BOBÁLY – állat (családnév)



póc
(Fotó: póc)




póc, lápi póc J. mocsárban élő, 8–9 centiméteres vörösesbarna hal; Umbra krameri.

• A név 1794-től adatolható: potz (Grossinger), 1884: pócz (Nyr. 13). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: pocahal, pochal | K.: pocikhal | Dankó: póchal, mind ’Umbra krameri’. A Szigetközben a pocokhoz, pocegérhez hasonlítják: „ojjan mind a pocik, alófűreli, fúrgya magát” (K.), ottani nevének biztosan ez a magyarázata.

Másrészt a ’nagy has’ jelentésű poc, pocak szónak is szerepe van ennél a névadásnál. Beke (Hal. 33) szerint a póc és a bucó halnevek eredetileg azonosak
voltak, a póc polc-nak hangzott, ebből volna a szlk. polec ’ua.’. Nem meggyőző az oroszból való származtatás (TESz.) sem. A kárpukr. poc-gol ’ua.’ (Vladykov)
a magyarból való átvétel.

A lápi pócot ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal néven is ismerték. A kutyahal (R. 1794:Grossinger, 1799:Mitterpacher, 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Nyr. 38)
esetében a névadás magyarázata az, hogy a póc jobb és bal oldali páros úszóit felváltva képes használni, és ilyenkor szaladó kiskutyára emlékeztet: „ha
a víz kiszárott, kutyamódra halatt uszonnyaival, keresett magának vizes helet” (K.). Az összetett szó jelzői szerepű előtagja összefügg a lápokban, mocsarakban élő hitvány lápi póc szaknyelvi lat. Umbra canina nevével, amelyben a canina jelző a lat. canis ’kutya’ származéka. Ugyanez a szóösszetétel használatos a csuvasban is; vö. csuv. jede-pulli, jet-pulli (Paasonen–Donner OstjWb.), ahol a jide, jid ’kutya’, a pule ’hal’ jelentésű. Beke szerint feltételezhető
volna, hogy a csuvas szó egy finnugor szóösszetétel fordítása (KSz. 14). Ám a magyar kifejezés is lehetne a csuvas tükörszava. Véletlen egyezésről lehet
inkább szó. A kutyahal hasonneve az ebhal (R. 1568: TESz., 1794: Grossinger, 1884: ebihal ’póc’ Nyr. 13; N. ÚMTsz.: ephal, ëbhal, ëphal, éphal | HalK.:
ebihal ’Umbra canina’ | Jankó: ebhal). A kutyahal, ebhal megfelelője a dán, norv. hundefisk, holl. hondsvis, ném. Hundsfisch, sv. hundfisk ’ua.’ (EL.).

Alápi póc a Kárpát-medencén kívül ritka hal. Ez magyarázza a hal ném. ungarischer Hundsfisch, sv. ungersk hundfisk valamint holl. hongaarse hondsvis (uo.) társnevét, amely ’magyar kutyahal’ jelentésű.

A pócnak van ribahal társneve is (R. 1794: riba /Grossinger/, 1863: ribahal, Kramer ribahala /Kornhuber/; N. Pótlékok a MTsz.-hoz: riba ’a kisznél kisebb
hal’ | Jankó: ribicza ’Leuciscus rutilus’ | MTsz.: riba-hal, riba). Az 1863-ban megjelent Heckel-fordításban szereplő Kramerribahala ’ua.’ elnevezést váltotta
föl azután a lápi póc név. A Kramer poczhala nevet Chyzer javasolta 1882-ben bevezetésre a „tót hangzású” ribahal helyett, miután a „Bodrogköz tavainál
a nép poczhalnak hívja”. Maga a szláv riba ’hal’ jelentésű. A népi humor találó elnevezése a pinavágóhal (Ethn. 1954).

Bobály neve (R. 1794: bobalik /Grossinger/, 1898: bobály /Term. 7/; N. RK., HalK. és EtSz.: bobály) román eredetű kölcsönszó a magyarban; vö. ro. babóiu
’sügér’, baboiás ’kis sügér’ (Dankovszky), baboi (DLR.), N. Gyurkó: baboj-ghebos ’ua.’, baboi ’sügér’. A baboiás kicsinyítő képzős alak. A román halnév
pedig valószínűleg átvétel a bolgárból; vö. blg. baboi ’ua.’ (ZfSlaw.) és más szláv nyelvi megfelelőkkel: szlk. bobal’, bobalik ’lápi póc’ (Fe.), le. baboj
’sügér’ (Bezlaj). Pecehal neve (R. 1887: peczehal /HalK./; N. ÚMTsz.: pechal | MTsz.: pece-hal) a póc elferdítése lehet, melyet átvett a kárpátukrán; vö.
pecek ’ua.’ (Vladykov).

♦ Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjához sorolható, a Duna vízrendszerének reliktum endemikus faja. Az alföldi kisvizekben gyakori, az áttetsző, illetve huminsavakban gazdag, vízinövényekkel benőtt vízterekben otthonos. Teste mérsékelten nyújtott, kissé zömök, oldalról lapított. Halaink többségétől eltérően, a farokúszója szabályosan lekerekített. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Apró termetű hal,
10 centinél nagyobbra nemigen nő. Az előzetesen letisztogatott alámerült növényekre ívik, a nőstény a lerakott ikrát kikelésig őrzi, gondozza. A Balaton
vízrendszerében a lápi póc előfordulásáról először Heckel adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon” [tőzeg­láp] találta meg a „póczhalat”, másképpen
„bobályt”. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. Lokális elterjedése, valamint
élőhelyeinek zsugorodása miatt Európában a kifejezetten fenyegetett kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett.

A folyószabályozások előtt nagy mennyiségben fogták, alápi póc a Kárpát-medencében a hajdani lápokban hihetetlen tömegben hemzsegett, a pákász leggyakoribb zsákmánya a csík és a póc volt. Általában a pócot csak sertéshizlalásra használták. Olyan gyakori volt a mocsaras területeken, hogy állati takarmányként hasznosították. Herman Ottó 1887-ben így ír a Szernye-mocsár csíkászainak életéről: „A lápi póc mindenben a réti csík társa, és így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven, a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit. Igen óvatos és fürge kis hal, mely azonban a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, és kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyershúst –, de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű. Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” (HalK.). A mocsarak lecsapolása óta azonban a lápi póc is ritkábbá vált.
Másutt Európának aránylag kevés helyéről ismerik.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: Bobály Attila (szobrászművész).

Zene: -