• Az első európai, aki beszámolt erről az állatról, a német Peter Simon Pallas (1741–1811) volt, aki sokáig Oroszországban élt, és több expedíciót vezetett Szibériába. Pallas az Ob folyó torkolatánál tanúja volt, amikor a helybeliek elejtettek egy fehérdelfint. Leírást készített az állatról (a leírás 1776-ban jelent meg), és a Delphinus leucas nevet adta ennek a cetnek. A XVIII. század utolsó évtizedeiben az Északi-sarkvidéken többfelé is megfigyeltek fehér színű fogas ceteket, és ezeket különféle tudományos neveken (Balaena albicans, Catodon candicans, Phocoena albus) írták le. 1804-ben Lacépède létrehozta a Delphinapterus nemzetséget, majd 1855-ben Flower a Delphinapterus leucas nevet adta a fajnak. A nemzetségnév a görög apterigosz ’szárny nélküli’ szóból származik; ennek a cetfajnak ugyanis nincs hátuszonya. A leucas a ’fehér’ jelentésű gör. leukosz szó származéka.
A fehérdelfin nem tévesztendő össze a szintén beluga néven ismert, a Volgában és az Azovi-tengerben honos tokhallal ’Acipenser huso’. A beluga nevet leginkább a köznyelvben használják. Szerencsére mindkettőnek van hivatalos neve is. Az egyik a fehérdelfin, a másik pedig a viza. A beluga elnevezéssel többek között az angol nyelvben is találkozunk, de ott is egyértelművé teszik a beluga szóhoz hozzátéve, hogy delfinről (beluga whale) vagy vizáról (beluga sturgeon; the fish whose roe is sold as Beluga caviar) van-e szó.
Mindkét faj neve az or. belij ’fehér’ szóból származik. A fehérdelfin esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy egész teste tejfehér, így semmilyen más cetfélével nem téveszthető össze; vö. ang. white whale, ném. Weißwal, ol. balena bianca (W.). A beluga az oroszból terjedt el számos nyelvbe.
A fehérdelfinek változatos, kattogó, sípoló, csicsergő és harangkongáshoz hasonló hangokat adnak ki. A kattogó hangoknak a tájékozódásban van szerepük, a visszhang alapján találják meg a lékeket. A tengerészek hangjuk miatt tengeri kanáriknak is nevezték ezeket az állatokat.
♦ A beluga, társnevén fehérdelfin a Monodontidae család tagja, közeli rokona a narválnak. Az északi sark körüli tengerekben honos. A magas észak lakóinak halzsírja és húsa miatt valamennyi cetféle közül a legfontosabb volt. A legtöbbet hálóval fogták, amelyeket fjordok és öblök bejáratánál, vagy pedig szigetek közt lévő átjárókban feszítettek ki. Egyes néptörzsek ezt a halat bizonyos fokig szent állatnak tartják, így nyelvrokonaink, a szamojédok a beluga koponyáját póznára tűzve isteneiknek mutatják be áldozatul. Az észak lakói vadásszák, mert húsa, habár feketés színű, élvezhető, bőréből szíjat vágnak, és felvágva hálókat készítenek. Egy kis halzsírt is szolgáltat. Sarkvidéki állatok lévén gyakran beúsznak a jégtáblák közé. Fejükkel 10 centiméter vastag összefüggő jégpáncélt is képesek átszakítani, hogy levegőhöz jussanak. Így is megtörténik azonban, hogy a jég körülzárja őket, és éhen pusztulnak vagy megfagynak.
