CSERESZNYE – növény (családnév, leány keresztnév)



nadragulya
(Fotó: nadragulya)




A Cseresznye újabb magyar női név a cseresznye szóból.
Névnapok: nincs.
Gyakoriság: nem gyakori.

nadragulya J: erős szárú, harang alakú virágú, fekete bogyótermésű mérgező növény; Atropa belladonna.

A TESz. szerint 1490 körül már felbukkan a magyar írásbeliségben: „Egressus… in agrum repperit mandragoras: natragula”, 1500 körül natragulya. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Mandragora vir. és M. femine – natragwlya”. A név Murmelius szótárában 1533-ban, Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében 1570 körül (Ars Medica) és Melius Juhász Péternél 1578-ban mandragora, natragulya. Clusius pannóniai flóraművében 1583-ban (NomPann.) ’Arum’, illetve ’Mandragora’ jelentéssel szerepel a natragulya. Calepinus szótárában 1585-ben és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben ’Aloite’. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: natragwlia ’Madragoras’. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban nadragulya. Csapó Józsefnél 1775-ben natragulya, nagy-dragulya (illetve álom-hozó-fü). Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) natragulya, nadragulya,
nagydrágula, nagydragula. Ez utóbbiak népetimológiai átalakítás eredményei, 1798-ban Veszelszki Antalnál is szerepelnek. Ő közli még a szintén népetimológiai nádraguba, valamint a növény álomhozófű, el-alutó-fű és bolondfű neveit. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) nadragulya. Alakváltozata a matraguna, maszlagos nadragulya, natragulya, natragula, nadrabulya, nádraguba (a Szigetközben maszlakos nadragula, netrebula, Magyarózdon matrabuna).
A növény görög eredetű latin neve vándorszóvá vált. A magyarban jövevényszó, kapcsolata a latin mandragora növénynévvel, illetve az ennek megfelelő olasz
mandragola szóval kétségtelen. A magyar nadragulya névhez hangtanilag igen közel állnak a déli szláv szavak, mint például szerbhorvát natragulja, szlovén
nadragula. A mandragora antik terminus, Celsus, Columella és Plinius műveiben szerepel a latin mandragoras neve, mely a már Theophrasztosznál és később
Dioszkuridésznél is olvasható görög mandragoras ’ua.’ átvétele. Az ókori szerzők a növényt narkotikumként és afrodiziákumként írják le.
A tudományos fajnév díszítő jelző (latin bella donna ’szép asszony’), és azzal van összefüggésben, hogy a növénynek pupillatágító hatása van. Ezt az atropin
nevű alkaloid idézi elő. Az európai reneszánsz idején a hölgyek szemükbe cseppentették, hogy tekintetük fénylő, pillantásuk csábító legyen. A magyarban
is van ennek megfelelő elnevezés; vö. szépasszonyfüve. A franciában szintén belladone, belladame, az angolban és olaszban belladonna. De összefügg a név
a növény régóta ismert pszichedelikus és afrodisztikus hatásával is. Theophrasztosz ugyanis, amikor a nadragulya gyógyhatásait írja le, a következő pontos receptet közli, és azt állítja, hogy az így elkészített szer elfogyasztása után csábító nőalak jelenik meg az illető szemei előtt: „A növény leveleit árpamagokkal keverve hatásosan gyógyíthatjuk a fekélyeket, a levágott gyökér ellenben ecetbe áztatva orbánc és köszvény gyógyítására, illetve altatóként és szerelmi bájitalként is felhasználható. Borban vagy ecetben kell áztatni, kis darabokra vágni, majd pedig akasszuk ki egy időre a füstre.” Ez az ókori csábító nőalak feltűnik azután Erich Brukal Belladonna című XIX. századi metszetén, melyen egy nadragulyától elbódult férfit meglátogat a növény erotikus-csábító szelleme, Belladonna, a „szép nő”. Tény, hogy a nadragulyafélék kiváltotta bódulatban az egyénnek gyakran támadnak erotikus és szexuális látomásai.
Az Atropa genusnév Linnétől ered. A legenda szerint Marcus Aurelius hadseregét – amikor Kr. e. 34-ben a Római Birodalom keleti terjeszkedésének érdekében a parthusokkal háborúzott – nadragulyával mérgezték meg. A három párka közül Atroposz vágta el az élet fonalát. Az Atropa (< görög atroposz ’elháríthatatlan, megakadályozhatatlan; a halál’) tehát azt a növényt jelöli, amelynek hatása végzetesen halálos, nincs ellenszere.
A nadragulya mérgező voltára utal sok társneve. Ilyen a farkasbogyó (R. 1807: MFűvK., 1843: Bugát); a növény bogyószerű, mérges termését juttatja kifejezésre az elnevezés, akárcsak a nadragulya ördögbogyó, ördögszőlő, mérgescseresznye, bolondbingó, R. (1783. NclB.) álomhozó-fü, el-alutó-fü, bolond-fü (< német Dollkraut, Dollwurz) vagy német Schlafapfel, azaz ’álomalma’hasonnevei. A farkasbogyó német tükörszava a Wolfsbeere. Szintén ilyen a régen szaknyelvi, ma nyelvjárási farkascseresznye (1807:MFűvK., 1833: Kassai; ÚMTsz. Privigye vidéke | MNöv.:Vas megye). Megfelelője a német Wolfskirsche; alighanem ennek alapján, tükörfordítással honosodott meg a név a magyar botanika szaknyelvében. A névadás alapja a növény sötétvörös, feketés, cseresznyéhez hasonlító bogyótermése, mely veszedelmes; innen a pejoratív értelmű előtag az összetételben. A Magyar Fűvész Könyv szerzői mérges tseresznye néven is szerepeltetik
(1807: MFűvK.). Német elnevezése is Tollkirsche, azaz ’veszett cseresznye’. A cseresznyeszerű gyümölcsök veszettséghez hasonló mérgezési tüneteket okoznak. Erre utal a magyar veszettfű elnevezés is.
A magyar népnyelvben a nadragulyás kifejezés (Vas, Göcsej, Zemplén; HGy.) az eszeveszett, bolond ember jelzője. A bölénymag elnevezés a jókora, cseresznyéhez hasonlító bogyóra utal (R. 1903: NövTanKözl. 2, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban Veszprém környékén ismert. A nadragulyának igen sok társneve utal mérgező tulajdonságára; vö. dühösfű, ördögbibirkó, álomfű, kábitó bogyó, mai nyelvjárási álomhozófű, altatófű, bolondítófű. A Szigetközben régen altatásra
használták. „Ha azt a tüskés gumót megfőzik, és teába rugós tehénnek beadják, ollan szelíd lesz, mint a bárán, ekábíttya, ugyhó a gyerek is evezette a
vásárbo. Ha valaki a gyerekkel vezettette a tehenit a vásárra, az biztos hogy rugós vót.”
Azonban elővigyázattal kell használni, erre már régóta figyelmeztetnek a növénnyel foglalkozó művek. Fuchsius 1542-ben napvilágot látott munkájának XVII. századi magyar bejegyzései között azt olvassuk, hogy a „Natragulia igen trefas fű, hasznais uagion s megh is trefalia az embereket az kik nem tudnak vele
bany.” Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelent könyvében igen szemléletesen írja le hatását, óva int tőle, mert „A’ belsőképeni veleélés szédülést, tántorgást,
szomjuságot, szemkáprázást, félrebeszélést okoz; a’ beteg’ szemfénye kiterjedtté lesz, nem nyelhet, bohóskodik, ökröndözik, hányásra erőködik, nagy dühösségbe jő, fogait csikorgatja, ellankad, végtére, ha vagy rosszul, vagy későn gyógyittatik meghal.” Ugyanakkor már a növény gyógyhatásával is tisztában lehet, hiszen megjegyzi, hogy „Rettentő hatásánál fogva orvos’ kezéből véve… némely betegségek ellen hatalmas gyógyszer.” Szerencsés adagolással, hozzáértő doktorokkal használva a veszedelmes méreganyagok orvossággá alakíthatók. Foglalkozik a növény mitológiai szerepével is: „e’ babonás régibb korban (melly hála istennek! józanodó népünk’ világosb eszével most már meg nem fér) a’ csalók e’ növény’ részeiből boszorkányírt, lidérczzsírt, kanördöghájat vagy kenőcsöt készítettek. A’ki ezzel megkente testét, természetesen megtébolyodott ’s érzékei felmagasztaltattak.”
Feljegyezték, hogy a nadragulya gyökerét arra is használták, hogy az udvari ebédek kellemetlen vendégeitől megszabaduljanak. Már az első fogásukba belekevertek egy kevés nadragulyagyökér-kivonatot, amitől a vendég nem tudott nyelni, s el kellett távoznia a lakomáról. Az emberhez hasonló gyökerű nadragulyát buzgón keresték és gondozták. Hozzáértéssel kellett kitépni a földből. Árkot kellett vonni körülötte úgy, hogy legvégső gyökere még a talajba kapaszkodjon, azután fekete kutyához kellett kötni, amely kitépte, ha elszólították a helyéről. Az állat, mihelyt kihúzta a gyökeret, a halál fia lett. A keresett gyökér a hit szerint csupa jótéteményt hozott gazdájára, szerelmet, szerencsét, boldogságot, a feleségre pedig termékenység szállt. Ugyanakkor kellőképpen ápolni kellett a gyökeret, borral locsolni, minden újholdkor patyolatingecskébe bújtatni.
Az 50–200 centiméter magasra megnövő nadragulya a bükkös erdők, erdei vágások igen-igen mérgező növénye, amelyet a felsőháromszéki nép natyfű, nagyerejűfű, tudósfű, szerencsefű néven ismer; szerencsehozónak, tudósnak, általában nagy erejűnek tart. Helyét a népi hiedelemvilágban feltűnő biológiai tulajdonságai révén foglalta el: kora tavasszal, szinte a hó alól dugja ki hajtásait; nyár közepén „elment”, vagyis teljesen leszáradt. Ha ráépítették az épületet, még
a küszöbön belül is – napfény, eső hiányában is – két évig élt. Nyelvjárási nevei is mutatják, hogy különös becsben tartott növény. Számos hiedelem kapcsolódik
hozzá, mágikus erejéről a magyar etnikum egész területéről ismer a néprajztudomány szórványos adatokat. A vendéglősök körében a Szilágyságban keresett növény lehetett: „Áss a küszöbbe matragulyát s nem viheti el senki a szerencsét s te is otthon ülő lész.” „Áss a hordók ászokfája alá matragulyát, megjön a szerencséd, elkél a borod”; „árujják a piacon es”, és „Brassóba es vót”. A Székelyudvarhely környéki Siklódon a boszorkányok a fenti módon – küszöb alá ásott nagyfűvel rontottak.
Kuruzslás, varázslás eszköze is volt, rontani és gyógyítani lehetett vele, amint az a szegedi boszorkányperek vallomásaiból kitűnik. A boszorkányszombat résztvevői varázskenőccsel kenték be magukat, a boszorkányzsír összetevői között szerepelt a farkasbogyó is, melynek hatóanyaga egyes kutatók szerint a bőrön át fölszívódva a repülés, zuhanás érzését kelti.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: gyerekek fülébe akasztható kétszárú cseresznye, meggy.

Zene: -