ló J. vontatásra és lovaglásra használatos, páratlanujjú patás háziállat; Equus caballus.
• Ló szavunk helynévben már 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben felbukkan. A ló főnév lovász származéka is szerepel ott (TA.). Köznévként 1395 k.: „ýpus:
low” (BesztSzj.), 1450 k.: olauat (BécsiK.), 1500 k.: „lo mentha” (növn.) (MNy. 21), 1519 k.: loh (DebrK.), 1559: lón (NySz.), 1577: „lo tetw”, „lo bogar”
(KolGl.). A népnyelvben MTsz.: lo | ÚMTsz.: lâ, lut.
Ősi örökség az ugor korból; vö. vog. лō, luβ, osztj. loχ, lau, taw ’ló’ (TESz.). Az átvett alak lovu lehetett, a ló átmeneti lou formából fejlődött ki.
Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall. A ló állatnévvel igen sok összetett növénynév alakult.
A lóval kapcsolatos elnevezések a köznyelvben, népnyelvben és a szaknyelvben: tátos, gebe; csődör és mén, monyas, monyi; kanca, anyaló, kabala, kacola;
döher, düherc; paripa, paci, pacér.Heréit csikó, maca, maci néven hívják. Alkalmazása szerint elnevezett a tenyészló, hátasló, versenyló, hintósló, igásló,
parasztló stb. Kocsi elé fogva a jobb oldali neve rudas, a bal oldalié nyerges, a lógó rúd melletti a lógós. Négyes fogatnál pedig a rudas előtti az ostorhegyes
vagy kisefás, a nyerges előtti a gyeplős. Fajtája pl. arab telivér. A berber ló igénytelen, szívós észak-afrikai fajta.
A paripa a szép mozgású, büszke, nemes ló neve (R. 1528: „Paruum parypa feci babtizari” /OklSz./), volt azonban ’herélt ló’ jelentése is (1795 k.: TakátsRTold.). Vándorszó a paripa, végső soron a görög eredetű lat. parhibbus ’mellékes ló’, azaz ’be nem fogott ló, hátasló’ átvétele (> k. lat. palafredus, ófn. parafred, úfn. Pferd). Szélhámos melléknevünk szintén ezzel függ össze, eredetileg a szélső hámba fogott, tehát könnyen táncoló lovat jelentette. A gebe a rossz, hibás lovat jelenti (a ném. Schindmähre). R. 1566: gebe /NySz./; N. MTsz.: gébe | ÚMTsz.: göbe. Hangfestő eredetű szó (~ gebed, gebeszkedik).
A csődör, mén a ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje. Az ismeretlen eredetű mén főnév már Anonymusnál olvasható a XII. században a Menu-Morout (Mén-Marót) összetételben, illetve a Ménrót személynévben. Mint köznév, 1395 k. bukkan fel: „emíſaríus: men” (BesztSzj.). 1560 k.: meny loo (GyöngySzt.), 1570 k.:
men lo (ArsMed.). A ’hím-ló, apa-ló’ jelölésére szolgál továbbá a csődör (R. 1521: OklSz.) szó is. Német származtatása (< ném. Zelter ’poroszka’) helytelen,
török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű *csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott bizonyíték, de a rokon
csag. csavdur alapján feltételezhető. Monyas a ménló, a csődör társneve (R. 1834: monyas-ló /Kassai/, 1839 /MTsz./; N. Nyr. 6, 9, 10 és 14, MNy. 6).
A nőstény ló kanca (R. 1435: Kancha szn., 1584: „Ötödfy wehem. Ötödfy kancza” /OklSz./, 1590: SzikszF.; N. MTsz.: kánca | ÚMTsz.: ganca | MNy. 64: kanco, konca) neve szláv jövevényszavunk, a konjъ’ló, csődör’ -ica képzős származéka. Hasonló jelentésű a kabala szó is (< szláv kobyla ~ lat.-gör. caballus ’ló’), de a kabala, kacola jelent mindenféle lovat is (Kriza:Vadr.), köztük ’rossz, vén kanca’ jelentése is van. 1838: kabala, kabola ’kanca’ (Tsz.); N. MNy. 6: ua.; másutt ’ló’ jelentésű (NyK. 10, Nyr. 4). A gyermeknyelvben paci, pajci a ló. Az Ormánságban pacér a hitvány, kis ló (Nyr. 9) neve.
A fiatal ló neve a Székelyföldön lófiú (Szóm.), de legközönségesebb neve a csikó; 1213: szn. Váradi Regestrum, 1525 k.: „Poledrus: wehem vel chÿthko” (MNy. 11), 1533: czetko (Murm.), 1585: tsiko (Calepinus),1590: cziko (SzikszF.), 1835: N. csinu ’kis csikó’ (Kassai). A nyelvjárásokban Nyr. 6: csinuská,csiná | uo. 21: csuba | Kriza:Vadr.: csitkó | MTsz.: szitku | ÚMTsz.: csütkó, csítkó, sitkó, csiku, csika. A csit, csidi, csih csikóhívogató szó köznyelvi behatolása. A régiségben még adatolható a gyermek-lo, gyermekded-ló megjelölés.
A másodfű, harmadfű ló ’második, ill. harmadik évében járó ló’, 1395 k.: „Biennis: maſud fiw”; „Tēnius: harmad fíw” (BesztSzj.), 1587: „harmadfüre kelendö”(OklSz.). Nyelvjárásainkból adatolható a heted-fű ’hétéves’ (MTsz.: Székelyföld), Hetedfűre ment: hetedik évében jár (Kriza:Vadr.) kifejezés is. Hasonló elemekből álló, azonos jelentésű összetétel a vog. χūrum-pum luβ(TESz.), azaz ’három-fű ló’, a magyar szó tükörfordításaként a hazai lat. triherbis, XIII. századi „unum bovem triherbem” (uo.), vagy a kit pom tēm lū(Ethn. 42), vagyis ’két füvet evett ló’. A vén ló neve Székelyföldön düherc, düher (Kriza:Vadr.), döher (MTsz.), düherc ’vén ló’ (MNy. 6). A tátos ló népmesei ló, bűbájos tulajdonságokkal; tréfásan sovány, borzas, horgas lábú lóról is mondják.
A lovak szőrének színei szerint (pl. hóka, almásderes, fakó, murga stb.) számos változatot neveznek, Herman Ottó 1914-ben 320 színárnyalatot különböztet
meg (Herman 1914). A ló lehet fehér, deres, almásderes (kerek foltokkal tarkázott ló, az almásszürke ugyanaz szürkében), vasderes; szürke, hamvasszürke, seregély szürke, egérszőrű; szürkefakó, zsufa, fakó, fakósárga, veressárga, szögsárga, sárga, veres; pej, pejkó, fakópej, barnapej, barna, ráró, fekete; tarka, sárgatarka, tarkapej. A lámpás ló, lámpásos ló, liszá a Székelyföldön olyan ló, amelynek hosszúkás fehér homlokjegye van (MTsz.). A hóka szintén olyan, amelynek a homlokán fehér folt („csillag”) van (1834: Kassai, 1838: Tsz.; N. Nyr. 14). A hóka-lábú ’fehér-lábú (ló)’ jelentésű (MTsz.; Nyr. 9).
Szólásmondásban: hókán csapja, azaz homlokon csapja (Nyr. 18). A kese lábú lónak az alsó lábszára világosabb színű. A kesej, kese ’sárgásfehér, fakó (ló,
ökör stb.)’ jelentésű (MTsz.). 1838-ban kesely-lábú ’fehér-foltos lábú’ (Tsz.).
A latin szaknyelvi binómen a ló lat. equus, késő lat. caballus neveiből alkotott. A latin caballus folytatója pl. afr. cheval, ol. cavallo, sp. caballo
(W.). A ló ném. Pferd (DWb.), N. baj. Pferdl (W.)neve – mint fent láttuk –, a k. lat. Paraveredus ’szélső hámba fogott postaló’ szóból származik az ófn.
pfarifrit, pfärit (uo.) szón keresztül, a végső forrás a görög. Megfelelője az aln. peerd, afr. perd, holl. paard, jiddis ferd (uo.).
♦ A ló az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez, a lófélék (Equidae) családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy abból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a háziló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus). A ma ismert ló ’Equus caballus vagy Equus ferus caballus’ hosszú törzsfejlődés során alakult ki. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki. A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott.
A nomád lótartók lovon szállították felszerelésüket, málhás állatként használták őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a
lovat hátas állatként. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is tették – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően alkoholos erjesztett
italt, kumiszt készítenek. A lónak ma több mint 300 fajtája ismert. A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében.
Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. A Magyarországon tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális lóra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vezethetők vissza. A XIX. század közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nóniusz). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világháborúig a nagybirtokokon kívül a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes)
a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el.
