Az óriás mamutfenyő vagy hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae), manapság inkább a ciprusfélék
(Cupressaceae) családjába sorolt Sequoiadendron nemzetség egyetlen élő faja.
A Földön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.
Elterjedése, élőhelye:
Tipikus holarktikus faj; természetes elterjedési területét
az atlanti-pacifikus flóraterületen, Kalifornia állam hegyvidékein találjuk 1400–2600 méterrel a tenger szintje fölött. Föltételezhetően a Sierra Nevada hegységből terjedt el. Minden vadon élő állománya védett. Legnagyobb és legsűrűbb populációja a Sequoia Nemzeti Parkban, a Kings Canyonban nő. Itt számos nyolcvan méternél magasabb, a hat méterhez közeli törzsátmérőjű példánya látható. A legnagyobb és legszebb példányok a Yosemite Nemzeti Parkban állnak.
Európába először a skót John D. Matthew hozta be a 19. század közepén. Az európai populáció alapját William Lobb vetette meg: az általa hozott magokból jóformán az egész kontinensre jutott. Északi elterjedésének a hideg telek szabnak határt.
Felfedezése:
Az óriás mamutfenyőt először J. K. Leonard írta le 1833-ban, de nem határozta meg pontosan, hogy hol is látta a növényt. Ezután John M. Wooster számolt be róla. Első tudományos leírása John Lindley műve. Ő Wellingtonia giganteának nevezte el a fát, mert nem tudta, hogy a Wellingtonia név már foglalt (az azóta átkeresztelt Wellingtonia arnottiana számára). A Wellingtonia név máig fennmaradt Angliában mint a növény köznapi neve. A következő évben Joseph Decaisne Sequoia giganteának keresztelte át ugyancsak helytelenül, mert eddigre már a parti mamutfenyő kapta a Sequoia nemzetségnevet. Mai nevét 1939-ben adta J. Buchholz.
Megjelenése:
Bár rokona, az örökzöld mamutfenyő magasabbra nő, az óriás mamutfenyő törzse rendszerint vastagabb, ezért ezt tekintjük a Föld legnagyobb (tömegű) élőlényének. Magassága általában 50–85 m, törzsének átmérője 5–7 m; kivételesen 10 m-nél is több lehet. Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak.
Zárt állományokban koronája keskeny, kúpos; lombja sötétzöld, tömött. Az alsóbb ágak az árnyékolás miatt elhalnak, a kisebb ligetekben, erdőkben növő fák felkopaszodnak. A magányosan fejlődő növények koronája jóval szélesebb; alsó ágaik a fán maradnak.
Az idős fák vörösesbarna, barázdás, szálas szerkezetű, taplószerűen rugalmas, különlegesen puha kérge a törzs alapjánál akár 60 cm vastag is lehet. Ez
a kéreg védi meg a fát az erdőtüzektől. Fiatal hajtásai szürkészöldek, később vörösbarnára színeződnek. Kékes- vagy szürkészöld, rövid, ár alakú, pikkelyszerű levelei csavarvonalban, néha a hajtásra simulva nőnek. Toboza mintegy 4–8 cm hosszú, tojás alakú.
Életmódja, termőhelye:
Mélyre nyúló gyökérzete miatt mély rétegű talajt kíván. Térigényes. Természetes élőhelyén évente 1150–1520 mm csapadék hullik, és ennek nagyobb része hó. Akár -30 °C hideget is képes elviselni, bár a fiatalabbak ilyen hidegben már károsodnak. Lengyelországban egy példány vastag hótakaró alatt -37 °C-ot is átvészelt.
Kivételesen sokáig él; átlagos élettartama kb. 3000 év. A simatűjű szálkásfenyő felfedezéséig ezt a fajt tartották a Föld leghosszabb életű nem telepes szárazföldi élőlényének. Nagy-Britanniában nagyon gyorsan nő: Skóciában a legnagyobb példány 150 éves, és már 54 m magas.
A fiatal növények 12 éves korukban érlelik első tobozaikat. A toboza 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. A sötétbarna magok
3–6 mm-esek, 1 mm vastagok, mindkét szélükön 1 mm-es szárnnyal. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Néhány mag kihullik a forró nyári napokon, amikor a toboz kissé összetöpped, de a többségük csak akkor szabadul ki, ha a toboz erdőtűz vagy rovarkár miatt kiszárad. Egy-egy nagyobb példány akár 11 ezer tobozt is érlelhet 300–400 ezer maggal. A szárnyas magok az anyanövénytől akár 180 méterre is elröpülhetnek. A magvak kiszabadulását két állat: a Phymatodes nitidus nevű bogár és a Douglas-mókus
is segíti.
A bogár a fa tobozaiba rakja petéit, és a kifejlődő lárvák kacskaringós járatokat rágnak a tobozba. Ezzel felborítják annak vízháztartását, és a toboz
kiszárad. A mókus a fa húsos, zöld tobozait rágcsálja, és eközben ugyancsak kihullhat néhány mag.
Bár a magok a tűleveles, nedves humuszon is kikelnek, de ezek elpusztulnak nyáron, amikor az avar kiszárad. A magoncok csak sok ásványi anyagot tartalmazó termőtalajon, teljes napfényben fejlődnek rendesen. Az egyéb növényfajokkal eleinte kevéssé versenyképesek, ezért többnyire csak Erdőtűz után tudnak kifejlődni. A tűz után maradó hamu egyúttal az Ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat.
Felhasználása:
Kedvelt díszfa a világ számos táján. Jól nevelhető Nyugat- és Dél-Európában, Chilében, Ausztrália délkeleti részén, Új-Zélandon és természetesen Észak-Amerika egyes részein.
Magyarországi arborétumokban: Legnagyobb, magyar arborétumokban nyilvántartott példányai:
Törzs körmérete: 712 cm (2007-ben), magassága: 38 m :
Iharosberény
kiszáradt, 2018-ban kivágták
Törzs körmérete: 663 cm (2007-ben):
Iharosberény
Törzs körmérete: 624 cm (2007-ben):
Gencsapáti
Törzs körmérete: 550 cm (2013-ban):
Szarvas
