szarvasmarha J. háziállatként tartott, nagy testű, párosujjú kérődző emlős; Bos taurus.
• Az összetett szó előtagja a hímek szarvára utal. A marha utótag személynévben már 1358-ban felbukkan: „Ladislaus dictus Marhas” (MNy. 63). Köznévként
1372-ben „bÿzon marchaual зegenek de yſtenuel kazdagok” (JókK.). Ekkoriban (és még később is, 1508: MNy. 9; 1533: Murm.) ’vagyon, kincs, ingóság, áru’
jelentése volt, csak később kapta (pl. 1585: Calepinus) ’jószág, háziállat’, 1587-től (MNy. 59) ’szarvasmarha; Rindvieh’ jelentését. (1799-től átvitt értelemben
a marhának már ’nagyon buta ember’ értelmezése is olvasható.)
Az utótag bajor-osztrák eredetű szavunk; vö. ófn., baj. markat, marchat ’kereskedelem, piac’ (TESz.) a lat. mercatus ’vétel, piac’ szóból. Kereskedéssel
szerzett vagyonról van tehát szó.
A latin szaknyelvi Bos nemi terminus a szarvasmarha lat. bos bovis nevéből származik. A fajnév, a lat. taurus ’bika’ jelentésű.
A nőstény állatot tehénnek, a még nem ellett nőstényt üszőnek, a nem ivarérett fiatal állatot borjúnak hívják. A tenyésztésbe vett, kifejlett hím állat
neve a bika (R. 1193: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; 1570 k.: bÿka /ArsMed./). Ótörök jövevényszavunk; vö. türk, kirg. buqa, kun boga, oszm. boga. A nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely szabályosan fejlődött i-vé. A herélt hímet fiatalon tinónak nevezik. A Székelyföldön a kedveskedő tinó-binó az apró marha neve (Kriza:Vadr.).
A herélt bika neve az ökör (R. 1214: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. öker, ötyer), ugyancsak honfoglalás előtti török-tatár jövevényszavunk, akár a borjú
(R. 1211: hn.; 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. bornyu, borgyu, bargyu, végső fokon a bárgyú melléknév is). A borjú egyik neve a Székelyföldön pücsi (Kriza:Vadr.).
Az üsző jelentése ’fiatal, még nem borjazott tehén’. Talán ugor kori örökségünkhöz tartozik; vö. osztj. asz ’anya, anyaállat, jávorszarvastehén’. A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és -ő kicsinyítő képzővel alakult ki az üsző. Más vélekedés szerint az üzekedik szó feltételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjainak az üsző folyamatos melléknévi igeneve, s egy üszőtehénféle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Ez a nézet azonban a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.
A szarvasmarha egyik társneve Tolnában pára: „a párákat itatnyi” (Nyr. 6). A szarvasmarhát illetően további fontos kifejezés a barom, házitulok, hízómarha,
söre, csira. A hízott szarvasmarha neve göböly (R. 1402: szn., a XVI. századtól kn.), honfoglalás előtti török jövevényszavunk. A hajszás, hojcás a jobb
felől befogott jármos marha (MTsz.). A szarvasmarhának használatos a nyelvjárásokban Szent Péter agara neve is.
♦ A szarvasmarha ’Bos primigenius’ vagy ’Bos taurus’ párosujjú patás állat, kérődző. Háziasított alakja a házi-szarvasmarha vagy házi-marha, amely a ma
már kihalt őstuloktól ’Bos primigenius primigenius’ és ’Bos primigenius namadicus’ származik. A szarvasmarha két ma élő alaptípusa a közönséges szarvasmarha és a zebu. A zebu főleg Dél- és Kelet-Ázsiában terjedt el. Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.
A szarvasmarhát Çatal Hüyükben, az egyik legkorábbi újkőkori városban háziasították először. A feltárások tanúsága alapján a városlakók hússzükségletének közel 90%-át adta a marhaállomány, ezen kívül tejéért és igaerejéért is nagy becsben tartották. Segítségével nehezebb ekét lehetett használni s így az addig megművelhetetlen területeket is művelés alá tudták vonni. Ezért vált igen fontossá a szarvasmarha: önmagában egyesítette mindazon gazdasági előnyöket, amelyek más állatok esetében csak részben vannak meg.
A bika vált az egyik legfontosabb kultikus állattá. A bikakultusz az őskori-ókori Közel-Kelet legtartósabb és legerőteljesebb hatású vallási jelensége.
Még az olyan kései antik vallásokban is, mint a római vallás vagy a zoroasztrianizmus, legalább nyomokban jelen volt. Çatal Hüyükben számos szentélyt tártak föl, ahol eredeti őstulokkoponyákat vagy agyagból készült másolataikat fedezték föl, és sok freskót is találtak, szintén bikafejekkel, vagy ahol a Nagy Istennő éppen megszüli a bikát – a Fiúistent. A falakon ábrázolt bikák közös tulajdonsága, hogy a városból is látható Taurus-hegy felé néznek. A bika a férfiasság szimbóluma; ő a megtermékenyítő társisten. Már Krétán a bika szarvát szentelő szarvaknak nevezték el, és a minószi kor (kb. Kr. e. 2700–2000)
palotáit szép számmal díszítették. A bikaugrás ünnepe eleven hagyomány volt Krétán, és a bika kitüntetett kultikus szerepét bizonyítja. A görögség a krétai
vallást átértelmezve alkotta meg a Minótaurosz mítoszát, Europé elrablásának történetét, Zeusz és a bikaisten alakja valószínűleg krétai hatásra olvadt
össze. Mezopotámiában már a Kr. e. VI. évezredben megvolt a Nagy Istennő, a termékenységistenségek tisztelete. A fellelt bikafej-amulettek, valamint a
Tell Aswad-i ökörkoponya a bika kultikus tiszteletét bizonyítják. A sumer és akkád civilizációban bukkannak fel az első írásos emlékek, amelyekben az isteneket „vad bika”, „mennyei bika” és hasonló epitheton ornansokkal jellemzik. Babilóniában Marduk (illetve Asszíriában Asszur) védelmező lénye lett az emberfejű, szárnyas vagy szárny nélküli bika, amelyet számos szakrális művészeti alkotásban is megörökítettek.
