Reményik László

Repjegy 1

 

 

 

BEVEZETŐ

 

 

Feleségemmel, Katival, 2011-től évente egy-két alkalommal keltünk útra, külföldre. A Covid19 világjárványt követően a sors váratlanul tálcán kínálta a rendszeres utazás lehetőségét. A tágabban értendő európai kulturális környezetben jellemzően magánszervezésben utazunk, költséghatékonyan. További kontinensekre irodával. A megszerezhető élményt a távolság nem növeli. Nyitottnak, befogadónak és aktívnak kell lenni. Elsősorban gyakorlati szempontokon alapulnak a leírások, és személyes benyomásokról szólnak. Érett fejjel, és életem nagyobb részén nem látva összegeztem. Az útleírásokban magamat látó képességgel ruháztam fel, mert továbbra sem a megváltozott egészségi állapotom alapján gondolok magamra. Az utazások emberileg tovább gazdagítottak.

A Repjegy című kötet sorozatnak indul. Az első kötetben a 2011–2023 közötti időből harminc út szerepel, nem időrendi sorrendben. Tizennyolc országban jártunk: Albánia, Ciprus, Csehország, Egyesült Királyság (Gibraltár), Észak-Macedónia, Georgia, Görögország, Jordánia, Lettország, Litvánia, Marokkó, Montenegró, Olaszország, Peru, Portugália, Spanyolország, Szlovákia, Törökország.

 

 

 

1. CSOKIS MÜZLI – Malaga (2022)

 

 

Vajon kinek mi jut eszébe Malaga kapcsán? Keveseknek Picasso, aki tízéves koráig élt itt. A róla elnevezett múzeumban a pirinkó alkotástól a falméretűig a kiállított művek kronológiai sorrendben tekinthetők meg. A faltáblára felvitt fiatalkori miniatűrök az idő koptatófogát magukon viselve lettek falra akasztva, alig-alig kivehetők a vonalak. Picasso nőkhöz való vonzalma és viszonya a nőalakok groteszk ábrázolásán elgondolkodva érthető meg, vagy még úgy sem, mint például a feleségemnek és nekem sem. A szexualitás megjelenítésének formavilágáért nem ment tanácsért a szomszédba. A bicikliből bikafej remeke sem hozta meg a kedvünket. Sokáig tartott a múzeumból utcára kitalálás. A kávézón át sikerült.

A város történelmi központja zsebkendőnyi területen összpontosul. A Picasso-múzeum közelében található Európa harmadik legnagyobb katedrálisa. A lakóházak dzsungelében lévő 84 méter magas épület hivatalosan 10 órától látogatható, de aki egy órával korábban érkezik, részt vehet a misén, és nem kell belépőt fizetnie. A monumentális térbe belépve teljesen más érzet fogott el, mint a szellős bolognai-ban. Ide a gazdagság összes csecsebecséjét összehordták. Nemcsak a régi korok spanyol művészeinek legjobbjait lehetett végignézni, hanem a spanyol hódítók embervérben fürdőző aranyvadászatának hasznosulásán is el lehetett gondolkodni. 1528-tól negyed évezreden át épült. A barcelonai La Sagrada Famíliához hasonlóan a La Manquita is befejezetlen. Két tornyot terveztek, de csak egy készült el. Erre utal a neve is, amely spanyolul egykezű hölgyet jelent. A város sétálóutcáján túl, az Alcazaba alatt, annak bejárata mellett, az időszámítás előtt I. században emelt római amfiteátrum maradványa. A színház felső karéja látogatható. A küzdőtérre lejutást szalagkordon tiltja jelképesen. Akárhányszor járok történelmi jelentőségű építészeti emléknél, a vele megegyező korszakból merítő olvasmányaimból kiindulva odaképzelem a kor világát és emberét – ebben az esetben a rabszolga és az oroszlán viadalát, nem. Alcazaba. A mór erődítmény a VIII. században épült, számos része XI. századi. A város kormányzóinak palotája volt. Spanyolország legépebben megmaradt ilyen épületegyüttese. Az erődítmény egykor több mint száz toronyból, valamint három palotából állt. Ugyanannyi fal védte. Kettő a mai napig állja az idők viszontagságait. Volt feljebb is. Negyedóra kaptató a Gibalfaroig. Az erődítmény és a vár közötti dombba keresztirányú alagutat vájtak. A boltív alatt átvezető úton, többek között a Földközi-tenger fölé magasodó kilátópontig is el lehet jutni. Az átjáró mélyében utcazenész. Énekét gitárjátékával kísérte. Ügyesen kihasználta az üreg hangosító, és visszhangosító akusztikáját. Az Alcazaba fölött, a 130 méter magas dombon lévő mór vár közeléből rálátás nyílik a bikaviadal arénára és a kikötőre, másik irányba fordulva a hegyekre. Elsősorban a természeti környezet és a panoráma miatt érdemes ide feljönni – a 35-ös járattal is elérhető. Korát megelőzően a föníciaiak által épített világítótorony segítette az árbócos hajók kormányosainak tájékozódását. A 929-ben épített várat a XIV. században a katolikus uralkodó ellen felkelő malagaiak megostromolták. A lázadók bukását az élelemhiány okozta.

Ha már az éhségnél tartunk, térjünk be az 1868-ban átadott városi piacra. Előzetes olvasmányaim ínycsiklandóan beharangozták, milyen ízletes halakat lehet tányéron kapni. Körbejártuk a nyüzsgő vásárcsarnokot, még a raktárak mélyébe is belestünk, de rákon és kalamárin kívül csak nagyítóval látható méretű sült halacskát nyelhettem volna. A nyers halat pedig kimondottan nem komálom – belőlük termetesebb példányokból zsákszámra vásárolhattunk volna az árusoktól. Hogy milyen ezen túlmenően a vásárcsarnok? Árubőség, harsány kereskedők. Kiapadhatatlan csevejtenger. Magányosoknak és depresszióra hajlamosaknak terápiás élettér. Színes forgatag. Nem különben a tetőzet. Színes üvegtéglákból lett kirakva.

Gibraltárra tartunk. Úgy lehetünk vele általában, hogy ha eszünkbe jut, rácsodálkozunk, ha nem, fel sem tűnik. Malagából La Linea (Lá Linnyá) a távolsági busz végállomása. Innen rálátni az angol tengeren túli terület helyi jelképére, a jellegzetes formájú sziklára. Bal oldala a magasabb, 400 méter, és a kopárabb. Jobb felé lejt, arra zöldebb. A buszvégállomástól a határátkelőhelyig 8 perc. Stempli az útlevélbe, és már indulunk. Közelben buszmegálló. A többség velünk együtt gyalogosan vág neki az útnak, amely ezúttal nem Rómába vezet, hanem a kontinentális Európa dél-nyugati csücskébe. Oldalirányba eltolható fémkerítés állja utunkat. Az autósokét piros jelzőlámpa. Balra a brit légierő vegyes használatú repülőtere. Összevont le és felszállópályáját, a városi autóút keresztezi. A légikikötő aszfaltján két Easy Jet járat, és a hajtóművét alapjáraton tartó katonai gép. Útközben két jelképpé vált angolszász tárgyi emlékkel ismerkedtünk. A piros színű postaláda igazi vasmonstrum. Másfél méter magas, és ugyanolyan széles. Könyvméretű küldeményt is bele lehetett csúsztatni. A másik, a szintén piros színű utcai telefonfülke. A készülék nem adott vonalat. Két alagút után a sétálóutca következett. A teraszokon teát szürcsöltek a vendégek, nem kávét. Órányi városnéző sétát követően megérkeztünk a sziklára közlekedő kabinos felvonó pénztárához. A II. világháború előtt átadott felvonó kabinja eredeti. Kivitelezésében igazodik a mediterránhoz. Elöl, hátul és a tetején nyitható ablak. Emelkedés közben könnyen észrevehető az alattunk felfelé kanyargó turistaút. Ekkor már mindenki várakozással teli hangulatba kerül: a fenséges kilátás vágya, és az Európában egyedül itt szabadon élő majmok miatt. A kabinból kilépve berber makákók csoportja vett számba minket, de róluk később. Mi más is következhetett volna, mintsem a vendéglő – könnyen kihagyható. Két kilátó – nem törődtünk velük. Mivel előzetes ismeretünk nem volt róla, ezért meglepett, hogy alapból csak talpalatnyi területen lehet mozogni. Azon túl csak azok mehettek, akik tizenhat euróért belépőjegyet váltottak. A terület attrakcióira szólt. Velünk együtt a többi turista is sarkon fordult. A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozása fölött állunk. Hét ágra süt a nap. Vajon milyen a kilátás? Esetünkben, már a középtávolság is beleveszik a párába. Gyanítom, ez a jellemző látkép. Szerencse kell Marokkó megpillantásához. Inkább a tudatnak lehet fontos a kitüntetett földrajzi pont, mintsem a szemnek a vizualitás. Vagy, kinek hogyan. A majmok kapcsán teljesen más az optika. Mindenkinek tetszése szerint szolgáljon tanulságul az alábbi eset. A kabinból kilépő utasokat arra biztatják az alkalmazottak, hogy elölről vegyék fel a hátizsákot – így tettünk mi is. A szemtelenebb majmát az arra hivatott szakember farúddal elkergeti. Ám hatáskörén túl érvényesül a természet törvénye: aki ügyesebb, az nyer. A felvonóból kiszállva, Kati elölről magára öltött hátizsákja iránt máris élénk érdeklődést tanúsított az egyik ártatlan képű makákó. Őt még sikerült lerázni valahogyan, de a következő útonálló már kemény diónak bizonyult. Történt ugyanis, hogy úgy tapadt a feleségemre, mint fára a csiriz. A szemén látszott, hamarosan akcióba lép. Nem tétovázott. Villámgyorsan felugrott a hátizsák bal oldalára. Egyik kezével megkapaszkodott benne – 7-10 kilogramm – másik kezének ujjaival belenyúlt a hálós részbe, amelyben flakonos fertőtlenítő mellett két csokis müzli volt. Ügyes ujjaival kihalászta az édességet, majd angolosan lelécelt – nem kis örömére Katinak. A kellemetlen intermezzo pár másodperc alatt lezajlott. A velünk szemből érkező népes hölgycsapat egyszerre fogta hasát nevettében, és kattintotta a képrögzítőt. Visszafelé jövet az ominózus helyhez érve, rátaláltunk az aldis müzlik széttépett csomagolására. Hogy ekkor mit mondott a feleségem, maradjon családi titok. Csak nagy sokára nyugodott meg. A hibát akkor követte el, amikor megfeledkezett a hálós rész tartalmáról. A tárgyakat teljesen fedte a lyukacsos szövet. Tapasztalatból tudhatta az enyveskezű, hogy közülük melyik a csemege. Amikor ráugrott a hátizsákra, a két arc fél méterre lehetett egymástól. Kati meg sem mert mukkanni, mert tartott a majomtól, aki könnyen megkarmolhatta, megharaphatta volna, netán hálája jeléül puszit nyomott volna arcára. Ha manapság eszébe jut a kalandos történet, még mindig heves indulatot vált ki belőle – közben azért elneveti magát. Rövidebb kitérőt tennék a berber makákó kapcsán. Északnyugat-Afrika az őshazája. Hogy természetes módon került-e Európa eme szegletébe, nem tudni. A főemlősök idővel felkeltették az európaiak érdeklődését. Néhány példány Hessenbe került, ahol képesek voltak szaporodni, és gyökeret eresztettek. Minden mehetett volna simán. Veszett kutya megjelenése miatt, megelőzés céljából, a hatvan főre duzzadt kolóniát elpusztították. Térjünk vissza Gibraltárba. Eleinte szabadon mozoghattak a 6,5 négyzetkilométeren. Ám történt egyszer, hogy jeles ünnepség alkalmával a kormányzó díszes kalpagját elcsórta az egyik majom – talán még a töltőtollat is magával vihette. Lett belőle égre-földre szóló hahota meg kemény retorzió. A majmokat törvényileg kitiltották a cityből. Azóta is érvényben van. Négyszáz ártatlan képű makákót súlyt a törvény szigora. Emberi fogalom szerint kollektív bűnösség áldozataivá váltak. Hogy mit kaphatott fajtársaitól a félig-meddig köztörvényessé vált kalandor, nem árulták el. A felvonóhoz indulunk. Az emelkedő utolsó métereit teszi a jármű. Az érkező kabin rácsos elejére kalózokat megszégyenítő ügyességgel ráveti magát egy majom. Könnyen elképzelhető, hogy ekkor miként változott meg a jármű elejében álló hölgy szívritmusa. Arckifejezésének módosulását pedig ne is firtassuk velőtrázó sikolya miatt. Ugye érdemes felkeresni Gibraltárt.

Kora délutánra visszaérkeztünk La Lineába. A távolsági busz végállomásának környezetében szellős lakótelep. A házak között portékáikat elpakoló piacozók. Az egyik kocsma terasza meglepetésre zsúfolásig tele. Ám a vendéglősök többsége ekkor még csak készülődik a nyitáshoz. Jó érzéssel bolyongtunk a lakótelepen. Árnyékos parkba tértünk be, leültünk. Itt megint átélhettem a testemtől való elszakadás kiváltságos érzetét, amikor csak a tudat létezik: Perkupa és Limassol után ez volt a harmadik ilyen eset.

Két nap, két irányból a tengerparton. A malagai főpályaudvar közeléből 5-ös busszal a Campo de Golf strand legtávolabbi megállójáig tartunk. A centrumtól nyugati irányban vagyunk, túl a reptéren, Torremonilos közelében. A homokos partra levezető kemény burkolatú út mellett strandfelszerelési cikkek kölcsönözhetők. Felhőtlen az ég. Nyugati szellő hajtja a hullámokat. Közelben a nemzetközi légikikötő. Első emlék a fejünk felett ötpercenként elhúzó utasszállító gépek visszafogott menetzaja. Hullámokkal kombinálva kiváló hangfelvételeket készítettem róluk. Meglepetésre nudista szakasz következett. Milyen volt a felhozatal? Szavahihető informátorom szerint néhány fonnyadt hímtag. Tisztes távolságban fürdőruhás alakok. A partszakasz hangulatát élethű homokkrokodil fokozta. Igazi tavaszi strandhangulat. Nem újabb föveny következett, hanem a tengerbe tartó vízbefolyás körül kialakított természetvédelmi terület. A város felé u-alakban kerültük ki. Magas nádasok, belső tavakkal szabdalva. Néhány flamingó álldogál a sekély vízben. Madármegfigyelésre magas fapalánkba vájt ablakszemek szolgálnak rejtőzésre. A sűrű nádasba piros turistajelzés vezet. Kihagytuk. A pallón visszaérkeztünk a partra. Strand vendéglőkkel, majd egy újabb, ezúttal kiszáradt mederágy a tenger felé. Nehezen találtuk meg a gáton átvezető ösvényt. A túloldalon aláereszkedve kutyás eldorádó. Az eldobott labda után tízesével szaladtak a házi kedvencek. A helyben maradók ugatással jelezték tettrekészségüket. A többiek hasig a sós vízben. Balról feltűntek a tizenkét emelet magas lakóházak. Egyre gyakrabban követték egymást az éttermek. Lábakon álló, csónak alakú fémedény tele homokkal. Az izzó parázs fölött villákra helyezve, nyársra felhúzott halak – így készül a tányérra való. Túl az illatfelhőn, egészen a városközpontnál lévő személy- és teherhajó kikötőig, homokos partszakaszok váltják egymást. Egyre több a lakóház, egyre több a napimádó. Megfigyeltük, hogy a homokba gödröt ásnak a strandolók. Nagyobb kannában sangriát tesznek bele. Lefedik homokkal és folyamatosan tengervízzel locsolva próbálják hűsen tartani. Az edényből több színes szívószál lóg ki. Mindenkinek meg van a saját rácsatlakozási pontja. Okos. Mi viszont mást gondoltunk Katival. Az égető nap heve ellen a magas házak árnyékába menekülve sétáltunk tovább. A vendéglők terasza zsúfolásig hangoskodó fiatallal. Közel ötórányi lazulást követően visszaérkeztünk a centrumba.

Másnap irány a 3-as busz megállója. Cél a városközponttól keletre eső családi strand utolsó megállója. Többnyire magas lakóházak mellett gurultunk. Nemcsak az útközben látott környezet fogta a tekintetet, hanem a buszmegállótól a partig vezető térkövezett út látványa is. Az érdeklődő kérdésre bárki rávágná elsőre, hogy szívesen lakna itt. Az előző napinál jóval erőteljesebb hullámok rontottak a homokos partnak. A hajókikötőig tartó út ezúttal rövidebbnek bizonyult, mint előző nap, de annál jóval hangulatosabb. Számtalan pálmafa alkot kisebb-nagyobb zöld oázist. Szűrt árnyékukban fél futballpályányi területen tömör, pihe-puha pázsit csábít letelepedésre. Bőven van időnk, maradunk. Ez valóban az idill netovábbja: hátunk mögött a civilizáció nyújtotta biztonság, mi pedig a pálmafás zöld oázis kényelméből élvezhettük az elénk táruló homokos tengerpartot, és a végtelembe vesző kék víz romantikáját. Nehezen áll útra a lábunk. Köves partszakasz következett hosszasan. Rákényszerültünk a pálmafás sétányra. Balra a víz, jobbra a forgalmas közút, amelyen nem rég érkeztünk. Igazi nagyváros Malaga. Lüktető gépjárműforgalom, de kipufogógáz szaga csak egyszer-kétszer csapta meg az orromat. Az otthoninál jóval fiatalabb az autópark, emiatt a zajterhelés is alacsonyabb. A városi buszok mindegyike újszerű. Útba esett a tizennégyezer fő befogadására alkalmas bikaviadal aréna. 1876-ban került sor az első összecsapásra. Az épület zárva. Kár érte. Közelében nagyobb market. Előtte jól öltözött, középkorú fickó tartja a markát. A 32 Celsius fokos meleg hűsítőért kiált. Jégkrém lett belőle. A nálunk kapható, csontra ugyanolyan terméknél ízletesebb. Ráérősen időzünk a padon. Hátunk mögött egy vendéglő terasza. Jól öltözött nyugdíjas hölgyek beszélgetve söröznek. Eközben a kolduló férfit mindenki kikerülte. Pár buszmegállónyira a városközpont. A kikötő című fotó kedvéért leügyeskedtük magunkat a part közelébe. A kattintás előtt érkező, majd leparkírozó furgon teljesen kitakarta a fotótémát.

A 2-es busz külső végállomásától negyed óra az 1855-ben megalapított városi botanikus kert. A látogatást várakozás előzte meg részünkről. Némi hiányérzet maradt utána. Apró örömök azért adódtak. Megleltem egyik kedvenc fámat, az oldalágaiból a földbe gyökereket eresztő fajtát, melyet jobb híján, magamban „földeléses” fának neveztem el. Tenyeret betöltő termést hozó citromfa. Virágzó hibiszkuszfák. Régi emlékemet felújíthattam a papagájvirágról. Felfedezést jelentett az amerikai kontinensen őshonos elefántláb (buzogányfa). Magassága 4-10 méter. A föld felett szétterülő törzsének körmérete egy méter, ebben tárolja a vizet. De húsz centiméterrel feljebb már csak harmada, a végére kicsúcsosodik. A magasban szélrózsaként szétterülő levelei keskenyek és hosszúak, vízszintes állásúak. Csermely táplálta tavacska, egymástól pár tíz centiméterre növő fák sűrűje, valamint a kertet létrehozó tulajdonos háza a további látnivalók. Délután ellátogattunk a Malaga parkba. Itt dúsabb, és talán bujább is a flóra. A fák, a bokrok és a virágok előtt latin feliratú táblák. Pad, pad után. Igaz, a pálmafák gyér koronája a napsugarakat csak szűrni képesek. Kiszélesedik a tér. Középen kör alakú színpad. Hétvégén flamenco est, hirdeti a plakát, de hol leszünk akkor már. A rendre fegyveres parkőr vigyáz: a füvön csapatosan tanyázó hajléktalanok. Itt is, és a belvárosban is, rengeteg hullámos papagáj. Ahol erősebb a motorizációs zaj, ott felcsavarják a hangerőt. A pihenőpark két szélében egy-egy eltérő irányú forgalmat lebonyolító főútvonal. A városból kivezető a pálmafás tengerparti oázis felé tart.

Térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetes, laza, magától értetődik, de mondhatnám úgy is, hogy emberarcú. A buszvezető, az információs pultnál dolgozó, és a pénztáros is úgy beszél a hozzáforduló személlyel, mintha a legjobb barátja lenne. A régi városrészektől eltekintve szélesek és jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járófelület és az úttest magassága között alig van különbség. Emiatt a kevésbé figyelmes turista könnyen letéved a járdáról, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a közlekedési lámpa zöld jelzésére nem érkezik gyalogos, a járművezetők simán áthajtanak a piroson. Ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni a járatot, mert máskülönben lendületből továbbhalad: vajon hogyan tesznek ellene a nem látók? Mivel többször is buszra szálltunk, nyugodtan kijelenthetem, az utak minősége közelíti a tökéletest. Ebben bőven benne foglaltatik az éven át tartó fagymentes időszak minőségmegőrző hatása is. A sofőrök útközben váltják egymást pár perc baráti csevejt követően. Szemetet nem láttunk eldobva, igaz, gyakori az utcatakarító. Kevés park került utunkba. Tiszták voltak, parkőrrel a hátukban.

A tágabban értendő belvárosban szálltunk meg, a régebbi időket megidéző Trinidadban. Egyemeletes házak eldorádója. A földszinti lakások ajtói egysávos utcára nyílnak. Az épületek előtt padok. Naplementekor jön el az idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja kitódul. Szól a zene, hangosak a felnőttek. A gyerekek mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes. Az itt lakók aligha dúskálnak a javakban. De tiszták. Szállásunk utcájának végében kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este a napi kalandozásból hazajövet fúvósokat hallottunk onnan. Nem álltunk meg a szállásnál, mentünk tovább. Az ötvenfős zenekar középiskolásokból állt. Zöme lány volt. A nézőközönséget a szülők, barátok tették ki. Elvegyültünk közöttük, és végighallgattuk a számunkra meglepetéskoncertet — Trinidad népévé váltunk.

Ronda felé tartunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros körverseny, a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is. Az utasok a szédítő mélységű szakadékok miatt inkább maguk elé merednek – így tett a feleségem is. A hosszan tartó szerpentin csak rátesz az egészre. A kanyarokban az út teljes szélességét kihasználja a sofőr. Felérve a gerincre megnyugodnak a kedélyek – innentől kezdve már csak a lejtmenetet kell túlélni. Feledhetetlen háromórányi élményt követően megérkeztünk. A buszterminálon összeverődött tömeg. Lehetetlen volt tájékozódni. Jobb híján követtük a vonuló népet, és amint rés nyílt közöttük, öles léptekkel előretörtünk. Ekkor még csak bizakodtunk, hogy a sétálóutca felé tartunk. Szusszantunk egyet a cél kapujában.

Két terv várt megvalósításra: a viadukt és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem kíváncsiságával. Az 1700-as évek végén a régi híd közelében megépült az új, közúti áthaladást biztosítva a várost kettészelő mély kanyonban zúgó Guadalevín folyó felett. Több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette átlátni jóformán csak a zsiráf lenne képes. Oka lehet a hídról vízbeugrás megakadályozása, vagy magas vízállás esetén a műtárgy stabilizálása. A völgyhíd túlsó végének közelében kilátó. Több ösvényen lehet lejjebb ereszkedni további kilátópontokig. Idáig mi is eljutottunk. A veszélyessé váló ereszkedést kiépített láncsor segíti. A mélyben, a most vékonyan, de egy zúgó miatt mégis hangosan csacsogó folyam partján két sárga láthatósági ruhát viselő férfi tartózkodik. Hivatalos emberek lehetnek. A vadregényes kanyon, a különleges kinézetű viadukt, és a komplex környezet összképével nem volt képes betelni Kati. Ritkán fordul elő vele, hogy valamit tökéletesnek tartson. Ez itt megtörtént.

Most tegyünk a férfiember kedvére – hátha bejön neki is. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés időszaka. Ennek első képviselője Fran-cesco Romero volt. Legkiemelkedőbb alakjává unokája, Pedro vált, aki visszavonulásáig mintegy ötezerhatszáz harci bikát küldött a másvilágra. Nem sebesült meg egyszer sem. Ezt megelőzően a görögök, a perzsák, a rómaiak, a vizigótok és a mórok is, más-más módon, de űzték a bikával való megküzdést.

Térjünk vissza az Ibériai-félszigetre. 1785-ben Rondában épült fel az első bikaviadal aréna. Egyedül itt készült kőből a lelátó. Az ötezer fő befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A viadalok jellemzően 18 órakor kezdődtek. Eső esetén elmaradt. Délkörül az arra kijelölt személyek hat harci bikát választottak ki. Három matador osztozott rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a torreádor, akár tíz perc is elegendő lehet az állat számára, hogy felismerje, nem az előtte lengetett vörös posztó az igazi vörös posztó, hanem az ember. Ebben az esetben már őt támadja. Emiatt a viadalon kétszer nem vehet részt a bika. A négylábúnak maximum negyed óra van engedélyezve az életben maradásra. Legkésőbb ekkor megkapja a kegyelemdöfést.

Játékos kedvem támadt. Magamat előtérbe helyezve élem át a továbbiakat. Szépen süt a nap. Megállok az aréna közepén. A lelátóra odaképzelem a zsongó, éljenző publikumot. A bőszen fújtató és lábával porfelhőt kavaró bikát nem. Én már csak egy ilyen, nyugit kedvelő fehér botos matador vagyok. A kör alakú küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, 66,5 méter. Vörös, kétujjnyi vastag körpalánk határolja. Magassága 130 centiméter – alacsonyságán meglepődök. A belső kör tartozéka még az a négy védőpalánk is, amely mögé utolsó reményében bemenekülhet a bika űzte néphős. Bejárata szűköcske. Oldalazva éppen csak, hogy beférek rajta. A 130 centiméter magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött hegyezem a fülemet. Már hallom is a bikaszarv öklelésétől döngő palánk rezonálását. A képzeletbeli veszély elmúltával nagy peckesen előmerészkedek. A körpalánk és a nézőtér között két méter széles árok fut körbe. A kitüntetett helyet a bikaviadalon segédkezők, fotósok és a jelentős városi személyiségek vehették igénybe. Igen, 160 centiméter magasan kezdődik a lelátó első emeletének ötsoros nézőtere. Első padjai előtt nincs korlát. Helyet foglalok az utolsó sor szélében. Látnoki szemmel nézem a város apraja-nagyja, és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó önmagamat. A harci bika tetemét nem idézem meg, és a matador esti vacsoráját sem, a bikatökéből rittyentett falatozást. Ennek ellenére én is épp bőrrel távozok a városi szentélyből, mint ahogyan Pedro tehette anno.

 

 

 

2. TURIKIRÁLYNŐ – Albánia (2019)

 

 

Fiatal felnőttkorom óta megkülönböztetett figyelemmel fordultam a politikai és gazdasági értelembe véve is zárvány Albánia felé. Röviden a közelmúlt embertelen, de tanulságos évtizedeiről: Enver Hoxha 1908-ban a dél-albániai Gjiro-kastrában látta meg a napvilágot. Nagybátyja nevelte fel, aki harcias politikai nézeteiről volt ismert. Első munkahelyén főnökének elvárása ellenére nem lépett be a fasiszta pártba, emiatt elbocsájtották. A fővárosban dohányboltot nyitott, ami gyűjtőhelye lett a kommunista eszméket valló embereknek. 1941-ben megalakult az Albán Kommunista Párt. Hamarosan ő lett a főtitkára. Hoxha a szocialista érában a szocializmust építő baráti országoktól is távol tartotta államát és szeretet népét. Ateista ország lévén a templomok kapuira lakat került. A szomszédos országokkal vasúton csak teherforgalmat bonyolított le. A nép fiai nem utazhattak külföldre. Ehelyett hétszázezer egy vagy többszemélyes betonbunkert építhetett magának a pór albán. Az elitnek földalatti luxuslabirintus járt — amerikai megszállástól rettegett a Sztálint imádó pártfőtitkár. Közben a vidéket ellátták villannyal. Felszámolták az analfabetizmust. Úgy ahogy működtek az egészségügyi intézmények is. Magánszemély tulajdonában nem lehetett személygépkocsi, televízió. Az ország lakossága nem értesülhetett a külföldi eseményekről. A munka- és az átnevelőtáborokban hivatalosan ötezer albán hagyta ott a fogát. Az 1990-es kelet-európai politikai változások fenekestől felforgatták a gettószámba menő, mélyszegénységben vegetáló Albániát is. Ezt szívesen megnéztem volna akkoriban, de a látásvesztés miatt nem kerülhetett sor rá. Negyedévszázados késéssel landolt a fapados.

A szállásadóval előre egyeztetett koreográfiából nem valósult meg semmi sem: a megbeszélt helyen és időben nem várt ránk. Kérdezősködve találtunk rá az utcaszámozás nélküli házra. A lakáskulcsot nem tőle kaptuk meg, és egész idő alatt nem találkoztunk vele — ennyi lazaság még belefér a részünkről. A konyhában nem volt főzési lehetőség. Azóta a szállások bemutatkozó fotóit alaposabban szemügyre veszi Kati. Az ablakot, és hogy hova nyílik (zárt belső tér), ezeket kell keresni. Ezt a kis malőrt jóvátették a közelben kosarazó srácok. A játéktér szélében várakozó kölykök szemük sarkából rásandítottak a hangfelvevőre. Néhányukra rátettem a fülest, mosolyogva köszönték. Lépjünk ki a mellékutcából. A hatszázezres főváros zöldell a parkoktól. A kifogástalan minőségű belvárosi főútvonalak lombkoronás fasorok között vezetnek. A vegyes életkorú járművek orrfacsaró bűze kellemetlen. Nem vitás, autóimádók az albánok. A Bentleytől a nyugdíjas kort bőven meghaladó Mercin át a limuzinig, mindenféle márkával találkozni. A belvárosban békésen megfér egymás mellett az üvegpalota, és tövében az összedőlés határán billegő kulipintyó. Extra városkép. Jelentős mértéket öltenek az újonnan felhúzott lakóházak. Gyakori az egy típusú ház több színből álló változata. A régi építésű többemeletes lakóházak téglafalai vakolatlanok. Az egykori hiánygazdálkodással, a kevésbé hideg telekkel, és az általános szegénységgel magyarázható. A magas házak árnyékában garázsból varázsolt hárombejáratú szükséglakás. A másik viskó tetején, a tetőként funkcionáló bádoglemezt az erős szél ellen nagydarab kövekkel stabilizálták. A következő lakóház tetején fenyőkert. De legyen bármilyen szegényes is egy zug, mindenhol törekednek a parkosításra. Tenyérnyi fűoázis közepén is facsemete tör a nap felé.

Közel egy hét alatt két hajléktalannak gondolt emberrel találkoztunk. Egyikőjük, a nyugdíj korhatárán lévő szegényesen öltözött nő, a főtér közelében a járdán hanyatt feküdt. Egy szedett-vedett belvárosi viskó udvaráról a drótkerítésbe kapaszkodva néhány mosdatlan purdé bámészkodott az utcára. A városi börtön előtt hosszan kígyózott a tömött szatyrokkal várakozó látogatók sora. Pár napi tiranai barangolás után arra a következtetésre jutottam, hogy az utcazenészek csak szabályozott körülmények között válhatnak közszereplővé. A Szkander bég téren a szóba jöhető két helyen egyazon időben mindig ugyanazokkal a figurákkal találkoztunk. Szabad volt kalapozniuk. Máshol eggyel sem. Kedvesek és segítőkészek a helyiek. Számosan beszélik az angolt, az olasszal sem állhatnak hadilábon. Néhány meglepetés is szembejött velünk. A városi buszokon kalauz teljesít szolgálatot. Nincs hiány ellenőrből sem. A járatokat nem számozzák, vagy csak elvétve. Ha a megállóban egyáltalán van megállást jelző oszlop, korántsem biztos előre, hogy ahhoz képest vajon hol fog lefékezni a beérkező járat. Menetrendről tájékoztató tábla errefelé csak a népmesékben létezik, vagy még ott sem.

A rendszerváltás után feloldották a magánszemélyek tulajdonában nem lehet személygépkocsi szigort. Az autómentes időszak végéig a jelentősnek mondható belföldi vasúti személyszállítás odáig amortizálódott, hogy bő húsz év elteltével, már csak négy viszonylat forgalmaz járatokat. Egy útvonalon naponta oda-vissza egy szerelvény közlekedik. Az Albán Vasutak nem képesek olyan személykocsit forgalomba kiállítani, amelynek ne lenne törött ablaküvege. Az államvasút több száz adminisztratív munkatársat foglalkoztat. Jelentős részük naplopó. A közutak mentén közlekedési rendőr nyúl síp után, ha megköveteli a kaotikussá váló forgalmi helyzet. A parkokban és a csendesebb mellékutcákban sokan társasoztak. Kivétel nélkül korosabb férfiak. Sakkozók is akadtak közöttük. Meglepő volt számomra, hogy hangfelvételt szerettem volna készíteni a kockázókról, de rajtuk kívül még vagy tucatnyian mordultak rám egyszerre. Arra gyanakszom, muszlimok lehettek, ezért reagáltak elutasítóan. Velük kapcsolatban jutott eszembe, hogy fiatalon megélhették a népnyomorító kommunizmus minden rémségét, idősebb korukat pedig áthatja a szabadság fuvallata. Kevés beöltözött muszlimmal találkoztunk. Összeakadtunk ultra konzervatívan öltözött nővel, és merész öltözetűvel is — a ruhán mélyebb nyakkivágás, de az is takarva. A fiatalabb hívő lábán rózsaszín sportcipő, fején ugyanolyan színű kendő. Muszlim öltözet kapható az utcai turkálóban is. Idekapcsolódik, hogy a tiranai turikirálynő kiszemelt magának. Véleményét nőhöz méltó módon hozta feleségem tudomására. Nem kaptak hajba értem, mosolyogva váltak el. A közeli dzsámiban szét szerettem volna nézni. A nők a külön imaszobában fohászkodtak, a férfiak a szentélyben. Az ötlet nem nyerte el Kati tetszését. Terveztem a müezzin imára hívó énekét rögzíteni. Előzetesen annyi információt sikerült összegyűjteni róla, hogy napjában ötször hangzik fel. A fővárosban 12 óra 35 perckor és 18 órakor, míg az előtelepülésen, Kasharban 5 óra 50 perckor sikerült lefülelni. Ez utóbbi azért válhatott maradandóbbá, mert az úttest túloldalától jóval távolabb lévő tornyok szétszórtan helyezkedtek el, és időeltolódással szólaltak meg. Aki ilyesmire adja fejét, érdemes tudnia, a müezzin imára hívó éneke a napfelkeltéhez és a naplementéhez van kötve, tehát mindig más és más időpontokban hangzik fel.

A Szkander bég téren több látnivaló is akad. Kati felsétált az óratorony tetejébe, ahonnét többek között a Pyramidot is felfedezte. Ez később hasznunkra lett. Az Ethem Bey mecsetet tatarozták, ezért oda nem állt szándékunkba bemenni. Baksisért simán ment volna. A további látnivalók felkeresését nem terveztük, ezért elindultunk a tér túlsó vége felé. A kormányhivatalok közelében látogatható a Bunkart 2., míg a főváros határán túl, a Dajti expresstől hatszáz méterre a Bunkart 1. Mindkét földalatti óvóhelyen fekete-fehér fotókkal, korabeli használati tárgyakkal és hangillusztrációval alátámasztott emlékkiállítás tanúskodik a XX. század hátborzongató albániai eseményeiről. A Pyramid nem más, mint Enver Hoxha építészmérnök lányának alkotása. Apja halála után emlékmúzeumnak épült. A rendszerváltást követően kulturális centrummá alakult át. Mellette a „múmia” feliratú épület. Mindkettő erősen lepusztult állapotú. Karbantartásukról szándékosan nem gondoskodnak. Átadták az enyészetnek, hogy idővel rá való hivatkozással a dicstelen épületeket lebonthassák. A Pyramid hatalmas köralapon nyugvó, alacsony piramisszerű építmény. Betonból öntötték, majd kiegészítették üveggel. Márványlapokkal fedték. Bejárati ajtaján gyújtogatás nyoma. Tetejébe több fiatal is megpróbált felmászni, de a síkos lapok kifogtak rajtuk. Népes muszlim család is próbálkozott. A közelmúlt másik árulkodó jele az enyészet rágta rozzant ház udvarán fellelt ember nagyságú szoborkompozíció: Lenin (karjai hiányoznak), Sztálin és Enver Hoxha. Milyen jól tették az albánok, hogy meghagyták a triumvirátust. Történelmük szomorú időszaka. Nem szabad feledni, az újszülöttnek mindenféle teória az újdonság erejével hat. Ebben lenne fontos szerepe a közoktatásnak. Lazításképpen a főtér közelében lévő tágas park felé vettük az irányt, ahol a távolban török kulturális program zajlott. Először mégis a vele szemben lévő Opera kávézó teraszán foglaltunk helyet. A hangfelvétel után átballagtunk a forgatagba. A török kávénak, melyet itt kóstoltam meg először, nem váltam felkent apostolává. A kávézóban mézzel átitatott, legkülönbözőbb édességcsodák uralták a pultokat. Némileg engedtünk a csábításnak.

Szálljunk fel a Porcelan feliratú buszra, és egy átszállással utazzunk el a főváros határán túl lévő, Dajti express alsó végállomásának közelébe. Az ülőkabinos felvonó az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült. A 4300 méter hosszú kötélpályán 20 perc a menetidő. A megváltozott egészségi állapotú utasok az ülőkabint ingyen vehetik igénybe, a kísérőnek nem jár kedvezmény. Az alsó végállomás közeléből turistaút vezet fel a kötélpálya árnyékában, de veszélyessége miatt csak arra hivatott személy vezetésével ajánlott. A felső végállomás tágabb környezetében rengeteg attrakció közül válogathat a kiránduló. A fővárosból autóval és busszal is elérhető a szabadidőpark. Innét a piros jelzés vezet fel az 1600 méter feletti csúcsra. A jelzést nem könnyű követni. Útközben számos egy- vagy többszemélyes romos betonbunker mellett haladtunk el. Szándékunk ellenére nagyobb kerülővel jutottunk el a hármas elágazásig, ahol balra indulva, fél óra alatt lehet célba érni. Jobbra egy másik orom 45 perc, a harmadik tárgytalan. Ha nem is tömegekkel, de néhány bakancsossal találkoztunk. A felvonótól körülbelül 3 óra alatt értünk fel a csúcsra. A jelzést hibátlanul követve egy órával kevesebb lett volna a reális idő. Verőfényben fürdőzött a hegytető, de a közelben, alattunk mélyen elterülő Tiranát a felszálló szmog és a pára miatt nem lehetett tisztán kivenni. A környező hegyeket viszont igen. Visszafelé tartva a felvonó felső végállomásán a kabinba beszállva ismerősökkel találkoztunk. Amikor a csúcs felé tartottunk, a velünk egykorú házaspár már lefelé sétált. Akkor csak intettünk egymásnak, most megpróbálkoztunk szót érteni. Annyi bizonyos, hogy az Egyesült Államokból érkeztek, és európai körutazásuk egyik állomásán találkoztunk velük. Azért az megfordult a fejemben, hogy vajon mi hozhatta Albániába őket? A Dajti express alsó végállomásától negyedórára található a Bunkart 1. Az egykori fegyveres testület telepén felépített légi és atomtámadás elleni luxus betonbunker-komplexum, éles helyzet esetén aligha váltotta volna be a hozzáfűzött reményt. A tripla bejárati vasajtó után közvetlenül megtekinthető Hoxha háromszobás, távfűtéses, fürdőszobás rezidenciája. A hatalmas labirintusban a legfőbb pártkatonáknak és családtagjaiknak lakószobákat, valamint további kiegészítő helyiségeket biztosítottak. Szórakoztatásra mozi, színház és koncertterem állt rendelkezésre. Őrt álló élethű katonabábuk fokozták a hatást. 1985-ben szívroham végzett Hoxhával. 1991-ben százezres antikommunista tömegtüntetés zajlott Tiranában. Ledöntötték a pártfőtitkár hatalmas szobrát. Egy évvel később a Hősök temetőjéből exhumálták, és szerény körülmények között újratemették. Hoxha hírhedt és embertelen tettei között tartják számon, amikor megakadályozta kalkuttai Teréz anyát abban, hogy haldokló édesanyjához hazatérjen. Teréz anya, amikor Hoxha halálát követően ellátogatott Albániába, a diktátor sírjánál imát mondott érte.

Évekkel ezelőtt útépítés miatt lebontották a főváros vasúti főpályaudvarát. A szomszédos településen, Kasharban lett kialakítva a Durrestől erre vezető szakasz végállomása. A szállástól hét kilométerre várt ránk. Mivel a menetrend szerint a Durresbe tartó vonat 6 óra 55 perckor indult, ezért kellő helyismeret hiányában úgy döntöttünk Katival, taxival tartunk az elővárosba. A vasútállomás – értsd: rém egyszerű megállóhely – teljesen kihalt. A fémkonténer-állomásépületből előbotorkált az álmos képű mindenes. Tőle megtudtuk, hogy nem közlekedik a vonat. A sínek fényesek, a peron újonnan épült, a kandeláberek is szépek. Kiemelt vágyam egyszeriben szertefoszlott. Orrot lógatva visszabandukoltunk a 200 méter hosszú, príma minőségű bekötőúton, amely kiterjedt ipartelepek között az országútig vezetett. A szélében várakozó emberektől megtudtuk, hogy onnan Tirana tömegközlekedéssel 20 perc. A balul elsült eset után arra gondoltam, hogy vasárnap lévén, a sehány utas miatt szüneteltethették a forgalmat. Ennek a gondolatnak teret adva, hétfőn hajnalban kibuszoztunk Kasharba, hiába. Ezen a napon a tengerparti nagyváros, Durres volt a cél. Mivel a vonatelképzelés kútba esett, ezért a helyiekkel a fővárosba utaztunk. A távolsági buszvégállomásra megérkezve, a tengerparti nagyváros felé éppen kiinduló járatot Kati leintette. Hol máshol is lett volna a durresi végállomás, mintsem a vasútállomás tőszomszédságában. A teljesen felújított épület ajtaja tárva-nyitva. Odabent a tiszta teret ketten takarították. A peronra kiérve, a két ütött-kopott személykocsiból álló szerelvény előtt, piros színű csehszlovák gyártmányú dízelmozdony dübögött. Mellette vasutasok beszélgettek. A velük kézzel-lábbal folytatott kommunikációból azt a következtetést vontam le, hogy 7 óra 55 perckor indul Skodrába a vonat. Az oda-vissza út felemésztette volna az egész napot, ezért letettünk róla. A vasutasok bizonygatták, hogy a Skodrából visszaérkező szerelvény 16 órakor Kasharba tart. Ez tetszett, emellett döntöttünk. A kigördülő vonat hangja semmilyen volt. Ellenben az egyre távolodó mozdony többszöri kürtje az állomásépületről visszapattanva fantasztikusan szólt és visszhangzott. Bőven volt időnk. Első körben a négy kilométer hosszú homokos öbölben tartottunk terepszemlét. A víz közelében négy-hat emelet magas tetszetős lakóházak, hotelek. A partszakasz sehol nem volt kisajátítva. Október második fele ellenére néhányan úsztak a lágyan hullámzó tengerben. Eközben az őszi nap nyári hőséget okádott. A ráérős séta közben kissé leégtek a vállaink. A környező ingatlanok ablakában itt-ott sokatmondó reklámtáblák, hány euróért kiadó a lakás. Relatív olcsósága miatt keresett hely lehet a kispénzű olaszok körében. Az ingatlanok aljában üzemelő vendéglők és pékségek az átlag albán számára megfizethetetlenek. A tetten érhető gazdagság alapja vagy a korrupcióból, vagy a maffiózó életmódból vezethető le. Közismert az albán maffia eszköztára: emberkereskedelem, prostitúció, cigarettacsempészet, fegyverkereskedelem, kábítószer-kereskedelem. Az Európában összekapart pénzt közülük sokan visszaforgatták a helyi idegenforgalomba, vendéglátásba, kereskedelembe. Emiatt rend a lelke mindennek feléjük. Albániában külsőre nyugi van.

Gondoltunk egyet, és nagy merészen újra buszra szálltunk, irány a plázs. Talán ekkor tapasztaltuk meg először, korántsem biztos, hogy szavunk hallatán a helyi ember is ugyanazt érti-e alatta, mint amire mi gondolunk. A végállomáson kellett leszállni, ahol egy Plázs feliratú tábla körvonalazódott előttünk. A másik oldalon strandcikkeket árusító pavilonsor. Minden rendben, gondoltuk. Elindultunk a kereskedők által mutatott irányba, de egyre zűrzavarosabb környezetbe kerültünk. Még a hadihajók számára fenntartott terület is felrémlett a távolban. Arcunkon kesernyés mosollyal visszafordultunk. Időben voltunk, 15 órakor szálltunk le a buszról. Útba esett a nemzetközi hajókikötő. Előtte fegyveres biztonságiak posztoltak. Közelében félfalunyi toprongy kompánia. Az elképzelhetetlenség határán túli állapotú betegnek lett maszkírozva a főszereplő. A körülötte sertepertélő mellékszereplők megpróbálták a színjátékot az arra járó embereknek pénzért eladni. Kevés sikerrel jártak. Idejekorán megérkeztünk a vasútállomásra. Menetrend szerint befutott a Skodrából indult szerelvény. Nagy meglepetésünkre a vagonokat leakasztották a mozdonyról. Hamarosan távozott a gép. A személykocsik ajtajait bevágták, majd kulcsra zárták. Megrökönyödve érdeklődtem a szolgálattevőtől. A kurta válasz „Meghibásodott a mozdony” című színmű volt. Velünk együtt két cseh fiatalember is lehangoltan távozott a most nézőtérre lefokozott peronról.

 

 

 

3. JÉGKOCKA NÉLKÜL – Zakynthos (2012)

 

 

Mielőtt megérkeztünk volna a Zakynthosra induló kompok kikötőjébe, Kyllinibe, a buszvezető kérte az utasoktól, hogy ne állítsák át az órákat. A hazai időpontnak megfelelően lett megadva a találkozás időpontja. A hosszú út alatt elgémberedett lábainkat megsétáltattuk Katival. Felderítettük a környéket. Közben kiröppent a fejemből, hogy átállítottam az órát. Visszasétáltunk a kikötőbe. A megbeszélt helyen egy szál lélek se. Nem értettük a helyzetet, még nem esett le az a bizonyos tantusz. A komp gyomrában parkírozó buszt Kati szerencsére észrevette. A hajóstársaság rövid szoknyát viselő jegyellenőrét nem könnyen, de sikerült meggyőzni, hogy a kompon tartózkodik a csoportunk, és a jegyünk náluk van.

Miután mindenki elfoglalta a szobáját, az utazási iroda telepített idegenvezetője tájékoztatót tartott a társaságnak. Kihangsúlyozva közölte, hogy az összejövetelnek helyt adó szálloda tulajdonosa a csoportot jégkockával hűsített limonádéval megajándékozza. A továbbiakban pedig megfenyegetett minket, mondván, hogy az előző csoport több tagja nem tartotta be a házirendet, és ezt a helyzetet már tudják kezelni a rendőrséggel. Ezzel számolhatunk mi is – tette hozzá. Az indokolatlan és felháborító fenyegetést mindannyiunk nevében kikértem magunknak. Nem kaptam választ. Közben megérkeztek az ajándékitalok. Mi jégkocka nélkül ittuk meg.

Másnap kora reggel Katival útra keltünk Keribe. Madarak és kabócák éneke élénkítette az ébredező tájat. A Laganasból Keribe vezető másfél sávnyi széles országút szélében lakóház, aljában market. Tej bagettel lett a reggeli. Fejünkre sildes sapkát kerítettünk, és nekivágtunk a napsütötte aszfaltnak. A táj részévé váltunk. Meglepve vettem hírül, hogy a föld felett húzódó fekete műanyag cső a vízvezeték. Ez ellentmondott a fizikaórán ötven éve tanultaknak, miszerint a napsugarakat legjobban a fekete szín vonzza magába. Túltettem magam rajta. Modern világot élünk, újszerű anyagok jelentek meg azóta. Olajfaligetek uralták a tájat. Mint ilyen alkalmakkor mindig, most is hosszú ujjú túraing, hosszú szárú túranadrág volt rajtunk. Strandolásra alkalmas partszakaszt jelzett az útszéli tábla, de úgy döntöttünk, visszafelé keressük fel. Piszkos meleg ült a tájra. Gyorsan bemenekültünk az utunkba eső viharvert útszéli beálló alá. Negyedórát engedélyeztünk magunknak. Elszántan keltünk útra. Ismeretlen, mély és tömény szag csapta meg az orrunkat. Olíva feldolgozó üzemtől származott. Az országút egysávossá szűkült. Úgy gondoltam naivan, Keri város, kijárna neki a kétszer egy sáv. Igaz, utunk során alig haladt el néhány autó mellettünk, többsége árut fuvarozott. Új téma adódott. Hatalmas területen az olívafákat földig pusztította a tűzvész. Minden fekete. Az országút szélében üde színfoltnak néhány lila színű ciklámen. Homlokunkat törölgetve tűntek fel a szélső házak. Összeszedtük magunkat. A négyszáz fő lakta zsáktelepülés szegényes. Messziről feltűnt a 18 méterszer 37 méter nagyságú, kék-fehér színű lobogó. A taverna udvarában lengedezett Görögország legnagyobb méretű nemzeti színű zászlaja. A közelében álltunk. Kerestük a világítótornyot. Hiába meresztette szemét Kati, földszintes épületeken kívül más nem jelentkezett be. Rákérdeztünk a helyi árustól, aki ujjával irányt mutatott. Kényszeredettségből újra odamentünk. Nézegettük a jelentéktelen külsejű épületet. Mindaddig vakargattuk a fejünk búbját, mígnem ráéreztünk, túloldalán lehet a tenger. A vízszintje felett 300 méter magasan állt a földszintes világítótorony. Nevettünk az egészen. Délutánra járt az idő. Ideje volt visszafordulni. Keri trafikjában feltankoltuk magunkat vízzel, majd jöhetett a lejtmenet. Erős fejfájás gyötört. Ennek ellenére felkerestük a strandot. Szívesen megmártóztam volna a vízben, de örültem, hogy egyáltalán élek. Mire megérkeztünk a reggeliző helyünkhöz, bőven ránk esteledett. A bekötőút szélében a madarak és a kabócák ismét elemükben voltak. Öreg este lett, mire ágyba kerültünk.

Másnap, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért minket a hír, a csoport többségét heveny hasmenés kapta el. Többen is érdeklődtek a hogylétünk felől. Meglepve tártuk szét a kezünket, hogy mit sem tudunk az egészről. Igen, akik a limonádét jégkockával fogyasztották, azok napokig kényelmetlen helyzetben érezhették magukat. A szállodában a jégkockát csapvízből készítették, mely nem ajánlott fogyasztásra. Másoktól megtudtuk, ez a forgatókönyv évek óta jellemzi a kelet-magyarországi utazási irodát. Hetente jelentős összeget zsebelhet be a helyi orvos, aki valószínűleg, egyben a patika tulajdonosa is. A magyar utazási iroda tulajdonosa a szezont évek óta a szigeten tölti. Aligha hihető, hogy mit sem tudna az egészről. Később jutott eszembe, hogy sok-sok évvel ezelőtt a rádiókabaréban is terítékre került egy ilyen történet.

Agios Sostisban szálltunk meg. Az apartman rendben lett volna, de az első percekben angyalian kedves háziasszonyból hamarosan kibújt a dúvad. Az is feltűnt, hogy amíg távol voltunk a szállástól, bejött a szobánkba. Sőt, erőnek erejével akkor is be akart rontani, amikor bent tartózkodtunk. A ritka erőszakosan fellépő szörnyeteg viselkedését azonnal jeleztem a telepített idegenvezetőnek, aki utána visszavett öntörvényűségéből. A mi szénánk ezután rendben volt. A strandolásra alkalmatlan partszakaszú településről fahíd vezet Cameo-szigetre, amely Az 1953-as földrengés következtében fizikailag levált Zakynthosról. A szállástól a Laganasban található turistaközpontba kétféleképpen lehetett eljutni. Szárazföldön olívaligeten keresztül, vagy a tengerben sétálva, váltogatva a keskeny parti sávval. Az utóbbi útvonal az érdekesebb.

Az álcserepes teknősök költése szempontjából kiemelkedően fontos hely a sziget. Az öböl 9 kilométer hosszú partszakasza, valamint az ugyanebben az öbölben lévő lakatlan Marathonosi-sziget a két fő költőhelyük. A nőstények május és augusztus között a parti homokba rakják tojásaikat. Két hónap múlva kikelnek a jövevények. Megszületésük után azonnal indulnak a vízbe. Jó az emlékezőtehetségük, mert húsz-harminc év elteltével visszatérnek bölcsőjükhöz, hogy ugyanitt tegyék le tojásaikat. A hímek elérhetik a méter hosszúságot, és akár a 100 kilogrammot is. Ők soha nem hagyják el a tengert. Számos helyen lehet teknőslesre befizetni. Ha sikertelenül zárul, a jegy teljes árát visszakapja az utas. Nem maradhatott ki belőle Kati sem. Nem a motorcsónak közelében bukkant fel az álcserepes, de meglátta. Visszatérve lelkesen számolt be a nyúlfarknyi élményről. Sokszor ennyi is elég.

Laganasban vagyunk. Ez a sziget üdülőközpontja. A nyugis nyaralást kedvelők ne foglaljanak szállást ide. Kedvenc kikapcsolódási helye az angol fiataloknak. Éjszakánként hangos a szórakozóhelyektől, és a magukból kivetkőző fiatalok tobzódásától. Nappal tettünk egy kört itt is. Jóval érdekesebb a 9 kilométer hosszú homokos tengerpart. Meglepett, hogy az öböl szélében több egykori nívós vendéglőnek már csak a romja mellett mehettünk el. Terveztük, hogy oda-vissza megjárjuk. A nyári nap heve másfelé terelt minket. A tojásaikat lerakó álcserepesek miatt, valamint a kikelő apróságok érdekében, a homokos part bizonyos szakaszát nyáron lezárják. A településen áthaladva jutottunk el az öböl túlsó végébe. Itt található a nemzetközi repülőtér is. Innen nem csak a behűtött, akkor még jó minőségű Mythos sör kesernyés ízének emléke maradt meg bennünk, hanem Kati ötlete is. Azt javasolta jóindulatúan, hogy ujjal érintsem meg a kaktusz szép virágját. Megtettem. Utóhatása: mintha üveggyapotot simítottam volna végig. Még másnap is éreztem az égető szúrást.

Laganastól Zakynthos fővárosa, az ugyanolyan nevű település, 7 kilométerre van. A távolsági busz végállomása a tenger szintjétől jóval magasabban, kietlen szirt tetejében. Megérkezve szétnéztünk és fogalmunk nem volt róla, hogy vajon merre tovább? Útba igazító tábla sehol. A szem elől elrejtve, a távolban lépcsősor vezetett le a fővárosba. Az első árkádsor alá bemenekültünk. Először itt találkoztam a délszaki hal és tőkehús árusítás hogyanjával. A frissen fogott halakat műanyag edénybe teszik, rá a jeget, és így árusítják a napsütötte üzlet előtt. A tőkehús értékesítésének módja minden, csak nem eukomform. Húsfogasra akasztva lóg a negyed marha, legyek martalékául. A boltba betérő vásárló a szakembernek elmondja óhaját. A kért mennyiséget a negyed marhából lekanyarítja a mészáros, leméri, és fizetés után elköszönnek egymástól. Az 1953-ban bekövetkezett földrengés nem kímélte a fővárost sem. Azóta, a régi hangulatát meghagyva, újjáépítették. A főútvonal mentén hosszasan árkádos épületek. Mögötte az utcára nyíló egyterű házak világa. A parkokban egész napon át táblázó vagy más játékba belefeledkező nyugdíjasok csoportjai. Emlékház őrzi a görög himnusz atyjának emlékét, akit itt helyeztek örök nyugalomba. Aki szeretné a régmúlt korok ma is élő bizonyosságait megcsodálni, látogasson el Exo Hora falu központjába, ahol a becslések szerint kétezer éves termő olajfa terebélyesedik. Szemben vele, ötszáz éves platán növekszik.

Várakozással tekintettünk a zenés görög est elé. Igaz, a fakultatív programban szereplő véres-májas hurka nagyobb része mindenkinél a tányéron maradt. A zenészek viszont kitettek magukért. Amíg tartott a program, mindent megtettek a felhőtlen szórakozás érdekében. Az est fénypontjaként fiatal görög legény perdült középre. Cirkuszi műsorba illő akrobatikus táncmutatványokat produkált. Véletlenszerű kiválasztással-e vagy nem, de a széken ülők közül egy fiatal karcsú leányzót magával ragadott, és alaposan megforgatta, megpörgette. Slusszpoénként bemutatta tűznyelő tudományát.

A görög éjszaka kihagyhatatlan élmény. Egyik késő délután azért mentünk át Laganasba, hogy belekóstolhassunk az esti vízparti élet hangulatába, majd utána éjszaka a tájban szállásunkra visszasétálhassunk. Nagyon megérte. A laganasi öböl partján egymástól tisztes távolságban vendéglők. Mindegyikben ugyanolyan hangerővel szólt a zene. Ez tetszett. Igaz, a parton jóval többen tolongtak, mint ahányan a vendéglők teraszán fogyasztottak. Belegázoltunk a lassan mélyülő vízbe, hogy onnan rögzíthessek. Így, a zene és a sétálva beszélgető nyaralókon túl, a partot nyaldosó hullámok is meg lettek örökítve. Visszafelé tartva, és az öblöt elhagyva, kisebb meredeken kapaszkodtunk felfelé a csillagos ég által szűrten megvilágított olívafás tájban. Még halkan hallottuk az üdülőváros éjszakai moraját, annál hangosabban a közeli házőrzők csaholását, testközelből a kabócák ezreit. Mindez a forró mediterrán éjszakával és az illatokkal párosulva, egyenesen tökéletes. Alig hallható hangfoszlányra figyeltem fel. Eleinte nem tudtam hova tenni. Addig hegyeztem a fülemet, mígnem felismertem, hogy madártól ered. Bízva a rajtam lógó hangtechnikában, rögzítettem. Itthon a felvételt elküldtem a közismert ornitológus szakember ismerősömnek: füleskuvik szólt a tájban. Visszagondoltam a pár nappal azelőtti éjszakára. A település szélében harsogó diszkó közelében árva kabóca. A zene hangerejéhez alkalmazkodó, pár centi hosszú rovar olyan hangosan ciripelt, hogy fél méterről hallgatva, fél percen túl már fájóan bántotta a dobhártyámat. Kissé távolabb görög esküvő hangulata forrósította tovább az éjszakát. Táncoltak, kurjongattak, és nagyokat nevettek az örömködők. Legyen ilyen vidám az egész életük.

 

 

 

4. MONOPOLI MONOPOLIBAN – Bari (2022)

 

 

Barit az illérek alapították azon a félszigeten, ahol ma az óváros található. Idekoncentrálódnak a történelmi emlékek. Közelében szálltunk meg a feleségemmel. Nem gondoltuk volna, hogy mennyire be fog jönni Bari és környéke. Az óvárossal kezdtünk. A Stauf vár korhűen felújítva. Magas, renovált falaira nem lehetett felmenni. Kár érte, mert onnan körpanoráma nyílt a városra és az Adriára is. A belső udvar látványos kaktuszain túl az Archeológiai és a Gipsz múzeum keltette fel érdeklődésünket. Az előbbi tárgyi leletei az ilyen helyen megszokottak szerint alakult, a gipszalkotások témái jellemzően a Bibliából származtak. Újabb épületrész következett. A soron következő ajtót vastag függöny takarta. Beléptünk az elsötétített terembe. A falakra és a padlózatra kivetített tíz élőkép folyamatosan pergett, a vele összhangban lévő hangillusztráció összeállítás tette igazán emlékezetessé. Az ókori világot idézték meg a jelenetek, egyedüli kivételnek a szélmalmot említhetem. A vetített képek legnagyobbika 600×360 centiméter. A falakon eltérő nagyságú, de az előzőnél jóval kisebb kiterjedésű mozgóképek váltották egymást. Végre valamilyen életszerű. A várkastély közelében az 1292-ben felszentelt San Sabino-katedrális. Az 1156-ban lerombolt bizánci szakrális épület helyén húzták fel. A szent hely katakombaszintjén kiskamasz termetű, nagy tiszteletben álló fiatalember múmiája. A terem-be lépő vallásos emberek sorra keresztet vetettek előtte. A középkori házak árnyékában továbbsétálva megérkeztünk a száztíz év alatt elkészült, 1197-ben felszentelt bizánci stílusú Szent Miklós-bazilikához. Itt nyugszik szent Miklós, a közismert Mikulás. Ő a város védőszentje. 1087-ben a mai Törökország déli részén lévő Demre város templomában talált nem teljes földi maradványait, olasz halászok hajójukra lopták. Bariban azért építették meg a bazilikát, hogy méltó helye legyen a szent ereklyének. A muzulmán hitű oszmán előretörés miatt vált szükségessé a sír megbontása. A kor híres embereinek porhüvelyét, így például szent Miklósét is, több helyre temették. Földi maradványának másik felét Szentpéterváron őrzik. Az egyik késői szultán és az orosz cár egyezsége alapján kerülhetett oda: cserében a leromlott állapotú demrei templom rendbehozatalát felvállalta az atyuska. A márvány és homokkőoszlopos imaterembe lépcsőn lehet lejutni. A falban ráccsal védett nyíláson át benyúlva lehet a szent ember csontjait rejtő szarkofágot megérinteni. Többnyire fiatalokkal találkoztunk odalent.

Miután az óvárosban megismerkedtünk a lelki béke szent tereivel, úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a környék labirintusszerű, régi kövekkel burkolt környezetében. A sikátorokat dézsába ültetett növényekkel és fali rácsra akasztott cserepes virágokkal teszik hangulatosabbá a taljánok. A karácsonyi fényekkel feldíszített utcakép kontrasztja a falakon kívül száradó ruhák. Fölötte kifeszített nejlonfólia a galambok ellen. Az emeletes házak utcaszintjén boltocskák lakásokkal osztoznak. Egy-két lakba sikerült fél szemmel belesni. A bejárati ajtó mögött a konyha, vele átellenben asztal székekkel, a belső térben a hálóhely. Másként aligha lehetne. Az egyik lakásból az utcára kezében vödörrel férfi lépett ki. Fémkampó segítségével felnyitotta a csatorna fedelét, majd beleöntötte a vödör tartalmát. Ezekből a középkori épületekből számtalan bérelhető. Ilyen esetekben árulkodó jel lehet, hogy a lakást bemutató fotókon nincs ablak. Pár napra bevállalható. Hangulatos környék, de nem szívesen éltünk volna itt. A kevés ablak jellemző errefelé. Negyven négyzetméteren szálltunk meg. A háló előtt erkély, így nem kellett vakoskodnia Katinak. Ezen kívül semmilyen más lehetőség nem volt a lakás világosabbá tételére, szellőztetésére. Mára véglegesen elvesztette egykori hangulatát a városi piac. Kis odafigyeléssel, korhűek is lehetnének az újragondolt pavilonok. Kínálatukban többnyire kézműves termékek jelentették a fősodort. Pulia tartomány egyik gasztronómiai attrakciója a füles tészta. Nevét ráutaló alakjáról kapta. Vásárolhattunk volna belőle a piacon és a sikátorokban is. Sokat vártunk a piactértől, kissé csalódottan távoztunk. Az utcasarkon pirinkó házikó. Igaz, már csak az enyészet lakott benne, de a pár négyzetméternyi alsó és felső szint hangulata megkapó. Az emeletre meredek, külső lépcső vezet fel. Kár, hogy múltjáról nem sikerült szóra bírni. A dél olaszokról berögzült felfogás a fejünkben, hogy gyorsan és hangosan beszélnek. Ezek nyomait itt nem tapasztaltuk. Egyedüli kivételnek az a három asztaltársaságnyi nyugdíjas korú férfitársaság tekinthető, akik a halászkikötőben az ördög bibliáját forgatva, olyan hangosan beszélgettek, hogy az albániai Durresben is hallhatták. Ugyan söröztek a fiúk, de a kávézók egyeduralkodók. Elsősorban közösségi térnek számítanak. Hiába, mégis csak pereg az olaszok nyelve. Az utcákon a kismotorok berregnek. Legkevésbé a közlekedési szabállyal vannak tisztában a nyeregben ülők. Elővigyázatosságból nézelődés közben nem árt fülelni.

Alberobello. Elsőre nekünk is a település dallamos neve tűnt fel, mégis más miatt érdemes ide egy órát buszozni. A világon egyedül itt, Pulia tartományra igaz a trulló. Néhány utca a lelőhely. Belőle pár tucat a rendelkezésre álló készlet. A kőházak fehér oldalfalai két méternél nem magasabbak. Ezeken nyugszik az oly jellegzetes fekete, süvegszerű tetőzet. Kötőanyag nélkül áll össze. Az egyiket leléptem. Alapterülete 25 négyzetméter. A szemöldökfa magassága 160 centiméter. Többségükhöz nem terveztek ablakot. Ez alól a sarki épületek kivételek. Több trullóban életvitelszerűen laknak. Enyhén emelkedő virágos utcák kis terekkel a környezet. Néhányuk romos állapotú. Sok a kiadó egzotikum. Új építésű lakóházak udvarában is fellelhetők, látványnak, raktárnak, netán bérleménynek. Sétálva bámészkodtunk. Egyikben vegyeskereskedés. Megszólított minket a tulajdonos. Gondoltuk, a ház belső látványvilágáért engedünk a csábításnak. Ennek eredménye lett, hogy amint kézzel követtem a felfelé ívelő kúptetőzet vonalát, érzékeltem, hogy a réseken át befúj a szél. Felvetődött bennem: mi van akkor, ha ömlik az eső, vagy fagyos időjárás dúl odakint? Kijőve az utcára, a közeli trulló oldalfalán cserepes virágözön. A piros levelű szukkulens szépsége nem engedte továbbmenni a feleségemet. Hosszas hezitálást követően becsengetett a házba, ahonnét percekkel később, magát pokrócba csavart, mosolygós hatvanas hölgy került elő. Készségesen meghallgatta a kérést. Két gyökereztetésre érdemes levéllel mehettünk tovább, de csak miután elárultuk a nemzetiségünket: azóta is erős honvágy gyötri a növényeket. Másról is gondoskodott a természet. Viharos erejű szél űzte a fellegeket. Reménytelennek tűnt az ismétlődően felmorajló szél szélárnyékból való rögzítése. Közben ötletszerűen bolyongtunk a városban. Utunkba került isten egyik jelentősebb háza. Bementünk szétnézni. A széles templomhajó két egymással ellentétes oldalában lévő nyitott ablakok kereszthuzatot eredményeztek. A zárt térben ismétlődően felbőgő légáramlás maga volt a tökély. Áhítattal hallgattam. Ekkor már több mint tizenöt éve jártam kezemben mikrofonnal a külvilágot. Ilyen szélfütyüléshez első ízben itt volt szerencsém. Nehezen indultam a kijárat felé. A buszállomással kombinált vasútállomáson ácsorogtunk. Buszjegyet váltottunk volna Bariba. Hűlt helyét találtuk a pénztárnak. Jegyárusító automata váltotta. Meggyűlt vele a bajunk. Két civilbe öltözött fiatalember sietett segítségünkre. Mint később kiderült, hivatalos személyek voltak, mert a buszra felszálló utasok menetjegyét ők ellenőrizték. Begördült a járat. Egy külföldi hölgy a telefonján lévő jegyét mutatta hosszasan, de nem engedték fel a járatra. Aznap talán volt még egy viszonylat Bariba. A kisebb vasútállomásokra is igaz, hogy csak automatából lehet menetjegyhez jutni, melyet az utazás megkezdése előtt egy másik eszközzel érvényesíttetni kell. Ha valaki magánvasúttal utazik, akkor leszállás után a peron elhagyása csak a menetjegy automatával történő ellenőriztetése után válik lehetségessé. Egy ilyen készülék nem akart kiengedni minket Bariban. Az utasokat távolról figyelő ellenőr végül a mindenes kulccsal kinyitotta az áteresztő kaput.

Nem a közismert egykori népszerű társasjátékról lesz szó, hanem Monopoli valóban magával ragadó óvárosáról. Mégis, egy rám nézve nem kirakatba való „társasjátékkal” indítottam a vasútállomáson az információs pultnál ülő fiatal hölgynél. Vajon mi és hogyan történt? Mivel nem beszélem sem az angolt, sem a helyi nyelvet, elpantomimeztem az „óváros és a barlanglakások” című magánjelenetet. Mindent beleadtam, de a magas színvonalú attrakcióra nem szólt még egy kukkot sem. Mivel nem akartam felsülni, a kifejezőkészségre rátettem egy lapáttal, dörmögve eljártam a medvetáncot. De továbbra is néma csend a kuszliban. Feladtam. Elindultunk az óváros felé. Félhangosan morogtam, hogy ide mindenki a barlanglakások miatt jön, ő meg hallgat, mint a sült hal. Már mélyen bent jártunk a városban, amikor bevillant, hogy nem a barlanglakásokról híres Materában vagyunk, hanem Monopoliban. Amikor ezt a keserű felismerést közöltem a feleségemmel, ő felnevetett és elmesélte, ahogy egyre elszántabban pantomimeztem, úgy egyre jobban elkerekedett a hölgy szeme. A végén teljesen elhatalmasodott arcán a döbbenet. Nos, ez volt az én monopolim Monopoliban. Az óváros védett öble Velencét idézte fel Katiban. Lágyan hullámzott a víz, ringatóztak a kikötött csónakok. Partján velencei palotákra emlékeztető épületek. Megérkeztünk az Adriához. Deszkákon állva tizenkét mikulásnak öltözött legény evezett az öböl felé: eme népszokás hagyományőrzői Bari óvárosi tengerszakaszán is feltűntek. A nagy víz felől kemény ostromot élhet át a parti sáv. Közelében nagyobb betontömbök hullámtörőnek. Nekünk a ragyogó decemberi napsütéssel és a 18 Celsius fokkal kellett megbarátkozni. Könnyen ment. A parti sávban négy emelet magas várfal, a várkapu tárva-nyitva. Csábító, mégis úgy határoztunk, majd visszafelé bevesszük. Nem így lett, mert a sok érdekes élménytől a végére kiröppent a fejünkből. Az viszont jó erősen belerögzült, hogy zsebkendőnyi területen annyi istenháza, amennyi szembejött velünk, máshol aligha fordulhat elő. Igazi templom lerakat. A tévedés jogát fenntartva, a fél négyzetkilométernél kisebb területen legalább két tucat lehetett belőle.

Ötletszerűen kószáltunk a békebeli nyugalmat árasztó környezetben. Velünk szemben megkondult a nagytemplom harangja. Az épület előtt kopogó sarkú cipőben fiatal nő haladt el: ilyen másnak semmiség is megragad az emlékezetemben. Bőven akadt utcára nyíló lak. Egyikében tárva-nyitva az ajtó. A tűzhely előtt álló anyuka kezében fakanál, a kiskölyök öntudatosan hangoskodik, csendes szóval csitít apuka. Közelében emeletes ingatlan. Legfelső szintjén nagy teraszos, panorámás bérlemény. Booking tízes értékeléssel dicsekszik, jogosan. Pezsgett az élet a főtéren. A vendéglő teraszán a kiürült kávéscsésze alja megkoccant a kistányéron. Harsányan szólt a karácsonyi műzene. Nyugdíjas férfiak nevetgélve ugratták egymást. Régi cimborák lehettek. Kisgyerek visítással akarta dacos akaratát ráerőltetni szüleire. A tér közepén XVI. századi torony magasodik. Nem látogatható. Díszei: legalul szobor, felette álarc, utána óra, tetejében harang. Errefelé mindegyik ház fehér. A legszűkebb sikátor szélessége egy méter. A parttól távol találtunk rá a városi rendőrség épületére. Előtte Alfa Romeo parkolt. Érdekessége és hangulata miatt kétszer is bejártuk az óvárost, mely kora délutánra teljesen elcsendesedett. Sziesztáztak az olaszok. Ezalatt ráérősen napfürdőztünk a tengerparti sétány kétállású padján, majd lesétáltunk a vízhez.

Érdekes hangra figyelt fel Kati. Odahívott magához. A kövek és a víz összjátéka folyamatosan ismétlődő blugy-blugy hangot eredményezett. Bari felé vonatozva megszakítottuk utunkat. Polignano a mare. Előzetesen némi fejtörést okozott a település nevének helyes kiejtése. A tutit az olasz vasutak hangos utas tájékoztatójából tudtuk meg: polinyáno á máre. Maradjunk a vasútnál. Ezen az állomáson figyeltem fel a vonatok fordított irányú közlekedtetésére: mintha az Egyesült Királyságban lennénk. A másik, hogy a szerelvénnyel együtt utazott a takarítószemélyzet. Mosdóhasználat után ment tisztaságot tartani. Személyvonatról van szó. A település fő látnivalója a függőleges falú sziklára épült óváros, és a vele szemben lévő másik magaslat között megbúvó köves öböl. A közút felől viadukt határolja. A csak a tenger felől nyitott terület virágzó növénytengerrel fogadja a vízhez igyekvőket. Fürdőzésre alkalmas partszakasz innen távolabb található. Az óváros parányi. A szikla tetejéről nemcsak az öbölre nyílik rálátás, hanem az Adriára is. Ezek miatt érdemes a Monopoliból Bariba tartó személyvonatról leszállni. Két óra időzést megér. A vasútállomás felé igyekezve karácsonyi forgatagot kaptunk ajándékba.

Bari központi tere a főpályaudvarnál lévő Aldo Moro tér. Ide gördülnek be a várost a reptérrel összekötő helyi tarifájú buszok is. Vonattal gyorsan tovább lehet utazni Lecce felé, az olasz csizma sarka irányába. Innen néhány kivételtől eltekintve csak helyi buszok indulnak. Aki távolsági járattal kelne útra, annak előbb a vasúti főpályaudvar csarnokából, az aluljárón keresztül át kell kelnie, a vágányok alatt. A végében a baloldali lépcsőt kell igénybe vennie. Klasszikus buszpályaudvarra ne számítson senki se. Megállót jelző tábla csak egy akad. Résen kell lennie az utasnak, hogy honnan startol a járata. A menetjegyet a közeli kávézóban lehet beszerezni.

Materába az ITA társaság emeletes buszával utaztunk. A felső szintre szólt a menetjegyünk. A 170 centiméter belmagasságú utastérben meggörnyedve, morogva közlekedtem. Akinek az ablak mellé szól a jegye, annak a vállát a légkondicionáló percek alatt lefagyasztja. Nekem ülve arra kellett vigyázni, nehogy beverjem a fejemet a csomagtartóba. Így már az indulás előtt meglett az élmény. Javarészt autópályán haladtunk. Bari utcái tisztaságukkal megleptek minket, ezért annál nagyobb elképedést okozott az aszfaltcsík szélében megjelenő szeméthalom. A mezőgazdasági táj mindvégig megművelés alatt állt. Figyelmeztető jel az elhagyatott régi és új építésű tanyák sokasága. Közülük nem egy kúriának is beillene.

Mi más is lehetne Matera különlegessége a péknél vásárolt extra finom fehér kenyéren kívül, mint az óváros. A buszállomástól odáig két kilométer a távolság. Fekete pártól kértünk útba igazítást. Völgykatlanba ereszkedünk. Nyáron pokoli hőség lehet odalent. Lépcsőzetes járdán jutottunk le. A középkorból datálható lakóházak oldalfalai és tetőzete koromfekete. Az ajtók és az ablakzsalugáterek fából készültek. Autentikus helyszín történelmi filmek forgatásához. A fatábla mögött régi nyílászárók, legbelül a mai kor terméke. A völgy mélyében patak vájt utat magának. Kétszáz ház templomokkal, nem is olyan rossz. Csakhogy itt 7000 évvel ezelőtt is éltek emberek, mégpedig barlangban. 1950-ig itt Olaszország legkiterjedtebb nyomornegyede élte mindennapjait. Szép lassan a legszegényebbek számára is elérkezett a felemelkedés lehetősége. Mára a kőkorszaki szállások a turizmus szolgálatába szegődtek. Felkapaszkodtunk a hegyoldalba. Ráérősen szemlélődtünk a kényelmes padról. Néha-néha kisütött a nap. Hiányában erősen összedörzsöltük a tenyerünket. A levegő hűse talpra kényszerített minket. A piactéren rátaláltunk Dalí groteszk elefántszobrára, néhány egy helyben topogó vásározóra, és a középkori templomra. Falai között szétnéztünk, de nem is ez az érdekes vele kapcsolatban, hanem ami előtte zajlott. Középiskolások számára helytörténeti előadást tartott egy elegánsan öltözött hatvanas úriember mint idegenvezető. Annyira jó volt hallgatni meleg orgánumát, megfigyelni egyéniségét, hogy mi is lebilincselve figyeltük, mint ahogyan a nagy kamaszok és az osztályfőnökük tették. Erős emlék.

Vajon mi számít felújításnak errefelé? A házak falát megtisztítják a rárakódott szutyoktól és máris kiderül, homokkőből építették. Mivel déltájban ismerkedtünk a városrésszel, ezért azzal nem kerülhettünk tisztába, hogy hányan lakhatják életvitelszerűen. Bőven akadt turisták számára kiadó lakás. Kisebb hotel is adta magát. Aki kevésbé szeret cipőtalpat koptatni, annak érdemes a menetrend szerint közlekedő városi kisbuszra koncentrálnia. Bariba busszal akartunk visszajutni, de órákat kellett volna várni rá. Közelben a vasútállomás. Próba, szerencse. Volt egy kis izgi itt is, de túléltük. A helybeliek számára köztudott, hogy innen csak altamurai átszállással lehet a tartományi székhelyre eljutni. Ennek megfelelően Altamurában a vonatot az összes utas elhagyta. Ám percen belül mindenki a régi helyén ült, mert ez a szerelvény kivételesen most végigközlekedett. Mindenki derült rajta.

Ismét Bariban vagyunk. A szállástól az óváros felé tartottunk. Néhány sarok után kisebb templom. Az utcára kihallatszott a miséző pap hangja. Megtámasztottam az ajtófélfát belülről. Elkészült a hangfelvétel. Kiindultunk a mellékutcába. Csakhogy onnan kétszer is visszatértünk. Vajon miért? A frenetikus hangulat miatt. Az Archeológiai múzeumban a hangokkal aláfestett videóinstallációt életszerűsége miatt dicsértem, itt ugyanaz a helyzet állt elő. Nem vagyok templomba járó. Itt Bariban viszont magával ragadott minket a módfelett lelkes, örömteli hangulat. A fiatalabb korosztály tagjai csurig töltötték a templomot. Ültek, álltak, kinek hol jutott hely. Bármikor jut eszembe a kedves emlék, mindig szívesen gondolok vissza rá. A Katari futball világbajnokságra nem jutott ki az olasz válogatott. Szállásunk utcájában sétálva, az egyik kávézóból a döntő közvetítése szüremlett ki. Odabent néhány fekete nézte tévén, csendesen. Ekkor az argentinok a franciák ellen kétgólos előnyben voltak.

Pár perc múlva a sétálóutca karácsonyi forgatagába csöppentünk bele. Ember emberhátán. Magasságánál nagyobb átmérőjű karikával brillírozott egy középkorú férfi. A produkció végén kalapozott. Hogy eközben került-e a feleségem hátába a jelképes Rossini bácsi, nem ismert, de Kati hátizsákjának külső cipzárja félrehúzva. Az enyves kezű nem örülhetett sokáig a zsákmánynak, mert covidmaszkból és papír zsebkendőből állt: egészségedre, tolvaj szarka! A Dalí-kiállításra plakát hívta fel a figyelmet. Elegáns palotába tértünk be. Úgy vélekedtünk az első emeleti kiállítórészben, hogy lakáskiállításon vagyunk. Jól szituált idős férfi fogadott minket. Ő volt a meghatározó személyiség, rajta kívül figyelőemberek is köröztek a tágas szobákban. Malagában Picasso, Bariban Dalí. Sorra átbeszéltük az alkotásokat. Megpróbáltunk kontaktusba kerülni velük, nehezen ment. A végén levontuk a konzekvenciát.

Gyakran találkoztunk párosan járőröző rendőrrel. Közöttük sok volt a gyengébb nem tagja. Jól megfizetik őket, meg is becsülhetik szakmájukat. Bevándorlóval elvétve találkoztunk, leginkább fiatal feketével. Közöttük többen kéregettek, vagy éppen az utcai szemetesedények legalsó fakkjából, használt holmikat nejlonzsákba gyömöszöltek. Feltűnő volt, amikor a hetvenes olasz férfi a húszas éveinek elején járó szemrevaló fekete barátnőjével kézen fogva beléptek a sétálóutca egyik üzletébe. Újszerűnek hatott, ahogy az anyukák a pár éves kislányokra szövetkabátot adtak, vagy mint egyikükre, bundát. Még a negyvenes hölgyekre volt jellemző az elegáns felöltő, a többiek kortól és nemtől függetlenül inkább sportosan öltözködtek. Egy- és kétgyermekes családokkal találkoztunk. Utcakép: a napistennek öltözött utcaszobor megmozdul, mire a közelében álló kislány, aki az imént pénzt dobott a szobor előtt lévő kalapba, ijedtében teli torokból felsikít. A gyorsan élővé váló szobor az ölében lévő dobozból csokival megkínálta a rémült gyermeket. A szülők és a jelenetet látó korzózók jót derültek az eseten. A közelben emeletes körhinta csábította magához az aprónépet. Bízom benne, hogy a magáról életjelet adó szobortól megrémült kislány anyukája társaságában beült a most ingyenesen igénybe vehető játékba. A közelben télapó várja az ő kis kedvenceit. Hosszú sor áll előtte. Türelmesek a kölykök. Negyed-fél óra várakozást simán megér a buksisimogatás, ajándékcsomaggal megédesítve. Itt már jóval karácsony előtt megkezdődött az 50-80 százalékos árleszállítás. Ez persze elsősorban a sétálóutca méregdrága boltjaira igaz, amelyekben a leárazott cikkek még így is jóval borsosabb áron maradtak, mint a mellékutcában lévő üzlet ugyanazon portékái, teljes áron.

Elég a zsúfoltságból. Keressük fel a városi strandot. A sétálóutcától fél óra gyalog. Útközben érintjük a halászkikötőt is. Szokásos mederben folyt az adás-vétel. Éles késével tengeri sünt nyitott fel az árus, a fölös részeket kikanyarította, majd félredobta. Az eladásra előkészített portéka a kínálatot gyarapította. Mivel addig nem volt szerencsém tengeri sünhöz, egyik tüskéjét ujjbeggyel óvatosan megérintettem. Maradjunk annyiban, inkább újra itt találkozzam vele, mintsem a tengerben. A strand partja homokos, és minő meglepő, mosdó is igénybe vehető. Bár nem kristálytiszta a víz, de fürdőzésre bőven alkalmas. Vize lassan mélyül, így kedvelt hely a kisgyermekesek számára is. A parttól távolabbra tekintve, a parti sávval párhuzamosan húzódó hullámvédő betonfalak egymást követő sora látható, melyek között 50 méter lehet a távolság. Ezekre a műtárgyakra könnyen fel lehet mászni. Hogy ez szabályos-e, nem tudom. Fürdőruhára nem vetkőztünk, de Kati az ujját nagy merészen beledugta a vízbe. Nem tartotta hidegnek: 15 fok lehetett. A Balatoné ugyanekkor egyfokos volt.

 

 

 

5. HARMADOSZTÁLYÚ VAGON ELSŐOSZTÁLYÚ HIÚSÁG – Litvánia (2022)

 

 

Lettországi élményeink hatására szemeltük ki úti célnak a legdélebbre fekvő balti országot, Litvániát. Nem vágyálom éjszaka ismeretlen helyre megérkezni. Ellenben lehet mosolyfakasztó pillanata is. Éjjel egy óra után a reptéri buszból a belvárosban csepergő esőben kiszállva tücsök ciripelt. Örömmel nyugtáztam, mi több, feldobott. Délelőtt kiderült, rászedett a villanyrendőr. A körülményesen megközelíthető szállás elfoglalása némi fejtörést okozott. Annak ellenére lett így, hogy a „maps” fotóalkalmazása révén, a buszmegállótól a szállásig tartó keszekusza útvonallal tisztában volt Kati. Az apartmanba bejutáshoz a számzáras bőröndtechnológia kihívásának kellett megfelelni. Elő a fejlámpával, és munkához látott a feleségem. Negyed óra után fellélegezhettünk, igaz, ehhez egy ébren lévő szállóvendég segítsége is kellett. Nosza, fel a fa csigalépcsőn, és a pazar kaunasi toronyapartmanban álomra hajthattuk a fejünket.

Visszatérve a közlekedési jelzőlámpákra. Felfigyeltem a légkalapács hangját hallató oszlopra. A halkabb és lassúbb ütem a várakozást jelezte, a hangosabb és ütemesebb az átkelés lehetőségét. A szorosan vett belvárosban a járdába beépítve, közvetlenül a gyalogos átkelő előtt, piros és zöld színű ledsor jelezte a tennivalót. Zöldet jelez a lámpa, városnéző útra indulunk. A távolsági buszvégállomás közelében kezdődik a sétálóutca, amely egy gyalogos aluljárót követően, másik néven egészen a várig vezet. A Szent Miklós arkangyal-templomtól indulunk. A vasárnapi misét élő kórus színesíti. Aljában, a katakombában rendezték be, a Vakok múzeumát. A sétány első felének egyetlen különlegessége, a színház előtt egész kőtömbből kifaragott, különböző típusú emberarcok kavalkádja. Szemrevaló, megnézendő, elgondolkodtató. A járófelületet hosszában fasor osztja ketté. Számtalan pad közül lehet választani. Egyiken harsogó blutusszal korosabb férfi nézelődik. Az aluljárót követő, várba felvezető szakasz teljesen más miliőbe kalauzol minket. Kicsinyke téren nézelődünk. A régi városháza teteje tele romantikus tornyocskákkal. Előtte szabadtéri fotókiállítás. Az egyik képről XX. század elejei állapotában ismerhetjük meg. Az éttermek üzemi területei helyhiány miatt a pincében lettek kialakítva. A vendégeket a teraszon fogadják. A térről nyíló mellékutcában, a Hanza kereskedők egykori székhelye, irodái. A vörös téglás épület igazi építészeti gyöngyszem. Mellette időbeli kontrasztnak, fekete üvegpalota, jezsuita gimnázium. Közelben a vár. Jó állapotú történelmi emlék. Ennek ellenére, innen csak a padon ülve harmonikázó fiatalember hangulata maradt meg emléknek. Máshonnét, másvalaki. Kaunas egyik folyója fölött, forgalmas közúti hídon átkelve, a közel százéves kabinos felvonónál kötöttünk ki. Kisebb dombra visz fel. Fiatal lány üzemelteti. Hideg és szeles időjárás uralja az egész napot. Előle az indításra várakozó fűtött kabinba behúzódott. Előzetes olvasmányaim alapján zenés utazásra számítottam. Kezemben mikrofon. Hiába. A kabinban fapadok. Menet közben úgy zörög, ahogyan elvárható egy ilyen matuzsálemtől. A dombtetőről visszasétáltunk a centrum felé. A Baltikumra jellemző zöld környezet itt is nyakon csíphető. Többször találkoztunk sárga láthatósági mellényben vonuló óvodásokkal. Igazi örömforrás a szaladgáló, zajongó és nevetgélő gyerekek világa. De az épületek is képesek mosolyt csalni az ember arcára. Kiváló példa erre az „art” udvar. Főbb látványosságai csak távolról fotózhatók jól. Az épület második emeleti erkélyén – az erkélyajtó és a lakásablak helye befalazva – normál méretű rózsaszín fürdőkád. Az udvarban ugyanolyan színű kifejlett elefánt ácsorog. Az állatvédők ne kapjanak a szívükhöz, mert installációról van szó. Az udvart övező falakon falfestmények, például ajtón utcára kilépő ember, virágos ablakon kinéző nénike, utcán játszó gyerekek, kerekes fürdőkád. Címet keresve ballagtunk tovább, így kerültünk az Ördög múzeum elé. Felfokozott várakozásunkat totál lehűtötte a tatarozás látványa. Kapuja zárva. Kedvünket mégis egy építkezésen felfedezett látványelem dobta fel. A felújítás alatt álló épület frontját ablakrajzolatú takarófóliával hálózták. Máshol megint mosolyoghattunk, mint például a Tücsök és a hangya című fémszobornál. A következő utcában viszont szomorkodhattunk az alul erősen romos, felül lakott faház láttán. Sétánk során visszaérkeztünk a buszpályaudvar közelébe, a török kormány anyagi támogatásával megépített egyszerű minarethez. A kapun talált kiírásból a müezzin imára hívó énekének időpontjára következtetve, mikrofont beélesítve félórán át várakoztunk. Hiába. Összeredménye döngő ajtócsapódás lett — a kora délutáni imára két fő érkezett. Váltsunk teret.

Pár észrevétel az aluljárókról. Labirintus kialakításúak. Másik jellemzőjük, hogy az utcaszintről a mélybe nem egyenes vonalvezetésű a lépcsősor, hanem oldalirányokba megtörik. Ennek okát abban véltem megtalálni, hogy a tél hidege, de legfőként a hasító szele akadálytalanul ne juthasson le az üzemi területre — a tévedés jogát fenntartva. Kevés hajléktalannal találkoztunk, akiket a vasútállomásra és a fűtött buszpályaudvarra nem engedtek be. Mi pedig nem kereshettük fel a világ egyetlen magánkézben lévő atombunker múzeumát. Előzetesen elektronikus levélben jeleztem érkezési szándékunkat az illetékesnek. Nem érkezett válasz azóta sem. Nem csak Kaunasra, hanem Elektrénaira és Vilniusra is igaz, hogy az utcán nem szemetelnek a járókelők. Az is igaz, szemétgyűjtő edényekből nem volt hiány sehol sem. Itt tartózkodásunk üde színfoltjává vált az a tucatnyi emberből álló Krisna hívei kompánia, akik élénk dobszó kíséretében hangosan énekelve vonultak a belváros felé. Ekkor a hangfelvevő a hátizsákban lapult, nem úgy, amikor előre megfontolt szándékkal felkerestük a Jézus Krisztus-templomot. A modern épület már kívülről is bizarr kinézetű: függőleges falak, függőleges templomtorony fehérbe öltöztetve. Belül semmilyen csicsa. A keresztre feszített Jézus a helyén. Hétköznap ellenére ugyanannyian foglaltak helyet a padsorokban, mint ahányan vasárnap délben a sétálóutca elején lévő Szent Miklós arkangyal-templomban. Hangtalan színvallás. Misére érkeztünk, zenés mise lett belőle.

Kaunas és Vilnius között az országút mellett félúton található Elektrénai. Az 1960-as években házgyári panelekből épült az idetelepített ipart munkaerővel kiszolgáló város. A munkában megfáradt elvtársak kikapcsolódása céljából Vidámparkot hoztak létre. Ezzel kapcsolatban olvastam a neten, hogy megnyitása után röviddel érdeklődés hiányában bezárták, és, hogy az őrizetlen területre a kerítésen átmászva könnyen be lehet jutni. Nos, erre indult be a nagyratörő fantáziám: egyedi lehetőség a tetszhalott terület felfedezésére. Elmémben megrajzolódtak a gyermekkoromból ilyen helyről ismert játékelemek. Vajon mi várt ránk? A jelképes kerítéssel körbevett területen csupán a rozsdás hullámvasút attrakció. A pár éve készített interneten látott fotón óriáskerék és hinta is látható volt még. Pozitívumnak csupán annyit tennék hozzá, hogy a rajta lévő kocsi – egymásutánban három ülés – éppen az egyik hullám aljában rekedt meg. Mellette a folyó felduzzasztása által az ország legnagyobb tava: nyáron ellepik a vízi járművek. Partját nádasok szegélyezik. Szélében vadkacsák úszkálnak hápogva. A Jégcsarnok környékén horgász áztatja a damilt. Távolabb rátaláltunk a homokos strandocskára, melynek fő kelléke a gyermekeknek szánt csúszda. Visszatértünk a városba. Ami elveszett a vámon, visszajött a réven. Milyen jó dolog az utcán belelátni az emberek hétköznapjaiba. Kezdődött a két poroló között kifeszített, köteleken száradó ruhákkal. Ebből kiindulva alapfunkciójára is használhatják. A blokkok ablakainak csak elenyésző részét cserélték műanyagra. Másutt más igények. A házgyári épület egyik lakásának külső szürke falát fehérre lemázolták. A hideg mindenhol hideg, a rések pedig mindenhol rések. Két további ingatlan kapcsán igaz, hogy egyik esetben fehér színű, a másik esetben szürke réstömítővel igyekeztek a távfűtés melegét a lakásban tartani. A „tiszta udvar, rendes ház” rajtunk, embereken múlik. Köztéri változatának is eleget tettek a helybeliek. Októberi margaréta méhecskével – ez lett a búcsú fotópillanat.

Kaunasból Vilniusba emeletes vonattal utaztunk. Menet közben nem kattogtak a kerekek. Ám fűtés hiányában mindvégig kabátban ültek az utasok. A fonott kosárból árusító büfés munkakör másodlagos feladata volt a jegyvizsgálónak. Fordítsuk tekintetünket ellenkező irányba. Az ablakon át feltűnt: meghatározó a faház konstrukció; kisebb, rendben tartott vasútállomások; kistelepülések; fenyő és lombhullató erdők. A több mint félmilliós fővárosban, Vilniusban vagyunk. Domborzatilag Veszprém városhoz tudnám hasonlítani. A lakótérségeket kiterjedtebb erdőfoltok választják el egymástól. Ilyen irigylésre méltó környezetben szálltunk meg – a közeli bevásárlóközpontban kosarunkba tehettük életünk addigi legízletesebb félbarna kenyerét. Gyalogosan keltünk útra a látnivalók között szereplő, az UNESCO világörökség részét képező, művésznegyednek számontartott Uzupis negyed felé. Gótikában, reneszánszban, de leginkább barokkban utaznak az itteni, akár kétszáz éves épületek. Ez a főváros óvárosa. Főterén nézhető meg a művészetre jelképként utaló „Trombitát fújó angyal” szobor. Ősz közepén járunk. Jellemzően bezárt vendéglők, kávézók és kiállítótermek között bolyongunk. Néhány üresen ásítozó cukrászda. A folyóparttól dombszerűen emelkedő hetven utcácska a nézelődő idegent magukba fogadják. Tovább kapaszkodva felfelé, túl a művésznegyeden, utunkba esett a Szent Anna-templom. Harminchárom különböző vörös téglából épült tornyai lángnyelvekként csapnak fel az ég felé, és jól kiegészítik egymást a közvetlen közelükben magasodó neogótikus harangtoronnyal. Odabent nénike vigyázta a perselyt. Menjünk tovább. A városi egyetemet 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Ez volt Közép-Európa első legnagyobb ilyen tanintézménye. Érdeklődésünket elsősorban a Foucault-inga keltette fel (Budapesten a Gellért-hegyen lévő Sánc utcában, az Uránia Csillagvizsgálóban is működik egy ilyen). Általa igazolták a Föld forgását. A toronyba a felfelé törekvő ember számára jelentős kényelmetlenséget okozó szűk csigalépcső vezet. Az egyik gerendán szárnyai vége közt könyvet nem tartó kőbagoly gubbaszt. Itt látható az inga. Aki elszántabb nálunk, és képes napi nyolc óránál többet egyfolytában várost nézni, annak javaslom a központi épület első emeletén lévő auditórium (a folklór élet szürreális freskói), és a Szent János-templom felkeresését (belső szerkezete állítólag elképesztő látványt nyújt).

A tágabb értelemben veendő dimbes-dombos óvárost a város sík területétől keskeny folyó választja el. Az Uzupis negyed szélében, a folyam felett átívelő híd közepénél egyedi installáció csalt mosolyt az arcunkra. A víz fölé padot lógattak be úgy, hogy a rajta helyet foglaló ember lábszára beleérjen a folyóba. Belváros felőli szélében sétaút veszik a végtelenbe. Vele párhuzamosan szemre kimondottan tetszetős házak nőttek ki a földből. Ahogy a minket útba igazító helyi erő nagyot sóhajtva mondta: sok-sok euró az ára. Már a közeli főtéren nézelődünk. Geminidas-torony. A nyolcszögletű torony neve a litvánok nagyfejedelmének nevére utal. Sikeres politikája révén nemcsak megvédte országa függetlenségét a német lovagrendek ellen, de területét a mai Ukrajnáig kitolta. Felvonóval is bevehető, de a folyó felől, előbb egy homlokizzasztó kaptatót követően, fából ácsolt deszkalépcsőkön jutottunk fel a torony tetejébe. Ami nem tetszett fent, hogy további két emelet magasába jutásért már fizetni kellett. Dob pereg a főtéren. Nosza, siessünk oda. Kissé lihegünk ugyan, de mire odaértünk, az általunk katonai főiskolásoknak tartott osztag még egy jottányit sem mozdult. Figyelembe véve a várható menetirányt, előresiettünk és beálltunk hangfelvételre. Vezényszóra indult a menet. Pergett a dob, ahogy kell, de a mikrofon előtt jobbra irányt vett a fiatal derékhad. Felkészültségükről adhattak számot a főparancsnok előtt. Igen ám, de közelben a székesegyház harangtornya, és hamarosan 14 óra. Lesz, ami lesz. Ismét beálltam hangfelvételre. Aki erre jár, mindenképpen jól jár, mert reggeltől estig minden órában megszólal a nagy harang. A sorból nem maradhatott ki a Bazilika sem. A jelentős kiterjedésű belső tér akusztikája kedvező lett a halk hangok, zörejek felerősítésére, visszhangoztatására. Odabent egy fiatal pár is tartózkodott. Talán fekete humorból, felém közeledve, fölöslegesnek gondolt zajongással hívták fel a figyelmet magukra. Ebbéli kópéságuknak megörültem, mert csak akkor lesz értékelhető a felvétel, amennyiben a hangerő nem halkabb mínusz 35 decibelnél. Így utólag is, köszönet érte.

A Hajnal kapu bevételére a szállásról indultunk. Mivel a kiindulópont helye nem képezte részét a turistatérképnek, ezért nincs mit veszteni alapon vágtunk neki. Ennek lett eredménye, hogy turisták által érintetlen lakóövezeteket ismerhettünk meg, a máskülönben fölöslegesen megtett két kilométer révén. Mivel szeretünk gyalogolni, oda se neki. A műtárgy érdektelen látványa csalódást okozott. Oldalában magyar vonatkozású és nyelvű emléktábla, melyet az 1956-os forradalmárok tiszteletére helyeztek el.

Három egymástól eltérő apróság színesítette a nap további részét. A Macska kávézó kirakatában macskakosárban unalmukban ásítozó molett cicák. A doromboló, terápiás célzattal kihelyezett jószágokat kedvükre simogathatták a feketéjüket szürcsölgető vendégek. Fekete alapon ragyogó aranyarcok plasztikával hívta fel a figyelmet magára a Dráma színház homlokzata. A harmadik: amint az áramszedős troli áthaladt az egymást keresztező felsővezetékek alatt. A soron következő látnivaló az ember embernek farkasa örök tétel sajnálatos jogosságát igazolta. A főtértől egy kilométer távolságban található a Népirtás múzeum, másnéven a KGB-múzeum. A rigaitól eltérően, itt a pénzéért már kap is valamit a látogató (mindkét balti országban a nem látó és kísérője ingyen kereshetik fel a kiállítást). Legbeszédesebb bemutatótere a pincelabirintus. Kezdődik az egy négyzetméter alapterületű magánzárkával. Keskeny deszkaléc szolgálta a látszólagos kényelmet. Aki ráült a padra, aligha dőlt háttal a falnak, mert percek alatt lefagyott volna a hidegtől. Ezt követte a hangszigetelt zárka – a fal és a műbőr között vastag tömítőanyag –, az erőfitogtatás tere. A többszemélyes zárkában a fekhelyek szélessége fél méter, aligha volt érdemes forgolódni rajta. Máshol telefonkészülékek, írógépek és a kor egyéb technikai csodái. Zárkaajtóban ételbeadó nyílás. Aki kíváncsiságból kinyitja a kis fémajtót és bekukkant rajta, saját magát láthatja meg a tükörben. A toalett nem más, mint a Balkánról ismert vödörlatrina. A folyosó falán hol elmosódott, hol élesebb fotók sora. Az egyiken törött emberkoponyák sziluettje. A járat vége felé jobbra egy terem. Vezetett csoport tagjai tartózkodnak odabent, a monitort nézik. A képernyőre rápillant Kati: két fogdmeglegény elítélt férfit fog közre, vele együtt belépnek egy szobába, az ajtó mögül a hátuk mögé lépő ítéletvégrehajtó a kezében lévő revolverrel fejbe lövi a szovjet népellenséget. A vérrel áztatott padlót a holttest eltávolítása után egy vödör vízzel felöntötték – ezt követően gyors távozásra biztatott a feleségem.

Maradjunk továbbra is a jelképes Szovjetunió történelmi idejében, de egy teljesen más pályára térünk át. Vilnius főpályaudvara mögött az ingyenesen látogatható szabadtéri Vasúti múzeum várja a kicsiket és a nagyokat. A fekete csodák közül az 1937-es robusztus szovjet gőzmozdony, és az 1942-es osztrák csühös említendő. Érdemes volt felkapaszkodni az elsőosztályú hálókocsiba. A négy fekvőhelyes kupékban az ágyak egymástól való távolsága fél méter. Csak kívülről volt megismerhető az a szemre tetszetős, kék színű, feltűnően keskeny ablakú személyvagon, amelynek hossza 20 méter. Nem hiányozhatott a gyermekvasút sem. A vagon belmagassága 170 centiméter. Érdekes, hogy ez a vasút a mérete alapján gyermekvasút, és nem úgy, mint például nálunk az Úttörő, illetve a Gyermekvasút. Külsejét szebbnél szebb gyermekfestmények díszítették. Feltűnően rozsdás mozdony vonzott magához végstádiumú állapotával, hátuljában sok-sok vagonnal. A felirat szerint MÁV-szerelvény. De mindezeket elhalványítják az elkövetkező történések. Volt egy régi vágyam, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, és ez most kisebb részben beteljesült. A Szovjetunióban és a világ számos más országában is, a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. Ezek a szerelvény utolsó kocsijai voltak. Ide csak a kispénzű emberek váltottak jegyet, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábasjószág; zsákban malac; ládában törékeny apró áru; zsákban termény. Öszvérvagonról beszélhetünk, amely egyszerre alkalmas teher- és személyszállításra. A transzszibériai vasút kapcsán netes cikkben olvastam, hogy szerzőjének életre szóló, feledhetetlen élményt jelentett a távol-keleti utastársak világának testközelből való megélése. Ezek után már én is olthatatlan vágyat éreztem a harmadosztályon való utazásra. Nos, Vilniusban a Vasúti múzeumban ilyen öszvérvagonra talált a feleségem. Az ezzel kapcsolatos megfigyeléseimet részletesen fogom elmesélni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapott az a bizonyos mozdony füstje. Képzeljünk magunk elé egy 11 méter hosszú és 3,5 méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható ajtaja 135 × 220 centiméter. A fából készült jármű falvastagsága 13 centiméter. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, azok is jóval két méter felett. A vagon tetejéről nyolc petróleumlámpa lóg. Ha a vagon ajtajában befelé fordulva állunk, a balra és a jobbra eső berendezési tárgyak egymással aszinkronban vannak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon tápláltságuk függvényében három-négy ember férhetett el egymás mellett. Összesen mintegy negyvenen. Az oldalfalon különböző méretű polcok. A legbeszédesebb a vodkás üvegtartó: a fapolc felett két vastagabb drót van kifeszítve úgy, hogy a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így az még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok üres volt, de a felirat szerint ott üzemelhetett a korabeli, helyi utasellátó: kapadohány, lőre kávé, isten tudja milyen tea. A logika azt diktálta, hogy a málhákat a bejárattal szemben lévő hosszanti oldalfal mellett halmozták fel, tehát a középtől jobbra és balra álló padsorok átellenes oldalában. Annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel a vasúti relikviát. Aki csak abba gondol bele, hogy milyen szagvariáció állhatott össze odabent, annak a hátán máris feláll a szőr, igaz? Arrafelé van úgy – átböngészve a transzszibériai vasút állomáslistáját és menetrendjét –, hogy két állomás között ezer kilométernél is nagyobb a távolság. Nyáron 40 Celsius fok meleg, télen ugyanannyi mínuszban. Ehhez már csak a tajgán akadálytalanul vágtató szélvihar bömbölése, fütyülése licitálhat rá. Indulásra áll a lábam. Ugye te is velem tartasz a harmadosztályú vagonba?

Vilnius főpályaudvarának bejáratától jobbra két méter átmérőjű kerek kivetítőn figyeltük a környék forgalmát. Lépjünk be a csarnokba. A pénztár előtt várakozunk, hogy jegyet váltva visszautazhassunk Kaunasba, és repülőre szállhassunk. Kedves arcú, harmincas szőke hölgy ült odabent. Egyszerű orosz szavakkal kértem a menetjegyet – kezemben a fehér bot, jól láthatta. Némi csend után profi oroszsággal rázendített valamire, és csak nagy sokára fogtuk fel értelmét, hogy kedvezményes jegy jár nekem. A biztonság kedvéért valakinek telefonált. Félárú menetjeggyel utazhattam: a kaunasi pénztárosnak a kedvezmény nem jutott eszébe. Kedvességét udvariasan megköszöntem, majd kellő átgondolást követően hálám jeléül puszit dobtam. Nagyot kacagott. A kassza közelében pakoltunk, amikor fülig érő szájjal mellénk perdült. Felajánlotta a 4-es számú peron lifttel való megközelítését, de jeleztem, hogy az akadályt gyalog vesszük. Fürgén elindult a vágányok alá levezető lépcsősor felé. Utolértük Katival. Unszolására bal kezemmel a hölgy jobb felkarját érintőlegesen megfogtam. Így mentünk tovább. Kati jobb oldalt követett minket. Eközben rám talált a kisördög. Előbb mosolyogva ránéztem újdonsült partneremre, majd elsütöttem az ilyenkor kötelező „krászivájá gyévocská” (szép lány) kandúrszöveget, melyre léleküdvözítő, csengő kacagás lett a reakció. Kisvártatva emeltem a tétet, ismét ránéztem, és feltűnően morózusan a „krászivájá zsená” (szép asszony) következett, miközben fejemmel enyhén Kati felé böktem – ekkor már diadalittas nevetés tört ki belőle –, a feleségemmel együtt mi is jót nevettünk.

 

 

 

6. REPÜLŐ HARCI BIKA – Alicante (2022)

 

 

A Covid19 idején olvastam, Titus Livius A római nép története a város alapításától című hétkötetes szemléletformáló művét. Gyakran esett szó benne az Ibériai-félszigeten dúló csatákról. A világjárványt követő első utunk Spanyolországba vezetett. Kíváncsiságból utánaolvastam Alicantének. Története időszámítás előtt III. századig nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal apja) vezetésével a punok alapították. A görögök és a rómaiak követték őket, legvégül a VIII. században hosszabb időre a mórok tették be a lábukat. Eleink is elkalandoztak arrafelé rabolni. Minket mégsem a régi korok vérzivataros emlékei izgattak, hanem az előrejelzés szerinti egyhetes intenzív esőzés. Eddig itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában az óváros szívében, a parányi Carmen tér közelében. Párnégyzetméter összkomfort az erőd területére felvezető lépcsősor tövében. Az ablakból vászonra való, házak fölé magasodó szél tépte pálmafás városkép. Innen indultunk el hét napon át, hogy szétnézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén.

Az előre beharangozott csapadékos időjárás visszaigazolta a meteorológusokat. A turista olyan helyzetben van, hogy megszabott a rendelkezésére álló idő. Nincs min lamentálnia. A városháza közelében a történelmi korok romjai fölé épített irodaház az első emlék. Nem olcsó mulatság építkezni így, de látványos. A viharos széllel megtámogatott szakadó eső elől bemenekültünk a városháza portájára. Az előcsarnokban a szolgálattevőn túl Dalí nonfiguratív szobra fogadja a látogatót. Pár perc nézelődést követően 9 órakor beljebb kerültünk. Az emeleten a sokak által dicsért Kék szobába léptünk. Történelmi korok míves bútorzata arannyal hintve, mely hivalkodó gazdagsága ellenére mégsem nyomta agyon a termet. A sokat megélt székeket a márványpadlón négy lábon tologatták át a szomszédos helyiségbe a teremőrök, ahol hamarosan program vette kezdetét. Szánkat és orrunkat eltakaró maszkban léptünk ki az utcára. Szabadtéren már nem volt kötelező, de ötből négy spanyol feltette. Az üzletek bejárata előtt literes kiszerelésű fertőtlenítőszerek. Így csengett le náluk a világjárvány. A városi piac épülete kívülről mint egy korabeli vasútállomás. A háromemeletes komplexum lett az újabb mentsvárunk. A húsáru vásárlása előtt sorszámot kell tépni, mert előbb le kell adni a rendelést, majd szólításra méterekkel odébb lehet fizetni. Egy emelettel lejjebb a sajtok bőséges választéka. A legdrágább kilója 60 euró. A zöldség-gyümölcs fronton is körbejártuk a standokat. A magok és a szárított gyümölcsök olcsóságán meglepődtünk. Ám a feltüntetett összeg nem kilójára vonatkozott, hanem 100 grammjára. Így már minden stimmelt. Másnap a tévéhíradóból értesültünk róla, hogy kereken százéves a vásárcsarnok.

Az utcára kilépve tárt karokkal fogadott minket az ítéletidő. A járda sok helyütt balesetveszélyesen csúszott. Részben a vizes márványlapok sikamlóssága miatt, másrészt a beleépített világítótesteket lezáró üveg vagy műanyag borítások következtében. Nem volt mese, kényszerűségből bemenekültünk egy cipőboltba. Az égi áldásnak ellenállt még a csukánk, de a két angolul beszélő lány egyikének teljesen gallyra ment a bőrcipője. Gondolom, szívesen vett volna gumicsizmát, csak hát nem tartottak belőle. A régi helyett, pechére hasonmása került a lábára. Kényszerűségből hazaugrottunk száradni, és valamit harapni, majd irány a Santa Barbara. A hangulatos házikónk végéből induló ötven lépcsőfokot követően megérkeztünk a hosszasan emelkedő és kanyarodó sétány tetejébe. Innen már rálátunk a viharos, ködbe vesző Földközi-tengerre. A kanyargós úton kellemes édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfa mellett álltunk. Rövid időre képes volt elfeledtetni velünk a zord időjárást. A tengerszint felett 160 méter magasan, hatalmas területen három történelmi épület. Mindegyik más-más korszak emléke. Az elemeknek kitett magaslaton bemenekültünk az első ajtón. Hosszasan vándoroltunk a folyosókon. Kiszélesedett a tér, toronyba vivő lift előtt álltunk. A liftház magasából az orkánerejű szél számomra hátborzongatóan szép süvítése volt hallható. Felvetődött bennem a hátizsákban vízálló dobozban lapuló hangfelvevő összeszerelése, de az egész napos gyűrődés miatt nem vitt rá a lélek. Pedig tisztában voltam vele, ennél jobb alkalom aligha fog adódni. Az erőd területének további megismeréséről simán lemondtunk. Visszacsúszkáltunk az 1925-ben átadott szállásra. Másnap reggel szembesültünk azzal, hogy a megszáradt ruhánk foltos maradt a csapadékkal járó szaharai homoktól. Nem vagyunk tévénézők, de este bekapcsolta a készüléket a feleségem. Itt visszaigazolódott egyik aktuális napi tapasztalatunk. Az élelmiszerüzletek jelentős mértékű üres polcainak oka a pár hete kitört orosz–ukrán háború következtében elszabaduló üzemanyagárak ellen tiltakozó kamionosok sztrájkja.

Bár Spanyolország jelentős részében továbbra is a szélviharral megtámogatott zivataros időjárás tarolt – elmosott hidak, medrükből kilépett folyók, városrészeket elöntő ár, hegycsuszamlás, felborított kamionok. De Alicante és környéke a természeti katasztrófa szempontjából velünk együtt fellélegezhetett. Másnap a távolsági buszok tengerparti végállomására igyekeztünk Katival. A személyi igazolvány felmutatásával első és egyben utolsó alkalommal sikerült ingyenes menetjegyet váltani. Murcia Spanyolország hetedik legnépesebb városa. Alicantétől hetvenöt percre fekszik. A félsziget belseje felé gurultunk. A város tágabb környezete elsősorban a zöldségtermesztésről híres. Nemcsak a hazai piacot látja el friss áruval, hanem Európa szerte meghatározó jelentőségű. Az országúton robogva ennek jelét március közepén nem tapasztaltuk. Találomra jártuk a város utcáit: öt könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások, hosszú sor a fagylaltozó előtt, édenkertnek beillő parkok, halkan tovagördülő villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai. Feltűnt, hogy a spanyol diákok a középiskola végéig, legalábbis itt, szürke és bordó színű egyenöltözetet viseltek. Külsőre kifogástalan állapotúak a főútvonalak ingatlanjai, igaz, a mellékutcában mögöttük megbúvó lakóépületek kevésbé. Az egyik húsbolt kirakatából egész sonka mosolygott a járókelőkre. Potom 99 euróért kínálta magát. Egekig érő, kék színű épület hívta fel a figyelmet magára. A húszemeletes szálloda külső fala mellett üvegliftben utazhatnak a vendégek. Az útszéli közlekedési tábla Alicante távolságát jelezte.

Visszafordultunk. A közeli mellékutcában nyüzsgő szabadtéri piac. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, eurós turi, zöldség-gyümölcs parádé, konyhatündérek netovábbja, fúró-faragó ember kezébe való eszközök, ruhahegy meg némi limlom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Megkordult a gyomrom. Padra letelepedve fél grillcsirke mellé haraptam belőle. Kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. A kézikocsijával mellém érkező gyalogos parkőr nejlonzsákot adott terítéknek. Az ilyen mentalitású embereket nagyra becsülöm. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, amelyről az iskolaudvar harsogó közönsége is színt vallott. Talán az ország összes városára igaz, hogy hatalmas zöld parkok tucatjai kínálják magukat a lüktető nagyvárosi életből való kikapcsolódásra. A távolsági buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a vendéglőkben ingyenes a mosdó. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcaszintről lefelé lépve lehetett a szentélybe bejutni. A fal mellett zárt rácsozatú fülkék sorakoztak. A hangszórókból egyházi ének szüremlett elő. Kissé nehezen találtuk meg a kijáratot. Kilépve a friss levegőre a katedrális kinézetét kézzel lekövethető makettről ismertem meg. Ilyennel is ritkán találkozni. Gond nélkül hazaértünk. A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó. Ám ezen az éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett fel minket, hanem az erőd területére bejutni szándékozó fiatal pár egymás közti hangos tanácskozása. Végül a tilosban járás mellett döntöttek. Berúgták a rácsos vasajtót, és végre csend lett.

Nemcsak a mi utcánk házainak ablakát védte rács. A belvárosban még a második emeleti ablakok is védve voltak. Nem egy helyen az egymással szemben elhelyezkedő erkélyek között alig volt méternyi távolság. Nem maradhattak el a hajléktalanok, kéregetők. Közöttük sok volt a harminc alatti. Más színfoltot jelentett a Santa Cruz negyedből induló száz diák, akik a környezetvédelem mellett tiltakozva skandálták a rigmust. A menetet rendőrök biztosították. Egyedül ezen a környéken találkoztunk fehér botos spanyollal. Viszont olyan fával, melynek ágaiból gyökérszárak nőttek egyenesen a földbe, hármat is megcsodálhattunk, például a növényekben gazdag Miro téren. Személy szerint nekem ez a kedvenc délszaki fám.

A várból tájoltuk be a bikaviadal arénát. Kulturális és zenei rendezvények tere. Bejárata előtt fémbikák ácsorogtak. A múzeum egyik furcsasága, hogy a tárlók fekete és színes fényképei mellett nevek és évszámok nem olvashatók. A tárlat mindaddig nem hozott tűzbe minket a feleségemmel, mígnem megálltunk ama bizonyos fekete-fehér fotó előtt. Mivel ekkor jártam először spanyol földön, ezért akkor még személyes megtapasztalásból nem ismerhettem a bikaviadal aréna részleteit, melyet később a bölcsőnek számító Rondában pótolhattam. Mi volt látható a fotón? Az áldozati bárány szerepkörre kárhoztatott harci bika nem a porondon rúgkapálva verte fel a port, hanem a nézőtér első soraiban bámészkodott a már üres széksorok között. Mivel a meghökkentő esetről nem találtam részleteket sehol sem, ezért jobb híján rávilágítok a helyzet abszurditására. A küzdőtér mérete egy bizonyos mérethatáron belül lehet csak, tehát nem egységes. Vegyünk alapul egy 50 méter átmérőjű porondot, melyet 135 centiméter magas, kétujjnyi vastag fa körpalánk határol. A teli kerítés és a szintén ugyanolyan magasan kezdődő, korlát nélküli nézőtér között két méter széles árok fut körbe. A pár száz kilós, magasugrásra nem trenírozott bikának először valahogyan át kellett jutnia a palánkon, majd a két méter széles árokból izomból elrugaszkodva felugrania a lelátóra. Persze az is meglehet, hogy titkolt sportfenomén lévén nekifutásból akkorát ugrott távol-magasba, hogy a körpalánk fölött madárként átrepülve, egyenesen a szájtáti publikum között találta magát. A hátralévő kérdés csupán annyi: vajon ezen a bika vagy a közönség lepődött-e meg jobban? Így utólag is gratulálok ügyességéért és remélem, estére nem került mészárszékre.

A Santa Maria-templom közelében bebátorkodtunk a Kortárs Művészetek múzeumába. Mustrálgatva a kiállításra méltónak tartott remekeket, hiába dugtuk össze a fejünket Katival, nem éreztünk rá az alkotások ízére-zamatára. Mintegy ötven műalkotásig bírtuk türelemmel, utána szégyenszemre feladtuk. Egyetlen egy darab nyerte el a tetszésünket: csírázó burgonyába rézcsövet szúrt az alkotó. Ez lett számunkra a tengeralattjáró című, egyben etalonná váló remek. Erre a napra jutott még egy nagyot alkotó labdazsonglőr, mégpedig a Real Madrid színeiben egy egyes állásnál csereként beállt Bale. Alighogy pályára lépett, a kapunak háttal állva ollózva álomszép gólt lőtt a liverpooliak hálójába. Később a félpálya közeléből megeresztett bombájával vált eredményessé.

Eelche Alicantétől délre fekszik, határos vele. Fő attrakciója a tízezer pálmafát felsorakoztató látványos közpark. Gyakran 40 centiméterre nőnek egymástól. Olyanképpen képzeljük el, mint ahogyan a vastagtörzsű nádak nádast alkotnak. Több vízesés biztosítja a párát. Az aláömlő vizek erekben továbbfolyva tavat alkotnak. Alkalom adódott a vízesés és a mögötte lévő sziklafal közé beállni. Érdekes szituáció, de semmi több. Hétvégi kikapcsolódásra optimális hely. Lehetett sétálni, játszóterezni, focizni, edzőgépeken bikássá erősödni. Felkeltette érdeklődésemet a kaktuszfa. Kezemmel óvatosan végignéztem. A kertet bokrok és virágok is tarkították, melyeket hamarosan lágy eső áztatott. Fából ácsolt pavilonba húzódtunk. Itt megint szembeötlött a kert egyetlenegy hátránya, a vele hosszában párhuzamosan húzódó repülőtér felé vezető forgalmas országút. Emiatt viszont ne hagyja ki senki se.

Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe. A háromemeletes házak óvárosi részét jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Számos ingatlan kiürítve várta a rehabilitációt. A végeredményt megláthattuk a már felújított épületeken. Itt még a második emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat. Akadtak olyan szűk utcácskák, ahol az emeleti szinten, a most névtelen Don Juan, a saját erkélyéről egy merész ugrás után, könnyen a vele szemben lakó hölgy ágyában találhatta volna magát. Akár vicces ez, akár nem, de Franco diktatúrája idején 1975-ig a férj minimális büntetés terhe mellett megölhette a hűtlenségen kapott feleségét. A vendéglők teraszain nem unatkoztak a pincérek. Ott talán még arról is szó esett, hogy csak a diktatúra után lehetett privát bankszámlája a spanyol nőknek. Volt honnan visszakapaszkodniuk. Ez gyakran eszembe jutott az utcákat járva, amikor fiatal lányok nevetgélve mentek el mellettünk. Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának megismerése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek. Egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész.

Alicante tengerpartja. A repülőtér felől érkező járat megáll a központi buszpályaudvarnál. Mi a következő megállóban szálltunk le. Annak közelében a móló. Eleinte kétszintes. A hat méter széles emeleti rész a gyalogosoké. Nem mehettünk fel oda, mert az északi szél korbácsolta hullámok átcsaptak felette. A horgonyt vetett szállodahajó felé tartottunk. Félúton az oldalán géppisztolyt viselő biztonsági hölgy a beszállókártya hiányára hivatkozva visszafordulásra kért minket. A Hajómúzeumba valamiért nem engedett be az ajtónálló. Odabent hajómakettek parádéja várt volna ránk. A turistainformáció kortársba hajló épülete inkább tűnt pénzkidobásnak, mintsem hasznos költésnek. A móló mögött a tenger zavaros. Rajta túljutva a szépen karbantartott, elfogadható vízminőségű városi strand. A fövenyt a tizenkét emeletes sorházaktól kétszer kétsávos főút választja el. Innen a külváros felé ritkán közlekedő villamosjárat indul.

A Luceros térről, mégpedig a föld alól gördül ki az L1-es tram-train, a népszerű üdülőváros felé, Benidormba. Az egyórás út 3,75 euróba került. Érdemes felülni rá, mert megismerhetjük a vidéket. A dombok szinte egyöntetűen kopárak. A lakóházak vegyes képet mutatnak. Környezetük tiszta. Errefelé is a település magasabb pontjait vették birtokba a tehetősek. Csupán néhány kalyiba látványa emlékeztetett a szegénységre. Számtalan tizenkét emeletes ház enyhítette a lakáshiányt. A vidéki környezetből erősen kilógtak. Ez legyen a legkevesebb baj velük. A tram-train külső végállomásától a város főútvonalán haladva, másfél kilométer után megérkeztünk a tengerhez. Alicantétől eltérően itt makulátlanul tiszta a víz. A sétány hat kilométer hosszan nyúlik végig a fehér homokos parton. Ahol leértünk a sétányra, jobbra felhőkarcoló magasságú szállodák és lakóházak váltogatták egymást. Volt min elcsodálkozni. Két tizenkét emeletes lakóház tíz méter magas sziklatömböt fogott közre. Közelében, a székében békésen szunyókáló szalmakalapot viselő kínai kereskedő. Vevő az ablakban. Aki rászánta magát egy fél grillcsirkére, egy euróval kellett többet fizetnie érte, mint Murciában a város peremén. A mobil mosdó, melyben pelenkázásra is adódott lehetőség, patikatisztaságú. A földből tucatszám nőttek ki a toronyházapartmanok. Az olcsóbb nyaralást szupermarketek segítik. Fergeteges élet lehet itt nyáron. Nem sétáltunk el a spanyol hon legmagasabb szállodájáig, mely szintén itt található.

Tartsunk az óváros felé. Ahol megérkeztünk a partra, ott balra kell kanyarodni. Eltéveszteni nem lehet, mert a közeli dombon épült templom kérés nélkül is útba igazít. Sok újdonság nem jött szembe velünk: bazár, kávézó, vendéglő, szállás. Ami viszont igazi meglepetés volt számunkra, az a mozgássérültek részére megépített, kétüléses elektromotoros tandem. Hiába, párosával szép az élet. Ráadásul két ilyen segédeszközzel is találkoztunk. Zsibongott a nép körülöttünk. Tízből kilenc nyugdíjas korú. Az óváros mögött tizenkét emeletes házak láncolata, csakúgy, mint Alicantében. Lesétáltunk a partra. Több évtizedes megszokásom, hogy akaratlanul is figyelek. Észreveszem azt, melyet mások meg sem hallanak. Balról jobbra tovairamlott az érkező tajték, utána rövid időre teljes csend állt be, majd követte a másik. Vajon mi történhetett a hullámmentes időszak néhány másodperce alatt? A víz szélétől az enyhén emelkedő homoklankáról az apró szemű kavicsok között a felcsapódott víz neszezve visszacsorgott – milyen régóta vártam erre a ritka pillanatra. Kaptam le a hátizsákot, elő a felvevőt. Raktam volna össze, de aközben kiderült, hogy otthon felejtődött a mikrofonkengyeleket rögzítő csavar. Régebben ilyenkor a méregtől agyvérzést kaptam volna. Benidormban megúsztam. Ez volt itt tartózkodásunk első felhőtlen napja. Hamarosan meglett a ráadás. Alicantében a Szent Miklós-templomban véletlenül megcsíptünk egy misét. Beültünk az utolsó padsorok egyikébe hallgatózni. A pap meleg orgánuma nagyon kellemesen hatott rám. Figyeltem-figyeltem és rácsodálkoztam, hogy milyen kiváló akusztikája van ennek az istenházának.

Eddig alig esett szó Santa Cruzról. Aki járt már klasszikus görög településen, vagy hazánkban, Beloianniszban, az képben van. Utcáról nyíló lakásajtók. Belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire futja még. A szerencséseknél van emelet is. A házak között keskeny utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik. Gyalogosok feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik. A házfalakon is virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van udvar, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, az összetolható ruhaszárítót. Ahol még ennél is nagyobb szabad terület adódik, oda lóca és dézsába ültetett pálmafa dukál. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi utazónak, de másokat egy életre ideköt az élet. Vajon ki cserélne velük?

Közelben a Carmen tér két vendéglővel. Hangosan folyik az élet. 19 órakor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott vagy beszélgetett megpihenve. Ezalatt napi élményeiket megosztották egymással a szülők.

Az utolsó napon felugrottunk a várba, ahol az egyik épületben rajzfilmen megnézhettük a város történetét. Utána szaladtunk egy kört a dimbes-dombos területen, majd búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfánál, hogy dicső alakját megőrizhessük emlékezetünkben. Leértünk a partra. Két valóban bátor fiatalember arra vetemedett, hogy úsznak egyet. Előző nap majdnem ezt tettem én is, igaz, végül csak bokáig merészkedtem a 15 fokos vízbe. A távolban pillangózva szelték a habokat – a partról sokan figyelték őket. Máshol másként esett meg. Az óváros háromemeletes lakóházából csak úgy dőlt a füst a bevetésen lévő tűzoltóautóra. Közelében a vendéglő teraszán fogyasztó nagyérdemű rá sem bagózott. A gyerekek viszont másak, mint a felnőttek. Tucatnál is több két méter magas műanyag gomba dobta fel az egyik sétálóutcát. Meg néhány apró is, hogy szétnyíló tönkjükbe beleülhessenek a szüleikkel sétáló, mindenre kíváncsi lurkók.

 

 

 

7. PÁLCATÁNC – Marokkó (2023)

 

 

A turistabuszban utazva: a forró Szahara után a hófedte Magas-Atlasz ejt rabul, előtte vörös színű hegyvonulat, testközelben a szélsőséges időjárás következtében kialakult kősivatag. Az időtlenséget visszatükröző tájban csordányi tevéjével megjelenik a berber pásztor. A nomád szemszögéből: évezredek óta őseinek szellemeivel együtt rója a telepes növényekkel tűzdelt kavicssivatagot, néha rápillant az ősi karavánok leaszfaltozott útjára, ahol kereket old a XXI. század.

Marokkó őslakói a berberek, akik háromszázötven törzsben élnek. Nincs közös nyelvük. Első meghatározó jelentőségű bevándorló nép időszámítás előtt a XII. században a föníciaiak voltak, időszámítás előtt a III. században a rómaiak, VII. század körül az arabok. Jelenleg független állam. Az omajádokkal kezdődően hat uralkodói dinasztia irányította az országot. A jelenlegi család 1640 óta gyakorolja a hatalmat. Az ország írott történelme, az írástudatlanság hosszan tartó hiánya miatt, alapvetően legendákon és szájhagyományokon alapszik. A körutazás részét képezték: a királyvárosok (Marrakesh, Rabat, Meknes, Fez); az Atlanti-óceán partján fekvő Casablanca; az ókori római romváros, Volubilis; a Közép-Atlasz, és a Magas-Atlasz; a Szahara; a vörös hegyek és a vörös kősivatagok; a Torda-szoros; a kasbák és a filmvilág neves helyszínei.

Marrakeshtől Casablanca felé tartva a tájat eleinte gyér telepes növényekkel tagolt vörös kősivatag és vas-oxid tartalmú hegyek jelentik. Az elvétve feltűnő tanyákat magas kőfal veszi körbe. A kősivatag fokozatosan átalakul füves dombokká, majd mezőgazdasági területté. Ezzel együtt a lakóházak kinézete is megváltozik. Az országszerte előfor-duló zárt és magas kerítéssel határolt nyomortelepek mellett a műút szélében megjelennek az új építésű emeletes lakóingatlanok. Az utóbbi két évtizedben robbanásszerűen megnőtt a népszaporulat. Az őslakosok körében nem ritka a hét gyerek. A túlszaporodás elleni küzdelem fő eszköze a 60-70 négyzetméteres lakások állami építése. Évente kétszázötvenezer ingatlan a cél. Az állam arra is ügyel, maximálva a törlesztőrészletet, hogy a családok ne kerülhessenek adósságcsapdába.

Már csak azért is érdemes a négymillió-ötszázezer lakosú Casablancába elutazni, hogy elgondolkodjunk az egy milliárd dollárba került II. Hasszán mecset értelmén, amely a jelenlegi uralkodó édesapjának emlékére épült. Vajon hány lakás árát ölték bele? Jelenleg a világ harmadik legnagyobb befogadóképességű mecsetje. Nem igazhitűek számára is látogatható. Kétharmada sziklára épült, egyharmada az óceán fölé. Nyitott, hosszúkás udvara nyolcvanezer főt képes befogadni. A zárt épület földszintjén húszezer férfinak van hely, a karzaton ötezer nőnek. A férfi szemek elől a hölgyek rejtve maradnak, ők viszont a kukucskálórésen át ráláthatnak az erősebb nem tagjaira. A tetőzet három perc alatt nyitható és zárható. A belső díszítés több ezer marokkói mesterember hosszú éveken át tartó munkáját dicséri. A szentélybe belépésre külön ajtó áll a király rendelkezésére. Az óriási méretű mecsetben, a szemek elől elrejtve, háromszázhatvan hangszóró közvetíti az imám hangját. Egy-egy fohászkodás ideje negyed óra. Március elején a müezzin imára hívó éneke megszólalt: napkeltekor, délben, 13 óra 41 perckor, 16 óra 51 perckor és naplementekor. Említésre méltó a mirtuszvirágot formázó szökőkút együttes. Megérkeztünk a 25 × 25 méter alapterületű minaret aljába. Világcsúcstartó magassága 200 méter. Tetejében három gömb található, így legmagasabb pontja 210 méter. Csúcsába lifttel lehet felmenni, nélkülözésével ezerkétszáz lépcsőfok a kihívás. Odafent Mekka irányába tájolt lézervető, amely 30 kilométer távolságig mutatja az irányt. Mindenki lábán újra lábbeli, irány a mosdó. A tíz méter hosszú úton a nők alkotta tömeget, nagy megrökönyödésükre, három felfegyverzett katona kísérte. Az illemhelyek egy része guggolós komfortfokozatú. A marokkói út tervezésekor kiemelt fontossággal bírt számomra a teljes értékű mecsetlátogatás program. Erős késztetést éreztem a muszlim hit védőfalai között megfordulni. Előzetes elvárásom vele kapcsolatban nem volt. Amit csak lehetett, magamba szívtam. Megelégedetten, és hiányérzet nélkül távoztam, de a látogatáson túlmenően további pluszt nem adott.

Ezzel szöges ellentétben voltak a marokkóiak a franciákkal. Bár a franciák a lakosság összetételében csekély számban fordulnak elő, de a közelmúltban meghatározó jelentőségűek voltak az ország ugrásszerű fejlődése szempontjából. A XX. század elején egy muszlim szenthely megsértése miatt heves berber lázadás tört ki, amelyet az országba behívott négyezer francia katona segítségével kegyetlenül levertek. Ezzel egy időben kialakult a francia protektorátus, és az országot elindította a fejlődés útján. Ennek helyi jelképe a városfallal körbevett Medina mellett felállított utcai toronyóra lett, mely az új időszámítás kezdetét hivatott demonstrálni. Az európai hivatalnokok számára konyha és fürdőszoba komfortfokozatú emeletes lakóházak épültek. A berberek számára ekkor még a kályha is az újdonság erejével hatott, mert ők addig a lakóterük közepén a földre raktak tüzet. A sivatagi országban, a közelmúltra utalva, nagy ritkán keresztény templomra is rácsodálkozhatunk. Belül puritán egyszerűség jellemezte. Egyedül a színes üvegablakok ékítették. A kijárat mellett mesterségesen létrehozott, jelképes barlang volt fotózható, Szűz Máriával.

Casablanca gazdasági szempontból meghatározó jelentőségű város. A toronyházak és az alacsonyabb épületek között villamos, valamint buszjáratok segítik a tömegközlekedőket. Az autósok gyakori dudálással adnak hangot jelenlétükről. A belváros utcái tiszták. Kezében kólás dobozzal lépett mellénk egy fiatal lejmoló arab lány. Az utcákat róva kántáló férfi teremtett arabos miliőt. Pár másodperc maradt a hangfelvételre, pedig jó lett volna tovább időzni. A másfél órás belvárosi séta hangulata megérintett minket. Vajon mi a helyzet az Atlanti-óceán luxus apartmanjai és szállodái környékén? A szaúdi arany ifjak marokkói, tunéziai és iráni örömlányok társaságában élvezik az időt. Ha megérkezik valamelyik leányzó kedves mamája, hogy megnézze az ő kis drága csemetéjét, gyorsan magára kapja az otthoni ruhatárát.

Rabat óceánparti Medináját öt kilométer hosszú fal veszi körbe. A Covid19 járvány alatt a földes utakat lekövezték, a házakat fehérre mázolták. Mondhatni, újjászületett. Az ingatlanok utcára néző fala a tűzfal. A családi élet a szemek elől rejtve, a zárt udvarban zajlott, zajlik. Az óvárosban meglepően kevés a turistás bolt. A nagy víz felé nyitott főtéren helyi zenekar verte a tamtamot. A tágas teraszról hullámtörőkre, és kisebb homokos strandra nyílt rálátás. A víz hőmérséklete nyáron nem több 22 Celsius foknál. A helyi legenda szerint az egyik ház udvarában a föld alól gyémántgyűrűt kapart ki a macska. Ennek a mesebeli történetnek történelmi megágyazottsága van. A Spanyolországból elűzött mórok ivadékai kalózvárost hoztak létre, és egészen Izlandig raboltak. Az elfogott embereket eladták rabszolgának, a kincset pedig zsebre vágták. Olyan mértékben elszemtelenedtek a fekete zászló alatt hajózó mórok, hogy a portugál király egyszer csak vette a kardját. Hamarosan újra martalócok nélküli életet kezdhetett élni a város. De van itt más furcsaság is. Történt, hogy testvérharc kerekedett az uralkodói címért. A trónkövetelő segítségül hívta a portugál királyt, aki nagy sebbel-lobbal megérkezett. A csatában mindhárom fővezér ott hagyta a fogát. De mi a helyzet mostanság? A történet nem túl régi. Franciaországból repülővel indult haza a marokkói király. Az ország légterében a királyi repülő közelében megjelent néhány vadászgép, és tüzet nyitottak rá. A királyt nem érte találat. Egyik kísérőjének helyén volt az esze. Rádión jelezte a vadászgépek pilótáinak, hogy az uralkodó halott, mire a repülők eltávoztak. A merényletért felelős két családtag egyike öngyilkos lett, a másik is hamarosan elbúcsúzhatott az életétől. Ettől kezdve megszűnt a Hadügyminisztérium. A csendőrséget is a saját hatásköre alá vonta az uralkodó. Azóta béke és nyugalom honol a tájon.

Múltból a jelenbe. Marokkó fővárosa Rabat. Ennek megfelelően néz ki. Az ultramodern vasútállomástól nem messze található a többfunkciós királyi palota, melynek udvarán percekig gurult a busz. A királyi testőrség és az egyéb más feladatot ellátó csoportok tagjai könnyed lezserséggel készülődtek rutinfeladatukra. Az épületkomplexumban több ezer hivatalnok végzi napi munkáját. Itt tanulhatnak az ország meghatározó jelentőségű családjainak csemetéi mellett a pórnép tehetséges ifjai is. Bentlakásos oktatásban részesülnek, és teljes körű ellátást kapnak. Lakhelyük és az iskola között ingyenesen fuvarozzák őket. Ez a szolgáltatás megilleti a gyermeküket meglátogató szülőket is. Aki itt tanul, bármikor iskolát válthat. Az innen kikerülő végzősök jövője biztosított.

Más téren is nyitott elveket vall az uralkodói kaszt. Ami a jelenlegi királyt illeti. Nagy meglepetésre, lakótelepen felnőtt lányt vett feleségül. Odajárt udvarolni. A vörös hajú, számítástechnikában felsőfokú végzettségű, kimondottan szép nő fiú és leány gyermekekkel ajándékozta meg a férjét. A fiú nagykorú, ő lesz a következő király. Ám időközben elváltak, melynek oka lehetett a király leánytestvéreinek a feleségre való folyamatos acsarkodása, de az uralkodó férfiakhoz való vonzódása is. Az egykori feleség nemzetközi szintű pozíciókat tölt be. Marokkónak terve volt az Európai Unióhoz történő csatlakozás, melynek egyik tárgyiasult formája a gibraltári szorosnál vasúti alagút megépítése lett volna, de füstbe ment terv maradt. Mauzóleum előtt állunk. Kapujánál lovas katonák. Az épület a Covid19 járvány óta nem látogatható, mégis vannak odabent. 9 és 18 óra között a jelenlegi király elhunyt édesapjának, a Koránból az erre kiválasztott személyek felváltva felolvasnak.

Volubilis romvárosba tartunk. Az Atlanti-óceánnal párhuzamos terület Marokkó éléskamrája. Zöldellő földek és olajfaligetek maradnak el mögöttünk. Itt-ott mélyszegénység – összeeszkábált viskók. Az országút mentén a nagy semmiben feltűnik egy-két nejlonzsákot cipelő, szemetet gyűjtő ember. Látjuk, de nem értjük. Kiderült, hogy bárki szedhet szemetet, és ha az arra kijelölt helyen leadja, pénzt kap érte. Mintapéldája a munkára nevelésnek. Az országút mellett juhok, szarvasmarhák és szamarak legelnek felügyelet mellett: anya négy gyermekkel, székre kiültetett öregasszony. Térjünk vissza az országút témára. Marokkóban 2500 kilométert buszoztunk, melyből 50 kilométertől eltekintve, kifogástalan minőségű aszfalton haladtunk. Ha már közlekedünk, essen szó a vasútról is. A gibraltári szorosnál fekvő Tangertől Casablancáig nagy sebességű vonattal is utazhatunk (280 kilométer/óra). Zajlik a Casablancától Marrakeshig tartó szakasz felújítása (190 kilométer/óra). Ennyire nem gyors a buszunk, de megérkeztünk az ókori rómaiak talán legjobb állapotban fennmaradt városához.

A történészek feltételezése szerint Volubilist a punok alapíthatták. Az ókori rómaiak a Földközi-tenger partjaitól akár 300 kilométer mélységben is fejlesztettek városokat. Igen, fejlesztettek, nem újakat hoztak létre. Időszámítás előtt a III. században érkezhettek ide a latinok. A város 200 körül élhette fénykorát. Húszezren lakhatták. Köztársasági rangot kapott Rómától, egyenrangúvá vált vele. Folyamatosan lakott település maradhatott mindaddig, amíg Moulay Ismail szultán (XIV. Lajos kortársa) a közeli pusztában ki nem jelölte Meknes helyét. Az új főváros felépítéséhez szükséges építőkövek egy részét az életet teljes lendülettel élő Volubilisből szállították oda, az épületek visszabontása árán. A XVIII. századig prosperáló kereskedővárosból eddig 40 hektár lett feltárva. Az angol régészek révén továbbfolytatódik a munka. A település egykori gazdagságát jól szimbolizálja az ezer négyzetméter alapterületű villa, fürdővel. Volt itt kupleráj is, ahová a csatából visszatérő katonákat meghívták a rokonok. A szolgáltatóházban kutyacsontvázra találtak. A város életét fedett vízvezeték-hálózat könnyítette. Az asszonyok számára vízfolyásos mángorlót alakítottak ki kőből, ahol a szennyest moshatták. Több tucat malomkő is előkerült. Aki kidolgozta magát vagy degeszre tömte a gyomrát, megcélozhatta a nyilvános vécét. Hogy a dolgukat ráérősen végző, megkönnyebbülésre vágyó polgárok beszélgetését ne érthessék az arra járók, az objektumhoz dalos kedvű békákat telepítettek. A városszerkezet kialakítása megfelelt az akkori elvárásoknak. Ennek egyik példája az épen megmaradt diadalív, amely alatt átsétáltunk. Hosszát nem léptem le, de a fórumra bevezető kapu oldalfalának vastagsága fél méter. Épen maradt oszlopok és kapuboltívek. Élvezettel sétáltunk alattuk, és a kevésbé látványos romok között is. A hely szellemisége erősen megérintett, és nem én lehetek az egyetlen, aki végtelenül sajnálja az élő, viruló város megalomániából fakadó lerombolását. Az ókori Római birodalom egyetlen teljes épségben megmaradt városa lehetett volna Volubilis.

Meknes. Itt lakott és uralkodott az egyik legkegyetlenebb szultán, aki jó eszű, művelt és kiváló hadfi hírében állt. Leszállva a buszról a bazár forgatagában nézelődhettünk. Fadobozból három bűvölésre váró kígyót hengerítettek a kövezetre. Ritkán, de előfordul, hogy egy csörgőkígyó, melyet jelentős summáért vásárolt a gazdája, halálos marást ejt rajta. Az utcai kirakodóvásár, a berber makákókkal együtt is, még csak ébredezett. Beléptünk a kézművesség és a zene műtárgyait bemutató Dar Jamai múzeumba. Ezzel egyben a vaskezű szultán egyik palotáját is megismerhettük. Madárdalos udvar teremtett hangulatot, arab zene fokozta. Vállamról lekaptam a hátizsákot, összeraktam a felvevőt. Odabent népi hangszerek. Figyelmünket mégis a pár perces dokumentumfilm kötötte le. Autentikus berber dalokat hallhattunk. Aligha fogott meg közülünk bárkit is az erőteljes, dallamtalan és kissé fülsértő produkció. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a felvétel egyszerű technikával készülhetett, amelyet standard lapos monitor közvetített.

Újabb célpont felé tartottunk. Matuzsálemkorú, bentlakásos korániskolával ismerkedtünk. Nézegettük-nézegettük a kétszer két méteres cellát, valamint a lőrés nagyságú ablakocskát. Nem bírtuk elképzelni, hogyan láthattak tanulni a diákok. Világítóolaj? Megfogalmazódott bennem a sajátos válasz: először a fejben kell fénynek gyúlnia, a további már csak részletkérdés. Meknes egykori uralkodójáról néhány árulkodó sor. A pusztában építette fel az új fővárost. Ha valahol valamilyen munkálat elakadt, fejek hulltak. Az épülő országközpontot Volubilissel 42 kilométer hosszú alagút kötötte össze. A visszabontott köveket földalatti folyosókon szállították a rabszolgák. Az ókori római romvárosban épen megmaradt márványoszlop tejtestvére, Meknes egyik palotájának bejáratánál magasodik. A 49 négyzetkilométer alapterületű földalatti börtönben harmincezer rabszolga sínylődött. Köztük keresztények is. A rabszolgák fiúgyermekeit kőművesnek kitaníttatta az uralkodó, biztosítva a gigantikus méretű építkezés szakember-utánpótlását. Ám ő egyben hadúr is volt. A tizennégy éves lányoknak házasodniuk és szülniük kellett, mert szükség volt katonára is. Ez az uralkodó állítólag egyszer azt kérdezte, hogy vajon valaki képes lesz-e az ő épített művét lebontani? Ötvenöt év uralkodás után kiderült. Lett. Mégpedig a fiai meg az unokái. Emiatt a semmiségért kellett elpusztulnia Volubilisnek. Megkérdeztem az idegenvezetőtől: kit tartanak kiemelkedő történelmi személyiségnek a marokkóiak? Megvonta a vállát. Meknesben megkaptam a választ. Pénteken a mauzóleumban a szultán sírja előtt a Koránból népes baráti férfitársaság verseket énekelt – a szenthelyet, az uralkodó igazoltan egyenesági leszármazottja üzemelteti és felügyeli. Tehát mindegyik királyi városnak megvan a településhez köthető kedvenc történelmi alakja.

Fez és a VIII. század óta pezsgőéletű, kilencezer-négyszáz utcácskából álló Medina a következő állomás. Az egymillió-kétszázezer lakosú város a Középső-Atlasz lábánál terül el. Az óvárosba tartva szétnéztünk a dimbes-dombos város fölé emelkedő magaslatról. Innen a vele szemben lévő ormon emelkedő erődítménybe alagúton át is el lehet jutni. Kora délelőtt vágtunk neki Medinának. Első sikátorbeli utunk parádésan alakult, mert velünk szemben málhát cipelő szamár érkezett gazdájával. Helyben vagyunk. Egy-és kétemeletes házak között bolyongtunk. Kínáltak itt mindenfélét, de kínait nem. A világ egyik legrégebbi bazárjában nézelődhettünk, ahol a termék ára alku tárgya. Aki rákérdez, máris potenciális vásárlónak számít. A kereskedő elsőnek mondott összegét legfeljebb a felére engedi lealkudni. Aki ennél fukarabb, annak már az eredeti áron sem adja. Ezeket szentkőbe íródott ősi kereskedői törvénynek vehetjük.

Elsőnek egy 1650-ben épült zsinagógát kerestünk fel, amelyben a mai napig életvitelszerűen laknak. Imádok ilyen ódon épületekben körbeszimatolni, és a régi idők hangulatát magamba szívni. Földalatti részében csöppnyi fürdő, amely nem más, mint rém egyszerű mosakodásra kijelölt hely. Gondoljunk a lavórra. Kisebb szobák szolgálták a vallásos érzelmű zsidóság hitgyakorlását. Az emeletre felvezető szűk és alacsony belmagasságú, idő rágta lépcső megmászása nem volt egyszerű kihívás. A teraszról rálátás nyílt az ősi temetőre.

Kilépve az utcára, újabb érdekesség. Az üzlet előtt magasan futó villanyvezetéken átvetett cipőfűző azt jelentette, hogy odabent hasis kapható. A silány minőségűtől a legtisztább porig beszerezhető – hivatalosan tilos az ilyen szerek használata. Valahol olvastam, a helyi rendőrök előszeretettel vadásznak a kábítószerező nyugati turistákra, akik könnyen dutyiba kerülhetnek miatta: az ottani viszonyokat hagyjuk. A gyorsvonaton nyíltan füveznek a marokkóiak: azzal vágnak fel, hogy az ő szerük tiszta, míg a nyugatiak kevésbé jó minőségűt használnak. A hangulatot aláfestette a rádióból felhangzó arab zene. Én nem kábítószerre szoktam vadászni, hanem a szűk utcácskákra. Nos, itt az egyik sikátor legszűkebb pontja kereken 60 centiméter volt. Több helyütt is fedettnek tekinthető utcákon róttuk felfedező utunkat. Nyáron egészen biztosan jól jön az égető napsugarak ellen. Az más kérdés, hogy az alája beszoruló rekkenő hőségtől vajon hogyan lehet megszabadulni? – a legforróbb napokban 50 Celsius fok is lehet. A szenthely közelségére a kövezett járda fölött, a két egymással szemben lévő ház oldalfalába másfél méternél valamicskével magasabbra beépített, áthidaló keresztgerenda figyelmeztet. Aki nem szemfüles, annak könnyen fejébe vésődhet a rúd helye. A város történetéről röviden annyit, hogy az itt hömpölygő folyócska egyik partján épült a védőfallal körbevett őstelepülés. Idővel a túlparton is kialakult egy másik. Békésen éldegéltek egymás mellett az emberek. A két település idővel összenőtt. Fontos kereskedelmi utak csomópontjává vált. Karavánszerájok fogadták az úton lévőket. Felkerestünk egyet. A régmúlt idők világának szellemisége ezúttal cserbenhagyott minket. A szűk és embertömeggel teli utcácskákban nagyon kellett egymásra figyelnünk. Aki nem így tett volna közülünk, bizony nehéz helyzetben találta volna magát. A Medináról nem hogy nincs térkép, de még a GPS is totál csődöt mond.

Oktatási kuriózum következett. Hajdanán a Kairaouine (Károly) egyetemet szemelték ki azok a jómódú szülők, akik gyermekükből tudós embert szerettek volna faragni. Ez az iszlám világ legrégebbi felsőoktatási intézménye. Nem csak a szellemiség síkján lehetett kiteljesedni a fiataloknak. Más irányok is adódtak. Itt van példának a világhírű marokkói kézművesség. Több vonalon is megőrizte ősiségét. Ilyen volt a bőrcserző műhely (még ma is akad benne embertelen munka), megfordultunk a szövőszékes technológián alapuló növényi selyemszövőnél, a régi korok motívumait átmentő csempekészítőnél meg a rézművesnél. Vajon mi manapság a helybeli kitörési lehetőség? Házi készítésű süteményt árul a hatékony szemléletű kiskamasz. Tenyerét tartja a nála fiatalabb aprónép, a tömeg takarásából figyeli az anyja. Vajon mit tesznek szabadidejükben az óváros fiai? A lépcsős sikátorban a pár négyzetméter sík területen fociznak. Van előttük követendő példa, mert az idei futball világbajnokságon a marokkói válogatott negyedik helyezést ért el.

Irány a távoli Szahara. A cédrusligetek után szerencsére útba esik a Középső-Atlasz alpesi jellegű tája. Az 1650 méter magasan fekvő Ifrane településen lefékezett a buszvezető. Idevárja hallgatóit a jenkik által létrehozott egyetem. Zsebükbe mélyen belenyúlhatnak a szülők. A város körül tucatnyi sípálya várja a tél szerelmeseit. A környéken több ingatlant birtokol a király. Azt csiripelik a madarak errefelé, hogy övé a fél ország. Kevés idő maradt a szétszéledésre. Mégis nem várt eredménnyel zárult. Magyarországon tengerszint felett 200 méternél magasabban fészekben ülő gólyával nem találkozni. Itt viszont egyikük a fa tetején kelepelt – hangja velem utazott a homoksivatag felé. Megkezdődött a Közép-Atlaszból való ereszkedés. Váratlanul felfokozott izgalom tört ki a buszban tartózkodók között. A fenyves és az országút közötti keskeny sávban húsz fős berber makákó-csapat tanyázott. Előbb lassított a sofőr, majd rálépett a gáz-pedálra. Mindenkinek jó kedve támadt. Erre a napra 500 kilométer jutott. További lehetőségnek a táj magunkba szívása, valamint az idegenvezető széles körű tájékoztatása maradt. Nem volt baj egyikkel sem. A távolban magas hegycsúcsok követték egymást. Az országút mentén vörös kősivatag. Elvétve tanyák, félnomád berber juhászok és kóbor kutyák tették élővé a tájat. Az emberi szenvedéssel terhelt történelem errefelé is tarolt. A Rif-hegységben élő nomádok kemény legények voltak. Nyolcvanezren félmillió európai katonával szálltak szembe. Az első ütközetet simán megnyerték az őslakók, a másodikat a légiósokkal megerősített spanyol–francia szövetségesek. A történelem során első ízben itt vetettek be mustárgázbombát, melyet a németek gyártottak. A vegyi fegyver károsító hatása még a napjainkban világra jövő újszülöttek között is okozhat súlyos fejlődésbeli rendellenességet. Emiatt folyamatosan zajlik a kártérítési igények benyújtása.

Más téma. Marokkó is egyre jobban megérzi a csapadékhiányt. Ahol lehetőség adódik, víztározót alakítanak ki. Sokba kerül. Nem olcsó mulatság a fenntartásuk sem. Dombok és hegyek között duzzasztanak. Tavaszkezdetén a Ziz völgyi víztározó telítettsége csupán 30 százalék. A vízgazdálkodás eredményességét útközben leellenőrizhettük. Kiterjedt pálmaliget tanúskodott az éltető víz jelenlétéről. Essen szó az elektromos áramtermelésről is. Évekkel ezelőtt gigászi méretű napelemparkok fejlesztése mellett tette le voksát a kormány. A beruházásnak már régóta el kellett volna készülnie, de a korrupció a világ bármelyik pontján tetten érhető. Az érintett minisztert letartóztatták. Ügyében a bíróság nem hirdetett jogerős ítéletet még. A bársonyszékben hölgy követte.

Istenháta mögötti országrészben koptattuk a kilométereket. Lapos tetejű, színtelen vályogházak a lakhatás csúcsfoka. Rácsos ablakocskák. A nyílászárók mindenütt zárva. Közeledünk a szálláshoz. Pálmaliget mellett húzza be a féket a sofőr. Ha időnk engedné, nagyjából nyolcszázezer szálat számolhatnánk össze belőle. Gombabetegség támadta meg a fákat, mely ellen tehetetlen az ember. Alattuk ültetett mezőgazdasági növénytársítások, melyek hozzájárulnak az ország élelmiszer ellátásának biztosításához. Több kilométer hosszan megfigyelhető, milyen kárt tett a fákban egy kivédhetetlen tűzvész. A termékeny földterületek magánkézben összpontosulnak, sok résztulajdonossal.

A Szahara szélében lévő Erfudba megérkezve negyedóra maradt a szállás elfoglalására, és már szállhattunk is be a terepjáróba. Eleinte köves sivatag, majd feltűntek a dűnék. Körutunk legdélebbre eső pontján tartózkodtunk. Keletre 40 kilométerre Algéria. A csoportból négyen a mellső lábán térdelő dromedárokra ültek. Mi a többiekkel gyalogosan keltünk útra. Pár száz méter a süppedő sárgásfehér szemcsék tetején, majd fel az egyik dombra. Kényelmesen helyet foglaltunk a hátsónkon. Vártuk a naplementét. Izgalomra adott okot a felhős idő, de mivel folyamatosan lengedezett a szél, kétesélyes volt a végső kimenetel. Arcunkba kaptuk a homokot. Gyakran tűnt fel szkarabeuszbogár. Ha maroknyi homokot szórtam rá, pillanatokon belül kiásta magát alóla. A sivatagban róka, kígyó és rágcsálók is előfordulnak. A közeli magaslatot törökök szállták meg. A vállalkozó kedvű fiatalokat a berberek lepedőre ültették, és leszánkáztatták őket a dombról. Az egyik lány sehogyan nem bírt visszakapaszkodni, minduntalan lecsúszott. Belefáradva a hasztalan erőlködésbe, leült a homokba, és kisgyermekként hisztizett. Végül a mi dombunkra segítették fel a helyiek. Felgyorsult a naplemente. A felhők a turisták pártját fogva tovalibbentek. Kattogtak a képrögzítők. A horizont alá bukó napot csillagos éjszaka váltotta.

Még valamit a szállásról. A róla előzetesen megosztott fotókon álomszép mediterrán környezet, medencékkel, fás környezetben szétszórt pavilonokkal. Szinte elcsöppen az ember nyála. Kora tavasszal a medence vize kiábrándító. A bungalók külsőre tetszetősek ugyan, de belülről leromlott állapotúak.

Március elején a Szahara szélében 8 óra előtt pirkad. A nappali csillag vörösre festette a házfalakat meg amit lehetett még. Varázslatos szépsége ámulatba ejtett mindenkit. A hotel közelében lévő fosszília-feldolgozóüzemben négyszázmillió éves kőlenyomatokat políroztak. Néhányuknak ujjbeggyel utánanéztem. Majd hittem, amit mondtak. Ismét egész napos utazás következett. Szerencsére nem csak a buszablakon át nyílt rálátás a környezetre. A horizontig tartó határban kiterjedt földalatti vízvezetékrendszer bejárata előtt csoportosultunk. Lejáratát saját zsebből építette ki a tulajdonos. Ez az elképesztő szellemi és technológiai bravúr keletről származik, mégpedig Perzsiából. A XII. században épült ki. A föld felett kisebb, lábbal hajtható, palást nélküli henger alakú taposó. Segítségével a földalatti vízfolyásból a zsinór felcsévélésével, edénnyel víz vagy üledék felszínre hozható. A föld síkjától az alagút alja hat méterre – megszámoltam a mélybe levezető lépcsőfokokat, egyik magasságát megmértem arasszal és szoroztam. A mennyezetbe fejemet nem vertem be, tehát nem vakondjárat. Igen, alagút, mert egy ilyen járat akár 100 kilométer hosszú is lehet. Szerencsés esetben hálózatba szerveződnek. Iszonyatosan nagy munka lehetett kézi erővel kivájni, de mint közismert, víz nélkül nincs élet. A muszáj pedig nagy úr.

A Todra-szoros következett, mely lenyűgöző természeti szépség. Ám a függőlegesen 300 méter magas vörös hegy tövében csörgedező folyam mellett forgalmas országút. A függőleges sziklák a falmászók eldorádója. Erre a helyre feltétlenül igaz: valamit valamiért. A patak mentén rövidebb sétát tettünk. Érdemes szóba hozni, hogy a körút folyamán a hosszabb buszos szakaszok nem voltak unalmasak. Részint lehetett pihenni vagy nézelődni, másrészt, az idegenvezető mindig érezte, mikor kell a legújabb és legérdekesebb témával előhozakodnia. Munkáját mesterien végezte. Idegenvezetőnk előre szólt, hogy a következő helyen a kolduló gyerekeknek senki ne adjon pénzt, inkább valamilyen aprósággal jótékonykodjon.

Ebédelés céljából hamarosan megálltunk. A társaság zöme a falu vendéglőjébe tartott. Ezalatt a feleségemmel szétnéztünk a településen, betérve a mellékutcákba is. A vízfolyásos hasadékból pálmafák dugták ki a koronájukat – a tágabb környezet kősivatag. Az élelmiszerüzletben kétszer annyit kértek a lepényért, mint a nagyvárosban. Bármerre jártunk, rajzottak körülöttünk az iskoláskorú gyerekek. Legtöbbjük előre köszönt. Míg a főutcán a köznép számára épültek az emeletes házak, addig a hátsó fronton alacsony és dísztelen sárházak. Az ajtókon lakat. Visszatérve a buszhoz kiderült, egy tíz év körüli kölyöknek a csoportból valaki pénzt adott. A jármű mellett kezében pálcával várakozó nagy kamasz észrevette, és a jóval fiatalabb gyerek után eredt. Amit lehetett, elvett tőle, és a kezében lévő pálcával ütötte, ahol érte. Téma lett belőle.

Tinerhirbe érkeztünk. Szőnyegmanufaktúra és kereskedés a program. Berber asszonyokat foglalkoztat a főnök, akik hétfő lévén, a piacon szerzik be a természetes eredetű alapanyagokat. Kézi szövésű portéka kerül ki a kezük alól. Nem mennék bele a szőnyegfonás ecsetelésébe. A következő észrevétel idevaló. Marokkóban kiemelt szerepe van a mentateának. A házigazda a vendégét ezzel szokta kínálni. Visszautasítása illetlenség. Mennyei ital ide vagy oda, nekünk nem jött be.

Ouarzazateban, az egykori karavánok állomáshelyén ébredtünk. A szállodából való távozás követően olyan városrésszel ismerkedtünk, melyet folyamatosan karban tartanak, mint a múlt élő mementóját. Ez egy kasbah. A házak építőanyaga az agyag, ősellensége a víz. Ritka a jelentősebb égi áldás errefelé, de érkezésünk előtt pár héttel valósággal leszakadt az ég. A fedetlen vagy leromlott állapotú tetőzetű házakban jelentős kárt okozott az özönvíz. Eladó ingatlanra találtunk. Sajnos, nem volt kitéve árcédula. Betértünk az ötszáz esztendős zsinagógába. Jelenleg részben régiség bolt. A Medinából elköltözött berber zsidóság hátrahagyott tárgyai az árualapok. Belülről apró és szűk terek a vele járó szaggal, mely az orromat nem facsarta. Az emeleti részt kihagytam, mert nem volt kedvemre a lehetetlenül keskeny és alacsony belmagasságú feljáró. A földszinten a többiekre várakozva, kezemmel véletlenszerűen rátaláltam a zsinagógában egykor rendszeresített fémperselyre, mely ajándéknak megmarad az emlékezetemben.

Mindenhol nagy úr a pénz. Vajon milyen körülmények között élhetett itt a kegyúr? Taouirt erőd, amely betöltötte a vár funkcióját is. Mögötte a kiszolgálószemélyzet két méterszer háromméteres vályogsora. Feleségeivel és ágyasaival nem kellett szorongania. Élhetett, mint Marci Hevesen. A várfalba olyan furfangosan kigondolt szellőzőréseket építettek, hogy az erődítmény falán át azon belülre nem kerülhetett homok. Másnál máskor nem forgott ennyire olajozottan az észkerék. A város teljhatalmú ura önös számításból elárulta a meggyengült királyt, de idővel újra megerősödött az uralkodó, és egy fej máris elvált a nyaktól. Az árván maradt főúri gyerekek koldusbotra jutottak, de bölcs volt a király. Egyiküket idővel felemelte, és később megtette nagykövetnek Párizsba. Akár filmtéma is lehetne. Az országút túloldalán filmstúdió ráccsal lezárt kapuja. Oldalfalának támasztva hatalmas, műanyagból öntött múmiadekoráció. Ránéztünk a jegyárakra, a csoportos belépőt nem sokalltuk.

Irány a Magas-Atlasz 2200 méter magas hágója. Eddig szándékosan nem tettem említést a hegyóriás látványáról, mely utunk jelentős részében a messzi távolból végigkísért minket. Június–augusztus hónapoktól eltekintve a gerinc fehérbe öltözik. A hágó legmagasabb pontján lehetőség nyílt fotózásra, és a kereskedők portékáinak áttekintésére. Kapható volt ametiszt. Ait Ben Haddou Ksar. Számos világhírű film forgatásának helyszíne. A települést életszerűen lakják a helyiek. Folyócska szeli ketté. Egyik oldala a part közelében magasba szökik. Híd vezet át rajta. Kőhíd, régi, nem üti a történelmi filmek világát. A lakóházak és az egész környezet igazi időutazás. Ezt leghitelesebben a helyi jelképes GLS futárszolgálattal bizonyítanám: a házhoz szállítást, legyen szó élelmiszerről vagy építőanyagról, szamárral végzik. Hamarosan egy film második részének forgatásához kezdenek. Előjeleként munkagép túrta a földet. Statisztából nem lehet hiány. A helyiek autentikus karakterek. Csupán egy órácska jutott erre a szerfölött hangulatos falura. Ennyi idő alatt áthatóbb benyomást nem lehetett szerezni. Kár érte. Mégis, megtetszett. Majd jelentkezem statisztának.

A következő megállóig a helyiek életéről lesz szó. A hitélettel kezdem. Marokkót lényegében muszlim hitűek lakják. Vallásszabadság lévén, bárki szabadon dönthet vallásosságáról, illetve, hogy azon belül milyen mértékben követi az előírásokat. Utunk során találkoztunk muszlimba öltözött nővel, fején fekete kendőt viselő hölggyel és európai ruhában mutatkozóval is. Tízéves korukig vallási jelek nélküli ruházatot viselnek a kislányok. A nagykorúság eléréséig, szülői ráhatás szerint. Utána mindenki szabadon dönthet róla. A mecsetbe imára csak akkor mehetnek be, ha erre a célra számukra fenntartanak elkülönített helyet – mint arab idegenvezetőnk sejtette, otthon a nő az úr. Naponta ötször hív imára a müezzin éneke. Kötelező elvárás nincs vele szemben. Mindenki elfogultsága, képessége szerint tesz. Az ima előtti bemosakodás, és további rítusok vonatkozásában, például akit egészségi ok vagy más probléma gátol benne, az előírásból könnyítést kap. Oktatás. Kétféle iskolatípus létezik, a muszlim és a világi. A szülők feladata dönteni róla. A kisiskolásoknak délelőtt négy órájuk van, késő délután további kettő. Nincs sok tantárgy. A tanítás színvonala változó. Tizenkét éves kortól magasabb szinten folytatódik az oktatás. A tehetséges gyerekek főiskolára, egyetemre járhatnak. Az iskolai oktatásból nincsenek kizárva a lányok. A berber közösségekben jelentős az írástudatlanság. Ennek felszámolása érdekében az iskolától távol lakó gyerekeket a tanintézménybe iskolabusszal szállítják. A kiszuperált négykerekűek az Egyesült Államokból, Spanyolországból és Franciaországból érkeznek adományként. Fontos állami cél az analfabetizmus fokozatos felszámolása, a gyermekszaporulat csökkentése, valamint a berber emberek kisebb településre, városba történő bevonzása. Ennek egyik szembetűnő jele a városokban egyre nagyobb számban megjelenő berber lányok, akik aligha vágynak vissza a jelképes középkorba. A beilleszkedés nehézségeiről nem szabad megfeledkezni. A két világ között túl nagy a kontraszt. A magas szintű egészségügyi ellátórendszer működik, de az alacsony jövedelmű emberek számára lényegében elérhetetlen. Eklatáns példa, hogy a marokkói fogtechnikusok az államtól engedélyt kértek és kaptak foghúzásra. A döntés ellen élénken tiltakoztak a fogorvosok. A bazárban bárki fogát aprópénzért kihúzzák, és ha éppen az utolsót távolították el, a dobozból használt protézist túrhat a kuncsaft. Szorosan idetartozik a nyugellátás. Marokkóban létezik a nyugdíj intézménye. Az utolsó hét év keresetének 70 százaléka a nyugdíjalap. Ebből következik, hogy lényegében csak a közalkalmazottak és a tehetősek reménykedhetnek benne. 2022-ben az átlagos jövedelem háromszázötven euró volt. Létezik a többnejűség. Két alappilléren nyugszik. A férjnek igazoltan olyan gazdagnak kell lennie, hogy képes legyen egyforma életszínvonalon eltartani a feleségeit. A másik, ami a sorban az első, a további feleségekhez az elsőtől engedélyt kell kérnie. Amennyiben ettől elzárkózik az asszony, kútba esett a terv. A hűtlenség. Amennyiben az asszony tudomására jut, hogy férje jeleskedik a pásztorórák adásában, jogi útra terelheti az ügyet. Számára pozitív végkifejlet esetén a hatóság hat-tizenkét hónapra a forgalomból kivonhatja a családfenntartót. A fordított eset sem úszható meg utózönge nélkül. Mivel hamarosan visszaérkezünk a körutazás kiindulópontjához Marrakeshbe, ezért hasznos megismerkedni a szokásjoggal. Amennyiben helyi embertől kér segítséget a turista, fizetnie kell érte. Hívatlan jelentkezők is ajánlkoznak alkalmi segéderőnek, határozottnak kell lenni velük szemben. Ha valamilyen produkciót fotózunk, netán hangfelvételt készítünk róla – még ha távolról is –, hamarosan megjelenhet a pénzbeszedő kolléga. Néha nehéz lerázni őket, máskor könnyebben megy. Mindezekre érdemes előre felkészülni, mert ellenkező esetben könnyen elronthatják az utazás élményét.

Marokkóba érkezésünk délutánját, az utolsó előtti nap délutánját és az utolsó nap délelőttjét Marrakeshben töltöttük. Ez az idegenforgalom központja. Berber gyógyszertár. Hivatalos állami tanúsítvány igazolja, hogy az itt kínált termékek természetes alapanyagból készültek. Minden bajra kapható varázsszer. Tar fejre is akad kencefice, de nem hozott lázba. Hogy mi a szerek alapja? Az argánfa termése, a dió. Annyira imádják a kecskék, hogy a fa tíz méter magasába képesek felmászni érte. A termést megeszik, a magot kiköpik. Az erre szakosodott emberek összegyűjtik, és az átvételi helyen leadják. Érdekességnek megemlítem a Marokkóban őshonos agávé növényt, melynek leveléből hosszú és vastag rostszálakat lehet előhúzni. Ha három szálat összesodrunk belőle, emberi erő nem képes elszakítani.

A nemzetközi repülőtér közelében közkedvelt park. Közepén hatalmas medence. A Közép-Atlaszból csatorna segítségével vezették bele a vizet. Az emberek vízfogyasztásán, és a növények locsolásán túl, másra is felhasználták. A régi időkben, amikor még az Ibériai-félszigeten hadakoztak a mórok, előbb át kellett kelniük a Gibraltári-szoroson. Nem gigászi a távolság, mindössze 12 kilométer. Ha bármiféle okból felborul a ladik, oda a katona. Igen, ebben a medencében a homoktenger fiait vízben úszásra tanították. Emlékszünk még a kegyetlen meknesi szultánra? Ha Marrakeshben időzött, és valamelyik ágyasával meggyűlt a baja, reggel a tóba dobatta.

Nézzünk szét az utcán is. A járda mellett több teve taxi kínálja szolgáltatását. Aki másféle fuvar után vágyik, hintóval is körbevitetheti magát a belvárosban. A Covid19 járvány idején elmaradtak a turisták. Elfogyott a pénz. Nem volt miből etetni a paripákat. Közülük rengetegen a mészárszéken kötöttek ki. A buszokon a turistákon kívül csak marokkói nők utaznak. Sokatmondó utcakép: a motor tankján ül a kisfiú, az ülésen a férj és az asszony, aki hóna alatt szorongatja a porontyát. A marokkói nők többsége kimondottan szemrevaló teremtés. Állítólag nem magukba forduló típusúak.

Szétnéztünk egy végtelenül kövér pasa palotájában. Viccelődtünk rajta, sok kárt nem tehetett az ágyasaiban, ha azok látszólag pajkosságból, kacérkodva tovalibbentek előle. De a kedves mama szeme mindenkin rajta volt, és ha kiderült ez meg az egy-egy kitartottról, hosszabb időre kikerült a körforgásból. Egyébként megérte simulékonynak lenni, mert a pasa mindenkiről gondoskodott.

A város kétarcúsága szinte bárhol tetten érhető, még a legmodernebb városrészekben is. A főútvonal mellett pár méterre, a pálmafa tövében kartondobozból kalyiba. Földön ülve zsugáznak, trécselnek a tengődők. Földszintes ház udvarában hatalmas szemétkupac, melyet reménykedve túrnak a guberálók. Az Európában hallott müezzin imára hívó énekeihez képest az itteni hangulata nem érte el az ingerküszöbömet. A temetők az utolsó hantolást követően negyven évvel felszámolhatók, de a szentek sírja örökre megőrizendők. Jena El Fna tér. Ikonikus helyszíne nem csak Marrakeshnek, hanem egész Marokkónak is. Kirakat ez, de hogy kinek-kinek melyik változatban, azt mindenki döntse el saját maga. Mi kétszer jártunk ott Katival. Egyszer kora délután, másodszor naplemente táján. Aki a városban tartózkodik és lehetősége nyílik éjszaka kijönni ide, ne mulassza el. Ez egy olyan autentikus hely, melynek nincs párja a világon. Hihetetlenül felturbózott, varázserővel ható kirakodóvásár. Mindenkit magába szippant. Legális és zugárusok eldorádója. Kapható itt minden, még az is, ami nincs. Idejön a helybéli analfabéta, ha hivatalos iratot szeretne készíttetni. A mesemondónak is meg van a kuncsaftköre. Ha az asszony unja a férj otthoni meséit, itt olyat mesélnek neki, mely biztosan elnyeri a tetszését. Más furcsaság is adódott. Találkozhattunk Lionel Messi alteregójával, a 10-es mezbe bújtatott, láncon tartott berber makákó alakjában. Bábeli zenei hangzavart keltenek a transzba esett dobosok, a török sípot fújó berberek, és akik mindenféle más hangkeltő eszközzel megpróbálnak pénzhez jutni. A kottát nem kell ismerniük, a hasistól is lehet kreatívan játszani. A nagy bámészkodás közben majdnem ráléptünk egy kakaós csigára emlékeztető valamire, mely csak azért tűnt fel, mert a közelében álló arab férfi török sípot fújt keményen – inkább támadt kedve a csörgőkígyónak szundikálnia, mintsem kígyótáncot lejteni.

 

 

 

8. AHOL NINCS SEMMI SEM – Ciprus (2022)

 

 

Már az is érdekes, ahogyan Ciprusra kerültünk. Általánosban tanultam utoljára földrajzot, és bár a térképet gyakran lapozgattam, de ötven év alatt sok minden kiröppent a fejemből. Így voltam ezzel a szigetország pontos helyével kapcsolatban is. Nem volt más, elő a félretett térképpel. Kisebb győzködést követően, feleségem elfogadta úti célnak. Azóta kedvenc országává vált. Ahogy lakonikusan szokta mondogatni: nincs ott semmi sem, de akár már holnap is indulhatunk, mert mindig jól érzem magam ott.

Aki Ciprusra vetődik, hamar szembesül a ciprióták és a macskák közötti megbonthatatlan barátsággal. A kóbor macskákat országszerte etetik, itatják. Mi húzódhat meg a háttérben? 2004 áprilisában az egykori kőkorszaki település temetőjében feltárt sírban, az emberi maradvány mellett macska csontjaira is találtak a régészek. Ez lett a legrégebbi bizonyíték a macska háziállatként tartására. A másik verzió, vagy éppen ráerősítés, hogy mivel számos mérges kígyó élt a tájon, az egyik uralkodó családtagja ezer egérűzőt hozatott be. Ha a kígyót a macska megkarmolja, bőre nem gyógyul be, és elpusztul.

Lárnaka az ország legrégebb óta lakott városa. Ciprus más ókori településeihez képest, amelyeket elhagytak a lakosaik, a hatezer évvel ezelőtti alapításától kezdődően ma is ugyanott létezik. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy az eltelt idő alatt folyamatosan lakták-e. Amennyiben igen, akkor a Szíriában található ugyanolyan idős Aleppóval vált válnak vetve, versenyben lehetnek a Föld legrégebb óta folyamatosan lakott település címéért.

A tengerparti sétánytól pár utcával beljebb, turista számára ideális helyen szálltunk meg Katival. A helyi és távolsági buszok, valamint a hajókikötő is sétatávolságban. A szállás kiválasztásakor mindig alapfontosságú szempont a központi elhelyezkedés. Vajon mi van ott, ahol állítólag nincs semmi sem?

Utazásunk tervezésekor nem figyeltünk oda, hogy az ortodox húsvét napjai közelednek. Ebből kisebb kavar támadt, mert a Szent Lázár-templomot és a Hala Szultán Tekkesi-t vasárnap zárva találtuk. Másodjára, immár helyismerettel felvértezve keltünk útra. A tengerparti sétány közelében, régi építésű házakkal körbevett kisebb téren áll az árkádos kialakítású Szent Lázár-templom. A kihangosított misét eleinte az utcáról követtük figyelemmel, majd beljebb kerültünk. Az oltár felett három-négy sorban festett ikonok. Érdekes a hely története. A város első püspöke az a Szent Lázár volt, akit Jézus az Újszövetség szerint feltámasztott. Lázár Krisztus után 45–63 között töltötte be a püspöki tisztet. Halála után itt, az altemplomban lett eltemetve. 890-ben megtalálták földi maradványát. Később Konstantinápolyba szállították, ahonnan Marseille-be került. Így ma a templom altemplomában csak az üres szarkofág tekinthető meg. A húsvét hétfőt követő körmenetet végignéztük. Jóformán csak idősek vonultak.

Második alkalommal jóval messzebbre igyekeztünk a szállástól. A XVIII. századi vízvezetékrendszer jelentős régészeti emlék. A Limassol felé vezető autópálya közelében családi házas környezet szélében találtunk rá. 1745-ben kezdték építeni az oszmánok, hogy javítsák a város vízellátását, és egészen 1939-ig üzemelt. Kedvelem a számokat. A fehér bottal és arasszal lemért boltív magassága közel négy méter, a két egymást követő lábazat közötti távolság ugyanannyi. A tartóoszlopok tetejében vezető csatorna külső szélessége 130 centiméter. Néhány rövidebb szakasza megmaradt hírmondónak. Ezeken túlmenően is van mit felfedezni a városban. Ezúttal a repülőtér felé vezető forgalmas főút mellett iparkodtunk. Balra lakótelepszerű apartmanházak, jobbra a négyzetkilométernyi sóstó. A sekély vizű terület kedvelt költőhelye a flamingóknak. Innenső vége bedöglött. Orrfacsaró bűzt árasztott. Túlsó végében csoportosultak a hosszú lábú madarak. A sóstó átellenes távoli sarkában pontként bújt meg a Hala Sultan Tekke. A főútvonaltól a szenthelyig tartó bekötőúttal párhuzamosan, a part szélében sétány vezet. Hosszas cipőkoptatás után, pálmafákkal és olajfákkal vegyített liget mellett elhaladva érkeztünk meg a mecsethez. Itt van eltemetve Mohamed próféta nevelőanyja, Umm Haram. Az arabok ciprus elleni hadjárata során férjét követve 647-ben járt a szigeten, és a mecset közelében halálos balesetet szenvedett. Sírja fölé 1760-ban emeltek kupolát. A körülbelül tornaterem nagyságú mecset és a minaret közelében forrás ered. A komplexum a muzulmánok legfontosabb zarándokhelyei közé tartozik. Az épület előtt girhes, beteg macskák kuncsorogtak. A tengerparttól idáig naponta néhány kisbusz közlekedik naponta.

Távolsági járatra szálltunk. A szigetország déli végében, az Akrotiri-öböl partján várt ránk Limassol. Odáig 70 kilométer hosszan szikár táj a látványvilág. Feltűnt a nagyvárosi civilizáció első jele. Amikor a szemgyönyörködtető tengerparti sétány utolsó megállójához érkeztünk, jóhiszeműen leszállásra biztatott minket a sofőr. Okára ráérezve pár másodperc maradt vacillálásra. Végül maradtunk. A végállomás a New Porton volt. Csupán az anorexiás esőbeálló és a miniatűr járdasziget jelezte az út végét. Nyakunkat behúzva szétnéztünk. Hatalmas teherhajó kikötő, lepukkant ipari környezettel a hátában. Némi hezitálást követően úgy döntöttünk a feleségemmel, nem szállunk vissza a járatra, hanem nagy bátran felderítjük a környéket. Utána pedig gyalogosan visszasétálunk a centrumba. A teherhajó kikötő magas betonkerítésében lévő réseken át alkalomszerűen belestünk az ipari területre. Néhány embertől eltekintve néptelen térség. Az úttest másik oldalán még ennél is siralmasabb a helyzet. Az egykor fúrástól, kalapálástól és élénk beszédtől hangos telepek kapubejáróin rozsdás lakat. Mivel ilyen környezetben nem jártunk még, érdemes volt nem visszaszállni a járatra.

Túl voltunk a kikötőn és a rozsdaövezeten is. A távolból megörültünk a Lidlnek. Az ortodox húsvét napjait élve, bánatunkra zárva. A motorcsónak szaküzlet előtt elidőztünk. Ilyen árudával első ízben itt találkoztunk. Gyorsan jött a folytatás. A tengerparti sétány déli végében, a kishajókikötőben lágy hullámok ringatták a Katerina nevű luxusmotorcsónakot. A tulajdonhányada felől érdeklődtem Katitól, de ő konokul rázta a fejét.

A pazar parti sétány eleje viszonylag széles. A város felől kétszer kétsávos forgalmas főút határolja, plusz egy parkolósáv. A strandolásra kijelölt rész már kórosan keskeny. Nehezen képzelhető el, hogy nyáron erre a partszakaszra kívánkoznánk lazulni. Erre még rátesz a Lacikonyhák elképesztő ételminősége is. A turisták által hátrahagyott tányérok tele ételmaradékkal. De lett okom hurráoptimizmusra is. A csoda első alkalommal Perkupa településen talált rám. A teraszon üldögélve annyira ellazultam, hogy a fejemen kívül más testrészemet nem érzékeltem. Nos, itt Limassolban, a közép-európai ember számára egzotikus fák árnyékában megpihenve, ugyanaz a fantasztikus testen kívüli érzés kezdett hatalmába keríteni. Vajon mi lehet mögötte? – mármint a főútvonal túloldalán. Hétemeletes házak között földszintesek. Negyedik emeletig felérő pálmafa, terméstől rogyadozó citromfa. Harmadik emeletig nyújtózó kaktuszfa, amely eleinte fás szárú, majd kaktusz jellegű. Élénk színű virágtengerben pompázó hibiszkuszbokor. A járda szélében hosszasan cserepes virágsor. Óriási, zöldbe boruló park játszótérrel, rendőri biztosítással. Békebeli nyugalom, leszámítva az örökmozgó lurkókat. Rátaláltunk egy buja növényzetű, napárnyékolóval komfortosított parkocskára. Jól jött a magas házak közé betűző, áprilisi nap heve ellen. Kényelmesen elhelyezkedtünk az egyetlen árnyékos padon. Van úgy, hogy minden úgy jó, ahogy van. Közben elgondolkodtam a vonzó látványú tengerparti környezet, és az irigylésre méltó lakótelepi változat között. Amennyiben a szabadidőmet nyáron Limassolban kellene eltölteni, a főút túloldalára csak fürödni járnék át. Aki átsétál a tengerpartra, annak újdonságot jelenthet a zebra kialakítása. Nem egyenes vonalvezetésű a túloldalra, hanem középen méterekkel oldalirányba eltolva, megtörve. Ezzel is csökkentve a figyelmetlen gyalogosokra leselkedő balesetveszélyt. Egyre több turistát vár a város. Három harmincegy emeletes apartmanház áll átadás előtt. Rengeteg orosz ajkú telepedett le családostól Limassolban. Saját kolóniát alkotnak.

A ciprusi ortodox húsvétot több oldaláról is megismerhettük. Mint köztudott, igazságát ugyan erősen vitatják a hazai zoológusok, de mifelénk a nyúl csoki tojást szokott tojni. Lárnakában viszont dinoszauruszhoz illő méretű műanyag tojásokkal vannak teleszórva az utcák – nehéz kiigazodni az igazságon. Az egész városra kiterjedő, napokon át tartó folyamatos petárdázás jellemezte a sötétedéstől virradatig tartó időszakot. Szállásunk utcára néző erkélyéről szemlélődtünk, hallgatóztunk. Éjfélkor megszólaltak a katolikus templomok harangjai, és bejelentkezett a müezzin is. A durranások a harangok zúgásával, és a müezzin énekével aláfestve úgy hatottak, mintha éppen kitört volna a vallásháború. Másik olvasata éppen fordítva, a vallási kiegyezés örömhangja. Az utcákon kezükben mécsessel jártak-keltek az emberek. Templomba menet vagy jövet lehettek. Felkelt a nap, sétáljunk egyet. A nálunk megszokott rácshálózatú utcaszerkezet itt a belvárosban kevésbé elterjedt. A városkép más szempontból is eltérő. Mindenféle magasságú, kinézetű és stílusú épület békésen megfér egymás mellett. Ennek az összevissza városképnek is meg van a maga varázsa, mégpedig a felfedezése, kiismerése. A másság máshol is ránk köszönt. Útba igazításért megszólítottunk egy fiatalembert. Örömmel lett a segítségünkre, és már büszkén mesélte oroszul, hogy ő egy „mix”. Ciprusi és orosz szülők keveréke. Pár nappal később élelmiszerüzletben találkoztunk vele. Mosolyogva, ismerősként üdvözöltük egymást. Nyitás előtt a kisebb boltok előtt a járdát vödör vízzel felmossa a kereskedő. Jártában-keltében senki nem dobja el a szemetet. A falfirkákat sem hiányolják a ciprióták. Viszont csalódottan fordultunk ki a Pierides múzeum kapuján. Odabent cserepek, flamingókat ábrázoló gyermekrajzok, lezárt emeleti rész. Semmi más. De legalább elénk került egy aprócska kőszobor éke, mégpedig a kifaragása óta kőkemény büszkesége.

Pozitív meglepetés is ért minket. A Hala Sultan Tekkesitől indultunk visszafelé. Próbaszerencse alapon, a hosszú gyalogolás lerövidítése érdekében megpróbáltunk helyi járatot stoppolni, eredménytelenül. Pár perccel később, a mellettünk fékező autóból ránk dudáltak. Angolul szólt az invitálás. Két évtizede Cipruson dolgozó magyar anyuka, és itt időző nagy kamasz lánya foglaltak helyet a járgányban. Mint elmondták, látták a hiábavaló stoppolási szándékot, és az első adandó alkalommal visszafordultak értünk. Le a kalappal előttük. Tőlük tudtuk meg, hogy a házak tetején lévő fehérre festett műanyag hordók a meleg vízszolgáltatás helyi alapjai. Cipruson nem csak a villanyáram méregdrága, hanem a meleg víz is. A konyhában azért van két csapja a hideg víznek, mert egyikkel a hordót lehet feltölteni. Másról is szó esett útközben. A munkahelyen a főnök kezében nincs vízilókorbács a beosztottak ösztökélésére. Ha nem ma, majd holnap. Az idei tél kimutatta jégfogát, mert a tengerszinten mínuszokat is mértek. Kényszerűségből beszerzett télikabát ára lett a pluszköltség. A nyár is kitesz magáért az akár 45 Celsius fok agylágyító hőségével. A július és augusztus hónapok kegyetlenek, de a szeptember és még az október eleje is tökéletes strandolásra.

A lárnakai kikötőből induló hajókra az utazás időtartamától és a szolgáltatás színvonalától függően, 12-120 euróért válthattunk volna jegyet. Érdekesség, hogy a tengerparti Finikoudes buszmegállóban az ellenkező irányból érkező járatok is egyazon megállóba állnak be. A távolsági járatokon minden üléshez tartozik leszállást jelző nyomógomb. Csak ülve szabad utazni rajta. Megállás után lehet felállni. Kitekintve a busz ablakán, hosszú szárú nadrágot és hosszú ujjú felsőruházatot viseltek a helyiek. Ezt érdemes szem előtt tartani a turistának.

A VII. században vált az ország fővárosává az ősi város, Nicosia. A buszpályaudvartól kilométer távolságban található a Ciprus és Észak-Ciprus között húzódó demarkációs vonal gyalogos határátkelővel. A határsávban ENSZ békefenntartók állomásoznak. A rutinellenőrzést követően átsétáltunk Észak-Ciprusba, közérthetőbben, Törökországba. Elsőre három céltalanul lézengő rendőr, és szótlan zsibárusok vásárlóktól mentes piaca. Bárhol tartózkodtunk Lefkosiában, üresen kongó, viszonylag ép, málladozó vagy már leomlott falú lakóházak. Tízből nyolc épület lakatlan. Közel fél évszázada nincs, aki beköltözzön. Gondolom, jelképes összegért megtehetné bárki. Az emeletes ház kapubejáróján levert lakat. Szabad a bejárás. A főútvonalakon sem más a helyzet. A boltok többsége kiüresítve. Az emeleti lakásokban az élet nyomát ritkán lehet felfedezni, például ablakban cserepes virág, netán függöny. Utcán ember elvétve. Gyermekkel egyáltalán nem találkoztunk. A mellékutcában lévő üres üzlethelyiségbe két harmincas fekete költözött be. Ingyen lakás, kiselejtezett bútorokkal. Talán innen járnak át Nicosiába dolgozni. Optimista lennék? Favázas széket készítő kisiparos műhelye. Előtte néhány idősebb férfi álldogál. Kezükben kávésbögre – a tengernyi időt szócsépléssel ütik agyon. Tetszetős kinézetű nagyobb csarnok. Benne vegyes kínálatú piac. Még azt sem mondhatnám, hogy áruhiány lett volna, de vevőre nagyítóval sem találni. Lám-lám. Pénz, paripa, fegyver és öt évtized elteltével virágzó édenkert helyett szellemváros.

Visszafelé ballagtunk. A bíróság épülete felújítva. Az utca túloldalán lévő kávézóban kvaterkáztak a paragrafus felkent katonái. Bizalmat merítve belőlük, optimistán mi is betértünk Katival, ahol jégkockával felturbózott, löttyszámba menő török kávé került elénk két euróért. Nekünk az ilyesmi soha nem szokott bejönni. Sudár müezzin mellett sétáltunk el. Délben felhangzó imára hívó éneke Nicosiában ért utol minket.

A fővárosi sétálóutca vendéglőinek terasza csurig vendéggel. Nemcsak hangos zsibongást hallani errefelé, hanem visítozó gyermekekét is. Szembetűnő, hogy ezen az oldalon húsosak a macskák, nem úgy, mint odaát. Széles felüljáró. Aljában vízesésekkel, csobogókkal és a járda mindkét szélében futó vízerekkel kialakított, zöld park csábít belépésre. A felüljáró alatti sáv üdítő hely a nyáron kegyetlenül pörkölő nap kivédésére. Zajlik az élet. A gravitáció ellen tipegve dacolnak az emberpalánták. Bravúrosan gördeszkáznak a nagyobbak. Nyugalomra találó idősek. Elektromos rollerral közlekedő, elsősegélyládával felszerelt szakemberek járőröznek. Az óváros szűk utcái felé kanyarodtunk. Szenthely kertjében muzulmán hitű férfiak gyülekeznek imára. Aki nem fér be, a kihangosított parkolóban teríti le az imaszőnyeget. Több százan vannak. Feketék és indiaiak uralják az utcaképet. Arab és kínai nemzetiségű elvétve.

Utunkba került a városi ószeres standja. A kínálat skálája és mértéke elvitathatatlan. Az iránta való érdeklődést mi jelenítettük meg. Közelében két harangtornyú templom. Különleges, vagy inkább szokatlan. Attól jóval távolabb valaki imádkozott az orra alatt. Történt, hogy az alig egyszemélyes szélességű járdán az üzlet előtt önmagába mélyedve, pocakos férfi eregette a füstkarikákat. Terjedelmes lénye komoly útakadályt jelentett számunkra. Lábfejére nem véletlenül nehezedett női cipősarok. Errefelé is előfordultak bezárt üzlethelyiségek, leomlott falú házak. Elvetődtünk a Motorbicikli múzeum kerítéséig, de a kaput zárva találtuk. Pech.

A feketék által lakott városrészben működő market áraival alkalmazkodik a vevőkör anyagi lehetőségéhez. Érdekes volt a távolsági buszjegy árkalkulációja. Míg idefelé hét eurót fizettünk darabjáért, addig visszafelé négyet. A városi és a távolsági járatokra egyaránt igaz, hogy feketék és külföldiek veszik igénybe.

A 425-ös lárnakai busz egyik végállomása a reptér, a másik Dekelia. Városátszelő járat két euróért. Dekelia nem más, mint szöges betonkerítésekkel határolt, hatalmas kiterjedésű angol katonai körzet. Tábla tiltja a fényképezést. A végállomástól Lárnaka felé a főút szélében négy kilométert kellett gyalogolni, hogy utána balra lekanyarodhassunk a tenger felé. Elképedésünkre a dűnék között hatalmas alapterületű, vegyes kínálatú üzlet. Lakóépület sehol. Vajon honnan a forgalom? Közelében festővászonra kívánkozó partszakasz. Az indigókék öböl mindkét végében markáns fehér szikla. Félkaréjalakú homokos partja fáktól zöldell. Lassan mélyülő meder.

Élelmiszert és főtt ételt elfogadható áron kínáló üzlet biztosítja a komfortos pihenést. A víz minősége kifogástalan, mind Lárnaka és vonzáskörzetének mintegy 25 kilométerén. Tisztaságát kék színű zászló jelzi. Itt még nem, de távolabb hét és fél euróért napernyőt béreltünk. A napágyakat ingyen lehetett használni. A lágyan hullámzó víz 17 fok. Lábszárig gázoltunk bele.

Két óra elteltével véget vetettünk az áprilisi hurrá nyaralásnak, és útra keltünk. Pálmaerdőben hűsölő apartmanházak, nívós szállodák és magánrezidenciák váltogatták egymást. Széles választékával kitelepült a vízi eszközöket kölcsönző szolgáltató. Meglepő módon kiírta az árakat. A kisebb kondiparkban a csípőkilazító mellett nem mentem el. A vízpart homokos és köves változatban variálódott. Néhányan a lágy hullámokat vető vízben sütkéreztek. Élményszámba ment a felfedező séta. Helyiek által közkedvelt lacikonyha hordóasztala mellé telepedtünk le. Sokan fogyasztottak. 630 milliliteres pilseni típusú sör mellett döntöttünk. Ketten ittuk meg.

Az itt töltött egy hét alatt ekkor volt a legmelegebb, 27 Celsius fok. A továbbiakban egyre körülményesebbé vált a nyomvonal. Nem véletlenül. A gáztelepek, az ipartelepek és legvégül a teherhajó kikötő partlezáró hatása miatt el kellett távolodni a tengertől. Egészen Lárnaka buszpályaudvaráig elfelejthettük a nagy kék vizet. Ennek a pár órás sétának az emléke kitörölhetetlenül beleégett Kati emlékezetébe. Mint mondotta és mondja mind a mai napig: külföldön legjobban ekkor éreztem magam.

A lárnakai promenád déli végében, a tengerparton terül el az aprócska vár. Az erődöt 1625-ben oszmán fennhatóság alatt kezdték építeni. Később, a XX. századig börtönnek és vesztőhelynek használták az angol gyarmatosítók. Jelenleg múzeum. Benne megtekinthetők a korabeli hadieszközök és a kivégzésre használt terem, illetve bejárhatók a tengerre nyíló falak is. Egy másik helyiségben cserép és fémedények tárlója, fegyverek mustrája, országszerte meglévő templomok fotóalapú bemutatása. Érdeklődésemet a tengerre néző teraszra való kijutás lehetséges módja keltette fel legjobban. Olyan kőfal akadályozta a kényelmes kijutást, melyeken s-alakú, vékony emberszélességű réseken át lehetett túljutni, mely csak egyenkénti közlekedést tesz lehetővé. Ennek két gyakorlati haszna lehetett. Az egyik a tűző nap elleni védelem az őr számára, a másik, hogy ellenséges támadás esetén egyszerre csak egy katona juthasson át rajta, az is csak körülményesen. Az erőd mögött mecset. Három idős férfi vigyázta a rendet. Belépés előtt köntöst kellett magunkra ölteni. A női hajat kámzsa alá kellett rejteni. A rebellis női hajtincset az egyik arab papa önhatalmúlag tette a helyére. A procedúra végén megszabadultunk a lábbelitől. Beléptünk az imaterembe. Az összes ablak tárva-nyitva. Meglepve tapasztaltam, hogy áhítat idején is látogatható. Kétoldalt polcok. Egyiken könyvek sorakoztak, a másikon gyógyszerek. A terem alját padlószőnyeg borította. Hiába fohászkodtam magamban a müezzin imára hívó énekéért, siket fülekre talált. Kifelé állt a rudunk. Nem is mertem volna gondolni, hogy a cipő lábra felhúzását követő, masni a cipőfűző végére gyors mozdulatsor milyen ámulatot fog kiváltani az arab őrszemekből. Arcukról erős hitetlenkedést olvasott le a feleségem.

Számunkra az ételfogyasztás nem a kuriózumok világa, és nem is témája a társasági beszélgetésnek. Alapvetően a szükséges mértékű kalóriabevitelről szól. Ezért csak nagy ritkán szoktam megemlékezni róla. A mecsetből az utcára kilépve, a túloldalon átellenben, negyedosztályú sarki vendéglő. Nyugdíjas korú ciprusi házaspár viszi a kócerájt. Odabent pár egyszerű asztal székekkel. Az utcafronton a fal mellett ugyanaz a helyzet. Itt minden az ellenkezője, mint ami korunk vendéglőseit jellemzi. Óriási adag, ízletesen elkészített harapnivaló. A gyros tál négy euró. Fél kilogramm sült hal ugyanannyi sült krumplival meg két pita és hatalmas tál görög saláta tíz euró. Vajon hogyan képesek ennyiből haszonnal asztalra felszolgálni? Sok munka, aprópénznyi haszon – netán szerelemből?

 

 

 

 9. ÚGY IS LESZ – Bologna (2011)

 

 

Ha valamit a fejébe vesz egy nő, úgy is lesz. Ötvenedik születésnapján reggel Olaszországban szeretett volna felébredni Kati. Erre Bolognát szemelte ki. Első közös külföldi utazásunk nem várt meglepetéssel kezdődött. Miután a légikikötőt elhagyva buszra szálltunk, vártuk a nagyvárosi környezetet, de elmaradt. Kiderült, a település, ahol voltunk, 60 kilométerre fekszik Bolognától. A vasútállomáson megnéztük a menetrendet, majd jegyet akartunk váltani. A fehér botra hivatkozva kedvezményes menetjegyet kért Kati, mire a pénztáros, az állapotot igazoló okiratot kérte. Szemben álltam a kasszával. Hátamról egy mozdulattal lekaptam a hátizsákot, és keresgélés nélkül előkaptam a fényképes tagsági igazolványt. Mindezt figyelte a pénztáros, aki kijelentette, hogy én látok.

Másként alakult a helyzet Bolognában, amikor a buszmegállótól a panzió felé tartottunk. A város szélében a kietlen út mellett fekete hölgyek árulták csecsebecséiket. Közöttük fiatalkorú is akadt. Nem teszteltem le egyiküket sem, de mint megtudtam Katitól, nem öltözködtek hivalkodóan. Megtették az ajánlatukat. Ilyen vérforraló előzmények után másnap reggel ötvenedik születésnapja alkalmából felköszöntöttem a boldog ünnepeltet. Mi más is lehetett volna a szülinap gasztronómiai végkicsengése, mint vendéglőben elfogyasztott bolognai spagetti, vörösborral nyakon öntve. Az igazság kedvéért hozzáteszem, otthon a Lacikonyhában jóval ízletesebb bolognai szokott elém kerülni.

Ha Olaszország, nem feledkezhettem meg a pizzáról. Szégyen vagy nem, de ötvenen túl jártam először csizmaországban. Beleharaptam a puha és vastag szeletbe, vártam a csodát, de mivel nem jött el, nyeltem egyet. A kulináris élvezetek hajhászása során nem maradt hátra más lehetőség, minthogy a fehér kesztyűben és sapkában dolgozó henteslegénytől kértem száz gramm mortadellát. Ez mindkettőnk számára ízletes csemegének bizonyult. Itt az árától nyeltem egyet.

A főtér leghíresebb épületei a két égbetörő torony. Mivel egymástól tíz méterre magasodnak, első pillanatban nehezen érthető az idegennek, hogy vajon miért lett így ez? Azon kezdett el kivagyiságból versengeni két családfő, hogy a mai Piazza di Porta Ravegnanán melyikük fog magasabb tornyot építeni. Nem számított, se pénz, se posztó. Csak a dicsőség lebegett a szemük előtt. A XII. században a Garisenda család a 97,2 méter magas toronnyal maga alá gyűrte az Asinelli családot, akik 60 méterig jutottak. Vettük a bátorságot magunknak és a magasabb toronyban útnak indultunk. A belső fal mellett körkörösen felfelé törve, a négyszázkilencvennyolcadik lépcsőfok után megérkeztünk a tetőre. Remek kilátása miatt régen stratégiai ponttá vált. A tornyok a későbbiekben börtönként is szolgáltak.

A szűken vett belvárosban, az árkádos épületek mellett egyszerű megjelenésű házak is előfordulnak. Esetükben gyakran csalóka lehet a kép, mert az ósdi ház belülről szupermodern is lehet. Persze tudjuk, az olaszok néha többet mutatnak magukról, mint amennyi pénzük van. Ezzel másként voltak azok a fejükön nagy fekete kalapot viselő romániai cigányok, akik napközben a járdán papírkartonon körbeülve iddogáltak. Feketék parányi bazárjába is belesétáltunk. A hétvégi kirakodóvásárban kedvemre való ritkaságra találtam. 1981-ben jártam Moszkvában, ahol az egyik üzletben Lenin-mellszobor. Poénból megvettem volna a haveroknak, de sajnáltam érte a kért összeget. Helyette két Lenin-plakett került a tarsolyba. Nos, itt Bologná-ban Lenin-mellszoborra alkudtam. Lehet, hogy túl olcsón akartam, mert nem jött össze az üzlet.

Nekem is volt egy kérésem Katihoz, miszerint szívesen elmennék a város stadionjába körbeszimatolni. A magyar futballon már régen túl voltam, de hajtott a kíváncsiság. A Seria A-ligában az FC Bologna nem tartozik a meghatározó jelentőségű csapatok közé. Először és utoljára 1984-ben jártam nyugati futballklub arénájában, a müncheni olimpiai stadionban, a Bayern München szentélyében. A bolognai arénába a nyitva lévő autós kapubejárón át gyalogosan érkeztünk meg. Senki nem állta utunkat. Vettünk egy nagy levegőt, és elindultunk a lelátóhoz felvezető lépcsőhöz. A felső szektor középső részében foglaltunk helyet. Futballhoz kapcsolódó élményeim kerülhettek szóba közöttünk. Eközben biztonsági járőr jelent meg a kerengőben, majd nem sokkal később, a főépületből két férfi lépett ki. Felénk néztek, majd visszamentek. Fél órát időzhettünk a negyvenezres stadionban.

 Ha a bolognai futballstadion nem is tartozik a világ legnagyobb befogadóképességű arénái közé, de a bolognai Szent Péter Bazilika a világ legnagyobb tégla gótikus temploma. Abszolút értelembe véve a tizenötödik a sorban. Az alapkőletétel 1390-ben történt, és a XVII. századig épült. Befejezetlennek tartják, erre a főhomlokzat utal. Kitartó építésének fő célja a római Szent Péter-bazilika méreteinek túlszárnyalása. Két orgonája közül az egyik a legrégebbi Olaszországban. Arab terroristák több alkalommal fel akarták robbantani, mondván, a bazilika egyik képe sértő Mohamedre. Monumentalitása mellett belső terének kialakítása sem szokványos. A hatalmas csarnok vasúti pályaudvar benyomását keltheti. A szubjektív érzet megcsalhat, de a bazilika belső terének kialakításának egyik fontos szempontja lehetett, hogy a hétvégi vásárba szekereikkel érkező vásározók a piac után úgy érkezhessenek meg misére, hogy a bakról ne kelljen leszállni. Ez a gyakorlati gondolkozás elnyerte tetszésemet, mert itt nem a hit gyakorlásához igazították az embert, hanem fordítva. Zseniális. A szentély elejében a főoltár és az imapadok kötélzsinórral lekerítve. A látogatók kordonnal kijelölt szűk és rövid szakaszon tartózkodhattak bent, nézhettek szét. Szerencsére mise idején jártunk odabent. A hangfalakból normálhangerővel tört elő a zsolozsma, de még így is elképedtem a belső tér magával ragadó akusztikáján. Akit érdekel az ilyesmi, ne hagyja ki.

Bolognai egyetem. Előzménye a Bolognában egymástól és a világi, városi, valamint az egyházi, püspöki hatóságoktól független jogi magániskolák voltak. Később egységbe szerveződtek, és ennek következtében 1088-ban megalapították a bolognai egyetemet. Európa első, ma is működő felsőfokú oktatási intézménye. Volt olyan időszaka, amikor a hallgatói létszám elérte a százezer főt. Mindezen ismeretek birtokában felemelő érzés volt az ódon falak között már csak sétálni is. Az egyetemi város utcái sajnos kihaltak voltak. Betértünk az egyik szárnyba, ahol szintén nem találkoztunk senkivel sem. Ennek ellenére, megérintett a hely szellemisége. Eszembe jutottak a magyar történelem XI. századi eseményei. Ez az objektív összehasonlítási alap minden náció esetében egyetemlegesen megállja a helyét.

Kifelé indultunk a területről. Szélében a füvön ülve húsz fős nemzetközi hallgatói társaság dalokat énekelt. Nevetgéltek, ugratták egymást. Ez volt a múlt, ez a jelen és ennek kellene lennie a jövőnek is.

 

 

 

10. HAVAS PÁLMAFÁK ALATT – Kutaiszi (2020)

 

 

Kutaiszi Építő Dávid légikikötőjének irányítótornya magasság szempontjából harmadik a világon. Alakja a fagyi tölcsért idézi. Néhány dizájnos csavart is beleszerkesztettek az építészmérnökök. A repülőtér elől az ország számos pontjára indul távolsági járat, például Tbiliszibe és a Fekete-tenger partján fekvő nagyvárosba, Batumiba. A Kaukázus fővárosába Mestiába, nem.

Hajnalban landolt a fapados. Marsrutkával gyorsan bejutottunk Kutaiszibe, de 6 órakor még egy fia lélekkel sem találkoztunk. Értetlenkedve álltunk az eset előtt Katival. Csontig hatolt a hideg, előle nem volt hova bemenekülni. A hátizsákból minden ruhát magunkra húztunk. Váratlanul dalra fakadt egy fülemüle. A városközpontban 8 órakor megjelent néhány autó, de amúgy továbbra is minden kihalt. Az üzletek redőnyei lehúzva. Egy óra múlva egy csapásra megpezsdült az Imereti tartomány székhelye. Mivel havazással és esőzéssel ránk ijesztettek a meteorológusok, a szállást pedig csak 14 órától foglalhattuk el, ezért nyitást követően betértünk a központi turistainformációba. Az orrunk alá dugott prospektusból kibogarásztuk, hogy nyitás előtt félórával indult a kanyontúra. Az egyik ajtó mögül előkerült egy középkorú férfi. Gyorsan megállapodtunk a magánfuvar tarifájában. Az alapár 130 százaléka lett. Pár perccel később beszálltunk az iroda elé begördülő személygépkocsiba.

A közel 60 kilométerre lévő Martvili-kanyonhoz tartottunk. Szegényes falvak mellett suhantunk el. Szürkület után a közvilágítás hiányában beleolvadnak az éjszakába. Bevillant a reptérről a városba vezető út közben látott, bennünk mulatságot keltő háromszög alakú közlekedési tábla értelme, amelynek közepén szarvasmarha volt látható. Az országút szélében legelésző tehenek, sertések és libák igazolták vissza. A következő faluban hirtelen fékezésre kényszerült a sofőr. Az úttesten átfutott egy disznó. A későbbiekben mások az országút közepén ráérősen nézelődő szarvasmarha kerülgetéséről számoltak be.

Másra is felfigyeltünk. Számtalan embermagasságú kereszt szegélyezte az országutat. Hajnalban a reptérről a városba utazva tapasztaltuk, egy részüket éjszaka kivilágították. Kevesebbjüket kék fénnyel, többségüket fehérrel. Hamar eltelt az idő nézelődéssel, megérkeztünk. A Martvili-kanyon bejárható területe nem számottevő. A csónakázásra kijelölt tavacskában a mélyebb részeken februárban derékig érhetett a víz. Lanyha evezőcsapásokkal alig tíz perc a vízi út hossza. A nem létező élményért busásan kell fizetni. A másik látványosság, a zabolázatlan paripa sebességével vágtató hegyi folyó, mely a sziklába vájt mederben fodrozódott, időnként több emeletnyi mélységbe zuhant. A környezet szépsége ámulatba ejtő. Ennek ellenére kissé csalódottan távoztunk.

Életre szóló emléknek megmarad bennünk a következő kép. A Martvili- és az Okatse-kanyon között gurultunk az éltes személyautóval, amikor a régi korokat megidéző filmekből is jól ismert jelenet elevenedett meg az út szélében. Kezében bottal kiskamasz haladt elől, két járomba fogott tehén ballagott utána. Leghátul a gyermek öregapja, meghajolt hátán rőzsével zárta a sort. Az ilyen múltidéző élmények mindig megszépítik a napomat.

Az Okatse-kanyon is megért egy fejcsóválást. Havassá vált a táj. Egyre meredekebb úton haladtunk hegynek felfelé a bennünk előzetesen jelentős élménynek gondolt nemzeti park felé. Megváltottuk a belépőket, de azt nem előzte meg a helyénvaló tájékoztatás, hogy a bejárattól hét kilométerre lévő vízesés a lefagyott erdei út járhatatlansága miatt gyalogosan nem megközelíthető. Erről a minket fuvarozó embertől kaptunk tájékoztatást, miután elhagytuk a pénztárt, ahol tényleges jegyet nem is nyomtak a kezünkbe. Jég ide, jég oda, nekivágtunk a rengetegnek. Itt-ott faágról lecsüngő arasznyi jégcsap, neszező csermelyek. Jobbra a távolban frissen felhúzott lakóház, mellette autó. Egyre meredekebb, lépcsőkkel tagolt csúszós lejtmenet következett. A mezsgye szélében kapaszkodásra alkalmas, igaz néha kissé ingatag fakorlát, mely ezúttal jól jött. Végétől, amíg a szem ellátott, tükörjég. A hét kilométerből öt hátra volt még, de feladtuk. A távolban a fák között néha felzúgott a szél. Legalább ennyi. Adaléknak annyit mindehhez, hogy a nemzeti park bejárata előtt összeakadtunk egy fickóval, aki terepjárójával horrorösszegért elfuvarozott volna minket az onnan tíz kilométerre lévő vízeséshez.

Hazafelé tartva a Kutaiszi repülőtéren pécsi fiatalembertől megtudtuk, hogy barátjával befizettek erre az útra – meseszépnek írták le a téli tájban eléjük táruló vízesést –, de a visszafelé úton a terepjáró tankjából kifogyott az üzemanyag. Hosszabb idő elteltével egy másik autó vezetője az orránál tovább nem látó pancsert kisegítette, és csak ekkor indulhattak tovább.

A Kutaiszit kettészelő Rioni folyó hat méter mély medrében öt méter szélesen, világos kövek között hömpölygött a víz. Hóolvadás idején megveszekedett fenevadként dübörög a hegyekből lerohanó ár, mely a város távolabbi részéből is hallható. Fordítsunk hátat a folyamnak. A belvárosban az épületek homlokzatai felújítva, de a kapun az udvarba belépve teljesen más kép tárul elénk. Ilyen helyen szálltunk meg. A fagypont körüli nappali hőmérséklet ellenére szélesre tárt ajtóval várt minket a szállásadó. Beljebb kerültünk a lakásba. Az ajtótok és a fal között ujjnyi széles rés biztosította a szellőzést. Lángra kapott a viharvert gázkonvektor. Megpróbálkozott a lehetetlennel.

Este a városnézésből hazatérve azon lamentáltam félhangosan, hogy milyen öltözékben lenne érdemes ágyba bújni? Lábamról lekerült a bakancs, és úgy ahogy voltam, elfészkeltem magam a paplan alatt. Azóta is mindig elneveti magát Kati, ha eszébe jut. Ami igaz az igaz, éjszaka nem fáztam. Három napba is beletelt, mire annyira átmelegedett a lakás, hogy a tusoló alá merészkedjünk. Az utolsó napra kellemesen bemelegedett. Nem bántuk meg a spártai viszonyokat. Új színfoltot hozott az életünkbe. Jöhetett a következő kuncsaft, és a nyitott ajtó.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, mert másfél napon át nem esett. A 33-as marsrutkával mintegy tíz kilométerre tartottunk. A Gelati-kolostor Grúzia aranykorában épült, amikor politikailag és gazdaságilag is ereje teljében volt. 1106-ban alapította Dávid király, melyet a XIV. századig újabb épületekkel bővítettek, de ezután hanyatlásnak indult az ország. Falai között számos grúz uralkodót temettek el, köztük IV. Dávidot, Tamar királynőt (a krónikása szerint) és III. Bagratot. A kolostor Kutaiszitől északkeletre erdő borította dombtetőn áll. Kőfal veszi körbe. Központjában a Dávid által alapított Áldott Szűz-templom, melyet két oldalról, a Szent Györgynek és a kétszintes, Szent Miklósnak szentelt templom fog közre. A XIII. században készül kis méretű Szent Miklós-templom tervezője szokatlan megoldást alkalmazott. A kétszintes épület alsó része minden oldalról nyitott. Belsejébe egy-egy boltív alatt juthatunk be. A második szint sokszögű. Kupolával fedett templomterébe kőlépcső vezet fel. A főtemplom déli kapujában a küszöb alatt található Dávid király sírja. Keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azért rendelkezett így, hogy a látogatók tapossanak a sírján. Vallásosak a georgiaiak. Láttuk, ahogy a marsrutka vezetője az egyik szentkép előtt keresztet vetett, hogy utána menetrend szerinti járatával visszaindulhasson a városba. Mi is elindultunk a kolostor előtt várakozó kisbuszhoz, ahol visszaköszönt a jelen. Szedett-vedett tákolmány alól kegytárgyakat árusító, vékonyan öltözött idős nénike pillogott ki, miközben kezeit fázósan összedörzsölte.

Ekkor már nem csak a jótét lélek tett így, hanem Kutaiszi számos polgára is. Többek között azok a Kamaz típusú hókotróvezetők is, akiknek az egyre sűrűbben hulló fehér csillámok munkát biztosítottak. A hórukkemberek is összedörzsölték tenyerüket. Ők már a hideg miatt tették, akik kezükbe hólapátot ragadva takarították a város köztereit. A főtéren a járda és az úttest tövében vízelvezető árok lett volna hivatott a nagyobb mennyiségű csapadék befogadására és elvezetésére, de nyugtával dicsérjük a napot. Az emberek többsége, nem véletlenül, lábára gumicsizmát vagy cipőjére kalucsnit húzott. De az élet nem áll meg a havazástól, fagytól. Ékes bizonyíték erre a főtér látványos szökőkútja, melyből megállás nélkül tört fel a vízsugár. Nyáron 40 Celsius fok felett hűsítő, párásító hatása előnyösebb. Télen jelképezheti az élet folytonosságát. Más figyelemreméltó is akadt a közelben. Egy nyilvános mosdó létében. Kuriózuma – legalábbis a fejlettebb európai országokból érkező látogató számára, a guggolós jellege. Aki ügyesebben céloz, hamarabb szabadulhat a westernfilmekből oly jól ismert lengőajtó mögül. Jutalma a tenyerébe műanyag flakonból beleöntött víz. A páratlan élményért aligha sokallható a tizenöt eurócent.

Aki az iménti mulatságos élmény hatására figyelmetlenül hagyná el a teret, könnyen ráfaraghat. A helyi emberek egy része több szempontból is érdekes figura, amolyan fakabát. Az úrvezetők többsége csak a járdán ad elsőbbséget a gyalogosnak. A zebránál hiába a majdnem vízszintesen előre kitartott fehér bot, mennek, mint a meszes. Köszönni sem szokás errefelé. A marsrutkába beszálló utas nem üdvözli a sofőrt, és viszont. Ugyanez a helyzet a boltokban. Nem voltunk képesek adaptálódni. Elvétve találkoztunk köszönésünket fogadó grúzzal. Nem mellesleg, az üzletek ajtói többnyire tárva-nyitva. A járdán, a kereskedelmi egységek bejáratánál fő szempont a minél gyorsabb, kerülő nélküli közlekedés. Befurakodtak előttünk az ajtón, gond nélkül fellökik az embert. Ezzel nem azt a látszatot szerettem volna kelteni, hogy a város utcáin ezerszám fekszenek a fellökött emberek, de ugye értjük egymást.

Nézzünk szét a kereskedelem frontján. Gyermekkorom falun töltött nyarainak emlékét villantotta fel a kimérve kapható cukorka, és a szálanként megvásárolható cigaretta. A fedett, de oldalfal nélküli központi piacon, egy szem tyúkocskáját árulta a sámliján ücsörgő nénike. Sokféle mag és fűszer is gazdagította a kínálatot. Az árubőségre nem lehetett panasz. Vásároltunk hachapuri lepényt, de semmi pozitívum. Arrébb fagyasztott khinkalit szereztünk be. A kifőzés után csak a felét fogyasztottuk el, a többit a hűtőszekrényben otthagytuk a szállásadónak. Visszakanyarodva a piacra, megkóstoltuk a szőlőlébe mártott diót, mely szintén híressége a georgiai gasztronómiának. Nos, ennek sem lettünk a hívei. Ezek után már jobban odafigyeltünk a figyelni valóra. De mások is árgus szemekkel vizslattak. Leginkább a bolti eladók az üzletbe betérő vevőre. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Mindenki gyanús, aki mozog. Meglepetéssel tapasztalhattuk, hogy a hazai árakhoz képest drágán adják a tejtermékeket. Találtunk 6 százalékos zsírtartalmút, amely megfelel a tőgyből húzott tehéntej zsírtartalmának. Ezen meglepődtem. Vidéken is sok a szarvasmarha, de nem csak ott.

Pár napja a város sugárútjától 100 méter távolságban, amikor a Bagrati-székesegyháztól jöttünk lefelé, kezében botot tartó idős bácsi két tehenet hajtott hazafelé. Na, erre varrjon gombot valaki. Hogy jól fésült volt-e az öreg gazda, nem tudom. De azt igen, hogy a belvárosban 100 méteren belül, az utca ugyanazon oldalán, nyolc fodrászat várta a vendégeket. Kínai ruhaboltból egyet találtunk, de török étkezdét nem kellett nagyítóval keresni.

Ismerkedjünk meg a XI. században épült Bagrati-székesegyházzal, melynek hivatalos elnevezése Istenanya elszenderedése székesegyház. A grúz ortodox egyház anyatemplomának szánt katedrális építését III. Bagrat király, az egységes Grúz Királyság első uralkodója rendelte el. Az északi fal felirata szerint építését 1003-ban kezdték el. 1691-ben megszállták Grúziát az oszmánok, és felrobbantották a katedrálist. A déli és a nyugati melléképületek, a XIX. század végéig többé-kevésbé épen maradtak. A főépület elkészülte után az északnyugati saroknál háromszintes torony épült. Minden emelete egyetlen helyiségből áll, amelyekbe tűzhelyet és fali fülkéket építettek. Itt feltehetően a város püspöke lakott. A Gelati-kolostor és ez is, puritánságukkal jeleskedtek. A székesegyház egyik sarkában beöltözött fiatalember térdepelt. Gyors egymásutánban pár mondatból álló, monoton imaszöveget malmozott elő magából. Ki tudja, hogy vállalásából fakadóan, naponta hányszor darálta el a szöveget, és hány napon, héten vagy hónapon át tartóan. A templom padlószintjében a betekintő ablak alatt régészeti emlékek láthatók. Véletlenül ráléphettem, mert a szent szöveget ismétlő fiatalember kezével jelezte Katinak, hogy rossz helyen állok. A hatalmas belső tér akusztikája elismerésre méltó. Nemcsak a vastag fakapu becsapódásának visszhangzó döngése nyűgözött le, hanem a kopogó cipőké és a tüsszentéseké is. Emiatt kétszer is megfordultunk az épületben.

Második látogatásunk után távozóban voltunk. BMW terepjáróval fiatalos kinézetű egyházi személy érkezett a székesegyházhoz. Aligha a fájós lába miatt kerítették a feneke alá. A havas és csúszós úton kezemben fehér bottal, a főtértől a székesegyházig gond nélkül feljutottam. Hegymászó felszerelés nem volt nálam. Eszembe jutott a Gelati-kolostor előtt a tenyerét fázósan összedörzsölő, kegytárgyakat árusító nénike.

Immár félig-meddig hitelt érdemlően tudhatjuk, hogy hol lakott a város püspöke anno. Most megismerjük, hogy havas, esős időben, hol húzhatják meg magukat a város, fülükben sárga műanyagbilétát viselő kóbor ebei. Az első másfél nap után eleredt a hó, mely rövidesen latyakká olvadt, és ez így ismétlődött az utolsó napig. Először vendégtől üres teázó elé került ki a tetszetős külsejű kutyaház, később másutt is találkoztunk ilyen, mifelénk ismeretlen népszokással. Megmondom az őszintét, elképedtem rajta. Minden tiszteletem azoké, akik nem csak gondolnak ilyesmire, hanem meg is cselekszik. A jómódú, tehát nem kóbor ebek, fülükben nem viselnek sárga bilétát.

Más újdonság is szembejött velünk: „Ahol a papok táncolnak” – szokták mondani mifelénk. Nos, mint sugalltam már, ez a mondás ráillik a város házainak frontjára. Csak hát a belső udvarok. Azok már a szovjethatalom hőskorát idézik. Annak ellenére is, hogy ahogy tudják, úgy foltozzák a tulajdonosok. A közszolgáltató cégek a gázt és a vizet is föld feletti vezetéken szállítják a megrendelőhöz. Az előbbi sárga színű, míg a másik fehér. A vízvezetéken meglepődtem, mert mínuszokat mutatott a hőmérő. De a városra jellemző nagy fokú tisztaság is hatott ránk. Szerettünk volna a georgiai vasúttal valahova elutazva országot látni.

Két vasútállomása van a tartományi székhelynek. Előbb odatartottunk terepszemlére, amelyet városi alpályaudvarnak gondoltunk. A modern épületben még annyira sem szállingóztak az utasok, mint kint a ritkuló hópelyhek. Innen indultak a nagyobb városokba közlekedő járatok, mint például Tbiliszibe. A menetrendet silabizálva ismertük fel, hogy naponta egy vonalon két vonatpár közlekedik. A kifüggesztett, könnyen áttekinthető menetrenden olyan viszonylatot kerestünk, melynek rövid a menetideje. Találtunk egyet, amely nem innen az 1-es számozású pályaudvarról indult, hanem a másikról. Mivel az a távolsági buszvégállomásnál várta az utasokat, úgy gondoltuk joggal, az lehet a főpályaudvar.

Másnap kora reggel érkeztünk oda. Váróterme, de még pénztára sem volt. Hiába kérdeztük a szolgálattevőtől, hogy mikor indul vissza a külső végállomásról a kiszemelt járat. Értetlenkedett. Begördült az egy személykocsiból álló, villanyvontatású szerelvény. Öten leszálltak róla, velünk együtt hárman meg fel. Nagy nehezen megtudtuk a kalauztól, hogy a külső végállomásról ötórás várakozást követően fog visszaindulni. Mielőtt kigördülhetett volna a szerelvény, gyorsan leugrottunk róla. Az eset slusszpoénja, hogy az egy szem vagonban jegyárusító automata üzemelt.

A városközpontból a Rioni folyó túloldalán magasodó dombra állókabinos felvonó közlekedik, ahol a Bagrati-székesegyház is található. Hogy hol ér véget a drótkötélpálya, egyik kommentben sem volt olvasható. A helybeli rózsadombi csavargásainknak köszönhetően rátaláltunk a drótkötél végére. A Bagratiból ereszkedtünk alá, balkanyar, építkezés megkerülése és már bent voltunk a téli álmát alvó vidámparkban. Tetőzet alatt pihent a hagyományos és az akkumulátoros üzemeltetésű dodzsem, viszont ázott az óriáskerék és a körhinta. Engem pozitívan érintett a csend, a tetszhalott állapot. Valamiért szép volt. A park belső végében bukkantunk rá a drótfelvonó felső végállomására. A fent várakozó kabin ajtaja tárva-nyitva.

Odafent nem figyeltem meg, hogy a dodzsemek jobbkormányosak voltak-e. Szombaton 4 órára kértünk taxit. A japán jobb kormányos csoda olyan picinyke volt, hogy az első és a hátsó ülések között alig 20 centiméter a távolság.

A repülőtérre tartva érdemes az utcára is figyelni. Így tett Kati is. A belvárost átszelő sugárút kétszer kétsávos. Közöttük szélesebb földsáv, melyen kilométer hosszan pálmafák – a havas pálmafák alatt két pőre ló legelészett.

 

 

 

11. MOSOLYGÓARC – Thassos (2011–2017)

 

 

Az Égei-tenger legészakabbra fekvő szigete Thassos. Száz kilométer hosszan lehet körbeutazni. Akár menetrend szerint közlekedő busszal is, de naponta csak egy járat indul. A fővárosban kezdünk. A Limenas fölött magasodó dombtetőn korhűen helyreállított ókori amfiteátrum. Falai között akár vissza is képzelhetjük magunkat a múltba. Hérodotosz közlését alapul véve, időszámítás előtt 1600–1500 közötti évekre kell koncentrálni. Sikertelen királylányrabló hadjárat során a föníciai Aginorasz király Thassos nevű társhadvezér fia bolyongásai közben rátalált erre a szigetre. A hajóépítésre alkalmas fák, és a fellelt, kiaknázásra váró aranybányák letelepedésre késztették a föníciaiakat. A történelemkutatók másként gondolnak vissza a kezdetekre. Ők a Kis-Ázsiából ideérkező kareszokat tartják az első néven nevezhető honfoglalóknak. Egyvalami viszont megkérdőjelezhetetlen. Az ókoriak és mi Katival is, vízen érkeztünk ide. A közelben lévő Archeológiai múzeum felkeresését mindenkinek ajánlom. Mi is szétnéztünk odabent, és ha nem is találtunk világraszóló tárgyi emlékre a tizennégy évszázadot átölelő kiállításon, de a tenyérnyi sziget lelőhelytérképét tanulmányozva, testközelbe kerültek.

Kiléptünk az utcára. Süt a hőség. A kompkikötő közelében a buszvégállomásnál üzemelő büfét javasolnám gyors falatozásra. Sziget szerte itt a legízletesebb a gyros pitában. Ez igaz volt mindaddig, amíg évtizedeken át a lábát húzó papa vitte a boltot, de őt is elérte a nyugdíjas kor. Nyomdokába fia lépett. Ezután a büfé őstörténelmi hellyé vált azok számára, akik ismerték régi dicsfényében.

Aki jóllakottan késztetést érez a vízbegázolásra, előtte lábára húzzon vízi cipőt a mérges tengeri állatkák ellen. A talpba beletörő méregtüskék fájdalmasak. Orvosért kiáltanak. Aki odafigyel erre, nincs miért aggódnia.

Limenashoz két személyes élmény köt. Első ízben itt jártam Görögországban és mediterrán szigeten. Esti sétánk alkalmával a tavernák teraszai zsúfolásig tele. Kosárlabda világbajnokság csatározásai hozta lázba az asztaloknál ülőket. A forró éjszakai levegőt csurig telítette az olíva átható illata.

A másik emlék az éjszakára kikötött hajóhoz kapcsolódik. A lágyan hullámzó víz a hajótestet folyamatosan ringásban tartotta. Vele együtt a partra kivezető hajóhíd is mozgott. Eredményeként, emberi vonatkozásban, fájdalmas nyikorgás. Teljesen más ragadta meg Kati figyelmét. Mégpedig a városi strand sziklás végében a vízre kitelepült egyszerű vendéglő. Kialakításával és környezetével a mediterrán ilyesféle idillképe lett számára. Pár lépcsőfok után ott állhattunk a tizenkét apostol tiszteletére felszentelt kápolna előtt, ahonnét nem csak a tengerre lehetett rálátni, hanem a falusias városra is.

Többször is megfordultunk a szigeten. Keresztül-kasul bejártuk, így tanúi lehettünk a folyamatos változásoknak. Észak felől kelet felé haladva a tenger menti sávban kezdünk. Két évtizede még az érintetlen természet részét képezte. Manapság gőzerővel folyik a ki- és beépítése. Ennek legemblematikusabb példája a Makryammosz-beach. Ide jellemzően a tehetősebb kelet-európai vendégek érkeznek, gyakran luxusautóval. Megtudtuk a portaszolgálatot teljesítő férfitől, három euróért napestig bárki igénybe veheti a szolgáltatásokat. Belenyúltunk a zsebünkbe.

A nyaralópark autóúttal határos kerítésén belül, vele párhuzamosan átláthatatlan sűrűségű növényzet burjánzik. A zöld lombkerítés mögött lekerített mini állatkert. Rikoltó páva, ugató őz és lapító tapsifüles a fauna látványvilága. A lakóingatlanokat magába fogadó középső szinteket pinea fenyővel szórták tele. A minden igényt kielégítő apartmanok egymástól tisztes távolságban épültek. Alacsony, kőkerítéssel határolt kertjeikben asztaliteniszező, tollasozó, labdázó nyaralók. A bérlemények több teraszon lettek kialakítva, mégis egységes egészet alkotnak. A kék-fehér színű elegáns étterem környezete hangos a kabócáktól.

A parti szegély viszont bőven hagyott kívánnivalót maga után. A park félreeső szegletében hozták létre a nudistastrandot. A parányi köves területen hárman sütkéreztek. Ennek éppen ellenkezője igaz a hagyományos strandra. A meredek domboldal aljától egészen a víz széléig lettek telepítve a tucatnyi sorból álló napágyak. A víz szélébe nyugodtan leszúrhatták volna a telt ház feliratú táblát. Az állva fürdőzésre alkalmas sávban tengernyi nép. Nem volt se további hely, se kedvünk a lubickoláshoz. Továbbindulás előtt lezuhanyoztuk magunkról a csöpögő izzadtságot. Másfél autó szélességű úton bandukoltunk tovább. Szemből tűzött a nap. Mégis jó volt a tájat járni.

Szabadstrandok céljára kialakított partszakaszok következtek. A homokot a Szaharából tengeri uszályokkal szállították ide. Mélyen süpped bele a láb. A kis zugokat átláthatatlan növénysáv rejti. Kőhajításnyira a Kis-márványöböl. Előstrandjai fogadják a napimádókat. Amikor először jártunk erre, akkor a fővárostól a szilárd burkolatú út a nyaralóparkig tartott, évekkel később egészen idáig. Az egykori szűz területet a víz széléig telepített napágyak erdeje foglalja el. Közelükben a régóta bevált találmány, zenés taverna. Mindez talán a nyaralópark zsúfoltságát hivatott enyhíteni. Ahogy szokták mondani, a fejlődés megállíthatatlan. Ez esetben talán túlzóan erőltetve. Idővel könnyen kontra produktívvá válhat. Az öböl jobb szélében, képeslapra való szigetkép, márványszikla alakjában.

A víztől ellentétes irányba emelkedő dombokon át valahogyan eljuthatnánk a fővárosból kivezető országút mellett működő márványbányához. A kitermelőmunka húsz méter mélyen zajlik. A több atmoszféranyomású vízsugárral méretre darabolt tömböket kamionok szállítják Limenas kikötőjébe. A zúzalékot a Kis-márványöböl partján hegyekben felhalmozzák, majd uszállyal vagy kamionnal elszállítják. Munkaszünet idején jártunk a bányában. A kiáltást többszörösen visszhangozta az üreg. Egy nagyon emberi történet emléke is a Kis-Márvány öbölhöz fűződik. Éppen a parányi márványkavicsok között neszezve visszaáramló tengervíz hangját rögzítettem. Motorcsónak érkezett az öbölbe. Vezetője horgonyt dobott a sekély vízbe. Jól szituált fiatal hölgy és hozzá illő fiatalember tartózkodott benne. A lovagias férfi kiszállt a térdig érő vízbe. Előbb egy széket vitt ki a partra, majd ölbe kapta a leányzót. Mint kiderült, mozgáskorlátozott volt. Legvégül a hozzájuk illő, elegáns piknikkosár került szárazra. Jó ilyesmit megtapasztalni.

Induljunk tovább. Újra a fák sűrűje között. Tíz perc sétát követően megérkezünk a Nagy-márványöbölhöz. A földes partra lejtős út vezet hosszasan. A víz széle keskeny mezsgye. Fák sűrűje és meredek domboldal övezi féloldalasan a katlant. Egykor ide is csodát álmodhatott egy vállalkozó. A part jobb oldali végébe szánt hotel építkezése viszont régóta félbemaradt. Szóbeszéd szerint régészeti lelet okkal magyarázták a hatóságok a munka leállítását, de errefelé sem fekete-fehér minden jogi döntés háttere. A csupasz betontorzó örök mementóként emlékeztetett a múltra. Vajon ebből is régészeti lelet lesz? Nem lett, mert a végén csak megépült.

Forduljunk a szemkápráztató tenger felé. A sziget fő vízi turistaattrakciója a szigetkerülő evezős túra, vagy csak simán motorcsónakkal. Népes román vízi túrázó társaság töltötte szabadidejét a lágyan hullámzó vízben labdázva, fröcskölve vagy éppen beszélgetve. A vacsorának való alatt ott lobogott a tűz. Ilyenképpen hét nap alatt körbeevezhető a kerekded sziget. A közeli településről induló kirándulóhajó ebben az öbölben is horgonyt vet. Akár a partról a tenger, akár a hajóról a part, valóban idilli.

Egy negatív élmény is emlékeztet a helyre. Késő délután jártunk erre Katival. Péntek lehetett, mert a katonai jellegű sátor körül négy görög férfi italozott keményen. Elhaladva előttük, fél szemmel rájuk sandított Kati. Hiába a hűs árnyék, a szenzációsan szép környezet és a meleg tenger, beléje költözött a félsz. Mivel nem szándékoztunk itt éjszakázni, idejekorán útra keltünk. Kissé elszakadtunk a parttól, így a természet másik oldalához kerültünk közelebb. Ezt a csapást nem véletlenül nevezik a helyiek Kecskés útnak. Limlomból összeütött, kutyákkal őrzött kecsketanyához érkeztünk. Görögországot jellemzi a kecsketartás. Reggel kiengedik az állatokat, napközben legelnek, amerre járnak, estére hazatérnek vagy kint alszanak. Ez a fél ridegtartás, például a tövig lerágott aljnövényzet révén elősegíti a nyári tüzek keletkezését, elharapódzódását.

Ezt a szigetet máskülönben is sújtja a szándékos gyújtogatás. A piromániás férfi ismert figura a rendőrök előtt. Ilyenkor a tengerből a tűzoltó helikopter néhány köbméter vizet szállít a tűztenger fölé, majd rázúdítja. Hatásosnak ugyan hatásos, de a sós tengervíz ártalmas lehet az édesvízhez szokott flórára. Idáig az útépítés lendülete nem ért el még. Hogy a talaj laza szerkezete vagy a várható aszfaltcsík végighúzása indokolja-e, de nyomunkban matuzsálemkorú úthenger döcög. A helyszűke miatt alig van hova húzódni előle. Az erőteljes vibráció nyomasztóan hatott ránk, viszont emlékezetes volt átélni. De mással másként esett meg. Tragédia is előfordult a közelben. Erre egy út menti emléktábla hívja fel a figyelmet. Az út szélénél kezdődő, majdnem függőleges falú, tengerben végződő szakadékba zuhant egy fiatal orosz vagy ukrán nő. A baleset helyét korláttal lezárták. Az akár 30 méter mélyen morajló tengerre több helyen is rálátni. Jobbra, az átláthatatlan növényzetű hegyoldalban, balra pedig a lankáról, mekegés hallható.

Késő délután megszólalnak a kabócák is. Karbantartott és elhanyagolt olívaültetvények követik egymást, majd magaslatok közé befészkelődő öböl a tájkép. Érdemes óvatosan leereszkedni a köves partra. Közben és azon túl is, a vendéglátás lepusztult épületmaradványai utalnak a bizakodással teli időkre. A félreeső kies hely inkább a magányra vágyók paradicsoma. De érdekes az öböl túloldalában lévő domb esete. A talán neve nincs utcácska szélétől magas földnyelv nyúlik be a tengerbe. Pár tíz évvel ezelőtt jóval hosszasabban, mint manapság. A heves és kitartó esőzések árja, amely az 1000 méter magas hegyekből vízgörgetegként zúdul alá, folyamatosan alakítja, átrendezi a tájat. A félszigetnek tekinthető dombra egykor családi házat húztak fel optimistán. Valószínűleg jóval távolabb onnan, ahol a part szakadt. Évek alatt megfigyelhettük a folyamatot, ahogyan előbb a háztól már csak tíz méter volt a széléig. Legutóbb, három. A tulajdonos a leomló oldalakat hálózással próbálta megerősíteni. A következő esős időszak életének eme szakaszára végleg pontot fog tenni. Erős aszfaltos lejtmenet után megérkeztünk a sziget legszebb, párját ritkító részéhez.

A három kilométer hosszú homokos öbölben, az Aranypart északi végében tartózkodunk. A kikötőben a számtalan motorcsónak mellett éjszakára itt horgonyozzák le a Zeusz névre keresztelt kirándulóhajót is. A szigetnéző túra nem a kikötőből indul, hanem az északi mólótól. A vízbe 25 méterig lehet lelátni. A nyolcórás út alatt többször is vasmacskát eresztett a kapitány. Ilyenkor lehetett a felső szintről vízbe ugrani, vagy a hajó oldalában létrán vízbe ereszkedni. Mivel mindig partközelben állt meg a tengeri medve, ezért bárki könnyen partra úszhatott. A hajó felett vijjogó sárgalábú sirályok keringenek. Nem véletlenül. A hátramaradó utasok aktívabb tagjai a damil végéhez kötözött egyszerű horoggal próbálkoznak. A kifogott félarasznyi halakból bőven jutott a madaraknak, de a hajókonyhában sütésre előtisztított halmaradványokból is kaptak. Nem csak ők jártak jól. Kora délután frissen sütött halat kínált a hajó személyzete. Hogy nem ettünk belőle Katival, annak igazi oka, hogy egyikünk sem szereti a hullámok hátán ide-oda billegő hajót. Megkönnyebbülve léptünk a partra.

Az északi mólótól kétórányi távolságban a sziget régi fővárosa, Panagia. Turistajelzésen indultunk. Rövidesen szemétdombba torkollott. Országútra váltottunk. Üdülők, lakóházak és a zöld természet lettek az útitársak. Na meg a cefetül pörkölő nap. Erős szerpentint követően célt értünk. Az olívafeldolgozón kívül maga a városka a látnivaló. Központjában élőzenés taverna. Itt ettem először kecskehúst – nem ájultam el tőle. De maradjunk a megunhatatlan tenger mellett.

Az Aranypart homokos vízi paradicsom. Az északi végében lévő kemping telepített lakókocsikkal szerelkezett fel. Közelében melegeknek szálloda. Aki ide betér, mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Falai között gyakran megfordultak közismert európai figurák is. Gyermekes családokat nem fogadnak. Külön nem említem a temérdek apartmant, szállodát, pizzázót és tavernát. Mindez Panagia külterülete. Ezt a partszakaszt kevésbé gusztusos vízbefolyás választja el az öböl közkedvelt részétől. Egy méter és már Skala-Potamiában vagyunk. A víz szélében néhány bérelhető miniatűr teraszos faház. Napozóágyak rendezett, tarkabarka sora telíti a fövenyt – minden évben egyre több. Élénk a nyüzsgés. Mivel az öböl homokos alja fokozatosan mélyül, kedvenc terepe a kisgyermekes családoknak. A déli hullámtörő is besegít a felhőtlen lubickolásba. Limenasból felkerekedve jócskán kigyalogoltuk magunkat. A strand kőmellvédje mögött hamisítatlan bazár éli világát. Az üdülőtelepen mindenféle egyszerűbb szállástípus között lehet választani. Emlékezetes maradt, amikor a Carrefour-hálózat nagyobb, de vásárlóktól üres egységében a pénztárnál fizetni szerettünk volna. Percekig várakoztunk, miközben közelünkben három bolti dolgozó kedélyesen beszélgetett. Köztük lehetett a pénztáros, az eladó és a főnök is. Végül az árut otthagytuk.

A következő évben nyáron az üres üzlet ajtaján lakat. A közelben nyitott egy büfésor jellegű egység, amelynek egy euró árú fehér kenyere etalonná vált számunkra. Mielőtt végleg elhagynánk a sziget legközkedveltebb részét, menjünk vissza térdig a vízbe, és tekintsünk nyugati irányba. Hátunk mögött a kék víz hullámzik, velünk szemben 1200 méter magas zöld hegyóriás. Fantasztikus látvány, fantasztikus környezet.

Ne legyünk restek. A bazár szélében a meredeken ívelő aszfalton felkapaszkodunk a szigeten körbefutó országúthoz. A skala-potamiai bevált szállástól további combos szerpentin következik – erdős területre érkeztünk. Ismét egy korláttal eltorlaszolt lejáró. A balról induló, lábnyomot alig mutató dús növényzettel benőtt ösvényen körültekintően elindultunk lefelé. A tengerig tartó út felénél elhagyatott tégla lak. Belső üresen álló teréből hallgattam a fakoronák magasában kavargó szél zúgását. Ezalatt a víz felé indult Kati. Mint visszajőve elmondta, nem veszélytelen az út legvége, mert a felcsapódó hullámoktól a vizessé váló kövek rendkívül csúszósak. Könnyen tragédiával végződhet a könnyelműség.

Újra az országutat koptattuk. Mellette enyhén kiszélesedett a földsáv. Elhanyagolt külsejű szakállas férfi fenyőmézet árult. Helyesebben, inkább csak a kempingasztalra kitett méz kínálta magát, mert a torzonborz alak a közelben összeütött sufniban aludt vagy üldögélt naphosszat. A magasból időnként ráláttunk a kék vízre. Már csak a látványa is üdítő. Érdekes helyre érkeztünk. Az út mellett éltes korú fa áll, mely él és virágzik. Széles törzséből, méter magasból ivóvíz csordogál ki – a korhadt fatörzsbe hátulról slagot vezettek. Az országút itt jóval szélesebb, mint a mézárusnál. A tenger felé eső oldalon a kőpárkány előtt büfé kiülővel, a másik oldalon taverna terasszal. Utóbbi buszos csoportokra rendezkedett be – ez is a változás egyik példája. Országút ide vagy oda, kimondottan hangulatos környezet. Úti cél szempontjából két lehetőség között választhatunk, mindkettőt bejárjuk. Jobbra folyamatosan emelkedő szekérút nyílik. Arra tartunk.

Az út közelében pofásabb ház. Körülötte szétszórtan gazdasági épületek. A környezetet jelentő hegyoldalak telibe zöldek. Lombos fák és pineák. A hegyen távolabb viskószerű épület. Előtte meztelenül álló szakállas férfi napozik – talán ő lehet a mézárus. Fokozatosan egyre meredekebbé válik a köves út, egészen a hegycsúcsig. 550 méter magasan megtörölhettük a homlokunkat. A fától idáig tartó szakaszt Kati meseszépnek tartja. Ezen túlmenően három dolgot érdemes megemlíteni. A tengerre nyíló panorámát, és a hangosan búgó átjátszóállomást. Akárhányszor jártunk idefent, a légies mozgású széllel mindig találkoztunk. A hegyen át innen indul a piros turistajelzés Potámiába. Igen ám, de a sziklák takarásában olyan mély és rejtett üregek leselkednek a gyanútlan túrázóra, hogy a második vészhelyzet után késlekedés nélkül visszafordultunk. Megvolt a terv. A tetőről a járt úton visszaindultunk, majd a szekérútról balra kanyarodva a távoli falu felé tartottunk. Szemgyönyörködtető természeti látványossághoz érkeztünk: liánokkal sűrűn benőtt sziklafal, melyről széles sávban csurgott alá a víz. Ez a vidék gazdag ehető gombákban. Teknős és sikló mutatta magát. A forróságban a madarak inkább pihegtek, mintsem hallatták hangjukat. Enyhe lejtmenetbe ment át a csapás. Észrevettük azt a helyet, ahol a csúcsról induló és veszélyesnek tartott piros turistaút bal felől becsatlakozott az ösvénybe. Az üresen álló kecskeólakon is túl jártunk már. Több egyenlő értékű út között kellett választani. Szándékosan betévedtünk a szegényes portára információért. Hamarosan üdvözölhettük a ház ajtaján kilépő, és nagy szemeket meresztő háziasszonyt. Hátraarc után rátaláltunk a Potámiába vezető, erősen lejtős, köves csapásra. A templomnál kötöttünk ki. Jólesően leültünk falatozni. Helyi kiskamasz somfordált körülöttünk. Meghívtuk magunk mellé. Mindezt a távolból látta az anyja, aki tányéron süteményt tett elénk. Témává vált a nem látás. Kis barátunk játékból behunyt szemmel belemerült a fehér bottal való közlekedés rejtelmeibe. Pár nappal később az Aranyparton a vízben találkoztunk vele: fülig érő mosolygóarc nézet ránk. A rövid kitérő után térjünk vissza oda, ahol a műút szélében magasodó fatörzsből édes víz tört elő.

Lábgyötrő lefelé trapp után végre szétnézhettünk a rém hosszan elterülő Kinirában. Alvó falu. A túlsó végében leltünk rá az életmentő marketre. A behűtött üdítő mellé került jégkrém is. Kiegyenlítettük a számlát. Sokatmondóan intett felénk a kereskedő. A hátsó traktus végében az ajtót szélesre tárta előttünk, és tessék: tengerre néző árnyékos teraszon foglalhattunk helyet.

Mielőtt folytatódna az egy útra felfűzött szigettel való ismerkedés, néhány kiragadott érdekesség. Limenastól Aliki 31 kilométerre a sziget délkeleti csücskében fekszik. Két öblét félsziget köti össze. Időszámítás előtt VII. században lakták már. A fennmaradt emlékek a part menti épületek mögött látogathatók. A település szélében az ókortól a bizánci korig márványbánya üzemelt. Nem csak a parton megfigyelhető különleges márványformák és medencék érdekesek, hanem a tengerben lévő teljesen sima felületű márványlapokon közlekedés élménye is. Csúszós, mint a tükörjég vagy talán annál is jobban. Nem maradhatott ki az ortodox kolostor sem. Mézet árultak donációért. Theologos faluban a házak falai a természetből való kövek. Lapos tetejük palakőzet. A településen táblák jelzik a Kefalogourna vízesései és medencéi helyét. Nevét a fejformára emlékeztető szikláról kapta, ahonnan előtör a víz. Az Agia Vassiliki forrásából származó vizekkel együtt két vízesést hoznak létre, amelyek zuhatagként ömlenek a természet alkotta medencébe. Távolabb lépcsőzetesen utat törve két medencét vájt ki, amelyben a bátrak úszhatnak. A vízeséseket buja vegetáció veszi körbe. Alig hatol át rajtuk a napsugár. Nyáron jártunk ott. Vékonykán csordogált a vízesés. Térjünk vissza a félretett aszfaltcsíkhoz.

Kinirától indulunk tovább. Autó nélkül nehézkes megközelíteni a Giolát. Mi az oda úthoz igénybe vettük a napi egy szem körjáratot, melyre kora délelőtt szálltunk fel Skala-Potámiában, hogy a természet alkotta látványosságtól késő estére gyalogosan visszaérkezhessünk. A buszról leszállva semmilyen útba igazító tábla nem jelezte a helyet. A műúttól fedetlen és köves terepen fél óra alatt érhető el a tenger által kivájt sziklamedence. Három oldalról fal övezi. A tenger felé eső része természet alkotta kőgát, mely egyben hullámtörőként is szolgál. A sziklaperemről a bátrabbak fejest vagy talpast ugorhatnak, mások létra segítségével csobbanhatnak. Nem veszélytelen benne tartózkodni.

Egyik alkalommal, a vízből frissen kimentett hölgy pihegve elmélkedett az újjászületésén. A tenger kiszámíthatatlansága minket is majdnem végveszélybe sodort, pedig a kőmedence szélében tartózkodtunk. Hangfelvételt készítettünk a sziklafalnak csapódó hullámokról. A víz tőlünk két-három méterrel lejjebb ostromolta a függőleges falat. De a semmiből érkezett egy olyan magas hullámtaraj, amely már vitte is az egyik mikrofonszivacsot. Amennyiben fél méterrel magasabb, mindkettőnket magával ragadott volna. Onnan nem lett volna visszaút.

Utazásaink során első ízben betársultunk egy bérautóba. Egy percet sem unatkoztunk a nálunk fiatalabb házaspár társaságában. Az életmód tanácsadóként dolgozó hölgy a spontán ötletgazdagság utolérhetetlen fenoménja. Férje, a minden feladatra azonnal készen álló, iróniát vastagon hintő típus. Pazar kettősüket a következőképpen fogalmaztam meg: Úgy érzem magam veletek, mintha a Hurrá, nyaralunk! című feledhetetlen olasz filmvígjáték részese lennék. Autóból ki, autóba vissza – ekként telt a nap jelentős része.

Az igazsághoz hozzátartozik, piszkos meleg napot fogtunk ki. Kívánságukra, a nap utolsó felvonásaként számukra szakrális helyre gurultunk. A Waldorf iskola németországi képviselői tizenkét nagyobb követ állítottak fel mértani alakzatban a tengerparton. Tették, miután kiszámították, hogy azon a helyen, az ilyen meg olyan összetevők és együttállások alapján az univerzumból érkező energia leghatékonyabb átadására lesznek képesek a kövek. A tettre kész házaspár mély meggyőződéssel beállt a kövek mértani középpontjába, és a kozmikus energiát sejtszintig magukba szívták. Ezalatt tőlük pár tíz méterrel távolabb, egy padon csendesen ücsörögtünk Katival. Sajátságosan, teljesen kilazulva éreztem magam, mintha rajtam kívül senki és semmi más nem lenne a nagyvilágban – erről persze nem szóltam. Közel egy óra telt el így. Szedelőzködtünk.

A szállásig ránk váró 40 kilométer közben továbbra sem unatkoztunk. Nevetgélve szálltunk ki az autóból. Egymás mellett állva búcsúzkodtunk, amikor a minden pillanatban kreatív hölgy mosolyogva elcsicseregte magát:

— Olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon!

 

 

 

12. OLYAN MINT CATANIA – Szicília (2022)

 

 

Mi ejthet rabul Szicíliában? – a maffia, az Etna, netán valami más. A XX. századi Cosa nostra – fiatal siracusai hölgyinformátorom szerint már a múlté. Szél kergette esőfelhőbe rejtőzött előlünk az Etna. A sziget keleti részét, Catania tágabb környezetét jártuk be a feleségemmel.

Cataniának nincs óvárosa, Catania az óváros. Az idelátogató utazó vagy a háta közepére sem kívánja többé, vagy beleszeret. Kiemelkedő nevezetességről nem beszélhetünk, mert az igazi látnivaló a város. Jelene egyben a múltja is. Az épületeket nem felújítják, hanem renoválják. A kicserélt nyílászárók beleolvadnak a homlokzatba. A régi járdák keskenyek. A kapubejárónál az utcaszintbe belesimulnak. A három méter széles sikátorban az egymással szemben lévő lakások erkélyei szinte összeérnek. Száradó ruhák az utca fölött, az erkélyeken, de még az épület kapuja előtt a járdán is. A házak építőanyagának része a lávakő, köszönhetően a várostól látástávolságban lévő, aktív tűzhányónak. A közművek gyakran a falakon kívül futnak. A különböző termékek egy blokkban várnak bekötésre. Két olyan emberrel is találkoztunk, akik az utcán kezükben teli vizesvödörrel tartottak hazafelé. A szemét az utcán hever összegyűjtve vagy szélhátán lavírozva. A régi házakat kisebb, zárható tetejű begyűjtő autó járja. Rakterébe a szemeteszsákokat, a dobozba kitett hulladékot kézzel dobják bele a kukások. A lakótelepi házak előtt legördíthető tetejű fémtároló. Mellette helyhiány miatt száz teli szemeteszsák egyberakva. Frekventált helyen a járda szélében műanyag hulladékgyűjtő edények sorakoznak.

Az utcák után következzenek az üzletek. A főútvonalaktól eltekintve, többnyire családi boltok várják a vásárlókat. Az áruért akár 50 százalékkal többet is elkérhet a kereskedő, mint amennyit az üzletláncokban a pénztárnál hagyhatnánk érte. Meghatározó a két szabadtéri piac. A főtér mellett utcákon át nyúlóan reggeltől kora délutánig, zöldség-gyümölcs és halpiac zsibong. A legnépesebb és legelszántabb kereskedőhad szombatonként sorakozik fel. Az árak itt is drágábbak, mint a szupermarketekben. A halárusok a leghangosabbak. Halkóstoló öt euró, osztrigakóstoló három euró. Megkérik az árát. Néhány száz méterrel távolabb zsibvásár. Fél eurótól hat euróig kínálja portékáit a turkáló szekció. De akadnak vadonatúj cuccok is. Első számú árudömping a ruházat és a cipő, valamint a konyha ezernyi kelléke. Két kitelepült gyorsvarroda emelte tovább a színvonalat. Szót érdemel a mindkét piacra érvényes zárás módja. 14 óra előtt az eladásra szánt termékeket gyorsan összeszedik az árusok, és a szétszedhető pultokkal együtt bepakolják dobozos autóikba. Negyed óra. Volt piac, nincs piac. Az utcatakarítók már söprik is a járdát. Még egy érdekesség a témához. A Deco élelmiszerüzletben mosdó üzemel.

A régebbi olasz filmekből kiindulva gondolhatnánk, hangosak a szicíliaiak. Ez tapasztalatom szerint nincs így. Szegény emberek laknak errefelé, de erőn felül adnak magukra. A nők ápoltak, a férfiak is kitesznek magukért. Divatszín a fekete. Sokatmondó, csupa harsogó, nevető, jókedvű lurkóval találkoztunk. De nem mehetünk el szó nélkül a hajléktalanok mellett. A forgalmas főútvonal árkádsora alatt csillag nélküli minősítésű matracszálló. Több mint lehangoló. Kéregetnek, de nem erőszakosak. Erőteljesnek látszó fiatalok is növelik a létszámot.

Nincs hiány templomból sem. Egyikben teljesen kiakadtam. A templomhajó közepén a fal mellett gyertyát euróért árusító automata üzemelt. Eszembe jutott a bibliai történet, amikor Jézus kikergette a kufárokat a templomból. Hiába, ezen a fronton sincs új a nap alatt. A másik istenházában gyertya formájú műanyag lámpasor világított. Ez sem nyerte el a tetszésemet, de ez hagyján még. A harmadik szentélyben az esti misén ketten vettek részt. A tetejébe pénzért felmehetünk. A magasból hiteles cataniai tetőrengeteg című képet lehetne vászonra vinni.

A magasból szálljunk alá a szent anyaföldre. Szólni kell az utcácskákat megszakító hangulatos terekről. Akár van rajta árnyékot adó fa, akár nincs, kora délután életkortól függetlenül, idegyűlik össze a helyi közösség krémje. Márványpadokra ülve beszélgetnek, játszanak valamit vagy csak szemügyre veszik az arra járó idegent. Speciális járgányából itt árul gombócos fagylaltot az olasz Bagaméri, Claudio bácsi. További hangulati elemnek, és utcaárnyékolásra is kiváló, az emeletes házak között az egymáshoz fűzött, szétnyitva kihelyezett színes esernyőtenger látványa. Hogy mennyit kell Catania belvárosában várakozni egy- egy kuncsaftra, nem tudom. De azt igen, hogy az örök női iparágat errefelé is űzik. Szavahihető korombeli magyar informátorom szerint többségük a bevándorlók közül kerül ki. Ritkán találkoztunk utcazenésszel. Fúvós, dobos és olajos hordóból készített hangszeren játszottak. Kimondottan hiányoltam őket. Az ókori színházra kifüggesztett tájékoztatótábla szerint 2014–2020 között felújításra kerül sor. Nem kapkodják el az olaszok. A Bellíni-színházat a véletlen sodorta elibénk, melyhez üveglépcsőházat építettek – ez tűnt fel Katinak.

Catania hírvivőjét másként is megtisztelte a város. A hatalmas Bellíni-kertet autóforgalom járja körbe. Hatásáról kézzel érintett poros falevél árulkodott. A kertben virágzó banánfa virágzata emlékeztetett a papagájvirágéra. A fáról aláhullott narancs nagy bánatunkra ehetetlen. A filagóriás részben fekete fiatalok zenét hallgattak. Mások futottak, kerékpároztak, sétáltak. A zöld közepén óriási, lekövezett, széksorokkal telibe rakott koncerthelyszín. A kertben az aktuális dátumot minden nap élő virágokból kirakják, mely távolról is szembeszökő. A legcsodálatosabb flóra mégis egy meredekebb utcában várt ránk. A flaszter mindkét oldalában két méternél magasabb leanderfasor húzódott. Róla fehér, barackvirág, piros és bordó színű virágzuhatag omlott alá.

A Jón-tenger partján él és virul Catania, szicíliai módra. Két strand várja a hűsölni vágyókat. Mi csak az egyiket kerestük fel, a központi vasútállomástól északra lévőt. Kényszer szülte miniatűr lubickoló. Pallókon lehet lejutni a tengerig, a mederalj erősen köves. Június közepén a víz hőmérséklete 20 fok. Vannak olyan napszakok, amikor a levegő páratartalma 40 százalék alá csökken. A központi vasútállomástól állítólag délre terül el a városi strand, de ügyesen elbújt előlünk. Nem úgy a tengerparton végtelenbe tartó rozsdaövezet, és az óriási méretű kikötő. Három vasútállomáson is megfordultunk, és mindegyikre igaz, rendezett, tiszta. A főpályaudvaron 1915-ben sínre tett gőzös emlékeztetett a múltra. A regionális vonatot, amellyel utaztunk, túlzottan lehűtötték. A kutyákat szájkosár nélkül lehet utaztatni. Azt már régebben is megfigyeltem, hogy a nagy sebességű vonatok az állomásokon indokolatlanul sokáig tartózkodnak.

Szerencsére rátaláltunk az Ursini-kastélyra, mely napjainkban a múzeum szerepét tölti be. Belső csarnoka három emelet magas, fölötte további két szint. Időszámítás előtt VII. századtól közel 2500 év tárgyi és művészeti hagyatéka került elénk: kővázák, kerámiák, fatáblák, faragások, festmények, cserépedények, szarkofágok, padlómozaikok, valamint kő-, márvány-, bronz- és vasszobrok. Sokat időztünk a múlt emlékei előtt, melyek közül több is elismerést érdemelt. Az emeleteken vászonra vitt festmények, némelyike falméretű. Itt is akadtak hátizsákba kívánkozó darabok. Ilyen helyen elgondolkodtat az ókor emberének alkotóképessége és a szépre való törekvése, de előttük ott voltak még a gízai piramisok is. Nem is beszélve a régebbi leletekről. Mindezek tükrében, mennyire nem becsüljük meg jelenünket, a világegyetemben betöltött egyediségünket.

Ha már ennyire belemerültünk a történelmi múltba, utazzunk el az északra lévő Taorminába. A tengerpart mentén kanyarog odáig a vasútvonal, és tovább. A pályaudvar épülete inkább múzeumra emlékeztet. Festett díszes mennyezet, cirádás kovácsoltvas jegykiadó ablakok, és vitrinben kiállított ásatások emlékei az ókorból, például kőkorsó, oszlopdísz. A település fő látványossága a görög színház, mely a vasútállomásnál több mint kétszáz méterrel magasabban található. Ki-ki állóképességének megfelelő módon juthat el odáig: turistaösvényen felkapaszkodva kissé lihegve, vagy buszra szállva pár euróval szegényebben. Dicséret illeti a vendéglősöket, mert a kínálatot fotón megjelenítik, és az árakat is feltüntetik. Helyben vagyunk. Akkor sétáljunk vissza az időben. Taormina alapítói a II. Dionüsziosz alatt véghez vitt naxoszi öldöklés túlélői. A település alapítója Andromakhosz, a történetíró Timeosz apja volt. Időszámítás előtt 358-ban ő gyűjtötte össze a naxoszi túlélőket, és a Tauro lejtőjén megalapította Tauromeniont. A város számos háború áldozatává vált. Sosem lehetett önálló. Lépjünk beljebb eggyel. A görög színház, a teatro greco eredetileg görög építésű. Időszámítás előtt III. században II. Hierón uralkodása idején hellén telepesek emelték. A ma is látható romok a római korban, a II. században újjá- és átépített színház maradványa. Alkalmas volt gladiátorjátékok megrendezésére is. 109 méter átmérőjével a siracusai után, ez Szicília második legnagyobb ilyen épülete. A félkörívű nézőtér ötezer-négyszáz főt volt képes befogadni. Sajnos vagy nem, de ma is gyakran használják koncertek, opera- és színielőadások megtartására. Mondom ezt fanyalogva azért, mert az amúgy kiváló állapotban fennmaradt műemléket a fémlelátókra fabrikált gyermekméretű műanyagszékek és a hangtechnika látványos jelenléte végtelenül elszomorító, élményromboló látvánnyá silányítja. Nem úgy a kerengőről elénk táruló panoráma: az indigókék tenger, a rajta ringatózó fehér hajók, a vad és sziklás hegyek varázsa, a rajtuk felhúzott házak, a távolban füstölve égő hegyoldal. Távozásunk idején a színházhoz tíz kerekes székes érkezett. Mindegyiküket négyen segítették. Ők mindannyian – mint ahogyan mi is – ingyen látogathatták meg a műemlékeket, múzeumokat. Elismert festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar is több képet festett a városban, például Holdtölte Taorminában, és a híres képét, A taorminai görög színház romjai címűt is.

Már kijöttünk az ókori színház területéről, amikor a hegyoldalban a hosszú lépcsősoron felfelé kapaszkodó embereket vett észre Kati. Utánuk eredtünk. Odafent kisebb templom. Mennyezete szikla, tehát aláépítették. Hátában ház, amelynek alja szikla. Ez vagy egy mesterségesen ellentétesen kifaragott szikla, vagy a természet fejcsóválásra okot adó újabb remeke.

Cataniától Siracusa délre esik. Buszra szálltunk. A két város között található az orosz Lukoil olajfinomítója. Az orosz–ukrán háború következményeként könnyen előfordulhat, hogy akár tízezer ember is elveszítheti munkáját. Kiégett füves dombok, zöldellő citrom és narancsligetek, szárazságtűrő leanderbokrok, valamint kaktuszfák a tájkép. A városba megérkezve a régészeti terület mellett elsuhant a járat. A végállomás a város túlsó déli végében, a vasútállomás közelében kapott helyet. Nem kockáztattunk. A végállomáson szálltunk le. Modern városrészen át hosszasan gyalogolva visszaérkeztünk a sokat ígérő régészeti területhez. Látnivalóit rövid pórázra fogva sorolom. Siracusában élt és alkotott Arkhimédész. A rómaiak ellen vívott egyik háborúban, hetvenen túl lelte halálát. Jelképes sírjának fontosságát dór oszlopoknak kellett volna jelezniük. Helyette a park egyik félre eső szegletében, fémoszlopon semmitmondó fémtábla, az is helytelen irányba fordítva. Következett a kőfejtő. Ez barlangok egymásutánja, melyekben a rabszolgákat szállásolták el. A bejáratokat rácsozat zárta le. Kissé távolabb a nagy dérrel-durral beharangozott Dionüsziosz füle barlang. Előtte rátaláltunk egy félig-meddig nyitott barlangra, melynek tetejéből páfrány nőtt a föld felé, fentről kisebb vízfolyások zubogtak alá. Immár előttünk az emberi fülre emlékeztető, az üreg három emeletnek megfelelő magasságú bejárata. Az összes közül ez volt a legnagyobb barlang, de odabent semmi említeni való.

Megérkeztünk az egykor tizenhatezer fő befogadására alkalmas színházhoz. Tudtuk róla előre, hogy alig maradt meg belőle valami. Ez stimmelt is, de talán még a taorminai példánál is gyalázatosabb helyzettel találtuk szembe magunkat: széksorok, világítástechnikai eszközök, hangfalak tömkelege. Sarkon fordultunk. Versenypálya hosszasan, két-három lépcsősor magasságú lelátó. Tovaballagtunk.

A római amfiteátrumot körbevevő kerítéshez érkeztünk utolsónak. Az épületet részben a sziklás talajba vájták. A térség közepén téglalap alakú mélyedés. Ide helyezték el a díszlet gépezeteit. A romok látványa elegendő volt a képzelet számára, hogy az egykori miliőt visszaadja. Ez volt a régészeti terület fő attrakciója, nem véletlenül. Egy kilométer távolságban a Santa Lúcia Bazilika. Bizánc kori templom, amely a hagyomány szerint, 303-ban Szent Lúcia mártíromságának helyén épült. Jelenlegi külsejét a XV–XVI. században kapta. Legősibb részei épségben megmaradtak, például a kapuzat három félkör alakú apszissal. A templom alatt húzódnak Szent Lúcia katakombái. Előzetes információm szerint itt tekinthető meg Caravaggio Szent Lúcia temetése című festménye is.

A tárlatvezetővel lemehettünk a sziklába vésett katakombába. A változatos nagyságú fülkék üresek. A folyosórészek, melyeket bejártunk, szellősek. A friss levegőről légrések gondoskodtak. Caravaggio festménye viszont szőrén-szálán eltűnt. Reméljük, csak előlünk.

Szicília fő büszkesége a manapság és még sokáig aktív Etna. Ki ne szeretne a tetejébe feljutni? Mi is így voltunk ezzel meg mások is. Vajon hogyan lehet célt érni? A tuti válasz nem is olyan egyszerű. Először is, Cataniában két euróért két megbízható túrabotot vásároltunk. Mibenléte majdnem hétpecsétes titok: kínai felmosó nyél. A vasútállomás mellett lévő buszvégállomásról a negyed 9 órakor induló, legfeljebb két egymást követő járattal lehet tömegközlekedéssel célt érni. A 40 kilométerre és 1900 méter magasan lévő parkolóig tart az út. A központi buszvégállomás szélében üzemelő Cafe Dakriban a menetjegyet előre meg lehet váltani, de a járatra való feljutás az érkezés sorrendjében történik. Lehet próbálkozni még: szervezett program keretében, saját vagy bérelt gépjárművel, elektromos vagy pedálos kerékpárral, netán gyalogosan. A busz egy hosszabb megállást követően 10 órára ér oda, és 16 óra 15 perckor indul vissza. A retúrjegy ára tizenkét euró. Legkésőbb a parkolóban kell az úti cél felöl dönteni. Aki felszeretne jutni a csúcsra, annak muszáj szervezett útra befizetnie. Az 1900 méteren lévő parkolótól 2900 méter magasig terepjáró kisbusz visz fel, onnan 3400 méter fölé a nemzeti parkos túravezetővel kell haladni. A teljes út ideje 6 óra. A tömegközlekedés csontra kiszámítva. Szerintem a 2500 méteren lévő menedékháztól is lehet szervezett úttal a hegy magasába jutni – előzetesen érdemes utánanézni. Ott már vannak kráterek, forró a talaj, a földből gőzök és gázok törnek fel. A kéngőzzel könnyen meggyűlhet az ember baja. A parkolótól nem terepjáróval kétféleképpen lehet tengerszint felett 2900 méterig eljutni. Ott ér véget a jelképes autóút. Az első 2,5 kilométeren 600 méter szintet kell letudni (90 perc), utána újabb 2,5 kilométer következik 400 méter szinttel. Aki spórolni szeretne erejével, az út első felét kiválthatja a hatszemélyes kabinos felvonóval. A retúrjegy ára harminc euró, egy út húsz euró. A kabinos felvonó felső végállomásánál lévő menedékház étteremmel is várja az úton lévőket. A parkolónál és a felvonó végállomásánál is foglalható szállás. Ez jelentősen megkönnyítheti a csúcstámadás sikerességét. Ellenben még ekkor sem tuti a terv megvalósulása, mégpedig a kiszámíthatatlan időjárás miatt. A szerencse itt sem nélkülözhető. Az viszont egészen biztos, hogy aki eljut a parkolóig, két krátert is felfedezhet. Az egyik minimális erőbedobással körbejárható. A másikhoz rövid, de nagyon meredek kaptató vezet fel. Ez a két lehetőség tömegközlekedéssel gond nélkül kivitelezhető.

Vajon milyen szerencsével jártunk? Ragyogó napsütésre ébredtünk. Napközben közel 30 Celsius fokra lehetett számítani a városban. Szokásunk szerint idejekorán megérkeztünk a buszmegállóba. Félúton félórás megállót iktatott be a sofőr – vendéglő mosdóval. Az 1900 méteren lévő parkolóban szél esővel időjárás fogadott minket. Nem estünk kétségbe. A felvonóhoz már a zord időjárási viszonyokhoz igazított ruházatban indultunk. Az erős szél miatt üresen járatták a kabinokat. A jegyet váltott utasokat terepjáróval szállították fel a menedékházhoz. A kisbuszokba függőleges létrán felmászva lehetett beszállni. Odafent még a parkolóban megtapasztalt fizimiskájánál is rútabb pofáját mutatta az időjárás. Erős és viharos szél váltogatta egymást. Az eső nem hagyott alább. A levegőben meglátszódó lehelet bizonyította a 7 Celsius fok alatti hőmérsékletet. Feleségem perverziója, hogy imádja a szélsőséges időjárási viszonyokat testközelből megélni – itt aztán kiélvezhette magát. Némelyik turista lábán szandál, másokon vékony pulóver. Nem csak ők fordultak vissza hamarosan a menedékház felé, de a ruházatilag rendben lévők közül többen is követték példájukat. A látótávolság folyamatosan változott, 2-10 méter között. Lényegében felhőben igyekeztünk egyre feljebb. Többen is fel-felköhögtek, melynek oka a szél hozta kéngőz volt. Az egyik turista arról panaszkodott, hogy az ő szemét már régóta csípi a kéngőz. A táj holdbéli, mindenfelé fekete lávafolyások. Éppen olyan, mint Catania: dögunalmas vagy magával ragadó. Embere válogatja. Feleségem járt már a csúcson. Elszántak voltunk. Mindenki a jelképes autóúton haladt, mely csekélyen morzsalékos, vonalát leszúrt karók jelzik. Tempósan haladtunk, mígnem az út szélében parkoló terepjáró nemzeti parkos sofőrje kézmozdulattal jelezte, idáig és nem tovább. Véleményem szerint 2800 méteren lettünk feltartóztatva. Teljesen értelmetlen lett volna továbbmenni, meg veszélyes is. Mindig a hegy az erősebb. Lefelé menet már nem fűtött minket a hegymenet heve. Ruháinkban összébb húzódzkodtunk, de még így is vacogott Kati foga. Hőháztartás szempontjából a tűréshatár peremén ingadoztam a nyári túraing és a kapucnis, víztaszító softsell dzseki oltalma alatt. A hátizsák mélyén vésztartaléknak ultraviola-szűrős, rövid ujjú póló lapult. Szemből egyre ritkábban érkeztek. Feltűnt a feleségemnek, hogy az egyik távoli kis zugban növény zöldell. Megálltunk. Kattant a fényképező és uzsgyi tovább. A menedékház most valóban menedékül szolgált számunkra. Teljesen átfagyva huppantunk a padra.

 

 

 

13. MINT AZ ANYAMÉHBEN – Lanzarote (2017)

 

 

A Kanári-szigetek legkülönlegesebb tagja Lanzarote. A Budapestnél másfélszer nagyobb területen háromszáz tűzhányó szunnyad. A marsi tájat a sziget történetének legnagyobb vulkánkitörés-sorozata hozta létre 1730–1736 között. Ekkor több mint száz tűzhányó vált aktívvá. Utoljára 1824-ben fordult elő ilyesmi. Budapestről Lanzarote fővárosa, Arrecife közvetlen légi járattal négy óra alatt elérhető. Az út nagyobb részében Olaszország, majd Marokkó fölött repültünk. A magasból remek rálátás nyílt a tavasszal hófödte Magas-Atlaszra.

A reptéri busz megállójából a szálloda felé igyekeztünk Katival. A pár tíz négyzetméter alapterületű, és két méter magasan körbekerített fás parkban feltűnően sok madár élt saját elhatározásból. Hangos kvartyogásuk alapján nem ismertem fel őket. Kérdésemmel a közelben felügyeletet ellátó helyi erőhöz fordultam, de nem értettük a szavát. Belőle csak egy afrikai ország nevét tudtuk kihámozni. Hazaérkezve utánanéztem. Ők voltak azok a madarak, akik a szavannán legelésző állatok hátán utaznak, cserében azok bőréből kicsipkedik az élősködőket. Közismert természetfilm epizód. Nos, ők a pásztorgémek. Másik hangzsákmányra is leltem a közelben. A járdaszintről vékonyka rácsozattal védett mélyedésbe lehetett lelátni. Közmosdó üzemelt odalent. Az előtérben kalitkában néhány nimfapapagáj csivitelt.

Hogy az állatkertbe tartva éppen a középkorú hölgy által vezetett buszra szállhattunk fel, kész szerencse. A jegy megváltása után az első ajtónál lévő kettős ülésen foglaltunk helyet. Indult a járat. A kétszer egysávos utat középen széles, vulkanikus eredetű fekete sáv választotta ketté. Pálmafák és virágzó kaktuszok dobták fel, de nem ettől a varázslattól ámultunk el igazán. A kormányt tekergető sofőr a háta mögött ülő utashoz címezve belekezdett monológjába. Az odakint fújó szél analógiájára, szájából a tornádó sebességével áramlott ki az összetett mondatok számba vehetetlen mennyisége. Elképzelhetetlen gyorsasággal pergett a nyelve. Megfigyeltem, egyszer sem botlott. Nyelvtanilag is helyesen fűzhette a mondatokat. Következett a soron lévő megálló, tette a dolgát, majd rátaposott a gázpedálra. A szócunamit ott folytatta, ahol az imént abbahagyta. A mögötte ülő ismerősnek egy-két egyszerű mondatnál többre nem futotta. Negyed órán át ámulhattuk a hihetetlen valóságot, ezalatt csak azt az egy apróságot nem tudtam beazonosítani, hogy vajon mikor vett levegőt? A passzív szerepkörre kárhoztatott hölgy leszállásával véget ért az addig elképzelhetetlen csoda. Csak a menetzaj maradt utána. Miért igen, miért nem, eszünkbe jutott a következő mellékszereplő. A sofőr hazaérkezésével némaságra kárhoztatott férj. Később felidéződött emlékezetemben, hogy a latinok rendeznek beszédsebesség versenyt is. Megadott idő áll a szájtépők rendelkezésére, a végén pedig összeszámolják az elhangzott betűk számát.

Továbbra is a sziget déli részén maradunk. Külföldön első ízben ideterveztem állatkertlátogatást. Előzetesen tájékoztató levéllel megkerestem az intézmény igazgatóját, melyben megemlítettem nem látásomat, valamint a hangalapú kulturális honlapom KépHangZoo tartalmát, a digitális állatkertet. Az ügy támogatásának fejében két ingyenjegyet kértem és kaptam. Elsősorban a palackorrú delfinre voltam, voltunk kíváncsiak. A komor lávakőzettel takart sziget szépségtapasza ez a zöld oázis, mely gazdagon terített a növényvilág délszaki képviselőivel, és számtalan állatfajjal. Mesebeli parknak is nevezhetném, nem túloznék vele. Körsétánk során mindenhol találkozhattunk a csöpögtető öntözéssel. Az állatok kifutójának a látogatók felőli oldala magas plexifal. Mivel a szigeten állandóan jelen lévő szél itt is keresztülhúzta számításomat, ezért a zárt fal miatt nem rágtam tövig a körmömet. Látványos ide-oda röptető madárbemutató megismerőjévé váltunk. A főszereplőktől olykor trükkös megoldást kívánó feladatok többször megnevettették a közönséget. A szárnyasok kétlábú mestere megtalálta élete munkáját. Mi pedig rátaláltunk a komodói varánuszra. Az állatok szépségversenyén esélytelen lenne, de az evolúció érdekes megoldást módolt ki számára a zsákmányejtésre. Az áldozat megharapása elegendő a varánusznak, mert pár nap alatt annyira elfertőződik a sebe, hogy bele-pusztul. A harapás után nem marad más dolga a sárkánygyíknak, mint hogy kövesse az áldozat szagnyomát.

Rövidesen kezdődik a delfin show. A park legmagasabb pontján, a sík területen hozták létre a több futballpálya nagyságú medencesorozatot. Az eléje táruló fenséges látványtól száját tátja a látogató: kék ég fehér felhőkkel, és fehér színű medence kék színű vízzel. A központi medence előtt tribün. A program kezdete előtt tíz perccel beúszott a két palackorrú delfincsalád. A hangszórókból fülsértő hangerővel megszólalt a csinnadrattazene, amely alatt spanyolul tájékoztatták a nagyérdeműt. Közben viharos erővel támadt a szél. A délelőtti programon nem, de a délutáni előadáson már megpróbálkoztam a hangrögzítéssel. Két kínai esernyő szélárnyékába húzódtam. A mikrofonokon szélvédőszivacs. Ha nem is az igazi, de mégis lett belőle valami. Ami a kétszer látott produkciót illeti. A nézőtér előtti medence partszéle lépcsőzetes kialakítású. Hogy a produkció mennyire munka, vagy mennyire örömteli a főszereplők számára, aligha kinyomozható. Vélem, a játékos kihívás valamennyire serkentheti őket, de nem elhanyagolható a jutalomfalat ösztönzőszerepe sem. A delfinek munkáját hangos vezényszóval és sípjellel irányította a betanítójuk. Ugrottak fel a vízből egyesével, párosával. Ha kellett beletalálták magukat a karikába. Vastaps járt érte, hangosan megköszönték. Nem is lett volna baj mindezzel, ha a műsor alatt a hangfalból nem ordított volna a kommunikáció. Nem csak az én fülemet bántotta fájóan. A produkció végén a kasszánál előre megváltott jegy ellenében lehetőség nyílt az emlősökkel való fotózkodásra. A sorba beállt Kati is. Elérkezett a várva várt pillanat. A legjobb képű delfinfiú beúszott a medence szélénél guggoló Katihoz. Kattant a fényképező, melyen nem látszik a gyorsan nyúló kéz. Mint később elmesélte, éteri finomságú a palackorrú bőre.

A hoteltól a repülőtér kerítése mellé a tengerparti sétányon négy kilométer után megérkeztünk. Le- és felszálló járatok rögzítésére aligha fogok ennél ideálisabb helyet találni. A promenádtól mintegy 50 méterre húzódik a vele párhuzamos tájolású kifutópálya. Az erős drótkerítés belső oldalának közelében kutyás biztonságiak járőröztek. Az óceánparti sétány mindkét irányban bőven túlnyúlik a bő kilométer hosszú betoncsíkon. A mikrofon és az érkező vagy induló járatok között füves terület. A különböző landolási és startolási fázisok mindegyike megtervezett helyről ideálisan rögzíthető lehetett volna. De olyan erős és kiszámíthatatlanul váltakozó irányú szél kavargott, hogy letettem róla. Tehetetlenül és letörten álldogáltam a tucatnyi fotós között. Eközben folyamatosan jöttek-mentek a járatok, a pár főt befogadó magángépektől a száznyolcvan személy szállítására alkalmas nagyobbakig. Lassan mozdult a lábam. Száz méterenként megállva füleltem a különböző felszálló fázisok hangját. A végén mindegyikét elfújta a szél.

Aki strandolási szándékkal tervez a Kanári-szigetekre érkezni, annak érdemes tudnia, hogy a legforróbb nyári hónapokban is 22 Celsius foknál aligha lesz melegebb az óceán hőmérséklete.

A szigeten a fővárostól a repülőtér felé öt kilométerre nyugatra található az igazi homokos strand. A főidényben harmincezres üdülőtelepülés a sziget szeme fénye. Hogy mennyire eurokonform a strand szélében felfedezett budi jellegű mellékhelyiség a belső falán látott több száz csótány miatt, fölösleges ecsetelni. A strand mérete és tisztasága kifogástalan. Fél lábszárig belegázoltam a vízbe, amelyben többen is úsztak. Szétnéztünk a tip-top városban. A hotelek és apartmanházak dzsungelében az éttermek teraszán egy-két vendég fogyasztott. Ennyire tellett kora tavasszal.

Szállásunktól a központi buszvégállomásig gyalogosan szerettünk volna eljutni. Hogy ennek sikerességét mennyire húzta keresztbe a sok útfelbontás és az utcatáblák hiánya, utólag kideríthetetlen. A buszvégállomáson jóval túl, egy autómosó után végre rátaláltunk a kiszemelt járat valahányadik megállójára. A sziget csendesebb déli oldaláról a viharosnak számító északi partra tartottunk, Orzolába. Útközben négy helyen is érdemes lett volna leszállni, de majd a visszafelé úton. A csupasz bazalttájban padlógázzal repesztett a sofőr a szörfösök paradicsoma felé. A végállomáson behúzta a féket. Leszálltunk, a kikötőben találtuk magunkat.

Öregecske motoros ingázott a part és a szigetek között. Az errefelé megszokottnak tekinthető fodros tajtékok láttán, és a vízi jármű kinézetét alapul véve, kalandszámba mehet az átkelés. Hátat fordítottunk az amúgy sem betervezett izgalomnak, másra összpontosítottunk. A sziklás, köves parton megbúvó településen nem lehetett száznál több ingatlan. Többségüket nyaralónak tartottuk. Életvitelszerűen kevesen lakhatják a világvége helyet. Váratlanul ért, hogy a viharosnak lefestett északi parton kegyeibe fogadott minket a megjuhászodott szél. Az úttestet a hullámoktól védő zárt kőkerítés tetejére felkerült a mikrofonállvány. Néhány felvételt készítettem, majd továbbálltunk. Beléptünk a marketba, ahol a helyiek ráérősen lökték a szót. Mivel ebben megfelelő képesség híján nem vehettünk részt, vásároltunk két jégkrémet. Igazi szellemtelepülés. Már emiatt a különcsége okán is érdemes volt felkeresni. Újabb színfolt a palettán.

A visszaútra előzetesen beharangozott látványosságok az aktuális buszmegállótól: tíz kilométer után aszfaltúton megérkezhetünk a sziget keleti csücskében lévő kilátóhoz; a pár lépésre lévő szemgyönyörködtető kaktuszpark (hétszáznál több faj, tízezer példány); Cesar Manrique buborékháza; Jameos de Agua. A buborékház nem más, mint lávakőzetbe vájt zegzugos kortárs lakóház. A Föld gyomra felé aláereszkedve, a többemeletes üreg kiváló lehetőség az önmegvalósításra és a hasonló témában utazó személyek bevonzására, valamint feltűnésre, reklámra. Egyikünk fejében sem fordult meg a lakásváltás ötlete. Kilépve a napvilágra, a dimbes-dombos táj tálcán kínálta a kisebb sétát. A tufatenger környezetet csupán pár ház tarkította. Belegyalogoltunk a tájba. Teljesen mindegy volt az irány. Jameos de Agua. A felülről nyitott vulkanikus eredetű katlanba girbegurba lépcsősoron jutottunk le, kétoldalt színpompás virágzuhatag követte. Odalent a sötét tónusú lávafalakon kreatív virág-installációk precízen megtervezett összképe. A vízzel teli kicsinyke medence partján üldögélve a végtelen nyugalom hatása alá kerültem. Ehhez hozzájárult a hangszórókból hosszabb megszakításokkal kiszüremlő, mesterien megkomponált hárfadallam, melynek megálmodója és hangokká formálója méltán lehetett elégedett szellemi alkotásával, mert megvalósította a tökéletest. Itt engem valami nagyon mélyen megérintett, amit nehéz szavakkal visszaadni. Később egyik ismerősömnek ekként meséltem róla: a fogantatás, a vizes burokban a magzati fejlődés, és a megszületés hármasát éltem át ott. A szürke magmafalak a rajtuk elhelyezett színes növénykompozíciókkal az élet és az elmúlás keretét adták hozzá. A végtelen nyugalom és békesség lebilincselő, magával ragadó érzése a felszínre visszaérkezést követően fokozatosan kihunyt belőlem. A világra bábáskodott élet a felsíráson túl hamarosan átcsap a játékok tarkabarka, kreatív világába. Kinek így folytatódik utána, kinek meg úgy. A játékkal felhagyás nem tesz felnőttebbé senkit sem.

Telnek-múlnak az évtizedek. Szerencsés esetben ránk köszönt a második gyermekkor is. A főváros egyik zsúfolt ivójába betérve, tucatnyi asztalnál is folyt a mediterránon kedvelt táblajáték.

 

 

 

14. VÉRSZOMJAS MOSOLY – Kassa (2023)

 

 

Az első napot a kulturális intézmények közötti mazsolázással töltöttük a feleségemmel. Kiinduló pontnak más nem is nagyon jöhetett volna szóba, mint a főtér. Itt található a kassai színház is. A kelet-szlovákiai múzeum kapcsán több egymástól eltérő címen található épületben kell gondolkodni. Elsőnek a természeti környezetet, a csillagászatot és az egyházi relikviákat bemutató tárlatokat néztük végig. A környezet: nyikorgó parketta; szűk, félig nyitott ajtók; besötétített termek gyér megvilágításban; lépésjelzőre beüzemelt világítású helyiségek. Kissé régimódinak tűnt az egész. Női szem számára csábító a Brazíliából származó ametiszt. Feltétlen előny, ha valaki gyerekkel tér be, úgy maradandóbb lehet a látogatás. A következő társmúzeum is többféle tematikát kínált. A proletárhatalom időszakának kassai és magyarországi magyar nyelvű plakátjai lettek falra aggatva. Néztük-néztük a relikviákat, de egy idő után félbehagyva az egyre inkább érdektelenné váló nézelődést, váltottunk.

A Kassa aranykincsei című állandó kiállítás következett. Érdekes a környezet. A keskeny és alacsony bejárati nyílás a felnőtt embert derékban erős meghajlásra készteti. Az átereszként szolgáló közlekedőfolyosó elejében és végében egy-egy vastag páncélajtó. A kisebb szobányi teremben, a biztonsági fal mögött, több ezer, különböző európai országban vert aranypénzt halmoztak fel. A fotózást tábla tiltja. A helyiségből az előtérbe kipréselődve, az egyik jelentős kincs másolatát – kémény kürtőjébe elrejtett családi ékszerek – szabad volt fotózni. Három további szint várt ránk. Bírtuk szusszal, és becsületünkre legyen mondva, minden tőlünk telhetőt megtettünk a kultúra magunkba szívásáért. Maradandó emléknek innen csupán a gallyakból font babakocsit vittük magunkkal. Viccesnek tekinthető a pórázra tett, de leölés előtt álló szoborsárkány példája. Az udvaron a XIX. századból megmentett, eredeti faházakat járhattuk volna körbe.

Löffler Béla-múzeum és Kortárs galéria. Alicante óta kissé félve tőle, de elszántan keressük a kortárs alkotásokat. Ide is azért tértünk be. Ha úgy mondom, bőven volt mit látni, de jóformán nem láttunk semmit sem, nagyjából stimmel a dolog. Viszont annyi hatása mégis csak lett az éves kortársmustrának, hogy valamit elindított a tudattalanomban. Megteremtődött bennem a Reményik-kortárs ötlet, melynek első remeke összeállt a fejemben. A címét elárulom, mert abból nehéz lenne kikövetkeztetni a „legzseniálisabb” ilyen műalkotást: kávészünet.

Belvárosi sétánk során megérkeztünk Márai Sándor szülőházához. Továbbsétálva rátaláltunk köztéri, kezében könyvet tartva olvasó szobrára. Aztán a Rodostó-ház és a Miklós-börtön. Az előbbi helyszín nem, az utóbbi viszont szerepelt a kassai kulturális tervünkben. II. Rákóczi Ferenc törökországi száműzetése során állítólag ugyanilyen házban élte le életének utolsó szakaszát. Továbbá, az eredeti épület több darabját ideszállították, és beépítették az emlékházba. Fejtörést okozott a belső terek kialakítása, mérete, egymáshoz való igazodása, de ez maradjon az én bajom. Az épülethez szervesen kapcsolódik II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek a köznép száján hírhedtként emlegetett Miklós hóhér börtöne. Kezdésnek nyolc perc hosszúságú videó mesél a régmúltról. Utána beléphetünk Miklós egyszobás, berendezett lakásába. Ezt követően alászállhatunk a rabok poklába. Több ilyen és ehhez hasonló műintézményben megfordultam már, például KGB múzeumban, de innen mihamarabb támadt kedvem kereket oldani. Nem is feltétlenül a kínzóeszközök vagy a börtöncellák embertelensége miatt, de valamiért mégiscsak. Miklós hóhér jól megfizetett alkalmazottja volt a fejedelemnek. Ha valamelyik nap nem volt szükség szaktudására, munkaköri leírásában szerepelt a városban talált szemét összegyűjtése, továbbá a kóbor ebek begyűjtése is. Vajon kik kerültek börtönbe? Például a kéjelgésen, a házastársi hűtlenségen ért vagy delíriumban fetrengő nők. Itt volt a helyük a köztörvényeseknek is. Aki bekerült a tömlöcbe, nem számíthatott sok jóra. Mi hideg téli napon melegen öltözve jártunk odalent, de az isten hidegétől majdnem megvesztünk. Ilyenkor egy-két nap leforgása alatt bárki simán megfagyhatott, éhen pusztulhatott. A nyár némileg szerencsésebb időszak lehetett a rabok számára, de tudatukban mindig ott pörgött a munkáját hobbiként űző hóhér vérszomjas mosolya. Hogy milyen lehetett Miklós és a gyermeke közötti kapcsolat, nem ismert, de a felnőtté vált fiú nem követte apja példáját.

Másnap a kültéri látnivalók következtek. A főtér és a környező mellékutcák óvárosi környezete jelentette a fő csapásirányt. A központi tér főbb látnivalói: Szent Erzsébet-székesegyház (1906-ban itt lett újra eltemetve II. Rákóczi Ferenc fejedelem); Orbán-torony; Szent Mihály-kápolna; zenélő szökőkút; városfal; alsó kapu; Címer szobor; Pestis emlékmű; Jakab-palota. Kétszer is sikerült kiakadnunk.

A barokkban utazó, igazán látványos Szent Erzsébet-székesegyházba ingyen lehetett belépni, de a fotózásért ellenértéket kértek. Ennél is meghökkentőbb, hogy a Rodostó-házba a „rokkantaknak” is jegyet kellett váltani. A mozgássérülteknek még elméleti esélye sincs az épület felfedezésére a sok lépcső és a keskeny folyosók miatt. A látássérülteknek érdemben nincs tapintható vagy hallható élmény. Maradnának a siketek, de őket a fogyatékosságuk nem akadályozza a gyalogolásban, szétnézésben. Egyik esetben sem a két euróról van szó, hanem az elvtelenségről.

Utcaképek. A vasútállomás utcaszintjén lévő csarnokban számtalan kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve lepusztult emberek tanyáztak, majd néhányat keringtek. Közöttük sikk volt a maroktartás, az ide-oda villanó szem. Nem véletlenül járőröztek párosával a rendőrök, akik határozottan elhajtották őket. A város központjában csak némileg volt jobb a helyzet. Ott már nem fordultak elő szervezett formában, egyesével próbálkoztak. Többsége 30 alatti férfi, akik csak magányos nőkhöz mentek oda.

Helyi lakos elmondása szerint a 2022–2023-as tél leghidegebb napjaiban róttuk a város utcáit Katival. Napközben ez mínusz 5 Celsius fokot jelentett. Mivel ilyen hideghez évek óta nem voltunk szokva, déltájban szállásunkra hazaugrottunk kicsit melegedni, és valamit harapni. Itt ered a Hernád folyó és nem véletlen, hogy ilyen zimankós időben többeknek törzshelye a holtágakban természet alkotta jégpálya: csúszkáltak, koriztak és hokiztak.

Óvárosi sétánk legmeglepőbb eredménye a szexbolt lett. Vajon száz évvel ezelőtt mit szóltak volna hozzá a polgárok? A budapesti Szimpla kert romkocsmába hosszú éveken át hetente többször is betértem koncertet rögzíteni. Nos, amikor besétáltunk az egyik ház udvarába, majd az azon túl lévő csehóba, meglett a kassai Szimpla kert is. Feleségem éles szemének köszönhető a következő csúcsfotó: a belvárosban a Zálogház portálja mögött a személyautó mellett elektromotoros kerekesszék látható.

 

 

 

15. FÜTTYÖGŐ — Törökország (2023)

 

 

Az 1970-es években Anatólia tengerparti sávjában kamionok ezrei gördültek a Közel-Kelet felé. A kisgyerekek váratlanul a járműszerelvények elé ugrottak, hogy a sofőröket megállásra kényszerítve édességet, rágógumit kunyeráljanak. Hiába fékezett egyikük, a tragédiát nem kerülhette el. Segítségnyújtás céljából kiszállt a járműből, agyonverték a falusiak. Az eset után a csendőrség a kamionosoknak megtiltotta a közúton történő megállást. Csak az arra kijelölt, fegyveresek által őrzött parkolóban tehették. Amennyiben útközben esemény történt, az első ellenőrzőponton jelenteni kellett.

Azóta nagyot fordult a helyzet. A katonai junta végétől kezdődően 1980 óta országszerte ezerszámra megjelentek az építőiparban használt daruk. Az évezredforduló táján egy rohamosan fejlődő országról számolhattak be a turisták. A diktatúra óta megduplázódott a lakosok száma. Jelenleg nyolcvanötmillió. Körutazásunk során Isztambultól Ankarán és Antalján át Isztambulig 3600 kilométer hosszan nyugat-európai színvonalú autópályákat, településeket és tengerparti üdülőkomplexumokat láthattunk a feleségemmel. Az országutak ellentétes irányú sávjait kertészek által virágokkal teleültetett, gondozott leanderekkel és fákkal gazdagított, széles, öntözött zöldfelületek osztják ketté. A települések lakóházai közelében az anatóliai lankák déli lejtésű oldalain kiterjedt napelemparkok. A közepes vagy nagyvárosok lakótelepei között tömérdek dús vegetációjú közpark. A kényelmes padok felett napárnyékoló. Nem hiányoznak a kondi gépek sem. Irigylésre méltó.

A közelmúltban Kelet-Anatóliában járt utastársaink ugyanilyen szintű fejlődésről számoltak be. Eldobott szeméttel az ismerkedés szintjén sem találkozni. Végeláthatatlannak tűnő utunk során csak egy felüljáróoszlopon fordult elő graffiti. Akit ilyen önmegvalósító absztrakt művészeti alkotás elkövetésén kapnak, fél évre bevágják a dutyiba.

Vallásukból adódóan az utcán változatos színű fejkendőt viselnek a nők. Kevesebbjük eltakarja az arcát, de fejkendő nélküli lányokkal és anyákkal is találkoztunk. Essen szó a legtöbb országban problémás köztéri mosdókról. Több tucatban megfordultunk Katival. A patikatisztaságú helyiségekben orrunkat sehol nem csavarta szag. Mindenhol volt vécépapír és folyékony szappan. Nyilvános helyen a szolgáltatásért nem kell fizetni. Elővigyázatosságból érdemes palackozott vizet fogyasztani. Jobb félni, mintsem illemhelyért imádkozni.

A törökországi fejlődés ütemére álljon itt egy eklatáns példa. Két év alatt készült el az új isztambuli nemzetközi repülőtér. Három műszakban hatvanezer ember építette. Jelenleg is tart a bővítése. Pár év múlva a világ legforgalmasabb légikikötőjévé válik. Évente százmillió utas fogadására lesz alkalmas.

A köztársaság kikiáltását követően a katonailag nehezen védhető Konstantinápoly helyett 1923 óta az ország középső részén lévő Ankara az új főváros. Lakosainak száma nyolcmillió. A körutazás kezdetekor a parlament ellen robbantásos merényletet hiúsítottak meg. Napjaink politikai szösszenete után tekintsünk vissza a gazdag emlékű múltra. Az ankarai Anatóliai Kultúrák Múzeuma régi mecsetből lett kialakítva. Kertjében 7,5 méter magas obeliszk tör az ég felé. A történelmi falak között időrendi sorrendben ismerkedhettünk meg a tárgyi emlékekkel. Néhány különlegesség közülük. Kelet-Törökországban található a Göbekli Tepe régészeti terület. Jelenlegi ismeretünk szerint az emberiség legrégebb óta emelt építményei láthatóak ott. Az őslelet a vadászó, halászó és gyűjtögető életmódot folytató eleink korából származik. Korát 12 500 évre becsülik. A világ legelső kétszintes épületeinek maradványaira is Anatóliában találtak. Fagerendák képezték az emeletek alapjait. Ezen a tájon fordult elő első ízben, mégpedig időszámítás előtt VII. században, hogy a lüd nép pénzének értéke nem a pénz valós értékén alapult, hanem az ország (Lüdia) gazdasági erején és hitelességén. A hettiták birodalma évszázadokat ölelt át. Jelentősége meghatározó fontosságú Anatólia történetében. Évekkel ezelőtt még igen, de látogatásunkkor már nem találkozhattunk azzal az ezüsttáblába vésett, ékírásos szerződéssel, amelyet III. Hattusilis hettita király II. Ramszesz egyiptomi fáraóval kötött. Ezt tartják az emberiség első fennmaradt békeszerződésének. Isztambulban tekinthető meg. A Hettita-birodalom a tengeri népek támadásainak következtében összeomlott.

Következő állomásunk Hattuszasz. Az egykori Hettita-birodalom fővárosa, amely a mai Bogazkale közelében található. A régészeti területen lévő építményeket időszámítás előtt XIV–XIII. században emelték. Hegyes-völgyes, vízfolyásokkal tagolt területen ősi település romjaira építkeztek. A vaskorban Anatólia középső részén éltek a harci kocsisaikról híres hettiták. Magukat az ezer isten népének vallották. Fő istenségük Teszub viharisten volt. Elsőnek a kőfaragásos sziklaszentély falat tekinthettük meg. A nem vagy alig látható domborulatait csak a képzelőerő fokozhatta élménnyé. Emelkedőn busszal felkapaszkodva az oroszlános kapu előtt állunk. A viszonylag kopár fennsíkon régen a növényzetben és prédában gazdag tájon párducok, oroszlánok vadásztak. Magas tornyokkal tagolt fal védte a felsőváros déli oldalát, ahol három kapu magasodott: az Oroszlános kapu, a Király kapuja és a Szfinxek kapuja. A sziklába vésett oroszlán fogatlanságát abból vezette le az idegenvezető, hogy barátságos állatnak tartották a helybeliek – ekkor eszembe jutottak a Lánchíd kőoroszlánjai. Arról nem szólt a fáma, hogy az agyagba, valamint a kőbevésett hattuszaszi ékírások és hieroglif írások foglalkoztak-e az oroszlánkérdéssel?

Nevsehir. A nap végén a szálloda környékével ismerkedtünk Katival. A milliós város parkjai és játszóterei irigylésre méltóak. A főútvonaltól egy sarokkal beljebb találtunk rá a város központi mecsetjére. Környezete, mint a mese. Itt sikerült elsőnek a törökországi müezzin imára hívó énekét rögzíteni. Sikeressége két másodpercen múlott – ez is egy élmény.

Egész napos kappadókiai programsorozat vette kezdetét. Ez a tájegység attól különleges, hogy az idők folyamán különböző anyagú lávarétegek rakódtak egymásra. Keménységük eltérő. Ezt követően évmilliók alatt végezte dolgát az erózió. A puhább rétegeket kimosta, a keményebbek megmaradtak. Ettől a természetátalakító munkától elképesztően egyedi táj kerekedett. Ismét meggyőződhettünk róla, hogy a természetnél nincs jelentősebb alkotóművész. Réges-régi kitöréseikért három tűzhányót illet dicséret. A lávák meghatározó tartalma a laza szerkezetű tufa. Nem csak az ezerarcú időjárás bánt el könnyedén vele, hanem az ember teremtőkeze is.

Négy helyet fogunk felkeresni. Kappadókiában a legismertebb földalatti város Derinkuyu. Előzetes adatgyűjtésem alapján nagyon sokat vártam a 35 méter mélységig terjedő barlangvárostól, de őszintén be kell vallanom, óriási csalódást okozott. Akár tizenhatezer ember és állatok (ló, szarvasmarha, juh, lábas jószágok) 3-12 hónapra való befogadására alkalmas, gigantikus építményben gondolkodtam. Bár csak a fele, nyolc emelet mélységben volt bejárható, valamint sok oldalelágazását a beomlás veszélye miatt befalazták, de az egészet inkább egy szűköcske alacsony lejt aknához tudnám hasonlítani, mintsem egy földalatti gigaváros labirintusszerű utcaszerkezetéhez. Igazi érdekességnek egy szellőzőaknához volt szerencsénk, mely még manapság is tökéletesen működik. Ezek olyan egybefüggő rendszert alkottak, melyeket szükség esetén könnyen és gyorsan lehetett szakaszolni. A kürtő kijárati nyílása dús növényzettel fedett, nehezen megközelíthető magaslati helyen lett kialakítva. Az állatokat az első szinten tartották. Onnan lehetett a trágyát legkönnyebben eltávolítani. A föld alatt kocsma és imahely biztosította a mindennapi szokások gyakorlását. A temetkezési helyet a legalsó szinten jelölték ki. Miért nem tudták a keresztényeket a túlerőben lévő hódítók kifüstölni? A földalatti városba való bejutást csak a belülről nyitható, hatszáz kilós malomkerék nagyságú kőkorszaki ajtó zárta el. Odáig csak az egy személy szélességű, derékban előre hajolva testhelyzetben járható, tíz méter hosszú alagúton át lehetett eljutni. Az ajtó mögötti széles térben egyszerre több katona is őrködhetett. Ilyenképpen kizárhatóvá tették a behatolás lehetőségét. A veszély elmúltával visszatértek eredeti lakókörnyezetükbe a keresztények.

Nem kellett sokat utazni a következő helyig. Igazi különlegesség a két-három emelet magasságú, felfelé kissé beszűkülő, találóan tündérkéménynek nevezett tufaképződmény. Némelyik tetején bazaltból gombakalapra emlékeztető sapka. Oka, hogy azon a helyen a földréteg nagy keménységű követ is tartalmazott. A magasba törő formák belül üregesek. Ennek okára sajnos nem kérdeztem rá. A tündérkéményekben bérelhető lakótereket alakítottak ki.

Következzen a harmadik látnivaló. A Zelve-völgyben a korai kereszténység idejében készült sziklatemplomokat, kolostorokat és barlanglakásokat lehet felkeresni. A kápolnákban VIII–XIII. századi primitív freskók. Sziklákba vájt kamrákban éltek a szerzetesek. Hogy betevő falatjuk legyen, földműveléssel is kellett foglalkozniuk. A sziklás talajon ez nem volt egyszerű kihívás. A Galambok völgyének nevezett területen galambokat tenyésztettek, és ezek guanóját használták trágyaként a sovány földek feljavítására – a szárnyasoknak kis fészkeket vájtak a sziklafalakba. Felkerestük a ma már néptelen falu fölött sziklába vájt templomot, ahol tiltották a falfestmények fotózását. Ezután a főutcán egy nagyobb lapos kövön helyet foglaltam. Kati pedig nagyjából körbevágtázta a közel két kilométer hosszú, a XX. század közepén még lakott területet.

Legvégül a Templomok völgye. Ami 1600 évvel ezelőtt templomnak számított, az manapság inkább kápolna. A Templomok völgye pedig igaz úgy, hogy a völgyből lépcsőkön jó magasra fel kell gyalogolni, hogy a fél tucat szenthelyet felkereshessük. A belső falakon a freskók annyira megkoptak, hogy tilos a fotózás. Az oszmán időkben az épületek funkciót váltottak, de a történelem viharait épségben túlélték. Az ókorban fontos tudásközpontnak számított. Itt folyt a bibliaoktatás és a szövegmagyarázat is. Régisége és épsége miatt érdemes a számtalan lépcsőt bevállalni, mert a tömeg ellenére is valamit megérezhetünk a IV. század világából.

Újabb napra ébredtünk. Sultanhani karavánszeráj. A XIII. században a szeldzsuk időkben épült szálláshely biztonságos időzést nyújtott a karavánoknak. A falak között elférhetett ötven-száz sivatagi hajó málhával, meg az úton lévők. A védett pihenőhelyek 40-50 kilométerre épültek egymástól az uralkodó jóvoltából. Távolságukat a tevék napi járóképességéhez igazították. Három napig lehetett a falak között tartózkodni. Nem kellett fizetni érte. A következő nap reggelén a kapun kívül találta lábbelijét a feledékeny utazó. A tárgyi és személyi biztonság miatt fontos helyek voltak. Különösen itt, a selyemút mentén, ahol a kelet és a nyugat közötti kereskedelmet áruban gazdag karavánok bonyolították. A szerájban a nyitott részek mellett különböző rendeltetésű szobákat, termeket és tereket tartottak fenn az utazóknak, állatoknak. Jelentős részük szinte az eredeti állapotában tekinthető meg. Egyben erődök is voltak. A robusztus, három emelet magas és vastag falak hét hónapig állták a tatárok megújuló rohamait. Délen Egyiptomig, nyugaton hazánkig pusztítottak a kutyafejűek. Az épületet bejárva a falakra aggatott szőnyegek keltették fel az utastársak érdeklődését. Közülük az absztrakt mintásat szívesen hazahozta volna a feleségem. konyába érkeztünk. Magas lakóházak dzsungelében került elénk a harmonikus megjelenésű Mevlána Múzeum. Központi része felett zöld kupola. Alatta nyugszik a kerengő dervisek rendjének alapítója, Mevlâna Jelaleddin Rumî. A közösség filozófiáját a következőképpen lehetne összefoglalni: amit az istentől kapnak, azt átadják a népnek. Puritán életet éltek a rend tagjai. A jelentkezők közül keveseknek sikerült öt–harminc év várakozást követően az emberpróbáló feltételeket teljesíteni. A beavatás után megtarthatták eredeti foglalkozásukat. Szabad kijárásuk volt a családjukhoz vagy máshova. Jövedelmük egynegyvened részét adakozásra kellett szánniuk. Az alapítót ma is szentként tisztelik. Mohamed próféta állítólagos szakállának egy darabját ereklyeként itt őrzik. A dervisrendet a Török Köztársaság kikiáltása után Kemál Atatürk betiltotta. 1980 óta újra működhet.

A hosszas buszút alatt maradt idő nézelődésre. Ahol termőföld került elénk, ott jellemzően kukorica és búza szökkent szárba. A Taurus-hegy felé tartva eperültetvény és dinnyeföld gazdagította a termékskálát. A hegy omladékos kőzetből állt össze. Az országutat a kőgörgetegtől magas támfalakkal, hálózással védték. Papírkartonból élethű rendőr és rendőrautó került az országút mellé. A gépkocsi imitáció felett valódi villogó próbálta szabályos közlekedésre késztetni a gyér forgalmú autóút sofőrjeit. A közelgő ivókutat közlekedési tábla jelezte – nem rossz. Törökországban az utóbbi négy évtizedben megduplázódott a népességszám. Néhány évtized múlva eléri a százmilliót. Havi ötszáz euró az átlagkereset. Ebből bajosan lehet a mai kornak megfelelő minőségű lakást vásárolni. A török állam szociális bérlakásrendszert hozott létre (TOKI). A szegény nagycsaládok számára 90-120-150 négyzetméteres bérlakásokat épít. A havi törlesztő részlet száz euró. Aki harminc évig fizeti, saját tulajdonába kerül.

Aspendosban felkerestük a világ legnagyobb épségben megmaradt, és még napjainkban is működő ókori színházát. A rómaiak, hettita kori elődje helyére húzták fel. A korabeli drámák előadásait és a gladiátorok véres összecsapásait tizenötezren izgulhatták végig. A kiváló akusztikájú épület kulturális programok színhelye. Falai között minden évben opera és balettelőadásokat rendeznek. Itt ért utol minket a körutazások átka, az időhiány. Egy-két órát szívesen eltöltöttem volna a nézőtéren üldögélve, aközben elmélkedve. Egyedülálló környezeti hely a befogadó, gondolkodó ember számára.

Isztambulból Ankarán át megérkeztünk a Földközi-tenger partjára. A belvárosi szállodában több éjszakát töltöttünk, amelynek mindenki örült.

Csoportos óvárosi sétára indultunk Antaljában. Útba ejtettük a római korból és a szeldzsuk időkből fennmaradt emlékeket. A három boltíves Hadrianus-kaput 130-ban a császár bevonulásának tiszteletére emelték. Nem messze tőle szűk sikátorban oszmán időkből való mecset előtt álltunk meg. Régen középfokú oktatásban részesültek a janicsárjelöltek. Azoknak a kereszténycsaládoknak, ahol legalább két fiúgyerek fogant, az idősebbet janicsárnak kellett adni. Később ők képezték a szultán elitseregét. Busásan megfizette őket az uralkodó. Szolgálatuk letelte után jövedelmükből főúri életet élhettek. Ezt idővel megirigyelte a török elit, és próbálták gyermekeiket janicsárnak beprotezsálni. Ezzel kezdetét vette az addig sziklaszilárd katonai alapzat erodálása. Tért nyert a megvesztegetés intézménye. Mindez hozzájárult a szultánság hanyatlásához, majd bukásához.

A politikát váltsa a természet. Amiért érdemes felkeresni a Düden vízesést, nem más, mint a szemgyönyörködtető természeti környezet. A karsztos vidéken kilométereken át a föld alatt bujkáló kis folyócskák egyszer csak napvilágra törnek, egyesülnek, és létrehozzák a Düden vízesés. Két egymástól távol eső részét ismerhettük meg. Az északi vége számos lépcső közbeiktatásával, sétával felfedezhető. A vadregényes zöld környezet mindenkit megérint. A vízpára lecsapódása miatt a csúszásveszélyre mindvégig oda kell figyelni. Néhány kitüremkedő szikla miatt alkalmanként derékban mélyen meg kell hajolni, de semmi különösebb. Emberarcú élményre is találtunk. A természetvédelmi területre megérkezve, a bejárattól pár tíz méterre felfigyeltem egy sztahanovistaszinten dalos kedvű madárra. Visszafelé jövet nyomára akadtunk. Kerekesszékében ülő középkorú török férfi miniatűr cserépkorsóra emlékeztető tárgyat árult potomárért. A csuprot félig feltöltötte vízzel, majd az egyik nyíláson levegőt fújt bele, a másik lukon ujjbeggyel ritmusosan ügyeskedett rajta. A meggyőző bemutató alatt azon agyaltam, hogy vajon kinek kellene egyet ajándékba vinni. Akkor nem, de később persze eszembe jutott. A mestiai szállásadó 30 év körüli fia Down-szindrómás. Jótét lélek. Nagyon megkedveltük. Jövőre övé lesz a füttyögő.

Buszra szálltunk, és a folyam végéhez tartottunk. A zuhatagot elhagyva a folyó kétfelé ágazik, és 40 méter magas sziklafalról a Földközi-tengerbe ömlik. Jacuzzi kedvelők figyelmébe ajánlom. Perge Pamphülia régió központja volt. Történelme kétezer-háromszáz évre tekint vissza. Egyike volt annak a négy nagyvárosnak, amelyek időszámítás előtt XII. században fejlődtek ki a régióban. Időszámítás előtt ezer körül alapították a tengerpart közelében. Létrehozásának elsődleges célja a partokat rettegésben tartó kalózok elleni védelem szavatolása volt. A Nagy Színház és a stadion, a romváros két legépebb állapotban megmaradt középülete, de a masszív, hellenisztikus-római kaputornyok is, melyek az oszlopsoros főút kezdetét jelezték, megcsillantanak valamit a dicső múltból. A városi fürdő szolgáltatásai fejlettek voltak: meleg, langyos és hideg vizű medencék. Agyagcsövön érkező hideg vízzel hűtötték a házakat. Beszálltunk a légkondis buszba.

Antaljai szállásunkról sétára indultunk Katival. A hotel közelében dekoratív reklámtáblával felvértezve, sztriptíz bár várta az erotikára kiéhezett vendégeket. A kikötő közelében, a vízre telepített farácsozatú napozóteraszon, muszlimba öltözött nő napozott mezítlábasan – nem rossz kontrasztnak. Más is kitett magáért. Ideérkezésünk első napján 38 Celsius fokos hőség szakadt a nyakunkba. Az óváros faházai a régmúlt idők világát hozták vissza. Garázsboltban vásárolt behűtött török sörrel búcsúztattuk a napot.

Feladva eredeti tervünket, miszerint ezt a napot Antalja felfedezésére fordítjuk, ahelyett elszántuk magunkat az érdekesnek ígérkező fakultatív programra. Nem bántuk meg. Demre és a Szent Miklós-templom. A melegszívű Miklós atya a szegény emberek házának ablakán néhanapján bedobott némi aprópénzt, vagy oda csekély ajándékot tett a gyerekeknek. Lassacskán rájöttek a helyiek, hogy ki az ő istápolójuk. Porhüvelyét legalább két helyen tették sírba. A kereszténykor végén, az érkező oszmán sereg miatt, a Demrében eltemetett Szent Miklós csontjait olasz halászok bárkájukba csenték, és Bariba szállították. Azóta városuk védőszentje. A róla elnevezett Szent Miklós-bazilikában helyezték örök nyugalomra, ahol a fali rácson keresztül benyúlva megérinthető a szent ereklye. Szent Miklós csontjainak további része az orosz cár kérésének megfelelően Szentpétervárra került. Ennek fejében rendbe hozatta a romos állapotban lévő anyatemplomot. Az utcaszintről három méter mélységben lehet a szentélybe belépni. Közel kétezer év alatt ennyi hordalékot összehordott a természet. A falakat freskók ékítik, de belőlük csak egy pompázik eredeti szépségében, a többi erősen kifakult. Vajon miért? A kérdés rövid, a válasz hosszabb. Először is: az egyenetlen felületű falakat teljesen simára kellett alapozni. Utána felrajzolhatták a kép tartalmát. Következett a növényi festékekkel történő kifestés. Ez akár harminc éven át ismétlődhetett. Egy-egy készülőfélben lévő faliképet annyiszor kellett újraszínezni, amíg a fal már nem volt képes több festéket magába szívni. A templom a tenger közelében épült. A gyülekezet számára a bejárati ajtót többnyire nyitva tarthatták. Az időjárás és a párás sós levegő megtette a hatását. Az épségben megmaradt freskó annak köszönheti örökbecsű életét, hogy a helyiség ajtaját, melyben található, rendszeresen zárva tarthatták.

Kekova-sziget felkeresése hajóval az újabb élmény. A település egy része földrengés következtében elsüllyedt. Ókori lykiai városról van szó. Egyikünk sem kedveli az instabilitást, de szerencsére most minden gond nélkül megúsztuk a kalandos vállalkozást. A hajón csak a mi csoportunk tagjai tartózkodtak. A kapitány és a felesége vitték a boltot: rendezték a vízi járművet, főzték a kimondottan ízletes harapni valót. Szeptember vége ellenére, az öböl vize, ahol a vasmacskát fél órára a vízbe hajította a tengeri medve, 28 fok lehetett. Amióta nem látok, nyílt, mély vízbe csak mentőmellénnyel merészkedek. Elsőnek csobbantam bele. Hamarosan követtek a többiek. Ennél azért jóval nagyobb létszámban úszkáltunk a kristálytiszta vízben, mert alattunk apró halak sziporkáztak. Valamiért nagyon bejött a lubickolás, mert szerfölött jól éreztem magam. A hajóút további része a régi város vízszint felett lévő, és a földrengést követően víz alá került tárgyi emlékeinek számbavételével folytatódott. A szárazon maradt épületek felfedezése rajtam kívül senki másnak nem okozott gondot, ám a víz szintje alatt lévő leleteket mindenki árgus szemmel leste. Mindent összevetve, Kati csalódottan számolt be a tapasztalatairól. Ő az előzetes beszámolók alapján ennél jóval többre számított. Van ez így.

Ezzel még nem ért véget a kiruccanás. Myra. Az ókori színház mellett a többemeletes lakóházak homlokzatára emlékeztető sziklafalba vájt sírkamrák elbűvöltek mindenkit. Itt a lüd nép élt, a lüdiaiak, akiknél mint tudhatjuk már, a történelem folyamán először jelent meg a pénznek a gazdaság erejétől és hitelességétől függő értéke. Négy-nyolc négyzetméteres kamrákba temetkeztek a polgárok. A környéken mintegy száz ilyen helyre találtak. Mindegyikben csak egy szarkofágot helyeztek el. Előzetes internetes kutakodás révén jutott tudomásunkra, hogy a belső falakra akár az egész családot is faliképnek kőbe faragták. A legmagasabb sziklaháztemető nyolcszintes. Ma már teljesen üresek (a szarkofágok egy része ingyenesen látogatható a British Múzeumban). Ez a látványvilág kimondottan bejött Katinak.

Antaljából a Földközi-tenger partján elindultunk Isztambul felé. Pamukkale-i karsztos vidék. Az ókori rómaiak az itteni természetes hőforrásokra alapozva hozták létre híres fürdővárosukat, Hierapolist. A városból nem sok maradt. Itt volt a temetkezési helyük a gazdag római polgároktól a gladiátorokig. Ennél érdekesebb a látványos, különböző természeti képződmények világa, melyet a feltörő termálvíz hozott létre a mészkőben és gipszben gazdag vidéken. A sómedencékben pár éve még csörgedezett a víz. Benne mezítlábasan lehetett gyalogolni. Ez már a múlté. A források vízutánpótlása folyamatosan apad. Hogy mégis legyen valamiféle turistaattrakció, mesterséges medencéket építettek az elmaradó élmény visszacsempészésére. Aki akart, belehasalhatott a vízbe, aki nem, bokáig gázolhatott benne. Háromhónapos babájával anyuka is ott ügyeskedett, igen ügyeskedett, mert nagyon csúszott a járófelület. Fénykorában ötvenezren lakták a települést. Két színháza volt, a belvárosi és a városszéli. Gazdag rómaiak jártak a messzi földön híres gyógyfürdőbe. A halálukon lévő patríciusok előrelátóan szarkofágot készítettek maguknak. Amennyiben hatékonynak bizonyult a fürdőkúra és velejárói, hátrahagyták. Maradva a vízforrásnál. Az ókoriak, ha tehették, szabadtéri fürdőket építettek. Az itteni neve Kleopátra. Nem nagy, de érdekes. A három részre osztott medencébe bővizű forrás zubogtatja a vizet. A termálvíz mélysége beülésre teszi alkalmassá. Az első két meder alja kavicsos, a legtávolabbié ókori kövekkel, oszlopokkal teleszórva. A délszaki növények igazi édenkertfürdőt varázsoltak belőle. Mindketten belegázoltunk a kellemes melegségű vízbe, és a babérkoszorúk hiánya ellenére megdicsőültünk. Egy újabb vágya teljesült a feleségemnek.

Új nap, újabb élmények. Marmarisban a görög Rhodosz-sziget hajóval való felkeresése helyett szabadnapot adtunk magunknak. A százezres várossal ismerkedtünk. A török tengerpart ékköve jelzővel illetik. Egykor hetente több charterjárat szállította ide a nyaralni vágyó honfitársakat. Természetföldrajzi szempontból egyedi a környezet. Az öblöt a szárazföld felől hegykaréj öleli körbe. A viszonylag nagy öböl majdnem teljes szélességét szintén magas hegy zárja el, csekély helyet hagyva a vízfelületről járművel való kijutásra. Igen ám, de ott egy újabb hasonló víz- és hegyfelület duplázza, ahonnan már a nyílt tenger következik. Mindezt részben turistatérkép alapján írtam le. Amennyiben hozzávesszük ehhez, hogy a város és az öböl partja déli fekvésű, már sejthetünk valamit. Itt télen sincs 20 Celsius foknál hűvösebb. Az öböl nyugati részétől egyre szűkebb területen összpontosul a szállodasor. A hajókikötő felé továbbsétálva, kerekes székesek számára kialakított komplex strand. Segítségnyújtásra fiatalember áll rendelkezésre. Szélében tipp-topp mosdó. Egyenesen tökéletes. Természetvédelmi ráutalással, pár méter magas, fehérre meszelt törzsű fa, melynek alacsonyabb ágaira különböző színű nejlonzacskókat aggattak. Véget ért a szállodasor.

A kikötő világa következik. Innen jellemzően 10 órától indulnak a kirándulójáratok például a közeli görög szigetre, Rhodoszra is. A kisebb-nagyobb magántulajdonú vízi járműveknek se szeri se száma. Megérkeztünk a gyűszűnyi óvároshoz, mely magában foglalja a pirinkó várat. Az erődöt Herodotus görög történész írásai említik, aki azt állította, hogy időszámítás előtt háromezer évvel építették. Más változat szerint időszámítás előtt XI–VI. század között. Az épület megjelenése a VIII. századig változatlan maradt. Szulejmán uralkodása idejében újjáépítették. Ebben a formában maradt fenn a mai napig. Helytörténeti múzeum működik benne. Itt említem meg, hogy Törökországban a látássérült kísérőjével együtt lényegében minden történelmi és kulturális helyre szabadjegyet kap. Igazolásnak elegendő a fehér bot felmutatása. Azért akadt olyan hely is, ahol tanakodás előzte meg a kiadandó belépőjegy fajtáját. Mit láttunk a várban? Sorolom: árulkodó történelmi térképek, a régészeti lelőhelyek helyéről; kőkorsók; szobortorzók; cserépedények; három méter hosszú ágyú, a belevaló golyó átmérője 15 centiméter. Az óváros házacskái nem egységesen lettek felújítva, megmaradhattak sajátosságaik. Nem skanzen, hanem lakókörnyezet. Visszafelé sétálva betértünk a bazárba. Fedett piac a belvárosban, ahol utcákon átnyúlóan kereskedők garmadája próbál vevőt fogni. Mindenki markából kicsúsztunk. Ismét a szállodanegyedben vagyunk. Nem itt esett meg, de mégis idekívánkozik. Az egyik autópálya melletti vendéglátóhelyen, mivel nem kértem italt, a pincér idővel meghívott egy pohár üdítőre. Térjünk vissza a jelenbe. A tenger hőmérséklete 25 fok lehetett. A víz nem teljesen átlátszó, melynek okát a jelentős vízi forgalommal, és a szűk öbölkijárókkal magyaráznám. Rövid időre megmártóztam benne, de a kekovai élmény töredékét sem okozta. Másnap továbbálltunk.

Ephesos közelében, a Koressos-hegyen található Szűz Mária feltételezett háza. Utolsó éveit tölthette itt. A Vatikán két jelenkori pápai látogatással, hivatalosan elismerte szenthelynek. Egy-egy olvasót hagytak ajándékba. Üvegfal mögött láthatók. Jézusnak a szent szellem által megtermékenyített édesanyja keresztelő Szent János kíséretében érkezett ide, mely az egyik fő érv a hitelesség mellett. Az oszmán telekkönyvben Panagia (Szentséges Szűz) háromkapus kolostoraként volt beiktatva. Több dokumentum említi, hogy Ephesosban járt Szűz Mária. Közülük legtekintélyesebb az ephesosi zsinat jegyzőkönyve (A Kaposvárhoz tartozó Kaposfüreden, az Állomás út 61/A. szám alatt a világon egyedüliként felépítették Szűz Mária utolsó földi lakhelyének, az ephesosi háznak a pontos mását). A város története. Tízezer éve alapították a települést. Fénykorát a Római birodalom idején élte. Kétszáz-háromszáz ezren lakhatták. A kultúra iránti igényüket a tizennyolcezer fő befogadására alkalmas színház is szolgálta. Ez volt az ókor legmeredekebb nézőterű ilyen épülete. Időszámítás előtt VI. században ezen a helyen állt az ókori világ hét csodájának egyike, Artemisz temploma. A többször leégett, és végül a lerombolt istenházából alig maradt valami. Nem úgy a háromszáz fő befogadására képes zárt, fagerendázatú tetejű parlamentből. Napjainkban kulturális programok helyéül is szolgál. Volt mit látni. Az oszlopokkal és épületmaradványokkal övezett díszes sétány végében, nagyszerű állapotban elénk tárult az ephesosi könyvtár homlokzata. Az oszlopokon látható furatok az esti kivilágítást szolgálták. Sötétedéskor ide szúrták bele a fáklya nyelét. Korának harmadik legnagyobb bibliotékája volt. Mellette üzemelt a városi bordélyház. Közelében közfürdőben áztathatták elgémberedett tagjaikat a felfrissülésre vágyó polgárok. A sétány baloldaláról induló kiépített útvonalon, a legvégén alapélményben volt részem. A régészek az egész domboldalt tartósan lefedték. Alatta feltárták az egymás fölé épített villákat.

A római birodalom második legnagyobb városának tehetős polgárai gyönyörű házakban éltek, ahol természetes volt a folyóvíz, a fürdő és az illemhely, de nem sajnálták a pénzt a művészetekre sem. A lakóházak falait virágokat és madarakat ábrázoló freskókkal ékítették. Itt már létezett a távfűtés. Egy-egy kazánnal akár három épületet is fűthettek. Fejlett vízvezeték-hálózat üzemelt a városban. Ha a ciszternában csökkent a vízhozam, akkor elsőnek a gazdagoktól vonták meg a szolgáltatást. Legutolsónak a közfürdőknek biztosítottak vizet. A városnak több fürdője volt: a kikötő mellett, a városközpontban és a szélén. A kikötőnél lévő fürdő a hajón érkező, esetleg betegséget magukkal hozó utasok számára a megtisztulás lehetőségét kínálta. Ám a város felett jelképes viharfellegek gyülekeztek. Az Adriai-tenger végéből hódító szándékkal gótok érkeztek. Elfoglalták a várost, és felgyújtották a könyvtárat is. A megszállók kiűzése után rehabilitálták a települést, de egy földrengést követően végleg elnéptelenedett. A romvárosban éppen a négyszemélyes közvécé feltérképezésével voltam elfoglalva. Mivel az eléje kifeszített zsineg miatt nem bírtam elég közel kerülni hozzá, erősen behajoltam. Balról az egyik csoporttárs tartott, míg jobb felől ismeretlen személy lett javamra, melyről illedelmesen lemondtam. A történet az isztambuli Nagy bazárban folytatódik és fejeződik be.

A tizedik nap Pergamonról szólt. Lifttel, majd felvonóval lehet a felsővárosba jutni. A XIX. században német régészek tárták, vagy inkább túrták fel az ókori város romjait. A török állammal kötött megállapodást a szerződő fél nem tartotta be. Az egyharmad rész helyett vitte az egészet. A mai modern Bergama város fölötti dombon fekszik az Akropolisz. Időszámítás előtt a II. században a Római birodalomban Pergamon lett Ázsia provincia fővárosa. Az ókori település feltárt részét napjainkban Törökország egyik legszebb látnivalójaként említik. Az őskorban már lakták. A görög és a bizánci időkben meghatározó jelentőségű településnek számított. Régészeti kincsei közül 1980-ban a berlini Pergamon múzeumban, többek között a Zeusz-oltárt is láthattam. Itt már csak a hűlt helyét nézhették a látogatók. Az ókori anatóliai műkincsek és leletek java részét az országból egyszerűen kilopták az európaiak. Mielőtt felháborodna valaki, ez fordítva is igaz, mert az oszmán hódítások következtében töméntelen érték került török tulajdonba. A hellén világ második legnagyobb könyvtára a pergamoni volt. Időszámítás előtt kétszáz körül hozták létre. Ez volt a híres alexandriai bibliotéka legnagyobb riválisa. Hozzávetőlegesen kétszázezer irattal rendelkezett. Korának második leggazdagabb gyűjteménye lehetett mindaddig, amíg a római császár Kleopátrának oda nem ajándékozta a dokumentumok nyolcvan százalékát. Később teljesen megsemmisült a bibliotéka. Sajnos az alexandriai könyvtárat is lángra lobbantották.

Érdekes adalék a múltból. Az egyiptomiak a pergamoniak számára idővel féltékenységből nem szállítottak papiruszt, melynek következtében a pergamoniak feltalálták a pergament, és erre írtak a továbbiakban. Ezen a vonalon haladva a másnapi régészeti terület hozzáfűződik.

Időszámítás előtt 3000 és időszámítás után 500 között létezett Trója. A régészeti terület kilenc rétegből épül fel. Harmadik idősávja a közismert trójai faló legendájának ideje, melyet időszámítás előtt 1250-1200 közé tesznek. Akkoriban a tengerparton élte világát a város, ma már attól 4-5 kilométerre található a romterület. Oka, hogy a folyó hordalékával fokozatosan feltöltötte a tenger sekély vízparti részét. Az ásatási régióban pallón lehet közlekedni. A terület két százalékát tárták fel eddig. Lényegében a semmit lehet megcsodálni. A mai korban megépített, látványvilágnak szánt falovon, összeomlott állapotában lehetett elszörnyülködni. Könnyen csalódást okozhat az idelátogatónak a régészeti terület, mivel a Schliemann-féle barbár ásatások során feltárt sok réteg között nem látni meg azt a Tróját, melyről Vergilius Aeneisében lehet olvasni. A keresett aranyat megtalálta a kalandor, ezzel teljesült fő célja.

Miért került sor Trója ostromára? Kereskedelmi szempontból kiváló helyen feküdt a város. Sorra érkeztek az áruval megpakolt, és a másféle áruféleséggel távozó kereskedőhajók. A vámok révén jelentős bevételhez jutott a település. Idővel ez sokak szemét csíphette. Egyszer csak felkerekedtek a spártaiak, idejöttek, és csellel vagy nem, de bevették Tróját. Régebbi olvasmányaimból merítve, azt olvastam, hogy a trójai háború után, az innen elmenekülő népcsoport eljutott a mai Olaszország területére, és keveredéssel belőlük nőtte ki magát az olasz nép. Végül egy történelmi találós kérdés: vajon lehet-e pozitív járuléka a tűzkakasnak? Az egyik trójai tűzvész megégette a nyers agyagtéglákat is. Ekkor jöttek rá, hogy a kiégetett agyagtégla sokkal erősebb építőanyag.

Isztambulhoz közeledve betértünk a Rákóczi-házba. A hazájából menekülésre kényszerült fejedelmet egyik európai királyi udvarba sem fogadták be kétszáz vitézével. Más lehetőség híján, a szultán meghívására Konstantinápolyba vonultak. Végső szállásuk Rodostóban, a tengerparton lett kijelölve. Itt élt száműzetésben II. Rákóczi Ferenc 1718-tól egészen 1735-ben bekövetkezett haláláig. A rodostói Rákóczi-emlékház másolata Kassán felkereshető. Elfoglaltuk az isztambuli szállást. Éppen annyi időnk maradt, hogy felkeressük a negyedóra sétatávolságban lévő Nagy bazárt. Mély benyomást nem tett ránk. Szerintem nagyobb a füstje, mint a lángja. Hátam mögött magyar beszédre figyeltem fel. Sajátos hangjelzéssel szóltam utánuk. Harmincas pár állt szemben velünk. Kiderült, Ephesosban a közvécénél, a pár férfi tagja akart második segítőnek lenni. Olaszországból induló hajóúton voltak. A szerencse hozta úgy, hogy Törökországban két különböző helyen is találkozhattunk. Útjuk végállomása Palermo volt. Javasoltam a bábszínház, és a Ferences rendi katakombák felkeresését.

Ez a nap és a következő is Isztambulról szólt. Több mint tizennyolcmillió lakosával nemcsak Törökország legnépesebb városa, hanem Európáé is. Hossza száz kilométer. Erre a napra szabadprogramot iktattunk be. Kati turistatérkép segítségével előző este kibogarászta, hogyan tudunk a szállás közelében közlekedő 1-es villamos Ázsia területén lévő végállomásától a szultánság legutolsónak elkészült palotájához eljutni. Felhőszakadás és ragyogó napsütés, ez a koreográfia ismétlődött egész nap. Dolmabahce palota. Az oszmán birodalom hanyatlásának idején, 1851-ben készült el. A nép kitartó tüntetése miatt csak évekkel később adták át. Miért volt a nagy felháborodás? Pár ezer négyzetméteren a gazdagság hivalkodó jeleként sok tonnányi arany lett felkenve mindenre, amire csak lehetett, például öntöttvas radiátorra. Az épületben felhalmozott számtalan értékes tárgy és műkincs felsorolása lehetetlen. Értelmetlen is lenne. Ha valamiből sok van, vele könnyen elveszítheti különlegességét, szépségét.

Más szempontból is tanulságul szolgált a magánkirándulás. A csoport nagyobb része fakultatív programon vett részt, melynek az általunk felkeresett palota és a Boszporuszon hajókirándulás volt a tartalmi lényege. Mindezért fejenként száz eurót kellett leszurkolni. Ők busszal indultak a palotához, mi villamossal. Amikor kissé bőrig ázva a palota udvarán befelé tartottunk, ők már kifelé jöttek. Tágra nyílt szemmel csodálkoztak ránk. Este közülük többen is sokra taksálták a fakultatív program árát. Van ez így, nem is ritkán.

Délután már a szálloda környékével ismerkedtünk a feleségemmel. Egy számottevő érdekességről számolhatok be. Kétheti költőpénzre potom száz eurót váltottunk török lírára, de a summa nem akart apadni. Gondoltuk, ráverünk a fenekére. Ha tehetik az üzlettulajdonosok, portékáik egy részével kitelepülnek a járdára. Itt – magyarul fogalmazva – mackónadrágokat nézegettünk, melyből csak „török” márkájú volt. Ez azt jelenti, hogy a termékeken, jó nagy méretben világhírű márkák logója látható. Az egyik nadrág méretre megfelelő volt. Próbára az alagsort ajánlotta a tulaj. Odalent három egymástól függönnyel elválasztott rész volt: hálóhely, konyha és mosdó.

Elérkezett az utolsó nap. Délelőtt isztambuli csoportos városnézésre indultunk: Aya Sophia, Kék mecset, Topkapi Palota. Útközben a látványosságok közül először a Hippodromot tekintettük meg. A teret az ókori rómaiak a II. században építették. Két obeliszk is magasodik rajta. A rózsaszín gránitból faragott oszlop Egyiptomból származik. A három részben ideszállított oszlopból csak az egyik rész maradt meg. Ma is ugyanott magasodik, ahová a IV. században Theodosius császár állította. A másik obeliszket a X. században emelték és bronzlemezekkel borították. Az oszlop ma is áll, de megtépázva néz ki, mert a keresztesseregek katonái a bronzlemezeket ellopták.

Aya Sofia-mecset. A templom ma már nem aktív imahely, hanem múzeum – írhattam volna pár évvel ezelőtt. Aktuálpolitikai okból újra mecsetként is szolgál. Hatalmas méretei valóban lenyűgözőek. A nagy magasságban a fő kupola olyan, mintha alig tartaná valami. Ezer éven át ez volt a világ legnagyobb átmérőjű kupolája 29,8 méterével. Évezred múltán pár tíz centiméterrel a második helyre szorult. Az első kupola egy éven belül beomlott. Újra kellett építeni. A tragédia okát az óriási súly megtartására gyengének bizonyuló falakban találták meg. Különleges volt a tartó oszlopok között, a korábbi földrengések következtében balról jobbra elmozdult, ennélfogva ferde darabokat találni. Ezek miatt kénytelenek voltak külső támasztópillérekkel utólag megerősíteni az épületet. Lehetőség nyílt közelről megnézni a bizánci császárok kör alakú kövekből kirakott koronázó helyét, amelyet errefelé a világ köldökének is szoktak nevezni. A mecsetben a különböző korok uralkodói a világ minden részéből származó kincseket, szimbolikus tárgyakat és ereklyéket begyűjtöttek. Magyar vonatkozású példával is szolgálhatok. Buda várából származik az a két nagy méretű bronzgyertyatartó, amely az imafülke két oldalán áll évszázadok óta. Ezeket Buda első török megszállása idején sok más értékes tárggyal együtt Konstantinápolyba szállították a hódítók.

Kék mecset. Annak ellenére, hogy Isztambul egyik fő látványosságáról, a világ egyik leghíresebb épületéről van szó, ami ma is aktív imahely, inkább külső képe mélyült el bennünk: formáinak harmonikus megjelenése és a hat minaret. Ennyi minaretet igazából csak Mohamed próféta országában szabadna emelni. Ember nincs, aki egyik palotába be, majd egy másikba, és mindenre képes visszaemlékezni.

A Topkapi Szeráj hatalmas területen fekvő szultáni paloták együttesét jelenti. Az Oszmán birodalom szultánjai évszázadokon át itt éltek családjukkal, ágyasaikkal, szolgáikkal, egész udvartartásukkal. Az egyes épületeket az udvarokon keresztül lehetett megközelíteni. Mindegyiknek külön kapuja volt. Egy-egy udvarba csak a szigorúan megszabott feltételeknek megfelelő vendégek léphettek be. A hárembe csak egyetlen férfi, maga a szultán. Egész eunuch hadsereg őrizte a rendet, és vigyázott az uralkodó tulajdonára. A hárem első asszonya a szultán anyja volt, őt követték szigorú hierarchiában a feleségek és az ágyasok. Minél előrébb állt valaki a rangsorban, annál több földi jó járt neki. Ez a megkülönböztetés az elhelyezés körülményeire is vonatkozott. A hierarchiában legmagasabb helyen álló feleségnek és ágyasnak sokkal díszesebbek voltak a szobái, bútorzatai, fürdőszobái, sőt a vécéjük is, mint a rangsorban alattuk lévőknek. Emlékezetes volt végigjárni a hárem szobáit és fürdőit, igaz alig voltak korabeli tárgyak kitéve. Kevésbé díjaztuk a mindent beborító arany díszítőelemek látványát, a gazdagság tobzódását. Aranyrács mögül hallgatta a szultán nagyvezírjei tanácskozását is, és azon koppantott, ha elege lett a sok beszédből. Autentikus hírforrásom bizonyos tekintetben a hárem kapcsán kissé eltérően nyilatkozott. A szultánnak maximum négy felesége lehetett. A háremben tízéves kortól tizenkét éven át szolgáló szüzeket mindenfélére tanították: irodalom, művészet, zene. Huszonkét évesen eldönthették, hogy maradnak-e, esetleg örökös nyugdíj fejében elhagyják a háremet, netán nőül mennek agához, pasához. E téren jelentős igény mutatkozott irántuk, mert műveltek és szüzek voltak. Az egyik szultánnak éppen egy ilyen vörös hajú lány vált a nagy szerelmévé, majd lett a felesége. A mai Ukrajna területéről rabolták el. Apja pópa volt.

Honnan származnak a törökök? A mai Észak-Kína, Mongólia és Oroszország határainak területéről huszonnégy törzs indult el, hogy ezer körül egyikük megalapíthassa az Oszmán birodalmat. Azóta, köszönik szépen, jól megvannak.

 

 

 

16. VÉGÍTÉLET IDEJE – Szkopje (2019)

 

 

Észak-Macedónia kapcsán nem kerülhető meg az ókor szeletnyi felidézése, amely világosan mutat rá a vérzivataros történelem percfontosságára. A történészek Nagy Sándort a mai Görögország területén élő makedónok ősének tartják. Az Észak-Macedóniában élő macedónokat a bolgárokkal rokonítják. Nem így az Észak-Macedóniában élők.

Lapozzunk bele a történelemkönyvbe. Fiát apja nem csak a hadtudományokra készítette fel, hanem tizenhárom éves korától uralkodásának kezdetéig tanítója volt a híres görög filozófus, Arisztotelész. Apja halálát követően a várható vetélytársak közül többeket máglyán elevenen megégettetett a húszesztendős trónkövetelő. Hatalmát gyorsan megszilárdította a Balkánon. Ezt követően a világ akkori ura a Perzsa birodalom ellen fordult. Az ellenség számbeli fölényéhez képest csekély, mintegy ötvenezer fős seregére támaszkodhatott. A harci felszerelés új elemei és vezéri kvalitása révén legyőzhetetlenné vált. Néhány év alatt egészen Tadzsikisztánig és Afganisztánig hatolt előre. Ment volna Kelet-Indiának is, de katonái fáradtságra hivatkozva megtagadták a harcot. Bár vonakodva, de visszatért Perzsiába. A görög és a perzsa kultúrát szerette volna ötvözni, eredményeként a területet közös királyságba szervezni. Ő lett volna az uralkodója. Hadseregébe rengeteg perzsát vont be. Szuzában tízezer görög és macedón katona házasodott perzsa hajadonnal, ő pedig feleségül vette Dareiosz lányát. Így akarta a görög–macedón és perzsa ellentétet feloldani. Továbbra is nagyszabású hódítótervek foglalkoztatták Sándort, amikor Babilonban váratlanul belázasodott, majd tíz nap múlva, harminckét évesen elhunyt. Tizenegy évi csatározásai során egyszer sem szenvedett vereséget. Mivel életében nem nevezte meg politikai örökösét, a vér szerinti örökösödés pedig nem volt elfogadott szokásjog, ezért halála után hadvezérei között megindult a harc az utódlásért. Anyját, feleségeit és gyermekeit lemészárolták. A nagy mű saját hamvába hullott. Évtizednyi dicsőség. Árnyékában megszámlálhatatlan halott, a vele járó mérhetetlen keservvel. Utána minden kezdődhetett elölről a mai napig bezárólag, és holnaptól kezdődően. Mi lett utána? Csak 1991-től lett újra országa a macedónoknak.

A repülőtérről a fővárosba tartó Vardar express és a Manora busztársaságok járatai érintik a város helyi távolsági és nemzetközi buszvégállomását, amely egybeépült a vasúti főpályaudvarral. Innen kanyarodik ki a 60-as járat a Matka-kanyon felé, és a 25-ös a Vodno-hegy felé. A kifüggesztett menetrend nem mindig van köszönőviszonyban a valósággal. Kimustrált, jegypénztárrá átalakított busztorzóban lehet kártyaalapú jegyet váltani. A város tömegközlekedését földszintes, valamint Kínában gyártott, pirosra mázolt emeletes buszok bonyolítják le. Sűrű vonalhálózatba szervezve bolyongják be a közel félmilliós fővárost. A járművek egymás fenekében haladva araszolnak. Fedélzetükön néhány utas. Az emeletes buszok felső utastere a csúcsforgalom idején is kong, míg a földszinten egymásnak passzírozódnak a kedves utasok.

Foglaljunk helyet a szovjet gyártmányú, viharvert 60-as buszon. Az alapjáraton járó motortól az egész felépítmény fülsértően rezonál. A külső végállomástól rövidebb gyalogolást követően érkeztünk meg a nemzeti park bejáratához. A Matka-kanyon gyalogosan és vízen is felfedezhető. Mi a gyalogos verziót részesítettük előnyben. A sziklás hegyoldalba vájt keskeny, fel- és lelépésre folyamatosan okot adó köves nyomvonalon lehet oda-vissza megjárni. Balra húsz méter mélységben, a sziklák közé kényszerült tíz méter széles kristálytiszta vízfelület visszatükrözi az égboltot. A rajta csordogálva elhaladó motorcsónak keltette hullámok a sziklafalak pingponghatású játékának köszönhetően lötykölődő, csobogó, fülbemászó hangokat keltett. Kenuval is lehet próbálkozni. A viteldíj, illetve a bérleti díj megfizethetők. Ennél is lenyűgözőbb a szemünk elé táruló látványvilág. A táj vadregényessége annyira elkápráztatta Katit, hogy a jelképes tízes értékskálán a maximumot adta érte. A piros sáv turistaúton nem mentünk végig, mert idővel elegünk lett a kőről kőre való botladozásból.

A városból nappal, de sötétedés után is kiválóan látható a fényárban úszó Millenniumi kereszt. A 25-ös járat felső végállomásától három útvonalon is feljuthatunk az 1066 méter magas oromra. A kényelmes utazó számára adott a kabinos felvonó. A bakancsos számára a piros turistajelzés, melyen egy kommentre hivatkozva 45 perc a menetidő. Mi mégis az aszfaltot választottuk, mert előző nap délutántól hajnalig szakadt az eső. A ránk váró távolságot nem jelezte tábla. Lendületesen indultunk a hegymenetnek. Egyre távolodtunk a drótkötélpályától, mely hűen jelezte a ránk váró kerülő nagyságát. A fákat itt is megtámadta a zuzmó. Itt-ott félbemaradt szálloda, elhagyatott katonai bázis. Szemből érkező, néhány futó elgyalogolt mellettünk. Nem is gondoltuk volna, hogy ennyire fáradtságos lefelé futni. A piros sáv turistaút több helyen is keresztezte a műutat. Útközben esőbeálló, padok és asztalok maradtak el a hátunk mögött. A borús égbolt és a 10 Celsius fok körüli hőmérséklet ellenére egyre melegebbünk lett. Kétszer is áthaladtunk a drótkötélpálya alatt. Élveztük az erőpróbát. 83 perc trapp után megizzadva és lihegve megérkeztünk a hegytetőre. A 66 méter magas kereszt belsejében, átlátszó csőben létrán közlekedhet a karbantartó. Számottevő látnivalóra nem találtunk a felhő járta csúcson. Bezárt vendéglők, tágasabb, piknikezésre is alkalmas területek a környezet. Turistaút indul a belátható távolságban lévő oromhoz. Lábunk alatt a szmogban lüktető főváros.

Leindultunk a hegyről. Pár perc elteltével a nagy csendben, mintha a bal fülemmel hallanék valamit. Megálltunk, hogy kielemezzem a neszt. A müezzinek imára hívó énekét azonosítottam be. Beszélő órám ekkor delet jelzett. Szkopje tengerszint feletti magassága 73 méter. Mivel ereszkedés közben voltunk, ezért a tornyoknál 900 méterrel lehettünk magasabban. A müezzinek légvonalbeli távolságát képtelenség lenne megbecsülni. Ez a másoknak még említésre sem méltó epizód nekem felbecsülhetetlen jelentőségű élményt jelentett. Felvillanyozódva folytattam a hegyről levezető utat. Megérkezve a busz felső végállomásához, a kifüggesztett menetrend szerinti 13 óra 40 perckor induló járat órás késéssel startolt el. Idefelé a 9 órakor induló járat kimaradt.

Balkán? Jóformán csak negatív értelemben emlegetik mifelénk. Személyes tapasztalataim mást sugallnak. Amikor megérkeztünk a reptér aulájába, megváltottuk a menetjegyeket a Manora busztársaság járatára. Elsétáltunk a zárt ajtókkal várakozó buszhoz. Miután megérkezett a sofőr, és kezemben meglátta a fehér botot, a szabályzatnak megfelelően az egyik menetjegy árát visszafizettette a mellette álló pénztáros kisasszonnyal. A másik nagyon is említésre méltó színfolt a buszpályaudvar éttermében játszódott le. A helyi specialitásnak számító főétel mellé nem rendeltünk italt. Jócskán falatoztunk már, amikor kérés nélkül, két vízzel teli poharat tett elénk a fiatal pincér. Ez is a Balkán.

Sort kerítettünk a Macedónia tér és környékének megismerésére, valamint Európa egyik legnagyobb régi bazárjának bebarangolására. Az első napokban megtett kirándulások alkalmával, a városból más-más irányba kibuszozva, nagy vonalakban megismerhettük a település arculatát. Tágasabb zöldellő terek üdítették a lakóházas környezetet. Külsőre elfogadható állapotúak az ingatlanok. Az újonnan felhúzott épületek kisebb része toronyház, mely megbontja a négy-tíz emeletesek sorát. Kati véleménye szerint errefelé összességében jobb állapotúak az ingatlanok, mint Pesten.

A reptérről a fővárosba tartó buszok a Holiday Inn hotelig közlekednek. Ha továbbsétálunk a Vardar folyó mentén, hamarosan a Macedónia téren találjuk magunkat. Közelében a Teréz anya-emlékház. Ingyenesen látogatható. A Béke Nobel-díjat kapott Teréz anya albán szülők gyermekeként Szkopjében látta meg a napvilágot. Érdemes volt szétnézni odabent, már csak a hely szellemisége miatt is. Megérkeztünk a hatalmas térre, amely az ország kirakata. Kevés hely lehet a világon, ahol ekkora területen annyi és olyan kolosszális méretű szoborra lehet rácsodálkozni, mint itt. Nem könnyű eldönteni, hogy kiállított alkotásokat látunk-e, vagy betévedtünk egy szoborlerakatba. Nagy Sándor ágaskodó lovas szobra több méter magas talapzaton áll. Öt-hat emeletes ház magasságáig ér fel. Rátaláltunk az anyaság alkotásra is. Szökőkút körbefutó peremén látható. A macedón történelem királyait, bölcseit és nagyjait bronzba öntötték vagy fehér márványból faragták ki. Némelyik alkotás padon ülve pózolt. A felismert csalafintaság után mosoly kerül a rászedett arcára. Az embert ábrázoló alkotások méretei többszörösei a valóságosnak. Én úgy gondolom, a tévedés jogát fenntartva, hogy a tér megálmodói ezzel a koncepcióval két legyet akartak egy csapással ütni. Az óriási teret szobrokkal megtölteni, és monumentalitásukkal a világhódító Nagy Sándor géniuszára utalni.

Gyalogos és közúti hídból bő a választék. Legrégibb hídjuk a Kőhíd, melyet a XIV. században építettek eleik. Közelében a Művészetek hídja. Két szélső korlátján tömérdek szoboralak sorakozik egymást követően. Egyet a híd közepén kell kerülni. A mellette lévő közúti hídon többször is átkeltünk gyalogosan, a régi bazár felé tartva. Kíváncsiságból leléptem a most sekély vízű folyó szélességét, melyet 40 méterre becsülök. Árterében száraz dokkon kettő fából ácsolt hajó. Vendéglőként és szállodahajóként üzemelnek. A Kőhíd lábánál, mozdulata alapján, fürdőruhás nőt ábrázoló szobor akar vízbe fejest ugrani. Mozdulatlanságra kárhoztatott műalkotás, tele mozgással. A túlparton földön ülve sötétebb bőrű kiskamasz utcazenél. Virtuóz, tüzes gitárjátékát mély átéléssel teszi, lélekből fakadó erőteljes énekével elementárissá fokozza. Ez a fiú már tud valamit. Távolból rögzítettem, mert a tér gyalogos forgalmának hangulatával együtt gondoltam rá. Továbbsétálva feltűnt Katinak, hogy miután hátizsákomba visszakerült a felvevő, onnan pedig előhalásztam a fehér botot, az utcazenész hasonszőrű haverja utánunk eredt. A második hátratekintést követően már szúrós szemmel nézett vissza. Ebből már értett a kölyök.

A jól megválasztott szállás mindenhol aranyat ér. A régi bazár szélén egy motelben húztuk meg magunkat. Pedánsan tiszta épület. Készségesen sietett segítségünkre a portaszolgálatot ellátó hölgy, és kinyomozta a közeli Musztafa müezzin imára hívó énekének napi időbeosztását. Italautomatából itt ittuk a legfinomabb kapucsínót. Első emeleti szobánk ablakából ősrégi kovácsműhelyre lehetett rálátni. Ezúttal is hatalmába kerített a lustaság. Emiatt sajnos nem készítettem hangfelvételt a mesterember kopácsolásáról. A bazár már a XIII. századtól kezdve fontos kereskedelmi központ volt az Oszmán birodalomban. Napjainkban is tetten érhető a több százéves török építészeti behatás, például a müezzinek révén. A régi bazárnak van török „negyede” is, a Kale erőd felőli oldalon. A sikátorokban bolyongva albán „fennhatóságra” is találtunk, amelyről a „ruga” feliratú utcatábla árulkodott. Persze akadt „ulica” is, amely a macedónokra utal. Én a talpammal éreztem rá igazán a régi bazár savára-borsára. Az egymást követő utcakövek feltűnően kerülték a vízszintes síkot. Földszintes és egyemeletes, vegyes kiállású házak határolták a javarészt gyalogosok és robogók által használt utcákat. Az emeletes házak aljában műhely vagy bolt szolgáltatott, de több helyen kihasználatlanul ásítoztak az egykor zajos napokat megélt üzlethelyiségek. Bevert kirakatú is megbújt közöttük. A ruhabolt elsősorban a muszlim hitű vásárlókra alapozta árukészletét. Mellette bőven akadt smukkot kínáló üzlet is. Iparosokból sem volt hiány: kovács, asztalos, lakatos, bádogos. Nem hiányzott a bőrös, de a cukrász cégtábla sem. A régi bazár végében üzemelt korunk bolhapiaca és a zöldség-gyümölcs szekció. Munkaidőben a kávézó teraszán egymással beszélgető férfiak. Iskola végeztével muszlim és nem muszlim diáklányok vegyesen kóricáltak vagy betértek a vendéglőbe teázni. A régi bazárban hangos szót, szóváltást nem hallottam. Akadtak kéregetők kisgyerekkel is. Nem voltak erőszakosak. A kóbor kutya is csak diszkréten ugatott meg minket. Albánia óta hobbimmá vált a müezzinek imára hívó énekének rögzítése. A szállás közelében három is akadt belőle. Távolabb továbbiak hirdették Allah megkérdőjelezhetetlen elsőségét. A környék müezzinjei télen fél 6 órától fél órán át egymást rövid időeltolódással követve szólaltak meg. Más napszakokban is soha nem ugyanabban a percben teszik: déltől kétóránként négyszer.

Nem feledkeztünk meg a történelmi vonatkozású kulturális látnivalókról sem. A Macedónia tér és a régi bazár tőszomszédságában keresendő a VI. században emelt Kale erőd. Villámgyors időrendi áttekintés. I. Jusztiniánusz császár építette, a Balkánra zúduló szláv törzsek elleni védelemre. A XVII. századi ottomán krónikás, mint bevehetetlen erődről írt a város felett őrködő katonai pontról. A XXI. század elején megkezdődött a vár feltárása. Elsőre templom maradványaira találtak. A folytatódó munkálatok során itt lelték meg az országban elrejtett legnagyobb mennyiségű bizánci pénzérmét. Az erőd teljes körű bejárása hosszabb időt vesz igénybe. Erre a 121 méter hosszú várfal is utal. A személyes felfedezésnek legfőbb hozadéka a városra való körkörös rálátás lett. Pár perc sétát követően megérkeztünk a XIV. században emelt ortodox Sveti Spas-templomhoz. Amikor felkerestük a fallal körbevett kegyhelyet, éppen pár napos felújításon esett át. A váratlan hír egy csapásra romokba döntötte Katit. Miért? A világon három faragott oltárú templom található. Nagyon ki volt hegyezve rá. További érdekessége, hogy a templom alja két méterrel a föld alatt található. Miért? Építésének idején, Szkopjében a müezzineknél magasabb épületet nem lehetett felhúzni, és mivel, bár a müezzin tornya igencsak magas, de a keresztény templomot dombra tervezték. Hogy mik vannak! Például az is van, hogy ha késő délelőttől kezdődően a régi bazárból szeretnénk a templomot megközelíteni, százegy szemmel kell figyelni. Ugyanis egy vendéglő asztalaival úgy telepedik ki az utcára, hogy a házfalak között megépített, a templomhoz egyenesen felvezető, alig két méter széles lépcsősort a bámészkodó turista észre sem veszi. Tehát itt is szemesnek áll a világ.

Elérkezett a végítélet ideje számomra, pedig ragyogóan sütött a nap a régi bazárra. Mint a karikacsapás olyan simán ment minden addig. Arcomon széles mosoly. Nem csoda, hogy mint a felhőtlen égből érkező villámcsapás, úgy hatott rám Kati kajánul közölt felfedezése. Az elénk kerülő cégtábla szerint a helyi Kati cukrászda előtt álltunk.

 

 

 

17. CSAÓ DRÁJVER – Palermo (2023)

 

 

Kinek mi jut eszébe Palermo kapcsán? A legtöbb embernek alighanem a maffia. Utazásunk időzítése ebből a szempontból nem sikerülhetett volna tökéletesebbre. Január 16-án, érkezésünk napján Palermóban elfogták a harminc éve körözött, és időközben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Matteo Messina Denaro maffiavezért. Kávézóban fogyasztotta reggelijét, amikor lecsaptak rá a csendőrök. A történet slusszpoénja, hogy az olasz televízióban a Messina név hallatán az ugyanolyan nevű szicíliai városra gondoltam, mondván, ott csípték nyakon a hétpróbás gazembert.

A via Maqueda sétálóutcában béreltünk apartmant. Elegáns környék. Az épületben portaszolgálat. Tágas márványlépcsőház. Az emeleteken szokatlanul magas bejárati ajtók. A szomszédos lakásban jól szituált negyvenes férfi lakik. A szálláson belül három apartman. Szemnek tetszetős óriási nappalival, nívós kinézetű konyhával. De mint tudhatjuk, az olaszok sokat adnak a külcsínre, kevesebbet a belbecsre. Sorolom a szállás árnyékos oldalát: a szobaajtó kilincsét érkezésünk napján javítani kellett; a konyhában nem üzemelt az elektromos sütő és a futurisztikus dizájnú kávégép sem; a viharos esőzések alkalmával az erkélyajtó alatt befolyt a víz; a fürdőszobában pezsgőkád, de egy napba is beletelt volna, mire a gyér nyomástól kellő vízmennyiség összegyűlt volna benne; vagy a klozetbe, vagy a kádba, vagy a mosdóba folyt a víz. Ízelítőnek ennyi elegendő is, de senki ne higgye, hogy ezek a semmiségek bosszúságot okoztak volna, mert csak nevettünk rajta a feleségemmel. Olaszországban, pontosabban Szicíliában vagyunk. Legyünk lazák. Hangulatfokozónak következzen pár palermói színes:

Milyenek a szicíliai fiatalok? A sétálóutcában kószáltunk Katival, fejemen a fejhallgató, rajtam a hangrögzítő, kezemben a mikrofontartó. Szemből tizennégy év körüli pár érkezett. Összetalálkoztunk.

– Csaó drájver! – lazán a fiú.

Kíváncsian utánuk nézett Kati. Vajon mit látott? A lány udvarlója tarkójára csattanós taslit nyomott.

Vajon milyen az üzletpolitikája az indiai zöldségesnek? A vacsorához hiányzott két fej vöröshagyma. A boltba bement a feleségem, és a zöldség lemérésére kérte a kereskedőt. Erre nem volt hajlandó, ajándékba adta.

Milyen a szicíliai vendéglős? Mosdóra lett szüksége Katinak. Beléptünk a kávézóba, ahol pénz ellenében kérte a mellékhelyiség használatát. Az illető nemet intett a kezével, de jelezte, hogy én ingyen vehetem igénybe – mindketten bementünk.

Milyenek a szicíliai anyák? A lusta: az Operaház lépcsőjén ülve koldul porontyaival. A világképpel rendelkező: a kerékpár hátsó csomagtartóján ül az óvodás korú gyerek, a kormány mögötti babaülésben a bölcsis, miközben hangosan énekelve teker az édesanya. Hivatástudat hiányos szülők: a sétálóutcába három gyermekével együtt megérkezik a szülőpár, és szétszélednek markot tartani a kiskorúak. Szülő helyett a flaszter nevel: a sétálóutcában a vendéglő teraszára fehér gyerekek sündörögnek be, ahonnét pillanaton belül elhajtja őket a pincér. Hogy gyerekként ilyen utcai iskolát járt-e ki az a harmincas fekete férfi, aki a sétálóutca kövezetén ücsörögve koldul, lehet. Kár, hogy nem buktatták meg elsőben, mert akkor tisztességes munkával keresné meg a napi betevőt.

Kati két régi építésű trafikra lett figyelmes. Fellini Amarcord című filmje (1973) ugrott be nekem, abból is a telt keblű trafikos nő és a fiú esete.

Továbbra is a Kultúra útját rójuk. A város egyik fő turisztikai attrakciója a IX. századi alapokra épített Normann-palota. Európa legrégebbi királyi palotája. 1947 óta Szicília Regionális Parlamentjének székhelye. Az udvari kápolnát égre-földre dicséri mindenki. 1132-ben épült. Falai között arab és nyugati hatások érvényesülnek. A mozaikok konstantinápolyi mesterek munkáját dicsérik. Figyelemre méltók a római oszlopok és a töméntelen arany. Mindezek ismeretében a következő gondolat fogalmazódott meg bennem: ez az Antikrisztus kápolnája – lehet vitatkozni vele. Itt minden a pénzről, a hatalomról, a csillogásról szól. Hálás hely a szicíliai főváros. A Szégyen tér közelében rátaláltunk egy terméskőből emelt naturális templomra. Belül feszület, padok. A padlózat absztrakt mozaikos, de semmi csicsa. Ez a hely az emberről szól, ez Krisztus-temploma.

Csizmaország lakóinak van másféle temploma is. Olaszországban a palermói operaház a legnagyobb. Európában a harmadik. A Verdi téren található. 1875-ben kezdődött el az építése, és huszonkét évig tartott. Eredetileg 3200 néző befogadására tervezték. Jelenleg 1400-an foglalhatnak helyet benne. Az 1970-es években felújítás vette kezdetét. A nagyszabású munkálatoknak részese lett a szicíliai maffia is. Emiatt húsz évig tartott. Az utcai plakát szerint Johann Strauss Denevér című operája van színen. A sétálóutcáról a belső tereket piros szőnyegen közelítheti meg a közönség.

A székesegyház lenyűgözte a feleségemet. Építésének kezdetén mecsetnek készült. A történelem sodrában katolikus szentély lett belőle, magán viselve a muzulmán építészet stílusjegyeit. Erőt sugárzó, monumentális, lebilincselő épület. Markáns kinézetével a córdobai Nagymecsethez hasonlította Kati. Jelenleg ez a két épület a csúcs számára. A székesegyházban a tartózkodásunk ideje közben megszólaltak a harangok. Másnap a környéken járva ránéztem a mobilra, hamarosan dél. A székesegyházhoz siettünk. A megérzésem helyesnek bizonyult. Mire tizenkettő lett, elcsendesedtek a harangok.

Másként is eltartósítják a múltat errefelé. Irány a Quattro centi. Ez egy miniatűr tér a sétálóutcák kereszteződésében. A négy irányból a tér belseje felé eső házak végeit szándékosan nem újították fel: málló falak, viharvert zsalugáterek. Az épületek legvége homorú, melyeket tekintsünk fülkéknek. Ide a földszintre és a további két emeletre vízköpőket, valamint ember nagyságú szobrokat állítottak. A négy sarokból három üzemel. Hangulata és kinézete passzol a házvégekhez. Elsőre talán felújításért kiáltana – mint ahogyan mondta a feleségem –, de én ahelyett inkább a csigavért ajánlottam. Jó ez úgy, ahogy van. Pár épülettel távolabb a pirinkó Szégyen tér. A XVI. században olasz szobrász megrendelésre szökőkutat tervezett és épített. Mivel a megrendelőnél egy gazdag palermói kétszer annyit ígért, ezért idekerült. Lett is belőle perpatvar. Kezdődött azzal, hogy a kinézett helyen nem fért el. Ezt néhány épület bánta. Helyére került a műalkotás. Napról napra egyre nagyobb felháborodás övezte a polgárok részéről. Körülbelül ötven meztelen férfi és nőalakot ábrázoló szoboregyüttes a kompozíció. Közepébe régen lépcsőn lehetett felmenni – napjainkban fémkorlát veszi körbe. Pechére a tulajdonosnak, a szökőkút szélétől pár méterre templom bejárata sötétlett. Az apácák szemérmességéről nincs első kézből származó ismeretem, de az bizonyos, hogy az izzó szemű csődör hímvesszejének végében lévő, ledérnek ábrázolt apáca végleg kiverte a jelképes biztosítékot Jézus asszonyai között. Ez a szoborrészlet azóta ismeretlen helyre került. Milyen érdekes. Innét pár lépésre található az a piros kupolás San Cataldo-templom, amelyet útleírásom elején a naturálissága miatt az igazi krisztusi templomnak neveztem.

Monreale és a katedrális. A Normann-palota közelében találtunk rá a 389-es busz megállójára. Középkorú hölggyel beszélgettünk. A magát casablancainak valló, de olaszul beszélő fehérnép figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk a buszon, mert lopnak. Dióhéjban összefoglalva a szentélybeli látogatásunkat: a katedrális mozaik csempéi arannyal díszítve, nagy méretű vörösmárvány koporsó, padok helyett székek, az épület előtt szökőkút. Ennyivel lezárnám a témát, mert másvalami bilincselt magához minket. A városi busz végállomásától a székesegyház felé tartva meg kell állnia az embernek. Nem feltétlenül a meredek miatt. Szerencsés esetben akad üres pad. Előre tekintve távolba vesző szurdokvölgy. Messze lent a mélyben Szicília fővárosa, azon túl a tenger. 15 kilométer hosszú látkép, hegyekkel keretezve. Az erre fogékony emberek számára, mint amilyen Kati is, rajongásig szerethető látkép. Monreale Palermo egyik elővárosa, negyvenezer lakossal. Sík terep errefelé kizárt. Az emlékezetes olasz „vonalemberke” kitalálója aligha lehet idevalósi. Szorosan egymás elé, mögé és mellé épültek az ingatlanok. A házak dzsumbujában megbúvó kápolnához az utcáról negyven lépcsőfok vezet fel. Nem véletlenül hoztam elő példának, mert belső terének akusztikája lenyűgöző. Mindössze annyi volt a gond, hogy nem volt mit rögzíteni: az ilyenkor szokásos huhukkoláshoz nem volt kedvem. A végtelenül egyszerű üzletlakástól a drágább hotelig, mindenféle ingatlanváltozat megtalálható. Az egyik mellékutca meredekségével jelentősen kitűnt a többiek közül. Uccu fel a tetejébe. Az útnak volt egy olyan szakasza, ahol még egy lapáttal rá kellett dobni. Odafent néhány ház zsákutcát alkotott. Leereszkedtünk a kaptatón, és továbbsétáltunk. Pár éve épülhetett az útszéli szálloda. Remek panoráma a völgyre, ablakai betörve. Hosszútávra kibérelte az enyészet. Nem messze hotel épült. Vajon miben bízik a megrendelő? A szintes kirándulást kedvelő utazó akár egész napos programban is gondolkodhat a város kapcsán. Nem állítom, hogy a monrealei barangolástól hullák lettünk volna Katival, de Szicília fővárosába visszatérve ereszkedjünk hat méter mélyre, a Kapucinusok katakombájába. Megéri. Nyolcezer halott került ide. Többségük jómódúságának köszönhetően. Az ilyen bemutatótereket hasznosnak tartom. Egy méltó párja van a világon, Peru fővárosában, Limában. Itt aztán minden megtalálható: több száz koponya; függőlegesen hét fakkban, ruhában fekvő tetemek; a falakra hátuknál fogva két sorban felakasztott embermaradványok; családok külön oldalfolyosón. A mumifikálódott tetemek a legkülönbözőbb állapotban maradtak fenn (továbbra is ruhába öltöztetett alakokról van szó): csak a natúr koponya; teljesebb koponyák, jellemzően orr nélkül; a ruhákból kilógó csonk végtagok; félig-meddig jó állapotú végtagok. De nem egy halott kimondottan épp bőrrel megúszta a saját temetését: teljes arcberendezésű, szakállas, bajszos, gazdag hajfürtű férfi, aki mellközépig látható; több fehérnép is felismerhető lenne kései rokonainak, ha életében ismerték volna.

Szót kell ejteni a kétévesen elhunyt Rozáliáról, akinek gyógyszerész volt az édesapja. Tudta, hogy szeretett gyermeke menthetetlen, ezért felkészült a tartósítására. Precíz munkát végzett, mert a kipreparált kislány megtévesztésig hasonlít egy alvó babához, hajában masni. Ő élete végéig bármikor megnézhette „szunnyadó” csemetéjét. Túl kell lépni a hiedelmek embergyötrő világán. Az élet és az elmúlás kéz a kézben járó, egymástól elválaszthatatlan tejtestvérek. Ez is eszembe jutott odalent, amint a szellőzőkürtőkön behallatszott a közeli játszótéren önfeledten focizó srácok kiabálása. Kissé más, de úgyszintén tanulságos.

No Mafia múzeum (olaszos írással). Sokat vártam a látogatástól, de valamiért nem érintett meg annyira, mint ahogy előzetesen gondoltam volna. Az épület régen valószínűleg a maffia tulajdona lehetett, de ez csak feltételezés a részemről, mivel netes cikkben olvastam, hogy ilyen bemutatóterek megszerzésére törekednek a maffiaellenes kiállítók. Az épület házszámozásáról annyit, hogy a sétálóutcában a házszámok előttem megfejthetetlen logika szerint követik egymást. A teremben fotózást tiltó tábla. Van, aki figyelembe veszi, van, aki fittyet hány rá. Fekete-fehér fotók, valamint két monitor mesélnek a nem is olyan régi múlt ember- és léleknyomorító világáról. A klánok egymás közötti leszámolása, a képek tanúsága szerint, autóban utazás közben történt többnyire. Előfordult távolsági buszon lőfegyveres, és késes támadás is. A magamfajta békességre törekvő ember addig nem is háborodik fel ezeken a véres történeteken annyira, míg tudja, hasonszőrű hasonszőrűre megy. Teljesen más a helyzet államügyész vagy főbíró esetében. Az már gyalázatnak számít nálam. De mit gondoljunk arról a fotóról, melyen a kietlen hegyen szamárháton ül egy anya, kezében újszülött porontya. Abból is maffiózó lesz, olyan mint az apja, akinek távoli bemutatót tart a terepen. Minden olyan kiállítás jó, amely elgondolkodtatásra készteti a látogatót.

Palermo védőszentje a normann családból származó Santa Rozália. Pompában élhetett volna a fejedelmi udvarban, mégis a szentek életét választotta. Monte Pellegrino barlangjába vonult vissza. 1166-ban ima közben érte a halál. Jobbjában feszületet tartva találtak rá 1624-ben. A fertőző betegségek védőszentje lett. A közel hatszáz méter magasan lévő kegyhelyhez a 812-es városi busszal lehet eljutni. Útközben kaktuszerdőnek beillő, dús vegetációjú tájban gyönyörködhetünk. A barlang szája elé templomi bejáratot húztak fel. A természetes kőkupola alá kürtőn át jut be a fény és a levegő. Érdemes szemügyre venni a mennyezetre felerősített, a csapadékvíz elvezetését szolgáló technika absztrakt hatású kialakítását. Az üreg mélyében üvegkoporsó. Szarkofág tetején fekvő szoboralakban látható a szent szűz. Kijőve az emlékhelyről, aki nem rest hegynek felfelé tartani, pár száz méter után több kilátópontot érinthet. Rálátás nyílik az indigókék Tirrén-tengerre és a városi kikötőre is. Domboldalban sétálunk. Több elhagyatott ház is csalogat magához. Egyikükben pár napja mintha narkósok tobzódtak volna. Szikrázó napsütés, 18 Celsius fok. Nyíló sárga virágtenger körülöttünk. Dongó száll virágról virágra. Kellemes, erős növényillat csapja meg az orrunkat, talán rozmaring lehet. A tövisek fájdalmas szúrásától felszisszenünk. Szemből favágók érkeznek. Egyikük ránk köszön. Útbaigazító táblák jelzik a közeli magaslati pontok távolságát. Megcélozzuk a legtávolabbit. Előbb vastag, kidőlt fatörzs torlaszolja el az utat. Később a csúszós kövek okoznak gondot. Emelkedik a terep, egyenetlen a talaj, a csapás szűk. Beláttam, túrabot nélkül felelőtlenség továbbmenni.

Nem tudom, hogy ezer Palermóba látogató turista közül vajon hányan keresik fel a Marionett múzeumot? Élénken él emlékezetemben, amikor az angyalföldi Kender Juta gyár kultúrtermében, télapó ünnepén óvodásoknak bábelőadást rendeztek. Első szerelmem, Jutka, fejecskéjét a vállamra hajtva izgulta végig a történetet. Térjünk vissza az eredeti színtérre. Az első emeleten az elvarázsolt erdő világa fogadja a látogatót: sötét fák, boszorkányok, kígyó, jó és rossz manók, papagájok foggal, bagoly, denevér. Díszes kompánia. Indulhat a jó és a rossz örökös harca. Távolabb ördög bibliáját forgató bábok, hátukban kibicelők. Ez is életszerű. Méteresek lehetnek a figurák. Következnek a sarok kompozíciók. Kínai sarok: sárkány, bábok. Indiai sarok: arannyal díszített sárkány, zenélő bábok. A színházteremben a fal mellett két sorban különböző országok katonái álltak feszesen. Meglepett a bábelőadás paravánjának kicsinyke mérete. 130 centiméter magasan volt az alja, és 2 × 1 méter a kerete. A játszófelület célját szolgáló deszka mélysége fél méter. A színpadot nyolc lámpa világította meg elölről. Mindkét oldalon egy-egy verklizongora. A jobboldalit pár másodpercre sikerült megszólaltatni – bődületesen jó a hangja. Jött az újabb csoport és az előadónak mennie kellett. Havonta egy előadást tartanak. 9 órakor nyit a múzeum. Órával később érkeznek a szervezett csoportok, félórás váltásban pörögnek. Általános iskolásokról beszélek, alsósokról. A XXI. században gyermekkínzás a bábozás történetét szóförgetegben előadni. Feleannyi információ is elegendő lenne számukra. A maradék negyedórában óriáskivetítőn bábelőadás részletet kellene eléjük tárni. Röviden összegezve, jó-jó, de nem az igazi.

Archeológiai múzeum. Ez az a hely, ahol jelképesen előre kőbe van vésve, hogy mi lesz látható. Mivel a mai Szicília hamar bekerült a népek tengerének körforgásába, emlékének gazdag nyoma maradt. A régi görögök, punok és rómaiak tárgyai láthatók. Innen mégsem ezekre fogunk emlékezni. Az egyszintes, árkádos kialakítású épület a belvárosban búvik meg. A nem várt csoda akkor éri a gyanútlan látogatót, amikor megérkezik a második udvarba. Még januárban is az édenkert érzetét kelti. Pálmafák, banánfák és mindenféle virág, mely a mediterrániumban otthonos. A növénytengerben szökőkutak, sétaterek és kényelmes padok. Aki ide beveti magát, akár egész napra is, a földi mennyországba kerül. Ezt lehet fokozni még. Vajon hogyan? Az édenkertből ki kell kukucskálni az egyszintes árkádos épületmatuzsálem felé, és máris a múltban, a történelem kivételesen békés pillanatában érezhetjük magunkat – az árkádok alatt a nagyobb méretű kőgyűjtemény darabjait helyezték közszemlére.

Legvégül az engem „Csaó, drájver!” üdvözléssel köszöntő fiatalember barátnőjének üzenek:

– Szerintem a taslit nem érdemelte meg a barátod.

 

 

 

18. ÍGY KELL EZT CSINÁLNI – Hirokitía (2023)

 

 

Ciprus közismert nyaralóhelye Ayia Napa. A sziget keleti oldalán fekszik, közel Észak-Ciprushoz. Nyáron még az éjszakák is forrók. Fura alak lehetek. Áprilisban a szállás előtt megállva a homlokom elkezdett gyöngyözni. A házfalon erotikára utaló, figyelemfelkeltő művészi falfestmény. A szezonban üzemelő sztriptízre hívja fel a figyelmet.

A turisták lehúzása errefelé sem ismeretlen. A marketek árai a szomszédos település szupermarket áraihoz képest másfélszeresek, háromszorosak. Sok élelmiszerbolt redőnye véglegesen lehúzva. Számban alig maradnak el tőlük a vendéglátóhelyek. Érthetetlen számomra, hogy bezárt kereskedelmi egység mellett vajon miért épül ugyanolyan? Bevallom őszintén, a múltból nem tanulok én sem.

A város dombos részében szálltunk meg a feleségemmel. A belváros felé sétálva arapapagáj rikácsolt. Garázs nagyságú ketrecben három különböző színösszeállítású tollas. A legszószátyárabb csak úgy lökte a dumát. Hátizsákomban félig összeszerelve a felvevő. Pár másodpercig lamentáltam a nosza rajta akción, de elodáztam. A továbbutazás napján reggel magabiztosan lementünk a címre, de hűlt helye a madaraknak. Vártunk fél órát. Keserű szájízzel visszakullogtunk, és utazásra elpakoltam a felvevőt. Éreztem, éreztem én, hogy mire megérkezünk az arák ketrecéhez, ott fognak feszíteni. Úgy is lett. Nem mérgelődtem, mert mint ahogyan mondani szokták: a jó pap is holtig tanul, mégis hülyén hal meg. Bevillant, hogy a szezonban ezek a színfoltok késő délutántól farúdon üldögélnek a főút elején, és euróért lehet fotózkodni velük. De ne siessünk előre ennyire. Az ortodox húsvétot megelőző napokban tartózkodtunk a településen. Errefelé a miénknél nagyságrendekkel sokszínűbb a természet rendjére vonatkozó néphagyomány, mert a piros tojást tojó nyúl mellett tyúk kakassal figurák is lendítenek a gyerekek amúgy sem statikus képzelőerején. Nem beszélve a méter magas műanyag tojásokról. Itt találkoztunk először a templom körül szétszórt hangfalak jelenséggel, amely a szertartás kihangosítását célozta. Így nem csak belső hangfelvétel lett róla, hanem külső is.

Amennyiben Ayia Napa üdülőváros, akkor az ilyen települések között az itteni főváros Protarasz. A két település és még néhány másik is, a 101-es és a 102-es körjáratokkal másfél euróért végigutazható. A 711-es busz menetjegye ugyanannyiba kerül. Vele Lárnakától idáig és még tovább is el lehet jutni, összesen mintegy 60 kilométer hosszan. Nagy szamárság lenne ide nem ellátogatni. Impozáns parti korzója négy kilométer hosszú. Alapvetően fából készült. Nyáron mezítlábasan is kényelmes. Rajta sétálva, a darazsaktól hemzsegő bokor virágjai észveszejtően illatoztak. Van itt minden, amely elvárható egy modern tengerparti központtól. Hatalmas a vízi szórakozás lehetősége. Árak kifüggesztve. A strandok kék zászlósak. Ilyen helyen biztosan halálunkat lelnénk a dögunalomtól. Szokásunk szerint lábon pihentük ki magunkat. Közben rátaláltunk a túlméretezett, szamarat ábrázoló köztéri szoborra – az országot járva élő változatával nem találkoztunk.

Lárnaka mai nevét a törököktől kapta. Időszámítás előtt XIII. században a rézbányászat miatt megjelenő görögök alapították, de az arab kalózok fosztogatásainak következtében időlegesen elnéptelenedett. Új honfoglalónak a föníciaiak tették be a lábukat, őket a perzsák, majd a görögök követték. Időszámítás előtt 58-ban partra szálltak a rómaiak. Belefogtak a település fejlesztésébe. Uralkodásuk 320-ig tartott. Ekkor több földrengés rázta meg a várost. Nem építették újjá. Kisebb helyőrségeket hagytak hátra elszórtan, akik az ország délkeleti részét védték az arab betörések ellen. A lassú, de folyamatos építkezések által a középkorra újra számottevő várossá fejlődött. A törökök megjelenése után a XVIII. századra a környék legforgalmasabb kikötőjévé vált. A múltból megérkeztünk a jelenbe. A város jachtkikötőjétől a belváros felé tartva, 20 perc sétát követően megérkeztünk a régészeti lelőhelyre, ahol római kori emlékek között gondolhattunk vissza a régi világra. Az archeológiai lelőhely tárgyi emlékei számban nem jelentősek, viszont a cipők által felvert por mennyisége annál számottevőbb. Két egyszerű gépezetet is rekonstruáltak a szakemberek. Mellettük néhány nagyobb méretű szoboralak, kövek és két darab két méter magas kőkorsó.

Egy évvel ezelőtt a véletlen folytán éppen az ortodox húsvét napjaiban szálltunk meg a városban. Vasárnap egyre fokozódott az utcai petárdázás. Estére polgárháborús csatazajjá fokozódott. Eleinte az erkélyről hallgattam, később az ágyban hanyatt dőlve. Hogyne gondoltam volna a hangfelvételre, de megint lusta voltam. Besötétedett. Szívemhez kaptam, amikor a távolban megszólalt a müezzin imára hívó éneke, majd a keresztény templom harangja. Késő bánat. Mindez akkor idéződött fel bennem ismét, amikor Córdobában jártunk Katival. A Nagymecset belsejében, a muszlimok Ibériai-félszigetről való kiűzése után, aranytól csöpögő katolikus templomot emeltek a győztesek, amely mind a mai napig aktív vallási hely. A hang és a kép összhangja életre kelt bennem. Ám másodszorra is késő bánat. Úgy emlékeztem, hogy a nagy durrogtatás és a két vallási hívójel vasárnap este szólaltak meg. Szombaton némi petárdázás előfordult ugyan, de vasárnap síri csend. Véglegesen elszállt a hang és a kép összeboronálására alkalmasnak tartott utolsó esély is.

Lárnakától északra az első település Pyla. Ékköve a csoda szép kristálytiszta vízű öböl. A föveny szélében leparkoló bérelt buszból ötven indiai fiatal rajzott szét. Távolabbi végében aprócska kápolna. Harangját bárki megkongathatja – megtettük. Indulhatott a séta a nagyváros felé. Ismert volt a ránk váró környezet. Utazásaink során ez az útvonal vált első számú kedvencévé Katinak. A mediterránium közismert növénye az agávé. Igen ám, de akkorára növőket, amelyeket itt lehet látni, máshol aligha. Ötven szálból álló, öt méter magas mini erdő. A növény szára fatörzskeménységű. Aki ismer ennél magasabbakat, nálam lehet bejelenteni.

Ragyogóan sütött a nap. Az enyhe szellő segítette a barnulást. Egyéves, pelusba csomagolt babát próbált anyukája és óvódás korú testvérei vízbe segíteni. A csöppség karjának erőteljes mozdulataival jelezte, köszöni szépen, nem kér belőle. Ám a nagyok gyakran értetlenek, ezért néha rájuk sikkantott. Ebből értettek. Ment, ment bele a tengerbe fél lábszárig, majd gyorsan visszaszaladt kacagva a biztonságos partra. Homoklapátolásba fogtak a feleségemmel. Szó nélkül is értették egymást. Épült a kortárs fantáziaszülemény. Beletette magáét a tökmag is. Telt-múlt az idő, elérkezett a felkerekedés pillanata. Éppen egy újabb legfontosabbal volt elfoglalva a baba. Útra keltünk. A papa utánunk küldött harsány hangjára hátrafordultunk, és lám, integetve búcsúzott tőlünk az emberpalánta.

Az utunkba eső apartmanok fele már az enyészeté, pedig közvetlen vízparti kapcsolattal rendelkeznek. Alig érthető az ok. A tavalyi népes bögrecsárda is zárva. Ha már ez is beadta a kulcsot, valóban nincs miben reménykedni. Kényszerűségből eltávolodtunk a középkék tengertől. Országút mellett bandukoltunk. Útszéli hirdetés előtt álltunk szájtátva: 1590 négyzetméteres villa eladó. A telefonszámot nem írtuk fel. Akit érdekelt volna, attól elnézést kérek. Túl jártunk a lárnakai teherhajó kikötőn is. Az esti húsvéti népünnepélyre csak úgy özönlött a fiatalság. Volt, aki rövid panofixbundában igyekezett, mások pántos felsőben és sortban. A csúcs mégis az a nagykorúság határán átbillent fekete hölgy volt, akivel egy hét alatt kétszer is találkoztunk. A fiatalság összes lendülete lerítt róla: minden részletre kiterjedően megtervezett öltözék, harapdálva ejtett szavak a mobilba, és telefonálás közben mind a tíz ujját kimerevítve tartotta, hogy észrevegyék a mindegyik ujján más-más színű gyűrűt – így kell ezt csinálni. A virág változatos színeivel vonzza be a körülötte döngicsélő porzókat. De egy másféle madár is tudta a dolgát. Szállásunk ablakával szemben jól kivilágított parkoló. A lámpaoszlopon varjú gubbasztott. Szárnyra kapott. A hotel ablaka alatt üzemelő vendéglő felé tartott, ahonnét csőrében salátalevéllel tért vissza eredeti helyére.

Szervezett programmal a Tróodosz-hegység környezetébe kirándultunk. Az odafelé tartó út során kiszélesedett a látókörünk. Szétszórtan elhelyezkedő tanyaszerű családi házak. Zsebkendőnyi területen folyik a teraszos földművelés. Az épületek fele lakatlan. Az országút melletti vendéglők ajtaján többnyire lakat. Szűk, hajtűkanyarokkal tűzdelt rázós utak. A növényzet jellemzően tűlevelűből állt, de bőven akadt lombos fából is. Kiszállva a buszból, négy helyen is szétnéztünk. Astromeritis Nicosiától 30 kilométerre fekszik. A kétezer-háromszáz lélekszámú falu határtelepülés. Puffer zóna. Szerencsésnek vallhatják magukat az itt élő ciprióták. Megúszták a török inváziót, amely éppen a kertek alatt ért véget. Jóval tovább időztünk a második településen. Kakopetria Nicosiától 55 kilométerre délnyugatra található, a Tróodosz-hegység északi lábánál, 667 méteren. Sűrű erdő veszi körbe. Az ősi települést a Kargotis és a Garillis-patakok találkozásánál alapították. A falu modern része, cseréptetős házakkal, a völgy keleti részében. A Megváltó színeváltozásának temploma a régi falu közepén épült. A másik istenháza, a Szent Miklós-templom, a falutól öt kilométerre. A XI. és a XVII. századból származó falfreskóival a sziget egyik legérdekesebb bizánci stílusú szenthelyének számít. A vízi malom 1754 óta őrli az árpaszemeket. Az ősi Kakopetria falu (Ailades) körül 1938-ban végzett régészeti ásatások eredményei mesélnek a múltról. A feltárás során ősi istentiszteleti hely került napvilágra. Főként terrakotta, melyek közül többük Athena istennőt ábrázolja, kis mészkőszobrok, bronz- és vasdarabok. A nicosiai Régészeti múzeumban lettek kiállítva. Nem csak a múltja, hanem a jelene is érdekes a településnek. Évszázadok óta folyamatosan lakják. A régi, de apartmanokká átalakított házak számbelileg uralják az ingatlanpiacot. Akinek ideje engedi, menjen le a patakvölgybe, és a hidakon át tegyen hosszabb sétát. Érdekes volt megtapasztalni, hogy miként vált a település mindennapos részévé a nem csak éltető víz. Kora délután beindították a kompresszort, mely vizet pumpált az út szélében lefutó nyitott csatornába, így párásították a település levegőjét. Másként is folyt a hőség elleni küzdelem. Kőfalról alázubogott a víz, mely szintén az útszéli árokban kötött ki. Mindennek feledhetetlen hangulata volt. A falunézés végeztével a busz felé sétáltunk a feleségemmel. Szemből hajlott hátú, talpig feketébe öltözött, lábát gumicsizmába bujtatott, nyolcvanas nénike érkezett. Mindkét kezében egy-egy vízzel teli vödör. Amikor közelünkbe ért, helyi nyelven ráköszönt Kati: Kálimérá! – Olaszos mentalitással viszonozta a mama: Csaó! – így kell ezt csinálni.

Buszra szálltunk. A Kykkos kolostor közelében a Throni dombon feketemárványból mauzóleum. A független Ciprus első államfőjének, III. Makariosz ortodox érsek nyugvóhelye. Mint ismert, 1974 júliusában az Észak-Ciprust megszálló török katonák agyonlőtték. Emlékét a közelben hatalmas kőszobor őrzi. Hasonmása Lárnakában. Ott még bizakodóan int kezével. A mindkét végében nyitott mauzóleum közelében kilátópont és egy zárva lévő hatszögletű épület. De akadt itt másféle érdekesség is. Előző nap orkánerejű zivatar tarolt a szigetországban. Itt fenn havazott, melyből emberkéz által arasznyi hóember kelt életre. A nap egyre melegebben sütött. Az élet csírája szép lassan beleolvadt saját levébe.

Ciprus és az ortodox világ egyik leggazdagabb, leghíresebb helye, az 1328 méter magasan a XI. században alapított Kykkos kolostor. Legfőbb kincse a Szűz Mária-ikon. A hagyomány szerint Szent Lukács festette. A kolostor ezeréves, de a falak újak. Az évszázadok során az épület többször is elpusztult. Hol a tűzvész, hol a lovagok csatározásai miatt kellett újjáépíteni. Így a mostani épületek közül a legrégebbi is csupán kétszáz éves. A hercegek és vallási elöljárók folyamatosan gondoskodtak a kolostorról. Az évszázadok alatt sok kincset és vallási relikviát összegyűjtöttek a szerzetesek. A legnagyobb tisztelet és érdeklődés a Szűz Mária-ikont övezi. Valószínűleg a XII. századból származik. A csodatévőnek tartott ereklyét a középkorban ezüsttel bevonták, és azóta csak rendkívüli alkalmakkor veszik le a borítását. Úgy tartották, aki ránéz az ikonra, megvakul, és ezt a hagyományt azóta is őrzik. Amikor Ciprust komoly szárazság sújtotta, a kolostor szerzetesei az oltárra helyezték az ikont, és levették róla a borítást. Úgy imádkoztak a természeti csapás mielőbbi befejeződéséért, hogy közben lesütötték a szemüket. A kolostorban sok-sok tábla tiltja a fényképezést, mintha azzal kárt szenvedne a bemutatott relikvia vagy az egyház. Az arany itt is értékként jelenik meg, de ez legyen a rend értékrendje. Ennek kapcsán ne feledkezzünk meg a közelben parkoló, egyházi tulajdonban lévő, nyitott Mercedes limuzinról se. Körsétánk során hallható volt a fakalapáccsal ütögetett falapok kondulása, amely az étkezésre hívást szolgálta.

Közlekedjünk, és legyen egy kis színes is benne. Lárnakai tapasztalat, hogy a taxi droszton kiírják a honnan hova fuvar árát. Távolabbi településre kilométerenként egy euró a tarifa. A közeli nemzetközi repülőtérre a duplája. Szót érdemelnek a buszsofőrök és a hozzájuk tartozó szokásjog. Ayia Napa közelében kirándulva nem szállhattunk fel két egymást félóránként követő olyan körjáratra, amelyről többen is leszálltak. Tele van, mondták a sofőrök, pedig még tucatnyian felfértünk volna rá – szépen sütött a nap, a helyzet szebbik oldalát néztük. A városi járat hátsó ülésén fiatal arab nő utazott egyedül. Hajáról lazán félrecsúszva a kendő. Közvetlenül a leszállás előtt gyorsan megigazította. A távolsági buszon rajtunk kívül egy külföldi hölgy is utazott. Menet közben az első ajtó felé igyekezett. Leszállási szándékát akarta jelezni. Az ősz hajú buszvezető szó szerint magából kikelve ráripakodott, hogy az ülőhelyről tegye. A reptéri busszal a városon túlra tartottunk, és a kedvenc öblünknél szerettünk volna leszállni. Szóltunk a sofőrnek, aki görögül elmondta, hogy nincs megállója a járatnak. Ettől függetlenül, talán a fehér botnak köszönhetően, a megfelelő helyen lefékezett. A távolsági buszokon létezik a full tábla, mely azt jelenti, hogy két ülőhely kivételével minden ülés foglalt. Húsvét vasárnapján belesétáltunk a tájba. A végén egy olyan buszmegállóban kötöttünk ki, melynek pozíciójával nem voltunk tisztában. A járat felől helyi erőtől érdeklődtünk. Közben a nekünk megfelelő távolsági busz begördült a megállóba. A ciprióta a buszvezetőnek felszólt, hogy hova szeretnénk menni, de ő a telítettségre hivatkozva ki akart térni előle. Feleségemmel ekkor érkeztünk az ajtóhoz és miután a sofőr a kezemben meglátta a fehér botot, felengedett minket. A jegyért nem kellett fizetni. Másnap reggel a Lárnaka–Limassol útvonalon ugyanez a szakember teljesített szolgálatot, és mivel nem volt full utaslétszám, a jegyért fizetni kellett. Megjártuk az archeológiai parkot. Érkezett a fulltáblájú expresszjárat, és a kétszeri ismerős szó nélkül felengedett minket (két üres hely volt a buszon). Ingyen utazhattunk.

Ráadásnak másféle különlegesség. Vesszőparipám az egyházi személy bármilyen megnyilvánulásának értékelése. Legyen római, ortodox vagy másféle. Ezúttal a görögkeletiről lesz szó. A két eset lárnakai. A nagy szakállú, hivatali ruhát viselő férfiú hátizsákkal közlekedett az utcán, kezében „teka away” ital. Na, ez már valami. A repülőtéren hasonló öltözetben maga után gurulós bőröndöt húzó egyházfi sétált el előttünk. Neki is kereszt lógott a nyakában. Rá is áldásomat adtam.

Vajon hogyan is volt a belesétálunk a tájba buszos sztori előzménye? A városközpont tengerparti Finiqoudes buszmegállótól a légikikötő irányába, a tengerparttal párhuzamosan indultunk el. A sétány végében a vár, közelében a müezzin tornya. Utcára nyíló egyterű házak következtek. Modern, emeletes épületek váltották. Azt hittük, hogy lakótelep, de nem. Meglátásunk szerint, többsége apartmanház. A tengerpart hosszasan homokos. Szélében vendéglők muzsikálnak. A strand végét a repülőtér kerítése keresztben lezárja. Még a víz felőli részét is tilos átlépni. Aki strandolási szándékkal érkezik Ciprusra, azoknak érdemes ebben a helyben gondolkodniuk. Egy hátránya van. Csak kisebb markettel lehet számolni, szerény áruválasztékkal. A szupermarket a város túlsó végében, minimum négy kilométerre. Térjünk vissza a kiránduláshoz. Lárnaka szélében a Hala Tekke mellett sóstó-rendszer. Tavasszal és ősszel a vándorló flamingók pihenőhelye. Tavaly hűlt helyüket találtuk. Oda, a sós tavak felé tartottunk Katival. Külső ívén kerültük. A legnagyobb vízfelületű tónak mindkét vége orrfacsaróan büdös. Ezúttal százával napoztak a tollasok benne. Legtöbbjük a közepén, kevesebbjük a szélében. Eljutottunk a Mohamed próféta nevelőanyja tiszteletére emelt mecsethez. Vége az aszfaltburkolatnak. Tavaly több teherautót is láttunk távozni innen a földek felé. Járjunk utána. Jól látható a nyomvonal. Külföldi fotósok csapatát előztük. Kisebb-nagyobb sóstavak követték egymást. Útelágazáshoz érkeztünk. Logikától vezérelve jobbra vettük a kanyart. Már-már tapsikoltunk a közeli végcél elérése miatt, de korai volt az öröm. Zsákutcába tévedtünk. Vissza az elágazáshoz, aztán gyorsan bemenekültünk az egyetlen árnyékot adó fa oltalma alá. Jól esett a harapnivaló, és az éjszakán át behűtött víz hűse. Nemkülönben a pörkölő tavaszi nap időleges hiánya. A vizes élőhelytől eltekintve búzaföld uralta a tájat. Megfordult a fejünkben a hátraarc, mégis előre mentünk. A közeli domb tetejéről a távolban lakóházak sziluettje. Megint előre dörzsöltük a tenyerünket. A hozzájuk elvezetőnek gondolt utak a semmibe vesztek. Ekkor látnoki fény gyúlt a fejemben. Megjósoltam, hogy hol fogunk a végén kikötni. Bejött. Ehhez kellett a tavalyi lárnakai gyalogos útjaink emléke, és a látásvesztés következtében a fejemben kialakult térképszerkesztő bioprogram kettőse. Fél óra múlva az oszmán időkben megépített, kőoszlopokon nyugvó fedett vízvezetékrendszernél fellélegezhettünk. Nekivágtunk a gazosnak, fel a dombra. Aszfalton álltunk. Végre. De a megpróbáltatásoknak ezzel nem lett vége. Innen is körülményes volt a további út, sőt, a buszmegállóban a helyes irányt nem tudtuk belőni. Végül a közelben lévő körforgalom egyik útba igazító táblája lett a segítségünkre. Igen, a nekünk megfelelő megállóban történt, hogy az arra járó helyi erő beajánlott minket a sofőrnek, de ő csak azután volt hajlandó a fulljáratra felengedni minket, miután a kezemben meglátta a fehér botot. A leírásból rövidnek tűnő kirándulás kereken 6 órát vett igénybe.

Új nap, újabb célpont. Ahova mindenképpen el szerettünk volna jutni – utazásaink során ekkor került legközelebb hozzám az emberiség, és az emberiség története. Az újkőkori település, Hirokitía. Időszámítás előtt VII. és V. évezred között lakták. A Kelet-Mediterráneum egyik legkutathatóbb állapotban fennmaradt, és legfontosabb időszámítás előtti régészeti területe. 1934-ben fedezték fel. Az újkőkori település a Ciprusi Köztársaság Lárnaka kerületében, a déli tengerparttól mintegy hat kilométerre a Maroni folyó kanyarulatában lévő domb lejtőin helyezkedett el. A kora új kőkorban, i.e. 8100 körül vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népek érkeztek a szigetre, de röviddel később elhagyták. Az állandó lakosok i. e. 7000 körül, valószínűleg Anatóliából vagy a levantei partokról telepedtek át. Ez a kultúra alapította Hirokitíát is. A települést a folyón kívül erős, 2,5 méter vastag és 3 méter magas (a máig megmaradt legmagasabb pontján) kőfal védte. A falon feltehetően több kapun keresztül lehetett átjutni. A település épületei közül eddig húszat tártak fel. A kör alakú házak alapozás nélkül közvetlenül a földre épültek, közel egymáshoz. Külső átmérőjük 2,3 és 9,2 méter. A belső 1,4 és 4,8 méter között változik. Falai mészkőből, vályogból és döngölt agyagból készültek. Kívül többnyire kőből, míg a belső felület égetetlen agyag vagy vályogtégla. Tetejük lapos. Ágakra és nádra rakott agyagrétegből állt. Helyenként nyoma maradt, hogy a fal belső felületét kifestették. Beosztásuk az épület funkciójától függött. Odabent főzésre és fűtésre szolgáló tűzhelyek nyomaira találtak, valamint házimunka és pihenés céljára készített padokra, továbbá oszlopok maradványaira, amelyek felső szint létére engednek következtetni. A falakba ablakokat nyitottak. Feltételezik, hogy egy család több házat is lakhatott – kör alakú udvar köré építkeztek. Életterükben kézi malmokat, valamint kő- és csonteszközöket találtak: tűket, sarlókat. Vallási életükről kisebb kőből és agyagból készült emberfigurák tanúskodnak. A település népessége nem haladhatta meg a 360 főt. A férfiak átlagmagassága 160 centiméter, a nőké tízzel kevesebb. A csecsemőhalandóság magas lehetett. Az átlagéletkor a felnőttkort elért férfiak esetében harmincöt év, míg a nőknél kettővel kevesebb. Halottaikat összekuporodott testhelyzetben, a házak padlója alá temették. Hirokitía lakói elsősorban gabonafélékkel táplálkoztak, de a környéken összegyűjtötték a vadon termő fákról a pisztáciát, fügét, olívabogyókat és szilvát. Birkát, kecskét és disznót tenyésztettek, de vadásztak szarvasokra is. Időszámítás előtt VI. évezred közepén a települést ismeretlen okból hirtelen elhagyták. Évezreden át lakatlan maradt. Új lakói egy másik kultúrához tartoztak, amely a régi lakosokkal ellentétben már cserépedényeket is használt. A települést időszámítás előtt IV. évezred elején hagyták el véglegesen. A Lárnaka–Limassol autópályán expressz busszal is elérhető az archeológiai terület. Ahol leszállunk a járatról, a visszaúthoz ott kell felszállni. Az autópálya hídja alatt át kell haladni, tovább balra, és hamarosan ott állhatunk a bejárat előtt. A bemutató területen a feltárt lakóházak rekonstruált másolatainak segítségével és némi fantáziával kiegészítve elképzelhető, hogy milyen körülmények, valamint feltételek mellett élhettek itt eleink. A legkisebb épületekben az állataikat tartották. A nagyobbakat alvóhelyként használták. Utóbbiak szemöldökfa magassága 1,5 méter, falvastagsága fél méter, legnagyobb ablakmérete 60×40 cm. Mivel Lárnakában szimpatikus magyar családdal találkoztunk, lány és fiú mozgáskorlátozott gyerekükkel meg a nagymamával, ezért megjegyzem, hogy a terület fő látványosságát képező négy teljességében rekonstruált épülettől eltekintve, a többi látnivaló kipipálásához folyamatosan lépcsőzni kell. A terület legmagasabb pontján autentikus kőpad, ahonnan nemcsak a dimbes-dombos tájra nyílik rálátás, hanem az autópályára is.

Egymás mellett üldögélve Katival, elgondolkodtam azon, hogy a hátunk mögött sorakozó rekonstruált épületek eredetijei, az egyiptomi piramisok előtt több ezer éve álltak már. A helyi emberek legelső ismert megtelepedése a növénytermesztés korszakának eleje. Vele felvállalva a röghöz kötöttséget. Én pedig innen nézhetem az autópálya forgalmát. Ezek a járművek, és vele együtt a fokozatosan kialakuló technikai civilizáció összes terméke, az emberi gondolkodás, kreativitás és a munkára fogható kéz összeredménye. Anno, tárgyi molekulái a talpuk alatt, a föld mélyében rejlett még. Onnan bányászta ki, és mindenkori fejlettségének megfelelően összerakta az emberiség java – így kell ezt csinálni.

 

 

 

19. SAVANYÚ SZŐLŐ – Csehország (2023)

 

 

Az osztrák határtól pár kilométerre fekvő Valtice hatalmas barokk kastélya volt a Liechtensteinek fő rezidenciája, a tőle északra fekvő neogótikus lednicei kastély pedig a nyári székhelyük. Csehország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főúri családjának, a Liechtensteineknek kedvenc birtoka volt a két uradalom. Valtice történelmi középpontjában a XIII. században emelt gótikus várat előbb reneszánsz stílusban újjáépítették, majd a harmincéves háború pusztításai után, a XVII. század végén az olasz Domenico Martinelli tervei szerint jelentősen átalakították. Így jött létre az akkori kor legnagyszerűbb barokk épületegyüttese. A Lednicében látható romantikus Lichtenstein-kastély eredetileg XVI. századi gótikus vár volt, amelyet a XVII. században reneszánsz kastéllyá építettek át. A későbbiekben a barokk szellemében, majd a neoromantika és az angol gótika stílusjegyeiben történtek az átalakítások. A kastélyok és a birtok tulajdonosai a II. világháború folyamán ingatlanaikat végleg elhagyták. Ezután az épületek és a parkok állami tulajdonba kerültek, így minden berendezési tárgy épségben, hiánytalanul megmaradhatott.

 A két kastély egymást követő vezetett bejárása, és a nyári rezidencia hatalmas parkjának személyes felderítése remek lehetőség volt arra, hogy a Habsburg család árnyékában folyamatosan jelenlévő történelmi család főúri környezetét magunkba szívhassuk Katival: igaz, ezek a manapság bejárható kastélyok számtalan átalakításon estek át. Mégis. A család egyes vezetőitől nem állt távol a különböző politikai erők közötti merész sakkozgatás, de az ő szemük előtt is az életben maradás, a túlélés lebeghetett. A nyári kastély parkja grandiózus lehetett, figyelembe véve a vízi közlekedésre is használható öntözőcsatorna rendszert.

Hogy mi mindent megengedhettek maguknak a családfők, arra ékes példa, hogy amikor a parasztoknak nem tetszett az építendő templom kereszténységen belüli hovatartozása, helyette bosszantásul hatalmas kilátótornyot építtetett a családfő. A fölösleges műtárgy csillagászati összegbe került. Az építkezés befejezése után a vadételek mártással és borral helyett nem kellett áttérniük a zsíros deszka vereshagymával gasztronómiára.

 

 

 

20. JORGI – Mestia (2023)

 

 

Hazánktól nem esik távol a Kaukázus georgiai fővárosa, Mestia, de a magyar fapados menetrendje pár órás megcsúszás esetén keresztbe tehet a gyors eljutásnak. Kutaisziből Mestiába naponta két kisbusz közlekedik (220-242 kilométer). A buszpályaudvarról 8 óra 30 perckor és 10 órakor indulnak járatok. Öt és félórás gurulás, bár az út nagyobb része kimondottan látványos, mégis türelmet igényel. Hasonlóképpen alakul a visszaút is, mert Mestiából Kutaiszibe naponta egy járat indul (igény esetén több egymásutánban), mégpedig 8 órakor. Mindkét út során a járat elhalad a nemzetközi repülőtér mellett: visszafelé megáll ott. A menetjegyek elővételben is megválthatók. A telítettség miatt erősen ajánlott (negyven GEL). Másnap hajnalban startol a fapados.

Első utunk alkalmával részletesen írtam Kutaisziről, ezért most csak érintőlegesen róla. Télen nem, de nyáron üzemel a folyópartról a dombra a víz felett áthaladó, a múltba közlekedő kabinos felvonó. Magaslati végállomása a szovjet időket idéző vidámpark. Kevésbé érdekes a helyieknek, de tökéletes nosztalgiázásra az egykori keleti blokk országaiból érkező idősebb korosztálynak. Viszont új színfoltot jelenthet a nyugatról idekalandozó fiatalemberek életében. Kéttucatnyian bolyongtunk benne. A város parkjairól is érdemes megemlékezni. Szemnek tetszetősek. Látványukon túl fontos közösségi terek. Itt nem csak az otthonról magával hozott széken üldögélő idős asszony érzi jól magát, hanem a fülükben sárga bilétát viselő kóbor ebek is. Ők nem csak itt szunyókálhatnak háborítatlanul, hanem a késő esti és hajnali órák között a nappal forgalmas főútvonalak közepén is. A lakóépületek egy része vakolatlan. Oka elsősorban a szegénységre vezethető vissza. A kitörött ablaküveget gyakran farostlemezzel pótolják, amelyről a Kőleves című magyar népmese jutott eszembe. Mindezek fényében figyelemre méltó a környezet tisztasága. Szállásunk a főtér közelében, mellékutcában várt ránk. A jóformán autómentes környezetben a helyi apróságok és kiskamaszok együtt bandáztak. 22 órakor hazamentek vacsorázni, hogy fél órával később, további 30 percet együtt lehessenek még. A következő eset tovább vall a grúz anyáról. Vegyeskereskedésbe tértünk be a feleségemmel. Látszólag senki nem tartózkodott odabent, ám a paraván mögül a mellén szopós csecsemővel előkerült a boltos kisasszony.

A Kutaisziből Mestiába tartó kisbusz a teljes telítettségre várakozva, a menetrendhez képest, akár félórás késéssel is indulhat. Nem csak utasokat szállít, hanem a helyi GLS futár szerepét is betölti. Esetünkben akkumulátort és autógumit fuvarozott házhoz. Megszólalt a zene és indult a járat. A környezet egyhangú, szegényes falvak maradtak el mögöttünk. Üde színfoltot az útszélében szabadon legelésző tehéncsapatok jelentettek. Lehangolót pedig a fele számban üresen álló egyemeletes, újszerű teraszos házak. Bő két óra elteltével a Kaukázus lankáihoz megérkezve egy csapásra megváltozott a táj. A szerpentin mindkét oldalában egészséges erdő vonta magára a figyelmet. A lombok között átszűrődő napsugarak meseszerűvé tették a rengeteget. A háttérből széles folyam jelentkezett be. A mély folyóvölgyben a köveken átbukva tajtékos ár zúgott a síkság felé. Az országúton vízfolyásnak felfelé haladtunk. Eleinte zöld színt öltött magára a víz, később szürkére váltott. Órákon át tartott a Kaukázus hatékony önreklámja. Aki hisz neki, jól jár.

Embere válogatja, hogy a különböző kultúrájú országokban kinek-kinek mi kelti fel az érdeklődését. Én nyitottan állok a furcsaságok elé. Amennyiben szokatlansága ellenére elnyeri tetszésemet, máris bekerül az életre szóló emlékek sorába. Ilyen a mestiai szarvasmarhák léte. Esetükben annak kellett történnie, hogy reggel ajtót mutassanak a gazdák nekik. Nem lévén csordás, magukat hajtják ki a zöldre, amely lehetett a kórház kertje, közpark, útszéli gyepűtöredék vagy folyóparti susnyás. Ráérősen ballagtak az utcácskákban vagy a főútvonal kellős közepén. A közlekedési szabályokkal tisztában lévő szarvasmarhák a járdán libasorban követték egymást. Tehén, bika, egyre ment. A vezérállat nyakában éles hangú kolompféle. Az úttesten ráérősen bambuló négylábúakra nem dudáltak rá a gépkocsivezetők, inkább kikerülték őket. Bezzeg, amikor a kimerítő hegyi túráról a településre visszaérve az úttesten gyalogoltunk Katival, ránk tülköltek. Néha már-már úgy éreztem, mintha a településen a hatalmat átvették volna a marhák.

Örök emléknek álljon itt egy másik eset is. Záporozó könnyeivel telesírta a tájat az eső. A szállás pázsitos kertre nyíló ajtaja, ablaka tárva-nyitva. A bádogtetőt verő csapadék kopogása, az ereszcsatornában alázubogó esővíz csörgése, és a krokodilkönnyeit hullató égi áldás idillje egyedülálló élmény, párosulva a csapadék által felerősödött zöld illatával. Tompa morajlással és éles reccsenéssel zengett az ég. Egy-két cikázó villám tökéletessé tette az összhatást. De mindez hagyján is lett volna, mert ilyen természeti jelenséggel néhány helytől eltekintve, a kék bolygó bármelyik pontján találkozhatunk. Mestia viszont magas hegyekkel körbeölelt, tengerszint felett 1500 méter magasan fekvő völgyben található. Amennyiben vette volna a fáradtságot Kati, és a kényelmes ágyból kimászva az udvarba tartott volna, lábujjhegyre állva, mutatóujjának begörbített végével könnyedén megcsiklandozhatta volna az esőfelhő hasát. Ám nem tette. Helyette az ágyban hanyatt dőlve nézte, ahogyan az egyik felhő nekiütközve a hegynek felfelé távozik a völgyből, hogy később őt egy másik felhő a magasból alábukva felváltsa. Kedvükre jöttek-mentek a különböző zordságú és csapadéktartalmú fellegek, mi pedig a kényelmes ágy nyújtotta úri kényelemből megfigyelhettük a természet eme látványos játékát. Mi nem fanyalogtunk az egész napon át tartó esős, záporos, zivataros időjáráson, hanem teljes valójában kiélveztük. Másnap új felvonás vette kezdetét. Az égbolt magasából olykor-olykor előbukkant a tüzes napkorong, jelezve, ő is része a megunhatatlan természetnek. Kitisztult az ég. Perzselő napsugarak szárították a nedves tájat. Harsogó zöld színben pompáztak a hegyek. Lehet-e még mindezt fokozni? Igen, itt a Kaukázusban, szinte a végletekig lehet. A 2100 méter magasan véget érő fás-cserjés növénytakaró után élénkzöld füvű alpesi legelő váltja a tájat, hogy azokon túl körpanorámát nyújthassanak a hóval fedett hegyvonulatok. Mindezt ágyban fekve, ülve végignézni, felülmúlhatatlan.

Vége a lustálkodásnak. Talpra fel. Nézzünk szét a közeli és távolabbi környéken. Mestia lényegében üdülőfalu, pár ezer állandó lakossal. Az épületek zöme egyszintes faház. A szovjet időket idézi. Meghatározó szállodái kétemeletesek. A központi parkot gyeptéglával füvesítették. A fával gazdagon beültetett területen árnyékos padok várják a megpihenni vágyókat. Az állandó párát a gyors folyású gleccserfolyam állandósítja. Él és virul a természet. A főutcától két házzal beljebb zöld növényekkel teli sziklafal tör az ég felé. A vérzivataros időket a Szvan tornyok jelenítik meg. Két-három emelet magasak. Alulról felfelé keskenyedő négyszögletes épületek. Embernek és állatnak egyaránt védelmet nyújtottak az ellenséggel szemben. A legjobb állapotban lévő torony ma már múzeum. Ingyenesen látogatható. A helyi Néprajzi múzeum tárlói viszont borsos árú belépőjeggyel nézhetők meg (20 GEL). Nem nagy szám. Érmék, régi korok ruhái, bútorai és fegyverei a tárgyi kínálat. Mi más is jelenthetné a megélhetés fő forrását a helyiek számára, mint az idegenforgalom. A túrafelszerelést árusító boltocskától a pirinkó családi étkezdéig megtalálható itt mindenféle kereskedelmi egység, de előfordul lehúzott redőnyű üzlet, szálláshely. Amolyan istenháta mögötti hely. Vékonyka köldökzsinórral bekötve a világgazdaság vérkeringésébe.

Sildes sapka, hosszú ujjú túraing, hosszú szárú nadrág, terepre való csuka, és indulhat a túra. A tízből tízes ultraviola sugárzással nem szabad viccelni. Aki tréfára veszi, könnyen pecsenyekacsára sülve térhet vissza a szállásra. Megfigyelésünk szerint a kiszemelt kaukázusi turistacélpontok elérését terepjáróval részesítette előnyben a legtöbb külföldi. Mi a maradiak elvét vallottuk. A Chaladi gleccserhez a települést a reptér irányában hagytuk el, mely a Tbilisziből érkező és odainduló gépek pályája. Két kilométer után az aszfaltot földút váltja, onnan a huzalhídig mintegy 10 kilométer hosszan. Kerekeitől megfosztott tartályautó, két kiszuperált lakókocsi felhasználásával faház, békakoncerttől hangos ártéri erdő, vízátfolyások szabdalta poros út, és velük párhuzamosan, a zúgva hömpölygő hegyi folyó a körkép. Szemből ridegtartású ló poroszkál, melyet a fák mögül előkerülő, jó bőrben lévő kutya hangos ugatással elkerget. Ösztönös viselkedését követően mellénk szegődik túravezetőnek. Egy másik keverék is hozzánk csapódna, de csaholva megfutamítja. Kiváló helyismerettel rendelkezik. Láb mellett követ minket, mígnem a fák közé iramodik, ahonnét a mélyebb vízbe hasast ugró kutya hangja csattan fel. A fák sűrűjéből víztől csatakosan kerül elő. A földút egyre jobban beszűkül. A távolban tucatnyi parkírozó dzsip. A gleccserfolyó felett átívelő másfél emberszélességű, kissé viharvert huzalfelfüggesztésű hídon olyan lazán inal át a négylábú túravezető, mint kés a vajon. A túlparton dús vegetációjú erdő-ben kapaszkodunk felfelé. A lábunk alá kerülő csapáson körültekintően lépkedünk. Kiértünk a gleccserfolyóhoz. A vészesen beszűkülő ösvény miatt megálltunk. Úgy döntöttünk, innen tovább csak Kati megy. Én pedig leültem egy fatönkre. Egy óránál is hosszabb időbe tellett, mire visszaérkezett. Mint elmondta, helyesen döntöttünk. Az ösvény további része lényegében jelzetlen. A folyó mellett veszélyesen beszűkült vagy teljesen leszakadt. Két kihívást jelentő sziklatömböt is meg kellett másznia, mire a cél közelébe érkezett. Ott már csak kő kőhátán. Minden nehézség nélkül odamehetett volna a talaj felszínétől kissé magasabbról a Föld gyomrából előtörő árhoz, de nem tette. Miért? A jelentős éjszakai és nappali hőingadozás következtében, valamint a kőhegyek mállékonysága miatt a sziklákról rendszertelen időközönként leváló kisebb-nagyobb kövek alágörögnek a mélybe. Akit eltalál, annak annyi – sajnos, van rá magyar példa is. A Chaladi gleccser látványáról elismerően tett említést a kissé fáradtnak tűnő feleségem. Én pedig arról számolhattam be neki, hogy a pörkölő napsugarak elöl nem volt hova elmenekülni, meg hogy komoly agyi zajterhelést jelentett a tőlem pár méter távolságban dübörgő folyam. Útra készen álltunk. Szétnézett Kati. A négylábú túravezetőnek nyoma veszett.

Internetes beszámolóban találtam rá a Mestia egyik mellékutcájából a Koruldi tavakig tartó túraútvonalra. Az 1200 méter szintemelkedéshez 8-10 kilométer közötti távolságot adtak meg. Bevallom, komolyan elgondolkodtatott az út nehézsége. A gyakorlatban a számadatsor annyiban módosult, hogy a távolsági adat 7,4 kilométerre csökkent. Önmagában véve elhanyagolható apróság lenne, de a jelentős szint miatt korántsem. Pirkadat előtt indultunk a szállásról. A piros turistajelzésen az első 2,9 kilométeren 600 méter szint várt ránk. Nem beszélve a terep jellegéről, amely nem sima ügy még egy látó számára se. Hatvan felett nem is olyan rossz. A település fölé magasodó, hegyen emelt kereszthez tartottunk. Néhány bikát és tehenet kerülgetve jutottunk ki a meredeken emelkedő lakott részből. Fák sűrűjében nyomultunk. Aki a Kaukázus jelzett, de kitaposatlan útvonalait első ízben járja, előre nem tudhatja, milyen kihívások várnak rá. Az egyvégtében zihálásra okot adó meredély technikailag is komoly kihívást jelentett. Folyamatosan, hajszálpontosan az előre megadott helyre kellett lépnem. A hajtűkanyarokat és a lépések eltérő magasságát csontra kellett venni. Nem beszélve a faágak alatti és közti bujkálásról. Több alkalommal is méternél mélyebb szűk köves vízfolyásban nyomultunk felfelé. A szakadatlanul meredeken emelkedő terep, valamint a zárt és dús lombtenger, tovább nehezítette az oxigénfelvételt. Inkább kín volt, mintsem természetjárás. Mindezek nem csak engem merítettek ki teljesen, hanem a folyamatosan segítségemre lévő Katit is. Mindkettőnk agya forrt. Útközben azon lamentáltam, vajon hogyan fogunk ezen a nyomvonalon visszajutni a településre. A gond az volt vele, hogy a kezemben lévő 120 centiméter hosszú jelképes túrabot túl rövid volt. Lefelé araszolva vele semmit nem tudtam volna kezdeni, mert az alja nem érte volna el a talaj szintjét. Normál méretű túrabottal sem lett volna másként. Menet közben megegyeztünk, hogy a kereszttől nem megyünk tovább. Talán két órába is beletelt, mire körülöttünk ritkulni kezdett a rengeteg. Autók által járt földútra értünk ki. Fellélegeztünk. Irány felfelé. A járhatóság szempontjából az előzőekhez képest idilli volt az út, de az elfogyó levegő miatt továbbra is gyakran megálltunk. Az egyik erős kaptató végén, a hegyről visszafelé fordulva jobbra lenézett Kati, és jóval alattunk megpillantotta a keresztet. Ekkor döbbentünk rá, hogy útközben valahol eltévedtünk – a visszafelé úton a kereszttől lejjebb rátaláltunk a helyes nyomvonalra. Irányt módosítottunk. A keresztnél valamennyivel magasabban elterülő, állattartásra és frissítőpontnak berendezkedett farmnál kötöttünk ki. Kulturáltan kinéző hölgy látta el a mindenes feladatkört. A hely szállásul is szolgálhatott számára. Az épületek körül juhok legeltek. A rém egyszerű bögrecsárda patikatisztaságú. Aznap mi voltunk az első vendégek. A túrakiírás szerint a keresztig a menetidő 2 óra. Mi kerülő úton a keresztnél magasabb pontig, majd onnan le a bögrecsárdáig, 2 óra 30 perc alatt jutottunk el.

Teljesen elfáradva lerogytunk a padra. 2150 méter magasan pihegtünk. Míg a feketére vártunk, bőven maradt idő körbenézni. Napfelkeltétől szikrázóan sütött a nap. A fás és cserjés növényhatár felett zöld füvű hegyoldalban tátottuk a szánkat. A minket körbevevő hegyek alul zöld növénytenger, a magasban a láthatárig hó és hó. Mint a mesében, vagy az emberi elme vágyálom képzeletében. Nem lehetett betelni vele. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy a nap heve elől árnyékba kellett vonulni. Közben megérkezett a kifogástalan minőségű kávé. A háziasszony az állattartásból és a bögrecsárda bevételéből tarthatta el magát. Mindeközben rálátás nyílt a Koruldi tavakhoz tartó dzsipek útvonalára is. Felvilágosított a feleségem, nyílt terepen az autók által használt földutat kell követni. Ennek mindketten megörültünk. Egybehangzóan döntöttünk, továbbmegyünk.

Az itt töltött egy óra alatt mindketten teljesen regenerálódtunk. Ha nem is szöcskeként ugrottunk talpra, de elindultunk. Kezdetnek máris dönteni kellett, hogy a rövid, de piszkosul meredek kaptatót válasszuk, vagy a nagy kerülővel, de lankásan emelkedő utat. Az előbbi mellé tettük le voksunkat. Ez lett túránk legmeredekebb szakasza. 4,5 kilométer, és 550 méter szint állt előttünk. Az út eleje nem jelentett fizikai kihívást, de idővel bekeményített a terep. Lépéseink lassúbbodtak, fogyott a levegő – Katinak az enyémnél nagyobb a tüdőkapacitása. Olykor-olykor megálltunk erőt gyűjteni. Minden egyes meredély előtt reménykedtünk, biztosan ez lesz az utolsó. Nem így történt. Újabb és újabb kaptatók vártak ránk. A füves hegyoldalban, de a hóhatár felett is turisták sátoroztak. Legelésző szarvasmarhák is színesítették a környezetet. Időnként dugig tömött dzsipek poroltak el mellettünk. Az ablakok mögül kíváncsi tekintetek szegeződtek ránk. Rajtunk kívül senki nem lihegett a tájban. Megkönnyebbülten vettük tudomásul az első tó elérését. Körülötte legelésző marhák, ridegtartású lovak. Ahogy voltunk ledőltünk a zöldbe, és belenyúltunk a hátizsákba. Közeli kilátóponthoz igyekeztek a terepjáróval érkező turisták. Oldalvást pillantva kiderült, a velünk egy magasságban lévő hegyet hó borítja. Később arra figyeltem fel, hogy valaki bökdösi a jobb karomat. Odanyúltam, de nem nyúl volt, hanem egy paripa, aki orrával felállásra noszogatott. Én nem, de Kati úgy megijedt tőle, hogy majdnem a rét túlsó végéig szaladt. Amikor észrevette, hogy a vadi új hátizsákjára ráharap a kese színű állat, ellentmondást nem tűrve, egy dacos rántással kiragadta a szájából – nevettünk rajta.

Mestiából nézve is szépek a havas hegyek, a kávézó teraszáról szemlélve csodálatosak, de innen, 2700 méter magasból egyenesen káprázatosak. A kávészünet és az eltévedésből adódó plusz időket figyelmen kívül hagyva, a menetidőnek megadott 3 óra 58 perc alatt teljesíthettük a távot. Több mint elégedettek voltunk magunkkal. Nagy levegőt vettünk, és leindultunk a hegyről.

Egyre több botos turista jött szembe velünk. Mestiától a keresztig dzsippel utaztak, onnan gyalogosan folytatták az utat. Felfelé jövet az egyik terepjáró kerekével féloldalasan beszorult az útszéli vízelvezető vájatba. A csávából vontatókötéllel kihúzta az egyik kollégája. A levegőhiány már nem gyötört minket. Kényelmesen sétáltunk lefelé. A hegymenet tudatával felvértezve elégedetten vettük a felfelé iparkodó túrázók erőpróbáját. A kávézó teraszát nem hagyhattuk ki ezúttal sem, hadd legelésszen Kati szeme. A kereszttől nem az erdőn át kanyargó piros jelzésű turistaúton ereszkedtünk tovább, hanem a négy kerék meghajtású dzsipek nyomvonalát követve. Viszonylag gyorsan szedtük az egyre fáradó lábunkat – a meredek lejtmenet is erősen igénybe veszi az izmokat –, de a kereszttől csak 12 kilométert követően érkeztünk meg a kiindulóponthoz. Útközben Kati jó messzire, a gazosba elhajította a turistabotokat. Így van ez, ha a természetjáró több mint elégedett a megtett úttal. Teljesen elfáradtunk. Nem baj. Ez a túra már végérvényesen a mienk lett.

Harmadik kiruccanásunk az élményturizmus jegyében telt el. A Mestiából Usguliba tartó országút felderítése során találtunk rá a település szélétől a 2348 méter magasig közlekedő, két egymást váltó szakaszú síliftre. Az első felében beülős, a másodikon kabinos. Ezúttal madártávlatból élvezhettük a Kaukázus lényegében háborítatlan zöld óceánját. Innen pillanthattuk meg az Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott településéhez felvezető kétsávos országutat. Mestiából Usguliba 46 kilométer a távolság (az utolsó pár kilométer nem készült el még). Odáig falvakat érintve turistaútvonalon is el lehet jutni. Nem csak az európaiak körében közkedvelt nyomvonal, az összes lakott kontinensről érkezve járják. A felvonót többnyire hátizsákos fiatalok veszik igénybe (20 GEL). A felvonó felső végállomásán vált világossá, hogy onnét több célpont is elérhető gyalogosan. Kíváncsiságból elballagtunk a turistaútvonalakat jelző információs táblához. Kiderült, hogy onnan 6,5 kilométer után megérkeznénk a 850 méterrel lejjebb lévő Mestiába. Ám ezúttal sziklaszilárdan ragaszkodtunk az újdonság erejével ható élményturizmus kényelméhez. A túra helyett a közeli kávézó teraszát választottuk.

Ragyogó napsütésben fürdőzött a táj. Kellemes meleg vett körbe minket. Jó volt ráérősen elidőzni odafent. A fekete szürcsölgetése közben a jövő évre tervezett kaukázusi programot ecsetelgettük. Usguli lesz a cél. Hiába, mindent a maga helyén kell kezelni. Aki szintén fel szeretné keresni Usgulit, érdemes tudnia, hogy Mestiából naponta csak egy marsrutka közlekedik oda és vissza. A járat 10 órakor indul. Visszafelé 15 órakor (20 GEL). A taxi ára ennek a duplája. Vajon miért érdemes odatartani? Sorolom: látótávolságban a Nagy-Kaukázus legmagasabb, nyáron is havas ormai; 12 kilométerre a Föld gyomrából gleccserfolyam tör elő; pár 10 kilométerre az orosz határ; a XI. század óta lakott zsáktelepülés egyedisége.

Vajon mindezek felülmúlható-e? Azzal előzetesen tisztában voltunk, hogy a szállás füves udvarából pazar rálátás nyílik a település körül magasodó zöld, majd havas hegyekre, de hogy ezzel egyenértékű emberi vonatkozású élményben is részünk lesz, nem. A szálláson a nyolcvanon túl lévő nagymama fogadott minket. Hamarosan megérkezett az ötvenes apuka fiával, Jorgival. Nem látásom okán többé-kevésbé fel vagyok készülve a váratlanul felhangzó, több mint szokatlan hangokra is. A harmincas fiatalember sodrólendületű erőteljes halandzsaszövegével néhány szál hajamat kapásból égnek meresztette. Vettem a lapot. Mint kiderült, Down-szindrómás. A helyzettel meg kellett barátkozni. Könnyen ment. Életünkben új színfoltot jelentett a szeretetre méltó Jorgi. Egész napját a rá százegy szemmel és nevelő célzattal figyelő édesapja mellett tölti. A napi túrából hazaérve az udvarban állva kezével közlekedési rendőrként irányított a szobánk felé minket. Ha napközben ledőltem az ágyra, odajött az ablakhoz és bekukucskált rajta. Odalépett hozzá Kati, és mutatóujját szája elé tette – a kert végéből sietve érkező édesapját már ő is így várta. Reggel a vizes fürdőpapucsot a szobaajtó elé az udvarra kitette a feleségem, az ajtót nyitva hagyta. Amikor arra járt Jorgi, a lábbeliket kézbe vette, és ujjal mutatta Katinak, hogy azoknak odabent a helye – a kérés teljesítve lett. Másnap megismétlődött a szituáció. Kezébe kapta a papucsokat, és gondolkodás nélkül bevitte a szobába. Talán ekkor dönthette el véglegesen, hogy nem fog megházasodni. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a bolti vásárlás során egy tábla ajándékcsokoládé is belekerült a kosárba. Átadásakor az udvar másik végében kerti munkát végző édesapa odasietett hozzánk és jelezte, hogy az ilyesmivel, akaratunk ellenére is, esetleg rossz szokásra szoktatjuk a fiát: végül ő kapta meg az édességet. Ezután hálája jeléül egymásután kétszer meghajolt a feleségem előtt. Megfigyeltük, hogy az édesapa arra nevelte a fiát, hogy figyelje azt, amit ő tesz, és tegyen úgy ő is. Ebből túl nagy baj nem lehet – okoskodhatott.

Elérkezett a búcsú pillanata. Érkezésünkkor jelezte Kati, hogy a házigazda után a fia is nyújtja a kezét: a kézfogásból másodperc alatt kikapta a kezét. Erre voltam felkészülve. Kati az édesapával állt szemben, én Jorgival: az édesapa Katinak kezet csókolt, nekem meg Jorgi – mindannyian jót nevettünk az eseten. Persze ez a nevetés nem az a nevetés volt. Mélyen megérintett minket az emberi vonatkozása.

 

 

 

21. KERÉKBE TÖRÉS HELYETT – Granada (2023)

 

 

Ez az utazás Granadáról szól, ám mégsem ott kezdődött, de még csak nem is Malagában. Történt a budapesti felszállást követően félórával: erős turbolenciába került a gép. Jobbra-balra dobálta a légköri egyenetlenség. Mindaddig nem jelentett problémát számomra, mígnem vészjóslóan elkezdett recsegni-ropogni a kabin. Fokozatosan belém költözött a félsz csírája. Néhány percig tarthatott a katasztrófafilmbe való jelenet. Miután visszaállt az alaphelyzet, hangtalanul fellélegeztek az utasok. Szép lassan megindult a duruzsolás. Szervizkocsiját maga előtt tolva megérkezett a légiutas-kísérő. Megkértem, hogy amennyiben van rá lehetősége, kérdezze meg a pilótától a repülőgépet ide-oda vető szél sebességét. Bár kedvesen fogadta a kérést, de ennyi és nem több. Hazatérve továbbra is foglalkoztatott a téma, ezért kérdésemmel megkerestem pilótaismerősömet. Elmondása szerint nem kell feltétlenül szélviharnak lennie. Ellenkező irányú légköri futóáramlásokról beszélt. Sebességei között a különbség 80 kilométer/óra is lehet – kiegyenlítetlen légköri viszony.

Már az első utazás alatt megkedveltük a hangulatos andalúziai nagyvárost, Malagát. Utolsó utunk alkalmával a buszból elénk táruló, a földből kinövő színes üvegekből összerakott épület látványa felkeltette feleségem kíváncsiságát. Késő bánat. Mindjárt indul a fapados. Ezúttal ezt a látványosságot kerestük fel elsőnek. A rakpart sétánnyá átalakított szélében áll a malagai Pompidou központ. December ellenére melegen sütött a nap, 20 Celsius fok körül lehetett a levegő hőmérséklete. A formabontó külsejű kulturális intézményben nehezen értelmezhető kortársalkotások késztettek fejtörésre. A kőoszlop tetejébe egymásra felhelyezett autóabroncsok motiváltsága lehetett részemről, például a gördülő idő. Több méter magas szék tornyosult előttünk, amely alá alkalmi kortársalkotóként sámlit tettem volna, egymásra figyelés címmel. De ha a sámlira királyi korona is került volna, a címe lehetett volna: fejétől bűzlik a hal. Szóval, ilyen műremekek tömkelegével kápráztatták el a magunkfajta gyanútlan betérőt. Nekem a plafonról a járófelületre vetített, alig hallható dokumentumfilm vált kedvencemmé. Két és fél méterszer másfél méter alapterületre fekete-fehér lüktető városi utcaképek rajzolódtak.

Művészi beütéssel felvillanyozódva továbbsétáltunk a homokos strand irányába. Tüdőnkbe friss levegő tódult. Napágy napernyővel öt euró. Fiatal pár kézen fogva gázolt a lágy hullámokban. A közeli vendéglőben forró homokon sütött hal sült krumplival húsz euró. A mediterrán hangulatot repkedő, csivitelő hullámos papagájok fokozták. Betértünk a bikaviadal arénába. Rendre időszakos, ingyenes fotókiállítással várja az érdeklődőket. Ezúttal nem találtunk említésre méltó kockára. A közeli lépcsősor tetejében úgy döntöttünk Katival, a továbbiakban nem a várba tartunk, hanem a járatlan útra térünk. A sétány magasából, a sokemeletes lakóházak függönytelen ablakain át, diszkrét betekintés nyílt a helyiek mindennapos életére. A kaptatóvá váló út vége a tengerpart fölé magasodó, körpanorámát elénk táró kilátó lett. Visszatértünk a szorosan vett belvárosba. Kisebb terület, karácsonyi vásár. A bejáratoknál rendőrök posztoltak. A közösségi térben a szülők mellett nekünk is jutott hely a padon. A piros műfűvel leborított terület elsősorban nem a bazári kufárkodásról szólt, hanem a kölykökről. A szalmabála kiváló hely a hancúrozásra. A kisebbeknek körhinta és nagyadag fagyi járt. Fociztak és elszántan kergetőztek a tíz évnél fiatalabb kölykök. Másra is felfigyelhettünk. Egyéves forma babát, szájában cumival, apukája a szalma közepébe ültette. Körülötte óvodáskorú csemeték szaladgáltak. Egyikük a bátyja, aki melléje érkezve kezével megsimogatta az öcskös kobakját. Szájából kihúzta, majd gyorsan visszadugta a cumit, és szélvészként iramlott tovább sürgős dolgára. A banda többi tagja is szeretettel fordult a leendő kis haver felé. A fejleményeket meleg tekintettel figyelte a padon egymás mellett ülő szülőpár. Kisvártatva felállt a papa, és odalépett legújabb szeme fényéhez. Hasra fektette, és mászómozdulatokra tanította. De túl az alkalmi vásár emberarcú életterén, a város más szegletében is szembeötlő volt a szülő-gyermek kapcsolat foka. A kávézóban ülő mama ölében ott pislogott az egyéves baba. Szájába forró csokiba mártott csurrosz került. A hároméves már saját kezűleg öntötte magába a mennyei lét, és aktívan bekapcsolódott a felnőttek beszélgetésébe.

Hanyatlóban a nap, ereszkedett a szürkület. A belváros régi építésű házai között a sétálóutcában tartottunk visszafelé a szállásra. Okát eleinte nem értettük, de egyre többen érkeztek tömött sorokban oda, ahonnan mi éppen távozni szándékoztunk. A karácsonyi lámpafüzérek gyújtásának kitüntetett időpontjára érkeztek elegánsan öltözve a malagaiak. Negyedórás, fülsértően hangos, vegyes zenei produkció kísérte. Inkább negatívan gondolok vissza rá, mintsem semlegesen. Utána mindenki ment arra, amerről az imént érkezett: kivéve minket.

Előre elterveztük, kirándulunk egyet a környéken. A 2-es számú városi busz külső végállomásától a közeli arborétum felé tartottunk. Az autópálya fölött átvezető második híd előtt nem balra tértünk, hanem jobbra. A családi házak felől kerítéssel határolt természetvédelmi területre megérkezve meredek kaptató. Nekiveselkedtünk. Tanulságos volt a magasból megfigyelni, milyen mértékben képesek a völgykatlanban futó autópálya zaját felerősíteni a dombok. Néha egy-két tereptárgy elzárta a dübögő, surrogó hang útját – ilyenkor siket csend a tájon. Fejünk felett vastag felhőpaplan. A tájkép kies dombok látványa. Többször is elhaladt mellettünk a nemzeti park járőrautója. Az út mellett gyakran függőlegesen szakadt le a partfal. Alattunk dús növényzetű mélyedésben folyam zúgott. A többnyire fenyők uralta tájat pár magas szálból álló agávékolónia tette változatosabbá. Útelágazáshoz érkeztünk. A felfelé törő ösvényt választottuk. Zárt kerítéssel körbevett, nem kismiska lovastanyához érkeztünk. Visszafordultunk. A másik földút sima ügy lett: bringások, futók, nyugdíjaskorú fickó két kutyával. A szekérút mellett düledező tanyaszerű épületek, de elhagyatott kúria is színesítette a palettát. Jókedvünket nem ronthatta el az időnként cseperegve eleredő eső. Élveztük a tájba belesimulást. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a természet részét képezi. Ám a távolban fenyegetően tornyosuló koromfekete fellegek mégis csak idő előtti visszafordulásra bírtak minket.

Malagából Granadába távolsági járattal utaztunk. Inkább autóúton, mintsem autópályán haladtunk. A köztes tájat a kopár hegyek jelzővel illethetem. Miután elfoglaltuk a granadai szállást, elsiettünk az Alhambrába, hogy elővételbe jegyet váltsunk. Látszólag fölöslegesnek tűnt az iparkodás, mert a városban hat teljes napot terveztünk eltölteni, mégis. Kevéssel záróra előtt felérve a dombra, becsukva találtuk a pénztárat. Közelében két fiatal alkalmazott állt. Elmondtuk jövetelünk okát. Talán a fehér botnak betudhatóan a fiatalabb hölgy pártfogásba vett minket. A számítógép monitorjáról kiderült, hogy csak a hatodik napra tud teljes jogosultságú belépőjegyet biztosítani. Fellélegeztünk. Ám ez sem ment simán, mert a digitális ördög belebújt a rendszerükbe. Jóakarónknak többszöri próbálkozást követően sikerült kiűznie onnan. Kezünkben a jegyekkel megtudtuk, többnapos ünnep miatt, a szokásosnál jóval többen váltottak előre belépőt. Mázlink volt.

Nemcsak a főútvonalak mentén, de még a mellékutcákban is tömegek vonultak. Gyakran találkoztunk összefogódzkodva, csatárláncba felfejlődve nyomuló hármas női különítményekkel. Mentek, mint a tank. A szószátyár spanyolok, és a velük tartó kisgyerekek hangpárbaja eredményeként – hangerejükkel rákényszerülve, hogy ők is hallhatóvá váljanak – a végén már elnevettük magunkat. Másra is érdemes volt odafigyelni. A belvárosban új és régi építésű lakóházak vegyesen. A lépcsőházak csillogtak-villogtak. Előttük életre keltett kő virágosládák. Az épületek között zöld, burjánzó parkok. Az ingatlanközvetítő kínálatát nézegetve, a lakások négyzetméter árai kétezer-hétszáz euró körül mozognak. A római híd közelében karácsonyi vásár. A mini vidámpark kitett magáért: apró korcsolyapálya bérelhető lábbelivel; a magas állványzat tetejében autógumiba beülve, korhatár nélküli leszánkázás a műhavon; kis vonat, amely szemrevaló műfenyők, és elegáns hóemberek között kanyarog. A kóstolósor kapcsán megoszlott a véleményünk, mert a fűszeres élelmiszerekért odavan Kati, én kevésbé. Némi rábeszélést követően egy darab sajtot vásárolt. A szálláson kiderült, mintha nem ugyanabból a portékából kapott volna a kereskedőtől, amilyet íze alapján kiválasztott magának. Több helyen is olcsó, egyházi fenntartású adománybolt csábított belépésre: bútorok, festmények, korabeli varrógépek, műszaki cikkek, apróságok. Meglepetésként ért a kevés utcazenész. Egyikük a katedrális mellett pengetett. Granada fő egyházi látványossága a katedrális és Kápolnamúzeum. 1521-ben Izabella királynő parancsára kezdték építeni. Külső megjelenését alapul véve nem beszélhetünk építészeti remekről. Belülről két egymástól elkülönülő térből áll. Szándékunk ellenére elsőre a kisebbikbe tévedtünk be. Halk egyházi zene adta meg az alaphangulatot. A másik csarnok volt az érdekesebb. A falak emelet magasában óriási festmények meséltek a kereszténységről és az uralkodóról. Kijőve, a terecske másik szegletébe tartottunk. A Kápolnamúzeumban lett elhelyezve Izabella királynőnek, férjének és három gyermeküknek a koporsója. A számtalan relikviát bemutató tárlók sora különösebben nem érintett meg minket. A sírteremre viszont kíváncsiak voltunk. Az épület síkját több lépcsősor is megtöri. Egy lejjebb lévő részben beálltunk a rövid sor végébe. Három méter mélybe kellett lépcsőn lemenni, jobbra tekintve bepillantást tehettünk a szarkofágokra, előre irányba visszatértünk a csarnokba.

A rövid belvárosi sétát követően megérkeztünk a Corral del Carbon elé. A XIV. század elején épült, a tágas belső udvarú, két emelet magas körfolyosós szálloda. Gazdagon faragott díszes kapun át jutottunk be az udvarba. Vaskerettel összefogatott kőszökőkút emlékeztetett a régmúlt fényére. Közelében szorosan egymás mellé épített házak sikátorai. Bár nálam volt a másfél méter hosszú szabócenti, az utunkba kerülő legszűkebb utcarésznél mégis elfelejtettem elővenni. A két ingatlan közötti távolság méternél keskenyebb lehetett. Egyikben angolszász rockzenét hallgatott a lakó. Hangulatos ugyan, de itt élni? Az utcácska vége kisebb térbe torkollott. Hogy mi utalhatott spanyolságunkra, még ma sem értjük egészen pontosan, de egy helybeli autós tőlünk érdeklődött a parkoló holléte felől. Kevés feketével találkoztunk. Közülük egy százkilós a templom lépcsőjén ülve koldult. Akadt markát tartó fehér is. Egész napon át a market bejárata mellett ücsörgött.

Történelmi szerepétől eltekintve, esetünkben fontos szerephez jutott a római híd, ugyanis közeléből indult a Monachil településre tartó 183-as járat. Sokan érkeztek autóval a városkába. A tömeget figyelembe véve, népszerű kirándulóhely kiindulópontja. A buszvégállomástól a Los Cahorroson átvezető körtúra százötven percet vett igénybe. Kanyontúráról van szó. Granadai tartózkodásunk első felében éjszakánként kiadós eső áztatta a környéket. A pár méter széles, de hangos folyamnak csak az egyik oldala járható. Másik partján hegyoldal. Átjárhatatlanul dús, burjánzó vegetáció fedi. Térjünk vissza a mi oldalunkra. A keskeny csapás sártól dagad. Mivel kezembe csak fehér bot akadt, mely vékonyka falvastagsága miatt alkalmatlan támaszkodásra, lényegében folyamatosan ügyeskedni kellett: csúszós talaj, kidőlt fatörzsön átmászás, lehajló faágak alatt guggolva haladás, vékonyka peremen átjutás, magas lépcsőfokok megmászása, faágba kapaszkodva aláereszkedés. Egy ízben a mellettünk elhaladó spanyol férfi kérdőn visszanézett rám: valóban nem lát a kolléga? Később egy másik rázós helyen bevárt minket, és felajánlotta segítségét. Megköszöntük, de megoldottuk. Életkortól függetlenül magányos turisták, párok, gyerekes családok kutyával vagy anélkül lettek a túratársak. A jelzett csapás kezdő oldala vége felé döntés elé lett állítva a természetjáró: a továbbiakban a veszélyesebb vagy a könnyebb szakaszt választja-e? Nem emeltük a tétet. A harmadik függőhídon átjutva szép kilátáshoz érkeztünk. Melegen tűzött a nap, sütkéreztünk egyet. A faluba ereszkedés során egy kimondottan meredek szakaszon túl, 70 centiméter mély földlépcsőt kellett venni. A vadregényes környezetben tett kirándulás után térdig sarasan álltunk meg a buszmegállóban.

Essen pár szó a szállásról, és annak szűkebb környezetéről. Vendégházba foglalt szobát a feleségem. Lakrészünk emeleti ablakán kinézve, az utcácska túloldalán a berendezett Don Quijote-szállás. Bejárati ajtaján tábla, vevőre vár. Az itt eltöltött hat nap alatt egyértelművé vált számunkra, hogy a vendégház néhány kulturáltan kinéző, magányos férfi számára hosszútávú lakhely. Emeletünkön több ablaktalan, pár négyzetméter alapterületű helyiség. Megfizethető áron megszabadulhattak a hajléktalanság élethelyzettől. Az alapvetően kifogástalanul felszerelt konyha négy villanytűzhelyéből egy működött. Hasznavehető fazékból ugyanannyi. Közösségi szállásokon a vendégek edényt, tányért, poharat és evőeszközt is szívesen bespájzolnak maguknak – elsősorban a higiénia miatt. A hűtőszekrényben több főzőedény hűsölt hosszú napok óta. A benne lévő étel mennyisége jottányit sem fogyott. Az ebédlővel kombinált konyhában, mindegyik szobához tartozott számozott fali szekrény-doboz. Összességében a város centrumától egy kilométerre eső szállással elégedettek lehettünk. A szobából hallottam meg a közelből felhangzó esti harangszót. Rátaláltunk a hangforrásra. Két remekbe sikerült külső és belső hangfelvétel lett a jutalom. Az épületen belüli rögzítés a misét vette célba, de tisztában voltam vele, a ceremónia közben megszólalnak a harangok. Az ilyen járulékos plusz mindig örömömre szolgál. Negyedórányi sétára voltunk a belvárostól, feleannyira az óvárostól, Albaicintől.

Az óvárosban vagyunk. Két fontos előnye is van a turista szempontjából: élő, és jó értelembe véve, nem turistás. Néhány bontásra ítélt épületen kívül az összes többi lakott. Árudák és vendéglők mértéktartóan. Mivel dombra épült, gyakran került elénk lépcsősor. Kis terek szűk utcákkal kombinálódtak. Tágasabb tér vendéglővel, kávézóval, zöldségessel, kápolnával. A mellékutca elejében a Flamenco bemutató helye – zsebünkben az előre megváltott jegyek. Romos ház emeleti ablakán óvatosan kidugta fejét egy fekete, de már el is tűnt. A közeli téren padon ülve, hasonszőrű társai és fehér hajléktalanok beszélgettek. Kutya is volt velük. Egy- és kétemeletes házak között bolyongtunk, keresve a Miraflores San Nicolas-kilátót.

Odafentről emlékezetes panoráma tárult elénk: Alhambra, cigány negyed, folyópart és a város innen látható része. Hiányossága az odavezető út jelzetlensége. A városközpontból ide és még feljebb is, busszal is tarthatunk. Irány Sacromonte, az egykori cigány negyed, a flamenco őshazája. Kisebb csalódásként éltük meg, mert tényleges településrész helyett csak a barlanglakásokra kihegyezett Cigány múzeum várt ránk. Meredek hegymenetet követően szuszogva megérkeztünk a bejárat elé. Jegyet váltottunk. Tágasabb tér szélében magas sziklafal, amelybe nyolc barlangot vájtak a cigányok. Jelenleg tematikus bemutatótermekként szolgálnak: lakhely, állattartás, munkavégzés. Az egyik üregben, a monitor fekete-fehér alapon tárta elénk a fél évszázaddal ezelőtti világot. Néhány színes kocka is vegyült közéjük. Alapvetően a flamenco téma volt terítéken. Láthattuk és hallhattuk, ahogyan az egyesével előkerülő purdék ügyesen ropják a táncot. A körülöttük földön ülő vagy álló közösség tagjai pedig tapsolnak, énekelnek, bekiabálnak. A fellépésre érkező egyik kislányt kimondottan szépnek festette le a feleségem.

Távozóban lefelé indultunk, hogy utána felkapaszkodhassunk a környék legmagasabb pontjára, a San Miquel-templomhoz. Útközben kármentőnek rátaláltunk néhány egykor és még ma is lakott barlanglakásra, amelyre párnégyzetméteres üregként kell gondolni. A lábat és tüdőt igénybe vevő menetelés legvége hosszas lépcsősor. Ha lehetőség nyílt rá, inkább mellette törtünk felfelé. Leizzadva álltunk meg az 1673-ban emelt, most zárva lévő templom előtt. Akadálytalanul sütött a nap. Makettként hatott az alattunk elterülő város. A frissen érkezett vándor ártatlanságával elcsodálkoztunk: ide minden nap így feljönni? Hamarosan kiderült, a templom háta mögül gyalogosan és gépjárművel is könnyen eljuthatunk a belvárosba, így a szállásra is. Ez utóbbi következett be. Lepakoltunk, felfrissítettük magunkat, és már indultunk is a várva várt flamenco estre. Santa Ana Flamenco bemutató. A belépőjegyek felmutatása után engedélyt kértem és kaptam hangfelvétel készítésére. A nyolcvan fős terem első sorában hat széken foglalt tábla, a maradék kettőre ültünk. Három méterre a színpad. Nem lett telt ház. A mellettünk lévő székek is üresen maradtak. Az előadásnak négy szereplője lett: az énekes, a gitáros, valamint egy-egy női és férfi táncos. Természetesen itt nem a zenéé, hanem a táncé a főszerep. Azon belül is a férfié. Ha röviden össze szeretném foglalni a flamenco lényegét: szenvedélyes tánc, hangsúlyos arc és testmimikával. A program első felében a női táncos mellékszereplőként volt jelen a színpadon. A műsor második felében bizonyíthatta tehetségét. Az itt megjelenő élménynek, nekem, mint nem látónak, csupán a töredéke jutott. Az énekes kesergőket adott elő, gitárjátékával kiteljesítette. A sztepptánc – jellemzője a tánc közben hangosan kopogó cipősarok – pedig hosszútávon inkább kellemetlen a fül számára, mintsem zenei élmény. Az egyórás műsor végén teljesen megelégedetten tapsolt Kati. Én meg örültem a csontra sikerült felvételnek.

Történelmi városközpontnak az Alhambra, és a lábánál csörgedező folyam túlpartján lévő Nueva tér számít, amely megtestesíti az óváros centrumát. Két útvonalon is felgyalogolhatunk, az elképzelésnek ajánlott 300 × 500 méter alapterületű Alhambrához, amely elérhető busszal is. Civil emberek XXI. századi szavazatai alapján a világ hét új épített csodája egyikének megválasztották. Vele kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények. A mienk is a fejcsóválók közé tartozik. Bármelyik nyomvonalon vágunk neki, lépcsősor és rámpa vár ránk. A két gyalogutat kiterjedt park köti össze egymással. Remek életteret biztosít a madaraknak. Csókából lehet ezer is. A zöld térben patak csacsog, párás levegőt biztosítva a növényzetnek, és ivóvizet az állatoknak. A zöld lombtenger alatt könnyen pórul járhat az óvatlan turista. Az Alhambra főbb terei: Nasarides-palota, a park, és a katonai erődként szolgált Alcazaba. Fő látványosságnak a palota számít, ahova érdemes előre jegyet foglalni. Aki elsőként találkozik mindazzal a különlegességgel – míves kőfaragások, mozaikcsempék, faragott márványoszlopok és medencék szökőkúttal –, azokat valószínűleg megérinti. Akik többször is találkoztak az ókorból, és az utána következő évszázadokban épített társaival, azokat kevésbé. Az épületegyüttes kívülről magán hordozza az évszázadok koptató nyomát. Belső terei épségben maradtak fenn. Mór uralkodók lakóhelyeként és katonai támaszpontként szolgált. Az Ibériai-félszigeten Granada lett az utolsó bástyájuk. A spanyol király csapatai elől legvégül visszavonultak Észak-Afrikába.

A hatalmas parkot gondosan nyírt bokorsövény keretezi. A kert kinézetre nagyjából olyan, mint a városi parkok zöme. A katonai erőd területe lépcsőzve bejárható. Fő érdekessége, a bástyákról a városra nyíló akadálytalan rálátás. Rövidebb napfürdővel kombinálva, három óra bőven elegendő a terület mértéktartó bejárására. Betértünk a főtér közelében lévő Néprajzi és Történeti múzeumba. Szerény véleményem szerint, a város gazdag történelméhez képest szegényes tárgyi anyag fogadja a látogatót. A háncsból fonott papucs valamelyest javított a jelképes érdemjegyen. A sorban következő helyet most kihagyom, hogy legvégül vele zárhassak.

Következett a Frederico Garcia Lorca-park és benne a múzeum. Gyönyörű zöld terület, karbantartott épület, de a közel egyórás kényszervárakozás rádöbbentett minket, odabent lényegében egy bebútorozott lakást tekinthetnénk meg – az ablakokon belesett Kati. Továbbálltunk.

Átsétáltunk a római hídon, és megkerestük az Interaktív múzeumot. Vasárnap 14 óra – gondoltam, 18 óráig van időnk. Nem így lett, mert egy óra múlva zártak. A fogadóteremben készítettünk néhány fotót, és fordultunk ki az utcára. Sajnáltam, mert biódomban nem jártam még, és itt lett volna rá lehetőség. Végére hagytam a mindkettőnk számára legmélyebb emléknek megmaradó sajátságos élményt, mely sokakban értetlenkedésre adhat okot.

Palacio de los Olvidados, Inkvizíciós múzeum. A flamenco őshazája Granada, míg az európai inkvizíció fő színtere Spanyolország volt. Nem egyházi, hanem állami hatáskörben működött. A földszinten délutántól flamenco est várja az érdeklődőket. A kiállítórész az emeleteken: akasztófa, nyaktiló, három méter hosszú fűrész, vízzel feltöltés tölcsérrel, talpégetés, ágy görgős szöges hengerrel, szék tüskékkel, csigolyába tekerhető hegyes végű fémrúd, fémsisak étkezés megakadályozása céljából, bordásfalféle lábra köthető kövekkel és a kerékbe törés eszköze. Csupán a töredékét soroltam fel az itt látható kínzóeszközöknek. Felettük a falon rajzok a szakszerű használatról.

Vajon miért ezek váltak legemlékezetesebb granadai emlékemmé? Válaszom az első saját szervezésű külföldi utam egyik állomásáról való: 1980, Auschwitz. A maga prűdségében bemutatott embertelenség életre szólóan biztos alapot nyújt a könnyen befolyásolható és megtéveszthető gondolatok kordában, valamint karbantartására.

 

 

 

22. ÓTESTAMENTUM KORÁN ÉS BIKINI – Jordánia (2023)

 

 

A palesztin izraeli háború következtében puskaporos térség felé indultunk a feleségemmel. Az emberiség történetét ismerve, vérzivatar vérzivatart követ. Jordánia területe kiemelkedő történelmi hely az egymástól eltérő vallások egymásnak feszülése szempontjából. Nem egyszerű a helyzet. Az ország lakosságának 30 százaléka palesztin. Szögesdróttal körbevett sátorvárosokban egymillió-kétszázezer szír menekült él. Az eredeti légi útvonaltól eltérően, Izrael elkerülésével, Kairó irányából, Akaba felett átrepülve megérkeztünk Ammanba.

A dombokra épült főváros lakossága meghaladja a négymillió főt. A területet i. e. 8500 évvel lakták már. Az első írásos dokumentumok i. e. 1200-ban Rabbath-Ammon néven említik mint az Ammonita királyság fővárosát. Fénykorát Traianus római császár idejében Philadelphia néven élte, amikor Arabia provinciához tartozott. Ebből a korból megmaradt a fórum és a színház. A VIII. században az Abbászida Kalifátus részévé vált. Gazdag történelmi emlékekkel rendelkezik. A citadella kihagyhatatlan régészeti ékszer. A hatalmas területen feltárt tárgyak és épületmaradványok közel tízezer évről mesélnek. Múzeuma párját ritkító különlegességekkel várja az érdeklődőt. Láthatunk tízezer éves szoborfigurát, hatezer éves emberkoponyát, amelynek felületén három egymáshoz közel lévő helyen érme nagyságú lukat fúrtak. Rajtuk keresztül krónikus fejfájós személyt vagy elmeháborodott embert, netán másvalakit szerettek volna démonjától megszabadítani. A beavatkozást túlélte a koponya tulajdonosa, mivel a furatok hártyásodni kezdtek, de véglegesen nem forrtak össze. A csecsemők fejének hosszúkás alakúra nyújtásával is próbálkoztak, mint ahogyan időben és térben a Föld más térségeiben is. A feltárt területen a palota medencével látnivalótól a napjainkban is használt színházon át, a különböző állapotban ránk hagyományozódott köz és egyházi épületekig bezárólag, időrendben minden fontos egymásra épülő történelmi építőkő megtalálható. Aki felkészülten idevetődik, régészeti paradicsomban érezheti magát. A röghöz kötött földművelésbe belekezdő őseinknek a közelmúltig tartó fejlődési ívén túl a feltárt kemenceleletre hivatkozó régészek állítják, hogy 14 500 évvel ezelőtt kenyeret sütöttek az emberek. Ez pedig időben ezer évekkel előrébb teszi a földművelés kezdetének feltételezett időpontját.

A főváros pereme is adta magát a történelem megidézésében. A gázai övezetet érő izraeli válaszcsapások következtében nagyszabású tüntetést hirdettek Amman központjába a jordániai palesztinok. Mivel a tömegmegmozdulás ellehetetlenítette a sorban következő programot, ezért alternatív megoldásnak a fővároson túl lévő várkastély felkeresését ajánlotta az idegenvezető. Amman külterületén áthaladva bármit elfogadtak volna az utastársak, csak azt az egyet nem, hogy lerobbanjon a busz, és ki kelljen szállni. A látott nyomor foka mindenkit az ülésbe döngölt. Ám a szegénység nem mindig párosul gazemberséggel. Egy-két kapualjban feltűnt néhány cserepes virág, de közelükben kupacban magasodott a szemét. A szegénység szívszorító hatása elcsendesítette az utastársakat. A korához képest elfogadható állapotban fennmaradt ókori kastélyban 10-15 tonnás kövek voltak egymás mellé és egymásra felrakva. Illesztésük mérnöki pontosságú. Kétezer évvel ezelőtt ez már simán ment. Ezt az épületet is a földrengések tették elhagyatottá.

Jerash, ókori neve Gerasza. Ammantól északra 45 kilométerre fekszik. A legépebben megmaradt ókori településnek tartják, a Marokkóban lévő Volubilissel együtt. Feltárása a XX. században kezdődött. Történetét érdemes nagy vonalakban megismerni. A települést i. e. IV. században szemita népek alapították, de a legkorábbi leletek kétezer évvel régebbiek. Itt telepítette le veterán katonáit Nagy Sándor. I. e. 63-ban korlátozottan, de visszaadta a település függetlenségét a római Pompeius. Napjainkban látható épületeinek jelentős része ebből a korszakból származik. Az építkezéseket a szíriai és a nabateus városokkal folytatott kereskedelem hasznából finanszírozták. Százharminc körül a települést meglátogatta Hadrianus császár, amely újabb monumentális épületeket eredményezett. Ekkoriban húszezren lakhatták. A V–VI. században a bizánci uralom alatt számos római kori templomot lebontottak vagy átalakítottak. Helyükre keresztény templomok kerültek. Később 614-ben a Perzsa szászánidák, majd 638-ban az arabok foglalták el. A csatározások során Gerasza épületei súlyosan megrongálódtak. A pusztítást a sorozatos földrengések fokozták. Lakott területe eredeti méretéhez képest negyedére zsugorodott. Ennyi talán elegendő is a történelmi időkről.

Nézzünk szét egy kicsit. A Haddriánusz kapu boltíve alatt áthaladva körsétára indulunk. Petra után a második leglátogatottabb történelmi hely az országban. A Zeusz-templom a papi megalománia ékes bizonyítéka. Mértéktartó tervezéssel a maga teljességében elkészülhetett volna. A fölöslegesen elherdált pénzből másra is futotta volna még. A 110 × 150 méter alapterületű szentély nem készült el soha sem. Hatalmas, 175 centiméter átmérőjű, több elemből felépített oszlopaiból számos megmaradt. Az épületegyüttes egy része elkészült, de a későbbiekben a félkész templom kézműves céhek telephelyévé silányult. A Zeusz-templom a córdobai nagymecset alapterületével hajszálpontosan megegyezik, amely évszázadok alatt teljes pompájában a muszlimok rendelkezésére állt.

Amit végigjártunk az a régi város centruma volt a hozzátartozó épületekkel. A keresztirányú főútvonalak, a kör alakú piac, a polgárok házai, valamint a szórakozást és szolgáltatást nyújtó épületek kézzel fogható közelségben. Az egy négyzetkilométer nagyságú belterületen túl az itt élt húszezer ember számára további területekre volt szükség. Azokon a mai város épületei állnak, melyek gyűrűbe fogják a romterületet. Minden év augusztusában megrendezik a Jeras fesztivált: színházi előadás, verses felolvasás, koncert.

Az ókori Gadara mai neve Umm Qais. Közelében a Golán-fennsík, és a Genezáreti-tó. A stratégiai helyre katonai kolóniát telepített Nagy Sándor. A nabateusok elűzése után a római birodalom fennhatósága alá került. Fénykorában a dekapoliszhoz tartozott. Az első század végétől látványos fejlődésnek indult. A várost körbevevő területen hetvenöt darab 600–750 köbméteres, esővíz felfogására alkalmas tározót építettek, és 170 kilométer hosszú földalatti vízvezetékkel a városba vezették. A műtárgy egy része ma is látogatható. Mivel a népesség folyamatosan növekedett, és nagy méretű közfürdőt is üzemeltetett a város, ezért a településtől 11 kilométerre lévő forrástól földalatti agyagcsövekben vízutánpótlást szállítottak. A völgyben fekvő településen, hogy mindenhova eljuthasson a víz, további 22 kilométer vízvezetékrendszert építettek ki. A mai elképzelés szerint ekkoriban egy fő naponta átlagosan 300–400 litert használt fel. Később három település összefogásával, a tőlük 170 kilométerre lévő völgyben, bazaltkövekből két gátat emeltek. Általa 4–6 millió köbméteres tározót hoztak létre. A felduzzasztott vizet a 270 méter szintkülönbség segítségével juttatták el a felhasználás helyére. A földművelés hatékonyságát is jelentősen elősegítette a gondos vízgazdálkodás. A 749-ben bekövetkezett hatalmas erejű földrengés mindezek végére pontot tett. A terület fokozatosan elnéptelenedett. Ezek az ismeretek engem teljesen lenyűgöztek. Az emberi gondolat és a tervek megvalósulásának remekműve.

Van itt másféle is a régmúltból. Az evangéliumok szerint ezen a vidéken többször megfordult Jézus. Ördögűzéssel meggyógyított két démontól megszállt embert. A rossz szellemeket disznókba küldte. A meredek parton a konda belerohant a tóba, és vízbe fúlt. Ezt követően a városlakók Jézust távozásra kérték a környékről. A ma is létező tótól tíz kilométerre lehettünk a hármashatár közelében. Míg a többiek a kilátópontnál nézelődtek, addig elgondolkodtam, vajon hogyan eshetett meg a valóságban a bibliai történet? Ha igazságtartalmát nagy vonalakban elfogadjuk, akkor a szóban forgó embereket idővel fogságba ejthette, a mondjuk, ideájuk folyamatos mantrázása. Úgy jártak, mint a saját farkába harapó kígyó. A továbbiakban rögeszméjüktől képtelenek voltak megszabadulni. Terhessé váltak a közösség számára. A baj forrására ráérezhetett Jézus, és rávezethette őket az alapprobléma helyes megközelítésére, értelmezésére, továbbá a probléma feldolgozásának technikájára. Sikeresen megszakította a tévhiten alapuló, kórossá vált felfogást. Ezzel nagyjából egy időben, Jézus pechére, vagy bekattant a kondavezér – manapság is előfordul, hogy például bálnák és delfinek tömegesen kiúsznak a sekély part menti vizekbe és ott halálukat lelik –, vagy mondjuk, talajmozgás következtében véletlenül belecsúsztak a tóba, ahonnét képtelenek voltak partra jutni. Akár így volt, akár úgy, netán teljesen másként esett meg, a kárba veszett néhány állat elvesztése súlyosabban érinthette a közösség tagjait, mint a betegtársak meggyógyulása. Ezért köthettek útilaput a messiás talpára.

Két sivatagi várkastélyt kerestünk fel. Az első markánsabb kiállású, de romosabb állapotban maradt fenn. A bazaltkőből épített erődöt már a római katonák is használták. Két egytonnás kőkapuja sokatmondó. Kőzsanérjait pálmaolajjal locsolták a minél könnyebb mozgathatóság érdekében. Teljesen jó állapotban megmaradt termek, szobák. Az udvarban ciszternába levezető lépcsősor. Békés időkben szabadidejükben kavicsokkal társasjátékoztak a katonák. Mekka irányába tájolt mecset fürdővel. Sokféle célt szolgálhattak a várkastélyok, de egyről pár gondolat. Jellemzően sok utódot nemzettek az uralkodók. Mivel mindenkitől féltette hatalmát a fejedelem, ezért a kormányzás technikájának kiismeréséből saját fiait is igyekezett kirekeszteni. Erre a célra megfelelő hely lehetett a tróntól távoli várkastély, ahol koruknak megfelelő, de más irányú érdeklődésüket kedvükre kiélhették az aranyifjak.

A másik ilyen természetű épület igazi kulturális csemege. Kuszr Amra. A legismertebb sivatagi kastély az országban. A fővárostól 85 kilométerre fekvő Kuszr Amra az iszlám világ egyik legkorábbi építménye. Egyike az Omajjád-dinasztia uralkodása alatt épült sivatagi palotáknak. A VIII. század elején emelt, kívülről egyszerű épület jó állapotban maradt ránk. Quseir Amra freskóit valószínűleg még a II. Jazíd kalifa (720–724) első iszlám emberábrázolást tiltó rendelkezései előtt festették. A faliképek történelmi témákat, mitológiai alakokat, a történetírás múzsáit, fürdő és vadászjeleneteket tárnak elénk, valamint azt a hat királyt, akiket az omajjád uralkodó valószínűleg legyőzött. A hely igazi értékét számomra az iszlámban betöltött kulcsfontosságú kulturális szerepe jelentette. Az itt látható freskók voltak az utolsók, amelyeken élőlények szerepelhettek. Autentikus helyen jelentős történelmi korszakváltozás pillanatának tanúi lehettünk. Utána csak geometriai jellegű ábrázolásokat lehetett vizuálisan megjeleníteni. A freskók színei haloványak. Az épület kívülről nem árulkodik jelentőségéről. Az udvarban lévő ásott kútból 40 méter mélyből nyerték ki a vizet szamár vagy emberi erővel. Csőhálózat segítségével juttatták el például a fürdőházba. Mellette a hőszolgáltató kemence, amelyet fával fűtöttek.

A Jordán-árokban található Földünk legmélyebb szárazföldi pontja. A Holt-tenger víztükre 420 méterrel, a tófenék 795 méterrel van a földrajzi tengerszint alatt. A víz színe közelről tisztának mondható, átlátszó, távolról sötétkék. Bár a Holt-tengerbe ömlik a Jordán folyó, vízszintje folyamatosan apad a jelentős mértékű vízkivételtől. Ennek következtében a tó kettészakadt. A mélyebben fekvő északi rész mellett a déli medence fokozatosan kiszárad. Az északi medence hossza 50 kilométer, maximális szélessége 15 kilométer. A tó vize erősen párolog. Partvidéke kevés kivételtől eltekintve kopár sivatag. A Föld felszínén itt a legalacsonyabb az ultraviola sugárzás értéke.

Nézzünk szét a tó körül. Északnyugati sarkában terül el Kumrán régészeti lelőhely. Az ókori esszénusok egyik csoportjának központja volt. Az 1947-ben pásztorfiú által barlangban megtalált kumráni tekercsek tették világhírűvé. Az északi medence déli csúcsával egy vonalban, a főúttól pár kilométerre nyugatra találjuk Masszáda erődjét. A délnyugati részén fekszik Szedom, bibliai nevén Szodoma. A 12 kilométer hosszú és 2,5 kilométer széles területen bizarr formájú sóformákat láthatunk. A népi képzelet ezek között felismerni vélte Lót feleségét is, aki sóbálvánnyá változott, mert az angyal parancsa ellenére hátratekintett. Ezeknek a településeknek nyomait nem találták meg az archeológusok. Kit ne érdekelne a Holt-tengerben való megmártózás élménye? Azon nem lepődtem meg, hogy a sós vízben hanyatt fekve nem merültem el, de máson, igen. Ahogy hátradőltem, lábamat a víz erőnek erejével fellökte. A felszínen maradáshoz sem kézzel, sem lábbal nem kellett evickélni. Az egyedi élmény mindenki arcára mosolyt csal. Naplemente idején a strandőr sípjába ismétlődően fújva jelezte a záróra idejét. Komótosan próbáltam talpra állni, de nem ment. Okába nem belegondolva, újra megpróbáltam. Aztán rájöttem, a sós víz felhajtóereje a lábra állást is megnehezíti. Ilyenkor érdemes a lábunkat előbb szorosan magunk alá húzni, majd függőlegesen, rugó módjára kirúgni. Ujjam végét belemártottam a 34 százalék sótartalmú vízbe, majd óvatosan a szám széléhez érintettem: nagyon erősen maró, fájó érzést tapasztaltam. A vizet selymesnek, testesnek érzékeltem a kezemmel. Egy-egy mártózás alkalmával fél óránál tovább nem célszerű vízben tartózkodni, mert a sós víz kikezdi a bőrt. A tóban botorság hagyományos módon úszni. A parton vödörből bárki bekenheti magát holt-tengeri sárral, hogy percekkel később körülményesen lemoshassa magáról. Az édes vízzel tusolás elmaradhatatlan része a fürdőzésnek. Bár ezek az élmények jelentősen feldobtak minket, különösen a feleségemet, mégis kissé keserű szájízt hagyott maga után a Holt-tenger. Történt ugyanis, hogy az ezt megelőző program semmittevéssel lecsengő része indokolatlanul hosszúra nyúlt, ráadásul a fővároson átvezető úton egy órán át dugóba került a busz. Mindezek következtében a szállodai szoba rohamszerű megtalálását és elfoglalását követően, valamint a partra letalálás nehézsége miatt a hivatalos nyitva tartási idő vége előtt negyed órával léphettünk a sós vízbe. Volt, aki másnap kora reggel jutott le megmártózni – köszönhetően a nem kellően körültekintő idegenvezetőnek.

Al-Maghtas. Bethámia bibliai keresztelőhely a Jordán folyó keleti partján: Jézus valószínűleg itt keresztelhette meg Jánost. Két fő régészeti területet foglal magában: kolostormaradványt az Illés-hegy néven ismert halmon, továbbá a folyóhoz közeli területet, ahol templommaradványok és keresztelő tavak, valamint zarándok és remetelakok találhatók. A Jordán-folyó felé buszozva elhaladtunk a Tábor-hegy mellett, ahol a biblia szerint tüzes szekerén távozhatott az égiekhez Illés próféta. A 251 kilométer hosszú Jordán-folyó mellett sétálunk már, Keresztelő János működési területe felé. Igazi folyó helyett tíz méter széles folyam. Közepén nádszálak magasodnak. Vize tiszta. Ivóvíz minőségűnek tekinthető. A túlpart Izrael. Egyszer egy francia fiatalember jópofaságnak gondolva, át akart úszni a túlpartra, de a szomszédos országhoz tartozó vízfelületen lévő országhatárt sértő köré sorozatot repített az izraeli határőr. A Jordániába rémülten visszaérkező férfit a határőrök letartóztatták, és gyorsított eljárással kizsuppolták az országból. Örökre kitiltották Jordániából. A keresztelőmedence kiszáradt állapotban, az ösvénytől pár méterrel mélyebben került elénk. Ez a terület a tengerszint alatt több mint 300 méterrel található. Mivel a nevesített gödör a csapástól több méter mélységben terül el, ezért ebből a szempontból akár hiteles is lehet, mivel ezerévenként a talaj felszíne a rárakódó hordaléktól jellemzően egy méterrel megemelkedik. Közelében patak csordogál, de mint megtudhattuk, esetében a XX. század termékéről van szó. Mostanában több pápa is megfordult itt. Jelenlétükkel szentesítették a hely hitelességét. A környezet a vízpartnak köszönhetően zöldell. Jelképes helyként gondoltam a területre, és emiatt a hely szellemisége vált elsődlegessé számomra.

Nébó-hegy. A Holt-tenger észak-keleti végének közelében szálltunk ki a buszból. Gyalogosan vágtunk neki a kaptatónak, mely lazább séta. A 808 méter magas csúcsról gyakran látható a ciszjordániai Jerikó, míg ritkán Jeruzsálem. A biblia szerint Isten itt mutatta meg Mózesnek az Ígéret Földjét, és a hagyomány szerint itt temették el a prófétát. Az Egyiptomból való kiűzetést követő negyven éven át tartó vándorlás során sokan meghaltak kígyómarásban. A nép könyörögni kezdett az Úrhoz, hogy védje meg őket a hüllőktől. Mózes Isten szavát megfogadva, botra tekeredett rézkígyót készíttetett. Akit megmart a mérges kígyó, ránézhetett az eléje tartott hiterősítő ereklyére. Ha kevés kígyóméreg jutott a szervezetébe, mindenképpen életben maradt, Istenbe vetett hite pedig megerősödött. A hegytetőn nagy méretű szoboralakban jelenik meg a botra tekeredett rézkígyó motívum, ahol felkereshető a templom is. Harmadik érdekesség a kör alakú, embernél magasabb kőtömb. Mérete és formája alapján akár az eredeti szikla alteregója is lehetne, amelyet Jézus sírbejárata elé hengerítettek. Kinek-kinek hite, felfogása szerint. Kíváncsian vártam, vajon milyen tájkép tárul elénk. Ugyanaz, mintha hátraarcot tettünk volna. Persze tudjuk, évezredek alatt sokat változhat a klíma, vele együtt a vegetációs környezet is. Itt megint a hely szellemisége vált fontossá számomra.

Madaba hetvenezer lakosú város. A terület egykor a Moábi Királyság északi határvidéke volt. Közelében emelkedik a Nébó-hegy. A Szent György-templom híres padlómozaikja a felújítás és a takarítás hiánya miatt a rárakódott vastag portól szinte észrevétlen maradt. A város sétálóutcáján a parkolóig visszafelé haladva, maradt időnk szétnézni. Amennyiben felfigyeltünk egy-egy árcédula számsorára, leggyakrabban megmosolyogtuk. Elénk került egy becsületes képű gyümölcsfacsaró, aki jól látható nagyságú számokkal írta ki az árakat. 2 deciliter narancslé vagy gránátalma ára egy jod. Magyarra fordítva 500 forint vagy egy dollár (350 forint). Sorba álltunk. Az idegenvezető által ajánlott édességboltban olyan csillagászati árakat tapasztaltunk, hogy gondolkodás nélkül távoztunk. A semmi édesség kilója 20 ezer forintnak megfelelő helyi pénzbe került. Turistáktól mentes utcai környezetet kerestünk. A kárpitosok negyedében nézelődünk. A keskeny járdákra kitett felújított vagy reparálásra váró bútorokat az úttest felől kerülgettük. Pár száz méter hosszan tucatnál több műhely várta a kuncsaftokat. A különböző tematikájú üzletekben leginkább malmozással ütötték agyon az időt a kereskedők. A település eme része békebeli hangulatot sugárzott. Szívesen csatangoltunk volna távolabbra, netán mellékutcákba betérve, de várt ránk a busz.

 Umm arr Rasas. Római katonai tábor volt, amely a V. században várossá fejlődött. A Holt-tengertől keletre fekvő régészeti lelőhely töredék részét tárták fel eddig. A leletek a III. és a IX. század közé tehetők. Római, bizánci és korai iszlám stílusú tárgyi emlékeket foglalnak magukba. Köztük tizenhat templomot és a római kori tábort. Az istenházak egy részének mozaikpadlója fennmaradt. Legjelentősebb a Szent István-templom díszítése. A padlón olvasható felirat szerint 756-ban adták át. A növény- és állatmotívumokon kívül a térség jelképes térképe is szerepel rajta, a főbb palesztin, jordániai, egyiptomi városok megjelenítésével. A települések között megtalálható Madaba és Amman is, ez arra utalhat, hogy a mai Jordániának ez a része eredetileg keresztény terület volt, de ekkorra az omajjádok már meghonosították az iszlám vallást a régióban. A lelőhely jellegzetessége az a két torony is, amelyek a sztilita aszketikus szerzetesekhez köthetők, akik életükből a külvilágot rövidebb-hosszabb időre kizárták, és magas oszlopok, tornyok tetejébe vonultak vissza.

Megérkeztünk a romterülethez. Egyik útitársunk rózsaborsot szedett a parkoló szélében. Megkóstoltam, de amíg a többiek ájuldoztak a finomságától, addig a számban lévő magtörmeléket gyorsan kiköptem. A parkolótól a fedett kiállítóhelyig sokat kellett gyalogolni. Pár méter magasból lehetett a hat kőműves által kirakott csempemozaikra rálátni: a mellettem álló férfi 30 × 10 méterre saccolta nagyságát. Az állat-, növény- és városábrázolások krónikaszerűen mesélnek a múltról. A készítők nevét megörökítették. Talán hat év folyamatos, precíz munkájának végterméke tárult elénk. A jelenlévők mindegyike elismerően nyilatkozott róla. A buszban elviccelődtünk a mai Szíria területe felől ideérkezett oszlopos Szent Simeon szerzetesen. Ha lett volna egy kardos felesége, az bizony egyértelműen megmondta volna neki, hogy mi mást tehetne az oszlopon való henyélés helyett – szólt valaki. Kapásból érkezett a válasz: lehet, hogy éppen az asszony nyugtalan nyelve elől menekült az oszlop magasába.

Akaba. Muzulmán országokban elsőnek itt tapasztaltam, hogy a müezzin reggeli imára hívó éneke három részletben hangzik fel. Esetünkben: 5 óra 27 perckor, majd negyedórával később, legvégül fél perc hosszan 20 perc múlva. Jordánia egy keskeny parti sávval kapcsolódik az Akabai-öbölhöz: a várostól az izraeli határ három kilométerre. Mivel tilos a tengerpart kisajátítása, ezért úszószigeteken luxusapartmanokat hoztak létre. A települést 150 ezren lakják. Klasszikus belvárosról vagy nagyvárosról tapasztalatunk szerint nem beszélhetünk. A központban lévő mecset háta mögött lévő élelmiszer és vegyes áru kínálatú bazár szétnézésre sarkalt minket. A müezzin dél körüli imára hívó énekét innen sikerült rögzíteni. A mecset bejáratával szemben a homokos városi strand. Az előzetes hírekkel ellentétben, a part és a víz elfogadható tisztaságú. Bár mellékhelyiség és néhány napernyő is akadt a fövenyen, de szolid kivitelben. A strand szabályára őr vigyázott. Egyik fő élményem innen származik, mégpedig ahogyan a partra vetődő szelíd hullám a kavicsok között visszatér az övéihez – ezt a felvételt a hangokra egyre jobban odafigyelő feleségemnek köszönhetem. November közepén 25 fokos vízben fürödhettünk. De nemcsak mi lubickoltunk a középkék vízben. Két alsós korú fiúcska azzal szórakozott, hogy közvetlen közelemben nagy fröcskölve elszaladtak, majd összebújva jót kuncogtak magukban, ismerős a játék, én is voltam gyerek. Tőlem pár méterre, három negyvenes, talpig feketébe öltözött, fejükön fekete kendőt viselő nő ült a mellig érő vízben. Kedélyesen, ráérősen beszélgettek. Közben megérkezett egy tizenkét év forma kiskamasz lány. Rajta térdig érő fekete cicanadrág és rövid ujjú póló. Sivítva vágódott közénk az a hétéves csitri, aki bikini trikóval kreáció merészségében tündökölt. Ő még véletlenül sem tett volna szájkosarat magára. Ezalatt muszlim férfi igyekezett a szárazra. Partot érve felsőtestéről lekapta a vizes pólót, boka felett érő inget húzott magára, majd laza mozdulattal lekapta a fürdőgatyát, és már indult is a város felé. Két férfi hangos szóváltás közben hajba kapott. Elcsattant néhány öklös, célba talált néhány hátba rúgás, majd fokozatosan elcsendesedett a tájék. Kétrészes bikiniben szőke fehér lányok érkeztek strandolni. A helyi fiatalemberek nagy szemeket meresztve bámulták a friss húsokat. Az egyik szájtáti arab fiút a város felől érkező barátnője indulatosan hátba vágta, és fejével egyértelműen jelezte, hogy merre tovább. Jobb híján tette a dolgát.

A föveny szomorú emlékeként marad meg bennünk, ahogyan az óvodás korú fiúcska kezében a kismacska farkát fogva, az állatot többször is a földnek csapta. Szülei látták, de nem szóltak.

Máshol is szétnéztünk. Szállásunk közelében iskolából hazafelé tartó jó arcú kisfiú köszönt ránk, melyet viszonoztunk. A hotel ablakából a járdán hazafelé tartó iskolás lányokat figyelte Kati. Az első hat osztályt a fiúkkal koedukáltan végzik. Kötelező lehet számukra az iskolaköpeny, mely zöld színű és vagy térdig ér, vagy bokáig. Mindegyikük fekete nadrágot viselt. A felsőruházatban már lehetett eltérés. A fejkendő fekete vagy fehér. Csupán két lány nem kötött fejkendőt, és mindössze egy akadt közöttük – ő egyedül jött a járdán –, aki sportcipőt, farmernadrágot és rövid ujjú pólót viselt. Haját nem fedte kendő. Fehér holló a feketék között, mert kinézete alapján arab származású lehetett.

Szállásunk közelében újonnan épült, négy emeletnél nem magasabb, szinteltolásos, tetszetős lakóházak nőttek ki a földből. Külsőre minden rendben volt körülöttük. Az épületeket meglepően széles járda kötötte össze egymással. Ezekben a házakban többgenerációs családok számára alkalmas lakásokat alakítottak ki. Nagyságuk 90-120-150-180 négyzetméter. Elsétáltunk a hotelnegyed felé. A véletlen úgy hozta, hogy épp ott jött rám a kisebb szükség. A szállodákon kívül minden vendéglátóegység zárva. Feleségem kinézte az Intercontinental impozáns épületét. Jövetelünk okát megértve, a kapus főnökének kérésünket tolmácsolta, aki felhívta a szálloda portáján lévő felettesét. A feljebbvaló hölgy a telefonhoz kért, és feljogosított minket a belépésre. A szállodai portaszolgálatot nadrágkosztümös, fejkendős, középkorú alkalmazott látta el. A hátizsákokat feltettük a görgős továbbító rendszerre. A biztonsági átvilágítás után átvehettük. Visszafogottan elegáns, szürke színbe öltöztetett hallba érkeztünk. Látszott rajta a pénz. Vízesés párásította a levegőt. Az ülőbútorok diszkréten bújtak meg. Hamar rátaláltunk a mozgáskorlátozott jelzésű ajtóra. Odabent sem vécécsésze platinából, sem mosdótál aranyból, de még egy nyamvadt kilincs se ezüstből – viccelődtünk. Mikor távoztunk a főépületből, a hölgy megköszönte jövetelünket. Utólag úgy vélekedtünk, hogy a világhírű hotellánc nem engedheti meg magának, hogy ilyen kérést megtagadjon egy fehér botos embertől. Rossz reklám lenne számára.

Petrát, a világ egyik leglátványosabb régészeti lelőhelyét a nabateusok alapították, feltehetően i. e. VI. században. A félig épített, félig sziklába vájt településre az ősi keleti hagyományok és a görög építészet stílusjegyeinek keveredése jellemző. A város fontos szerepet játszott az Arábia, Egyiptom és Fönícia közötti kereskedelemben. 106-ban a római birodalom része lett, a IV. században püspöki székhellyé vált, a VII. században arab uralom alá került, a XII. században erődöt építettek a keresztesek. A biztonságossá vált területen letelepedtek a helyi törzsek, de egészen a XIX. századig ismeretlen maradt a külvilág előtt.

Legjelentősebb emlékei a sziklába vájt síremlékek, mozgalmas homlokzatokkal, párkányokkal és oromzatokkal. Ezzel éles ellentétben áll a mögöttük kialakított sírkamrák egyszerűsége, amelyek négyszög alaprajzú díszítetlen termek. Petra leghíresebb síremléke a Kincsesház. Figyelemreméltó még a város bejáratánál és a település távolabbi részében kialakított „Kolostor”, a különböző neveken elnevezett sírok, a színház, valamint a városba bevezető szurdok előtt az obeliszkes síremlék is. A program szerint egész napos petrai látogatás várt volna ránk, de három és fél óra lett belőle. Ennek okai: előző napra nem Petrába, hanem Akabába foglalt szállást az utazási iroda; másrészt, az Ammanba késéssel megérkező járat miatt, a programokat az utasok számára előnytelenül szervezte át az idegenvezető. Lett is nagy felháborodás belőle, mivel Jordániába szerintem két fő látványosság miatt utaznak az emberek: Holt-tenger, Petra. Ezen az úton mindkét úti cél jelentős csorbát szenvedett.

Miután beléptünk a nemzeti parkba, a szurdok bejáratáig 800 méter séta következett. A tiszteletet parancsoló kanyont emlékeim segítségével megpróbáltam magam elé idézni. A sárgás homokkősziklák néhol 80-100 méter magasba törnek. Az út szélét a legszűkebb helyen leléptem, eredménye három méter. A régi talajszint a mostaninál két méterrel mélyebben vezetett, amely hepehupásan nyúlt a nabateusok fővárosáig. Ahol pár méterrel kiszélesedett a kanyon, ott megpihenhettek a karavánok. A homokkőfalak szélében, az alsó kerámia-vízvezetékben, állatoknak szánt ivóvíz csörgedezett, a fölötte lévő csatornában, az embereké: a szándékos mérgezés elkerülése miatt. A kiadós csapadék következtében kialakuló villámárvíz ellen a város felé lejtő utat elterelőkkel, gátakkal és árkokkal védték. Számos barlanglakást, és szenthelyet is szemügyre vettünk. A kőfalakat több helyen alig felismerhető kőfaragások díszítik. Az út végében felsejlett a homokkőfalba belefaragott Kincsesház. A csoport tagjai felszisszentek. Homlokzatát vörös kőből faragták. Szépségétől kőszoborrá vált Kati. Az épület előtt tevéikkel berberek várakoztak (teve taxi), vele megteremtve a hely korabeli hangulatát. Innentől kezdve órányi szabadidő maradt a további környezet magáncélú felfedezésére – petrai megszállás esetén öt óra lett volna.

Elindultunk a másfél kilométerre lévő, a romváros túlsó végében található Mózes-patakhoz, ahol véget ér a régi római út. A poros felületen elhaladtunk a színház mellett, a távolban nyolcszáz lépcsőt véve ott lehettünk volna a könyvtárnál. A Hadrianus-kapu boltíves teteje már a régmúlt emléke, viszont berberek római katonáknak beöltözve nevetgélve álltak előtte. A Mózes-patak kiszáradt medre felett átvezető egyszerű hídon átkelve, megérkeztünk a végcélnak kitűzött templom elé. A legenda úgy tartja számon, hogy miután a sziklából szomjúhozó népe számára vizet fakasztott Mózes, a kifolyó víz medret vájt magának, és lett belőle patak. Nos, ez a patak, az a patak lenne. Visszafelé porolva Kati mérgesen füstölgött, hogy csak nyúlfarknyi idő maradt a körbeszimatolásra – a sziklák tetején számosan mozogtak. Ránéztünk az órára. Negyedóra, esetleg 20 perc. Én maradtam, a feleségem pedig nekiindult. A lépcsőkön felviharzott a közeli, üresen tátongó templomba, amelynek alapterülete 60 négyzetméter lehetett, belmagassága 5 méter körül. Mélyreható átszellemülést követően megelégedetten tért vissza. A kincstárnál további öt percet adtunk magunknak bámészkodásra, és a hely varázsának magunkba szívására. Így akadhatott lencsevégre az oldalára dőlt tevecsikó. Mivel az idegenvezető egy órában adta meg az innen a parkolóig tartó utat erős tempóban, ezért ehhez az információhoz igazítottuk magunkat. A folyamatosan emelkedő úton kemény tempót diktálva, a távot 30 perc alatt letudtuk. Ezt előre tudva, a romterületen további félórát időzhettünk volna még – ezt is odaírhatjuk arra a bizonyos számlára. Egyébként, akinek rossz a lába vagy már idős, villanymeghajtású autóra vagy tevetaxira is befizethet. Jobb híján betértünk a Petra múzeumba, ahol japán filmesek látványos képekkel tárták elénk a város történetét. Hiányérzettel intett búcsút a romvárosnak Kati. Engem kevésbé bilincselt le. Ennek oka lehet, hogy ahol végigvándoroltunk, lényegében üres térség vett körül. Amennyiben lábon barlangról barlangra járhattunk volna, valószínűleg teljesen más lett volna a véleményem róla. A településen rengeteg megfizethető szálláshely várja a vendégeket. Többnyire közepes sétatávolságban a Nemzeti parktól. Bár Akabától Petra több mint egy nyúlugrásnyira található, de megoldható az odautazás.

Montréal keresztes erőd volt, a mai Sobak település szomszédságában. 1115-ben épült a vár, I. Balduin jeruzsálemi király parancsára. Az első nagyobb szentföldi keresztes erődítmény lett. Jeruzsálem 1187-ben bekövetkezett elesésekor a király leánya, Milly Stefánia megváltotta magát a muszlim rabságból. Fia fogságba került. Szaladin szultán Kerak és Montréal átadását kérte a fiú szabadon bocsájtásáért, de egyik erőd helyőrsége sem engedelmeskedett úrnője parancsának. Az egyiptomi seregek ezután ostrom alá vették az erődöket. Jeruzsálem elvesztésével a helyőrségek teljesen magukra maradtak. Védőik éheztek: oly sokáig kitartottak az ostromlókkal szemben, hogy a végén már a feleségüket és a gyermekeiket is eladták a szaracénoknak kenyérért cserébe. Nap, nap után arra vártak, hogy Isten megsegítse őket. Szaladin több alkalommal pénzt és keresztény területre való békés elvonulást ajánlott számukra, de ők visszautasították. Végül 1189-ben kétévnyi ostrom után került az ellenség kezére.

A csoport a buszparkolótól felért a várkapuhoz. Vártunk-vártunk a helyi idegenvezetőre, aki a saját ügyét intézhette valahol. Nagy sokára villanyautóval felhozatta magát. Arcán megelégedettségre utaló széles vigyorral került elénk, mi pedig „brávó sportman” gunyoros üdvözléssel és kétes értékű tapssal fogadtuk – ami fel sem tűnt a hiú, magáról kissé sokat tartó férfinak. Megváltotta a belépőket, beljebb kerültünk. Ez a várrom tényleg rom volt. Legépebben a négyszögletes sarokbástya maradt meg. A méter magas várfalak legfelső építőköveit csak a gravitáció tartotta a helyükön: a megemelt legfelső kő simán kivehető volt a többi közül. A távolban sivatagi róka szedte a lábát. A várból rejtett lejáró vezetett a távoli víznyerőhöz, amely hosszútávon kiszolgálta az erőd védőit.

Fokozatosan kezdett kialakulni bennem az ország és az utazás sommás képe. Történelmi szempontból sokszínű, érdekes, gondolatindító tájék. Túlnyomó részt terméketlen homokkő fennsík, köves-kavicsos sivatag, félsivatag. Jelentős mértékű a szegénység. Szemét mindenhol, a higiénia nagy fokú hiánya, déli meleggel párosulva. Az országút mellett pár négyzetméter alapterületű kulipintyókban működnek a szolgáltatóiparosok, például gumijavító. A sivár, lakatlan környezetben a rendszertelenül felbukkanó kőházak biztonságát embernél magasabb kőfal óvja. A fővároson túl került képbe a műanyag takarófóliából és papírkartonból összeeszkábált lakósátor komfort. Utcatáblákat ne keressen senki. Vallásosság vonatkozásában liberális ország. A házasságra lépő nők jogait szerintünk túlzóan erősen védi a jog. Biztosan nem házasodnék meg Jordániában. A férfiak jellemzően európai viseletben járnak. A nőknek kisebb része öltözik muszlimba. Neves európai divatcég a Koránnak megfelelő fürdőruhát kínál a hölgyeknek. Férfiaknál utcai viseletnek előfordul a fél lábszárig érő, bő ingféle. Feleségem szerint gyönyörű hölgyek is teremnek errefelé, mint például az akabai hotel éttermének egyik húszéves, feketébe öltözött, de lábán márkás fehér sportcipőt viselő, mosolygó alkalmazottja. Jordániában is bebizonyosodott, hogy a helyi idegenforgalomban dolgozó emberek plusz munkájáért a borravalót adó magyar utazási iroda főbenjáró bűnt követ el. Elsősorban ellenünk, utasok ellen, akiktől a nem hivatalos összeget az utazás megkezdésekor az idegenvezető beszedi. Másrészt, erősítik azt a hitet a helyiekben, hogy a látszatmunkáért is jár a pénz. Előfordult az ammani szállodában, hogy lényegében nem adtak vacsorát. Máshol olyan retkes és áporodott levegőjű volt a zárt lépcsőház, hogy az emeletre közlekedés céljára inkább a liftet vette igénybe a klausztrofóbiás feleségem. A munkától többnyire nem lökik félre egymást a londinerek. A buszvezető tekeri a kormányt, tapossa a gázpedált vagy éppen rálép a fékre. A helyi idegenvezető a sofőr mögött foglal helyet, és ha kérdezi őt, válaszol, majd hosszasan bámul ki az ablakon vagy eszik-iszik. Sok negatívummal rukkoltam elő, de azokat fogadjuk világlátásunk gazdagításának és értelmezésének forrásának.

Az ország déli területén, közel Szaúd-Arábiához található Vadi Rum, amely 740 négyzetkilométeres sivatagi terület, szurdokokkal, sziklákkal, barlangokkal. A térség már 12 ezer éve lakott. Róla tanúskodik az eddig 154 régészeti helyszínen feltárt leletegyüttes, valamint huszonötezer sziklarajz és felirat. A többnyelvű szövegek a térségben lakó írástudók jelentős számáról adnak hírt. A helyszínen fellelt sziklarajzok jó állapotban maradtak fenn, az időjárási viszonyok nem okoztak bennük komolyabb károsodást. A terület éghajlata nagyjából i. e. 3000-ig a mainál jóval csapadékosabb volt. Ekkor földműveléssel, és állattenyésztéssel foglalkoztak az itt élő népcsoportok.

Platós furgonok vártak ránk. A nyitott raktérben egymással szemben hárman-hárman foglaltunk helyet. Állítólag a jobb járgányok közül kaptunk, de a raktér hátsó palánkajtaját nem lehetett lenyitni. A sárhányóra fellépve, azt is át kellett lépni. Mindenki teljesítette a tornamutatványt.

Első megállónk a már csak látványelemnek megtartott vasútállomás volt: gőzös, dízel mozdony, teher és személyvagonok. A környék salétrombányáinak kitermelt anyagát szállították el innen. Turisztikai célból pénzért még beizzítják a gőzöst, amely 500 métert halad. Eközben a dombok mögül a nagy csatazajjal előtörő lovascsapat megtámadja a rémültté vált utasokat. A következő helyen meredek homokdombra taposhattuk fel magunkat. Időjárás formálta, érdekes alakú és kinézetű sziklák világába kerültünk. Elsőnek Kati ért fel. Hamarosan mellette állhattam. Közelemben a sziklának olyan füle volt, mint amilyen a bögrének. Megfogtam, de a szikla súlya kifogott karom erején. A következő megállóhelyen száz egypúpú várt ránk. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy a természetben és az állatkertben felnövekvő ugyanazon faj példányainak hangja egymástól jelentősen eltér. Két tevecsorda két tagja kommunikált egymással. Hangjukat a magyar szürke marháéhoz és a Hortobágyi Nemzeti Park Vadaspark területén ridegtartásban tartott őstulkok hangjához tudnám hasonlítani.

Utolsónak a csodálatosnak leírt naplemente következett. Mindenki szájtátva nézte a jelenést. Eközben a dzsipben, annak háttal ülve, a futócipőmből kitakarítottam a homokot.

 

 

 

23. GÁZKAMRÁTÓL A FEHÉR KESZTYŰIG – Lettország (2022)

 

 

A lett ember, ha légzési nehézsége támadna, nem rohan fejvesztve a szakorvoshoz szanatóriumi beutalóért. Helyette elsétál a legközelebbi parkig. Dús gyepszőnyeg, lombos fák ligete, karbantartott padok szemetesekkel, makulátlan tisztaság. Térképes információs tábla segíti a turistát. Az emberközpontúságot másként is megtapasztalhattuk. Éjszaka landolt a gépünk Rigában. Siettünk, hogy elérjük az utolsó buszt. A kiterjedt útfelbontás miatt a megálló felől helyi taxistól érdeklődtünk, aki ahelyett, hogy fuvarra ajánlkozott volna, készségesen állt a rendelkezésünkre. A kínaiak által üzemeltetett szállásra digitális rendszer használatával lehetett bejutni. Az ajtókilincs felett lévő képernyő tenyérérintéssel aktivizálódott. A kulcsot a fali dobozból kellett kiimádkozni. Két órával később, hajnalok hajnalán, három hét után másodszorra is rám tört a Covidgyanús eset. Két és fél napra ágyba döntött. Amíg kúráltam magam – lázcsillapító, tea literszámra – addig Kati nyakába vette a fővárost. Portyázásaiból visszaérkezve lelkesen mesélt élményeiről. Végül is mindketten jól jártunk.

A lakókörnyezet visszahat az ott élő emberre. Rigát Európa szecessziós fővárosának tartják. A belvárosi házak homlokzatát kőszobrok díszítik: oroszlán vagy majomfej, félmeztelen ledér hölgyek vagy az ördög bőrébe bújt kedves férjuruk. Ez is egyfajta mesevilág mindaddig, amíg a szájtáti városnéző turista hátrafeszített nyakába nem áll bele a görcs. Néhány szemrevaló vagy más miatt érdekes rigai épület: a Fekete fejűek háza (a nőtlen kereskedők céhének egykori székháza); székesegyház; Szent Péter-templom; a négy hangárból álló piac; Lett Tudományos Akadémia (Sztálin által adományozott épület); Szabadság emlékmű; Power Tower – a lábánál Lettország NATO-hoz való csatlakozásának ötödik évfordulója alkalmából ingyenes fotókiállítást rendeztek. Évszázadokkal ezelőtt Hanza városként tartották számon. A kultúra és az építészet fejlődésében fontos szerepe lehetett ennek a kapcsolatrendszernek. Máig tartó visszaigazolása a nyolcszáz házból álló óváros. A népek közötti megbékélésben érdekelt kereskedőkkel ellentétben, akadtak másféle felfogású emberek is: fegyvereikkel itt csörtettek a legkülönbözőbb skandináv népek fiai mellett a lengyelek, valamint az orosz és a szovjet tejtestvérek is. Némelyikük sikerrel tette, maradtak, míg bírták szusszal. Szerencsére ma már a turisták lihegik tele a várost. Legtöbbjük német anyanyelvű, a spanyolok hűsölés céljából is érkezhettek. A Balti-tengerről Rigába a Daugava folyón úszhatnak fel a szállodahajók. A reptérről a légi járatok többsége skandináv országokba közlekedik. A belvárosban erős a rendőri jelenlét. Eredménye, hogy nem verődnek hordába a hajléktalanok, és nem kéregetnek erőszakosan. A járdákat fiatal lett fiúk takarították. Az ételfutárok többnyire Indiából érkeztek. A nemzetközi és távolsági buszvégállomáson négy és fél euróért lehetett zuhanyozni. Aki az utolsó pillanatban helyi szuvenírt szeretne beszerezni, számtalan utcai árusnál válogathat a fából faragott termékekből.

1917 és 1991 között a teljhatalmat megtestesítő KGB-székház felkeresése miatt nem kaptunk hajba a feleségemmel. Sokat vártunk tőle, alig valamit kaptunk cserébe. A felújított szürke épület pár szobája a kiállítótér. Dokumentumok és fotók a falon. Kihangosított monitoron – feltételezhetően – egy kárvallott beszélt az emlékeiről. Két fénykép érdemel említést. Az egyiken egy brutálisan megvert hölgy arca, szeme alatt monoklival. A másikon szoba, aljából nyitott végű csövek merednek felfelé, a plafonon elszívó berendezés kürtője, a földön meztelen emberek holtteste. Hogy Sztálin vagy Brezsnyev főtitkárelvtárs idejében készülhettek-e a fotók, nem tudom. De hogy a belvárosból a 21-es busszal hosszas utazást követően elérhető a Motor múzeum, és ott többek között megnézhető a két politikus személyi használatú gépkocsija is, az száz százalék.

A zöld növénytengerben a lakótelep tartozéka a modern és külsőleg látványos múzeum, amelyet az autókat kevésbé kedvelők se hagyjanak ki. Nekem már a pénztárnál leesett az állam. Nem azért, mert a látássérültnek és kísérőjének itt is ingyenes a kulturálódás – Lettországban borsosára van a múzeumi belépőjegyeknek –, hanem azért, mert kaptunk egy-egy eldobható fehér szövetkesztyűt. A többi látogató nem. Csak később jöttem rá, hogy a kiállított tárgyak kézzel megismerését szolgálja. Hamar ráéreztem, hogy az autók ugyanabból a fémből készültek, és az üléseket borító erős bőr is egyazon alapanyagból származik. Ebből arra következtettem, hogy az eredeti tervek alapján újra legyártották az autókat, emiatt egyik járgányban sem lehetett motor. A kerekek is vadonatújak. Feleségem, mint egy fiúgyerek, olyan lelkesen szaladozott egyik csodától a másikig. Az 1920-as évekből származó klasszikus Ford T-modell (maximum harmincöttel gurult), és az 1930-as évekből való fehér színű, kétüléses Mercedes (százöttel robogott) dobogtatta meg legjobban a szívét. Hosszas lamentálást követően az első mellé tette le a voksát. Másoknak más vált kedvencévé. 1949-ben hat méter hosszú, 6005 köbcentiméteres, száznegyvennel robogó ZIS típusú limuzin állt Sztálin rendelkezésére. Hozzá képest Brezsnyev elvtárs már-már nyugati elhajlónak számított az 1962-es Rolls-Royce használatával. Hogy a jármű százkilencvenes végsebessége közre játszhatott-e a luxusautó elejének ripityára törésében, vagy oka simán a vodka nyakló nélküli vedelésében rejlik, teljesen mindegy. Mindkét járgányban a sofőrülésben maszkírozott bábú alakjában a megnevezett elvtársak láthatók. Évszám tekintetében az utolsók egyike az 1980-as évek nyugat-német kapszulaautója, mely emlékezetem szerint háromszázhatvannal téphetett. A felső két szint után irány az alagsor, a teherautók és a buszok kiállítótere. Az egyik fapados busz ajtaja tárva-nyitva. Nosza, rajta. Monitor segítségével az utazás kép- és hangélményét megteremtették a szervezők. Az út mellett szurtos gyerekek kiabáltak, itt-ott kacsák tipegtek, pótkocsit vontató traktor pöfögött. A Lenin-díjat mégis az oldalkocsis motorjával közlekedő Szergej bácsi vihette el, akinek kétkerekűjének kipufogója olyan füstfelhőt hagyott maga után, hogy napokig megbénította a település közúti forgalmát — nevettében hasát fogta Kati. Szót érdemel a modern kiállású múzeum belső tere. Koromfekete falak, pontszerű fényt adó világítótestek, amelyek fénye megcsillan a kiállított autók magasfényű lemezborításán. A szem, a látvány és a fotózás szempontjából nem szerencsés. Ablak hiányában teljesen száraz a levegő. A járműveken megülő porról a múzeumlátogatás elején kezemre felhúzott fehér színű kesztyű sokat mesélhetne.

Ha már a fővároson túlra keveredtünk, maradjunk ott. Riga jelképes üdülőrésze Jürmala, mely több apró település gyűjtőneve. A főváros átjáró főpályaudvaráról indulva, ahol a talpfák még mindig szurokkal kezelt talpfák, 35 perc után, Majoriban szálltunk le. A személykocsikban az egymással szemben elhelyezkedő ülések három-három főre lettek méretezve. Ez a körzet elsősorban színes faházairól nevezetes, de különösebb hatást nem tettek ránk. Lesétáltunk a Balti-tengerhez. A víz sárgás-homokszínű, lassan mélyül. Nem csoda, hogy csak két fürdőző csobogtatta meg a vizet. Augusztus elején a víz hőmérséklete alulról nyaldosta a 20 fokot. A part homokos. Számunkra felfoghatatlanul sok vendéglátóegység várta a fizetőképes keresletet. Bízva szakértelmükben, biztosan nem a zárva tartás miatt nem mennek tönkre. Délelőtt turistát, de még sirályt is nagyítóval kellett keresni. Ismerethiányból fakadóan meglepett, hogy a 40 méter széles homokos parton túl burjánzó lombos erdő. A skandináv országok tájjellegzetessége lehet ez a flóravilág, de eddig mi itt, legészakabbra, Lettországban jártunk.

Riga szecessziós épületeire hivatkozva már utaltam a mesevilágra. Folytatom egy élő vidéki példával. Sigulda Rigától autópályán közlekedve 52 kilométerre fekszik. Naponta egy-két alkalommal vonattal, átszállás nélkül is elérhető. A vasútállomás XIX. századi épülete magában foglalja a busztársaság jegypénztárát, a fakk-rendszer által pedig a személyzet nélküli információs pontot is. Az oktalanul méregdrága papírra nyomott tájékoztató a turisták számára az összes ajánlott útvonalat tartalmazza. További orvosolandó hibaként jegyzem meg a nyomtatvány felső sarkában lévő miniatűr térképet. Olcsóbb papírlap hátoldalára kellett volna kinagyítva tenni, és az első oldal szöveges része további információkkal gazdagodhatott volna.

De nézzünk szét a környéken. Hogyan nézne ki a számodra ideális lakókörnyezetet megjelenítő terepasztal? Ha az nem idézné meg a tömbházrengeteget, itt-ott egy-két kisebb fűcsomóval vagy csekély számú fával, hanem ennek éppen a negatívja lenne a te pozitív álomképed, akkor a több mint 800 éves, 1928-ban ismét várossá avatott Sigulda a te településed. Kilépve az állomásépületből, máris csodalátványvilágban találjuk magunkat. Ezt még tetézhetjük, ha a Pils utca vonalát követjük. A környezet hasonlóképpen írható le, mint ahogyan a fővárosi parkok esetében: tömör szerkezetű gyepszőnyeg, ligetes erdőrészletek, benne pontszerűen elhelyezkedő házak, amelyeket jelképes kerítés határol, ha egyáltalán van. Turistákat útba igazító tábla mindenhol. Igaz, a számukra készített útvonalajánló dokumentumon feltüntetett különböző színű turistajelzést fákon vagy másutt kár keresni. A fejünket időnként érdemes körbeforgatni: kulcsok négyzete; egyszerű házi megoldású vízimalom kerék, amely forog is; bohémsággal jellemezhető, kőből faragott szedett-vedett katona bagázs; Sigulda régi és újkori vára egymás mellett – és sorolhatnám még.

A pirinkó evangélikus templom mellett festői tó. Belőle hal vetette fel magát. Szétnéztünk a középkori livóniai várban. A XIII. század elején kezdték építeni. Köréje gyarapodott a település. Belső fala igencsak magas. A legépebben megmaradt toronyba felmásztunk. A legfelső szintről láthatóvá vált a Gauja folyó, a fölötte drótkötélpályán haladó pontszerű kabin, és egy további erőd. A karbantartott vár parkrészében digitális fűnyíró zümmögött. Pirinkó tartályából még egy hintaló sem lakna jól.

A Gauja Nemzeti Park Lettország legrégebbi és legnagyobb védett természeti területe. 917 négyzetkilométeren fekszik. A Pils utcáról a gombajelzést követve letértünk. Itt már szembesülhettünk a siguldai lakókörnyezettel. Tucatnyi sorház jellegű épületből állt. A Gauja Nemzeti Park sárga turistajelzéséhez érkeztünk. Tízperces sétát követően végeláthatatlan hosszúságú és irdatlan mélységbe levezető lépcsősor tetejében állva megcsóváltuk a fejünket. Nem túrázni jöttünk, hanem szétnézni. Visszaballagtunk eltévelyedésünk helyére, ahonnét egy rövidebb útvonalon igyekeztünk vissza a centrumba.

Szót érdemel az óvoda. Bejárata közelében fából összeütött vaddisznó. Közelében focikapuk. Az ovi udvarát tömött gyepszőnyeg fedte. Körülötte több futballpályanagyságban fás liget. Reggel kiengedhetik a kölyköket legelni. Pár óra elteltével utánuk indulhatnak a dadusok, hogy mire délután megérkeznek a szülők, egyben legyenek a báránykák. Pár méterrel tovább, errefelé felfoghatatlan nagyságú lakóövezet: négy háromemeletes, két lépcsőházas blokk. Egy kilométer után hatalmas alapterületű élelmiszerüzlet, ahová szinte kivétel nélkül autóval és kerékpárral érkeztek a vásárlók.

Jókora területet bejártunk, mire visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Útközben szinte csak magányosan álló mesebeli házikókat láttunk, de akkor hol a fenében lakhat a tizennégyezer siguldai?

 

 

 

24. TENGERBE FEJESTUGRÓ HEGYEK – Montenegró (2022)

 

 

A Montenegrót jellemző vad ormokhoz a Durmitor Nemzeti Parkban a Fekete-tónál kerültünk testközelbe. Aki előzetesen nem készít listát a meghódítandó csúcsokról, semmi baj, csak meg kell keresnie a tájékoztatótáblát. Minden fontos információ leolvasható róla. Az 1450 méter magasan lévő alapszintről a 2600 méteren lévő csúcs jelentheti a legnagyobb kihívást. A sziklás, gyakran görgeteges, csúszós mészkövek világába érdemes túrabotot vinni, gatyát időben felkötni, mert errefelé kilométerenként száz méternél is nagyobb lehet a szintemelkedés. A kitűzött cél elérése nem csak az erőnléttől függ, könnyen bekavarhat a szeszélyes időjárás. A két betervezett hegymenet közül inkább a másodiknak sorra kerülő, 2330 méter magas Planinica csúcsa karcolta a felhők hasát. Vad kanyonokra és törpefenyőkre láthatott rá a túrán nélkülem részt vevő feleségem.

Privát tervünkből a Fekete-tó körbegyalogolása nem maradhatott ki. A táv öt kilométer, de laza sétában ne reménykedjen senki se. A magashegyi környezet jellegzetes vonásait ez az út is magán viselte a sziklakövekkel. A Durmitor Nemzeti Park nem feltétlenül a fehér botos turisták paradicsoma. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Montenegróba természetjáró utazási irodával tartottunk Katival, még árnyaltabb a kép. Az első túra alkalmával a terepet vehettem volna. Féltávnál mégis másként döntöttünk. Részben, kezükben a túrabottal felfelé törő csapatot nem akartam lassítani, másrészt, a sziklás terepen az ereszkedés nagyon időigényes lett volna. Mi csak egy-egy túrabotot használunk. Ezúttal nem csak én fáradtam el a szokásosnál hamarabb, de a feleségemnek is elege lett a lépésről lépésre helyek hajszálpontos közvetítéséből. Ha csak kettesben ugrottunk volna neki a hegynek, semmi gond. Féltávnál egybehangzóan a visszafordulás mellett döntöttünk. Ekkor a csapat utolsó harmadának elején helyezkedtünk el. A következő túrára már nélkülem ment el a feleségem, és maximálisan kiélhette a hegyek iránt érzett olthatatlan vonzalmát.

A kétezer lelket számláló Zabljak település és a Durmitor Nemzeti Park sziámi ikrek. Budapestről Podgoricába repülővel, onnan pedig tíz euróért, két és félórányi buszozást követően is meg lehet érkezni. Szállás annyi, mint tengerben a vízcsepp. A Nemzeti Parkba gyalogosan három euró a beugró. Bő hetet simán el lehet tölteni túrázással. Mindez megfejelhető vadvízi evezéssel is. A Tara-kanyon innen negyven kilométerre. A világ három legmélyebb szurdokának egyike. Igaz, a vízmosta árok legmagasabb fala csak többszöri áttételt követően éri el a 900 méter mélységet. A gumicsónakos attrakció nem állítja komolyabb ügyesség és erőpróba elé a kalandort, így menet közben bőven marad idő a meseszép környezetbe belefeledkezni. Lehetőség adódott a zipline kipróbálására is. 800 méter hosszú drótkötélpályán, 150 méter magasan lehet a folyó felett beülővel átsiklani. Ez utóbbival még kacérkodott is Kati, de mivel a raftingolás és a zipline közös fakultatív programra lett felfűzve, inkább lemondott róla. Helyette magánakcióban felfedeztük Zbljak települést. Csak hüledeztünk a több száz tönkrement hotelen, apartmanon. Közben épültek az újak. Pékségben megkóstoltuk az ország egyik nemzeti harapnivalóját, a bureket. Jelképes keserű szájíz maradt utána. Csöpögött a zsírtól.

Természetjáró utazásunkat a Montenegró és Albánia határán elterülő Skodra-tó irányába folytattuk. Mesterséges földnyelv szeli át a vizet. Ezen bonyolódik a közúti és vasúti forgalom. Télvíz idején a vízfelület nagysága megközelíti a Balatonét (592 négyzetkilométer). Az egykori kis halászfaluban, Virpazarban számtalan kikötő szolgáltatása között lehet választani: hajó, kenu, kajak. Nyár közepe lévén alacsony a vízállás. Ilyenkor nagyobb ingoványos területekké alakulhatnak át a hatalmas kiterjedésű nádasok. Háromszáznál is több madárfaj szállás- és költőhelye. Az egyik félreeső kölcsönzőhelytől a lagúnán át, hosszas lapátolást követően érhető el a nyílt vízfelület. Mi nem, de a többiek sétahajóra szálltak. A tóban gyakoriak a sziklák. Hátborzongatóan szép a zord albán hegyek látványa. A víz tisztasága változó. A kikötőben, valamint tágabb környezetében a partról könnyen megláthatók a nagyobb és kisebb halak. A vízi élet megszállottjainak igazi eldorádó.

A Kotori-öböl felé gurultunk. Érdemes a Crnojevia-folyó legszebb kilátópontjánál időzni. A Gellért-hegy nagyságú magaslatot a széles folyam félkörben kerüli. Közelében ősidők óta falu éli mindennapjait. A pár háznyivá zsugorodott településen mára a vendéglátóipar vert tanyát. Nem messze tőle, a keskeny kétszer egysávos főút szélén, ahonnét a legpazarabb rálátás nyílik a mélyben kanyarodó folyamra és a hegyre, az évezredforduló táján szálloda épült. Az alsó szint táblaüvegei betörve, a bejárati ajtót valaki elvitte. Odabent épségben megmaradt bútorok, hűtőszekrény. Néhány szoba ajtaját viszont rács védi. Áramszolgáltatásból kikötve. A házi úr szerepét az enyészet vette át. Valamiképpen mégis csak hasznosul a szellemépület, mert az arra járó turisták az erkélyről lelkesen fotózzák a tájat. Egykori reményteli álom, pénz az ablakban.

A naplemente fényeit a riviéra fölé magasodó, Osztrák–Magyar Monarchia idején épített Kosmac-erőd romos magasából élvezhettük. Lefelé jövet a susnyásból feltörő szamárbőgéshez hasonló hang megállásra késztette az élen haladókat. Már-már üdvözöltem volna kedvenc füles állatomat, amikor nyilvánvalóvá vált: komor kiállású házi bivaly a hangadó. Ráadásul, korántsem barátságosan indult meg felénk. Csak jókora kerülő árán tudtunk túljárni bumfordi eszén.

Nem akármilyen helyről pillanthattuk meg a tágabb értelemben veendő Adriát. A magas hegyek aljában, a fjordszerű hatást keltő tengerpartra buszos ereszkedés közben nyílt rálátás. A Kotori-öböl legszebb helyén található, egykor virágzó középkori városban, Perastban vagyunk. A lanka szélén aszfaltcsík, annak túloldalán már a köves tengerpart. Alig pokrócnyi hely a strandolók számára. Inkább kínlódás, mintsem örömforrás. Példának álljon itt az ügyességet kívánó, mozgalmas túralehetőség. Idejövet 950 méter tengerszint feletti magasságban lefékezett a sofőr. A járműből a társaság zöme Katival együtt kiszállt, hogy hat kilométert követően, gyalogosan megérkezhessenek a tengerpartra. A Lovćen-hegységből a régi hadiutat követve ereszkedtek le. A sziklás talaj hol fenyvesben, hol nyílt terepen vezetett, de a tűző napot nem kerülhették el. Madártávlatból élvezhették a Kotori-öböl látványát. A gyors lábú túravezető és egyben idegenvezető, az őt követni képes személyekkel együtt hamarosan eltűntek a többiek szeme elől. A görgős kavicsok többek útját is alaposan megnehezítette. Egymást segítve haladtak. Jelzés nélküli útelágazások is nehezítették a vonuló csapatot. Saját érdekükben összetartottak, mást nem tehettek. A bokatörő és ízületet nem kímélő túra összefolyt a városnézéssel.

A világörökség részét képező óváros fölé épült erőd titkos hátsó bejáratán keresztül, tyúklétraféle segítségével lőrésen átszuszakolva magukat, kisebb csoportokban szállingózva megérkeztek Kotorba. A városka óvárosa csöppnyi. Megismerése jóformán egy sarkon perdülést igényel. Ennél jóval több energiabefektetést követel a 60 kilométer hosszú Kotori-öböl nagyos megismerése. Hogy milyen az itteni természetközeli tengerpart?

Budvából ugorjunk át egy pillanatra az onnan nyolc kilométerre lévő Sveti Stefanig. Montenegró egyik legtöbbet fotózott látványossága, de nem emiatt hoztam szóba. A Hotelsziget közismert európai személyek nyári búvóhelye. Minket viszont a szigetbejárótól induló, az attól ellenkező, jobb kézre húzódó mezsgye érdekelt. A főúttól hosszas lépcsősoron juthatunk le a hullám nyaldosta partig. A víz széle keskeny, a sóderbe bokáig süllyed a talp. Délelőtt még árnyékos, de a zenitre hágó nap elől a lanka fenyői közé menekül a jó nép. Nem csak a parti sáv egyenetlen. A csúszós kövek, a laza szerkezetű talaj, és az egyéb nem várt másféle buktatók miatt a vízben gázolva is résen kell lenni. Többen már a parttól alig tíz méterre lévő mély víz elérése előtt nyakig vizesek lettek. Miért említettem meg ezt a strandhorrort? Pár éve még százhúsz euróért lehetett bejutni ide.

Jó messzire hajítsuk el a bakancsot, a túrabotot, de még a fürdőgatyát is. Nézzünk szét Budvában. Rendezett, tiszta város, ahol egyre több szálloda, apartmanhotel várja a vendégeket. Az utca emberén nem látszik a szegénység, de nem minden kerül ki az ablakba. Az óváros forgatagában kolduló gyerekek közössége. Szemfülesebbje gyümölcsöt, egy euróért kagylót kínál. A történelmi óváros itt is csöppnyi. Néhány sikátorba bekanyarodtunk, de hamarosan telibe fal késztetett visszafordulásra. Látványnak csábító, de vannak, akik életvitelszerűen laknak itt – ruhaszárító kötélen női fehérnemű száradt. Felkerestük a Helytörténeti múzeumot. Nem nagy szám. Ettől függetlenül a lila színű, porcelán szappanos doboz megdobogtatta a feleségem szívét.

Péntek este sikerült a balkáni néptánc eseményt mikrofonnal megcsípni: montenegrói, romániai, bolgár táncosok baráti találkozója.

Másik ilyen jellegű emlék az üresen kongó étterem zenészének siralmas, vendégűző klimpírozása. Csupán egy utcazenésszel találkoztunk. Barokkban utazott, és a Citadella előtt kalapozott. De ne feledkezzünk meg az örök utcazenészről, a templom messzire elhangzó, konduló harangjáról se.

Montenegró kissé megakadt a torkunkon. Eleinte nem értettük okát. Lassacskán megvilágosodtunk. A hegyek és a tengerpart átmenet nélküli egymásba olvadása következtében erősen beszorított térhelyzetben éreztük magunkat. A tengerbe fejestugró hegyek kissé kifogtak rajtunk.

 

 

 

25. HOL LEGYEN A LEÁNYKÉRÉS – Velence (2015)

 

 

Mestrében a kempingben szálltunk meg Katival. A háromágyas teraszos faház, Dióbél kisasszony és Hüvelyk Matyi párosra lett tervezve. Természetjáráshoz szokott emberek lévén bőven megfelelt esti hajléknak. A terasz vitte a pálmát.

Egy sétát mindenképpen megér a város. A lakótelepet gazdag vegetációjú parkok osztották élhető szigetekké. Az északról érkező fáradt vándort a számtalan zöld oázis magába szippantja. A főút mentén parányi, matuzsálemkorú villamos gördült csilingelve a városközpont irányába. Szállásunk felé visszakanyarodva végigsétáltunk a pár éve sportolásra kialakított, őrzött közparkon: futópálya, edzőgépek. A kempingtől és a közelében lévő szabadidőparktól helyi járattal mindössze két megálló a lagúnák fővárosa.

Velence erősen vitatott közelmúltbeli attrakciója a buszvégállomás felől érkezve kikerülhetetlen üveghíd. Alacsony lépcsősor vezet fel rá, majd le róla, hosszasan. Kigondolójának szeme előtt nevének várostörténeti szempontból való megörökítése lebeghetett, ennek oltárán simán feláldozta a praktikusságot. A súlyos, gurulós bőröndökkel csak kézben cipekedve lehet átjutni rajta. Nagy szerencséjük van azoknak, akik nem esős időben járnak arra, mert a lépcső nélküli szakasz száraz időben is csúszik, mint a jég. A híd mindkét végében bevándorlók várakoznak. Baksisért szívesen elvállalják a hórukkmunkát.

Kezdem a végével. A történelmi várossal egyre mélyebben ismerkedve, az utolsó napon kezdtem feladni nagyreményű álmomat. De a soron következő hídra megérkezve felragyogott az arcom. A lagúna előttünk még takarásban lévő szakasza felől fokozatosan hangosodó zenei produkcióra figyeltem fel. A házak között kanyargó csatorna hajtűkanyart követően a híd elé érkezik. A beúszó gondolában, harmonikajátékát öblös hangján, énekével kísérte az utcazenész. Akadt más stratégiát folytató is. A sikátorokat délutántól éjjelig járó harmonikás egy-egy vendéglő előtt megállva néhány számot muzsikál, kalapoz, és továbbindul. Módszere a hatékonyságban rejlik. A Szent Márk tér csatorna felőli végében, a hömpölygő tömegben egyszemélyes szekció. Amint észrevette a kezemben tartott mikrofont, abbahagyta a melódiát, és már ott sem volt. Tartsunk a tér közepe felé. Az osztályon felüli étteremből élő szalonzene szüremlik ki. Hamar feltűntem az éber szemű pincérnek. Kezével továbbhaladásra intett, de a fehér bot felmutatására szigora megenyhült. Már a tér legpatinásabb étterme előtt tartózkodunk. Több évszázada fogadja a vendégeket. Teraszán délidőben öreg csóka csibével pezsgőzött. Egyedül nekik játszottak a frakkba bújt zenészek. Itt sem díjazták a mikrofont. Este már tisztes távolságból, a hullámzó tömeg takarásából rögzítettem.

A Szent Márk téren nem csak a kötelező látnivalókra terjedt ki a figyelmünk, hanem egyet sétáltunk az árkádok árnyékában is. A kirakatok csábítása erős, a várható árak meggondolásra serkentenek. Ilyen környezetben ez így normális. A parányi kávézóban a tulaj korosabb férfi, a pultos, fiatal lány. Könnyen észrevehető, többről van szó, mint munkahelyi kapcsolatról. Talán ez is normális. A megkülönböztető jelzést használó vízi járműveknél a többiek jóval lassabban haladhatnak a házfalakat folyamatosan érő, és romboló hullámok csitítása miatt. Sikerült megfigyelni, ahogy a csónakjával érkező lakó beevez a háztömb kapuján a vízudvarba: a ladikból keskeny kőfelületre lépett, majd be a lakásba. Első pillanatban romantikus lehet a messziről érkező utazó számára, de napi szinten biztosan nem vállalná be. Nem voltunk ezzel másként a kisebb kőtenger közepén lévő kávézó teraszán sem. A fekete szürcsölgetése közben egyedüliként néhány madártrilla emlékeztetett a természetre. Megpihenve álltunk fel az asztaltól. Szánkban még ott volt a kávé kesernyés íze, amikor rátaláltunk egy idő rágta kápolnára. Körülötte az utcaköveken ott csúfolkodott a madarak hátrahagyott végterméke.

Központi helyre érkeztünk. A folyamatosan hömpölygő tömeg és a velejáró hangzavar itt mindennapos. A Rialto környéke ezt egyértelműen visszatükrözte. Szem és fültanúi lehettünk egy japán pár hangos vidámságba fokozódó esküvőjének. Ám a nemzetközi szervezkedésből mi is kivettük részünket Katival, mert nem látó ismerősünk sorstársa kezét itt szerette volna megkérni. Javaslatunkra a Rialto hídján kerített sort erre. Mátkája előtt lovagiasan féltérdre ereszkedett, és megtörtént a leánykérés – eközben távolabbra húzódtunk tőlük. Hogy, hogy nem, de a hátizsákból előkerült egy üveg olasz bor, és már cuppanhatott is az üvegszája: egymásnak koccantak a teli üvegpoharak. Nem csak az emberek építgették a jövőjüket. A közeli ház is teljes belső megújuláson esett át. Az építési törmelék a rakparthoz kikötve várakozó uszály feneketlennek tűnő gyomrába került. Ezalatt a főcsatornán érkező német fiatalokból álló nyolcas a számolás ritmusára húzta az evezőt.

Velencében folyamatosan csökken az állandó lakosok száma. Ennek több oka is van. Egyrészt, méregdrágák az ingatlanok. Ennek ellenére vagy emiatt, többeket éppen a státuszszimbólum vonz ide. Az itt nagyobbacskának számító terecskén korosabb oroszul beszélgető hölgyek csoportjával találkoztunk. Meglátásunk szerint életvitelszerűen tartózkodhattak itt. Másrészt, hétköznapi ember számára nehezen élhető közeg a város. A Szent Márk tértől kijjebb – még a hadihajó kikötőn is túl – szegényes környezetben élnek a vaporettóval munkába járó olaszok. Nincs élettér, zárványba kényszerültek. Persze idővel mindent meg lehet szokni. Kevés olyan lakója lehet kék bolygónknak, aki ne szeretne legalább egyszer ellátogatni ide – igazuk van.

A vasúti pályaudvartól a Szent Márk tér felé sárga jelzés kalauzolja a turistát. Ezen a főcsapáson tömegek vonulnak. A mellékutcák, a sikátorok konganak. Hangulatos környezetben lévő indiai vendéglő teraszán foglaltunk helyet. Nem kis meglepetésre nyíregyházi illetőségű pincér vette fel az ebédre szóló rendelést. A vékonyka fizetésből otthon már nem volt képes kijönni. A sors forgandó. A mi szánk íze sem lett jobb az övénél. A végén kritikán aluli mennyiségű és minőségű ételért fizethettünk. Másként is tetten érhető volt a svihákság. A központi marketben enyveskezű fiatalembert marasztaltak a biztonságiak. A Szent Márk tér kövezetén kinyitott pénztárca. A svihákoknak szerencséje volt. Közelben a Sóhajok hídja. Az egykori törvénykezés épületét a börtönnel kötötte össze, melyet ma már csak a múzeumlátogatók vesznek igénybe. A harangok kondulása a mának szól.

A város kiszolgálása vízi útvonalon történik. Kerékpárnak vagy autónak nincs hely. Tűzoltóhajóval nem találkoztunk, de mentő és rendőrségivel, igen. Vízi járművel szállítják az élelmiszert és a többi áruféleséget is. A rakpartra kitett áruféleségeket molnárkocsival továbbgördítik a culágerek. A városi tömegközlekedés a vaporettón alapszik. A váratlan és gyakori közlekedési sztrájkok miatt eléggé megbízhatatlan. Ilyen esetekben számíthatunk a vízi taxira is. A tehetősebbek motorcsónakkal közlekednek. A nívós hotelekben elszállásolt utasokat a külön busztól oda és vissza gondolával szállíttatják az utazási irodák. A csatorna partján sosem lehet unatkozni. Percekig néztük a szélesebb vízi úton közlekedő zsúfolt vaporettókat. Szűz szemnek újszerű életkép, mégis van benne valamilyen, első pillanatban még nem felismert zavaró momentum. Mi is kipróbáltuk. A város külső részétől a belső végállomásig a tenger felől körülbelül félórát utaztunk rajta. Több volt a helyi utas, mint a külföldi. Ez itt semmivel nem másabb, mint nálunk városi tömegközlekedéssel munkahelyre vagy máshova igyekezni. Az olaszok többsége nemtől függően főzésről, unokáról, vagy éppen valamelyik focimeccsről, politikáról beszélhetett. Sokan utaztunk rajta. Nem éreztem kellemetlennek, inkább érdekesnek. Ekkor ugrott be, hogy nekem az volt a visszatetsző a rakpartról megfigyelt vaporettókkal kapcsolatban, amikor egy-egy megállóban a tömeggé összezsúfolódó turisták egymást agyontaposva nyomultak a fedélzetre. A baj bennünk, külföldiekben keresendő.

Még egy személyes észrevétel. Másodszor jártam Olaszországban ekkor. A Szent Márk téren túlra, magára adó pizzázóba tartottunk. Ha nem itt, hát hol máshol lehetne autentikus szegények ételéhez jutni. Az ára rendesen meg lett számolva. Ellenben nem volt nagy szám. Néha nagyobb a felfokozott elvárás, mint a realitás. Emlékezetes maradt számomra: az alig méter szélességű sikátor, a csatornára nyíló kávézó zsákutca jellegű járdányi kiülője, és a történelmi város térszerkezeti hangulata.

 

 

 

26. MINT A NŐ ÉS A FÉRFI — Madeira (2023)

 

 

Vajon milyen Madeira? – olyan, mint a nő és a férfi összessége. Lépten-nyomon fellelhető rajta a színorgiában pompázó flóra szépsége, és a zordon-zord hegyek vadsága. Szinte mindenhol egymással szimbiózisban jelennek meg. Buja orgiájukat az Atlanti-óceán hűs hullámai nyaldossák körbe-körbe. Él és virul a természet. Hol lágy napsütésben fürdőzve, hol bősz viharoktól fenyegetve. A hegyek mély árkokkal osztott kőrengetege és az óceán sziklaszirtjei szürke, zöld, sárga, vörös, barna és fekete színeket öltenek magukra. A növényzet nemcsak ebben tesz túl rajtuk, hanem az itthon megismert méreteiben is. A labdarózsa labda nagyságú, a könnyező pálma levele méternél szélesebb. A papagájvirág tucatnövénynek számít. Nem ritka, hogy egy-egy fán három különböző színű virágzat pompázik. Azon sem érdemes szájat tátani, hogy a banánfa fürtben lógó termésére kék nejlonzacskót húznak. Talán a rovarok elleni védelem miatt, vagy a gyorsabb érés érdekében. Tavasz derekán is alig van eltérés a nappal és az éjszaka hőmérséklete között. Különbsége 3-5 Celsius fok. Virradattól alkonyatig hevít a mediterrán tűzgolyó. A hőérzetet idillikussá enyhíti a folyamatos légmozgás. Egyben rejtett veszélyforrást is jelent, mert az ultraviola sugárzás erős hatásának érzetét tompítja. A kék legkülönbözőbb árnyalatait mutató Atlanti-óceán mellé ritkán lehet közúton lejutni. Homokos föveny, mint a fehér holló. Kő és kő. Csak megfontoltan szabad lépkedni rajtuk. A víz hőmérséklete évszaktól függően megegyezik a levegő középhőmérsékletével.

A sziget két Budapest nagyságú terület. Hossza 56 kilométer, legszélesebb pontján 23. Tájkép szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy éppen honnan hova tartunk. Hullámvasútszerű, kanyarokkal teleszórt közutak, valamint égbeszökő sziklák, feneketlen mélységű szakadékok. Hiába van egymáshoz közel két település, a hajtűkanyarokkal tűzdelt szűk országút szélében életveszélyes gyalogolni. Sok mindent megtalálni itt, csak egyvalamit nem, síkterepet. A helyiek gyermekkoruk óta erre a terepviszonyra edződnek lábizomzatban, tüdőkapacitásban. Nekik aligha okozhat gondot a dombtetején lévő házhoz feltalpalni, de azért egy doboz gyufáért aligha indulnak el a távoli boltba. Európa egyik legnehezebb terepfutóversenyét itt rendezik. 115 kilométer a távolság, 7200 méter a szint. El lehet kezdeni a felkészülést.

Nem ment simán a Budapest–Funchal légi út. Először Madrid közelében szólalt meg a pilóta, közölte, hogy Lisszabonban kényszerleszállást fogunk végrehajtani (a műszerfal melegedése miatt). Tudom, amennyiben nagy a baj, az okot nem közölhetné a parancsnok. Gondoltam, ha úgy lenne, spanyol földön landoltunk volna. Több mint két órát tartózkodtunk a gépben, mire megkaptuk a felszállási engedélyt az irányítótorony munkatársától. Ekkor már azon izgultunk a feleségemmel, hogy 22 óráig odaérünk-e a szállásra, mert utána már csak másnap 11 órakor foglalhatjuk el a szobát. A funchali repülőtér épületéből a terelőkorlátok laza kiiktatásával siettünk az óránként induló buszhoz, amelyet pár perc híján elértünk. A szükségesnél egy megállóval előbb letett minket a sofőr. Már sötétedett. Némi keresgélést követően a megadott időpont előtt egy órával célt értünk.

Helyben vagyunk. A sziget fővárosa a száztizenötezer lakosú Funchal. Az óceánparton épült ki a CR7 elnevezésű komplexum, amely szállodákat, kereskedelmi üzleteket, vendéglátó egységeket, és egy múzeumot foglal magában. Nem csak ez a terület viseli a világhírű portugál labdarúgó nevét, hanem a nemzetközi légikikötő is. Hiába, itt a madeirai születésű Ronaldo a király. Az óceánnak háttal állva, amerre ellát a szem, csak hegy és hegy. Ott élnek a funchaliak. Busszal is tarthatnánk a házak közé, de én a gyalogolást javaslom. Miért? Testközelből ismerhető meg leghitelesebben a helyiek élettere, életkörülménye. A szállásunknak helyet adó hosteltől a méltán nevezetes magánparkig 3,2 kilométer a távolság és 500 méter a szint. A kinyomtatott útvonalterv feleségem kezében. Újszerű városi környezettel barátkoztunk: kimondottan meredek járda; két házsor között hosszasan elnyúló keskeny lépcsősor; átverésből eleinte lankásabb szakaszt követően megint a szívatós rész. A sikátorban emelkedő lépcsősorról a lakások ablakain át betekintés nyílt a helyiek életterébe. Titkot nem sikerült ellesni.

Mindketten megörültünk a sarki kocsmának, ahol a legszószátyárabbnak a harsogó tévé bizonyult. Jólesett megpihenni. A kóla megtette ráerősítő hatását. Frissen keltünk fel az asztal mellől. Távolabb, a főútról balra mellékutcába kanyarodtunk. Az első keresztutca hozta el a változást – a kereszteződésben arra hivatott személy irányította az egyedi forgalmat. Itt közlekednek a tobogánok, amelyek fatalpon lecsúszó ülő szánkók. Ma már csak a turisták kedvéért és a szolgáltató pénztárcájának étvágyáért üzemelnek. Két helyi erő áll a jármű végében. Ők kormányoznak. A vízszintes szakaszra érve újra lendületet adnak a járműnek. A tobogánoknak kijelölt mellékutca sok veszélyt jelenthet gyalogosra, autósra, tobogánra egyaránt. Helyenként jelentősen beszűkül az utca, ilyenkor: muszáj a kerítéshez lapulni; érdemes folyamatosan előre fülelni; hajtűkanyar felé közeledve, hasznos figyelmeztető kiáltást hallatni; a tobogánnal szemből érkező, fékezésre késztető autó; a keresztutca járműforgalmát figyelő alkalmazott. Mire felértünk a látogatókert oldalsó bejáratához, nagyjából képbe kerültünk a valósággal. Ha már itt vagyunk, kerüljünk beljebb.

Monte Palota és trópusi kert. A főváros óceánpartja felett 600 méter magasan vagyunk. Pazar kilátás nyílik a városra, óceánra. Innen vette észre Kati, hogy egyes házak esetében az úttesttel megegyező magasságban lévő lapos háztetőn parkol az autó. Okos. A kertet különböző országokból származó növényekkel is gazdagították. Többek között Dél-Afrikából származó cikádokkal, proteákkal, Belgiumból beszerzett azáleákkal. A helyi erdők őshonos növényeivel, páfrányokkal és cédrusokkal pazar arborétumot alkotnak. A park meglévő tavaiba különböző színű Koihalakat telepítettek, valamint két háromszázezer liter víz befogadására alkalmas tavat is létrehoztak. Az idők során építészetileg is jelentősen megújult a látogatópark. A kertet címerekkel, térkövekkel, ablakokkal, fülkékkel, pagodákkal, Buddhákkal, a világ különböző tájairól származó lámpásokkal, valamint kőszobrokkal díszítették. Végignézhető a híres portugál kerámiacsempe gyűjtemény. Itt látható a Brazíliában készült 530 centiméter magas egyiptomi motívumokkal díszített váza is. Magasságával sokáig világcsúcstartónak számított. Ne feledkezzünk meg az ásványkövek tárlatáról se – ametisztet kedvelők előnyben. Afrika múzeum is várja a látogatót. A növénykert vitathatatlan ékessége a mesterségesen kialakított vízzuhatag. A pár méter magasból alázubogó vízfüggöny mögé bátran besétálhatunk, és a vékonyka vízfolyáson át nem tucatfotót lőhetünk. A fák és a virágok dzsungelszerű kavalkádja alakban és színben egyenesen lenyűgöző. Meglepve csodálkoztunk rá az egyik kis tó árnyékos oldalában fél lábon álldogáló, alvó flamingókra. Rövid ideig szobroknak gondoltuk, de egyikük szerencsére megmozdult – a fotó kedvéért huhukkolással hoztam vissza álomországból őket.

Teljesen más környezetben tértünk vissza a fővárosba. A hegyről levezető levadát (a szigetet teljesen behálózó vízelvezető kőárokrendszer) végigkövette a turistaút. Az első kilométer beillett sétaútnak. Feketeleves követte. A kijelölt csapás láthatósági szalagokkal tiltva – kérdőn egymásra néztünk Katival. Megszámlálhatatlan lépcsőfok követte egymást kiszámíthatatlanul, mind mélységben, szélességben, felületben, minőségben, irányban. Ennyi elég. Többre nincs is szükség a teljességhez. Tőlünk jobbra mély, dús növényzettel takart árok követte a túra útvonalát. Az aláfutó hegyoldalakat babérerdő uralta. A kitett szakaszokon fém rudakhoz erősített vastag műanyagzsinór szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. A kezemben lévő fehér bot nem alkalmas támaszkodásra, ezért egyensúlyom megtartására ügyelni kellett. Szemből lengyel házaspár érkezett, hátulról angolul beszélő fiatal hölgyek hagytak le minket. Útközben folyamatosan morgolódott Kati. Minden egyes lépés helyét pontosan be kellett mondania. Feje kezdett gőzölögni. Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás várt ránk. Fából összeütött hídon keltünk át. Rálátás nyílt a mélyen alattunk vezető árokra. Balról függőleges sziklafal került mellénk. Teljesen beszűkült a mezsgye. Néhol centizni kellett a fal és a korláttal nem védett sötétlő árok között. A környezet vitathatatlan díszévé vált a szikla tetejéről sűrű cseppekben aláhulló vízfüggöny. Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A szárítást rábíztuk az időnként viharos erejűvé fokozódó szélrohamra. A magasban a sziklaalagutakat összekötő viadukton robogtak az autók, a mélyben is dübörgött a járműforgalom – különleges látványvilág az erdő mélyében.

Lakóházak közé érkeztünk. Ott állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Helyette betértünk az útszéli ivóba, és levezetésnek lenyeltünk egy-egy üveg kólát.

A Krisztus király-szobor Praia de Garajau település sziklaszirtjén magasodik. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A megállótól előre irányba kilométert kell gyalogolni. Többen a riói Megváltó Krisztus-szobor hasonmásaként tartják számon helytelenül, mert ez készült előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást 1927 őszén avatták fel. Aki szemből is meg szeretné nézni, örökíteni, annak a jól kiépített és hosszasan elnyúló lépcsősoron az óceán felé kell ereszkednie. Aljában zsebkendőnyi terület, ahonnan a vízfelületre csak jobbra és balra lehet rálátni, mert előre irányba több méter magas sziklafal zárja el a kilátást. A mélység tekintélyes, akár 300 méter is lehet.

Hátraarcot tettünk. A lépcsősort kísérő vastag fakorlát kapaszkodórúdja napsütötte oldalán forró volt – ez alaposan meglepett. Lendületet nem veszítve érkeztünk meg a szobor mellett lévő parkhoz. Faltunk egyet a rendkívül ízletes funchali zsemléből. Ennek köszönhetően lett ismeretünk felőle, hogy a helyi gyíkok imádják a pékárut. A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A retúrjegy ára négy euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták szerpentinen ereszkedhetnek alá.

Érdemes volt lesétálni. Változatos dús vegetáció, sziklafalról alácsepegő erecske. Az aszfaltút végétől a víz széléig lapos köveken billegve lehet eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A szélcsendben érkező tajtékok öklömnyi köveket görgettek maguk előtt. Egymásnak csapódva, zörögve koppanó hangjuk újdonság volt számomra. Mintha a türelmetlen jégeső sorozatvetőként kopogtatott volna végig a palatetőn. Felvevőt nem vittem magammal, mert normál hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a balra eső sziklafal tövében továbbsétálni, de a csúszós kövek miatt elálltunk tőle. Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán a szemérmes tarisznyarákok csukafejest ugrottak a habokba – erről is lemaradtunk.

A következő napot szabad kártyásnak hagytuk. A fővárosi buszpályaudvar tájékoztató táblája előtt, célratörő egyezkedést követően Canico település mellett döntöttünk. Az óceán felett, magas sziklákon terül el a város. A centrum helye felől érdeklődtünk a buszon, mindenki nyugalomra intett minket. Ereszkedésbe kezdett a járat, megérkeztünk a nagy víz mellé. Fehér színű, három emelet magas hotelek gyűrűjében tájékozódtunk. A köves strand és a szállások előtt vezető sétányon keltünk útra. Viharos erejű szél korbácsolta a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan a víz által görgetett köveket kerestem a hátizsák aljában lapuló felvevő tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtam. Egy bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felől támadt a szél. Végre-valahára meghallottam, amiért jöttünk. Nádas mögül érkezett a hang. A közel méter magas sétány víz felőli oldala mellé a kavicsokra leültem. Jobb felől a sétány zárt betonfala falazott. Hátulról a bal vállam mögé elhelyezett kínai esernyő szél árnyékolt. Majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása sietett segítségemre. Kissé körülményesen, de elfészkeltem magam. Szeretem a felismerésből fakadó váratlan helyzeteket. A mikrofon és a görgő kövek közötti jelentős távolság miatt (20-30 méter is lehetett), valamint a viharos erejű szél hangokat tovarepítő hatása miatt (a legerősebb széllökések 100 kilométer/óra sebességűek lehettek, átlagban a fele), a távoli hangok csak tompán hallhatók, adhatók vissza. A szélcsend egyenesen a mennyországot jelenti a mikrofonos ember számára. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus király-szobor közelében lévő partszakaszon. A felvételek értékét, a rögzítésre alkalmas mód kitalálása, és megvalósulása jelenti.

A Szent Lőrinc-félszigetre szóló kirándulást ajánlatában sétának tüntette fel a nemzetközi programszervező iroda. Amikor beszálltunk a helyi utazási iroda kisbuszába, rám nézett a túravezető, és sokatmondóan megvakarta a feje búbját. Szavait angolul intézte hozzám, én meg magyarul: semmi gond, indulhatunk. Értettük egymást. Ekkor már sejtettünk valamit a ránk váró kihívásról. Caniçal falunál, az Abra-öbölnél kezdődik a túra. A parkolóból akadálytalan rálátás nyílik a Kopár-szigetekre és a nyugat felé eső Sasok sziklájára. Utolsó, csaknem két kilométer hosszú szakaszát pár méter széles csatorna választja el a félsziget nagyobbik részétől. Önálló sziget. Folytatása a miniatűr Világítótorony-sziget, rajta a Szent Lőrinc-világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta küldi jeleit az éjszakába. Ezeket olvastam előzetesen a kirándulás helyéről.

Vajon mi várt ránk a valóságban? Mi más, mint az addigra már kívülről fújt koreográfia: lépcső fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra fel és le. A lépcsők kiképzése a lehetőségek szerint. Mindezektől megizzadhatott volna a homlokunk, de a gyakran 100 kilométer/óra sebességgel ránk lecsapó széllökések lehetetlenné tették. A vándorlás során végig veszélyt jelentett az úton lévőkre. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlat könnyen a mélybe taszíthatta volna az óvatlan embert. A programleírásban a szervező cég túrabotot is biztosított a résztvevők számára, de a valóságban nem lett belőle semmi. Kezemben a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogyan lehetővé tették a körülmények. Ide is erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Változatos kiállású sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egyikük diadalívhez hasonlított. Egy órát trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázis. Két lehetőség között választhattunk, a büfé kényelme, valamint fel a magas, meredek domb tetejébe panorámáért között. Ez utóbbi mellett döntöttünk. A meredély negyedénél mégis elbúcsúztunk egymástól. A továbbiakban a kapaszkodást nem nyújtó köves és nagyon meredek hegyoldalnak már csak a feleségem vágott neki. A kihúzott acélzsinór végében megkapaszkodva, mosolygó szoborként pózoltam. Kőszáli kecskeként álltam a viharos erejű széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtásra, mások simán gratuláltak. Bőven volt időm. Udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem kimondottan jól érezni magam. Kissé fáradtan érkezett vissza Kati. Odafenn szobányi nagyságú hegytető, rálátással a fehér tarajú hullámokra. Tucat kaland. Lefelé a drótba fogódzva egyedül indultam el. A pihenőidő másik felében a magunkkal hozott elemózsiából haraptunk a vendéglőként üzemelő Szardínia háznál.

Az idefelé vezető úton történt: a túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Kissé távolabb álltunk tőlük. Velünk szemben francia anyuka hét év körüli csemetéjével. A kövek között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Egyikükre tenyerével lecsapott, és kiegyenesedve, szétnyitott markából egy megszeppent gyík került elő. A vadászat sikerétől meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és jó messzire elhajította a kis állatott. A körülötte állók hangosan derültek rajta. Szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta megszeppent fiacskáját.

Szedelőzködik a csapat. A már jól ismert kőrengetegen át iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program keretében a lerobbant járgányból átülhettünk a felmentésünkre küldött hasonmásába.

Ismét a fővárosban vagyunk. Az ideutazók figyelmébe ajánlom, hogy a heves szélviharok miatt akár egy napra vagy napokra is lezárhatják a légikikötőt.

Egész éven át, hétvégéken, felvonulásos programokkal mutatkozik be a helyi közösség. Néhány órát az egyik belvárosi park virágtengerében töltöttünk. Részeseivé válhattunk a népviseletbe öltözve, táncolva éneklő, majd zenére vonuló hagyományőrző együttesnek. A távolban hosszú percekig szirénázó járművek robogtak tova. Számukat alapul véve újabb turistaattrakció. A sétálóutcában, áprilisban két héten át tartó virágkarnevál néhány alkotása volt még látható. Szintén napi programnak számít a belvárosban tartott koncertsorozat. Megfigyelésünk szerint a zenészek egy része helyi illetőségű, mert több külföldi előadó esetében is, ők szolgáltatták a zenei alapot. A vendégénekesek részben saját műveiket tolták, részben slágerzenét játszottak. A felhajtást egy tvisztelő nyolcvanas bácsika is fokozta. A szigeten teljesen ismeretlen fogalom az utcaárusok dömpingje. Hétvégén szabályozott körülmények között megjelennek, nem gagyi termékekkel.

Nem szeretnék megfeledkezni az élet árnyékos oldaláról sem. Itt is szép számmal akad tenyerét tartó népség. Nem egyikük fiatal, életerős fickó. Kéregetnek, de nem lépnek fel letámadóan.

A helyi buszok sárga színűek, a távolságiak fehérek. A húszperces követési idő gyakorinak számít, de akadnak olyan viszonylatok is, ahova naponta csak két-három járatpár közlekedik. A buszmegállókat, szó szerint, fel kell fedezni. Kis táblácskákra apró számokkal írják ki a járat számát és a menetrendet. A buszok elején digitálisan megjelenített, napfényben nehezen leolvasható piros számok árulkodnak az útvonalról. Több felvonóval is tarthatunk hegynek felfelé.

A városközpontban található a nemzeti élelmiszerlánchoz tartozó legnagyobb helyi egység. Ha jól emlékszem, 7 óra 30 perckor nyit, és 22 órakor zár. Az egyik pékség kávézóval kombinált egységében kimondottan ízletes zsemle kapható ebből evett a gyíkocska is. Szétnéztünk a zöldségfronton is. Számtalan, számunkra ismeretlen gyümölcs mosolygott ránk. Vettünk érett mangót, amelynek nem volt íze, és megkóstoltunk egy rébuszgyümölcsöt is, ára kidobott pénz volt. Sokat hezitáltunk a 25 százalék alkohol tartalmú helyi ital 2 deciliter űrtartalmú üveges változatán. A végén hagytuk ott, ahová a kereskedő tette. Jut eszembe róla: közös hűtőnek túrós a háta. Második napon, a nyolcszobás szállás közös konyhájában lévő frizsiderből valaki elcsente a kenyerünket. Az utolsó nap reggelén egy fiatal pár indult a repülőtérre. A hölgy benézett a hűtőbe, ahol hűlt helyét találta az előző nap oda tett úti élelemnek. Érkezésünk óta a felügyeletet ellátó helyi alkalmazott, egy magyar házaspár, és mi tartózkodtunk folyamatosan a szálláson.

Kissé más. A szállásfoglalók kommentjeikben gyakran panaszkodtak az éjszakai kutyakoncertre. Való igaz, tehetséges, jó torkú blökikről számolhattak be. Egyik éjszaka az erkélyről autentikus adatgyűjtést végeztem mikrofonnal: szólóban, duóban, kórusban és vokálstílusban is számot adtak fejbiccentésre méltó képességeikről.

Mint ahogyan említettem, a vendégházban másik magyar házaspár is lakott. Az ő elmesélésükből tudom, hogy a pár férfitagja a portugál gálya mellett szinte érintőlegesen elúszott. Nem volt ennyire szerencsés az a kislány, akinek testébe méreganyagot juttatott a különleges állat. A nem várt találkozás nagy fájdalmat okozott a gyermeknek. Észlelve az esetet, a partról a vízbe igyekvő helyi ember a kezében lévő nejlonzacskóval ügyesen kihalászta a veszélyes állatot. A fövenyre letett portugál gályáról nagy szakértelemmel mesélt a körülötte összegyűlt gyerekeknek és felnőtteknek. Szerencsés embernek tartom a magyar férfit, mert egy valóban unikális lénnyel találkozhatott, minden baj nélkül. A lakótárs nekem is feltette a portugál gálya mibenlétére vonatkozó kérdést, amellyel évek óta tisztában voltam. A portugál gálya a meleg világtengerekben terjedt el. Az élőlény hossza 9–35 centiméter. A fogófonál hosszúsága rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az ötvenet. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halványlilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű. Teste túlnyomórészt nitrogénnel van tele, és vitorlaként szolgál. A tengerben sodortatja magát. Árbócát képes leereszteni, így viharos időjárás esetén a víz alá merülhet, ahol védett a széltől, az elemektől. A fogófonalak között gyakran megtalálhatjuk a medúzahalat, mely immunis a gazdaállat mérgére. Másrészt, csaliként szolgál. A fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. A portugál gálya hátrahagyott ételmaradékát elfogyasztja. A vízi állatot különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes alkotórészének külön feladata van: együttműködve úsznak, táplálkoznak, szaporodnak. Néhány hónapig él. Mérge veszélyes lehet az emberre is. Fogófonalainak érintése erős fájdalmat, gyulladást okozhat. Elsősorban betegeknél vagy gyenge fizikumúaknál fordulhat elő légzési nehézség, akár szívleállás is.

A három csúcstúra program a sziget három legmagasabb ormának meghódítását jelenti. Előre egyeztetve, ide nem tartottam Katival. Neki is szüksége van a csak magára koncentrálás élményére. A továbbiakat az ő elmeséléséből ismerem. Miután a nemzetközi társaság tagjai kiszálltak a kisbuszból, jeges szél mart a nyakukba. A harmincas túravezető hölgy mosolyogva közölte, hogy ő már többször is teljesítette a madeirai terepfutóversenyt. Ettől aztán mindenki megnyugodhatott. Indult a vágta. Kő, fa és vaslépcsőből számtalan került a lábak elé. A hegyeket imádja, és fizikailag bírja is a feleségem, de bár szorosan a túravezető háta mögött loholt, csak elvétve maradt ideje körbenézni. Szerencsére adódott néhány röpke statikus pillanat. Ilyenkor a csodálatos tájképen legeltette szemét. Grandiózus hegyvonulatok, markáns csúcsok. Vadságukat sárga színű cserjenövény szelídítette. A hegygerincek között a feneketlen mélységűnek tűnő szakadékokba nem mert még csak belegondolni sem, nemhogy az aljukba lekukucskálni. Kitettségének érzését fokozta, hogy a rohamvándorlás során több helyen is elkelt volna a védőkorlát nyújtotta biztonságérzet. A napsütötte oldalon hőguta kerülgette (az arcát telibe kapó májusi nap, plusz a hegynek felfele teljesítménytúra okozta forróság). Az ellenkező oldalon pedig megismerkedhetett az isten hidegével. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ő volt a legidősebb résztvevő, de korántsem utolsó a sorban. A tájban kígyózva haladtak a turistacsoportok. De térjünk vissza Kati társaságához. Néha eltűntek egy-két hosszabb alagútban, elő a fejlámpával. A mennyezetről nyakukba hűs vízcseppek pottyantak. Lábbelinek túrabakancs dukál. Tíz kilométer nem sok, de ilyen terepen? Mindenki ki volt, mint a liba. Az utolsó csúcsra a túravezető nem ment fel, mivel onnan vissza kellett jönni. Ezt kimondottan helytelenítettem, mert a résztvevőkért a felelősség a túravezetőt terheli. Mi van akkor, ha ezen a szakaszon baleset ér valakit? Másrészt pedig, saját fizikai képességét felmérve érkezik az ember ide, de nem várható el senkitől sem a táv vágtában való teljesítése. Ide elsősorban a látványért jönnek, nem a csatakért. Ritkán fordul elő a feleségemmel, hogy a túra után hazatérve hanyatt dőljön, de ezúttal ez történt. Kissé elfáradt. Érthető — rendszertanilag nem a hegyi kecskék közé tartozik.

 

 

 

27. VALLÁSOK SZENT BÉKÉJE – Córdoba (2022)

 

 

Két egymástól jelentősen eltérő varázserő szippantott Dél-Spanyolországba minket: feleségemet a Király útja (El Caminito del Rey), engem a córdobai nagymecset (Mezquita), a mór időszak épített és társadalmi emlékei.

Malaga Trinidad részében, hostelben szálltunk meg. Régi, kifogástalanul felújított épület. Igaz, a második emeletre felvezető kőcsigalépcsővel nem bírtam megbarátkozni: a lift javítás alatt. Szomorúan tapasztalhattuk, hogy például mennyire nem képesek a közös használatú konyhában a megújult bútorzatra vigyázni egyesek. Szobánk erkélye jelképes terecskére nézett. November közepén 18 órára besötétedett, de a gyerekeket csak 21 órától engedték ki a telibe térkövezett utcára játszani. Idősebb őslakók és kerekes székes férfi alkották a kergetőző, társasozó kölykök felügyeleti hátterét. Gyorsan telik a kurta óra. Elérkezett a pizsamafellövés ideje. Egy csapásra kiürült a közösségi tér. 22 órától a mellékutcában öblös férfihangoktól megélénkült a kocsma.

Kissé elviccelődtünk a köztudottan hangos spanyolokon a feleségemmel, akik úgy beszélgetnek egymással, mondjuk a tér egyik szegletében, hogy az átellenes oldalon is érthető legyen. No, mármost. Ha egy anyuka olyasmit mond a gyerekének, amely nem nyeri el a tetszését, a kölyöknek kiabálva kell tiltakoznia, hogy hangerejével is nyomatékot adhasson ellenvéleményének. Ez a hangerőben való fejlődés evolúciós folyamata.

Napi programunkból érkeztünk a szállás elé, ahol többen is összeverődtek. Nem véletlenül. A szállás harmadik emelet nyitott ablakán át kihallatszott, ahogyan egy fiatal nő a párja fejét latinos mentalitással leordítja. Mondandóját sűrűn megfűszerezte a „mamma” címzéssel. Bőven volt benne spiritusz. A férfi katonásan állta a sarat. Amikor a nőnemű tűzhányó vesztett a hevességéből, egy-két csitító megjegyzéssel belekezdett a lángoló nyelv óvatos oltásába. Lépésről lépésre vált be taktikája, mígnem átvette az irányítást. Mesterien csinálta. Végtelen türelem kellett hozzá. Nagyon szerethette tűzrőlpattant babáját. Remélem, lefekvés után megbizonyosodhatott róla. Sajnos nem találkoztunk velük. Mi mással voltunk elfoglalva. A szálláson a sangria és a sandria közötti különbséget elemeztük Katival. A címkék tanúsága szerint mindkét ital jelentős mértékben azonos gyümölcsökből készül. Míg a sangria hétszázalékos alkoholtartalmú ital, íze az édes borhoz hasonlítható, addig a sandria négyszázalékos, ízvilága a habzó boréhoz. A mi szemünk a sangriától csillogott. Aki a fekete péntek alkalmával, hóna alatt a Samsung Oled típusú két méter képátlójú tévéjével tért haza, ezernégyszáz euró helyett kilencszázkilencven eurót hagyva hátra, annak is csilloghatott a szeme.

Visszatérve a városhoz. Késő délutáni sétánk során magas házak között üres telek, ahol gyerekek teniszoktatása zajlott. Látva kezemben a mikrofont, érdeklődve lépett mellénk az edző, de mivel nem kattant fényképező, hagyta a magyar rádiósokat dolgozni. Megismerhettük az iskolából hazafelé tartó gyerekek játszóterezésének életképét is. Amíg minden feszültséget kiadtak magukból a kölykök, addig ugyanazt tették az anyukák is, kedélyes beszélgetésbe csomagolva. Besötétedett, mire beléptünk a fűtött, de a hívektől kongó istenházába. Elsősorban a belső tér akusztikája érdekelt, de meglepetés bármikor adódhat. Ezúttal is így történt, mert a kiírt mise magnóról ment, ráadásul nő celebrálta. A Franco-éra végével jelentősen lecsökkent a templomba járó spanyolok száma. Szinte teljesen eltűntek az apácák is. A spanyol nők viszont fokozatosan kitörhettek a férficentrikus világ elnyomása alól. A templomból kilépve csak óvatosan. Ötszáz euró büntetésre utaló figyelmeztető tábla próbálja az utcák kutyagumi mentességét szolgálni, eredménytelenül. Találkoztunk olyan fiatal és idős hölggyel is, akik szatyorból etették nem csak a városi galambokat, hanem a hullámos papagájokat is. Utóbbiak a csőrükkel megragadott zsákmánnyal már startoltak is a fák sűrű lombozata felé. Tenger ide vagy oda, nem vitás, a csiripelő madarak száma a sirályokét nagyságrendekkel felülmúlja. Ellátogattunk a napsütötte, 23 Celsius fokos személyhajó kikötőbe is. Három utcazenész társaságában a hétemeletes Valletta turistahajó. A tengeri út végén a megmaradt szendvicseket az utcai konténerbe dobálta az alkalmazott a tatról. Malagában járva számtalan hajléktalannal találkoztunk. Másként is lehetne gazdálkodni a fölösleges élelemmel.

El Caminito del Rey. A jeles nap reggelén, miután Malagából elindult a szervezett buszút, elkezdett ömleni az eső. A frászt hozta ránk, nehogy megtiltsák a belépést a nemzeti park területére, mert másnap Córdoba várt ránk. Szerencsére megúsztuk, nem úgy, mint az a négyfős délkelet-ázsiai család, akik mobiljukról nem tudták visszaigazolni a részvételi jegyet, így nem jutottak fel a buszra. Más említésre méltó furcsaság is akadt körülöttük. Zárt sportcipőben ugyan, de zakóban jelent meg az apuka, szandálban és lenge szoknyában a felesége. A nagy kamasz lány és a kiskamasz fiú papucsban. Jól jártak, hogy így jártak. Ardalestől El Chorróig tartott az emlékezetes kirándulás. A buszparkolótól a nemzeti park bejáratáig vezető negyedórás séta környezete előképe lett a ránk váró mesebeli tájnak. Fák sűrűje és alacsony alagutak után helyben voltunk. A bejáratnál fejvédősisakot nyomhattunk a fejünkre. Indulhatott a tizenöt fős nemzetközi társaság. Fiatal hölgy lett a kalauzunk, aki gyakorlatiasnak, és velem szemben figyelmesnek bizonyult. Indulás előtt szemléletesen jeleztem neki, hogy csak végszükség esetén fogom használni a fehér botot: a szabályzat szerint a túraútvonal teljes hosszában szigorúan tilos botot használni. Miért? Gyakran olyan a mesterségesen kialakított útvonal felülete, amelyben például megakadhat vagy beleszorulhat a bot vége, és balesetveszélyes helyzet alakulhat ki. Útközben sok terepőr vigyázta a házi rendet. Egyikőjük eltetette velem a segédeszközt. Eközben a csoportnak ismertetőt tartott az idegenvezető, de szeme sarkából látta az előállt helyzetet. Miután elment a terepőr, ő meg befejezte a mondókáját, odajött hozzánk és nemzetközi kézjelzéssel mutatta, hogy nem normális a kolléga. A Caminito del Rey Via Ferrata. Az El Chorro kanyon falára erősített turistaút alatt a folyó évezredek folyamán 100 méter mély kanyont vájt. 1905-ben adták át. Királyi úgy lett belőle, hogy 1921-ben gátavatás alkalmával vette a túrabotot XIII. Alfonz spanyol király, és a négy év alatt megépített útvonalat végigjárta. Az idők során leromlott műszaki állapotú műtárgyat, négy ember tragikus halálát követően, a 2015. évre teljes körűen megújították. Füllel mindvégig jól érzékelhető, ahogy a mélyben kanyarog a folyó, de az is, amint vonat suhan át a tájon. Történt, hogy az egyik alagútból kirobogott a spanyol AVE nagy sebességű szerelvénye, hogy hamarosan eltűnjön egy másikban. Innentől kezdve a táj egy gyermekien kedves terepasztallá vált számomra. Az ösvény szélessége változó, de egymás mellett két főnél több nem fér el. Felülete lehet fa, fém, kő, márvány és ez utóbbi az, amely komoly problémát okozhat az úton lévőnek. Már az elején eleredt az eső, és bizony volt, aki elcsúszott rajta. A lépcsők kialakítása is változatos, a kényelmesen járhatótól az alig tíz centiméter magasságúig. Rámpák is előfordulnak, egyikük bordázott, a másik teljesen sima. Hídból normál és függő is akad. A terep viszontagsága nemcsak a látássérülttől kíván agymunkát, hanem társától is. Ilyenkor ő nem a tájat figyeli, hanem hogy a partnere éppen hova lépjen. A vezetett csoportok gyakori egymásutánban követik egymást. Könnyen támadhat kavarodás belőle. Óriási a forgalom. Közben a felhők mögül kisütött a nap. Mindvégig törekedtünk rá, hogy a csapat végén haladva ne hátráltassuk a többieket. Az út végén odajött hozzám egy nyugdíjas korú jenki gratulálni. Akárhány olyan ismerőssel beszélgettem, aki végigjárta a Király útját, a vadregényes tájról és a tágabb környezetéről is, felsőfokon emlékezett meg.

Malagából Córdobába két és fél órát utaztunk busszal. Az AVE nagy sebességű vonata jóval gyorsabb a nyolcvanperces menetidejével, de annyival drágább is. Emiatt nem roboghattunk át alagutak tucatjain, és a vonatból nem láthattuk meg az El Chorro nemzeti parkot sem. Ehelyett a buszról elénk tárultak a két város között 150 kilométer hosszan a dimbes-dombos tájat szinte véges végiig beborító olívaültetvények. Elképesztő. Córdoba Andalúzia szívében fekszik a Guadalquivir folyó termékeny völgyében. Amíg el nem iszaposodott a folyó, az Atlanti-óceántól Sevillán át egészen Córdobáig hajózható volt. A szárazföldön a meghatározó jelentőségű városok felé vezető utak tengelyén helyezkedett el Córdoba, így páratlan földrajzi helyzete a rómaiak, a vizigótok, majd a mórok számára is stratégiai jelentőségűvé tette. Székhelyeikké vált.

Szeretek magánszálláson hanyatt dőlni, mert így testközelből ismerhetem meg a helyi lakásviszonyokat. A bikaviadal aréna közelében háromdurmitoros bérleményt foglaltunk. A XX. század tömegterméke lehet. A lakás közepén a nappali, onnan nyílnak a különböző alapterületű hálóhelyiségek. Az utcára néző szoba előtt erkély. A falak papírvékonyságúak. A konyhaablak a pár négyzetméter alapterületű világítóudvarra nyílik. A gáztűzhely palackról üzemel. Az emeleti folyosó és a lépcsőház keskeny: nem lehet könnyű dolga a nagyobb bútorokat szállító hórukkembereknek. Az épületen belül és kívül is nagy a tisztaság. Munkába menet és jövet csurig telnek a kávézók. Novemberben szieszta idején a kisebb üzletek többsége zárva. Mindig örömmel tölt el a kiabáló, nevetgélő, szertelen ifjúság ricsaja. A szállás közelében általános iskola. Udvara telis-tele futkározó, kiabáló kölyökkel. Ilyenkor néhány percre megállunk töltekezni. Kíváncsiságból ellátogattunk a vasúton túl lévő modern városrészbe is. Tágas zöld terek tagolták a sorházakból, valamint a három–nyolc emeletes épületekből álló területeket. Elsőre élhető, szerethető környezet. Córdobában több mint háromszázezren laknak. Jóval kevesebben, mint a 750. évtől, a mór korszaktól kezdődően pár évszázadon keresztül. Évszámtól függetlenül hasznos lehet a kéznél lévő bugyelláris. A múzeumokat alapul véve a belépés ingyenes a látássérült számára, a kísérőnek jellemzően fizetős. A Mezquitában a pénztáros jóindulatának köszönhetően megspórolhattuk Kati belépőjegyét.

Córdoba történelmi része három területi egységre bontható: az I. században megépített tizenhat lyukú római híd (Puento Romano); a 750 után emelt mór korszak impozáns épületei; valamint a köréje fonódó, hatalmas kiterjedésű, ma is élő zsidónegyed. A város folyója a széles ártérben ezúttal vékonyan csörgedező Guadalquivir. Partja az érintetlen természetet adja vissza. A tengeri kikötővel felvértezett Sevilla felé tart, ahol kiszélesedik, és beletorkollik a 85 kilométer hosszú XIII. Alfonz csatornába, amely összeköttetést biztosít az Atlanti-óceánnal a tengerjáró hajók számára. Bár az Ibériai-félsziget első hódítói nem a rómaiak voltak, de az ő nevükhöz fűződik a kőhíd megépítése, amely az őket követő vizigótok (germán népcsoport) alatt leromlott, ám azóta mindig volt, aki megújítsa. Ma széles gyalogoshídként hasznosul. Elejében és végében utcazenészek kalapoztak.

Lépésről lépésre megismerkedünk a város nevezetességeivel. Calahorra-torony. Ez a mór erődítmény az Almohad-kalifát idején a XIII. század elején épült, és a római híd déli bejáratát őrzi. A XIV. században a Castile II. Henrik uralkodása alatt megerősítették, és ma is pontosan ugyanúgy néz ki. Később börtönként szolgálta az emberiséget, majd lányiskolává nőtte ki magát. Jelenleg Helytörténeti múzeum. Aki nem tér be ide, megrövidíti magát. A kiállítótermek itt is mélyen alulvilágítottak. Ezen alig segít a villanykapcsolóval aktivizálható rásegítő világítás. Ez van. Belépéskor fali perzsaszőnyeg fogadja a látogatót. Ettől kezdve következnek a lépcsők és a kiállítóterek. Rengeteg makett mesél a múltról. Így például: a város központi magjáról az épületek által; kiterjedt mezőgazdasági terület tanyákkal, állatokkal, munkavégző földművesekkel, a háttérben a védelmet nyújtó vár; a jog tántoríthatatlan uralma, melyen az álló vádlott mögött a karját egymásba fonó bíró cövekel, szűkebb környezetükben őket körbeülő ítélkezők, távolabb népes plénum. A zeneteremben régi húros hangszerek. A plafonon lévő hangszórókból kiszüremlő dallamok csak félig játszódnak le. A töredékes zenét a légkondicionáló folyamatos susogó zaja vegyíti, megteremtve a kortárs spanyol zenét. A kor technikáját bemutató tárlat a csillagászaton alapuló tengeri navigációról, és a korabeli térképekről mesél. Az Indiába induló, de Amerikába érkező Kolumbuszt ezek a térképek sarkallták felfedező útjára. A vízimalom makett azért vált szívmelengetővé számunkra, mert a zsidónegyed mellett szállásunk felé tartva felfedeztük a járda szintjénél jóval lejjebb lévő gödröt, amelyben ősi vízimalomkerék maradványa van. Még egy vizes makett korrajz. A római híddal párhuzamosan négy ház. Kettő az ártérben, kettő a két parton. Mára már csak a déli part épülete lelhető fel, az is teljesen romosan. Mielőtt továbbmennénk újabb látnivalóért, még egyszer, aki erre jár, feltétlenül térjen be ide. A kétezer éves római híd felé indulunk. Az innenső és a túloldalon is ismerősként üdvözölhetjük az utcazenészeket. A túloldalon előttünk névtelenségben maradó diadalív alatt áthaladva jutunk el a fő látványossághoz, a maga teljességében értendő Mezquitához. A kaputól balra tör az ég felé a San Rafael-oszlop. Tetején a szent kőbe vésett alakja látható.

Patio de los Naranjos. A világszinten is páratlan építészeti együttes főbejárata a tágas udvar, ahol az ima előtt, az előírásnak megfelelően, szertartásosan bemosakodnak a muzulmán hívek. A mórok óta megőrződött a terület képe: szökőkutak; árkádok alatt lógó, régi írásjeleket tartalmazó fatáblák; narancsfák. Mindezek megújult állapotukban láthatók. Nem véletlenül időztem el hosszasabban a kőmedencénél – róla majd később. Most is csobogott a víz, de a forróság beálltával talán még intenzívebben. Közelben a harangtorony, ahova időre szóló belépőt lehet váltani. Legnagyobb megdöbbenésünkre, nekem, mint nem látónak, nem adtak jegyet, tehát nem mehettem fel a léleküdvözítő harangokhoz. Azt hittem, hogy a toronyba felvezető lépcső veszélyessége miatt, de mint utóbb elmondta Kati, normál állapotúak voltak. Odafent az eredeti kőpárkányt dróthálóval kerítették le a látogatók elől. Közvetlenül a harangok alól lehetett megfigyelni a várost. Közben azért imádkozhatott a turista, nehogy a feje fölött megkonduljanak az üdvözítőharangok.

La Mezquita. A világ ma ismert legrégebbi építészeti emléke a Törökország keleti részében feltárt tizenkétezer éves Göbekli Tepe (Pocakos-hegy) leletei. Az egyiptomi piramisok 4500 évesek. A Mezquita valamennyivel több mint ezer. Építészeti csitrinek tekinthető, de egyedi mecset. Spanyolország egyik kulturális különlegessége. Az X. században a tudomány és a kultúra tekintetében Európa és a világ fővárosa Emír Abd-ar-Rahman uralkodása alatt. A 250 év alatt megépült mecset kívülről szemlélve monumentális, lenyűgöző, erőt sugárzó, tiszteletet parancsoló. Vastag falaiba veretes fémkapuk ágyazódnak. A mecset bejáratai voltak, szám szerint ötvenkettő. Leléptem az épület kiterjedését. Hozzávetőlegesen 150 × 110 méter. Egymás mellett állva, egy emberre egy négyzetméterrel számolva, 16 500 fő férne el benne. Imára öt-hat ezer hívő számára alkalmas. Aki nagy felbontású fotóról ismerheti meg a mecset belső terét, az nem is gondolja, milyen jól jár vele. Miért? Belül 850 márványoszlop osztja a teret. Keresztben az oszlopok egymástól való távolsága 270 centiméter, hosszában a duplája. Egy-egy oszlop kétszer két áthidaló vörös és fehér sávos boltívet támaszt alá, amelyek felépítményeikkel lezárják a fény útját. Emiatt idővel néhol teret nyitottak a napvilágnak.

Aki odabent nézelődik, nem árt jó erősen szemet meresztenie. Szerencsére van mit látni. Talán ez tartotta a reményt Katiban is, mert a számára eléje táruló sötétségtől majdnem kifordult a bejáraton. A belső oszlopok anyaga három méterig márvány, utána faragott kő. Ezek és a rajtuk lévő boltívekkel együtt alacsonyabb, mint az épület oldalsó fala, amely 12-16 méter között lehet. A belső oldalfalakon mennyezetig érő, korának világát bemutató festmények. A mennyezet 270 × 540 centiméteres lapjai változatos képet mutatnak. Néhol festett kazettás, máshol festett vagy nyers fa, faragott kő. Az oldalfal mentén található a kincstár. Tele aranyozott vagy arany kegytárggyal, amelyre rá sem néztünk. Az ásatások kincsei mellett is tovahaladtunk. A mecset egyik sarka bánja csak igazán, meg kilencvenhat oszlop, hogy a mórokat elűző spanyol király nem volt tisztában vele, hova is engedélyez egy katolikus templomot megépíteni. Amikor ellátogatott Córdobába, és meglátta a mecset oszloperdejét, benne a belőle két oldalfallal leválasztott katolikus templomot, szánta-bánta tettét, de már késő volt. Oldalfalai egészen a tető aljáig futnak fel. Elülső része szabadon maradt: fémrácsozat zárja el a látogatók elől. Érdemes tudni, ez a szentély is 250 év alatt készült el, több részletben. Hétvégéken fél 9 órakor kinyitják a misére, ilyenkor látogatható. Mit lehet tudni a mór városról? Teljesen lenyűgözött a córdobai kalifátus szerteágazó fejlettsége. A Kalifátus (929–1031) a mór uralom legfényesebb időszaka. Minden európai néptől az intellektuális, tudásalapú társadalma különböztette meg. A legfőbb direktíva az oktatás, a tudomány fejlesztése, és annak vívmányainak gyakorlatba való átültetése volt. Számos egyetem (Córdoba, Sevilla, Valencia, Malaga, Granada), valamint iskolák, könyvtárak épülnek. A kalifák mindennemű akadémiai munkát támogattak, így például a pre-iszlámi kultúrák – föníciai, görög – műveit, filozófiáit összegyűjtik és lefordítják. A kartográfiát és a tengerészeti iránytű használatát is tőlük veszik át az európaiak. A krónikák szerint Kolumbusz hosszú órákat töltött az arab Idrisi világtérképe tanulmányozásával, míg kidolgozta elméletét, az új, keletre vezető útról. Ők közvetítik felénk az arab számrendszert, és hozzák el a nulla használatát Indiából. A puskaport, és ami még annál is fontosabb, a papírgyártás tudományát pedig Kínából. Ez az alapja az ismeretek gyors és olcsó terjesztésének, a kollektív tudás megteremtésének. Míg ekkor a keresztény Európa 99 százaléka írástudatlan, itt minden szociális osztályban elterjedt, univerzális a betű ismerete. Felvilágosultságuk odáig terjedt, hogy a córdobai egyetemet már nők is látogathatták, később udvari jegyzők lehettek. A város lakossága csúcspontján elérte a nyolcszázezer főt. Kövezett, járdákkal ellátott utcáit ötvenezer lámpás világította meg. Hétszáz mecset, hetven nyilvános könyvtár, tizenhét főiskola, ötven közkórház, kilencszáz fürdő, több mint kétszázezer ház, és hatvanezer palota épült. A köztereken víznyomó kutak, szennyvízelvezető csatornarendszer. A gazdagabb házaknál vezetékes víz és vízöblítéses mellékhelyiség. A személyes higiénének maximális fontosságot tulajdonítottak. Még a legkisebb faluban is volt közfürdő. III. Abd ar-Rahman pénzverdét működtetett. A helyi fizetőeszköz a córdobai arany volt. Az állami pénzeszközök egyharmadát a közkórházak és más egészségügyi intézmények finanszírozására fordította. Mindezek több mint tiszteletet parancsolóak.

Alcázar de los Reyes Cristianos, Királyok palotája. A vizigótok erődjét az arab Omajjád kalifátus palotává fejlesztette (kertek, udvarok, fürdők, a kontinens legnagyobb könyvtára). Az utóbbit három évszázadon át az állami szintre emelt inkvizíció székhelyévé tette a spanyol politika. A szintkülönbséggel megalkotott kertek összesen tíz futballpálya nagyságú. Ősz végén csak fantáziálni lehetett azon a flórapompán, melyet tavasszal, nyáron és kora ősszel produkál számtalan szökőkúttal. A virágok változatos színvilága és illatorgiája által mesebeli idill képe idéződik meg az ősszel erre járó turista fejében. Régen a nagy Albolafia vízikerék segítségével öntözték, amely a Guadalquivir folyó vizét emelte át a palota szerteágazó csatornarendszerébe. Hogy ennek maradványa látható-e a zsidónegyed oldalában a járdaszélében, valószínűleg igen. A Királyi palota első utunkba eső folyosóján hatalmas, mesterien megmunkált faragott faláda. Nagyon újszerűnek tűnt. Kérdésként felvetődött bennem a kora. Az egyik teremben négyzetcentiméter nagyságú kövekből kirakott, két angyalt ábrázoló mozaik készteti időzésre a belépőt.

Mielőtt a zsidónegyed felé vennénk az irányt, essen néhány szó a példaértékű Információs központról. Hatalmas belső tér padokkal bőven ellátva, kulturált mosdók mozgássérültek számára is. Automatából különféle belépőjegy vásárolható. A turistatérkép szabadon elvehető. A komplett zsidónegyedet részletesen bemutató videó. A várost az ezredik évben ábrázoló hatalmas térkép.

A zsidónegyed a római kor, a vizigót, a mór és a spanyol történelmi emlékeit is magában foglalja. Több négyzetkilométer kiterjedésű. Bazaltköves utcái, apró és nagyobb árkádos terei, fehérre meszelt egyemeletes házai, valamint gyakran kibogozhatatlan utcaszerkezete igazi élmény. Minden erőfeszítés nélkül visszagondolhatjuk magunkat a XX. század elejére, netán régebbre. Tavasztól színpompás virágözön a házfalakon, udvarokban. A vele párosuló illatorgia lábat földbegyökereztető lehet. A negyed egyik nevezetes utcája a Calleja de las Flores. A történelmi időkben a főutcát jelentette. Mai jelene a környék legkeskenyebb, 160 centiméter széles utcácskája, és pár méterével a legrövidebb. Végében az apró terecske zsákutcává varrja, kisebb csobogóval feldobva. Turistatérkép segítségével találtunk rá az Arab házra. Benne kevésbé érdekes Afrika témájú fotókiállítás. Esetünkben egy fejkendőt viselő arab futballistanő képe vitte el a pálmát. Az épület mennyezete festett, fakazettás. Három belső zárt és kövezett udvara elgondolkodtatott: milyen lehet egy ilyen épületben élni?

A Városházával szemben a lépcsősoron lejutva, nem felújított, de nem is romos régi templomhoz érkeztünk. Falához érintőlegesen hozzáépítettek egy többemeletes lakóházat. Máshol is megfigyeltük, hogy a mediterránon nagyobb egyházi épületet más jellegű ingatlan szorosan körbevesz. Girbegurba utcákon át megérkeztünk a Régi térhez. A kétemeletes lakóházak szinte mindegyike árkádos. Alája a vendéglősök költöztek be. A közrefogott tér telibe lekövezett, növénytelen felület. Szélében két nyugdíjas férficsapat dominózott. Az egyik szegletben hajléktalan tanya bűzös szennye. A zsidónegyed eme része erősen múltidéző.

Véletlenül találtunk rá az Archeológiai múzeumra. Nem várt meglepetésként ért minket a pénztárnál, hogy odabent tilos fényképezni. Kerüljünk beljebb. Időszámítás előtt ötezredik évtől kezdődően, a pár ezer éven át követő világról a leletek rajzai függtek a falon: cserepeken írásjelek, minták vonalai. Említettem már, hogy hány nép uralta egymást váltva az ibériai tájat, nos, mindegyikőjüktől számtalan emlék került napvilágra. Tetszetős római kori szobrok, díszes edények. Erősen megragadt bennem a X. századból fellelt olló. A kiállítás végén valódi romok felett pallókon haladva lehetett visszajutni a pénztárhoz.

Córdoba Patios. Május a virágok ünnepe. A második héten a különböző udvarok között versengés folyik, hogy melyikük a legszebb. Ilyenkor kitárulnak az addig kulcsra zárt kapuk, szabad a bejárás. A jázmin és a narancsvirág illata teljesen betölti a teret. Ekkor ötvennél több virágba boruló udvar látogatható. A város számos konyhája és vallási épületei is részeseivé válnak a népünnepélynek. Flamenco gitártól hangos az éjszaka. Felkerestük a város legnevezetesebb ilyen épületegyüttesét. Az udvarház komplexum tizenkét udvarával csábítja belépésre az arra járót. A kerteket körbevevő házakban régi korok tárgyi emlékeit állították ki. Mindössze egy helyen csapta meg orromat virágillat. Az árkádos kerteket néhol négy méter magas kőfal övezi, amely a medencékkel és dús virágokkal teli udvart árnyékával hűvösebbé teszi a forró nyári napokon. Az árkádos kialakítást a mór építészek hozták magukkal Észak-Afrikából. Az utolsó udvarok egyikében vállig érő tujaerdő, alig emberszélességű közlekedő utakkal. Az üresen álló kőkunyhók is fontos kellékei lehettek a forró nyaraknak.

Spanyolországban három zsinagóga maradt fenn. Egyik éppen Córdobában. Népes turistacsoporttól volt hangos. Egy helyiség látogatható. Falán csipkeszerű márványfaragás. Rövid múltidézés: a félszigeten a mórokat megelőzve már korábban is fel-fellobbantak antiszemita megmozdulások, üldöztetések. Jobbára a gazdasági nehézségek miatt lázongó indulatok levezetésére, hiszen a dolgos zsidó enklávékban mindig volt irigyelni való vagyon. Ezek a korai társadalmak különböző rendeletekkel folyamatosan csökkentettek valamit a zsidóság jogain, vagy kitelepítés terhe mellett kényszerítették hitük megtagadására. A mórok alatt földtulajdont szerezhettek, amelyet a berberekkel műveltettek meg. Vámszedési és kezelési feladatokat kaptak a selyem, valamint a luxuscikkek kereskedelme terén. Kezük alatt felvirágzott a selyemipar, a finomfémmegmunkálás, igényes bőrfeldolgozás vette kezdetét – a kalifátussal együtt ők is felvirágoztak. A Reconquista lezárásaként a Keresztény Királyok első rendeletükkel, az Alhambra-ediktummal, 1492. március 31-én megkezdik a zsidók kiűzetését. Az arabok vallási türelmével szemben itt működésbe lép az inkvizíció – a vallások szent békéje felfogás előrébb vivőbbnek bizonyult.

 

 

 

28. CSILLAGOS ÖTÖS – Ayia Napa (2022)

 

 

Szerencsére a sors tálcán kínálta a városi zenei fesztivált. A kiemelt vendégeknek fenntartott szektorba határozott léptekkel megérkeztünk a feleségemmel. Rajtunk kívül befutott még két pópa is. Négyen alkottuk a vendégklérust. Hogy az első napon a népzene kötötte-e le jobban a figyelmünket vagy a pópák gumival lófarokba felkötött haja, kissé necces. Másnap még jobban elképedtünk. A hétvégi piacon fagylaltot árult egyikőjük. Éber fülekkel, de egyre feszengve ültem végig a háromnapos fesztivált. Bizakodva vártam az újszerű hangokat. Hiába. A műsoron népzene, modern kori dallamok, világzenei válogatás (akrobatikus tánchoz), komolyzene és másfélék szerepeltek. Utolsó napon a ciprusiak nagy kedvence teltházas koncertet adott. A rendezvényt a nagytemplom mellett tartották meg.

Közelében magas kőfal és domb karéjában bújik meg a XV. századi kápolna. A félkör alakú kőkupola teteje a helyén, ám a harangok az idő múlása és a gravitáció együttműködése következtében a szent anyaföldön porosodtak. Az udvaron belül az enyészet vette át a főszerepet. Mindezeket a dombra felkapaszkodva derítettük ki Katival, mert az emlékmű kapuján lakat. Közelében a Tenger múzeum vagy valamilyen hasonló elnevezésű kulturális intézmény hívta fel a figyelmet magára. Utoljára friss levegő akkor áramolhatott koromfekete belső falai közé, amikor a nyithatatlan ablakú épület tartófalaira feldobták a tetőt. Kerüljünk beljebb a természet szentkriptájába. Lelkem felragyogott a papiruszhajóval ismerkedés közben. Eszembe jutott a skandináv Thor Heyerdahl dicséretes példája, aki 1970-ben ilyen lélekvesztővel átkelt az Atlanti-óceánon, bizonyítva, hogy eleink is képesek lehettek rá. Cápák is követhették az úttörő vállalkozót. Kitömött példányai révén ujjbeggyel leellenőriztem fogazatukat: párcentiméter magasak, felső részük kissé befelé görbül és tűhegyes. A helyi állatvilág kitömött példányain túl ősi halászbárkákkal is képbe kerülhettünk. A fénypontlámpák gyér fénye inkább diszkóba illene. Kifelé indultunk. Friss levegő tódult a tüdőnkbe. Régi vízvezetékkel ismerkedtünk. A dombról lefelé tartó kőkerítés tetejében vájat, melyből kisebb kőmedencékbe szétáramolhatott az éltető nedű. Ahogy közeledett a tengerpart felé, úgy növekedett magassága. Látványban nem nagy durranás, de életbevágóan fontos műtárgy. Tiszteljük őseink szellemi termékét. Mivé lennénk ivóvíz nélkül?

A Törökország és Szíria partjainak közelében fekvő szigetország remek példa erre. Ha hinni lehetne a magyar népmese szellemiségében, akkor a ciprusiak ősi eledelének a kőlevesnek kellene lennie. A földeken errefelé ebből a termékből a legnagyobb a választék. A vöröses földekben előfordul azért más is. A boltban megvásárolt burgonyán ugyanolyan színű a rátapadt föld. De térjünk vissza az ivóvízre. Nos, ezen a jelképes holdbéli tájon, amelyen azért akad egy-két satnya leander bokor, a megkérdőjelezhetetlen király, az öt méter magas dús lombkoronájú fa. Helyi elnevezésben szerelem fa. Alája kényelmes padokat kerítettek. Mindez a sivár határban. Igazi turisztikai ínyencség. Ennek a fának a gyökere, azaz a nyelve, a mélyben rátalált egy csermelyre, és már bátran fütyülhetett a földet szárító szélre, valamint a tüzesen pörkölő napra. Vegyük számba az elemeket. Az eső oly ritka errefelé, mint a koldus útjába eső kolbászból font kerítés. Nekünk sikerült öt percre találkozni vele. Némileg meggyűlt a bajunk a nappali csillaggal. A levegő szerencsénkre megenyhült, árnyékban 26 Celsius fokban hűsölhettünk. Hiányában, mintha a kályhában megtüzesített piszkavas vége forrósítaná a testünket. Lépjünk tovább egyet. Húzzunk elő egy idevaló találós kérdést: mit tesz a szél, ha nem fúj? Az apró gyermek még elgondolkodik rajta. Akár tódíthatunk is egyet: faágon ülve lógáz a lábával. Errefelé nem tesz ilyesmit, hanem ide-oda szaladozik. Napkeltével kerekedik fel, egyre bőszebben hajtja a tajtékot, hogy estére elfáradva megpihenjen. Nála nincs hétvége, netán szabadnap. Mókás kedvű legény. Történt, hogy padon pihentettem a hátsómat. Ott kavargott körülöttem szélpajtás, majd egyszer csak huss, és szőrén szálán kereket oldott. Beleolvadtam a környezetbe – régi jó szokásom. Váratlanul, nyolcvanas tempóval úgy oldalba lökött, mintha három hellyel arrébb akart volna taszítani. Szerencsére, értem én a fekete humort is.

A gyász, az gyász – első pillanatra értelmetlennek tűnő kijelentés. De nem az. Öt hónappal korábban, az innen 50 kilométerre lévő Larnakában szálltunk meg. Akkor már zajlott az orosz–ukrán háború. Az első áldozatok egyike egy ukrán kislány volt. A tengerparti sétány szélében mécsesek, babák, és papírlapon az áldozat neve. Most is arrafelé vettük az irányt a feleségemmel. Az együttérzés emlékhelyének kinézete mit sem változott azóta. Pár méterre lehettünk tőle. Nyugdíjas házaspár sétált el előttünk. A hölgy a földön lévő papírlapot gyors mozdulattal felkapta, széttépte, majd a legközelebbi kukába belehajította. Melyik nációhoz tartozhatott? Van-e gyereke? Mi pedig megkérdőjelezhetetlenül valljuk továbbra is: a gyerek, mindenhol gyerek. Elsétáltunk a tengerparton lévő várhoz. Mellette a müezzin. Átellenesen a kedvenc utcasarki vendéglőnk. Áprilisban halat fogyasztottunk, most gyrosra fájt a fogunk. A kócerájt idős házaspár vitte akkor. A lábát erősen húzó papát, most a hasonlóképpen üzemelő Fia pótolta. A ritka nagyadag ízletes ebédnek, ketten ültünk neki. Hét euró ára meglepő. Az előző események képezték a látképet, most felrajzolom hozzá a keretet. Amikor Ayia Napából Larnakába megérkezve leszálltunk a távolsági járatról, a tengerpart felé vettük az irányt. A fodrászüzlet ajtajában idős figaró nézelődött. Visszafelé jövet már a fodrászszékben ülve bóbiskolt.

Előfordulhat-e görögkeleti szertartás pópa nélkül? Képzeljünk el nagyosan egy pingpongütőt. A nyele Ayia Napa főutcája. Végében a busz balra kanyarodik, és úgy a kör negyedénél találjuk Paralimnit, ahol leszállunk a 102-es körjáratról. A tágas főtéren üdvözölhettük magunkat. Három templom adta magát. Megközelítve a legnagyobbikat, mintha ceremónia zajlana odabent. Sildes sapkámat tisztelettudóan levéve lépek be. Nagy a sürgés-forgás. Idős emberek ráérősen csevegnek. Az újonnan érkezők sorban csókolgatják a szentképeket, majd ahogy jöttek, úgy távoznak. A hangszóróból egyfolytában, nekem szent szövegekre emlékeztető mondatok áradata tör elő. Csak álltam, és csodálkoztam. Mise pópa nélkül? De könnyen meglehet, hogy zöldfülűként az egészből semmit nem értek. A méretben és életkorban is középső templom zárva. Kár érte – felújításért kiált. Utolsónak maradt a Szent Anna-kápolna. Körbejártuk, a végén mégis csak rátaláltunk a bejáratra. Idős hölgy látta el a mindenes szerepkört. A falakon fali képek. Az 1800-as évekből ikonok, üveglap mögé helyezve. Itt tip-top minden. Ha kiüresítenénk a közepét, letehetnénk ötven széket. Építésekor ennyi hívővel számolhattak.

Visszatértünk a térre. Szélében kávézó, teraszán témából kifogyhatatlan férfiak. A market bejárata mellett kalitkában színes madarak csicseregtek. Jó volt a kedvük. Állítólag innen a környező üdülő településekre rengetegen eljárnak dolgozni. A környéken többemeletes lakóházaknak hűlt helye. Lidl elé érkeztünk. Tanakodtunk, hogy mivel üzenjünk a forróságnak. Nagy pohár gyümölcsjoghurt lett az ellenszer, friss bagettel. Az utcák tele lime fával. Mértéktartóan gyümölcsöt szakítottunk. A szálláson üdítőbe felhasználtuk, nagy nehezen elfogyott. A főtéren visszaszálltunk a 102-es körjáratra. Könnyű lesz a környezet mérnöki pontosságú megrajzolása. Fehér színű apartmanhotelek és szállodák megszámlálhatatlan mennyiségben. Egyik-másik megállóban néhány strandra igyekvő utas leszállt. A tűző nap ellen csak a napernyőben reménykedhettek.

Ha Ayia Napában időzünk, nézzünk szét alaposabban a településen. Megkezdett Felfedező sétánkat folytassuk a kriptaként jellemzett múzeum épületétől nem messze, a dombon létrehozott szobor és kaktuszparkban. Megfelelő kézügyesség hiányában gyermekként nem vágyakozhattam képzőművésznek, de kortárs szobrásznak, felnőttként akár világhírű is lehetnék. Ha lovat akartam rajzolni, ember lett belőle, ha embert, fordítva sült el. Vagy még úgy sem. Mindezt a kisiskoláskori gyurmázásaim eredménytelensége előre vetítette. Ahogy megpróbáltunk értelmet lelni a kortársalkotásokban Katival, egyre inkább ráéreztem a kézügyesség hiányának behozhatatlan előnyére. Kiváló szobrásszal karöltve, a remekbeinduló alkotáson a befejezéskor valamit én is el tudnék rontani. Eme humorosnak szánt bevezető után, kissé komolyabbra véve a szabadtéri tárlókat. Számos alkotást sikerült magamra adaptálva megfejteni. Nem egy alkalommal éppen az alábecsült botkezem által. Néhányuk szemre is adta magát, ám a többségük mondanivalóját végleg elvakította a fényességes nap. A kaktuszpark inkább keltette növényelfekvő benyomását, mintsem gondozott zöld területét, pedig hosszan kígyózó fekete locsolóslag utalt a kerti munkára.

Vissza a városba. A központnak számító jelzőlámpás útkereszteződésnél rátértünk a Nissi avenue főútra. Elő a fényképezővel. Euróért lehet fotózkodni szószátyár arákkal. A mellékutcában 17 órától üzemel a vidámpark. Bő három évtizedig elkerültem. A fülsértő zeneorgazmus gyógyír a depressziósoknak, ingerhiányosaknak. A káoszritmus még a hajszálerekbe is vért pumpál. Elgondolkodtató, hogy az eltelt évtizedek a technikai fejlődés révén mennyire más vitalitáskódot ültetett el a kölykökben. Akadt itt körbejáró lovacska, dodzsem, kosárlabda meg más efféle múltbeli nyalánkság. De újdonságok sora is szembejött velünk. Itt van példának a polipattrakció. A karjainak végében beülő körkörös forgás közben hirtelen mélybe zuhan vagy magasba felcsapódik. A hullámvasút robog, mint a nagy sebességű vasút. A rakétakilövést imitáló játék sem kutya. Kétszemélyes a beülő. Előbb egy lukon át a föld alá vonódik, majd elérkezik a több tíz méter magas acélrudak árnyékában a kilövés pillanata. Nem marad idő felsikítani – Kati szerint még nézni is rossz volt. A földre visszatérő gyermekasztronauták megilletődve várták a szkafandertől való megszabadulás örömteli pillanatát.

A két tavernát emelnék ki a főúton lévőkből. Egyikük előtt a Flinstone család kőkorszaki, káros anyag kibocsájtástól mentes járgánya parkol. A másik vendéglátóhely mellett csalinak életnagyságú szoborállatok pózolnak: elefánt, zsiráf, víziló és társaik. De meghökkentés terén nem maradt el tőlük a széles választékú autókölcsönző. Az üzlet előtt a Mercedes mellé kihelyezett babakocsit reklámozó tábla csillagos ötöst kapott tőlem.

A mindenki álma tengerről nem esett szó eddig. Szeptember végén 25 fokos volt, védett öblökben ennél kedvezőbb. A levegő hőmérséklete hasonlóképpen alakult. Miután elrepültünk Ciprusról, 10 Celsius fokkal melegebb lett. A strandok kék zászlósak. A Nissi beach különlegessége a homokos part közvetlen közelében lévő tenyérnyi köves-sziklás szigetecske: szerintem nagy hűhó semmiért. Fél lábszárig érő vízben gázoltunk át Katival. A hónapok változásával a víz mélysége is változik. Ez a strandcentrum. A kikötő felé haladva több fürdőzésre alkalmas partszakasz is letelepedésre csábított. Remek példa erre a Sandy beach, ahol a szálloda előtt kerekes székesek számára fürdőhely lett kialakítva. Harmincas férfi segítséggel vízbe jutva percekig úszkált a partközelben. A kikötő felé tartva a sziklás parti sáv miatt egyre körülményesebb vízbe csobbanni.

Pár kilométerre az üdülőtelepülés szélétől, a szerelem fa közelében, három természeti látványosságot érdemes felkeresni. Mi a szállástól az aktuális buszmegállóig tíz kilométert gyalogoltunk – a 101-es körjáratot is igénybe vehettük volna. Az első buszmegálló vitathatatlan színfoltja a bezárt zöldséges által otthagyott autóval kombinált sátortető. Kiváló lehetőség az árnyékba húzódásra. Elsőnek a tengeri barlangokat kerestük fel. A vízvájta üregek önmagukban is érdekesek, de a tengerből függőlegesen kimagasodó sziklafal hármas színrétegződése, fehér sárga és barna, pompás. Egy buszmegállóval tovább kilátópont adja magát. A magaslatot létráról elrepülő sirályok műalkotás dobja fel. A turista elé táruló tenger horizontja megérinti az ember lelkét. A hosszabb nézelődésről csak az égető napsugarak képesek lebeszélni. Ha visszatérünk a buszmegállóba és onnan továbbsétálunk, a második jobbra eső úton végighaladva kijuthatunk a félsziget végébe. Innen megfigyelhetjük az előbbi kilátópontot. A másik oldalon csoda szép öböl vizében hűsölhetünk – a part erősen köves, sziklás. Visszatérve a főúthoz, onnan pár percre, a tengerben természet alkotta sziklakapu. A partról feljáró vezet feléje, megkerülhetetlenül lezárva. Biztosan meg van az oka. A kőkaput a kirándulóhajók orral előre teljesen megközelítik, de a víz alatt felsejlő sziklák megálljt parancsolnak a kapitánynak.

 

 

 

29. KANYART TÉVESZTVE – Thassos (2015)

 

 

A strandon állva, napbarnított hátunk mögött hullámok nyaldossák a homokos partot, velünk szemben zöld hegy feszít. Pirkadatkor indulunk az 1204 méter magas Ypsario tetejére Katival. Nem először túrázunk a csúcsra. 13 kilométer a távolság. Nem tűnik soknak, de nem vesszük félvállról ezúttal sem. Az öböl déli végéből, a meredek aszfaltúton feltoljuk magunkat a szigeten körbefutó országútig, majd irány jobbra. A lihegést hosszabb időre elfelejthetjük. Az enyhén emelkedő aszfaltcsíkon kilépünk, és fél óra múlva megérkezünk Potamiába. Jobb kézre szupermarket, a vele szemben lévő mellékutcába balra betérünk. Egyszer itt kiadós nyári zivatar zúdult a nyakunkba. Előle a közeli pékség fedett teraszára menekültünk. Ezúttal ragyogóan süt a nap, és nem csak a pékségen vagyunk túl, hanem a település utolsó utcáján is. Szélesre tárt karokkal fogad minket a természet. Ha eddig nem is, de innentől kezdődően egyre meredekebbé válik az ösvény. Madaraktól hangos, dús vegetációjú erdő a látkép. Balra sűrű gazos. Túloldalán kövek között zúgó hegyi patak, magából párahegyet lehelve iramlik alá. A másik oldalon a zöld lombtengerből egyszerű porta világlik ki a távolban. Udvarát lábasjószágok, házi méhek és a házőrzőszolgálatot ellátó keverék népesítik be. Kapujában asztalkára kitéve pár üveg méz, mellette üres tálka. Ezennel elbúcsúzunk a civilizációtól.

Nicsak-nicsak, a csapáson előttünk másfél méter hosszú kígyó tekereg a túloldalra – hátha miatta kap kedvet valaki a sziget bejárására. A piros turistajelzés szerint balkanyarhoz érkeztünk. Aki először áll meg itt, annak egészen biztosan leesik az álla az előtte, vagy inkább a feje fölött megjelenő katartikus látványtól. Az eddigi enyhén szuszogtató turistaút átvált kőről kőre fellépést igénylő, égbetörő emelkedésű technikás terepre. Hasznos kellékké válik a túrabot. Nem kispályás a hegyoldal, ezt visszaigazolják az erősen ziháló tüdőnk. Látva is oda kell figyelni minden lépésre, nem látva tiszta élmény. Nem baj, szeretem a kihívást. Az ezer méteren lévő pihenőhelyig 800 méter folyamatos emelkedés következik, amelyet végig így, lényegében kőről kőre lépkedve kell magunk alá gyűrni. Időnként érdemes körbetekinteni. Orchideák, liánokkal befutott fák és hatalmas páfrányok tükrözik vissza a mediterrán flórát. Egyszer nagyon pórul jártunk ezen a szakaszon. Cefetül tűzött a májusi nap. A hazai őszi legyek helyi, kegyetlenül maró változata rajzott éppen. Szemtelenebbje befurakodott a ruhánk alá. Ez még hagyján is lett volna, de a szemünk sarkából, a fülünkből, a szánkból, de még az orrunkból is, pofátlan nemzettségük számtalan egyedét próbáltuk kevés sikerrel elhajtani. Ráadásul olyan terepen történt, ahol koncentrálni kellett. Forrt az agyunk a dühtől. Más miatt is érdemes volt többször erre járni. Hihetnénk naivan, a kőbe formálódott zöld tájat állandóság jellemzi. De ne akarjunk zöldfülűként felsülni. Az egyik évben szokatlanul csapadékos telet élhettek át a helyiek. A hóolvadást követően özönvíz mennyiségű eső zúdult a kerekded szigetre. Hetekig tartott a katasztrofális időjárás. Az ormokról megzabolázhatatlan árként levágtázó számtalan vízfolyás mindent, de mindent tarolt. Jelentősen átformálta, vagy éppen teljesen átrajzolta a tájat. Mivel többször is megmásztuk a hegyet Katival, ezzel a ténnyel mi is szembesülhettünk. Néhol teljesen ismeretlenné vált a környezet. Egyik alkalommal teljesítménytúra résztvevőivel találkoztunk. Közülük a brassói harmincas fiatalember észrevette az állapotomat. Pár percre megállt beszélgetni, majd elismerően gratulált a teljesítményhez. Nem árt a lábunk elé nézni. Gyakran lépünk át kidőlt vaskos fatörzsön, vagy éppen bújunk át alatta. Időnként érdemes visszanézni, megéri. Annyira meredek a hegyoldal, hogy ahol éppen állunk, onnan a pár perce járt táj már mélyen alattunk terül el. Az állatvilágról nem esett szó eddig. Vadon élő emlőssel nem találkoztunk még, de teknőssel, gyíkkal, kaméleonnal, kígyóval, csigával, igen. A köves hegymenet a vége felé visszavesz. Innentől már csak öklömnyi kövek nehezítik a kiépített, zárt pihenőig tartó szakaszt.

Jól esik egyet szusszanni. Innen öt perc sétára, szomjoltásra alkalmas forrás fakad. Egyszer négy-öt liter vizet, tejet nyeltem le útközben, mégis, ide felérve annyira kiszáradtam, hogy ha nem lett volna forrásvíz, nem bírtam volna tapodtat sem mozdulni. A pech többször is megtalált minket. Például, amikor két látássérült ismerőssel és segítőikkel együtt tartottunk a csúcsra, mert annak ellenére, hogy idáig szikrázó napsütésben jöttünk, az orom felhőpaplanba rejtőzött előlünk. Míg végleg elillan belőlünk a fáradtság, jöjjön egy tanulságos emlék. A szerencsésen végződött eset a visszaúton történt. Kati lépő lába alól kigurult a kő. Bár mindvégig fogtuk egymás kezét, de a magas köveken ereszkedve nem bírtam megtartani, hanyatt vágódott. Szerencsére volt rajta hátizsák, megvédte a gerincét, de a feje kőnek koppant. Hosszú percekbe telt, mire elmúlt a szédülés és a fájó érzés. Csak utána indultunk tovább. Míg szedelődzködünk, elmondom, innen egy másik jelzett ösvényen megmászható a sziget második legmagasabb csúcsa. Igazi erőpróba az Iliász-ra vezető nyomvonal. Méter magas kőtömbökre kell felmászni, vagy éppen leugrani róla. Ilyenképpen lehet haladni úgy, hogy közben három terep jellegű hullámvasúttal is kell számolni. Az útvonal arrafelé is teljesen árnyékmentes.

Álljunk szembe az Ypsarioval. Az ezer méteren kialakított pihenőtől kétszáz méter szintemelkedés következik. A csúcsig tartó meredek végig köves, nagy odafigyelést igényel. Könnyen beszorulhat a bakancs. Kínkeserves a szabadulás – saját káromon megtapasztaltam. Itt sem szégyen levegő után kapkodni. Aki egyszer így vagy úgy felcihelődött a lapos orom tetejébe, méltó kárpótlásra lel. Tengernyi kínlódást követően fáradtan leülhet egy lapos kőre, és kedvére maga elé képzelheti az égszínkék vízen duzzadó vitorlákkal suhanó fehér vitorlásokat. Aki kevésbé fáradt el, szabad szemmel is megnézheti.

Az egyik csúcsmenet után az ezer méteren épített esőháztól, a terepjárók által használt, a mintegy 20 kilométer hosszú földúton terveztünk visszajutni a tengerparton lévő szállásra. Baktattunk, baktattunk, tréfát nem ismerve. Útközben néhány több köbméternyi vízzel teli betonkád mellett is elhaladtunk. Erdőtűz esetére oltás céljából a tűzoltóknak. Idővel savanyú képpel ráéreztünk, hogy valahonnét már kanyart tévesztve jövünk. Megvontuk a vállunkat. A könnyen járható úton hosszasan ereszkedtünk. A ligeterdőben ránk nyihogott egy magányosan álló paripa. Kisvártatva kedélyesen beszélgető favágók között ácsoroghattunk. Fellélegeztünk. Szerettünk volna mielőbb tisztában lenni a sziget jelképes térképén elfoglalt pozíciónkkal. Kézzel-lábbal folytattunk kreatívnak gondolt jelelést egymással. Egyszer csak jóízűen felnevettek az erdei emberek. Mint kiderült, éppen a kerekded sziget mértani közepén tanácskozunk. Nagyot nyeltünk. A helyiek javaslatát megfogadva elindultunk az onnan kilométerekre lévő falucska felé. Útközben a rengeteg közepén asztalról mézet árusító háromfős családra csodálkoztunk. Máig sem értem, milyen átütő forgalomban reménykedhettek? A továbbiakban mellénk pártolt a szerencse. A talán tucatnyi házból álló Maries település vendéglőjében német család falatozott. Megértve nehézségünket, bérelt autójukba ülhettünk. Így jutottunk el az onnan tíz kilométerre lévő tengerpartig, a szálláshelyünktől a sziget átellenes oldalára.

Hotelek magasodtak körülöttünk. Tisztában voltunk szorult helyzetünkkel. Bármelyik irányba indulunk, 50 kilométer vár ránk. A főváros felé volt célszerűbb tartani. Kerestük a buszmegálló tábláját, aztán eszünkbe jutott, a mediterránon vagyunk. Megálltunk, ahol megálltunk. Óriási szerencsére, kisvártatva érkezett a menetrend szerint közlekedő napi utolsó járat. Leintette Kati, de tovarobogott, hogy száz méterrel távolabb megálljon – ott sem volt hivatalos megállója. Kissé dühösen, de mégis mosolygó arccal szálltunk fel a behűtött utastérbe. Bő órányi kárpótló szigetnéző utazás következett. Alig lakott tájban kanyargott az országút. A kiszuperált kompok temetője mellett is elsuhantunk. Végállomás, leszállás.

Megérkeztünk a párezres fővárosba, Limenasba. 18 óra körül járhatott az idő. A szállásunknak helyet adó településre aznap már nem indult busz. Egymásra néztünk nevetve. 12 kilométer hegynek fel, majd le. Éppen ez hiányozna – gondoltuk fanyalogva. Gyorsan megoldódott a probléma. A hasonlóképpen pórul járt német lánnyal összefogva taxiba vágtuk magunkat, és naplemente előtt mégis csak eljutottunk Skala-Potamiába.

 

 

 

30. JUANITA – Peru (2023)

 

 

Aki Peruban az inkák nyomában járva a dicső múltat keresi, könnyen csalódhat. Aki nyitottan, befogadóan áll a múlt és a jelen szimbiózisához, gazdagodva térhet haza. A múltat és a jelent fejben össze kell rakni. A fontosabb történelmi helyek láncolatát követve, egymástól jelentősen eltérő térségekkel ismerkedünk meg. Nemcsak a dicsőséges és tanulságos inka évszázadokba feledkezhetünk bele, hanem az ország őstörténetét, valamint jelenét is nagy vonalakban áttekintjük.

Az egyenlítőtől 1300 kilométerre délre, a Csendes-óceán partján fekszik az ország fővárosa, Lima. A hideg Humboldt-áramlás, és a kontinentális időjárás következtében, a levegő egész éven át telített párával, de annyira nem, hogy csapadék formájában kicsapódjon. Emiatt ritka a ragyogó napsütés. A tízmilliós főváros nyomornegyedek halmaza. Hangtalanul kiált a szegénység. Szélében vakolatlan házak, csupasz ablakszemek.

Lassan változik az utcakép. Az óceánparti sáv egy része a belváros. Európai színvonalú a látványvilág, de a jómódú férjek feleségei gyakran a slamposságban versenyeznek egymással. A lakásokban a bejárónők ellenére olykor nagyobb a bűz és a piszok, mintsem kellene. A tömegközlekedési buszok ajtajai csukhatók vagy nem, de napszaktól függetlenül, heringként zsúfolódnak össze az utasok. Külön sávban halad a metróbusz. A közúti forgalom nehezen ismerhető ki az európai ember számára. A rendezett káoszban csukott szemmel is elboldogulnak a helyiek. Az évezredforduló táján a megvásárolt személygépkocsit jogosítvány nélkül is átvehette, majd vezethette a tulajdonosa. Ez megszűnt azóta.

Más különcséggel is bírnak a peruiak. Ha valami ellen tiltakoznak, többnyire zenés tüntetésen fejezik ki ellenvéleményüket. A Csendes-óceán partján hozták létre a Szerelemparkot. Funkcióját nappal és éjszaka egyaránt betölti. A délelőtt zenére tornázó fiatalok közé perdült a feleségem, hogy indíthassam a felvételt – meglepett vele. Látványos virágágyások, mozaikcsempés képek. Az éjszakai lehetőségekről annyit, hogy a reménytelen szerelemtől halálosan megsebzett szívű emberek itt is megtalálták az utolsó ugrásra alkalmasnak tartott helyet. Mások viszont könnyen túlélhetik önmagukat.

Az ország politikai élete viharos. A sorra megbuktatott elnökök, a jogerős bírósági ítéletet követően rendre a főváros közelében lévő börtönszigeten, luxuskörülmények között folytathatják életüket. Alig akadhatott közöttük olyan, aki ne ismerhette volna meg hosszútávon belülről. Érthetetlen, hogy elődjeik esetéből nem voltak képesek tanulni. A náluk kevésbé befolyásosabb, és így náluk kevésbé tehetős földi halandók többnyire szörfözéssel tűnnek ki az átlagból.

A főtér itt is elegáns: bazilika, pálmafa, térkő, szökőkút. Messzebbről rálátás nyílik a közeli hegyeken színesre mázolt kalyibák rengetegére. Ablakai mögül mélyen ülő sóvár szemek lesik a jólétet. Régen a szegényeket a Ferences rendiek temették el. A rend temploma alatt lévő katakombában húszezer koponyát őriznek, amely a palermóival együtt a Föld két legnagyobb ilyen helye. Térjünk vissza a túlvilág mezsgyéjéről. Zenés őrségváltásra várakoztunk a főtéren, amikor az egyik biztonsági ember megkérdezte a nemzetiségemet. Amikor megtudta, rám vigyorogva felelte: Cicciolina – Cuzcóban bárt neveztek el róla. Hiába, az élvezetek.

Ritkán szoktam megemlékezni a gasztronómiáról. Peru ínyencsége a sült tengerimalac. Tapasztalatom szerint íztelen, és gondolkodás nélkül kihagyható. Viszont mindenkinek figyelmébe ajánlom az óriási szemű főtt kukoricát. Az italok közül az alkoholtartalmú piszkoszauert (csak Lima egyik vendéglőjében fogyasztottunk valóban kifogástalan minőségűt), és a kukoricából erjesztéssel készített alkoholmentes csicsamorádát ajánlom jó szívvel. A szállodák svédasztalos ételkínálata bőséges. Minősége jó. A vendéglők árfekvése a hazaiakéhoz hasonló. Az országban palackozott vizet érdemes fogyasztani. A fővárossal való ismerkedést megpróbálom stílszerűen zárni. Számtalan belvárosi üzlet esetében igaz, hogy az eladótér és az utcafront között nincs kirakat, fal. Záráskor a kereskedő lehúzza az üzlet teljes homlokzatát lezáró, magában kis ajtót foglaló biztonsági rácsozatot. Ezennel én is lehúztam Lima jelenkori redőnyét.

Mielőtt másfél órás repülést követően megérkeznénk a kedvencünkké vált perui nagyvárosba, Arequipába, aközben ismerkedjünk meg az ország őstörténetével, és a spanyol hódítás első tanulságos mozzanatával. A fővárostól a Caral régészeti terület 300 kilométerre északra található. Tízezer éves kultúra nyomára találtak. Az egyik lapos piramis egyedülálló módon uralkodói sírt rejt magában. A fővárosban három, 1300–1800 éves lapos agyagpiramis emlékeztet a limai parti kultúrára. Jellemzői: kerámia, szőttes, kiégetett agyagtégla. A napot és az esőt istenként tisztelték az őslakosok. Peru nyugati területe égi áldásban szegény, de az időnként előforduló özönvíz mennyiségű csapadék – ellene régen az esőisten kiengesztelésére gyermek-, és lámaáldozatokat mutattak be – a legnagyobb ellensége a régészeti leleteknek. Dél-Amerika Polinézia és Afrika felől is benépesült. A XVI. század elején a mai Lima területére ugyanazon a félszigeten lépett partra Francisco Pizarro González spanyol konkvisztádor, mint ahol a Párizsból Limába tartó járatunk landolt. Véres hódításával hozzájárult Peru későbbi létrejöttéhez. Idő előtt kellett jobblétre szenderülnie az írástudatlan disznópásztornak. Legjobb barátját és harcostársát álnokul meggyilkoltatta. Apjuk haláláért gyermekeik elégtételt vettek. Pizarro tudományosan hitelesített koponyáját a limai Szent János Katedrálisban lehet megtekinteni. Megtettük.

A természeti környezetnek és hozadékainak köszönheti létezését Arequipa, no meg a spanyoloknak. 2200 méter magasan fekszik a tartományi székhely. A távoli környezetnek hat, 5000–6000 méter magas havas andoki vulkáni kúp adja meg a varázsát. Vízfolyásának neve kecsuául hideg patak. A nappal és az éjszaka hőmérséklete között jelentős az eltérés. Meleg, száraz klímájú térség. Mezőgazdasági terület. Az öntözésnek is köszönhetően egyes növényekből évente kétszer betakaríthatnak. Peru a guanako, vikunya, alpaka, és a láma tenyésztés központja. Napjainkban is ridegtartásban élhetnek a négylábúak. Nyírás előtt több száz hajtó összehangolt munkája révén kötelek közé terelve, karámban találják magukat. Nyírással megszabadítják őket szőrzetüktől, majd mehetnek, amerre látnak. Legértékesebb a bébialpaka szőr (első nyírás). A belőle kézi faszövőkereten készült sálért ezer dollárt is elkérhetnek. A kellemes klímájú települést 1540-ben alapították az ibériai hódítók. Azóta meghatározó jelentőségű a spanyol befolyás. Arequipa a templomok városa. Közülük a Szent János-kápolna az úttörő. Az őslakosok keresztény hitre térítésének első számú letéteményesévé vált. A XVII. században a területen ezerkétszáz fekete rabszolga is élt. A különböző színű népcsoportok keveredése elkerülhetetlenné vált. Összességében huszonötezren lakhatták a vidéket ekkoriban. Egy istenhitre kellett áttérnie a tévelygő nyájnak. Mint tudhatjuk, a jó isten keze mindenhova elér. A keresztnek, mint szimbólumnak elfogadtatását azért sikerült viszonylag könnyen elérniük a spanyoloknak, mert az indiánok fejlett csillagászati ismereteik révén tisztában voltak az égi kereszttel. A kézzel fogható inkakereszt kissé más alakú volt, de középpontjában a nap állt. Dél-Amerika szerte tisztelték a földanyát az indiánok. A hittérítés során a spanyolok nemes egyszerűséggel őt Szűz Máriával helyettesítették be. Bár kissé morbidnak tűnhet, de az evangelizációt elősegítette, felgyorsította, hogy a hódítás idején lévő tízmillió indiánlétszám az esztelen mészárlást követően közel tizedére apadt.

Sok hangszeren játszottak az ibériaiak. Nem minden hátsó szándék nélkül fontos megbízatással képzett képzőművészek érkeztek Spanyolországból. Feladatuk az indián gyerekek rajzolásra, festésre való megtanítása volt. A helyi környezetre adaptálódtak a szent képek részletei, melyek visszahatottak a helyiekre. A templomon kívüli keresztet jellemzően a természetre és az életre utalva, zöldre mázolták. Ez a „várakozás” hitének erősítését, elfogadását is elősegítette. A templomok külső díszítésében megjelentek a helyi motívumok, mint például a puma. Ugyanez megfigyelhető a liturgikus festményeken is, ahol például az utolsó vacsora alkalmával, az asztalon helyi gyümölcs és paradicsom mellett sült tengerimalac is feltűnik. Ám a templomi oltáron és a festményeken továbbra is ott díszlett az arany. Ellene nem emeltek kifogást sem az aranyimádó spanyolok, sem a napimádó kecsuák. Legalább ebben az egyben összhang volt közöttük – írom kissé ironikusan.

A várossal ismerkedve felkerestük a XVII. században emelt katedrálist, valamint az elegáns Plaza de Armas teret, ahol pálmafák, kertek, szökőkutak és a barokkstílusban épült jezsuita templom a körkép. Az ország szellemi központjaként tekinthetünk a városra. Az előre vivő gondolatokat és a demokratikus elveket nemcsak képviselik a helyiek, hanem szükség esetén hangot is adnak értük. Felvilágosult dél-amerikai közösség. Limánál jóval hangulatosabb, emberközelibb.

Előbb a gleccserbe fagyott inka lány, Juanita felkeresésére indultunk Katival. A főtérről nyíló utcában lévő múzeumban tilos a fotózás. Az inkák, és így a kecsuák is, a napistent imádták. Évente legfeljebb ötszáz gyermekáldozatot mutathattak be istenük kiengesztelésére. Erre csak nagy baj esetén kerülhetett sor: természeti katasztrófa, járvány, éhínség. Peru területe 1,1 millió négyzetkilométer, amely az inkák idejében 2 millió lehetett. Erről a hatalmas területről gyűjtötték össze azokat a négy–tizenkét éves lányokat és fiúkat, akiket fényes ünnepség keretében összeadtak a főpapok. Ezt követően az ifjú házasokat egymástól elválasztva áldozati helyeikre kísérték. Élve, elkábítva vagy megölve eltemették őket. Sírjukba minden földi jó is került, nehogy nélkülözniük kelljen a hosszú égi úton. 1995 szeptemberében, Arequipa körzetében, az Ampato vulkán közeléből került elő az első gyermekáldozat. A hatezer méter magas hófedte hegy sziklaüregében tizennégy év körüli kecsua lány megfagyott holttestére találtak. Magassága 140 centiméter, testsúlya 40 kilogramm, és szűz volt. Nagyjából 1440–1450 között áldozhatták fel. Jómódú család gyermeke lehetett. Ő lett Juanita. A múzeumban egymásba helyezett hármas mélyhűtött üvegtárló rejti a testet. A legbelső koporsóban hanyatt fekszik. Lábai hasához felhúzva, mely sejtetni engedi, ülőpózban kerülhetett a sziklarésbe. Arcának vonásai jól kivehetők. Első négy fogacskája felhúzott szája széle miatt kiviláglik. Ruházata ellenállt az évszázadoknak. Teste olyan jó állapotban maradt fenn, hogy vérmintát vehettek belőle. Béltartalmából utolsó étkezéseire következtethettek. Hajszála is fontos kiindulópontja lett a genetikai vizsgálatoknak. Segítségével beazonosíthatták az 5000 és 6700 méter magasan megtalált további gyermekáldozatok eredeti lakóterületét is. A begyűjtött fiatalokat egy éven át készítették elő az áldozati szerepkörre: erjesztett alkoholtartalmú itallal itatták őket, és kokalevelet rágattak velük az átszellemülés érdekében. Juanita üvegkoporsójának belső hőmérséklete mínusz 19,5 Celsius fok, a páratartalom 80 százalék. Ezek az értékek azonosak a megtalálás helyének klimatikus adataival. Kedves Juanita! – ha nem is juthattál el az égiekhez, de örök emléknek megmaradtál nekünk.

Nem kevésbé érdekes a főtéren magasodó Szent Katalin Kolostor története. Ez már a keresztények bűne. Élt a városban egy asszonyság, aki úgy gondolta, apácazárdát nyit és busásan megél belőle. Jómódú özvegyeket, gazdag családok leányait fogadta a kolostor falai közé. Aki ide egyszer betette a lábát, nem mehetett ki többé. Semmilyen formában nem tarthatott kapcsolatot a külvilággal. Odabent vidám élet zajlott. Szólt a zene, érkeztek a férfivendégek. Emiatt néhányszor az a bizonyos gólya is megfordult a műintézmény falai között. Száz éven át üzemelt az örömtanya, tehát volt, aki megörökölte. Híre eljutott egészen a Vatikánig, ahol megszületett a megtisztulásra felszólító pápai dörgedelem. Meg lett az eredménye. Napjainkban két tucat apáca lakhatja. A belépőjegyek árából tartják fenn az épületegyüttest. A környezetbe belegondoltuk a múlt kaotikus évszázadát, de a falak hallgattak, mint a sír.

Késő délután városi terepszemlére indultunk. Hétköznap lévén, a sétálóutca tele helyi erővel, turistával. Hömpölygött a tömeg. Az utca két oldalán változatos attrakciók sora. Még a koldus is zenei produkcióval rukkolt elő. A pantalló bolt zenés reklámja is hatott. Táncosok hevítették az egyre hűlő levegőt. Itt nagyon megéreztünk valamit Dél-Amerika sajátságos világából. Egyszeriben jó kedvünk támadt – nem mintha savanyú képpel indultunk volna sétára.

Az Andok hegyláncain keresztül Punóba tartunk, a perui folklór Titicaca-tó parti fővárosába. Az inka legenda szerint ez a tó a bölcsője az inkacsászárság két alapítójának, Manco Cápacnak és Mama Ocllónak. Megérkezésünk után hajókirándulásra indulunk a totoranádból készült Uros-szigetekre. Odáig 300 kilométer a távolság. A hosszas gurulás alatt lesz mit látni, de másra is jut idő. Az út első fele a felkészületlen utazót csalódással töltheti el. A világ legszárazabb területének északi peremén, az Atacama-sivatag perui végében szeljük át a tájat. Chile északi részétől 100-150 kilométerre, egyre magasabbra törünk. Csupasz kőhegyek, közel és távol növénynek nincs nyoma. Ez is az Andok, tökéletes ellentéte az Amazonas felé eső részének. Még kalyibának sem nevezhető lak az út mentén. Akár családok is élhetnek benne, helyesebben, céltalanul tengődnek.

Ennek kapcsán essen pár szó a perui oktatásról. Anyanyelvi szinten a világ legnagyobb közössége. Egészen pontosan harminckét ország hivatalos nyelve. Nincs tankötelezettség. Az első hat osztályt a diákok többsége elvégzi. A további hat évfolyamról már sokan kimaradnak, lemorzsolódnak. Ez a peremterületeken élő gyermekekre jellemző. Az Amazonas vidékén a diákokat a közösség csónakon szállítja az iskolába: alapoktatás, hitoktatás, természettudományi ismeretek. Utazásunk során feltűnt, hogy az óvodák és iskolák külsőre kifogástalan állapotúak, úgyszintén a közösségi épületek. Hogy az országos főútvonalaktól távolabb eső jóléti intézményekre is igaz-e, kérdéses. Létezik állami egyetem, de egyre több a különböző szintű magánoktatási intézmény. A hátrányos helyzetű országrészekben élő indiánok és félvérek aluliskolázottak. A nyomorból való kitörés számukra szinte lehetetlen. Az 1940-es években sokan elmentek szerencsét próbálni Limába és környékére. Élelemért és lakhatásért gazdag családokhoz álltak be szolgálni. Munkájukért fizetést nem kértek. A baj a családalapítással kezdődött, mert nem volt hol lakniuk. Ebből jelentős feszültség keletkezett. Ezzel elkezdődött az indiánok városokba áramlása, általa a kisebb települések elnéptelenedése.

Időközben jelentősen megváltozott a környezet arculata. A kőtájat kaktuszok színesítik. A szárazságtűrő növényeken túl sárga aljnövényzet világlik elő. A némileg csapadékosabbá váló éghajlat következtében megduplázódott a kalyibák száma. Közelükben kiterített száradó ruhákat lenget a szél. Az útszélében céltalanul tartózkodó emberek tekintete továbbra is tompa. Spanyol szokást követve, reggelijüket házon kívül fogyasztják el a tehetősebb lyukas zsebűek. Az útszéli Lacikonyha kapcsán nem kell világmegváltó dologra gondolni. Négykerekű kézikocsi, rajta lábasban kávé, némi harapnivaló. Hevenyészett lóca és asztal a luxus. Ez a közösségi tér. Filmbeillő jelenet, de itt ez a valóság. Bal kézre feltűnik az Arequipa–Puno–Cuzco vasútvonal. Arequipából javarészt élelmiszert szállítanak, a hegyekből jellemzően ásványi érceket. Hetente egy alkalommal közlekedik turistavonat. A tömegközlekedés megteremtése helyi családok, közösségek összefogásán alapszik. Erre a célra olyan buszt szereznek be, amelyre telik pénztárcájukból. A személyszállításra zónákra kapnak engedélyt az elöljáróságoktól. Félúton lehetünk. Az időjárás szempontjából vízválasztó helyhez érkeztünk. Az aszfaltcsík mellett folyam jelent meg. Nem messze tó, benne pelikánok. A táj fokozatosan kizöldült. Közelben és távolban láma- és vikunyacsordák legelésznek. Lefékez a sofőr. Fenn vagyunk a tetőn. 4528 méter magasan időzünk. A húszszemélyes busz mellett állok. A magasság miatt fejemben bizonytalanságot érzek. A járműtől nem mozdulok, Kati viszont elindul a vízimadarakat fotózni.

Az életre kelt táj magával hozza az egyre népesebb falvakat, melyekben az útközben látott kalyibákhoz képest valamennyivel módosabban tengetik napjaikat a falubeliek. Új színfolt az állami finanszírozású, színes egyenbudi. A település köztisztaságára ügyelni kell. De a szétdobált szemét ellen itt még nem találták fel az ellenszert. Állítsuk párhuzamba a kecsuák életlehetőségét a spanyol hódítók utódaiéval. Pizarro és társai jellemzően szegény, nincstelen földönfutók vagy a törvény elől menekülő gazemberek voltak. A jólét reményében keltek útra. Az új világ felfedezéséhez, meghódításához pápai áldásra is szükség volt. Megkapták. Utódaik a perui őslakosoknál jóval magasabb életszínvonalon élnek a nagyvárosokban. Újonnan átadott egérúton megérkezünk a Titicaca-tóhoz, elkerülve Puno belvárosának csúcsforgalmát.

Kishajóval indulunk tovább az inkamitológia hegyekkel körbevett bölcsőjéhez, amely 220 kilométer hosszú és 75 kilométer széles. Hiedelemviláguk szerint a ma Bolíviához tartozó vízfelület egyik sziklájából keltek életre az inka ősök (az inka uralkodói cím volt, mint például király, császár). Alapvetően már ekkor eldőlt a még alig-alig létező birodalom sorsa, mert az uralkodói családon belüli szaporodás törvénybe iktatott szabálya szerint a fiúnak a lánytestvérét kellett feleségül vennie. Ez a vérfertőzés miatt az uralkodói család fokozatos degenerálódásához vezetett volna. A spanyolok a megjelenésükkel ezt a lehetőséget kilőtték. A túlontúl véreskezű hódítók elől a Titicaca-tóra menekültek a kecsuák, ahol mentsvárra találtak. A vízi életmód fokozatosan kialakult. Mivel a középkorú házigazda mezítlábasan fogadott minket, ezért én is követtem példáját. A napsütötte totoranád nem volt hideg annak ellenére sem, hogy a többiek kissé fáztak felöltözve. Késő délutánra járt az idő, éjszaka fagy. Ma már nem eszik olyan forrón a kását, mint egykor. Manapság mintegy kétezren laknak úszószigeteken, melyek ténylegesen nem úsznak, hanem lebegnek, mert totoranádból készített kötéllel a mederaljhoz rögzítették őket. Ahol vendégül láttak minket, húszan laktak. Az államtól akkor kapnak anyagi támogatást, ha közülük néhányan egymást váltva ugyan, de folyamatosan a szigeten tartózkodnak. A többiek estére szállásra a partra vonulhatnak. Ez a továbblépés, a fejlődés első pillanata. A lebegő szigeten élők arcáról sok mindent nem lehetett leolvasni. Ez is egy világvége hely. Aki egyet legyint a turistafolklór kapcsán, szerintem nincs igaza. Olyan autentikus környezet ez, ahol évszázadokon át a maival szinte teljesen megegyező körülmények között nőttek fel generációk. Halásztak, vadásztak, ettek, ittak, párosodtak és szaporodtak, köszönték szépen, jól érezték magukat. Ők még ma is a természet népe. Úszószigeteik negyven évig bírják. A szüleiket idővel elhagyják a fiatalok. Ha maradnak, összefogással új szigetet építenek maguknak. Sokat elárul róluk, hogy porontyaiknak békaporontyból készítenek levest, mert hitük szerint jótékony hatással van a baba agyi fejlődésére. A talpraesett és mobiltelefont használó családfő részletesen mesélt az úszósziget elkészítéséről, karbantartásáról, a létfenntartásról, a családon belüli hierarchiáról, a szokásokról, az iskoláztatásról, valamint a közösségi viszonyokról.

A nádkunyhókban is szétnézhettünk. Közben a nagymama szőttest készített, az anyuka ölében egyéves, talpig népviseletbe öltöztetett babája pislogott, körülöttük tizenéves lányuk sertepertélt. Az ismertető után a család egybeterelődött. Körbetáncolva népdalt, majd a perui himnuszt énekelték. A legvégén az általuk készített termékekből lehetett vásárolni. Szokásomtól eltérően díszpárnára való szőttes megvásárlására biztattam a feleségemet.

Az inkák meggyőződése szerint a „világ köldökébe”, Cuzcóba tartunk. A völgyön vezető 350 kilométer hosszú út unalommentesen fog eltelni. Latin-Amerika legjelentősebb csempészvárosa, a negyedmilliós Hujaka felé tartunk. Közel a bolíviai határ. A túloldalon élő latinok Dél-Amerika legszegényebb népe. Nem véletlenül virágzik a feketekereskedelem. Ami mozdítható, és fizetőképes kereslet mutatkozik rá Peruban, máris kapható. Bögrecsárda étel és italkínálattal állnak a kamionosok rendelkezésére a helyiek. A város, Puno ellenében, hosszú vajúdást követően légikikötőhöz jutott. A megélhetés szempontjából a környéken meghatározó jelentőségű a bányászat. Végtelenségig kizsigerelik a kemény fizikai munkát végző embereket, akik jobban tartanak a szakszervezettől, mint az őket rabszolgasorsban tartó bányatulajdonosoktól. Az alig pénz mégis csak több a semminél.

A buszablakon kinézve továbbra is lehangoló a látvány. A földből alapozás nélkül nőnek ki a házak. Bejáratuk magassága megegyezik a talajszinttel. Silány minőségűek, vakolatlanok. A falusi piacon lámatrágyát árulnak tüzelőnek. Jut eszembe róla. Sok évtizedes a történet. Az idegenforgalom fellendítése céljából angol gőzhajót vásárolt egy nagyokos. Londonból a Titicaca-tóhoz fő alkotórészeire szedve szállították, ahol összeszerelték. Ekkor ötlött eszébe az illetőnek, hogy se fa, se szén. Lámatrágya viszont bőven akadt. Messzire ellátszó füstöt nem eregetett tőle a gőzös kéménye. Befuccsolt a világmegváltónak gondolt terv. Ma parti hajóként szolgál. Az országút mindkét oldalán túl kopár hegyek. Kietlen tájon gurulunk. A magasban előttünk keresztben pár éve elkészült közúti híd. Soha nem fogják átadni. Félő, ha leszállna rá a kondor, összeomlana. Merő csontkollekciók a kóbor kutyák és a szarvasmarhák. Utóbbiaknak nincs mit legelniük, az ebek legfeljebb egymást harapdálhatnák. Pár kilométer távolságban elhaladtunk a pre-inka település, Szirusztáni mellett. Az uralkodó inkahercegnőt vett feleségül. A két nép között barátság szövődött (kolja kultúra). Jelentős temetkezési hellyé vált a település. A fennsíkon henger alakú fejedelmi sírhelyek. Több száz éves időkapu is várja a múlt iránt érdeklődőket. Aki átlép rajta, eljut a jövőbe – tartja a hiedelem. Sokan hiszik még ma is. Zarándok és szakrális hely vált belőle.

Lassan megérkezünk Puno és Cuzco tartományok határához. Itt található a világ legmagasabban, 4313 méteren üzemelő, mondhatni, jelképes piaca. A vásározókat néhány hölgy teszi ki. Földről árulnak. A tehetős kereskedő boltjában meglepő árubőség. Peru legfinomabb csokoládéja kapható itt – hallottuk. A portéka csomagolása valóban szemgyönyörködtető – az inka romváros képe. Az édesség íze viszont szóra sem érdemes. Méregdrágán adja a silányt. Más földrajzi érdekesség is adódik. Nem is régi a bizonyosság. A közelben két vízfolyás ered. Az egyik nyugatra tart és a Csendes-óceánba ömlik, míg a másik keletnek fordul, és az Atlanti-óceánba torkollik. Ez utóbbi a kiemelt fontosságú. Ugyanis ez az Amazonas vízgyűjtő területén a brazíliai Manausig a leghosszabb ág. Mivel Manaustól már Amazonas néven hömpölyög az óceán felé, ezért ez a folyó leghosszabb egybefüggő szakasza. A felfedezés óta a világ legnyúlánkabb folyamának tartják. Szívesen felkerestük volna a forrást. A buszban elölülők a szemben lévő hófedte hegyóriások panorámáját élvezhetik hosszasan.

Egyre jobban kizöldül a táj. Cserjék, lombos fák és formás szarvasmarhák a környezet. Egyre népesebb falvak követik egymást. A soron következő falu temploma előtt zsibongó tömeg verődik össze. Ez a közösségi hely, nincs máshova menni. A férfiak európai öltözetben. A nők színes szoknyában. Mindkét nem fején kalap. Az asszonyokon színes szövött anyagból háti tarisznya, melyben lehet gyerek, áruféle, esetleg bébiláma. Öltözetük a szivárvány színeiben pompázik. Ruházatuk alapján könnyen beazonosítható számukra, hogy ki hova valósi. Amennyiben otthon az asszony az úr, fejére nyúlszőrsapkát húz. Ha két copfja van a lánynak, hajadon. Az inkák nyomát követve fontos megállóhelyhez közeledünk. A mai kecsuáktól térjünk vissza a távoli múltba.

Összesen tizenhárom inka uralkodott. Ez a jelentős szám némileg ellentmond az uralkodói örökösödés vérfertőzésen alapuló törvényének. Közöttük Pachacutec inka egymagában többet lendített a birodalom szekerén, mint az összes többi együttvéve. Raqchi településen tartózkodunk. Múltja ékesen bizonyítja az egykori ország szocializáltságát. Az Inka Birodalom Mexikó területével megegyező nagyságú lehetett. Az országot 25-40 ezer kilométer kemény burkolatú úthálózat szőtte be, mely lefedte a birodalom teljes területét. Jellemzően hat kilométerenként futárváltó őrpontokat állítottak fel, így a továbbítandó hír vagy a küldemény naponta 200-240 kilométert is megtehetett. Így fordulhatott elő kis előrelátással, hogy a kigondolt napon friss tengeri halat ehessen az uralkodó. Az ókori római úthálózatnál is kiterjedtebb volt. Csak az arra jogosult személyek használhatták. Fontos szerepet töltött be a hadsereg életében. Karbantartásáról a helyieknek kellett gondoskodni. Törvényileg minden egyes korosztály feladatát megszabták. Az erejük teljében lévő lakosok a közösség javára munkavégzéssel tartoztak. A lábukról leesett idősekről a közösségnek kellett gondoskodnia. Az úthálózat mentén kétezer terménybeszolgáltatásra, tárolásra és elosztásra alkalmas tározókat hoztak létre. Minden egyes falu a betakarított terményének meghatározott részét köteles volt a közösség javára, a településéhez legközelebb eső begyűjtőpontra szállítani. Amennyiben valahol rossz volt a termés vagy természeti csapás sújtotta a területet, a terményelosztóhoz fordulhattak segítségért a települések. Ilyenformán segítette ki a rendszer az önhibájukon kívül bajba jutott embereket. A központokat alaposan megtervezték és megszervezték. Termény vagy áru (gabona, gyümölcs, szövet), nem mehetett tönkre. Ezt a tökéletesre kivitelezett szellőztetőrendszer biztosította, továbbá az agyagkorsók és az odafigyelés. Papok működtették és irányították a rendszert. A nagyobb befogadóhelyeken kétszázan dolgoztak. Fontos adalék, nem ismerték a kereket. A láma teherbíró képessége 20 kilogramm. Ezt tekintik az őskommunizmusnak. Ilyen hely volt Raqchi. A régi épületből megmaradt annyi, hogy kisebb fantáziával ráerősítve, magunkban életre keltsük a régi szép időket. Egyes falak jó állapotban maradtak ránk. Néhány helyiség is kivehető. A fürdőmedence ma is működik. Az út végén népes bazár várja az utazót. Két hangkeltő eszköz keltette fel érdeklődésemet: a tucatnyi különböző hangú pánsíp; a pirinkó cserépedény, amelyet előbb vízzel félig fel kell tölteni, majd a csövön belefújva, aközben az ujjakkal a lukakon billentyűzve, madártrillát lehet fakasztani.

Az inkák számára a „köldök”, vagy másként, a „világ közepe”, Cuzco volt. A 3450 méter magasan lévő alapváros a lakosokat szolgálta ki. A százötven méterrel fölötte elhelyezkedő Saqsaywaman szakrális helyként és erődként funkcionált. A főpapok fennhatósága alá tartozott. Miután Pizarro kétszáz fős csapata fifikás módon elfogta az inkát, majd meghódította Cuzcót, a fellegvár még hosszú ideig tartotta magát. 1535 után legközelebb 1945-ben rendezték meg a Napisten ünnepét. Régen nem, de a mai, az inkakort megidéző felvonulás, a főtértől indulva a városon át fenn a hegyen, a régi erőd területén fejeződik be. A hatalmas kiterjedésű térség kies. Kisebb-nagyobb kövek, kör alakú színpad, napkapu, továbbá egy 90 tonna súlyú kőtömb (villanymozdony súlyú) a fő látványosságok. A Napkapu belső magasságát úgy határozták meg, hogy a hordszéken ülve közlekedő inka teljes pompájával együtt alatta kényelmesen elférjen. Látogatásunk idején az ünnepi játékokra való felkészülés próbái zajlottak. Nem a javát kaptuk el. Némi ereszkedést követően Kenqo szakrális központját járjuk be. A halott uralkodó múmiává átváltoztatását barlangban végezték a papok, mely látogatható. A hely szellemisége a meghatározó érv mellette. Előbb kizsigerelték, majd az üres helyet gyógynövényekkel kitömték, legvégül díszes istenalakká preparálták. Ezután már semmilyen akadálya nem volt, hogy a következő Napisten ünnep alkalmával a főtéren ő is a többi inkabábú mellé kerülhessen. Igazi bálványok voltak ők, akiktől jól megfizetett közvetítő segítségével engedélyt kértek például házasságkötéshez. Érdekesség, hogy az inka halálát mindaddig nem hozták nyilvánosságra, amíg el nem készült a múmia.

Cuzco belvárosában található a Naptemplom. Ez volt az Inka Birodalom vallási központja. Romjára domonkos rendi templom épült. Földrengést követően találtak rá az inkák szent helyére. Lakóházakkal szorosan beépített környezet az utcakép. 14 órától látogatható. Sok kisebb-nagyobb terem együtteseként lehet összefoglalni. Mindegyik isten számára külön-külön szakrális hely szolgált, az irántuk érzett tisztelet lerovására. Az egykori pompa, arany aranyhátán, ma már csak nyomokban lelhető fel. Néhány ember nagyságú aranyszobor és aranytrónus a múlt fő hagyatéka. A bejárati kapuban a drágakő helye üres. Az inka trónja úgy lett pozicionálva, hogy napforduló napján az első sugarak ráessenek. Itt ismerhettük meg a gyakorlatban, hogy miért nem omlottak össze az inkakori kőépületek földrengéskor. Oldalról nézve a falak nem téglalap, hanem trapéz alakúak. Fölfelé keskenyednek. Az építőköveket nem az általunk ismert henger alakú stiftekkel rögzítették egymáshoz, hanem gömb formájúval. A kövek tökéletes egymáshoz illeszkedését ujjbeggyel leellenőriztem – minden stimmelt. Néhány indiánok által készített szignó nélküli festmény is elénk tárult. Hogy valóban autentikus műalkotás előtt álltunk-e, arról a kokalevelet rágó indiánábrázolás biztosított minket. Mint ismert, Pizarrót az arany úgy vonzotta az Inka Birodalomba, mint mágnes a vasat. Az inkák számára sem az arany, sem a drágakő nem jelentett anyagi értéket. Számukra ezek csupán a nap és a csillagok földi jelképei voltak. Nem ismerték a pénzt, nem kereskedtek. Mindez a balsorsukra vált.

Estefelé egyik útitársunkkal kiegészülve városnézésre indultunk. A járműforgalom Cuzcóban is kaotikus. Csúcsforgalom idején orrfacsaró a levegő. Szinte minden útkereszteződésben sípoló közlekedési rendőr próbálkozik a lehetetlennel. A közlekedési lámpa zöld jelzése ellenére is a zebrán való átkelés előtt érdemes körültekintőnek lenni. Ilyen szituációban fordult elő, hogy a gyalogosátkelőn az orrom előtt egy centivel, a piros jelzés ellenére átrobogott az utasokkal zsúfolt busz. A járdán kartondobozban koldus kisbabája szundikált. A főútról nyíló mellékutcában rátaláltunk a Napisten ünnepére készített, több méter magas guruló figurákra. Kinézetüket tekintve: indián, medve, patkány, tobzocska, szörnyállatok felturbózva. A hömpölygő tömeg részévé váltunk. Kisebb, pálmafás térre érkeztünk. Útitársunk kérésének megfelelően bementünk a közeli templomba szétnézni. A padsorok tele hívekkel. Alighogy helyet foglaltunk, elkezdődött a szertartás. A latinos mentalitást a zenei rész adta. Könnyed, kissé melodikus hangulatot árasztott. A pap nem fejhangon, hanem beszédstílusban misézett. Két meglepő dologra figyeltem fel. Nem volt csengettyűzés. Helyette telefonberregésre emlékeztető digitális jel. Sem a mise előtt sem utána, nem szólalt meg a harang. Az is lehet, hogy a templomnak nem is volt olyanja.

A Szent völgy elnevezés több mindenre utalhat, vagy lehet összefoglaló név is: uralkodói birtok, történelmi inka lelőhely, termékeny mezőgazdasági terület. Cuzcótól 15 kilométerre vagyunk. Folyócskája az Urubamba. A Puno és Cuzco tartományok határának közelében ered, ez az Amazonas leghosszabb befolyása. A Taray kilátó több száz méter magasából feltárul a tájkép. A mélyben aprócska falu, körülötte megművelt környezet. Kevésbé széles szent folyó, vörös sziklák. A kilátó fala függőlegesen szakad a hihetetlen mélységbe. A Szent völgyön belül a pisaci terület volt a legtermékenyebb. Nem csak termesztettek, hanem a dombos terület tájoltságából adódóan, valamint az éghajlati változatosságból fakadóan növényfajtákat és változatokat nemesítettek. Burgonya nagyhatalom az ország, mert a világon meglévő több mint ötezer fajtából háromezret ezen a tájékon kísérleteztek ki. A világ legnagyobb szemű kukoricája is itt terem. A mélyebb völgyekben délszaki gyümölcs is betakarítható, mint például a narancs.

Más szempontból is meghatározó jelentőségű hely volt. Pisac régészeti területéről, mely magas hegy tetejében található, a kilátás meseszerű. Körben a hegyek, lent a falut kettészelő folyó. Apró házak, fák, amelyek felkúsznak a hegyekre. Rálátás a teraszos földművelésre. Nem mellesleg tízezer indián temetkezési helye. Itt fent éltek az elöljárók. Rekonstruált hétszobás ház tanúskodik róla. Katonai őrpontként és élelemraktárként egyaránt szolgált. Magas fokú intenzív teraszos földművelés folyt itt. A szubtrópusi Amazonas felől gyakran érték támadások a pisaci területet. Tartott, amíg tarthatott. Az új országot létrehozó spanyolok jóvoltából a völgyben létrejött egy falu. A hegyen föld alatt vezetett gazdag vízhozamú folyamot odairányították. Az Inka Birodalom lefejezése után a fejlett mezőgazdasági kultúra emlékké vált. A hatalmas kiterjedésű és kihívásokkal teli terület, közkedvelt a bakancsos turisták körében. Innen nem messze, a függőleges sziklafalhoz rögzített kapszulaszállások várják a kalandra vágyó pénzes vendégeket.

Aláereszkedtünk a hegyről, a faluban nézelődünk. 1992-ben még földről árusítottak a helyiek. Azóta nagyot változott a helyi mikrovilág. Apartmanok és hátizsákos turisták árulkodnak a változásról. Ám a múlt jelene kendőzetlenül szembe sétál velünk az utcán. A sámán füstölőt lóbál, a füstöt madártollakkal teríti szét a levegőben, ezzel is növelve hatékonyságát. Fürgén mozog a rossz szellemek űzője, lemaradtunk a fotózásról. A falu végében hatalmas kézműves piac, tengernyi portékával. Jóformán csak a külföldiekre számíthatnak a kereskedők. Az apró főtéren pálmafa. A település egyes részei nagyon romantikusak, mert a házak végében meredek zöld hegy rugaszkodik az égnek. Karbantartott, ingyenes mosdóba tértünk be. A vízöblítés még úgy ahogy működött. A kézmosó vízforrása viszont kiapadhatott. Mit tettek ellene? Vízzel teli műanyag vödröt helyeztek bele, kézmosás céljára. A nap utolsó felvonásaként lámatenyészetet kerestünk fel. A lámák, a vikunyák és az alpakák igaziak voltak. Egyik imádott köpködni. A farmon két kondort is meg lehetett figyelni, már akinek saséles volt a szeme, mert a madarak moccanatlanul gubbasztottak. Kagylókürtre és dobokra hangszerelt zenével fogadtak és búcsúztattak minket a kecsua zenészek. A látogatás legvégén az előzetesen méregdrágának beharangozott áruda következett.

Ismét Cuzcóban vagyunk. Leváltunk a csoportról. Szabadnapossá tettük magunkat. Erre meg van az igényünk, sőt, egyenesen szükségünk van rá. Három múzeumot terveztünk felkeresni. A kőbevésett tervet az utcán velünk szembejövő aktualitás borította. A főtéren nagy csinnadratta. A napforduló ideje június 24-e, ekkor van a Napisten ünnepe. Az ezt megelőző napokban a dísztribün előtt, a helyi és a távoli vidékekről érkező kulturális programokkal fellépő csoportoké a főszerep. Váratlanul ért minket, örömmel bámészkodtunk. Egy óra múltán dolgunkra indultunk. A Magánmúzeum, az Inka múzeum és a Machu Picchu múzeum szerepeltek a tervben. Lényegében egy és ugyanaz. A magángyűjtemény kapcsán kiemelném, hogy a relikviákat egy inka hercegnő és egy spanyol kapitány közös gyermeke gyűjtötte össze. A múzeum helye a család egykori palotája, amely önmagába véve is érdekesség. Az udvarból az emeletre felvezető lépcsőfokok meglepően magasak. Az emeleti körfolyosóról nyíló lakóterek egységei két-három helyiségből állnak. Lakóinak elkélt a meleg öltözet. A földszint és az emeleti rész is árkádos. Elülső udvarában a háziak laktak, a hátsóban a kiszolgáló személyzet a jószágokkal. Festmény mesélt az inka hercegnőről, és például faragott pumafejek a kézművesség fokáról. Sikerült a régi időknek megérintenie, így emléke élő maradt. Az inkamúzeumban egyen tréningruhás óvodások próbáltak életkoruknak megfelelő hatékonysággal megismerkedni őseik múltjával: aznap egy másik kiállításon is találkoztunk velük. Helyesek voltak. A nálunk lévő szerény édességkészlettel ajándékoztuk meg őket. Nagyon köszönték a felügyeletüket ellátó hölgyek (a következő helyen mosolyogva ránk köszöntek). Sorolom a kölykök szeme elé kerülő emlékeket: embernél magasabb inkaszobor, állatfigurájú ivóedény, gabonatároló edény, függőhíd, korabeli babák és jelképes temetés. A Machu Picchu múzeumban számos történelmi fotó a romváros XX. századi újrafelfedezéséről, aranyérem, csontváz, deformált emberkoponya és fémmegmunkálást imitáló emberalak szobor. A két nap múlva esedékessé váló Machu Picchu felkeresése előtt kapóra jöttek a relikviák. Az üvegtárlókban elhelyezett tárgyak fotózása ritkán sikerült: kevés fény és visszatükröződő vaku. Ugyanígy jártunk a szent hely felfedezését bemutató archív fotók rögzítésekor is. Utolsónak hagytam egy szellemes múzeumi megoldást: fali lukon lehetett a terembe bekukucskálni, ahol halomba rakva emberkoponyák tornyosultak – ez is elvitathatatlan része az Inka Birodalom múltjának.

Cuzco belvárosi utcái csordultig emberrel. Jobbra sikátor nyílik. Kirakodóvásárban araszolunk. Néha beletúrunk a standok választékába, de nem gyűjtögetünk tárgyi emlékeket. Nem erőszakosak a pult túloldalán mosolygó kereskedők. A képzőművészek helyi viszonyokra adaptált képe a lámaábrázolás. Aki jegyzett festményt szeretne kivinni az országból, annak az értékesítőtől hivatalos dokumentumot kell kérnie. Emiatt sem kellett fájnia a fejünknek. A vendéglők előtt jópofa, kuktának ábrázolt tengerimalac reklámtábla csábított belépésre. Akinek ilyen pecsenyére fáj a foga, előzetesen nem árt tudnia, hogy afrikai eredetű ínyencséget tálalnak eléje. A kecsua nők öltözéke inkább volt városi, mintsem autentikus. Ez aligha lep meg bárkit is. Arequipa és Cuzco jelentősen más városok. Nekünk az előbbi jött be.

Nem is olyan régen Cuzcoból a Machu Picchu lábánál fekvő Aquas Calientesig vonattal lehetett eljutni. Napjainkban Cuzcoból Ollantaytambóig busszal kell utazni. Ott lehet vasútra váltani. Aki Machu Picchut az inkaösvényen szeretné elérni, annak indulás előtt előre kell szólnia a kalauznak, hogy a 88. kilométerszelvénynél álljon meg a vonat. Kiszálltunk a buszból. Ollantaytambo régészeti terület. Itt állt a leghíresebb inkahadvezér erődítménye. A város neve megegyezik a főparancsnok nevével. Hol volt, hol nem volt… az inka hercegnő láttán nagyot dobbant a hadvezér szíve. Merész cselekedetre szánta el magát. Jóba lettek egymással. Tettével lábbal tiporta az inkák ide vonatkozó, kőbevésett törvényét. Lett belőle ejnye-bejnye. Szerencséjükre az apa inka elhalálozott, őt fia követte, aki leánytestvérének szívbeli kiteljesedését nem akadályozta meg, ahelyett ide száműzte őket. A róluk szóló mese alapja történelmi tényeken alapszik, amelyet kissé kiszínezett a meseköltő. Ollantaytambo a vizek városa. Sebes folyású folyam kelt hűs klímát. A birodalom idejében az inkák zsigereit ideszállították, és felajánlották a Vizek istenének: ceremónia kíséretében a folyóba helyezték. A szakrális hely turistalátványosság.

Akad itt másféle egyediség is. A városba vezető utca szűk és egysávos, az autómozgás pedig jelentős. A problémát úgy oldották meg, hogy a főtéren a rendőr a kezében lévő jelzőtárcsával szabályozza a forgalmat, és ugyanígy tesz a városba érkezés oldalon álló kolléga is. Kétfelé vált a csoport. Egy része hegynek felfelé indult, a másik fele a kényelmesebb megoldást választotta. Hagytam, hadd menjen egyedül a feleségem. A főtér cukrászdájának emeleti szintjén, a kiülős erkélyen foglaltam helyet. Aki oda vágyakozik, előtte egy deszkaszélességű asztalféle, és kész. Ez a legegyszerűbb erkélykonstrukció, amely egész Perura jellemző lehet, mert mindenhol ilyennel találkoztunk. Pazar rálátás nyílt a hegyekre – erről a mellettem ülve süteményét fogyasztó útitárstól értesültem. A magaslatra lépcsőkön lehetett feljutni. Egykor katonai megfigyelőpont működött rajta, de a gabonatárolók védelme miatt is stratégiai helynek számított.

A hegymenetből visszaérkezve jólesően huppant mellém Kati. Lelkesen számolt be a történelmi kövek között tett kirándulásról. A vasút története 1930-ban kezdődött. Valaki úgy gondolta, hogy a Machu Picchu turistacsalogató célponttá fog válni. Korát megelőző elgondolás, az idő visszaigazolta. Innen indulnak a dízelvontatású személyszállító vonatok a világörökségi helyszín felé. A tehervonatok Cuzco irányából is begördülhetnek az állomásra. A személyszállító vagonokat három osztályba sorolják: nosztalgia, turista és harmadosztály. A kocsik nem modernek, de a turistaosztályú vagon panorámaablakos, és még a tetejébe is beleszerkesztettek néhányat. Furcsálltuk, hogy felszállásig az útlevelet háromszor kellett felmutatni. Az Ollantaytól Aquas Calientesig tartó szakasz látványos, hangulatos. Eleinte kopár hegyek jelentik a tájat, majd a terepviszonyok és a klímaváltozás együttes következményeként zöldellő hegyek, dús aljnövényzet a kontraszt. Hol szélesebb, hol keskenyebb völgy szélében kanyarog a sínpár. Az életet jelentő folyam keskeny, de az itt-ott szétszórtan elterülő kukoricaparcellák öntözésére elegendő. Elvétve tűnik fel lakóház. Ilyen helyen a sín mellett várakozó utas leinti az érkező vonatot. A szerelvény mellett gyakran égbetörő sziklák. Ilyenkor jön jól a vagon tetejébe illesztett ablakszem. A tájat sokféleképpen lehet jellemezni: vad, romantikus, kies, rideg. Hófedte csúcsnak bejelentkezik a hatezer méter feletti Veronika. Mindenkin érződik a várakozással teli izgatottság. Ezt a különleges érzést csak fokozza a hangszóróból diszkréten felhangzó, az érzelemdús perui folklór dallamvilága. Ahogy a Titicaca-tó az úszószigetekkel, úgy az itteni hegyek Aquas Calientessel világvége helynek számít.

A hegyek tengerében a mini város kiterjedése legfeljebb két négyzetkilométer. Ám óriási a különbség a két eltérő adottságú helyen élő emberek lehetőségei között. A völgy mindkét oldalában meredek, zöld hegyek csúcsosodnak. A modern városközpontban öt emeletnél nem magasabb hotelek, vendéglők és üzletek. Idekoncentrálódik a turizmus. Nem kevés emberről van szó. Az inka romvárost naponta két–ötezer látogató keresi fel. A Covid19 világjárvány óta érzékelhetően visszaesett a forgalom. A turisták egy-két éjszakára maradnak. Bőven akad munka. A biztos jövedelem miatt sokan költöztek ide Cuzcóból. Ők a hátsó fronton laknak. Az ottani boltok olcsóbbak. A házak szorosan egymás mellé épültek, de gettóérzés nem fogott el minket. Kikapcsolódásra műfüves futballpálya áll a városlakók rendelkezésére. A gyerekek egyenmelegítőben járnak iskolába. Épül a kórház is. A termálvizes fürdő bejáratánál sorban álltak a helyiek és a gyüttmentek is. A turistás városrész egyik mellékutcájában vízautomata szolgálja a szegényebbek érdekét. A főtéren a polgármesteri hivatal épülete előtt egész napon át ingyenkonyha üzemel. A patakpart napsütötte oldalán dús, buja növényzet teremt amazonasi hangulatot – innen 200 kilométerre a tájat zöld vegetáció borítja telibe. A hotel szobája és a függőleges zöld hegyoldal között éppen elfér a köveken zubogva előretörő patak. Fantasztikus hely – pedig még csak most jön a java. A két igazi csoda. Az egysávos utcában, ahol mindkét oldalon a szállodák mellett két személy szélességű a járda, vajon mi más is közlekedhetne, mint a vonat. A vele párhuzamos utca kétsávos, ezért ott két pár sín lett lefektetve. A vasút kényszerűségből átszeli a települést. Két jelképes vasútállomása van, amelyek a gyakorlatban szimpla megállóhelyet jelentenek. Éjszaka hangjelzés nélkül gördül át a vonat, napközben éles, füttyszerű figyelmeztető jelzéssel. Olyanról már hallottam, hogy a futballpálya szélében, a pálya és a nézőtér között cammog el a gőzvontatású szerelvény (Szlovákia), de ilyenről még nem. A másik csoda gyermekarcú. Az esti séta végén a főtéren kötöttünk ki Katival. Langymeleg vett körbe minket. Helyet foglaltunk egy kényelmes padon. A téren áthaladó egyik utca lejtett. Bandázó gyerekek jelentek meg. Lehettek 3–9 évesek. A nagyobbak keze ügyében roller, gördeszka. Az utca magasabb végében a tapasztaltabb kölyök a roller elejébe ült, a tökmag a háta mögé. Lábaikat v-alakban előretartva megindult a rodeózás. Volt kiabálás, sikítás, ahogy ez ilyenkor elvárható. A végén vagy ülve maradtak, vagy felborultak. Utóbbi esetben nagy kárt nem szenvedtek el. Egy-egy halálkaraván két-három járműből állt. Az út végétől futva siettek vissza a rajthoz. Előfordult, hogy a kisebb elől a nagyobb meglógott a járgánnyal. A hoppon maradt ilyenkor méltatlankodva utánaszaladt. Persze szent volt a béke. Egyik gurulás után a roller kormánya orrba vágta a kisebbet. Fájó nóziját elmélyülten dörzsölgette, aközben két körből kihagyta magát, hogy a harmadiknak ismét részesévé válhasson. Felemelő élmény volt az önfeledten játszó gyerekek által nyújtott örömforrás. Köszönet érte.

A perui út origója elméletileg a Machu Picchu. Aquas Calientesből a gyakran induló célbuszokkal (a retúrjegy ára huszonnégy dollár, és a poros turistaúton is elérhető a főbejárat). A történelmi területre a legkülönbözőbb típusú belépőjegyek válthatók. Mindkettőt érdemes előre beszerezni. Újkori felfedezését követően a romvárost sokáig szabadon lehetett bebarangolni. Napjainkban az ipari turizmus dominál. A Covid19 járvány óta naponta két-három ezer ember keresi fel. 1911. július 24-én egy tízéves kecsua fiú vezette ide az amerikai Hiram Binghamot, akit ma a Machu Picchu felfedezőjeként tartanak számon. Érdemes tudni, évszázadokkal régebbi dokumentumok tanúskodnak arról, hogy a Machu Picchu neve például egy 1568-as gyarmatosítás korabeli spanyol dokumentumban szerepel, vagy hogy 1782-ben a területet megvásárolta egy spanyol parancsnok. Később egy német férfi aranybányászatra kért és kapott engedélyt. Feltételezik, hogy azért járt el így, mert megtalálhatta az inkák aranyát, és a bányászati engedély birtokában a nemesfémet szabadon kivihette az országból. Hivatalosan 1945-ben nyitották meg a területet a turisták előtt.

Kelljünk útra. A magasból fogjuk megpillantani a romvárost. A panoráma valóban lenyűgöző. Égbeszökő zöld hegyek, mély szakadékok. Az útvonal végig lépcsős. Rendszertelen és kiszámíthatatlan, ezért érdemes folyamatosan a lábunk elé figyelni. Turistabot nem vihető be a területre. Nekem, mint nem látónak, megengedték. Nélküle bajban lettem volna, mert sok hasznát nem vettem volna a fehér botnak. Így sem volt könnyű az összevissza lépcsőket menet közben fejben hibátlanul összerakni. A távolban, fejünk fölött magasan lehet megpillantani a Napkaput, amelyet a vasút 88. kilométerszelvényénél leszállva, két-három nap alatt az inkaösvényen lehet elérni. Míg Cuzcótól a romváros tömegközlekedéssel több mint száz kilométer, addig az inkaösvényen negyvenöt. Mivel az inka lába elméletileg nem érinthette az anyaföldet, ezért végig hordszéken utazott. Felvetődött kérdésnek bennem: milyen lehetett a fizikai erőnléte? Machu Picchu uralkodói nyaralóhely lehetett. Ennek megfelelően kiszolgálószemélyzet is lakta. Becslések szerint kétezer állandó lakosa lehetett. Háromszintes városról beszélhetünk: 2400 méteren teraszos földművelés folyt, alatta az inka város terült el, a legalsó szinten a kézművesek utcái. A kőházak épek, de a tetőszerkezet hiányzik róluk. Minimális lehetőség adódik a személyes tapasztalatgyűjtésre. Ez az a pont, ahol elillan a kedve a túlfűtött várakozással ideérkező látogatók többségének.

Nagy port vert fel, amikor az évezredfordulót követően, Limából helikopteren idelátogatott a spanyol kormányfő. Emiatt a területről egy alapfontosságú szakrális követ véglegesen eltávolítottak az üzemeltetők, hogy bajmentesen leszállhasson a légi jármű. Hazatérve hideget-meleget kapott a politikus, de az ügyben ártatlannak bizonyult. Miért hagyták el a települést az indiánok? – bizonyossággal nem lehet tudni. Oka lehetett akár a spanyolok által behurcolt fertőző betegségek elterjedése is. Egy biztos, eleinte nem találtak rá Machu Picchura. Aki megelégszik a kijelölt útvonal követésével és a szakszerű idegenvezetéssel, három órával később elégedetten fog búcsút inteni. Aki szükségét érzi a környezetbe történő beleilleszkedésnek és időzésnek, valószínűleg csalódottan fog távozni.

Cuzco felé tartva két helyre fogunk betérni.

Moray. Mai szóhasználattal élve, Inka Agrárkutató Intézet. Különböző vetőmagok kikísérletezésének helye. Terepe kör alakú teraszos ültetvények. Ma már csak turistacélpont. Világviszonylatban is kiemelkedő látványosság a salinasi sólepárló. Az egész rendszer kútfője egy sóban gazdag vízforrás. Nyáron fél éven át működik a telep. Négyezer sólepárlókád a termelőüzem. Egy-egy kádból egy hónap alatt párolog el a víz. A visszamaradó só négy rétegben képződik: legfelül a kicsapódó gourmann (sóvirág), étkezési (felső réteg), nyaló (középső), gyógyszeripar (legalsó). Az ország teljes sóigényét kielégíti, és bőven jut exportra is. Szövetkezeti formában üzemelteti a település. Ötszáz családnak nyújt biztos megélhetést. Valóban érdekes hely.

Chincheros. Betértünk egy kézművesműhelybe. Az őseiktől tanult technológiával készítik alpaka- és lámaszőrből a szőtteseket a kecsua asszonyok. Naponta hat óra a penzum. Ennyi idő elteltével elfárad a szem. Bár a programleírásban „szegény” családok meglátogatása szerepelt, ennek nem láttuk még a nyomát sem. Az udvar távoli végében újszerű autó parkolt. Viszont pozitívumként fogadtam, hogy a négy-éves kislányát segítőnek mellém terelte a helyi anyuka. Igaz, vele kézen fogva már sokkal nehezebben ment a közlekedés. A kézi szövés bemutatásakor már a tizenkét éves nagylány került a közelembe. Helyet foglaltam a padon, magam mellé kerítettem a kisasszonyt. Folyt a bemutató. Szóba került a bébiláma szőr. Padtársam felé fordultam, ujjal magamra mutattam, és mosolyogva mondtam, bébiláma. Jóízűen felnevetett. Gondoltam egyet. Ujjal rámutattam, és rákérdeztem: bébiláma? Határozottan válaszolta angolul, hogy: nem!

Cuzcoban vagyunk. A mai nap fénypontja a Napisten ünnepe. A Naptemplomtól a főtérre táncosok és autentikus zenekarok kíséretében felvonul a kijelölt inka. Az Inti Raymi, az Inka Birodalom hagyományos vallási szertartása. Az Inti isten, a Föld Teremtője (Viracocha) után a második legfontosabb Istent, a Napistent ünnepli. A Napisten (Inti) azért a második legmeghatározóbb, mert a nap fényével megtermékenyíti az Anyaföldet (Pacha Mama). Megteremtve minden élőlény létezését. Mivel a nap segíti elő a jó vagy rossz terméshozamot is, ezért az isteni rangsorban előkelő hely jut számára. A következő évi jó terméshozamért rendszeresen fohászkodtak hozzá az inkák.

1945-től datálódik az újkori Napisten ünnep. Azóta a város fölött magasodó egykori erőd területén fejeződik be. A látványos és színpompás felvonulás az egyszerű, de találó koreográfiával kombinálva tökéletes hatású. Hangulatos, ráutaló és kifejező zenei aláfestés fokozza az emeltség fokát. A főtér szélében lévő vendéglő emeleti részéből követhettük nyomon az eseményeket. Az egész ünnepséget közvetítette a televízió, így nem csak a vendéglő teraszáról kísérhettük figyelemmel az ünnepséget. A monitort, valamint a főtér élő képeit egyaránt lehetett fotózni, hangfelvételt készíteni. Ez nagyon jól lett kitalálva, megszervezve. Miután lezajlott a központi ceremónia, előbb az inka hercegnő, majd az inka is hordszéken elvonultak a vendéglő terasza alatt. Az utastársak hölgytagjainak egybecsengő véleménye alapján szép arcú egyetemista indiánlány volt az inka hercegnő. A Napistenkultuszhoz a gyakorlatban – szerintem – célt tévesztve igazodtak az inkák. Miért? A Napisten lábának érintésével (napsugarak) termővé tette a földet, az inka uralkodók lába viszont elméletileg nem taposhatta az anyaföldet. Ez a fennkölt nagysághit a későbbiekben végzetesen megbosszulta magát.

A nagy birodalmat kiépítő inka két fiúgyermeket nemzett. Az ágyasától származó rátermettebb fiára ruházta a hatalmat. Az inka halálát követően a féltestvérek között végzetesnek bizonyuló háború tört ki, amelyet a megnevezett örökös nyert meg. Az ellene fegyvert fogó féltestvérét – a vér szerinti utód – börtönbe vetette. Teljesen kivérzett az ország. Ekkortájt jelent meg kétszázad magával, valamint huszonhét lóval és puskákkal Pizarro. A hódító szándékkal érkező kalandort a győztes inka barátilag meghívta magához Cuzcóba. Ám a kapcsolatfelvételkor óriási baklövést követett el. Néhányadmagával gyanútlanul odament a spanyolokhoz, akik gyorsan körbevették, és túszul ejtették. Sokkal többen voltak az indián harcosok, de nem mertek nyilazni, nehogy valamelyikük eltalálja az uralkodót. Az inka szabadon bocsájtásának fejében, egy ház belső falán megjelölt magasságig aranyat követelt Pizarro. Eközben kapcsolattartójával az uralkodó alattvalóinak megparancsolta, hogy a börtönben lévő féltestvérét végezzék ki. A szoba a megjelölt magasságig megtelt aranytárgyakkal, amelyet a mai Kubában tömbökbe olvasztottak. Ilyenformán került a spanyol uralkodó tulajdonába. Az inkát Pizarro szemrebbenés nélkül kivégeztette. Ezzel beindult a kegyetlen gőzhenger. Megkezdődött a szakrális inkamúmiák céltudatos megsemmisítése. Vele egy időben elkezdődött az egy istenhitre történő erőszakos térítés. A beinduló vérfürdő megtizedelte az őslakosok számát. Inka és bálványok nélkül maradtak az indiánok. Leigázott alattvalókká váltak. Amennyiben nem napimádók lettek volna, nem lett volna szükségük az aranyra, mint hitük ráutaló jelére. A felhalmozott aranynak számukra semmilyen más jelentősége, értéke nem volt. Rossz istent választottak maguknak.

Az esti zenei kavalkádra készültünk Katival. Nem várt, 21 óráig tartó eredménye lett, amikor az emberekkel dugig tömött főtérről keserű szájízzel visszaindultunk a szállodába. Pedig az egész belváros felbolydult hangyabolyra emlékeztetett. Csupán egy vonuló fúvósbandát és egy fiatalokból verbuválódott, kórusban éneklő kompániát kaphattam mikrofonvégre. Csalódottak voltunk. A hotel felé tartva a főútvonalon kárpótlásnak belebotlottunk egy harmonikázó utcazenészbe.

Az inkák eredetvilágának egyik fontos szimbóluma a szivárvány volt, amelyet színes ruhák viselésével a mai napig megőriztek a kecsua nők. Azóta alaposan megváltozott a világ, például egyre magasabbra tolódik a hóhatár. 2013-ban egy német hegymászó az Andokot járta. Elhagyta az utolsó lakott települést, és elérte az egykori hóhatárt. A fehér lepelnek hűlt helye. Valamicskével ötezer méter felett szedte a lábát, amikor olyan látvány tárult a szeme elé, amelyet addig el nem képzelhetett halandó ember arrafelé: a szivárvány színeiben pompáztak a hegyek. A magaslatok szivárványszínét a bennük nyomás alatt rétegződött, különböző fémek adják ki. Az interneten látható fotóknál lényegesen haloványabbak. Évről évre veszítenek élénkségükből: ezt az útra kelők érdekében írom le.

Még az elutazás előtt elhatároztuk Katival, hogy a magunk erejéből felmegyünk a Vinicunca-hegylánchoz tartozó Szivárvány-hegyre. Kiszálltunk a kisbuszból. 4800 méteren volt a starthely. Alacsony termetű lovakat lehet bérelni az őslakosoktól. Nyeregbe ülve 20 dollárért ötezer méter magasig lehet eljutni. Onnantól kezdve mindenkinek gyalogolnia kell. Mivel négyezer méter felett található a kecsuák települése, ezért nem meglepő, hogy a lovak kantárszárát fogva felfutottak a lovasvégpontig. A sietség oka a minél több fuvar elérése. Információm szerint a starthelytől a lankásabb rész végéig három kilométer a távolság. Bíztunk magunkban. A nyomvonal jól járható. Mélyeket lélegezve egyenletesen lépkedtünk. A táv feléig minden simán ment. Először a szám száradt ki, később a nyelvem is. Ettől kezdve folyamatosan kortyolgattunk a vízből. Nálunk idősebb házaspárból csak eggyel találkoztunk. A többiek ötvenesek, de inkább negyven alatti túrázók. Meredekebbé és kövesebbé vált a hegyoldal. A csapás szélén kulturált mosdót lehetett fizetség ellenében igénybe venni – ez a legújabb szolgáltatás. A szájkiszáradás intenzitása fokozódott. Lépteink lassúbbodtak. Egyre gyakrabban megálltunk erőt gyűjteni. Állva nem, de sétálva éreztük a szervezetünkben fellépő oxigénhiányt. Megérkeztünk a lovak fordulópontjához. Nagyon fáradtak voltunk. De még csak ezután következett a feketeleves. A meredély kemény kaptatóra váltott. A talaj egyenetlenné vált: kövek, kiszámíthatatlan természet alkotta lépcsőfokok. Mentünk, mert menni kellett. Nem a fizikai erő tolt előre minket, hanem a tudati. Kati a lábát bírta nehezen emelni, nekem az oxigénhiánnyal gyűlt meg a bajom. Döntés előtt álltunk. Egyedül indult tovább a feleségem. Fél percbe sem telt bele, amikor fáradtan, de örömtől lelkesen lekiáltott hozzám: fenn vagyok a kilátópontnál! Akkor már felfigyelt a mellettem kezdődő fakorlátra, amelybe belekapaszkodva hamarosan ott állhattam mellette. Nehezen, nagyon nehezen, de sikerült a csúcsra feljutni. Bő három kilométer, másfél óra. A kilátópont magassága 5036 méter.

Az inkák nyomában járva, a perui tartózkodásunk ideje alatt hét ágra sütött a nap.

 

 

 

TARTALOM

 

 

Bevezető     5

1. Csokis müzli – Malaga (2022)        7

2. Turikirálynő – Albánia (2019)         20

3. Jégkocka nélkül – Zakynthos (2012)        29

4. Monopoli Monopoliban – Bari (2022)      36

5. Harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság

 – Litvánia (2022)  48

6. Repülő harci bika – Alicante (2022)         60

7. Pálcatánc – Marokkó (2023) 71

8. Ahol nincs semmi sem – Ciprus (2022)    93

9. Úgy is lesz – Bologna (2011)         105

10. Havas pálmafák alatt – Kutaiszi (2020)   109

11. Mosolygóarc – Thassos (2011–2017)    119

12. Olyan mint Catania – Szicília (2022)       132

13. Mint az anyaméhben – Lanzarote (2017) 142

14. Vérszomjas mosoly – Kassa (2023)       149

15. Füttyögő — Törökország (2023)  153

16. Végítélet ideje – Szkopje (2019)   176

17. Csaó drájver – Palermo (2023)     184

18. Így kell ezt csinálni – Hirokitía (2023)     194

19. Savanyú szőlő – Csehország (2023)       207

20. Jorgi – Mestia (2023) 209

21. Kerékbe törés helyett – Granada (2023)  221

22. Ótestamentum Korán és bikini – Jordánia (2023)       233

23. Gázkamrától a fehér kesztyűig – Lettország (2022)    253

24. Tengerbe fejestugró hegyek – Montenegró (2022)     260

25. Hol legyen a leánykérés – Velence (2015)        266

26. Mint a nő és a férfi — Madeira (2023)    271

27. Vallások szent békéje – Córdoba (2022) 284

28. Csillagos ötös – Ayia Napa (2022)         298

29. Kanyart tévesztve – Thassos (2015)       305

30. Juanita – Peru (2023) 310

 

 

 

Megjelent könyveim:

 

 

Akik a sötétben is látnak (Háttér Kiadó, 2000)

Életbajnokok (Hungarovox Kiadó, 2002)

Kicsivel könnyebb… (Hungarovox Kiadó, 2003)

Ezermester kutyák (Hungarovox Kiadó, 2004)

Könnyű neked… (Hungarovox Kiadó, 2005)

Felvert por (Hungarovox Kiadó, 2006)

Feketeleves (Hungarovox Kiadó, 2007)

Magyar Don Quijote (Helma Kiadó, 2023)

Életiskola (Helma Kiadó, 2024)

Repjegy 1 (Helma Kiadó, 2025)

 

 

A Háttér Kiadó és a Hungarovox Kiadó által megjelentetett köteteket csak másodlagos könyvkereskedelmi forgalomból lehet beszerezni. A Helma Kiadó által megjelentetett kötetek folyamatosan megrendelhetők: www.helma.hu.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtárából (VIII. Szabó Ervin tér 1.), valamint a XIII. Dagály utca 9. és a XIII. Pannónia utca 88–90. szám alatti Radnóti Miklós tagkönyvtárból az összes kötet kölcsönözhető. A FSZEK többi tagkönyvtárából, valamint a Könyvtárellátó hálózat vidéki egységeiből szintén számos kötet kölcsönözhető.

 

Digitális elérhetőség a hangalapú kulturális honlapomról: www.remlac.hu. Az összes kötet elérhető szövegfájlként, valamint a Háttér Kiadó és a Hungarovox Kiadó által megjelentetett összes kötet hangoskönyv változata is letölthető róla.