BOGÁNCS(CINCÉR) – állat (családnév)
(Fotó: sárgagyűrűs bogáncscincér)
A sárgagyűrűs bogáncscincér (Agapanthia dahli) a Rovarok (Insecta) osztályába, bogarak (Coleoptera) rendjébe és Cincérfélék (Cerambycidae) Családjába tartozó faj.
Egyike a hazai parlagfűfogyasztó rovaroknak.
A faj széles körben elterjedt, a Palearktikum északnyugati területén, keleten Nyugat-Szibériáig, nyugaton Közép- és Dél-Európáig fordul elő. Magyarországon általánosan elterjedt, gyakori.
Imágó. Igen változatos megjelenésű faj. Karcsú test és hosszú Csápok jellemzik, Imágó hossza 12-21 mm között változik. Testének színezete fémfényű fekete,
Szárnyfedőit foltokba tömörült sárgás szőrzet teszi márványossá. Az Előtor felső éle és a homlok sűrű sárga szőrzettel fedett. Csápízeit szürkésfehér, sűrű szőrzet teszi gyűrűssé.
Pete. 4,5 mm hosszú, ovális, színe citromsárga és narancssárga közötti átmenetbe hajló, opálos.
Lárvája 14–27 mm hosszúságú karcsú, hengeres, csontszínű, lábatlan dró. Más cincérfajok lárváihoz képest igen mozgékony.
Bábja 13–22 mm hosszúságú karcsú szabadbáb.
A sárgagyűrűs bogáncscincér elsődleges tápnövényéről, az útszéli bogáncsról (Carduus acanthoides) kapta a nevét. A kifejlett egyedek leggyakrabban e növényen tartózkodnak. Rendkívül mozgékonyak, fény és meleg igényesek.
Az imágók május végén, június elején kelnek ki, az érési táplálkozás és Párzás után a tápnövény szárába helyezik petéiket, mindig a szárral párhuzamosan mélyen a tápnövény bélállományába. A petékből 1 hét után kelnek ki, a mozgékony, gyorsan fejlődő lárvák. A pondrók kezdetben a tápnövény szárában felfelé, majd lefelé haladva felélik a növény bélállományát. A táplálkozást szeptember végén, október elején befejezik, ilyenkor már a szár alsó részében, a gyökérnyak felett készülnek az áttelelésre. A lárvák között igen nagy a táplálék-konkurencia, amennyiben egy szárban több példány is él, gyakorta előfordul a kannibalizmus, illetve más élősködő fajok lárváit is felfalják. Áttelelés után április végén, május elején bábozódnak.
Legfőbb tápnövénye az útszéli bogáncs, de más Fészkesvirágzatú növényen is megfigyelték. A napraforgó (Helianthus annus) károsításával gazdasági kárt is okozhat, azonban sok gyomnövényként ismert fészkesvirágú fajt károsítván tevékenysége hasznos is lehet. 2007-ben az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) szárában is megtalálták lárváit, így egyike azon kevés hazai fajnak, amik esetlegesen felhasználhatók a parlagfű elleni biológiai védekezésben.
Egyéb tápnövényei:
Carduus spp.
Szamárbogáncs (Onopordum acanthium)
sáfrányos szeklice (Carthamus tinctorius)
fehér üröm (Artemisia absinthium)
Cirsium spp.
közönséges bojtorján (Arctium lappa)
keszeg saláta (Lactuca serriola)
Kártétele. Magyarországon az 1980-as években jelentkezett először kártevőként, komoly károkat nem okoz, de az egykori Szovjetunióban és Romániában a napraforgó jelentős kártevőjeként tartják számon. Az imágók táplálkozásuk során 10–15 cm-es darabokat hámoznak le a napraforgó szárának epidermiszéről, amik később megbarnulnak. A nőstények eközben lyukakat fúrnak a napraforgó szárába és elhelyezik petéiket, amik felélik a napraforgó bélállományát. Egy szárban akár 8-10 lárva is előfordulhat, ilyen erős fertőzöttség esetén a szár eldőlhet, az enyhébb fertőzést kevéssé sínyli meg a növény, bár az olajtartalom mindenképp csökken. Vegyszeres védekezésre a faj ellen általában nincs szükség, a napraforgóban betakarítás után végzett agrotechnikai műveletek (szárzúzás, szántás, stb.) elpusztítják a lárvákat, így ritkán jelennek meg nagy számban.
Magyarországtól keletre a sáfrányos szeklice kártevőjeként is számon tartják, de a növény magyarországi minimális vetésterülete miatt nem jelentős a kártétele.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Fekete István - Bogáncs
Zene: Bogáncs Néptáncegyüttes.