! Baracsi csárda - Alap - Sáregres gyalogtúra.

Szombat reggelre, várakozáson felül teljesített az időjárás felelőse, és verőfényes napsütésben buszoztunk Dunaföldvár felé.

Az autóbusz pályaudvaron mindjárt letámadtuk a büfét egy sör - lángos kombinációért, és kényelmesen elértük a buszunkat, de az átszállásnál volt egy kis

izgalom, mert a kinézett időpontban, mint utóbb kiderült, két busz is indult Dunaújváros irányába. Persze amelyiknél sorban álltunk, az pont a közvetlen

járat volt és a buszvezetőnek fogalma sem volt róla, hogy honnan indul a másik...

Szerencsére a mi buszunk kicsit késett, és így sikerült elérni.

A Csárdánál már Kata várt bennünket, aki újoncként csatlakozott a csapatunkhoz, és közösen vágtunk neki az útnak.

Nagy megnyugvással vettük tudomásul, hogy a néhány nappal indulásunk előtt esett esőt a föld beszívta, és nem kellett a sárral sem küzdenünk.

Hamar elértük az M6-os út építés alatt álló szakaszát, és az átívelő félkész felüljárót megmászva jutottunk át a túloldalra.

Kisszentmiklósra beérve találomra választottuk az utcákat, de kocsmával sajnos nem találkoztunk. Kimenetkor egy kis mezőn kellett átvágnunk és úgy értük

el a Daruszentmiklós felé vezető szekérutat.

Itt végre egy biciklis tájékoztatott minket a kocsma helyéről, így Karcsi mindjárt teljes sebességre kapcsolt, még Pista sem tudta utolérni, és el is vesztette

szem elől, így tévesen egy kisboltba ment be, ahonnan lógó orral jött ki, mire mi is odaértünk. Szerencsére csak egy ajtóval kellett tovább menni a kocsmáig,

ahol Karcsi már a kikért sörét iszogatta.

Itt majd 25 percet pihentünk, és eszegettük a lányok által sütött finomságokat.

Tovább indulva nemsokára kereszteztük a 42.-számú vasútvonalat, itt már olyan ereje volt a napnak, hogy rövid ujjú pólóban tudtam élvezni a napsütést.

Kellemes, fasor mellett vezető, kanyargós úton értük el Nagykarácsony szőlőhegyet, ahol csak pár ház volt, és egy kis sár, de azt ki lehetett kerülni, így

megmenekültünk a bakancspucolás nehézségeitől.

Kisebb dombokkal és völgyekkel tarkított kanyargós úton értünk el egy birkanyájat, majd egy tisztáson tartottunk egy kis pikniket, mert jól álltunk idővel.

Alap felé közeledve löszfalakba vájt rókalyukakra lettünk figyelmesek, mint utóbb megtudtuk, ez a kisvadakban gazdag környék, és a rókák irtásának szigorú

szabálya miatt van.

A falu határába érve elbeszélgettünk egy traktorossal, aki épp búzavetésből tért hazafelé, modernnek nem éppen nevezhető, de működőképes traktorral.

Beérkezve ismét az információforrásként szolgáló kocsmában tájékozódva tudtuk meg, hogy hol lehet vacsorázni, így a gyors fröccs után, el is indultunk a

szélrózsa étterembe.

Bőséges vacsora után Katának haza kellett mennie, mi meg holdvilágnál indultunk a 3 km.-re levő szállásunkra, az alapi vadászházba.

Itt nagyon szívélyesen fogadtak minket, és mint kiderült, lehetett volna vacsorát is hozatni, de így csak pálinkát és bort hozattunk, és egy jót beszélgettünk

a vendéglátóinkkal.

Vasárnap reggel bőséges reggelit kaptunk, még csomagolnunk is kellett, mert nem tudtunk mindent megenni, pedig nagyon finom volt minden.

Reggeli után egy kis sétakocsikázásra is volt lehetőség, amit páran ki is próbáltak, aztán lassan csak el kellett indulnunk, hisz akár mennyire is kevés

a 18 km. azért csak le kellett gyalogolnunk.

Alapot a Csémi tanyánál hagytuk el, ahol út híján a legelőn sétáltunk Rétszilas irányába. Kereszteztük a Hardi-eret, majd az Algiai-árkot, de szerencsére

egyikben sem volt víz.

A 63. számú főutat elérve, az Alap-Cecei-Vízfolyás gátján indultunk tovább nyíl egyenesen, a szinte végeláthatatlan pusztaságnak. A 3 km.-re levő Sárvíz-menti

fáknak csak épp a sziluettjét lehetett látni. A csatornában eleinte szárazság, nád és sás uralkodott, ami közül egyszer egy őzikét is kiugrasztottunk,

majd ahogy közeledtünk a tavakhoz, egyre több víz is mutatkozott a csatorna aljában.

Végül a 46-os vasútvonal hídján mentünk át a csatornán, és így értünk el Rétszilas vasútállomásához.

Innen egy töltésen vezető szekérúton közeledtünk Rétimajorhoz, közben élveztük a tavak madárvilága által nyújtott nyüzsgést.

A majorhoz érve, már az orrunk után menve hamar megtaláltuk a csárdát is, ahol a nagy hátizsákok miatt úgy néztek ránk, mint borjú az új kapura. Nem nagyon

szoktak hozzá a bakancsos turistákhoz meg, hogy valaki gyalog érkezzen.

A bőséges választékból nehezen tudtuk kiválasztani mit is ennénk, de aztán sikerült leküzdeni a nehéz feladatot. Ebéd után megnéztük a múzeumot, ahol többek

között volt egy kb. 3 méter hosszú Viza is.

Amikor kijöttem a múzeumból, akkor a virágok közt repkedő lepkére lettem figyelmes. Jobban megnézve vettem észre, hogy egy kacsafarkú szender munkálkodik

éppen, így mivel már régóta szerettem volna egy barátom számára fényképezni, elő is kaptam a fényképezőgépet, és sűrű kattogtatásba kezdtem. Elég mozgékony

egy jószág, de szerencsére a sok kép között sikerült néhány "találat".

A vasútállomás felé haladva kiszámoltuk, hogy a következő vonat eléréséhez szaladnunk kellett volna, de ehhez a többségnek nem gyűlt a foga, így kényelmesen

baktattunk a vasúti megállóhelyhez, ahol így bő másfél órát kellett várnunk a következő nekünk megfelelő vonatig.

Fényképek:

http://www.tar.hu/olahtamas/kirandul/091031alap/091031alap.html