BURJÁN – növény (családnév)



libapimpó
(Fotó: libapimpó)




pimpó J: 1. ötszirmú, sárga vagy fehér virágú, szárnyalt vagy összetett levelű növény; Potentilla. 2. fűzfa barkája. libapimpó J: sárga virágú, kúszó szárú,
gyakori gyomnövény; Potentilla anserina.

A pimpó a magyar növénytanban többféle kis sárga virágú növényt jelöl. 1590-től adatolható a magyar írásbeliségben: „Lactuca erratica, sonchites, Hieracio:
pimpo” (Szikszai). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében pimpó (OrvF.). Etimológiailag összetartozik a Lencsés Györgynél (1570 k.:
Ars Medica) és Melius Juhász Péternél (1578) szereplő pimponya ’libapimpó’ és pimpinella ’gyógynövényféle’ elnevezésekkel.
Valószínűleg magyar fejlemény, és a – szintén gyomnövényeket jelölő – latin eredetű pimpinella növénytani szakszóval függ össze, mely azután nemzetközi
vándorszóvá vált. Folyamatos továbbélés, illetve kölcsönzés útján megvan az angolban, a németben, a franciában, az olaszban és a spanyolban. Néhol pimponya alakja olvasható.
A genusnév a latin potens, potentia ’hatalmas, erős’ szó kicsinyített alakja lehet, mert a Potentilla gyógyfű hírében állott.
A Potentilla számos társneve közül a pimpó szóval alkotott összetétel is ismert, például a libapimpó (R. 1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1865: CzF., 1873:
Ballagi). A moldvai és az erdélyi nyelvjárásokban máig használatos etnobotanikai terminus (N. Gyógysz. 33: Gyergyó | NépismDolg. 30: Gyimesbükk | Zelnik:
moldvai csángó | Péntek–Szabó: Mákó | Rácz G.: Gyimes).
A növény a falusi udvarok, libalegelők és libaúsztatók környékének libatrágyában gazdag, nitrogéndús talaját kedveli. Hasonneve a pipefű és a lúdpázsit.
A libákhoz fűződő szoros kapcsolatát latin (anser ’liba’) és több más nyelvű neve is tükrözi, megvan például az oroszban, vö. guszinaja lapka, tulajdonképpen ’libamancs’, illetve ’Potentilla anserina’, és a franciában, vö. francia herbe aux oies ’ua.’
Ismert a lúdpimpó hasonnév is. A libapimpó összetétel először a Magyar Fűvész Könyvben bukkan föl (1807: MFűvK.), a szerzők a „növevények Régi és Népközt forgó Magyar nevezetei” között fölsorolt ezüsthátúfű helyett javasolták a „Megállított Nevek” sorába a Potentilla anserina jelöléseként a liba pimpó (OrvF.) elnevezést. A pimpóval szemben Diószegi Sámuelnél a timpó a Potentilla tormentilla neve, melynek belül vöröslő gyökerei miatt vérfű, vérgyökér neve is volt. A régi füvészek külön fajnak hitték, és tormentilla néven foglalkoztak vele (a tormentum ’kín, gyötrelem’ vagy a csikarást, bélgörcsöt jelentő tormina latin szó kicsinyített alakja: mert vérhas ellen használták. Csapó: „vérhast, vagy egyéb nagy hasfolyást meg lehet állítani a gyökerével”).
Szintén a liba állatnév megfelelőivel alkották az alábbi német és szláv növényneveket: német Gänsefingerkraut, Gänserich, cseh mochna husi, orosz lapcsatka guszinaja, lengyel pięciornik gęsi, szerbhorvát guščija petoprsnica, szlovák nátržník husi ’Potentilla anserina’ jelentéssel.
Egy további összetett elnevezés a libatippan ’Potentilla anseria’, mely a libapimpó Hajdúnánáson, Hajdúszoboszlón és a Hortobágyon használatos neve. Az összetett szó 1677-től adatolható tippan utótagja ismeretlen eredetű, illetve egy lehetséges etimológiai kapcsolat vetődik föl a pippannal. Valószínűbb
azonban, hogy a libatop névvel függ össze (> libatoppan > libatippan).
Szintén pimpó utótagú összetétel a lúdpimpó (R. 1865: CzF., 1873: Ballagi), a libapimpó hasonneve. A pimpó utótag ’pihés aprójószág’ jelentésű; a sárga,
pihés, fiatal lúd neve a sárga virágra utal az összetételben.
Használatos azután – ugyanennek a szárnyasnak a nevével – még néhány hasonnév, így például a libavirág ’Potentilla anserina; Ranunculus acer’, mely a botanikai forrásokban nem, csak néhány lexikonunkban és szótárunkban szerepel (R. 1895: Pallas), ám a nyelvjárásokban sok vidéken ismert és máig használatos (N. ÚMTsz.: Szatymaz, Torda, Nagyszalonta, Bustyaháza | SzegSz. | Nyr. 41: Veszprém megye Csögle, Felsővisó | uo. 44:Nagyszalonta és Arad megye | uo. 40:Győr megye Ásvány | uo. 10:Sopron és Vas megye | uo. 27: Somogy megye | NyIrK. 34: Erdély | Ethn. 3: Körmend vidéke | MNöv.: Dunántúl, Veszprém | Kovács: Szigetköz | MiTsz.: Mihályi). Mivel a Taraxacum officinale virágai sárgák, Cegléden ezt a növényt sárvirágnak (azaz ’sárga virágnak’) is hívják, a libavirág a sárga
színű kis libáról kapta a nevét. Ide tartozik a pipevirág elnevezés is (Erdélyben a pipe ’fiatal liba’ jelentésű). Ugyanakkor a növény leveleit a libák
élvezettel csipkedik, ez is motiválja a névadást. Megvan a németben is szó szerint, vö. Gänseblumen ’Potentilla anser., Bellis perennis, Ranunculus acer
és még további tizenöt növény neve’, N. Gänseblume, Gansblume ’Chrysanthemum leucanthemum’, Gänseblümlein ’Bellis perennis’, Gansblum ’Taraxacum officinale’.
A vaktetű burján (N. Zelnik: Pusztina | NépismDolg. 4) ’Potentilla argentea’ moldvai csángó és gyimesi neve. A névadás miértjére vö.: vaktetű, mely a lábfej
viszkető hólyagocskáinak neve Gyimesbükkön, és ezeknek ellenszere a növény főzete. A burján utótag ’dudva, gaz, gyom’ jelentésű szláv jövevényszó a magyarban.
A liba előtag nyelvjárási változatával képzett pipe elnevezés Erdélyben ’fiatal liba’ jelentésű. Háromszék, Udvarhelyszék, Gyergyó és Csík falvaiban a
pipe, pípe, pipä, pipë, lutpipe, lútpipe, lutfiju ’kisliba; Gänsekücken’ (SzékNySz.) értelemben használatos. Az itt következő növénynevek a liba előtagú szócikkek neveivel függenek össze. A jelzői előtag többnyire a jelölt virágok sárga színére utal:
Ilyen a pipefű ’Potentilla anserina’ (R. 1781: NomVeg., 1807: MFűvK., 1813: OrvF., 1832: Kresznerics, 1835: Kassai, 1843: Bugát, 1897: Pallas, 1911: Nsz.).
Elsősorban természetesen az erdélyi népnyelvben használatos etnobotanikai terminus (N. MNy. 4: Réty | Zelnik: Diószén | Gyógysz. 377: Gyergyó | Péntek–Szabó:
Mákó | Gyógyn.: Csíkszereda). Neve a termőhelyre vonatkozik (libapást, lúdlegelő). Hasonneve a récefű. Német Gänserich neve is erre utal: „szeret olyan
nedves helyeken teremni, a’hol a’ ludak magok élelemeket keresik”. Ennek alapján került – Benkő József révén – a magyar botanika szaknyelvébe, aki az erdélyi N. pipe szót használta a liba helyett. A növény tudományos nevének anserina utótagja is ezzel az állatnévvel van összefüggésben (latin anser ’liba’).
Szintén pipe előtagú összetétel a pipehúr (1. Potentilla anserina; 2. tyúkhúr; 3. Cerastium vulgatum, azaz réti madárhúr; 4. Veronica hederaefolia, azaz
borostyánlevelű veronika), ez a régi forrásoktól kezdve a legtöbb növényneves összeállításban szereplő, eredetileg nyilván népnyelvi elnevezés (1578: Melius,
1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1813: OrvF., 1832: Kresznerics, 1835: Kassai, 1843:Bugát, 1873: Ballagi, 1897: Pallas, 1903: NövKözl. 2, 1911: Nsz., 1925: MF.). A történelmi Magyarország számos vidékén, elsősorban Erdélyben máig használatos terminus (N. Molnár N.:Zemplén | Péntek–Szabó:
Bánffyhunyad, Gyalu, Ketesd, Kiskapus, Magyarbikal, Nagykapus, Szucság, Tordaszentlászló, Váralmás, Zsobok, Türe | Ethn. 87: Árapatak | Nyr. 28: Zilah
vidéke | Vajkai: Borsa | NövKözl. 2: Szucsák, Kiskapus, Kolozs megye | SzegFüz.: Szászfenes, Torda, Bonchida, Torda, Szászlóna | SzéSzj.: jugoszláviai
székelyek; Al-Duna). Ez a kicsi, a földön szétfutó szárú növényke a ludak kedves étele. Melius Juhász Péter névmagyarázata szerint: „mert a lúdfiakat kiczin korokban ezzel tarttyác”, az összetett szó előtagjára vonatkozik (pipe ’fiatal liba’). Csapó József azt írja, hogy „Köz haszna: … kivált a’ Libák meg-hiznak töle, ez okból is Erdély Orzágban Pipehurnak neveztetik, mert ott a’ libakat Pipéknek nevezik”. Diószegi Sámuel a pipehúr helyett az Alsine media jelölésére a gyenge lúdhúr elnevezést javasolta (OrvF.). Jávorka Sándor azonban szintén az eredeti néven említi: pipehúr ’lúdfiak étke’ (MF.). Erdélyben ez a növénynevünk átkerült a románba; vö. román N. pipehur ’Lysimachia nummularia’. Az utótagra vö. tyúkhúr, csibehúr és lúdhúr. Az eredetileg ’bél’ jelentésű, ismeretlen eredetű húr szavunkkal számos metaforikus terminus használatos a népnyelvben és a botanika szaknyelvében is: tócsahúr, csillaghúr, mocsárhúr, semlyékhúr, apróhúr, zöldhúr, pikelyhúr, kőhúr, lágyhúr stb.
Ugyanezt a növényt jelölik hasonló névadási szemléletű, lúd előtagú összetételekkel, mind ’Potentilla’ jelentéssel. Ilyen a lúdhátúfű, a libapimpó alakfestő etnobotanikai elnevezése Csíkszereda környékén. A lúdhizlalófű már a XVII. századtól adatolható növénynevünk: lud hizlalo fw ’Potentilla; vad makhoz hasonlo fw’. A libapimpó számos társnevének egyike. A legtöbb ezek között arra utal, hogy a fű ezeknek a baromfiaknak fontos takarmánynövénye, a libák előszeretettel csípkedik; vö. libavirág, libatoppan, lúdláb, lúdpázsit, pipefű, pipehúr, récefű, zubavirág.
Ilyen a lúdhúr is, mely a mai növénytani szaknyelv részévé a Magyar Fűvész Könyvnek köszönhetően vált. Diószegi később is több név helyett a lúdhúrt javasolta, így például 1813-ban a „Népközt forgó magyar nevezetek” sorában említett árnyékszeretőfű helyett a „Megállított nevek” közé a gyenge lúdhúrt (OrvF.), sőt a pipehúr helyett is ugyanezt javasolta.
A korábbi forrásokban szereplő Alsine értelmezés a régi latin növénynévvel függ össze; vö. latin alsine (Plinius) < görög alszíne (Theophrasztosz).
A Cerastium genusnév (görög kerasz ’szarv’) a növény magjának alakjára utal.
A lúdhúr ’Potentilla anserina’ tudományos nevének utótagja a latin anser ’liba’ (anserinus ’libáknak a-’) szóból származik. A Pliniusnál szereplő növénynév,
a pes anserinus ’libaláb’ megfelelője ma is használatos az újlatin nyelvek közül a franciában; vö. francia ansérine ’ua.’, de szó szerint megvan más nyelvekben
is; vö. német Gänsefuß ’Chenopodium’ (Chenopodium < görög ’liba’, ’láb’), holland ganzevoet, angol goosefoot, cseh N. husia slapka, orosz N. guszinaja
lapka, román N. laba gîstei és persze a magyar libaláb, lúdláb elnevezések.
Szintén ennek a növénynek társneve az 1533-tól adatolható lúdláb: R. lud lab ’Anserinus pes: eyn genßfuss’ (Murmelius), mely a korai (és újabb) szótárainkban, régi orvosbotanikai és füvészeti művekben egyaránt szerepel (1560 k.: GyöngySzt., 1578:Melius, 1585:Calepinus, 1590: Szikszai, 1604:Szenczi, 1655: Apáczai, 1664: Lippay, 1741: SzT., 1762: Pápai, 1783: NclB., 1793: Földi, 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1813: OrvF., 1832:Kresznerics, 1834: Kassai, 1843: Bugát,
1865:CzF., 1873: Ballagi, 1894: Pallas, 1911: Nsz.). Az erdélyi és moldvai nyelvjárásokban máig ismert és használatos etnobotanikai terminus (N. ÚMTsz.:Tatrang, Székelyföld, Nyárádselye | MNy. 4:Réty | Nyr. 37: csángó | Gyógysz. 33: Gyergyó | SzegFüz. 2: Selye | Gyógyn.: Csíkszereda). A magyar elnevezés tükörszó.
névadásnak az a szemléleti alapja, hogy – mint azt Melius már 1578-ban írta
– Gen fs, jelölt növénynek „a leuele ollyan mint a lud talpa”.
A Potentilla anserina neveként a magyar írásbeliségben igen korán megjelenik a lúdpázsit is (R. 1583: NomPann., 1595: FK., XVI./XVII. század: Erlanger
Herb., 1775: Csapó, 1783: NclB., 1792: Váli, 1807: MFűvK., 1832:Kresznerics, 1835: Kassai, 1843: Bugát,1865: CzF., 1911: Nsz.). A régi Tájszótár szerint
a lúd pázsint ’fejérhátú fű’ jelentésű volt a népnyelvben. A lúdpázsit virágai sárgák, vizenyős réteken terem, a ludak szívesen csipegetik. Mint Csapó
írja 1775-ben: „a’ Ludak kedvellik ez füvet”. Ezért jött létre a németben is a Gänserich és a cseh R. husy maydlo neve. Egyébként a szláv eredetű pázsit
szavunk eredeti jelentése a különböző szláv nyelvekben ’amiből élnek’, de a pa- jelentéktelenítő igekötővel ’amiből az állatok élnek’, tehát ’legelő’ >
’a leggyakoribb fűféle’. A pázsint változat a magyarban gyakori nazalizáció eredménye.
A Potentilla anserina nyelvjárási neve a rákfarok (Péntek–Szabó: Kalotaszeg, Váralmás). Román megfelelője azon a vidéken a N. coáda rácului (Bábony, Somtelke, Kalotaújfalu). További társneve még a dinnyeszagú fű, pimponya, pizselevirág, kínagyökér, vérontófű (< német Blutwurz). Ez utóbbi neve onnan származik, hogy a növény bélvérzésnél és gyulladásnál, vérhasszerű székelésnél jó gyógyszer. Értékes görcscsillapító is az emésztőszervek görcseinél, szívszorulásnál, máj- és epebajoknál. Sárgaságnál és cukorbajnál szintén rendelték. Egyike a legjobb hasmenés elleni gyógyszereknek.
A bikatökvirág (R. 1783: NclB., 1793: Földi, 1807: MFűvK., 1902:Nyr. 31), és valószínűleg ide tartozik az ormánysági bikemony ’mezei növény’ (OrmSz.) elnevezés is, a pimpó társneve, melyet Benkő József feltehetőleg német mintára alkotott; vö. német Bullensack ’Cypripedium calceolus, Rosa canina’. Nála az öt levelü fü, öt úiju fü társneve, melynek a németben a Fünffingerkraut, a franciában a quinte feuille elnevezések felelnek meg. A bikatök terminust a Magyar Fűvész Könyv szerzői illetlennek tarthatták. Mint a hasonló elnevezésekről az Előljáró Beszédben vélekednek: vannak „botránkoztató, babonás … tsúf nevek, sőt olyan gyalázatosak is, melyeket a’ becsületes ember szájára venni is átallana”. Ilyennek tarthatták ezt is, mert a „Régi és Népközt forgó magyar nevezetek”
között felsorolt bikatök helyett a „Megállított Nevek” közé a Potentilla reptans jelölésére a terjedő pimpó elnevezést javasolták. A növény szaknyelvi
neve ma indás pimpó.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Burján Emil.

Zene: Burján Orsiés a Pálinkálom zenekar.