2009.09.12. Monorierdő-Dabas

Reggel Nóra, Eszti, és Ákos is csatlakozott hozzánk a Nyugati pályaudvaron, így végül 5 fősre alakult a hétvégére összeverbuválódott csapatunk.
Hamar le is értünk Monorierdőre, és nem tétováztunk, neki is vágtunk a túrának, hiszen össze kellett rázódni az új összetételű csapatnak.
Szinte nyíl egyenesen tudtunk haladni a Pilis-Alpári-homokháton, és csak Csévharasztnál tettünk egy rövid kitérőt a Pusztatemplom romjához, ahol mindjárt egy 25 perces pihenőt is beiktattunk, hiszen látszott, hogy tudunk haladni, ha kell.
Innen egy kicsit a zöld kereszt, majd a zöld sáv turistajelzés is utunkba esett, de hamar elhagytuk, és érdekes módon a turistajelzéstől távol található kemencehősök pihenője felé vettük az irányt.
Igen csak elcsodálkoztunk, hogy milyen rendben levő piknikezőhelyre bukkantunk. Kemence, bográcsozóhely, és vagy 40-50 fő számára fedett padok asztalok, valamint működő nyomóskút is van.
Olyannyira jól éreztük magunkat ezen a nyugodt helyen, hogy 48 percet üldögéltünk és beszélgettünk, mígnem végül csak fel nem kerekedtünk, hiszen a tervezett megállóhelyünk, az Újhartyáni kocsma, még 3 km.-re volt.
Annyira belejöttünk a pihengetésbe, hogy az újhartyányi kocsmában már 1 óra 15 percet is simán el tudtunk tölteni. A Hősök terén aztán a flaskáinkba friss vizet töltöttünk, hiszen még kb. 10 km. volt még hátra a szállásunkig.
Útközben még egy teljesen elhagyatott tanyát is megnéztünk, bizony elég lehangoló volt a látvány.
Lassan kezdtünk megéhezni, így 10 perc múlva tovább is álltunk, és átléptünk a Kiskunsági-homokhátra. A Nautilus étteremig már csak egy pillanatra álltunk meg, amikor egy nagy csapat verebet láttunk. Sajnos egyre ritkábban látni ilyet. Az étterembe először félve mentünk be, mert elég puccos helynek nézett ki, de végül teljesen normális árak voltak, így alaposan belakmároztunk, ki-ki az ízlése szerint. Halászlé, gulyásleves, gyümölcsleves, és mindenféle finom hús került az asztalunkra. Én még egy somlói galuskával is megfejeltem a vacsorát, a többiek már nem merték vállalni a hasi megpróbáltatásokat.
Innen már csak 800 méter volt az iskola, ahol meleg fürdő, és puha ágy várt minket.

2009.09.13. Dabas-Apajpuszta.
Reggel arra ébredtünk, hogy már fél 5-kor elkezdték építeni a vásárosok a bódéikat a szomszédban, hiszen vásári napra ébredtünk.
Nóra kinézett az ablakon, és közvetített, hogy épülnek a standok.
Én mondtam neki, hogy akkor szóljon, ha a lacikonyha már áll, és magamra húztam a paplant. 7 órára végül mindenki összeszedte magát, és lementünk megnézni a vásárt. Egy gyors kör után, mindjárt a büfében kötöttünk ki, Laci és Nóra kivételével, mert ők még nézegették a sokaságot, és figyelték, hogy alkudoznak a malacokra.
Szép lassan azért összeszedtük magunkat és elindultunk.
Még az első kisboltban megálltunk, hogy vegyünk italokat, és némi ennivalót, aztán nagynehezen betuszkoltuk zsákjainkba az ellátmányt és nekivágtunk a túrának.
Kellett is a sok élelmiszer, mert tudtuk, hogy 26km-en keresztül semmilyen települést nem érintünk, talán Nóra 5 és fél liter vize volt egy csöppet túlzás, de becsülettel végigcipelte.
Dabast elhagyva egy kis lőtér mellett haladtunk el, majd hamarosan egy embert pillantottunk meg a szekérúton. Ahogy közeledtünk kiderült, hogy egy birkapásztor, aki kíséri haza a nyáját. Picit elbeszélgettünk vele, addig a birkák méregettek, és nem nagyon mertek a közelünkbe jönni.
Kicsit később, meg egy a földeken dolgozó házaspárral találkoztunk, akik épp igyekeztek haza. Megvártuk, míg elmentek az autójukkal nagy port kavarva maguk mögött, majd egy hídnál át tudtunk menni a csatornán.
Itt egy honvédségi területre kerültünk, de szerencsénkre nem volt éleslövészet. Változatos utakon haladtunk, erdőn-mezőn keresztül, míg el nem értük a Duna-völgyi főcsatornát. Itt megnéztük a pecásokat, a zsilipet, majd egy fa árnyékába leültünk ebédelni 40 percre. Ákosnak itt már kezdett kifejlődni a vízhólyagja, így kicsit nógatni kellett, hogy elinduljunk. Hamarosan beértünk Ürbőpusztára, ahol kiskutyákat simogattunk, majd egy nagy legelőn vitt keresztül az utunk.
Itt két őzet kiugrasztottunk a bokorból, de még sokáig láttuk a vágtázásukat, ahogy távolodtak a szinte végtelen pusztaságba.
Hatalmas szántóföldeket láttunk parlagon, amelyek be voltak szántva ugyan, de a termés csak némi gyomnövény volt.
Néhány kilométer erejéig ismét aszfalt került a lábunk alá, ezen kereszteztük a térképen 30-as számmal jelzett csatornát, majd az Apaji csatornához érve, megmosolyogtuk, a csatornából dagonya után kimászott bivalyokat, mert olyan zöld volt a hátuk a békalencsétől, mintha álcaruhába öltözött katonák lettek volna. Innen a csatorna töltésén begyalogoltunk a Réce tanösvény végén levő magasleshez, ahonnan meg lehetett figyelni a szürkemarhákat és persze meg is pihentünk fél órára. A megindulás egyre nehezebbé vált, de vigasztalt minket, hogy hamarosan a túra végét jelentő Apajpuszta kocsmájában nedvesíthetjük be a kiszáradt torkunkat.
Csak 15 percet maradhattunk, mert a vonat menetrendszerinti indulásához kiszámoltuk az időt, amin persze buktunk jó 10 percet, mert ennyit késett a vonat. A hazautunk vidáman telt, Eszti énekelt, jómagam meg elbeszélgettem egy utassal, és hamar azon vettük észre magunkat, hogy a végállomásra érkeztünk.

Kellemes hétvége volt, gazdag élményekkel, 53 km.-el és kevés szinttel.

Fényképek: http://olahtamasweb.extra.hu/090912dabas/090912dabas.html