• Helynévben már 1181-től, köznévként pedig 1395 k.: eker fark, oker, ekur paзtor (BesztSzj.), 1405 k.: wker (SchlSzj.) adatolható. Ezután 1448 k.: „el
mene az meзewre hollott az ewkrewkewt hattaula” (JókK.), 1570 k.: eokėr (ArsMed.). A nyelvjárásokban MTsz.: ötyer | ÚMTsz.: ëkër, ekër.
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből; vö. ujg. ögüz, tat. ügez, üzb. hükiz, jakut oγuz, csuv. veger ’ökör’, mong. üker, hüker (TESz.), tör. öküz ’ua.’
(W.). Származéka az ökrös, ökörködik. Az ökör átvitt értelemben ’ostoba ember’ jelentésű.
Csak akkor nevezik ökörnek a heréitől megfosztott szarvasmarha bikát, ha már teljesen kifejlődött; előbb, ameddig növésben van, tinó a neve, ha pedig az
ökör megöregedik, és hízóba kerül, göbölynek (sőrének) hívják. A tinó jelentése ökörborjú; tájszóként idősebb, de még nem jármos bármely nemű borjú. Legkorábbi írásos említése 1528: „Thyno thawaly” (OklSz.). 1635-ben tinaját, 1818-ban tinu (TESz.). Ótörök eredetű szó, a csuv. tina ’kétéves tehén, tinó’ átvétele; vö. még. csag. tana, az. dana, türkm. tāna, tat., kirg., nogaj, üzb. tana ’ua.’, szalár tanê ’bika’ (uo.). A szóvégi a > ó változásra példa a kagyló. Háromszéken nagymonyú az ökör (MNy. 6); R. 1835: N. monyok ökör (Hegyalja /Kassai/).
♦ Az ökör a NéprLex. szerint „igavonásra használt, négyévesnél idősebb herélt szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki,
neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják, igás ökör.” Az igás ökröt általában istállóban
és takarmányon tartják, legelőre csak a nyári munkák nagyobb szünetében hajtják, és külön ökörcsordában legeltetik.
