HAJKA – növény (családnév)
(Fotó: árvalányhaj)
árvalányhaj J: lenszínű, selymes, lengő szálkájú pázsitfű; Stipa pennata.
A puszták, a terméketlen, köves, kopár helyek érdekes füve, a cserkészkalapok dísze.
Először Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.:
Ars Medica), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs művében (1590) bukkan föl: arua leány haia. Ő még, majd Torkos Justus Joannes (1745), Csapó József (1775) és Veszelszki Antal is (1798) páfrányféléket írnak le ezen a néven, a görögök adiantonját, a rómaiak capillus veneris, azaz Vénuszhaj nevű növényét. Valószínűleg Szikszai, akinek Nomenclaturája már jóval megjelenése előtt kéziratban, másolatban közkézen forgott, volt a régi név magyar átültetője. Alighanem azért fordította árvalányhajnak a Vénuszhajként ismert páfrány ókori latin nevét, mert az árvalány Vénusz papnőinek volt akkoriban falusi gúnyneve. Veszelszki azt tanítja a növényről, hogy az „Adiantum aureum, Capillus Veneris, magyarul Vénus haja, árvaleány haja, németül Frauenhaar; azért nevezik így, mert ha lugban élnek vele, szép vastag hajat nevel”. A hajszerű moha és páfrány hajnövesztő szer volt a régieknél. [Később a capillus Veneris nevet kapta, melyet magyarra a XVI. században árvalányhajnak fordítottak. Ezt az elnevezést azután 1783-ban Benkő József (NclB.) átruházta a Stipára.] Lumnitzer István 1791-ben megjelent könyvében a Stipa pennata magyar nevei: fejér árva, leányhaj, tollufü. A népnyelvben hajka, illetve lányhaj.
Az oroszlánhaj a Stipa capillata neve [R. 1894: N. oroszlányhaj (Balaton-mellék) FöldrKözl. 22, 1911: Nsz.]. A kunkorgó árvalányhaj egyéb társnevei közül a hajfű is a szárra utaló alakfestő név.
Népszerűségét népies költőinknek köszönheti. Petőfi Sándor mint a puszta díszéről ír róla. A magyar puszták osztrák rajongója, Anton Kerner révén Waisenmädchenhaar néven a német irodalomba is eljutott. Tompa Mihály a virágregékben a csendes esti szél bús leányaként személyesítette meg az árvalányhajat, és a hűség jelképévé avatta:
Legények a leányhoz
Hogy hívek legyetek,
Bús árvalány hajából
Bokrétát kössetek.
Az árvalányhajat az ókorban nem ismerték, a Stipa pennata Clusius (1583: NomPann.) révén vonult be a botanika ismeretanyagába. Attól kezdve ismerték egész Európában, sőt a kertekben is általánossá lett. Clusius Spartum néven írta le, mint ahogy akkoriban mindenféle szikár fűnek ezt a nevet adták. A XVIII. században kapta csak a Stipa nevet, mely a ’kóc, lenkóc’ jelentésű görög stüpeion szó származéka. A kócról vett hasonlat később ’szakállá’ módosult; ilyen a német St. Ivansbart, St. Prokopsbart vagy a Joachimsbart, illetve a Frau Harfenbart elnevezés. A Clusius által is használt pennatum utótag jelentése
él tovább a Liebfrauenhaar, Pfingsthaar, Wiesenhaar, Federgras és Pfriemengras nevekben. Ez a latin penna ’toll’ szóból származik, jelentése ’tollas, szárnyas’.
A régi időkben a szignatúratan alapján nevezték az emberi hajszálhoz hasonlatos növényeket hajnak. A „signum” határozta meg a növény hasznát, orvosi erejét,
mert az alaki hasonlóságot a természet jelének tartották, amely által a természet elárulja a növény rendeltetését. Már az egyiptomiak is ismertek Ízisz-haj
nevű növényt; a görögök és a rómaiak a hajszerű páfrányokat a callitrichum, illetve a polytrichum terminussal jelölték, melyek jelentése ’szép haj’ és ’sok haj’. Ezeket a növényeket hajfestő és hajnövesztő szernek használták.
A német népi nevek között számos azt bizonyítja, hogy a lenkócról vett hasonlat igen régi keletű. Az árvalányhaj terminusai között találjuk a wilder Flachs,
Sandflachs és Bergflachs neveket. Ugyanez a hasonlat magyarázza a növény Frau harfenbart nevét is. Frau Harfe, más alakban Harke, Herke és Holla, a germán mitológia istenasszonya, akinek többek között a len is védencei közé tartozott. A pogány germánok istenei azután a kereszténység felvételével eltűntek
a növénynevekből is, és az árvalányhaj elnevezéseiben felváltották őket Mária és a szentek: Marienflachs, Liebfrauenhaar, St. Iwansbart, St. Prokopsbart
és Joachimsbart.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: -
Zene: -