FORGÓ – növény (családnév)



napraforgó
(Fotó: napraforgó)




napraforgó J: magas szárú, sárga, tányér alakú, fészkes virágzatú termesztett növény; Helianthus annuus. kenyérvirág J: 1. napraforgó. 2. körömvirág. tányérbél, tányérrózsa, tányérvirág J: (táj) napraforgó.

Ma terminológiai gazdagság jellemzi, ismert bógencs, csibagó, forgó, kurakac, kenyérbél, kenyérvirág, mezsgyezsír, morgó, napraforduló, napvirág, szemecske, szotyola, tálcsavirág, tányérrózsa, tányérica, tutzella, uszu stb. elnevezése.
Tsötönyi Márton (1831) Tányér Rózsa néven említi. Tudományos neve, a görög
szavakból képzett Helianthus ugyanazt jelenti, mint a régi füvészek által adott flos solis. Nálunk is napvirágnak, nem egészen helyesen napraforgónak (R.
1787) nevezik. Összetett szó, mely a napraforgó virág kapcsolatból önállósult. Némely vidéken tányérvirág, tányérrózsa vagy kenyérvirág a neve. Magas szárán hatalmas fészekvirágzatok nőnek, melyekben olajos magvak teremnek. Innen való kenyérvirág neve; a fészkeket pedig tányérnak nevezik, erről kapta előbbi két nevét.
Murmelius szótárában (1533), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Kájoni Jánosnál (1656) megtaláljuk a napra néző fű, nap után néző fű, illetve Kájoninál a napraforduló elnevezést. Melius Juhász Péternél (1578) az Intybus a
nap után járó fű (virág), azaz a katáng. Nadányi Jánosnál (1669) jelenik meg először a napra forgó fű kifejezés mint növénynév, azonban még itt sem a mai
értelemben, hanem a körömvirág Franciaországban használatos neve nyomán alkotott, és azt is jelölte. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Heliotropium europaeum neve nap-füve, napra nézö-fü, nap után forduló fü (< német Sonnenwende). Dugonics András példabeszédeiben (1820) egy szólásban ez áll: „Napra forog a’ tányér virág is.”
A spanyolok korán megismerték az Amerikából származó legújabb napraforgót, és heraldikai virágukká választották. Amerika felfedezése után néhány évtizeddel, 1568-ban borult először virágba a növény Madridban, és hamarosan meg is kedvelték óriási virága miatt.
A XVI. század füvészei flos solisnak, ’napvirágnak’, corona solisnak, ’nap koronájának’, sőt solsequiumnak, ’napkövetőnek’ keresztelték el. A solsequium név a Besztercei Szójegyzékben (1395 k.) is szerepel.
Az ókor természetrajzírói, elsősorban Plinius az olyan növényeket, amelyekről megállapították, hogy a nap járását követik, heliotropiumnak, szó szerint
’napraforgónak’ nevezték. Mint írta: „A heliotropionnak arról a csodálatos tulajdonságáról, hogy mindig a nap felé fordul, már többször esett szó. Olyan
nagy a szeretete a nap iránt, hogy éjjelre bezárulnak a virágai, és így epekednek utána.” Hogy azután pontosan mely növényre vonatkoztatta leírását, ma
nem lehet megállapítani, de tény, hogy ismerte a heliotropizmust, a fényérzékenységet.
A feltűnő külsejű Helianthus anuus, a mai napraforgó is a görög helios ’nap’ szó után kapta a nevét. Az indiánok már 3000 évvel ezelőtt termesztették.
A XV. században az aztékok Nap-papnői napraforgó-koronát viseltek, kezükben napraforgót vittek, és arany ékszereiket is a virág motívumai díszítették.
A régi maja indiánok a sziromlevelek főzetét afrodiziákumként itták. Ezek és a növény zöld részei fő hatóanyagként a nemi életet ösztönző klorogénsavat tartalmazzák. A magvakban E-vitamin van, amely szintén pozitívan hat a nemiségre. Lonicerus azt ajánlja, hogy a friss sziromleveleket olajban megsütve, sóval és borssal ízesítve kell elfogyasztani, mert „nagyobb erőt kölcsönöznek a házasélethez”.
Magyarországon csak a XVII. században jelent meg, akkor is csak Pozsonyban. Magyarországi jelentőségét szárazságtűrő természete hozta felszínre. Az első adat Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjéből 1651-ből származik, a növények katalógusában Flos solis major a neve. De díszlett az érseki kertben is, a magyar füvészek közül elsőként Lippay János (1664) írta le: „A naputánjáró virág még ki nem nyílt fejét, főve, saláta módjára ették, éppen úgy, mint a spárga hegyét”. Még Csapó József (1775) korában sem volt fontos cikk a napraforgó magja, noha már elterjedt a magyar kertekben. Később Veszelszki Antal (1798) már megemlíti, hogy „magva a gyermekeknek és a madaraknak kedvelt eledele, s talán olajat is lehetne magjából ütni”. Pethe Ferenc (1805) külön értekezésben is foglalkozott vele, és különösen értékelte, mert az volt a véleménye, hogy „a’ napraforgót (helianthus annuus), melynek termesztésére talán semmi nemzetnek nints nagyobb oka, mind az erdőtlen alföldi Magyarnak, a’ magyar nemzeti gazdasághoz tartozható plánták közzé tehetem egész jussal; annyival is inkább, mivel’ a’ hazában egészen esméretes és önként teremhető plánta, mely azon helyről, a’ hol egyszer termett, semmi idő’ viszontagsága által soha többé magában ki nem veszhet”. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében napraforgó alakban szerepel (1813: OrvF.).
A régi naputánjáró kifejezés ma is használatos Brassó megyében és a moldvai csángók nyelvében. Ennek eltorzult alakja ott a lapitányjáró, lapitánjárom
és kapitányjáró. Tányérvirág a neve a Mátra vidékén, Borsod megyében, Mezőkövesden és Cegléden. A Duna–Tisza közén tányérrózsa, a Dunántúlon tányérbél, tányérbéli, tányérbélvirág, Szegeden és Torontál megyében tányérica volt. A virág nagy, lapos, kerek alakja motiválta a névadást. A Dunántúl középső és déli vidékeiről, Somogy és Fejér megyéből, a Balaton vidékéről a szotyola, illetve szotolya névről tudunk. Ez a szottyan, szotykos hangfestő-hangutánzó szócsaládba tartozhat.
A XIX. század közepén a magtermelés Oroszországban már igen jelentős. A napraforgómag, a „szemecski” kedvenc csemegéjük volt. Nemcsak az utcákon, a vasúti kocsikban, hajókon ropogtatták és köpködték szájukból a mag héját, hanem a színházakban is. Olyan komoly mennyiséget rágcsáltak el a magból, hogy egy-egy előadás után ujjnyi magasságban borította a héj a padlót. Kárpátalján úgy mondják, ha a magját rágják: cinkéznek.
Ma már nemcsak kerti dísz, hanem fontos gazdasági növény. A napraforgónak valamennyi része fölhasználható. Igen érdekes a tányérja: a magok megdöbbentően szabályos, koncentrikus geometriai alakzatba rendeződnek. Igen szép virágos tányérja, számos képzőművészeti alkotás témája, talán a leghíresebb Vincent van Gogh Napraforgók című festménye. Illyés Gyula így írja le:

Nap hasonmása, Nap fiai,

nagy aranypillás napraforgók,

vége bókolni, körbe hajlani!

Lenyakazódtok.

Lenyakazódtatok. Még jár a nap.

Fejeteket az őszi fénybe

most rakják száradni: a nagy

Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.

Mindegyikőtök egy nagy meredt szem.

Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.

Nincs felelet sem.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Forgó László.

Zene: Forgó zenekar - Jovano