BELLÉNY – növény (családnév)



beléndek
(Fotó: beléndek)




beléndek J: a burgonyával rokon, szőrös levelű, sárga virágú mérges gyomnövény; Hyoscyamus niger.
csalmatok J: (rég) beléndek.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj.) szerepel a belend és a Casanate-glosszákban (1470 k.: CasGl.) a belentfw,
mely alighanem a beléndek hibás alakja. Melius Juhász Péternél (1578) bëlén fű, bilind, beléndek, bolondítófű, Beythe András könyvében (1595: FK.) belend.
Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690) belénd vagy bolonditó fű szerepel. EzutánFelvinczi György művében (1694), majd Pápai szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) találjuk meg. A marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban (1786) berlin fű.
A népnyelvben Somogy megyében böléndök, de a beléndek egyéb származékai és alakváltozatai (bellény, belind, bilind, bilindek, bilindök, bölendëk) is használatosak a nyelvjárásokban.
A beléndek szláv eredetű szavunk; vö. bolgár blénu, szerbhorvát blen, ócseh blén, cseh blin, szlovák blen, szlovén blén ’Hyosciamus niger’. A belénd szóban
a szó végi -d járulékhang.
Ismert elnevezései még a bölény állatnévvel képzett összetételek. A beléndekbőlszármazik a bölény, bölén, böllény elnevezés is a növénynevekben, népetimológiai alakulat. A bölény állatnév alakváltozatai között is megtaláljuk a belény, sőt a belénd szót a nyelvjárásokban. Ilyen rendkívül elterjedt népnyelvi neve a Hyoscyamus nigernek a bölényfű. N. büdösbölény (Somon) | bölényfű (Csíkszentimre) | bilin (Tiszadob) | bölin (Kemenesalja) | bölín (Bakonyalja) | bellény, böllény (Dunántúl, Göcsej) | bölénd, bilind (Székelyföld) | bëlénd (Nyitra megye Vágkirályfa) | bölléncs (Nagykanizsa) | bölény, belén (Kalotaszeg) | bölinfüjj, bölénfüjj (Göcsej, Zalabaksa). A bölényfű tükörszava a németben a Büffelgras, amely az Észak-Amerikában honos Buchloë prérifüvet jelöli (Buchloë < görög boűs ’szarvasmarha’, b. ágrios ’bölény’, chloe ’fiatal zöld, fű’). Szintén idetartozik a bölénylapu, azaz bëléndlapi (Csíkmadaras) | bölénylapi (Gyergyó) | bölénlapi (Csíkszentimre), illetve a bölénmag (Réty) | belén, belénmag (Balaton-mellék). A bölénymag elnevezés a jókora, cseresznyéhez hasonlító bogyóra utal. Végül idetartozik még a bölényvirág, mely erdélyi népi elnevezés Gyergyó-szárhegyen.
A beléndek régi csalmatok elnevezése metaforikus terminus: a csalma török turbán, régen ’hosszú süveg’ jelentésű volt. Nyelvújítási összetett szó, 1807-ben
a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) olvasható először. Minden bizonnyal a szerzők szóalkotása. Az elnevezés alapja a jelölt növény korsó alakú, tölcséres
pártája és fedővel nyíló toktermése lehetett.
A burgonyafélék családjának kis nemzetsége mintegy tíz fajjal. Lágy szárú, általában mérgező növény. Legismertebb nálunk a bolondító beléndek, melynek minden része erősen mérgező, már a kigőzölgése is fejfájást és kábulatot okoz. Erre vonatkoznak bolondítófű és bolondító csalmatok hasonnevei, valamint a tyúkméreg (R. 1832: Kresznerics, 1843: Bugát, 1874: CzF.), melyet alighanem Kresznerics Ferenc vett át a németből tükörfordítással; vö. német Hühnergift
’Solanum nigrum’. A névadás magyarázata az, hogy a jelölt növény mérgező, a baromfit féltik tőle. Régebbi füvészkönyvekben olvasható a beléndek disznóbab
neve.
A korai civilizációkban az istenek növényei közé számították, később az ördög művének tekintették, és száműzték a boszorkánykonyhába. A középkorban ez
volt az egyik alkotóeleme a boszorkányok hírhedt „repülőkenőcsének”, „boszorkányzsírjának”, mellyel ha bedörzsölték magukat, révületbe estek. Képzeletben repülni tudtak, mai szleng szerint „elszálltak”. További társneve a magyarban a csábítófű, csodabab és az ördögszem.
A beléndek ókori nevei is szerteágazó asszociációkat idéznek: dioszkyamosz ’Zeuszbab’, hypnotikon ’altató’, emmanesz ’bolondító’, inszana ’őrjítő’, pythonion ’sárkányfű’, apollinarisz ’apollófű’.
Ittas vagy kábult állapotot jelöl a beléndek héber šikkárón neve is. A Szentföldön öt beléndekfaj is él, az aranysárga beléndek ’Hyoscyamus aureus’ a jeruzsálemi óváros falain is nagy tömegben látható.
Az idők során a beléndeket nemcsak bájital főzésére használták, hanem számos módon visszaéltek vele, mérget is kevertek belőle. A tesszáliai boszorkányok
a sötét földi hatalmak és Hekaté növényének hívták. A germánok bilsa, pilsen, pilsenkrut néven ismerték, és fontos varázsszernek tartották. Felejtő italt
készítettek belőle, és erotikus esővarázslást is végeztek vele. Nagy szárazság esetén az asszonyok a legfiatalabbat királynővé választották, akinek meztelenül kellett a mezőn beléndeket gyűjtenie.
A beléndek azonban élvezeti szer is volt, már Dioszkuridész beszámol arról, hogy magvait mákkal és ópiummal együtt méhsörbe vegyítették. A germánok is
ízesítették a sörüket beléndekmaggal, ez volt az úgynevezett pilsen-sör, mely természetesen sokkal mámorítóbb volt, mint az egyszerű árpasör. Egészen addig, amíg az 1516-os sörtörvény megtiltotta Németországban a beléndek alkalmazását a sörfőzdékben. (Ez a törvény tekinthető az egyik első kábítószerellenes rendeletnek!) De továbbra is használatos maradt, mint a szerelmi bájitalok alkotórésze.
A középkori fürdőkben az általános erotikus hangulat feltüzelésére beléndekmagot szórtak a füstölőkbe. A fürdőzők nemcsak ruháikat, hanem erkölcsi gátlásaikat is levetkőzték, kicsapongó orgiák színterévé változott a fürdő. Ezeket számos XVI. századi rézmetszeten is megörökítették (pl. Virgil Solis).
Noha már az ókori szerzők óva intettek belső alkalmazásától, az újkor kezdetén sok iszonyatos és visszataszító dolgot műveltek az „ördögi beléndekkel”. Hogy fajtalan cselekedetekre vegyék rá a lányokat, beléndekből kotyvasztott bájitalt itattak meg velük. Úgy kellett alkalmazni, hogy az egyén ne veszítse el öntudatát, „s bár nyitott szemmel, de lélekben vakon engedjen megrontójának, esetleg felfokozott szexuális izgalomba jutva maga lépjen fel aktív kezdeményezőként” (Louis Lewin: Phantastica).
Külsődleges használatát balzsam vagy olaj formájában az orvosok mindig is dicsérték. A keresztény kolostorok napfényes kertjeiben is gyökeret vert a beléndek. Az ókori szerzők műveit és a helyi népi ismereteket jól hasznosították a szerzetesek, akiknek botanikai ismeretei révén a növénygyógyászat komoly fejlődésnek indult.
Nálunk fogfájás ellen is használták a növényt. Az Ethnographia 1892. évfolyamában arról tudósítanak, hogy Somorján a száraz kóróján lévő gyümölcseit összeszedik, a magjait megszárogatják; szenet tesznek egy fedőbe, s arra ráhintik a magokat. A fogfájós egyén száját kitátva ráborul a füstre, lepedővel betakarják, s néhány percig ilyen helyzetben hagyják. A Szigetközben is gyógyították hasonló módon a fogfájást a növény „párájával. Szenyet [parázst] tettek egy edénybe, arra hintették a magokat, kendővel körülvették és a fejet gőzölték.” A Baranya megyei Nagyvátyon a fogfájás legnépszerűbb növényi ellenszere szintén a beléndek volt. Magját, a bölémmagot izzó cserépre tették, s egy kis tállal letakarták. A tál feneke jól megfüstölődik, a tálba forró vizet öntve a fölszálló gőzre kell a betegnek tátott szájjal hajolnia. Azt mesélik, hogy az ilyen gőzölés után sok kukac jön ki a fájós fogból, s az egészen rossz fogak ki is esnek.
Hazánkban májustól júliusig virágzik. A termése bögre alakú tok, éréskor a teteje, mint egy kupak, leválik.
A beléndek neve néhol a népnyelvben bariska [pl. Apátfalván ’Hyosciamus niger’ (ÚMTsz.)]. A kisbárányt becézik a bariska szóval. A nyelvjárási adat szerint Apátfalván a bariskát, azaz a beléndek éretlen termését játékszernek használják a gyermekek; és ott báránynak, illetve tehénnek is nevezik (ÚMTsz.).

A szűzbariskabárányszűzfa a’Vitex agnus-castus’, mely ma barátbors az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszavával. Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a Pliniusnál már olvasható latin agnus = vitex növénynév (< görög hágnosz = lygosz ’ua.’) folytatója. A görög hagnós hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész a növénynek tisztító hatást
tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’).
A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete háttérbe szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin
agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek
a növény régi (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, szittyabárány, barátbors elnevezései.
Ez utóbbi terminus a kolostori élet megpróbáltatásait őrzi. Miután a barátoktól teljes önmegtartóztatást követeltek, a szerzeteseknek szükségük volt olyan szerekre, amelyek megszabadították őket a testi gerjedelmektől. Jól ismerték természetesen a régi írásokból és a népi gyógyászatból az afrodiziákumokat, nekik azonban éppen ellenkező hatású, szexuális vágyakat elnyomó szerre volt szükségük. Végül megtalálták a keresett növényt.
Már Dioszkuridész ismertet egy agnos nevű bokrot, melyről azt írja, hogy „a Démétér tiszteletére rendezett ünnepségeken a szüzességüket megőrző lányok
alatta háltak, lygosnak azért hívják, mert ezzel az ágaiban lévő szilárdságra utalnak, levét elfogyasztva a nemiségre való hajlandóság mérséklődik”. A
monda szerint Héra, a házi tűzhely istennője is ez alatt a bokor alatt látta meg a napvilágot. A növény a megtartóztató házasság jelképe lett, de a szerzetesek,
akik a növény magjait ételeikbe keverték, és elfojtott ösztöneiket legyűrték, szűzies életének is szimbólumává vált. Arnaud de Villeneuve, a XIII. század
hírneves tudósa is dicséri a barátbors erényeit, akár 1526-ban Matthiolus, aki szerint „a barátbors a testi vágyat csökkenti. Nemcsak a magok, hanem a
levelek és a virágok is.”
Ugyanakkor a népi gyógyászat éppen az ellenkezőjére használta a növényt: menstruációs zavarokat és görcsöket csillapítottak vele, impotencia ellen javallták.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: -

Zene: -