IMOLYA – növény (családnév)

(Fotó: élesmosófű)

élesmosófű J: súrolókefébe való erős gyökérszálú pázsitfű; Chrysopogon gryllus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szerepel az élesmosó. A növény fölhasználására utaló elnevezés, akár mosófű, sikárfű hasonneve. Faedényeket mosogattak vele. Az élesmosó az ÚMTsz. értelmezése szerint erős szálú növényből (pl. cirokból) készült, közepén összekötött mosogatóeszköz. Szintén gyökérszálaira utal a növény német Goldbartgras, azaz ’aranyszakállfű’ elnevezése, melynek mintája a tudományos Chrysopogon [< görög chryszosz ’arany’ (< asszír hurasu, héber haruz ’ua.’,arameus hara ’sárga’); pogon ’szakáll’]. Az élesmosófű társneve a csigavérfű, csigavérszínű Pollini-füve (R. 1893: Pallas), élesfű, imla, imolya és a rókahátúfű (R. 1911: Nsz.; N. Herman: Balaton-mellék). Egyik morfológiai bélyegén, színbéli hasonlóságon alapul ez utóbbi neve; a rókához vöröses virágzata miatt hasonlítják.
A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség egyetlen magyarországi faja. Elsősorban a Duna–Tisza közén gyakori. Erős, kissé fásodó gyökérzetű, magas, karcsú évelő növény. Levelei ritkás szőrűek. Igazi melegkedvelő sztyeppnövény, lösz- és homokpusztákon vagy száraz lejtőkön magas füvű gyepet alkot.
Debrecen környékén a szegény asszonyok és gyerekek a gyökereit kihúzták, s a héjától megtisztították. A sárga fás gyökereket csomóba kötözve árulták. Hosszú
gyökérszálai ugyanakkor fonásra, kötélnek, kefének is felhasználható.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Imolya Imre.

Zene: Imolya László.