BARKÓCA – növény (családnév)
(Fotó: barkócafa)
barkócafa J: fehér virágú, hosszúkás, rőtbarna, ehető termésű berkenyeféle fa; Sorbus torminalis.
Már 1257-ből és 1325-ből adatolható a magyar írásbeliségben a barkócafa. A Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) a barkocza az Arbustum. 1583-ban Clusius művében (NomPann.) a Sorbus torminalis barkocza fa. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) barkótza a Sorbus domestica. 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) szerepel a barkótza.
Szláv eredetű növénynevünk, a magyarba valószínűleg a szlovénból került, mert a korai magyar adatok elsősorban a Dráva–Száva közéről származnak. Az alapszó minden szláv nyelvben megvan, ’berkenye’ jelentésű. Azonos a magyar berkenye alapszavával.
Hasonneve a barkolca és burkolcsa, barkócaberkenye, társneve az atlaszbogyó és az uckurucfa. Ez utóbbi az ehető gyümölcsre vonatkozik.
Uszkuruszfa nevet a Magyar Oklevél-szótár (OklSz.: pótlások között) már 1753-ból, a Borsod megyei Szendrő jegyzőkönyvéből adatol. Veszelszki Antal (1798) szerint a „tót vármegyékben” uszkurutz-fa a berkenyefa. Csokonai Vitéz Mihály Kleiszt-fordításához írt jegyzeteiben a Felföldön uszkuruc a madár- vagy veresberkenye.
Nyilvánvalóan a szlovák skoruch, oskeruch átvétele a szó. Megvan a többi szláv nyelvben is.
A latin Sorbus nemzetségnév már Bauhin írásaiban olvasható; eredetileg Pliniusnál szereplő növény neve, melynek körte formájú gyümölcseit Cato szerint tartósítva, Varro szerint szárítva fogyasztották. Vergilius arról tudósít, hogy az északi népek alkoholos itallá erjesztették.
A barkóca szép erdei fa, fáját (atlaszfa) feldolgozzák. A furkósbotokat is gyakran faragják barkócafából, mert ezt a fát, ha tavasszal megszurkálják, a
szurkálások helyét őszre görcsösen benövi. A népnyelvben van is a barkócának ’bunkósbot’ jelentése. A régi tájszótár (1838: Tsz.) is szerepeltet hasonló
alakot: berkőcés bot ’ua.’
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:
Irodalom: Barkóca világgá megy – gyermekversek, mondókák
Zene: Pannónia Néptáncegyüttes Barkóca csoportja