BURBOLA – növény (családnév)
(Fotó: sóskaborbolya)
sóskaborbolya, sóskafa J: sárga virágú, hosszúkás levelű, piros, ehető bogyójú erdei cserje; Berberis vulgaris.
A magyar írásbeliségben a fai sóska elnevezés már a XVI. századtól adatolható: Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica)
és Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) bukkan fel, majd szerepel Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690). Benkő Józsefnél (1783: NclB.)
sóska-fa, sóska-tövis, fái sóska. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrdF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában sóskafa.
A sóskaborbolya, sóskafa összetételek a borbolyatermésnek a sóskáéhoz hasonló íze alapján jöttek létre.
Helyenként fái sóska, leánysóska, leánysom, leánysóskafa, pöszme, sóskabokor, sóskatövis, borbolyabokor, ürömborbolya, veresegres vagy nyúlsom a neve,
ami elterjedtségét és ismertségét bizonyítja. Utóbbi nyúlsom neve régi etnobotanikai terminus, Kitaibel Pál jegyezte fel először Sümegen 1799-ben, majd Pethe Ferenc ismerteti ilyen néven 1805-ben. Ma is használatos a Balaton mellékén (FöldrKözl. 22: Balaton melléke | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj). Levelét, sőt édes ízű bogyóját is megeszik a gyerekek. Ez utóbbi miatt kapta nevének -som utótagját. A nyúl- előtag az összetételben pedig az erdei termőhelyre utal. A nyelvjárásokban nyúlsóskafa néven is ismerik a Berberis vulgarist [Péntek–Szabó: fáji sózsnya (Vista), nyúlsóskafa (Szucság)].
A ma is használatos tudományos név, a Berberis arra utal, hogy az arabok, régi nevükön a berberek voltak a cserje elterjesztői. Ma már tudjuk azonban, hogy a sóskaborbolya őshonos Európában, és ősi, közép-európai gyümölcstermő növény. A XVI. század füvészei ezen a néven ismertették, sőt Matthiolus 1563-ban megjelent, Dioszkuridész növényeit tárgyaló füveskönyvében a cserje nevét magyarul akarta kifejezni, és így írt: „Irom barbara, id est vinum barbarum”.
Nyilván azt akarta írni, hogy üröm borbolya, de úgy értelmezte, hogy idegen, vagyis barbár bor az, amit a növény gyümölcséből készítenek. A belga Clusius
pannóniai flóraművében megjegyezte, hogy a „berberis frequentissimus per has provincias”, vagyis a borbolya igen gyakori a tartományban. Clusius 1574 és
1583 között járt a dunántúli tájakon, a cserje tehát akkoriban közönséges volt ott.
Lippay János szerint „a fájisóska, vadsom, deákul berberis egy bokor inkább, hogysem valami derekas fa… szeptemberben-októberben szép, piros, hosszúkás
szőlőcskéje olyan, mint a som, de közelről nem olyan nagy. Mikor megcsípi a dér, akkor meglágyul és édesecske, de nem igen.” Azt is leírta, hogy egyes
helyeken bort készítenek belőle, amely évekig is eláll, és igen hasznos hasfájás esetén. A „tüzes és dögletes hideglelés” ellen használták a sóskaborbolyából
készült bort, de azok is éltek vele, „akiknek émelygett a gyomruk, és nem emésztették meg az ételt”.
Mátyus István Ó és Új Diaetetica című művében a borbolyáról azt jegyezte meg, hogy „magostól a mézbe bécsinálják vagy egybeteszik és liktáriumnak [lekvárnak] megfőzve csemege gyanánt eszik vagy pedig ennek levével nádmézzel táblácskákat csinálnak és azokat szomjúság és forróság ellen rágogatják”. Diószegi Sámuel
Orvosi Fűvész Könyvében azt írja, hogy „A’ sóska Borbojának érett gyümöltse, kedves savanyú ízű, hivesítő, senyvedésnek ellent álló erővel bír, tzitrom
savanyúság helyett lehet vele élni, és vele Puntsot is készíteni … A’ Patikákbann készítenek belőle kedves ízű szirupot, és pogátsákat; ezek is igen jók a’ rothasztó hideglelésekbenn.” Gyógyászati haszna mellett ír egyéb felhasználásáról is abban az időben: „Gyökerének héjja a’ fát, gyapjút, szattyánt szép sárgára festi. Tserjéje eleven sövénynek igen jó.”
A sóskafa gyümölcsét a legutóbbi időkig is még sok helyen felhasználták, cukorral befőttet készítettek belőle. Az érett bogyók kifacsart levét befőzték,
és szikvízzel üdítőitalként fogyasztották. A kifacsart bogyók maradékából ecetet állítottak elő. A cserje vesszőiből kötőtűket, cipószegeket, fogvájókat,
pipaszárakat, sétabotokat készítettek. A cserje francia vinette neve is arra utal, hogy a bogyó erjesztett leve közel áll a borhoz. „Nincs a berberisnek
olyan része, amelyet ne lehetne valamire felhasználni” – írta F. P. Chaumeton Flore medical című könyvében. A Csallóközben nedves sárga háncsát megfőzve
sárga festék készítésére használták még a múlt században is. A szűcsök és csizmadiák a fehér irhabőrt ezzel festették sárgára. A Szigetközben leánysom, burbola néven ismerik, régen a birkabőr festésére használták. A Berberis amurensis termését Kínában fogyasztják.
A közönséges sóskaborbolyának néhány változatát tetszetős lángoló piros vagy skarlátvörös lombozata és csillogó, színes bogyói miatt kerti dísznövényként
is ültetik. Az őszi kert szép díszei. Legedzettebb örökzöld cserjénk a babérborbolya, szépek tüskés, fodros, bőrszerű, fényes, sötétzöld levelei. Érdekesek
tavasszal nyíló sárga, nagy virágbugái, ősszel pedig sötét bíborszínű bogyói. A téli hónapokban is gyönyörködtetnek a hóból kitülekedő színes levélzetükkel.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: -
Zene: -