi felszólalását azzal a nevezetes mondattal fejezte be, hogy „egyébként úgy vélem, Karthágót el kell pusztítani” (Ceterum venseo, Carthaginem esse delendam), a Kr. e. II. században írt De re rustica című művében már hét almafajtáról tesz említést. Plinius negyvenegyfélét ismertet, Palladius pedig ötvenhatot különböztet meg. (Ez utóbbi szám azonban kétes, mert a rómaiak a birsalmát, citromot, narancsot, barackot mind a malum alatt tárgyalták.) A rómaiak számára nem volt ismeretlen az oltás és a borkészítés sem.
Közép- és Észak-Európában az alma kultúrája a kőkorszakig követhető nyomon. A Horticultural Society 1842-ben közölt almakatalógusa 897 változatot ír le.
Kezdetben a legtöbb almatípus úgynevezett tájfajta volt, többé-kevésbé spontán szelekció útján jött létre. Magyarországon azelőtt sokkal többféle almát
termesztettek. Hogy az idők folyamán milyen gazdag választéka jött létre a honi almafajtáknak, arra Bodor Pálnak egy 1812. szeptember elsején, Kolozsváron
megjelent nyomtatványa utal. E szerint az Oltványlajstrom szerint 34 almafajtát ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. Ilyen volt például a feledésbe ment nyári jeges, a nyári viola, a szebeni tángyér, a téli piros kormos vagy a téli anglus pippin. Bereczki Máté a XIX. században több mint 1200 fajtát figyelt
meg, értékelt és írt le nemesítőkertjében.
A régi fajtákat egyre inkább a modern csomagolási igények, piaci megfontolások stb. diktálta „kedvezőbb fajták” szorítják ki. Pedig a változatos ízű és színű, jól eltartható régi fajtáknak számos előnyös tulajdonságuk volt. Hatalmasra növő, árnyat adó, csodaszép fáik díszére váltak a kertnek. Nem voltak túlságosan kényesek a talajra. Fagykárt ritkán szenvedtek, betegségek elkerülték, különböző élősködők és kártevők ellen nem kellett permetezni. Sok fajtánknak ma már csak a nevére emlékezhetünk. Ilyenek voltak például a sóvári, Pázmán-alma, pepin, asztrakán, rózsaalma, sikulai, Török Bálint (Lippaynál báling-alma), véralma, szercsika, danzigi bordás, selyemtányér, szászpap, pónyik, kormos, leányalma,batul, nyári édes, árpára érő, szentiváni alma, a pogácsa-, borízű-, csöcsös-, üveg-, kormos-, fűzfa-, bárányfarkú-, cigány-, rozmaring-, pufogó-, Jakab-, szerecsika-, lánycsecsű-, püspök-, vaj-, vér-, csillag-, cirmos-, citrom-, sólyom-, tányér-, téli-, kisasszony-, pereszlen-, tök-, sóvári-, parminalma, pármenalma (előtagja francia eredetű), ranett (mely szintén a franciából való nemzetközi szó; Shakespeare IV. Henrik című drámájában Falstaffnak „ranettalmát és egy tál köményt” kínálnak) stb.
Az almafa tavaszi virágzása lenyűgöző; Ausztráliában az egyik szövetségi állam, Tasmania címernövénye az almavirág. A Szép versek című könyvben Pákolitz István írja Almafa versében:

Hófehér sziromzápor

Zuhog az almafáról

Álomnál szebb varázsát

Mintha először látnád

kihajló legszebb ágán

Sírdogál a királylány

A biztos múlás ellen

Nem tüntethetne szebben

Örökké újrakezdve

Gyönyörűn védekezhet

Talpig sziromfehéren

Áll a visszasírt éden

Az alma fája kemény és piros, az asztalosok megbecsült nyersanyaga. A gyümölcs jó ízű, nehezen romló, egészséges, tápláló és szomjoltó. Ha az úgynevezett almasavból több van benne, savanyúbb ízű, ellenkező esetben édes. A gyengén savanykás gyümölcsű a borízű alma. Érdekes, de igaz: az almamag igen nagy mennyiségben tartalmaz cianidot, ami nagyon erős méreg. Fél csésze mag már elegendő egy felnőtt ember halálához. Sok szülő számára nyilván ismerős, hogy gyermekük a hasát fájlalja, miután megette az almacsutkát. A magokat tehát ne fogyasszuk el!
Az alma könnyen aszalható, megsütve és megcukrozva orvosságként használták mellbetegség vagy rekedtség ellen. Hildegard von Bingen, a rupertsbergi zárda
főnöke és herbalista XII. századi írásában nyers almát ajánlott az egészséges embereknek, és főtt almát minden betegségre első kezelésként. Az idő tájt
vált népszerűvé Angliában a mondás: „mielőtt ágyba bújsz, egy alma, és az orvosod koldulni megy ma”. Ebből alakult ki azután a „mindennap egy alma” szokása.
A modern tudomány szintén igazolja, hogy az almának rendkívüli gyógyító ereje van, hála a gyümölcs húsának, ami gazdag pektinben (az érés során feloldódó rostok anyaga). Ezért segít enyhíteni a hasmenést is. A skorbut megelőzésére és gyógyítására szintén hasznos. Készítenek belőle ecetet és bort. Az almakúra köszvény, elhájasodás, vesebetegségek ellen hatásos. Az almalé frissen üdítő, kiválasztást fokozó, láz, gyulladás, rekedtség ellen hatásos. A rómaiak ismerhették Pomona istennő gyümölcsének sokféle kedvező hatását, mert táplálkozásukban az alma nem csupán gyümölcsként, de egészségőrző gyógyszerként is szerepelt.
Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt mondás: „a tojástól az almáig énekelünk”. A görögöknél és a rómaiaknál az étkezés végét jelezte: ab ovo usque ad mala,a tojástól az almáig.
A nyári almák többnyire mutatósak, szépen színezettek. Némelyik fajta jókora gyümölcsöket érlel: ilyen például a nyári fontos alma, amely a nevét csaknem
félkilós, azaz egy fontos almáiról kapta. Almatermesztésünk zömét azonban mostanában a téli fajták alkotják. A nagyüzemekből elsősorban három fajta, a
golden delicious, a starking és az Amerikából származó jonatán származik. Az első sárga héjú, az utóbbiak pirosak. A golden delicious hálás, bőtermő fajta.
Gyümölcse közepes vagy nagy méretű, teljes érésben aranysárga. Húsa illatos. Márciusig jól tárolható, de alacsony páratartalmú légtérben ráncosodik. A
starking eléggé későn fordul termőre. Héja viaszos, közepesen vastag; húsa sárgás, tömött, később sajnos lisztesedő. A jonatán igen kedvelt fajta, egyedülállóan tartalmazza a cukrot és a szerves savakat, ez adja igen kellemes aromáját. Fája korán fordul termőre, bőven és rendszeresen hoz gyümölcsöt. Mégis visszaszorulóban van rossz tulajdonságai miatt. Lombozata ugyanis nagyon érzékeny a lisztharmatfertőzésre, évente tizenöt permetezéssel kell megvédeni ez ellen a gombakártevő ellen. Mind jobban terjed a jól tárolható idared, a szintén piros gloster 69, a Japánból származó, éretten sárga, kifejezetten nagy, gömbölyű gyümölcsű mutsu, illetve az ausztráliai származású, zöld színű granny smith, melynek húsa fehér, tömött, lédús, jellegzetesen savanykás. A legjobban tárolható fajta.
A fontos C-vitamin az almában nem egyenletesen oszlik szét; a legtöbb a héj alatti húsrétegben van. Ezért sem érdemes az almát meghámozni. Ugyanakkor azt is megállapították laboratóriumi vizsgálatokkal, hogy a piros héj alatt az alma vitamintartalma csaknem a kétszerese a sárga héj alatt levőnek.



TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Kormos István.

Zene: Kormos Balázs.