BERZSENY – növény (családnév)
(Fotó: ricinus)
ricinus J: olajos magváért termesztett, ujjasan összetett nagy levelű növény; Ricinus communis.
1578-ban már adatolható a TESz. szerint: „Ricinus, több neve Christus keze”, illetve 1859-ben ricinolajt fordul elő. A népnyelvben ricenis olaj (ÚMTsz.).
Latin eredetű nemzetközi szó. A latin szó eredetileg ’kullancs’ jelentésű volt; a növénynévnek az a magyarázata, hogy a vérrel teleszívódott kullancs ’Ixodes ricinus’ alakban és nagyságban hasonlatos a ricinus magjához. A bibliai időkben viszonylag magas vízparti „dzsungelt” alkotott, s a Jordán folyót kísérő
bozót fő alkotója volt a ricinus a leanderrel együtt. A XII. század végén hazájukba visszatérő keresztesek sok magot hoztak magukkal a Szentföldről. Ennek a növénynek kemény, szürkésbarna, márványozott, bab alakú magja nagy becsben állott, mint szentföldi emlék. A kolostorkertekbe jutott magból kikelő növényt megcsodálták, és elnevezték „palma Christinek”, a francia szerzetesek Krisztus tenyerének(a magyarban Krisztus tenyere, Krisztus keze), mert levelének formája hasonlít a széttárt ujjú tenyérhez. A növény termésének azonban a kuruzslókon és méregkeverőkön kívül nem tudták hasznát venni, pedig ott, ahonnan származott, egyike volt a legfontosabb olajos magvaknak. Egyiptomban, Abesszíniában és Kis-Ázsiában ősidők óta termesztették. Hérodotosz az V. században megírta, hogy a szilliküprion, azaz a ’csodafa’ bőséges termését összezúzzák, kisajtolják, megpirítják vagy megfőzik. A nyert olajat világításra és kenőcsök készítésére használták.
Magját megtalálták a 4-5000 éves egyiptomi sírokban is. Az óegyiptomiak a növénynek a dekam, magjának pedig a kiki nevet adták. Korán átkerült Indiába.
Az ókori görögök szintén kiki néven ismerték a növényt, magját ellenben krotonnak nevezték. Ennek az a magyarázata, hogy a mag megtévesztésig hasonlít a magát vérrel megszívott kullancshoz. Dioszkuridész ismerteti a kikinon élaion készítésének módját. A római írók nemcsak krotonnak, hanem népi gúnynevén ricinusnak is nevezték a növényt. Ennek értelme ugyanaz, mint a görög kroton szóé, tehát a juhokon, kutyákon, szamarakon élősködő kullancsot jelenti.
A középkorban általánosan használt csodafa neve a növény gyors növekedésével kapcsolatos. A magyarban is meglévő csodafa, csudafa tükörfordítás eredménye
a németből; vö. Wunderbaum ’ua.’ Luther ellenben „Kürbisnek”, azaz töknek nevezte, innen ered a ricinus egyik népnyelvi neve, a Jónás kabak. A különböző
nyelvek füveskönyvei terjedelmesen írtak a ricinusról.
Első magyar nyelvű füveskönyvünkben, Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) csodafa, illetve sárfű is volt a neve. Hasznáról azt írta, hogy „ez fü valahol vagyon, a vakandak ott nem lakic: igen gyülöli a vakandak ez csodafát”. Ezzel a tulajdonságával függ össze a Szigetközben ma is használatos nyelvjárási
vakandelhárító cserje és a szaknyelvben is számon tartott vakondfa, vakondfű (R. XVIII. század: vakondokfű ’Cataputia maior’) elnevezés. A növény illatanyaga is irritálhatja a vakondot. Ha a kertbe, fű közé ültetik, a szépen nyírt pázsitot nem csúfítják el a vakondtúrások. A tapasztalat azonban azt mutatja,
hogy egy növény csupán 5-6 négyzetméter nagyságú területet „mentesít”. De ez nem is baj, mert a ricinus feltűnő bokra szép dísz. Más módszerekkel is próbálkoznak a vakond elűzésére: a ricinus magját a Szigetközben vakandbabnak mondják, mely – a föld alatti járatokba helyezve – megmérgezi az állatot.
Melius ismerteti a növény egyéb hatását is; a magjából készült olaj a sárgaságot gyógyítja, „ha kened vele, sömört és egyéb gelyvát, szemölcsöt, dagadást
elront”. Beythe András (1595: FK.) szinte szó szerint ugyanezt írta a ricinusról, Clusius (1583: NomPann.) szintén említi. Csapó Józsefnél (1775) nagy
sárfű néven szerepel, aki felsorolja akkor ismert társneveit is: tsudafa, tsudafű, ötujjufű, Krisztus tenyere, kerti berzseny, török mag. A Magyar Fűvész
Könyv szerzői (1807: MFűvK.) himbojnak nevezték el, talán azért, mert sok hímszála bojtos.
A mag olajával bővebben foglalkozott Diószegi Sámuel az Orvosi Fűvész Könyvben (1813: OrvF.).
További társneve a hashajtóbab, Jónás fája, Jónás kabakja, Krisztus keze, Jézus tenyere, törökmag. Egyes vidékeinken bárányszűzfa a Ricinus communis’ (Nyr.
85) neve [R. XVIII. század: szűzbárány, bárányszűzfa ’Agnus castus’ (uo.), 1868: bárány-szűzfa ’Szicíliában és Nápolyban tenyésző fa, melynek magva a hit szerint a szüzességet megőrzi’ (Ballagi); N. szűzbariska ’Vitex agnus-castus’ (MNöv.)]. Ballagi Mór szótárában az elnevezés idegen nyelvi megfelelők vagy
latin értelmezés nélkül szerepel. Az általa említett hiedelemre van analógia a magyar növényvilágban is. Nevezték a növényt csudafahimbojnak és Krisztuspálmának, német neve is Wunderbaum (Nyr. i. h.), azaz ’csodafa’. A Vitex agnus castus ma barátbors, mely az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszava.
Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a – már Pliniusnál is olvasható – latin agnus = vitex növénynév (< görög hágnosz = lügosz ’ua.’)
folytatója. A görög hágnósz hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész
a növénynek tisztító hatást tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’). A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete háttérbe
szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek a növény R. (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, barátbors és mai szűzfa, szűzbariska elnevezései.
A ricinus változatossága rendkívüli: a trópusokon fa alakú, és elérheti a 10 méteres magasságot, míg a hűvösebb éghajlatú tájakon, így nálunk is a szabadban csak mint egyéves növény nevelhető.
A ricinus magjai rendkívül mérgesek, hatásuk felülmúlja még a sztrichinét is. A ricin vérméreg, már 4-5 darab megöl egy felnőtt embert. A patikákban a
ricinus magjának neve cataputia major volt, aminek az a magyarázata, hogy a mag a labdacsra emlékeztet, melynek régi görög neve katapotion. Az első préselésből származó és átfőzött olajat gyógyászati célokra használják. Sokaknak ismerős a ricinusolaj, mely egyike a legjobb hashajtóknak, mert a gyomron változatlanul megy át, és a belekben a hasnyálmirigy zsírbontó hatására glicerinre és ricinolsavra hasad. Ez utóbbi enyhe izgató hatása a bélmozgást fokozza, az olaj el nem szappanosodott része pedig a bélfalat síkossá teszi, ezért nagyon drasztikus hatású. A Közel-Keleten csak régi egyiptomi nevén kiki olajnak hívták, és vizes főzéssel nyerték ki a magokból. Már régóta ismert ősi asszír gyógyszer volt, amikor Hérodotosz összefoglalta hasznát: bőrápoló, világító, gyomor és béltisztító, háziipari kenőanyag, és vallási szertartásokon is használták. De finommechanikai gépek kenésére is elsőrendű a ricinusolaj. Bőrök, textíliák impregnálására, szappan- és festékkészítéshez is alkalmas. A trópusokon, ahová még nem jutott el a villamos áram, világításra használják, akárcsak évezredekkel előbb Egyiptomban.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: -
Zene: -