Csincse - Tiszacsege - Hortobágy

Reggel a 05:35-ös vonattal mentünk Füzesabonyig, ahol átszálltunk a minden állomáson és Csincsén is megálló vonatra. Tartottunk az esőtől, de szerencsénkre csak a szél fújt, ami kissé hűvössé, ámbátor igen sportos tempót megengedővé tette a gyaloglást. Hamar el is jutottunk az autópályáig, ahol a már kinézett felüljárón tudtunk átmenni. Szántóföldek között haladtunk, ahol épp boronáltak, nagy port kavarva. Gelej fele nem mentünk be, mivel mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. Egy autó ment el mellettünk, és felkínálták, hogy elvisznek, de nem hagytuk magunkat, hiszen nem autókázni jöttünk. Hamarosan kiértünk a Gelej Mezőcsát között vezető műútra, és mintegy 2 km után lekanyarodtunk Ároktő felé, amerre néhol találtunk utakat, de nagyrészt csak irányban mentünk, a jól járható szikes pusztán. Egy utunkba eső használaton kívüli itatónál megpihentünk, majd némi elemózsiát vettünk elő és jól megtömtük a bendőnket. Amikor egy kukoricás mellett haladtunk, Lacinak megtetszett a száraz levelek zizegése, így azt felvettük, és a kukoricából is szedtünk pár csövet. Ároktőre beérve egy fagylaltost találtunk, így nem keresgettünk kocsmát, hanem fagyiztunk egy jót. Az átkelőhöz érve, szerencsére a forgalom miatt folyamatosan üzemelő lapátkerekes hajtású köteles komp hamarosan átvitt minket a túloldali halászcsárdához. Itt filézett harcsahalászlével és kecsegével enyhítettem éhségemet. A szállásunkat felkutattuk, és bár eleinte még terveztünk egy kis levezető sétát, de végül csak a mintegy 20 méterre levő Tiszapartra mentem megnézni a naplementét. A másnap reggeli hatórás indulást, a 6 órai felkeléssel cseréltük el, de még ekkorra sem melegedett fel a levegő. Jó tempóval vágtunk neki a napi távnak, amivel elég hamar leküzdöttük, az első tucatnyi km. Aszfaltját. Az útőrháztól viszont nekivághattunk a pusztának, miközben százával húztak el fejünk felett a vadlibák. Egy tanya mellett elhaladva, integetett nekünk egy ember, hogy kerüljünk beljebb. Teával kínált és jól elbeszélgettünk. Jó fél óra után indultunk tovább, elköszönve a szürkemarhákat hazaterelni készülő gulyástól. Érdekes érzés volt sétálni a pusztában, sehol egy lélek, míg a szem ellát. Egyszer csak a távoli messzeségben feltűnt egy biciklit toló alak, aki szemből közelített ugyan ahhoz a hídhoz, ahova mi is igyekeztünk. Nocsak, egy turista, mondtam Lacinak, hisz bukósisak és hátizsák nem jellemző a betyárokra. A hídhoz pont egyszerre értünk és itt ért a meglepetés, hogy személyesen Kulisz mesterrel hozott össze a sors. A nagy Magyar pusztaságban éppen a közelgő verseny terepi felmérését végezte. Tovább gyalogolva a pusztában találkoztunk csikókkal, csikósokkal, ménessel, szürkegulyával, szóval benne voltunk a hortobágyi puszta közepében. Máta felé közeledve már kidomborodott a turisztikai központ, és egyre több lovas kocsi, ökrösszekér, majd mindenféle árus, és a végén a csárda is meglett. Ez utóbbit már mi sem hagytuk ki, hiszen nem minden nap ehet az ember szürkemarhagulyást, és rackajuhból készült pörköltet. A kaját lesétálandó, elmentünk a kilenclyukú hídhoz, aztán szépen lassan kiballagtunk a vasútállomásra. Füzesabonyban a csatlakozó vonat késett volna 50 percet, IC-re meg nem volt hely, de azért felszálltunk mi is. A kalauz mikor jött, tisztában volt a helyzettel és nem kért semmit, csak a normál jegyet. (így csak 10 perccel később értünk be, mint az eredeti vonattal menetrend szerint kellett volna)

Fényképek