ÉLETISKOLA
(
– ) BECSENGETÉS – a napló felcsapása…
Az Életiskolába 1959-ben írattak be
anyakönyvileg. A hatvanötödik évfolyamot járom. Egyes helyzetekben derekasan
megálltam a helyem, de jellemzően a nagy átlagot hoztam, néha botladoztam. Ha
egy úszásra képtelen ember belekerül a mélyvízbe, teljesen mindegy, hogy tud-e
úszni, vagy nem: valahogyan partot kell érnie. Az Életiskolában a vízbefulladás
nem alternatíva.
Mit tudtál
kezdeni az élettel? – ez a vizsgakérdés.
Az önálló
életképtörténetek vegyesen követik egymást, összességükben egészet alkotnak.
Nem látó éveim
felidézése során magamat látó képességgel ruháztam fel, mert továbbra sem a
megváltozott állapotom alapján gondolok magamra. Az emlékek címsorában szereplő
évszámok néha jelzésértékűek.
A kétszeri
látásvesztés időpontjai: 1984 és 1990.
Hangalapú
kulturális honlap: www.remlac.hu
A mi grundunk több focipálya méretű
gazos síkságként terült el az Árpád híd tövében. Indiántól a katonáig
mindenféle hős gyűjtőhelye – éles szemű történészek édenkertje lehetett volna.
Egyik nap pallók, téglarakások és tucatnyi Csepel teherautó jelent meg, az
időutazásra mindig készen álló terület szélében. Három dán típusú lakóházat
fognak ide építeni – tudtuk meg. A kreatív múltidézést felváltotta, a jelen
fejleményeinek előttünk még rejtélyes titka. Három gigászi méretű gödör készült
alapnak, de minket a főútvonaltól legtávolabbi érdekelt.
Pénteken suli
után siettem megnézni, az építkezés folyamatának
legújabb eredményét. Az iparvágány melletti gödör szélében többen is
ácsorogtak, odasiettem. Erőtől duzzadó behemót nagy kő terpeszkedett benne,
melyet tolólapátjával megállás nélkül püfölt a munkagép. A lánctalpas
kéményéből füstpamacsok gomolyogtak az ég felé. Hiába a sok gyepálás, a
kőkorszaki szaki kemény kobakja rendületlenül állta az ütleget: a televízióban
ekkoriban láthattam Muhammad Ali és Joe Frazier világra szóló bokszmeccseit.
Besötétedett. A munkagép homlokát törölgetve, megszégyenülve felcammogott a
gödörből, és álomra hajtotta a fejét. Naná, hogy szombat délelőtt is
odaigyekeztem. Kis túlzással élve, a fél lakótelep családostól az üreg szélében
zsibongott. Bár senkivel nem egyeztettem, de mindenki a vagány üledéknek
drukkolhatott. Tovább folyt a csihi-puhi. Egy-két
kisebb darab levált róla. Ennek ellenére derekasan állta a sarat. A bennem
duzzadó cérnavékony erőt barátomba plántáltam. Lelkünk kezdett összeforrni.
Késő délután kissé leizzadva, de büszkén
mentem vacsorázni. Jött a vasárnap, meg az eddigi földgépnél egy jóval izmosabb
kolléga. Megtörtént a sportszerűtlenség csúcsa. Ketten mentek egy
ellenébe. Mindkét erőgép kéménye vastagon okádta a koromfekete füstöt. Nemcsak
a földtörténeti korokat megélt kő repedezett és váltak le egyre nagyobb darabok
róla, de a lelkem is egyre több sebből vérzett. Nem akartam ott lenni a
szégyenteljes ravatalon, magamba szívtam az őskövület teljes valójának gigászi
erejét, hátraarcot tettem, és hazakullogtam.
2.
HAMVÁBÓL KELT ÉLETAJÁNDÉK – ötvenöt év (2023)
A nyolcadikon lakó kisfiúhoz egyszer
mentem fel játszani. Rakosgattuk az építőkockákat – mindketten építettük a
távoli jövőt. A szobába halkan befordult az édesanya, és kedvesen megkért, hogy
menjek haza, mert nemsokára megérkezik a férje, aki a lakásban magukon kívül
mást nem kíván látni. Elköszöntem a háziaktól, és csendesen betettem az ajtót magam után. A továbbiakban az
utcán vagy a lépcsőházban véletlenszerűen találkoztunk össze az
asszonnyal. A kölcsönös köszönésen túl néhány panelmondat is elhangozhatott
ilyenkor.
Ötven évvel
később világkörüli hódító útjára indult a Covid19. Feleségemmel megbeszéltük,
hogy a liftajtóra hirdetményt ragasztunk, és a házban lakó idősek számára felajánljuk
segítségünket a bevásárlásra. Csupán a nyolcadikon lakó asszony jelentkezett. A
kapcsolatfelvételre a lift előtt került sor. Sok mindenről beszélgettünk
hosszasan. Váratlanul szóba hozta, hogy az ő édesapja 1929-ben – Kazinczy
Ferenc unokájától, Kazinczy Gábortól és annak feleségétől – elsőként kapta meg
a Kazinczy-díjat mint költő. Valószínűleg egyben
utolsónak is – nyomatékosította. Gratuláltam hozzá, de folytatta: édesapám
hamarosan eltávolodott a családtól, így élete az ő számára töredékes. Több
verse is csak az emlékezetében maradt meg, néhány meg, megkopott papírlapon.
Hazánkban senki nem ismeri a nevét.
– Gyűjtsünk
össze minden elérhető anyagot édesapád munkásságáról.
Szétnézek a neten, és van egy színházi témában járatos ismerősöm is. Biztosan
maradtak emlékeid róla – ezeket is megbeszéljük. Ha összeáll az anyag, könyvet
írok belőle. Rendben van?
Felragyogott a
nyolcvanéves asszony szeme, lelkesedésében majdnem a nyakamba ugrott.
Teljesen
feldobott a téma. Az első hét kötetem nyolc év alatt jelent meg – ezalatt mindent kiírtam
magamból –, utána érdeklődésem a hangok felé fordult. Nem volt
könyvötletem, így hát ez az ölembe hullott.
Napi
kapcsolatba kerültünk. Mindkettőnkről lerítt a lelkesedés. Ekkor még csak
halványan sejtettem, hogy mibe nyúltam bele.
Idővel az
asszony elhunyt fiútestvérének lánya is bekapcsolódott a nagypapa emlékének
dokumentálásába. A lakásán évtizedek óta megbújt egy porosodó papírdoboz,
melynek csak sejtette tartalmát: szerencsére azt találta benne, amire gondolt.
A személyes visszaemlékezésen és a fellelt verseken túl már egy teljes
színdarab, valamint próza is gazdagította a rendelkezésemre álló dokumentációt.
A gyarapodó ismeretanyag miatt – ami még így is csak töredékes – háromszor
kezdtem bele a könyv megírásába.
Nem is
gondoltam volna, hogy mindezt igazi életajándékként fogom megélni. Nem a
könyvírás miatt – ugyanis idővel az
másodhegedűssé vált. Az asszony lelkében az apa hiánya mélyen fájó,
begyógyíthatatlan sebet ütött. De mivel egész életén át szüksége lett volna a
szeretett édesapára, ezért magában, magának szellemalakban újrateremtette, és
egyfolytában lelkes rajongója maradt – mint ahogyan gyermekként. Bár idős
korában rátalált a romokban heverő édesapára, és gondoskodott a továbbiakról,
lelke ezek után sem tudott megnyugodni. Az ő hőn szeretett édesapja a szellem
embere volt – melyet harmincéves korában méltón elismertek – mégis a teljes
ismeretlenség homályába veszett alakja. Emiatt folyamatosan vérezhetett a szíve
– az édesapa fennmaradt verseit kívülről fújta. A nagy
családban rajta kívül senkit nem érdekelt a sajgó lelke. A kora és az
egészségi állapota egyre csak koptatta testi erejét – de apja iránti
nagyrabecsülése parázson tartotta költő alakjának felvirágoztatásában.
Egy év alatt
készült el a kézirat. Kérésemnek megfelelően a család mindkét tagja aprólékosan
átnézte a sorokat, és közösen jóváhagyták. Úgy éreztem, elkészült az összegző
mű, a továbbiak már nem annyira érdekesek számukra, pedig tudtam: az asszony
egészsége korántsem makulátlan, az unoka pedig a teljesen lerobbant édesanyja
ápolásával van elfoglalva. Az alaposan megváltozott gazdasági és könyvpiaci
helyzet miatt teljesen kilátástalannak tűnt a kötet megjelentetése. Lényegében letettem róla. Két év elteltével mégis
ráterelődött a gondolatom. Felhívtam egyik ismerősömet, akinek szintén több
kötete megjelent már. Ő javasolta azt a kiadót, melynek vezetője a hangalapú
kulturális honlapom tárhelyét évek óta jutányos áron biztosítja számomra, további céges támogatással megfejelve. Az
üzlet megköttetett.
Karácsony előtt
becsengetett hozzám a postás – hozta a példányokat. Igazi örömöt éreztem,
mondhatnám, elkapott a boldogságérzet. Felhívtam az asszonyt, aki szerencsére
otthon tartózkodott, és már indultam is a két kötetet magában rejtő díszes tasakkal.
Már az ajtóban átadtam a csomagot, de ő a lakásba beljebb tessékelésemmel volt
elfoglalva. A nappaliban egymással szemben ültünk – ölében tarthatta az
ajándékot.
– Tudod,
Lacikám – kezdte –, annyit gondoltam rád, hogy mennyi energiát és munkát tettél
bele a kézirat elkészítésébe, mi meg eltűntünk, de ismerheted az okokat. Nem is
tudom, hogyan köszönjem meg a lelkesedésedet, az irántunk való jóindulatodat. Nekem fontos az édesapám, de fogy az
erőm. Van, hogy napokig ki sem teszem a lábamat az utcára – és váratlanul
elhallgatott.
– Szoktál még
írni? – kérdezte kis idő után.
– Néha előfordul – feleltem sajátos mosolyom kíséretében.
Hallottam,
amint az ölében lévő tasakba belenyúl az asszony és onnan kiveszi a Magyar Don Quijote című kötetet – ez a
pillanat mindent megért számomra. Hosszú ideig tartó csend állt be – ekkor én
az asszony pillanatnyi élethelyzetébe való
beleérzés voltam. A belőle feltörő örömkönnyek töltötték be a lelkemet.
3.
TÁVIRÁNYÍTÁS – szürkeállomány (1997)
A sikeres csepeli vakvezető átadóvizsga
után hazatértünk a német juhásszal. Pontosabban, én hazatértem, ő meg jött
velem az új otthonába. Az első hónap mindkettőnk számára telis-tele volt
újdonsággal. Eltelhetett egy kerek esztendő is, mire a másikat kiismerve,
megértve és elfogadva, egymásra találtunk.
Dolga intézése
közben öt méter hosszú futópórázzal gazdálkodhatott Kicsi. Én a járda bal
szélén haladtam, ő a füvön kóricált. Megfeszült a zsinór, a pergő csilingelését
a továbbiakban nem hallhattam. Az előállt helyzetről készségesen felvilágosított
egy járókelő, de addigra már kiokoskodtam a szituációt: a hosszúpóráz
zsinórjával felcsavarta magát egy fára a kutya. A figyelmes férfi felajánlotta
a további segítségét, de azt udvariasan
megköszönve nem kértem. Tudtam a dolgom.
– Fordulj,
balra!
Ha nem is az
első vezényszóra, de némi lamentálás után megtette. A zsinór lecsavarodott a
fáról. Örömmel futott hozzám. Éreztem rajta, hogy a malőr miatti feszültség
szép lassan elillan belőle.
A következő
helyszín a Börzsöny-hegység tisztása. Labdát dobáltam a szukának. Boldogan
rohant utána, elégedetten kapta a szájába. Szép vagy nem szép, de a gömbölyű
zsákmányt gyakran nem akarta visszaadni. Elvárta volna, hogy előbb kergessem
meg, úgy szerezzem vissza. Na, még csak az kellene!
A következő dobás
után eltűnt a labda a sűrű zöld bokor mélyében. Erről a mellettem álló férfi világosított fel. Gyakorlatias ember lévén már mondta
is, hogy a vakvezetőhöz képest milyen irányba keresendő a laszti.
Irányszavakkal a bokorhoz navigáltam, majd vele szembe helyzetbe állítottam
Kicsit. A fő nehézség ekkor következett be. Rá kellett vennem egy olyan
cselekedetre, melynek értelme erősen kérdőjeles lehetett neki. Mivel megbízott
bennem, kiadtam a számára furcsa parancsot:
– Előre!
Jól érződött
rajta az izgatott hezitálás, miközben többször is megfordult és rám nézett. Én
viszont egyfolytában azt szajkóztam a tőlem harminc méterre lévő Kicsinek,
hogy:
– Előre!
Nagy sokára
elszánta magát. Kétharmad részig eltűnt a bokorban, de utána szájában labdával
került elő. Az íjból kilőtt nyíl sebességével rohant vissza hozzám. Aki őt
akkor látta önfeledten örülni, soha nem feledi.
4.
VÁGYÁLMOK – bejött (1967)
Az embert idővel megtanítja az élet,
hogy nincs lehetetlen. Kora nyári délután. A lakóház hátsó frontja napfényben fürdőzött.
A beköltözés utáni években a lakók lejártak a hátsó kapuhoz, ahol a férfiak
lábteniszeztek, az asszonyok beszélgettek, miközben fél szemmel ránk
sandítottak, játszó gyerekekre. Alakult, formálódott a lakóközösség.
Idill a
javából.
Az első emeleti lakás ablakából ketten is kinéztek. Jól ismertem őket,
mert mi is az elsőn laktunk, csak a Váci út felöli oldalon. A pillanat hatása
alá kerültem. Váratlan gondolat futott át a fejemben: milyen jó lenne egy olyan
sok-ablakos lakásban lakni, vagy éppen abban, ahonnét Marika néni és az
anyukája integet. Kicsit elmélázhattam rajta, majd mentem játszani.
Középiskolás
koromban más idea jelentkezett: milyen jó lenne, ha felnőttként nem kellene
dolgoznom, és annyi pénzem lenne, amiből kényelmesen megélhetnék. Egész
életemben kedvemre tehetnék. Ez a gondolat is hamar kiillant a fejemből. Még
egy lottó főnyeremény is kevés lett volna a megvalósításhoz: annak esélye pedig
lényegében egyenlő a nullával. Érettségi után munkába álltam, idővel a tanácstól
átmeneti szobakonyhás lakást kaptam, öt évvel későbbre pedig öröklakást
ígértek: elégedett lehettem sorsom ilyetén alakulásával.
Ám nagy zsugás az élet, újraosztotta a
lapokat. Másodszorra is, immár véglegesen elvesztettem a látásomat. Ezalatt a sokablakos lakásból az első lakók kihaltak, árulta
az örökös. Ez kapóra jött. Ugyanis a zuglói öröklakásból szüleim lakásának
közelébe szándékoztam költözni: sikerült. A látásvesztés magában hordozta
a végleges leszázalékolást: rokkantnyugdíjas lettem. Mivel a munkavállalás
kérdése nem vetődött fel bennem, mert az önmagam rehabilitációján alapuló
felismerés rávilágított a kötelező tevékeny életmód követésére – ezzel mind a
mai napig nincs is gondom –, ezért a nap huszonnégy órájával szabadon
rendelkezhettem. Azóta az újraosztott lapokkal kell játszani.
5.
NEM HAGYTAM MAGAM LERÁZNI – szeretek gondolkodni (2008)
Újdonsült szemüveges barátomat
megkértem, hogy egy konkrét helyre menjünk el túrázni. Miért igen, miért nem,
de ő erre a következőt felelte:
– Én már voltam
ott, mondjál egy olyan helyet, ahol nem jártam! – lehet, hogy ezzel a faramuci
válasszal akart lerázni.
Nem adom olcsón
a bőrömet. Komolyan elgondolkodtam: vajon honnan tudhatnám, hogy hol nem járt
még? Aki gondolkodik, előbb-utóbb jut valamire. Kezdett egyre jobban izgatni a
megoldás.
Elsőre az
általános iskolai földrajztérkép Magyarországot bemutató oldala jelent meg
lelki szemem előtt. Hosszasan elkalandozott a fantáziám: nem jártam Záhonyban,
de Szentgotthárdon sem. Milyen jó lenne ezt az irdatlan távolságot megtenni.
Később bevillant, nem voltam Hegyeshalomban sem. A távolságadatokat képes
voltam nagyjából megsaccolni. A lendületet kapott észkerék tovább pörgött. Amennyiben Hegyeshalomból továbbsétálnánk
Battonyára, onnan nincs is olyan messze a kiindulópontnak kigondolt
Záhony. Egy nekirugaszkodással bejárhatnánk az egész országot. A csáberő
bűvöletébe kerültem. A részletek kidolgozásába fogtam. Végül a következő
letisztult feltételrendszer fogalmazódott meg bennem: Záhonyból indulunk, az
orrunk után irányba haladunk, ami azt jelenti, ahol befejeződött az előző túra,
onnan folytatódik a következő. Az országjárás során csak egyszer
keresztezhetjük utunkat. Valamelyik Duna hídon lesz a metszéspont. Erre a
Pentelei híd adódott.
A szemüveges
haver sűrűn pislogott az ötlet hallatán. Nemet nem mondhatott, mert lényegében
korlátlan szabadságban vált tervezhetővé az egész ország területére
kiterjeszthető természetjárás. Hamarosan a részleteket egyeztettük. Havonta egy
alkalommal kelünk útra. Két- vagy háromnapos távokra készülünk. Kitűztük az
indulás dátumát: 2008. május 31.
Záhonytól Hortobágy településig kettesben róttuk a távot. Utána mások is
csatlakozhattak hozzánk. A Dunát a Pentelei
hídon kereszteztük. Az előre eltervezett túrák mindegyike a kitűzött időpontban
megvalósult. Öt év múlva, 2013. április 30-án érkeztünk vissza Záhonyba.
Az ötvenöt túra
alkalmával több mint háromszáz településen jártunk,
megtettünk 3179 kilométert. Az összes megyét érintve bejártuk az egész
országot. A „Magyarországi 8-as”-ról teljes körű dokumentáció készült: ötvenöt
hangfelvétel, ugyanennyi rövid írásos emlékeztető, tízezernél több fénykép és
egy digitális térkép.
Szemüveges
barátomnak megadatott az a példa nélküli kiváltság, hogy a folyamatos
előrehaladás következtében egyvégtében láthatta az országot. Kicsit sajnálom,
hogy bár én is megtettem a távot, ez az életre szóló élmény nekem nem
adódhatott meg: ennél nagyobb bajom ne legyen.
6.
HÚSZ FORINT – duplán megérte (1976)
Középiskola. Farsang ideje lehetett,
mert a lányok közül többen is együtt, maskarában terveztek az osztálybulira
érkezni. Gondoltam egyet, rádobok még egy lapáttal, nőnek öltözve egyedül fogok
beállítani. Közhírré tettem, mire az egyik lány erős hitetlenkedéssel
kételkedett benne. Mivel nemének nagyobb darabja volt, kölcsönkértem tőle egy
szoknyát és egy harisnyát, melyet másnap behozott. Még mindig nem hitt nekem,
ezért kénytelen voltam komolyságomat bizonyítani:
– Fogadjunk
húsz forintba, hogy nőnek öltözve és egyedül fogok érkezni!
Ekkortájt
pontosan ennyi volt a heti zsebpénzem, nem lehetett kukoricázni. Egyébként is,
komolyan gondoltam a dolgot.
Szombat délután
a tervet előadtam a szüleimnek. Nagyot nézett anyukám, de a kért kellékeket szó
nélkül kezdte előszedni a szekrényből: fejkendő, melltartó, szivacsok meg
miegymás. Elkezdődött a fiúból lánnyá átváltozás kendőzetlen folyamata. A vége
felé csak megszólalt anyukám:
– Te tényleg
így akarsz a suliba bemenni?
Elkészült a
félhosszú hajú Laci cicababa. Percenként kinéztem az ablakon, vajon mikorra
várható a 84-es busz. Sokan várakoztak a megállóban, gyorsan indultam. Amikor
kiléptem a kapun, az orrom előtt húzott el a járat. Kezdtem magamat
kényelmetlenül érezni: fejemen kendő, rajtam kabát, de alóla kilógott a szoknya
alja, abból meg a harisnyába bújtatott szőrös lábam, amely férfi
cipőben végződött. Negyed óra! –
ájuldoztam. A buszmegállóban parkoltam le, de hamar megvilágosodtam:
jöhetnek ismerős arcok, akik kapásból hülyének fognak
vélni. Gyorsan behúzódtam a kapualj védelmébe. Érkezett egy ismerős fiú,
kimeresztett szemmel hosszasan rám bámult, de szerencsére szó nélkül
továbbment.
Mentőövként
érkezett a busz. Felszálltam a hátuljába, de ott csak a közepén lévő függőleges
kapaszkodórúdnál volt szabad hely. A velem szemben álló fickónak majdnem
kiesett a szeme. A következő megállóban a hátsó ablaknál lévő egyik hely
felszabadult, már ugrottam is oda. A helyzet mindössze annyit változott, hogy
immár nem az utastársakat riogattam kétes látványommal, hanem a busz mögött
autójukkal közlekedő sofőröket. Valamennyire mégiscsak konszolidálódott
kényelmetlen helyzetem. A Május 1 mozinál örömmel ugrottam le a csuklósról. Nem
a Mártírok útján, hanem a zegzugos mellékutcákban szedtem a lábamat. Amikor
befordultam a suli utcájába, az ablakban lógó fiú hírül adta a többieknek:
– Nőnek öltözve
jön az angyalföldi!
Mire beléptem a
kapun, a fiúk már ott legyeskedtek körülöttem. Jöttek a zsírosabbnál zsírosabb
ajánlatok, de egy laza mozdulattal félretoltam őket. Az emeleti osztályterem-be
lépve lett csak igazi szájtátás a lányok körében. Egyikük megvádolt, hogy
biztosan a fiúmosdóban öltöztem át. Körém csoportosult az egész osztály,
mindenki nevetett. A fiúkat a melltartó és a szoknya alatti részek egyre
jobban kezdték érdekelni. Szemtelenebbjüket
keményen megfenyegettem. Négy lány közösen érkezett, kuktának, ördögnek,
matróznak és kéményseprőnek öltözve, de az egyszemélyes merész attrakcióval az
orruk elől halásztam el a jelképes pálmát. Eközben valaki elszaladt a tanáriban
tanyázó osztályfőnökért. Nagy sebbel-lobbal érkezett a pedagógus, és már az ő
szája is a füléig szaladt. Véget ért a cécó, elmentem a mosdóba átöltözni.
Visszajőve a szoknyát és a harisnyát visszaadtam a lánynak, aki nyújtotta a
húszast.
– Kösz, nem
kell! Költsd inkább fagyira!
7.
MIÉRT – amilyen az adjonisten (2018)
A solymári téglagyártól Dobogókőre a
kéken, a piroson, a sárgán, majd jelzetlen útvonalon, legvégül pedig a kék
kereszten tartottunk Katival. A kora reggeli fagyot langy váltotta fel, a száraz talajt előbb kissé saras, majd
havas, legvégül tükörjég fejelte meg. Minden tekintetben változatos
arcát mutatta a februári természet. Megelégedetten várakoztunk a
buszmegállóban.
A távolsági
járattal Pomáz felé tartottunk. Útközben felszállt egy hatvanöt körüli hölgy,
aki a négyes ülésen, velem szemben helyet foglalt. Előbb a másik oldalon
üldögélő férfinál érdeklődött turistaútja felöl, majd felém fordulva minden
átmenet nélkül megszólított:
– Szépen meg
van borotválkozva! – kezemben ott volt a fehér bot.
Majd rögvest
hozzátette:
– Biztosan a felesége
borotválta meg!
Szívesen
mesélek a nem látásról, mert valóban érdekes élethelyzet, és a látók számára
kissé hátborzongató lehet. Bár arcomról nem volt leolvasható a hölgy második
megszólalása után bennem megjelenő gondolat, higgadtan megszólaltam:
– Miért, magát
talán a férje szokta borotválni?
8.
KÉPEMBE ÜVÖLTÖTT TORKASZAKADTÁBÓL – libabőr (2009)
Hihetnénk, egy ilyen nagyvonalú
gesztust a kárvallott csak egy hozzá közelálló személynek tesz meg. Az igaz,
hogy a képembe üvöltő teremtés alig két méterre tartózkodott tőlem, de hogy
máskülönben mennyire állt közel hozzám, az más kérdés.
A jól öltözött
és ápolt hölgy indiai származású. Ő már itt született. Apjával és fiú
testvérével éltek együtt. Zöld színű, hidegen sütő szeme sok mindent elárult a
középkorú hajadonról. Öltözéke az utolsó divat szerinti kifogástalan modell – a
lányok és asszonyok irigyelhették is érte.
Vacsora idején kerestem fel. Baromfi illatozott előtte. Egyfolytában
morgott, de ez engem nem idegenített el tőle. Kimondottan kedvemre volt a
nagysága. Rám sem hederített, én viszont teljesen odavoltam érte. Teltek-múltak
a percek, mindketten felajzva vártuk a fejleményeket. Eközben nem kerültünk
közelebb egymáshoz. Én mindenre készen álltam, ő hason feküdt. Nem hívott maga
mellé. Éreztem, patt helyzet alakult ki. Kissé megbiccentettem a fejemet.
Erre fel, az
orra előtt illatozó vacsora megmozdult, és szép lassan elkezdett távolodni
előle. Az addig kordában tartott izgatottság bősz méltatlankodásba csapott át.
Tizedmásodperc alatt talpra ugrott, és torkaszakadtából a képembe üvöltött.
Életem egyik
legvarázslatosabb pillanatát éltem át ekkor. Lábujjamtól a fejem búbjáig
ezernyi libabőrtől bizseregtem. A lehető
legőszintébb hangján nyilvánult meg – az ilyet mindenkiben nagyon
becsülöm. A jogos, velőtrázó felháborodás miatt a vándorútra indult eledel
mozdulatlanná dermedt. Ingerültsége lassacskán alábbhagyott, visszaállt az
alaphelyzet. Kikapcsoltam a hangfelvevőt, és megköszöntem a bengáli tigrisek
gondozójának kreatív segítségét.
9.
ELFUTUNK MAGUNK MELLETT – önmagunkat keresve (2005)
Én is voltam kiskamasz meg nagykamasz,
sőt még fiatal felnőtt is – a továbbiakkal most nem hozakodnék elő. Igaz, én is
próbálkoztam ezzel meg azzal a megoldással, keresgélve önmagam. Ezek a
kísérletezgetések sok sikert nem hoztak a konyhára. Az élet gördített elém egy
olyan emberpróbáló kihívást, amelyet hosszú évek következetes és kitartó
munkájával sikerült nullszaldóra kihozni. A mai fiatalság is keresi, keresgéli
önmagát. Hogyan történik ez a futópályán, az edzőteremben? Mielőtt felfedném a
módszert, megjegyzem, a csekély számú kisebbségről lesz szó.
Bömbölő zenei doppinggal próbálnak minél jobb időeredményt kifacsarni
magukból a fiatalok. A mobil füldugóját fülükbe tolják, csutkáig felnyomják a
hangerőt, és nemtől függetlenül, leszegett fejjel, bősz bikaként futnak.
Ilyenkor se nem látnak, se nem hallanak. Így nem nehéz saját maguk mellett
elfutni. Máshol is találkoztam ezzel a technikával. Saját elhatározásból pár
éven keresztül én is eljártam a margitszigeti hajósegyletbe ergométerezni:
fizikai állóképesség javítása céljából végzett edzésmunka az erőgépen, mely az
evezés főbb mozdulataira irányul. Ott tapasztalhattam meg – a nálam jóval
fiatalabbak között –, hogy bömbölő, vad zenével egyre jobb teljesítményre
próbálják sarkallni magukat. Ez a teljesítményfokozó összességében nem káros a
sportoló egészségére, de a mellette edző kolléga dobhártyájának és
idegrendszerének amortizálására tökéletes.
Nem azért
mondom, de én legtöbb esetben – szerintem – magamhoz képest jóval
nagyobb hatékonysággal húztam az erőkart, mint önmagukhoz képest a fiatalok.
Nem árt tisztában lenni vele, hogy ehhez az edzési formához, leginkább karra,
lábra és kitartásra van szükség. Az utóbbival jobban állok.
Én a következő
módszert alkalmaztam. A kerek egy órás edzést magamban másodperc sebességgel
végigszámoltam, miközben egyenletes, de magamhoz képest intenzív tempóval húztam az erőkart. Mivel hetente edzettem így,
és a csapás szám végeredménye mindig egyező volt, sikeresnek tekintettem
a módszert. A számszaki eredmény ezernyolcszáz lett, mely annyit tesz, hogy
egy-egy csapás hajszálpontosan két másodpercig tartott, méghozzá az egy óra
időtartam legelején és legvégén is. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a
valós eredményt az adott idő alatt elért folyamkilométer hossz adja meg,
amelynek végső számadatát jelentősen befolyásolja a szélkerékre ható légáram
nagyságának előzetesen beállított értéke is. Az erőgép szélkerekének messzire
elhangzott a hangja, ezt a földszinten tartózkodó ősz hajú sportemberek is
hallották. A folyamatos és egyenletes zaj beszédes. Felvetették, hogy külföldön
van időre történő verseny, amelyen akár el is indulhatnék – a kedves invitálást
mosolyogva megköszöntem, mint ahogyan a paralimpia megemlítését is.
Térjünk vissza
a margitszigeti futókörre. Akadnak köztünk nemtől függetlenül olyan
széllel-bélelt alakok, akik futás közben okos eszközüket nyomkodják. A minap
egy lány feledkezett bele a kütyüjébe. Régóta nem lehetett kint a szigeten,
vagy nagyon belemerülhetett a felhőalapú, szédületes virtuális világba, mert a
futópályán egy olyan részhez ért, amelyet építkezés miatt ideiglenesen pár hete
elkordonoztak. Szerencséjére, egy vele szemből érkező fiú az utolsó pillanatban
hatásosan rákiáltott, így a lány megúszta a korlátra, mosott ruhaként való
felcsavarodást. Ez az eset is ékesen bizonyítja számomra, hogy önmagunk
keresése és felépítése akkor történhet meg a leghatékonyabban, ha annak
építőköveit magunkból bányásszuk elő. Ez nem könnyű szellemi kihívás, de senki
számára nem lehetetlen: mindenkinek legyen meg a maga akarata.
10.
CÍM – bizalom (1983)
Enyhén dundi, kissé pattanásos arcú és
erősen önbizalom-hiányos nagykamasz volt a lány. Szakmai gyakorlatát töltötte az élelmiszer áruházban.
Igyekezett-igyekezett, de mintha ólomsúly húzta volna minden tagját.
Megkeresett
kezében egy papírlappal, és megkért, olvassam el a rajta lévő sorokat. Ekkor
tudtam meg, hogy elvesztette az édesanyját, a mostohaanyja pedig olyan
karakterű, mint az ilyen témájú mesék negatív főszereplői. Második házassága
során az édesapa lába végérvényesen beleragadt abba a bizonyos házi papucsba.
Veszve látszott minden. A mostoha már olvasta a szeretetért kiáltó,
gyémántcsillogású sorokat, de a címzés téves volt. Én olyan szívhez szóló és meleg
hangú verset nem olvastam még, amilyent ez a lány írt a mostohájának.
Megdöbbenve adtam vissza a lapot. A lány szóban is elpanaszolta végtelenül
sanyarúnak érzett helyzetét, és hogy
nővérének új címét elveszítette. Benne reménykedett valamennyire. Emlékezetemben
felrémlett valami. A lánytól elkértem a személyes adatait.
Egy hét múlva,
amint ráakadtam az üzletben, sokat mondóan
rámosolyogtam. Ezúttal az én kezemben volt egy összehajtogatott lap.
Olvasva a rajta lévő címet, a lány vigasztalanul szomorkás arca egyszeriben
felragyogott. Hálálkodva köszönte meg. Újabb egy hét múlva már a nővérével való
találkozásról számolhatott be. Egyre kedélyesebbé vált.
Hamarosan
elkerültem ebből a boltból. Idővel a lány sikeresen befejezte az iskolát,
munkahely után nézett. Megtudta, hol dolgozom, de azt is, hogy nem én vagyok a
nagyfőnök. Ennek ellenére kérésével mégis hozzám fordult először. Amikor
elmondtam neki, hogy semmit sem tehetek az érdekében, egy kisebb világ omlott
össze benne. Megkereste az arra illetékes
személyt. Hiába. Lassú mozgású, gondterhes kereskedőre nincs szükség
sehol sem. Rossz címre érkezett.
11.
LÉLEKGYÓGYÍTÓ – lánctalpas ellen (1988)
Ebben az évtizedben szállóvendégnek
számítottam a szemklinikán, testközelből nyílt rálátásom a férfiosztály életére.
Magas, vékony testalkatú lány volt az új nővér, pergő, de inkább kemény,
parancsoló stílus jellemezte. Munkába, az emeleti folyosóra, olyan
miniszoknyában érkezett, hogy kivétel nélkül
ellenszenvvel viseltettek iránta a betegek. Munkaruhája, színétől
eltekintve, leginkább báli ruhához hasonlított.
Ezzel szintén jelentősen túllőtt a célon. Mindegy is, fiatalság,
bolondság. Az orrát nagyon magasan hordta. Úgy viselkedett, mintha rabkórházban
lennénk, és ő lenne a főparancsnok. Taszító hozzáállása engem is kiakasztott.
Szerencsére a
magamfajta embernek is van nyelve és humora. A vizsgálóban tartózkodtunk a
betegtársakkal, hogy az ügyeletes doktornő ránézhessen a szemünkre. Éppen a
szemnyomásom megméréséhez készülődött a férfiszem számára könnyen felejthető
harmincas doktornő. Lendületesen nyílt a folyosó ajtaja. Az egyre közeledő női
magas sarkú cipő kopogása felverte az osztály békebeli
csendjét. Mindezt meghallva, hangosan megjegyeztem:
– Megérkezett a
lánctalpas!
A doktornő
lelkének gyógyírként hathatott a megjegyzés, mert a szemnyomásmérés közben
erőteljes nevetés buggyant ki belőle, emiatt a mérést kénytelen volt
felfüggeszteni. Eközben a mindenki kedvence nővérke belibbent a vizsgálóba,
hogy az onnan nyíló ajtón át a nővérek öltözőjébe juthasson. Hálás szemmel rám
nézett a doktornő, és magában mosolyogva megmérte a szemnyomásomat.
12.
TÚRAVEZETŐ OLDALCSAPÁSA – egyenes út helyett (2004)
Az első
teljesítménytúránkon, a Budai trappon vettünk részt a vakvezetővel. Havas
februári nap. A Piliscsabától Budapest harmadik kerületébe tartó út a célig
harminc kilométeren át kacskaringózik, közben ezer méter szintet kell
megmászni. Négyen alkottunk csapatot. A táv egy részét a hámba fogott német
juhásszal tettem meg. A többit a társak felkarját érintve, vagy menethangjukat
alapul véve követtem őket. A Nagykovácsi közelében lévő ellenőrzőpontnál, a
Vörös pocsolyásnál a pecsétet az igazolólapra a szolgálattevő túravezető nyomta
rá: mellette ott rotyogott a bográcsba való. Pár szó, és már mentünk tovább. A
megjelölt időhatáron belül érkeztünk célba, így magunkénak tudhattuk az első
teljesítménytúrát.
Másnapra tovább
hízott a hó. A Pilisben leszálltunk a távolsági járatról. Az előző nap
bográcsozó férfi volt a túravezető. Nem egyszerű kihívás a harminccentis havat
hosszú kilométereken keresztül taposni. A kutyával a csapat elején voltunk
fellelhetők. Pár kilométer után a hátunk mögött lépkedő túravezető egy hangos
állj kiáltott. Felesége lemaradva, utolsónak csatlakozott a bakancsosokhoz.
– A túrakiírás
szerint itt most balra kellene kanyarodni – kezdett bele a túravezető –, de
mivel velünk van a nem látó Laci, ezért a könnyebb utat választjuk a
továbbiakban.
Hangos
méltatlankodásba kezdtem, és javasoltam az eredeti útvonal követését. Ám ezt
mintha meg sem hallotta volna. Kaptam magam és dühömben úgy meglódultunk
Kicsivel, hogy hamarosan jó messzire elléptünk a csapattól. A szemüveges
barátom a biztonság kedvéért utánunk eredt – vajon honnan tudhatta volna a
német juhász, hogy merre kell menni? Pár kilométer után némileg megenyhültem,
megálltunk. Percek múlva megérkezett a csekély számú előőrs, középtájon a
túravezető, legutolsónak a felesége.
– Nem kell
annyira sietni! – szólalt meg felém fordulva a jellemtelen alak.
A rejtély
kulcsa csak később csikordult meg a nem létező zárban: áldott állapotban volt
az asszony.
13.
VEGYESBOLT – damillal szeletelve (1964)
Nem csak az ovi lépcsőházának sajátos
illata ragadt meg a fejemben, hanem a falusi vegyesbolté is. Nem kevésbé: a
zsákból lapáttal kimért nehézáru, a damillal szeletelt élesztő, az üvegtartóból
zacskóba kerülő cukorka, a kannás tej és a plafonról alálógó légycsapda
miliője. Ezennel én is nyitok egy magamfajta falusi emlék-vegyesboltot.
Első innen való
emlékem óvodás koromból származik. Az udvarban két egymás mellé épített
szobakonyhás parasztház nyúlt a kert felé. Lábra és bátorságra kapva
felfedezőútra indultam. Először a krumpliverem keltette fel az érdeklődésemet.
Bekukkantottam a félhomályban csírázó gumók közé. Innen a burgonya orromba
csapódó mély illata maradt meg. A telek végében apró lak, ahol a suszter
nagypapám végtelen türelemmel várta a vékonyka pénztárcájú falubelieket.
A következő
évben egy másik portára tértek be velem a szüleim. Nagyobb parasztház, több
lehetőség. Tél volt. Vastagon ropogott a tűz a vaskályhában. A macska
bebútorozott a tűzhely alá. Nagyszüleimmel minden fontosat megbeszéltem addigra, már úgy hatévesen, valamit
kellett kezdeni magammal. Ha a cirmos nem jön ki onnan gyorsan, meg fog
sülni, ezt pedig nem akarhatom. Bár eme nemes gondolatok közben valaki
piszkavassal megkotorta a tűzteret, de erre akkor még nem terjedt ki a
figyelmem. A szenesvödörben megpillantottam a hosszúkás eszközt – ez éppen jó
lesz, gondoltam. Megragadtam volna a piszkavasat, de azzal a lendülettel már el
is hajítottam magamtól, és égbekiáltó üvöltést rendeztem a megégett kezem
miatt. Más furcsaság is megesett velem. Míg szüleim a háziakkal trécseltek,
megunva a semmi beszédet, kimentem a gangra, és hátrafelé sétálva bekanyarodtam
a városi kisgyerek számára mindig érdekességeket rejtő kamrába: a fal mellett
kredenc, a plafonhoz zsinegekkel rögzített keresztrúdról szalonna és kolbász
lógott alá. A fali kampókon a falusi munkavégzés eszközei, a járófelület tele
kosárral, üvegekkel. Meg néhány demizsonnal. Leguggoltam a fonott üveg mellé, a
fülénél fogva megráztam. Ebben bizony lötyög valami. Az üveg szájából
kicuppantottam a parafadugót. Nem voltam nagy borfogyasztó,
de orrommal eltéveszthetetlenül ráéreztem illatára. Úgyis annyit
mászkáltam, kiszáradt a gigám, jól meghúztam. Talpra ügyeskedtem magam,
visszaballagtam a konyhába, ahol kijelentettem:
– Tacika be lú!
(Lacika berúgott.)
Jót derültek
rajtam a felnőttek, de a nevetés után rám sem hederítettek, ezért fogtam magam
és visszamentem a régi jó baráthoz: rutinosan nyeltem a kortyokat
– Mit csinálsz,
Lacika? – szólt rám nevetve a gangról a nénikém. Így buktam le.
Teltek múltak
az évek. Élete utolsó nyarán kezembe való ostort készített a nagypapám: városi
csordásnak csaptam fel. A falusi ház előtt hatalmas legelő, a kihajtás idején
rajta lakmározott a falusiak több száz tehene. Jóba lettem a csordásokkal.
Egyikük arra bíztatott, kezemmel fogjam össze a terelő száját. Nem féltem a
kutyától, megtettem, de ő a fogával megkarcolta a kezemet – jót nevetett rajta
a csordás. Ez viszont nem tetszett nekem, mert megéreztem, egy felnőtt szánt szándékkal rászedett. Hamarosan
fordult a kocka. Delelő idején nekivágtam a legelőnek. Az ivóvályú
közelében, a többnyire fekve emésztő állatokat kikerülve, túlmentem rajtuk. A
hátukba érve megfordultam, és az állatsereglet közepén haladva visszaindultam a
kútágas közelében szalonnázgató csordásokhoz. Útközben néhány szarvasmarha rám
pislantott, de semmi több. Ám egyikük eltéveszthetetlenül nekem tartott:
lépéseim számát meghatványoztam. Hevesen kalimpáló szívvel álltam meg a mit sem
sejtő falusi kollégák előtt.
– Te meg honnan
kerülsz ide?
Kezemmel a
hátam mögé intettem.
– Meg vagy
bolondulva? A végén még agyontipor a marha! – és mérgesen talpra pattant
egyikőjük.
Mellém lépett,
és füstölögve elindult velem a távoli házak felé. Túl voltunk az utolsó marhán
is, amikor egy hátba csapással kijelölte a követendő irányt.
Máskor a csorda
behajtását néztem. Reggelente én kopogtattam be Vajda bácsihoz a kanna tejért. Imádtam a tehénistálló sajátos illatát.
Gyakran ácsorogtam az ajtón belül. Gyerek voltam, néha csínytevéssel kikezdtem
a legszélső marhával: jól érzékelhetően ez nem tetszett neki. Később már az
istállóba érkezésemkor felbőgött, lábával kapált. Szóval ott tartottam, néztem
a legelőről hazafelé tartó marhákat. Az egyik tehén messziről indította a
kocogást. Felém tartott. Ez bizony a Vajda bácsi haragos tehene lehet, és egy
vastagabb törzsű fa védelme mögé bújtam: a tehén visszaállt sétára, elballagott
mellettem és hamarosan befordult az ismerős udvarba.
14.
HIÚSÁG VÁSÁRA – korhatár nélkül (2000)
Az orosz troli nagyterű végében a
kapaszkodórúdnál állva utaztunk a vakvezetővel. A következő megállóban
felszállt valaki, és a közelünkben lehorgonyzott. Történt, hogy őt a német juhász
valamiért elkezdte szimatolni.
– Pfuj! Milyen
nyálas, menj innen! – sziszegte orra alatt a matróna.
Alighogy
befejezte epés mondandóját, én következtem takart nyájassággal:
– Én az ön
helyében kimondottan örülnék a kutya figyelmének, mert előzetesen megbeszéltem
vele, ha lát egy csinos hölgyet, feltétlenül jelezze – most éppen ezt tette.
Ami ezt a
badarságot követte, még a legmerészebb képzeletet is felülmúlta. Bő hetven
lehetett a mama.
– Jaj, de szép
ez a kutyus! Gyere csak ide, hadd simogassalak meg! – hallhattam elképedve.
Kisvártatva
szedelőzködött a nénike. Elindult az ajtó felé, és amíg nem szállt le a
troliról, egyfolytában dicsérte a minderről mit sem sejtő Kicsit.
Most nézzük
fonák oldalról a jótékonyan ható humor áldásosságával. A 79-es troli
végállomásán várakoztunk a német juhásszal. Megszokásból még akkor is figyelek,
ha nincs különösebb okom rá. Egyszer csak
hallom, hogy balról kopogó női cipő közeledik felém. Kissé kihúztam
magam, ebből nagy baj nem lehet. A kutya a bal lábam mellett hasalt. Már csak
négy méterre lehetett tőlünk a fiatal hölgy, amikor alig hallhatóan maga elé
mondva megszólalt:
– De szép vagy!
A feldobott
labdát nem hagyhattam leütés nélkül. Jobb kezemmel teátrálisan megsimogattam az
erősen hajhiányos kobakom tetejét – ezalatt éppen elém
érkezett a leányzó –, mosolyogva ránéztem, és meleg hangon ennyit mondtam:
– Pedig ma még
nem is fésülködtem!
Teli szájjal
harsányan felnevetett, hangos derűje mosolyt fakasztott az arcomra.
Megzabolázhatatlan kacagását mindaddig hallhattam, mígnem a tőlem húsz méterre
lévő sarkon be nem fordult. Mindkettőnk napja megszépült.
15.
EXPRESSZ – szavak hitele, hiteles szavak (1991)
Se barátok, se önálló közlekedés:
hogyan lesz így barátnő? Fogas kérdés volt: sokat rágódtam, tépelődtem rajta a
legelején. Szorult helyzetben az embert gondolkodásra, öntevékenységre
kényszeríti a sors. Mivel a jövőt továbbra is komplett családban képzeltem el,
gyermektelen, látó partnert szerettem volna. De mi lesz, hiszen a vizuális
inger hiányában nem látom a nő testét: talán nem is gerjed bennem vágy?
A viszonylag
önálló kapcsolatteremtés egyetlen járható útjának az újsághirdetés tűnt, de azt
megfogalmazni nem volt egyszerű feladat. Két dolgot tartottam fontosnak. Az
egyik, hogy gyengén látónak jelöljem meg magam, a másik pedig a jelige. Végül a
„Szavak hitele” és a „Hiteles szavak” fordulatot választottam. Úgy véltem, ha
eleve vaknak titulálom magam, az behozhatatlan hátrányba hoz. Mivel az orrom
hegyét még épp hogy láttam, a lelkiismeretem tiszta maradt. Csörrent a telefon,
de én is válaszoltam hirdetésekre – a beszélőkémmel nem volt baj. Ha sikerült
randiban megállapodni, gyengén látó voltomra hivatkozva azt javasoltam, hogy a
házunk kapuja előtt találkozzunk. Oda egymagam is le tudtam menni, a hölgy érkezésének
várható irányába fordultam és vidám arcot vágva várakoztam. Az első percek az
ilyenkor megszokott koreográfia szerint zajlottak, majd előálltam a
javaslattal: vagy felmegyünk hozzám, és ott beszélgetünk, vagy sétálunk egyet,
de akkor hadd fogjam meg a kezed, mivel beszélgetés közben esetleg elnézem, hol
kell lelépni. Mindkét variációra bőven akadt példa.
Ha sétáltunk,
az alkalmi partnert egyvalamire feltétlenül meg kellett tanítani: a le- és
fellépések pontos jelzésére. Ez pofonegyszerű volt: azt kértem, hogy
közvetlenül a szintkülönbség előtt kissé szorítsa meg a kezemet. Ennyi, és nem
több. Mivel a környéket már három évtizede ismertem, mindig én mondhattam,
merre forduljunk, hogyan térjünk vissza a kapualjhoz.
Így sétálgatva
érdekes felfedezésre jutottam. Ha két, egymásban szimpátiát kereső ember először találkozik, és a
késztető ok miatt máris kéz a kézben indul valahová, a nő mereven tartja a
kezét. Ez a tartózkodás el nem téveszthető jele: nincs benne semmi különös,
kivetni való. Séta és beszélgetés közben folyamatosan változik a partnerek
viszonya. Ha a nő benyomása negatív vagy semleges, a kéztartása ilyen is marad,
de ha a sétapartner felkelti érdeklődését, önkéntelenül is enged a merevségből,
a keze ellazul és belesimul a másik tenyerébe. Ez egyáltalán nem tudatos: a nő
talán fel sem figyel rá, a partner viszont további térnyerésre használhatja fel
az árulkodó jelet – így kovácsoltam ismét előnyt a hátrányból.
Meglepett, hogy
az első percek után a hölgyek többsége a lakásban kívánta folytatni az
ismerkedést – persze nekem is ez a változat volt a szimpatikusabb. Hogyan is
oldottam meg? Mivel a lépcsőház kapubejárójától mindössze három méterre
várakoztam, könnyen eljutottam a lakásba. Addigra már több ezerszer nyitottam a
kaput – a kezem magától rátalált a kulcslyukra, és a továbbiakban még ennyire
sem hiányzott a látás. Bár közlekedni nem tudtam önállóan, a randikat teljesen
egyedül bonyolítottam le. Amikor hidegre
fordult az idő, elkértem, és az orrom előtt láthatatlanul megbúvó
fogasra akasztottam a hölgy felöltőjét, búcsúzáskor pedig feladtam rá. Közben
is körültekintően viselkedtem. Sosem ültem a
hölgy mellé: kissé távolabb, vele szemben foglaltam helyet. Ha a
beszélgetés a látásomra terelődött, akkor már nem gyengén, hanem rosszul
látónak tituláltam magam. Ha ezt konkretizálni is kellett, kartávolságban
elhúztam a szemem előtt a kezemet, és azt mondtam, hogy a kézmozgást még látom.
Hogy ezt melyikük miként képzelte tovább, az már az ő dolga volt. Így törtem ki
reménytelennek ítélt pozíciómból, tértem át az aktív partnerkeresésre.
A találkák
sokat hoztak a konyhára. A tapasztalatok hozzásegítettek, hogy önmagamat is
mérlegre tegyem. A beszélgetések koreográfiája és időtartama meglehetősen hasonló volt. Egy-egy hirdetéssorozat feladása után
egy hónapig bőven akadt dolgom, méghozzá a nekem legmegfelelőbb
formában. Amikor ezt elkezdtem, már több mint egy éve nem láttam. A partnert, akire annyira vártam, vágyódtam, egészen más módon találtam
meg.
16.
EGYRŐL KETTŐRE – mi fán terem a szerelem? (1964)
Ha nem is fán, de bennem minden
bizonnyal terem. Ám a fahasonlat mégis jogos lehet, mert a szerelem csírája
vagy ősmagja velem együtt jött a világra.
Első
kibontakozásának és kiteljesedésének ideje ovis korszakom második felére
datálódik. Többek között volt egy Jutka nevű
leányzó játszótársam is. Édesanyja helyben, takarítónőként dolgozott.
Alacsony, sötét és göndör hajú asszonyságnak emlékszem rá – egy sokszor
megnézett fotó emlékképe alapján. Jutka nevű lánya félhosszú fekete hajat
viselt. Az óvodát fenntartó üzem kultúrtermében a gyerekeknek bábelőadást
tartottak Mikulásra. A nyúl és a farkas vitték a prímet. Én szemüvegben és
szájtátva lestem a katartikus fejleményeket, a mellettem bal oldalt ülő
szerelmem pedig aranyos kis fejecskéjét a bal vállamra billentve, ujját
szopogatva, elmélyülten nézte a mesejátékot. Idill a javából.
Elsős lettem. A
középső sor végében ült Zsófi. Szemüveges, kissé duci teremtés, okossága
vitathatatlan. Nem hinném, hogy valóban szemet gyönyörködtető virágszál lett
volna, de valamiért mégis magára vonta a tekintetemet. Óra közben többször is
hátrafordultam, hogy láthassam. Egész éven át hevítette a szívemet, aztán
elérkezett a nyári vakáció ideje.
Amikor második
osztály elején rápillantottam Zsófira, még a fellobbanó gyufaláng legkisebb
szikráját sem éreztem iránta. Egy karikacsapásra mindennek vége lett köztünk.
17. EGÉRFIÚ – tanmese (2006)
Afrika ama kimeríthetetlenül
gazdag bölcsőjében született egy egérfiú is. Piciny korában épp olyan volt, mint
a többiek. Testvérkéivel cincogva barangolt a bokrok alatt, de hamar kitűnt
közülük önzetlenségével. Sohanapján sem volt rest: szívesen sietett mások
segítségére. Épp egy ilyen ügyet intézett a dzsungelben, és mivel már régóta
nem látta otthonát, megszaporázta lépteit. Nem figyelt eléggé a lába elé,
belecsúszott valami lyukba, és egy mély üregbe pottyant.
Igencsak megszeppent odalent.
Próbálta számba venni sajgó tagjait, de hiába nézegette volna: se lábát, se
vállát nem láthatta a sötétben. Vajon mennyire kékült, lilult vagy horzsolódott
le?
– Van itt valaki? – kiáltotta
reménykedve, de nem jött felelet, csak az egyre halkuló visszhang.
Odalent hűs volt a levegő, és
testét hamar átjárta a hideg. Mivel soha nem volt ötlet híján, mozogni pedig
mindenekfelett szeretett, rugó módján felpattant, és szökdécselni kezdett – oly
szorgosan, hogy még az arca is kipirult tőle.
Lakott néhány rovar is a
barlangnak ebben a részében. Egyikük pont akkor akart átrepülni fölötte, amikor
még az előzőeknél is hatalmasabbat szökkent, úgyhogy éppen elkapta az óvatlan
bentlakót. Ugyancsak sovány falat volt ez vacsorának, bőven maradt még hely a
gyomrában. Így hát óvatosan lépkedve, tapogatódzva nekivágott az ismeretlennek.
Átkelt egy kisebb omladékon, és egy másik üregbe jutott, ahol csendesen
csörgedező csermelyre bukkant. Nagyot kortyolt a vízből, majd fáradtan ledőlt
aludni.
A nyirkos hűvös hamar felverte a
kis szunnyadót. – Micsoda csontrágó cudar hideg van idelent! – didergett, és
közben egyre mardosta az éhség.
Mi mást tehetett volna? Az előző
nap bevált módszerhez folyamodott, és meg sem állt, amíg be nem kapott öt
rovart. A kiadós reggeli fő hasznaként felismerte, hogy mégsem kell olyan
sötéten látnia sorsát. Bár ilyen jó fogása nem akadt később, de nem halt éhen –
viszont a sok szökdécseléstől alaposan lesoványodott. A vékony bőr jóformán
rátapadt csontvázára: igazi bőregér lett belőle!
A sok ugrálás jótékony hatására
oldalából két, vékonyka bőrredő nőtt mellső lábaira. Ahogy használta őket,
annyira megerősödtek, hogy idővel már repülni is tudott velük. Új képességével
egyre több és több elemózsiához jutott. Apránként megerősödött, és egyre
messzebbre merészkedett.
A röpködés persze nem volt túl
egyszerű: eleinte gyakran fejjel repült a falnak. Ezért aztán – mivel egészen jó
hallása volt, és még beszélni sem felejtett el – repülés közben végig
cincogott. A hangot visszaverik a falak, és a visszhangot figyelve a folyosók
közepén tudott maradni. Ezután már nem éktelenítették púpok a fejét.
Egyszer, amikor arrafelé szállt,
ahol egykor ő pottyant a mélybe, hát egy egérlány sírdogált ott nagykeservesen.
Szárnya alá vette a szerencsétlenül jártat, és elkezdte mindenfélére tanítani.
Hogy, hogy nem, de élete párjára is rátalált benne.
18.
ÖRÖK REJTÉLY MARAD ELŐTTEM – előre nincs megírva semmi sem (1984)
Péntek. Délelőttös műszak, letelt a
munkaidő. Bementem az öltözőbe. Jólesően ültem le. Egy hét sörözés Pozsonyban a
haverokkal, utána ugyanannyi idő a szemészeti klinikán. Egy újfajta szemcseppre
fognak átállítani. Két hét lazítás következik, feldobódtam. Tenni-venni kezdtem
magam körül. Eközben azon kaptam magam, hogy
úgy készülődöm, mintha ide többé nem térnék vissza dolgozni. Lazára
vettem a figurát. Menetkészen álltam. Először a férfiöltözőbe néztem vissza,
majd az áruházból kilépve az üzletre, az utcán jó távolról az üzletházra. A
lakótelep közepén lévő HÉV-állomásra tartottam. Az aluljáróban haloványan még
emlékeztem az újsütetű hóbortra, de a helyi érdekű vasúton utazva már kiröppent
a fejemből.
A pozsonyi
sörözés kipipálva, de a szemészeti klinikán minden másként alakult. Az új
szemcsepp nem váltotta be a hozzáfűzött reményt, mi több, hamarosan a
műtőasztalon találtam magam. Ettől nem estem kétségbe. Az operáció után pár
nappal a bevérzett kötőhártyáról az injekciós tűvel végzett vérleszívás nem
viselt meg, de ezt hamarosan súlyos orvosi műhiba követte. Hiába jeleztem a
szakorvosnak, hogy milyen rendellenességet tapasztalok, ő ahelyett, hogy
réslámpával átvilágította volna a bal szem kocsonyás törőközegét, vizuálisan
ránézett a műtéttől erősen véreres szememre, és ezzel magyarázta az okot.
Péntek délután öt lehetett, igyekeznie kellett az óvodában várakozó
csemetéjéért. Mindennek tetejébe, a hétvégén, az egyre romló látásról hiába
szóltam az ügyeletes orvosoknak és a nővéreknek, siket fülekre találtam.
Mi történt? Az
üvegtest, mely a szem zárt, kocsonyás belseje, telefolyt vérrel. Ennek
következtében a pupillán át beérkező fény útját elzárta a retina elől. Mivel a
jobb szememre ekkor már csak fényt láttam, lényegében elvesztettem a
hasznavehető látásomat.
Hosszú és
küzdelmes út vezetett a müncheni szemklinikáig. Tengeri kígyó hosszúságú
szövevényes történetét ezúttal nem elevenítem fel. A bevérzett üvegtest
eredményes megoperálása fejlett orvostechnikát igényelt. A műtét sikerült. Mivel
ettől függetlenül leszázalékoltak, a boltba többé nem mentem vissza dolgozni.
19.
FUTURISZTIKUS – az idők vége (2008)
Álmomban egy digitális óra számlapját
láttam élesen magam előtt, melyen a
másodperceket jelző számok kaptak fókuszt. A másodpercek múlása szép lassan
felgyorsult, mígnem észvesztő sebességre kapcsolt. A következő
álomképben a számlapon lévő összes szám lejött a helyéről, és egy csomóban
összpontosult. Utána hosszú fekete sort alkotva, a középvonaltól kissé jobbra,
és egyenesen előre irányba, rohanvást levonultak az óra számlapjáról, és
nyomtalanul eltűntek.
20.
ÉN, TE, Ő – önmeghatározás (2004)
Egyetemisták felkérésére a kollégiumba
beszélgetés céljából érkeztünk a vakvezetővel. Kialakult az ilyenkor szokásos
kérdezz-felelek felállás. Egyikőjük azzal állt elő, hogy az előző vendégüknek
is feltette azt a kérdést, melyet nekem is fel fog tenni, és kíváncsi a
válaszomra:
– Miként
fogalmaznád meg magad?
Mivel a
látásvesztésből ekkorra már rehabilitáltam magam, a vakvezető által pedig szélesre
tárult előttem a világ, ezért a válaszon nem kellett különösebben agyalnom:
– Én a nevem
alapján fogalmazom meg önmagam, tehát, Reményik László vagyok. Se több, se
kevesebb – feleltem kurtán.
De ott
motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy ugyanerre a kérdésre vajon mit
felelhetett az előző vendég, és rákérdeztem. Mint megtudhattam, ő szakmája
titulusával azonosította be önmagát, professzornak vagy valami ilyesminek.
Némileg elgondolkodtam rajta, majd színt vallottam.
– Ez az ember –
kezdtem bele – saját magát nem önmagával, hanem szakmai kvalitásával teszi
egyenértékűvé, egyenlővé. Magából csak a pozitívumot vállalja fel, mert ez
magától érthetően könnyen eladható, példaképnek tekinthető, irigylésre méltónak
tartható. Talmi csillogás, semmi több. Én az ilyen embert
mint embert, nem tartom sokra, csak éppen annyira, amennyit emberként ér a
szememben – és áttértem magamra.
– Szerintem a
legtöbb az, ha valaki magát saját nevével felvállalja, önmagát vele azonosítja
be. Miért? Bár elmondhatnám magamról, kiemelve a pozitívumokat, hogy önmagam
okán rehabilitációs szakember vagyok, könyveim által író vagyok, fehér botos
teljesítménytúrázó vagyok, másokat a látásvesztésből rehabilitáló jótét lélek
vagyok, könyvfaló vagyok, a vakvezetővel országjáró csavargó vagyok, néha
humoros is vagyok és még sorolhatnám, de ezekkel csak
a pozitív részemet vállalnám fel. Emellett ugyanis a lakásomat egyedül
takarítom a vécével együtt (takarító vagyok), magamra mosok (mosóférfi vagyok),
szoktam sértődött lenni (gyerekes vagyok), gyakran kimondom, ami éppen a
nyelvem hegyén van (utálatos vagyok). Én úgy gondolom, hogy aki magával
kapcsolatban a csillogáson túli személyiségi jegyeket is teljes
mellszélességgel felvállalja, az emberként értékesebb – és itt elhallgattam.
Kisvártatva
megszólalt a témát bedobó fiú:
– A múltkor
egyetértettem a vendég válaszával, de szavaid hallatán úgy érzem, hogy a tied
az igazi. Még elgondolkodom rajta.
21.
NAGY UTAZÁS – százforintos történet (2014)
Felszállva a két kocsiból álló vasúti
szerelvényre, a peronon kialakított kényelmes ülőhelyen batyuztunk le Katival.
Az egyik nevenincs megállóhelyen pityókás nemzetiségivel gyarapodott az utasok
száma. Kajánul ránk bazsalygott. Szimpatikusak lehettünk neki, mert rögtön
elmesélte a rá váró közeljövőt. Zsebében kerek százassal tart az innen száz
kilométerre lévő Tokajba. Rokonokhoz igyekszik, szereti a finom bort. Némi maga
elé bambulás után elindult a zsúfolt vagon belsejébe. Belefeledkeztem a
vonatkerekek zakatolásába. Pár percig tarthatott az idill, mert a lepukkant
utas kalauzzal a hátában újra előttünk imbolygott. Nyújtotta a szót, mint a
rétes tésztát. Eközben nagyobb településre megérkezve szusszant egyet a vonat.
Le- és felszálltak az utasok. Hangosan füttyentett a jegyvizsgáló. Tovább
döcögött a szerelvény. Ott folytatódott a fölösleges szószaporítás a potyautas
részéről, ahol az imént abbahagyta. Egyről kettőre nem jutottak egymással.
Egyikük részéről fogyott a taktikai készlet repertoár, az ellenérdekelt félnél
pedig körvonalazódott a végső kifejlet. A következő megálló egy kies hely volt.
Menetrend szerint fékezett a masiniszta. Hangos csattanással feltárult az ajtó.
A zsebében kerek százassal próbálkozó világfi szűrét kitették a friss levegőre.
Ráfaragott az
erősen távolbalátó fickó. Gyorsan szürkült, hűlt a levegő. Közvilágítás az
ablakban. A következő vonat két óra múlva érkezik. Amennyiben nem akart
megfagyni a két ballábas kalandor, a sínek mentén kilométereket bandukolhatott
vissza a városig. Egy megállót kockázat nélkül lehet bliccelni. Öreg estére
hazaérve, bádogbögréjét lőrével teletöltve, az egészet, mint aranyszínű tokajit
kihörpintheti.
22.
TÉVÉHÍRADÓ – hogy nincs is ilyen? (1973)
Igenis volt ilyen,
és életbevágóan hasznomra vált. Évtizedeken keresztül ugyanazzal a beköszöntő
mozgóképpel nyitott az este fél nyolckor kezdődő félórás hírműsor: egy behemót
nagy, lábakon álló kamera félkörívet lerajzolva forgott – hatásos aláfestő zene
kíséretében tette. Leginkább a kelet-európai szocialista országok politikusait
reklámozta,meg a keleti tömbhöz csatlakozott más népi
demokratikus országok vezetőit. A vaskalapos hírfolyamba néha becsúszott
egy-két időkitöltésre alkalmas hírmorzsa.
Néhány
nyolcadikos fiú osztálytársammal felkerestük a margitszigeti Hajós Alfréd
uszodát. A nagymedencét szemeltük ki fürdőzésre. Képes voltam rövidebb távot
végigevickélni, de egy helyben megállva vizet taposni, nem. Történt a medence
oldalának közelében, hogy egyszerre többen is elúsztak előttem, le kellett
állni a tempózással. Törvényszerűen alámerültem. Fura helyzet volt. Erőteljes
lábmozdulatokkal felrúgtam magam a felszínre. Intenzív karmunkával tempóztam
volna a medence közelebbi széléhez, de megint elúsztak előttem keresztben, én
meg menetrend szerint ismét alásüllyedtem. Odalent eszembe jutott, hogy a
tévéhíradóban olykor közhírré tették, hogy itt meg ott valaki vízbe fulladt.
Na, gondoltam: a hamarosan érintetté váló kárvallott előzetesen éppen ugyanezt
élhette át, amit itt és most én. Erre fel – hihető vagy nem – belém nyilallt:
én ilyen hír formájában nem szeretnék a tévéhíradóban szerepelni! Minden erőmet
összeszedve felküzdöttem magam az oxigénnel bőven ellátott légtér legalsó
szintjére és már nem nézve szét magam körül, vad karcsapásokkal kiúsztam a
medence szélébe. A falba erősített rúdban megkapaszkodtam. Mit sem sejtettek
minderről a körülöttem hangoskodó osztálytársak: nem is szóltam róla senkinek.
Hosszabb ideig a fémrúd nyújtotta biztonság oltalmában áztattam magam, utána
egy-két karcsapásnyit még úsztam is. Gyerekként ott volt bennem a napnál világosabb
felismerés: amennyiben a malőr után rögtön kimegyek a partra, soha többé nem
merek mélyvízben megmártózni.
23.
NEM MINDEN ARANY, AMI FÉNYLIK – tanulópénz (1980)
Fiatal kezdő munkavállalóként – mit sem
értve a felnőttek világából – gyakran éreztem magam zöldfülűnek.
Áruforgalmi-ügyintéző munkám révén nem csak a kiskereskedelmi hálózatra láttam
rá egyre szélesebb látószögben, hanem a vállalat központjára is. Lettek
szimpatikus és hátam közepére sem kívánt kollégák is.
Az
árubeszerzési osztályvezető ez utóbbiak közé tartozott. A cérnavékony harmincon
túli hölgy alaposan el volt telve önmaga szakmai fontosságával. Lehetséges,
hogy ebben őt – számomra észrevétlenül – táplálhatta valamilyen titokzatos
erőforrás, de hogy nem a körülötte legyeskedő szépfiúk tömkelege, az holt
biztos. Szerintem imponálhatott neki a titulusa. Néha összefutottunk a központ
folyosóján. Ilyenkor mindig lerítt róla az
„én több vagyok nálad” üzenete.
Karácsony előtt
az árubeszerzési osztály vezetője az igazgató-helyettes uszályaként átjött
hozzánk a kereskedelmi osztályra – egyfolytában vihogott. Sorra koccintott a
kollégákkal, lassacskán én következtem a díszsorfalban. Méla undorral gondoltam
az elkövetkezőkre. Odaérve hozzám, kellemes ünnepeket gagyogott, mire én nagy
nehezen kipréseltem magamból egy fanyar „viszont” ellentételezést. Zavaros
szeme kimeredt, utána fennhangon és vihogva szétkürtölte, hogy én milyen
kedvesen köszöntöttem őt a szeretet ünnepe alkalmából. Valami olyasfélét
gondoltam vele kapcsolatban ekkor, hogy: kapd be – persze, soha nem adtam volna
oda.
Teltek-múltak a
hónapok. Egyszer csak mit hallok? A cégnél néhány boltvezető nagy mennyiségű
pörkölt kávé számla nélküli forgalmazása miatt lebukott. Rendőrségi ügy lett
belőle. A további fejlemények elkerülték a hallójáratomat, de a szemem élessége
a kellő pillanatban résen volt. A központ folyosóján ismét összefutottam a nagy
kedvenccel. Még az addigiaknál is véznábbnak tűnt semmilyen alakja, arca porig
romokban. Vajon hova tűnt róla a régi fénylő gőg? Mint megtudtam, a férje
vastagon benne volt a kávébizniszben mint a szállító nagykereskedelmi cég egyik
meghatározó vezetője. Az asszonykának kiált a rúdja. Arról nem lett
információm, hogy ő is részese lett volna-e az orgazdaságnak, de ha nem, akkor
is megtanulhatta egy életre a közismert közmondást: nem minden arany, ami
fénylik.
24.
EGYSZER VOLT – lenyűgöző (2004)
Hétköznap. Egy túratárssal és a
vakvezetővel vágtunk neki a Pilis-hegység
csapásainak. Klastrom-puszta irányából Piliscsévre az országos kéken
ereszkedtünk alá. A falu innenső szélén eső vagy olvadás után kizárt, hogy ne
hatalmas sártenger fogadja a vándort. Utána hosszasan aszfalt következik. A
német juhász a bal lábam mellett enyhe húzással vezetett, a túratárs tőlem
jobbra lépkedett. A templom felé tartottunk. A szakmunkát végző német juhász
bal irányba tartva az úttestről le akart vinni.
– Mit csinálsz?! – kérdeztem morcosan.
– Hagyd a
kutyát! – tanácsolta a túratárs.
Vajon mi
történt? A közelben lévő egyik ház előtt kamion parkolt. Mögéje tartott a
rajzos szuka. A jármű takarásában a Nehéz-járom söröző húzódott. Egyszer
voltunk ott a vakvezetővel, méghozzá három hónappal ezelőtt. Odavezetett a
kocsmába tartó lépcsőhöz, és ha már ott voltunk, betértünk a csehóba.
Máskor is bizonyította
élénk emlékezőtehetségé. A lakástól a tüdőröntgen helyéig metróval, majd
hosszas gyalogolás után lehetett célba érni. Első alkalommal
vezényszavakkal irányítottam. Eltelt egy év, újra útra keltünk. A főútról a
mellékutcába bekanyarodás után kíváncsiságból nem utasítottam semmire sem.
Ment-ment, aztán a kellő helyen balra bekanyarodott a boltíves bejáró alá, azon
túljutva kivezetett az udvarba, ott pedig balra fel a lépcsőn. Helyben voltunk.
25.
ÚTTÖRŐ, MAJD GYERMEKVASÚT – több mint tíz év (2020)
Ötletként felvetődött bennem,
hangmontázst kellene készíteni a Gyermekvasútról. Felkerekedtem, de a
nosztalgiajáraton készített felvétel ellenére nem lett belőle semmi sem. Talán
nem véletlenül. Utána hosszabb ideig – a kazánvizsga hiánya miatt – nem közlekedhetett
a gőzös. Eközben teljesen megújult az általam
használt hangtechnika. Telt-múlt az idő. Amikor a rádióból hírét vettem a
vasparipa üzemképessé válásának, már indultam is. A világ leghosszabb
Gyermekvasútját gőzös és dieselvontatásban is, számtalan külső és belső
felvételen megörökítettem. Megteremtettem a lehetőséget, hogy régi,
közelmúltbeli és jelenlegi szolgálattevőkkel egy romkocsma próbatermében
mikrofon előtt megidézzük az emlékeket. Az adatgyűjtés során kezemre játszott a
szerencse, mert érdekes vasúti felvételeket rögzíthettem, és a hét nyilatkozó
összességében kereket alkotott.
Időigényes
munka várt rám, mert nem látásom okán egy sávban végeztem az ezúttal bonyolult
hangszerkesztést. Az egybemásolások helyét fejben pontosan ki kellett számolni,
de egyben figyelembe kellett venni a hangfájlok természetét is. A hangerő
beállítás is sok újrázást kívánt. Az egészet egy-két nap alatt össze lehetett
volna hozni látva, így hetekbe tellett. Hatalmas élményt jelentett a felvételek
összefésülése. A végeredménnyel maximálisan elégedett vagyok. A felvétel teljes hossza másodperc pontossággal
megegyezik a gyermekvasút menetidejével. Útközben a legidősebb
szolgálattevőtől kezdve, befejezve a legfiatalabbal, megérkezünk a
Széchenyi-hegyi végállomásra. Igen ám, de itt nem ér véget a nosztalgiázás. A
kész anyagot élőben mutattam be a Szimpla romkocsmában. A neten is követhető
eseményre eljöttek a barátok, de az úttörő és gyermekvasút részéről senki sem.
Ettől az örömbe nem vegyült üröm.
26.
MAJOMSZERETET – fényes aranykor után (1966)
Én már az alsó tagozat felé
kacsintgattam, ő még a pelenkából kifelé. Egy lépcsőházban laktunk a szőke hajú
kisfiúval. Megismerkedésünk kezdetekor megsejtettem: sok közös pillanat nem
lesz az életünkben.
Első erős
emlékem vele kapcsolatban, hogy a félemeleti házfelügyelői lakás ablakába
éveken át raktárba való mennyiségű piros zsákocskát púpozott fel a mértéket
tévesztő télapó. Az ablakok köze még farsang idején is piroslott. A családban
mindenki megkülönböztetett rajongással fordult feléje. Volt egy tíz évvel
idősebb nővére, de ő mellette csak mellékszereplő lehetett. A házfelügyelő
édesanya a lépcsőházból alig tette ki a lábát, ezért a fiával őt összekötő
jelképes köldökzsinór nem szakadhatott el.
Lakótelep
szerte elhíresültté vált szemétkedéseiről az iskolás korúvá
vált fiú. A lépcsőházból hárman játszottunk az utcán. Időnként be-beszólt
nekünk. Megbeszéltük a korombeli fiúval, hogy elkapjuk, és nyári szünet ide
vagy oda, alaposan megleckéztetjük. A lakásuk
ablakától távolabbra elcsaltuk a szőke kisfiút, majd véletlenszerűnek
tűnően magára hagytuk. A hatalmas kiterjedésű iskolát fürgén körbeszaladtuk,
hogy a szemétkedő fiú az ablakuk elé ne tudjon visszafutni, anyjáért kiáltani.
Tervünket nem kísérte szerencse, mert szemfülessége által idejekorán rájött a
tervre, és mezei nyúlként inalt a számára mentsvárat jelentő ablakhoz. Közelébe
érve lassított, majd szívhez szólóan kiáltott az ő anyaistenének:
– Anyaaa! –
eközben, arcán szélesen szétterülő nyájas vigyorral ránk nézett kárörvendve.
– Mi a baj,
kisfiam?
A magát már
teljes biztonságban érző csemete pedig:
– Áááh, semmi!
– diadalittasan.
Mi pedig
méltatlankodva:
– Tessék
rászólni, mert folyamatosan szemétkedik!
– Játszatok
szépen egymással, gyerekek!
Ebből a
korszakból való a következő történet is. Nálunk vendégeskedett az aranyifjú és
a szomszéd gyerek is. Kedvünkért palacsintát sütött anyukám. Asztalra került a
gyerekek egyik nagy kedvence, mire a történet főszereplője kezébe vette a
tányéron lévő utolsó csemegét és megkérdezte a másik fiútól:
– Kell? – ő
pedig igennel felelt.
Több sem
kellett a kérdezőnek, arcán öntelt vigyorral válaszolta:
– Kell? Lene! –
és a sikeres színészkedéstől fényes arccal befalta.
A szülők között
nem lehetett teljes az összhang. Az édesapa a külföldön élő szüleihez utazott a
fiával, akit megpróbált kint maradásra bírni. Terve nem járt sikerrel. Könnyen
elképzelhető, hogy hazatérve mekkora balhé lett belőle. Az addig békésnek
mutatkozó anyából egyszeriben anyatigris vált. Mind a tíz körmével a fia
mellett állt.
Nagykamasszá
vált a fiú – ekkor már nem jártam le a játszótérre – valakinek keményen
beszólhatott, mert a sérelmet elszenvedő őt úgy tökön rúgta, hogy heréje
hatalmasra duzzadt. Sokáig kétséges volt, lehet-e gyereke. Az idő múlása egyre
jobban fokozta, a benne amúgy is erősen meglévő anyakomplexust. Családapaként a
feleségével együtt továbbra is a szüleinél lakott, ahonnét közös gyermekükkel
hamarosan kereket oldott az asszony. A második házastárs mind a mai napig
kitart mellette, de az anya-fiú kapcsolat szorossága őt a partvonal szélénél
beljebb soha nem engedte. Az immár felnőtt férfi rövid ideig úszómesterként
dolgozott, utána seftelésbe kezdett. Szorgalmasan és ügyesen tette – ilyen
időszaka az én életemnek is volt. Az összegyűjtött
pénzt nem szórta el, feleségével közös ingatlant vásároltak. Szülei
házfelügyelői lakása és az övék szinte egymás fölött voltak. A meleg idő
beálltával nap mint nap, strázsált anyja ablaka előtt.
A hideg idő beálltával szószátyárkodásának műveleti területét áthelyezte a
lépcsőházba. Teltek az évek. A hatékony seftelés következtében egyre több smukk
virított le róla. Arcán fényes ragyogás. Teljesen fullon volt a fiú. Élettere
továbbra is az utca maradt, ahol másfél műszakot is lehúzott naponta.
Mindenkivel szóba elegyedett, központi figurának gondolhatta magát. Anyja iránt
érzett felhőtlen elragadtatása és úri élethelyzete következtében egyszer csak
megbillent agyilag. Magában gajdolva becsöngetett szüleim szomszédjába, hívás
nélkül bement a lakásba, és felült a konyhaasztal tetejébe. Békésen,
félhangosan dudorászott magában. A meglepődött háziasszony a fiú mamájához
sietett, aki hazavitte szeme fényét. Pár hónapra zárt osztályra került. Feje
láthatóan megnagyobbodott, már-már súrolta az abnormális méret határát. Később
többször is lehetett látni vérző arccal. Házfalakra kitűzött nemzeti színű
lobogók után kapkodva ugrándozott az utcán, máskor pedig az autóparkolóban
többen kőkeményen nekiestek. Ez végleg betett neki.
Édesapja
távozott el előbb. Édesanyja, idősödő életkora miatt, egyre jobban leesett a
lábáról. Évek múltán vizionálhatóvá vált a szomorú közeli jövő. Feleségével
kettesben maradtak. Lakásuk ablaka és az egykori szülői lakás ablaka nyugat
felé tájolva. Ez annyira nyomaszthatta őt, hogy a teljesen felújított lakást
előbb egy a másik oldalra néző ingatlanra cserélték, de mivel a környék
állandóan emlékeztette édesanyjára, végérvényesen elköltöztek. Néhányszor
találkoztam vele, velük. Bár érződött a fiún a nem teljes százas elmeállapot,
amúgy rendben volt. Felemlegette a régi szép időket, nosztalgiázott volna, de
nem vettem a lapot. Máskor a szülői lakás környékén eladó ingatlan felöl
érdeklődött. Beszédje erőtlen, nehezen forgott a nyelve.
27.
KAMU – hamu (1980.)
Egyszer én is belefutottam abba a női
cselvetésbe, melytől jogosan kapnak hideglelést a férfiak. Nem volt kedvemre a
lány, de jobb híján kitartottam mellette. Igen ám, de egyre fancsalibb pofával
mentem el a randikra. Éreztem, ennek előbb-utóbb véget kell vetni. Megtörtént,
mire a lány nagyot nézett.
Egy hónap múlva
levelezőlapot halásztam ki a postaládából. Fontos ok miatt találkozót kért
tőlem. Elmentem. Nem teketóriázott sokáig:
– Terhes vagyok
tőled – bökte ki.
Se köpni, se
nyelni nem tudtam.
– A kapcsolatnak
akkor is vége van a részemről – mondtam kiszáradt torokkal, és faképnél
hagytam.
A fejem olyan
volt, mint egy megveszekedett méhkas. Mivel én jóhiszemű ember voltam – és
vagyok még manapság is –, elhittem, amit mondott. Viszont tudtam, ő nekem nem
kell, gyerekestől sem. Ez persze nem azt jelentette, hogy ne szerettem volna
gyereket. Úgy őrlődtem, mint malomkő alatt a gabonaszemek. Kezdtem két lábon
járó szellemmé válni.
A postaládában
ismét egy levelezőlapot találtam. Újabb találkozóra lettem hivatalos, melyre
elmentem. Sörözőbe ültünk be. Fapofával vártam a fejleményeket.
– Elment a
terhesség – jelentette be szenvtelen hangon.
Nem válaszoltam
rá semmit sem. Felálltunk az asztal mellől, kimentünk az utcára, és
elbúcsúztunk egymástól.
28.
BIZTOSAN LEFEKÜDTETEK – kézenfekvő (1994)
Az ország délnyugati sarkában olykor
heves zivatarok tesznek keresztbe a helyi áramszolgáltatónak. A másfél percig
tartó dörgést kiváltó villám telibe találta a falu trafóházát. Koromsötét
szakadt a népes nyaralótársaság nyakába. Az előállt helyzet miatt kisebb kavar
támadt a kockaházban. Barátnőmmel visszatértünk a szomszédos telken lévő
szállásunkra.
Másnap reggel
az egyik hölgy megjegyezte:
– Miután este
átmentetek, biztosan lefeküdtetek aludni.
Széles vigyor
volt a válasz. Értetlenül, kissé zavarodottan nézett ránk. Muszáj volt
bevallani:
– A teljes
sötétség leple alatt órákon át pókereztünk!
Egyre többen
figyeltek fel a beszélgetésre. A kérdésre adott meglepő választ többen is
kétkedve fogadták. Barátnőm átsietett a szomszédos telekre, ahonnét az általunk
újjal leolvasásra alkalmassá tett paklival tért vissza. A kártyalapok
megjelölését magam találtam ki és közösen készítettük el. Lett nagy szájtátás!
Hamarosan
kiderült, a társaságból mindenki játssza a pókert. Ettől a naptól kezdődően az
utolsó napig bezárólag minden este nyolcan-tízen leültünk a hosszúkás asztalhoz
és éjszakába nyúlóan hamiskodtunk. A gördülékeny zsugázás csak akkor torpant meg kissé, amikor én kezdtem a játékot. Hogy, hogy
nem, de néhányszor én állhattam fel győztesként a parti végén. Több évtized
eltelt azóta. A két pakkból összehozott vastag
zsuga a múlté. Nem baj. A póker szabályát rég elfeledtem. Nem baj. A lakásom is
meg van még. Az sem baj.
29.
KÜZDÉS – kihívás (1973)
Gyermekkor. A váci úti iskolával
szemben – ahova felsőbe jártam – régi építésű házak sorakoztak, helyükön ma
irodaházak magasodnak. Valamelyik kapualjból előgurult egy hajtókaros
kerekesszék, korosabb fiú ült benne. Kicsit idegenkedtem tőle. Soha nem
beszéltem vele, de némileg hajlandó voltam belegondolni magam, sanyarú
helyzetébe. Teltek-múltak az évek, a mozgáskorlátozott fiú férfivá érett. Egyre
többször láttam alkoholmámorba torzult arccal, ahogyan a járdán a kocsijában
üldögélt, vagy az úttesten tovagurult. Férfipalántává váltam, utam másfelé
vezetett. Sok évvel később tudtam meg, hogy részegen egy ZIL teherautóval
karambolozott. Vajon hol veszíthette el élete fonalát? Miért nem éledt fel
benne a küzdeni akarás harcos szelleme?
Általános
iskola, felső tagozat, testnevelés óra: melyik kölyök nem szereti a kidobósdit?
A mi csapatunk egyre fogyatkozott és már csak ketten ugrottunk, vetődtünk el a
labda elől. Először ott, abban a tornateremben költözött belém az
életre-halálra küzdés szelleme. A labdával célzó osztálytársak vadászoknak
tűntek számomra. Kezük volt a messze hordó puska, az elszabaduló labda pedig a
lövedék. Űzött vadként menekültem a labda elől. Megdermedtem. Egyedüli célpont
maradtam. Orrlyukam kitágult, tekintetem riadttá vált. A végsőkig küzdés
szellemének mágikus hatása alá kerültem. Már nem csak a saját bőrömet
mentettem, hanem a kidobott csapattársak becsületéért is küzdöttem. Éber macska
ügyességével ugrottam félre, hirtelen mozdulattal fordultam ki. Igyekeztem
olyan helyre húzódni, ahol meg is kaparinthattam a rosszul célzott labdákat. Ritkítani kezdtem az ötfőnyi ellencsapatot, és
a siker lehetősége tovább szította becsvágyamat. A sok futástól,
vetődéstől, no meg a taktikázástól egyre jobban kalimpált a szívem, zihált a
tüdőm, kattogott az agyam. Már kétszer is pontosan céloztam. A rám tüzelőket
hirtelen bemozdulásokkal próbáltam megtéveszteni. Az egyik dobásba mégis
belefordultam. Az ellenfelek hatalmas hurrával adtak hangot örömüknek – én meg
lelkileg összetörve roskadtam magamba. Mindez az óra végét jelző csengőszó
előtt egy perccel – hogy a fene egye meg!
30.
ILLANÓ ILLAT – rejtély (2008)
A Magyarországi 8-as országjáró
gyalogos túra soron következő szakaszának kezdőpontjához utaztunk. A vonatról
leszállva viharos erejű szél taszított hátba. A peronról letérve máris a tágas
határban találtuk magunkat. A Tisza irányába indultunk a szemüveges barátommal.
Tőlünk jobbra az áramszolgáltató légkábeleit a kavargó légáram egymásnak
csapdosta, amely folyamatosan zizegő hangú kisülést okozott. Nem beszélgettünk,
mert egymás szavának megértéséhez kiáltani kellett volna. Szedtük a lábunkat.
Én a magam részéről pozitíven álltam a szélsőséges időjáráshoz, mert hasznosnak
tartom az ilyesmit testközelből megtapasztalni. Sok-sok kilométert megtehettünk
már, amikor friss rántott hús illata csapta meg az orromat. Mivel a nagy szél
minden más zajt könnyedén elnyom, azt hittem, hogy időközben településre
érkeztünk.
– Vendéglő
mellett haladunk el? – magabiztosan.
– A határban
járunk! Innen legalább három kilométerre található legközelebb lakóház! –
felelte a GPS-ből tájékozódó haver.
– Az előbb nem
érezted a rántott hús illatát?
– De, igen!
– Hogyan
lehetséges ez?
– Fogalmam
nincs! – ezzel pont került a téma végére.
Sokáig elgondolkodtam
ezen a rejtélyes feladványon. Vajon hogyan képes fergeteges erejű szélben egy
illatkoncentráció ennyire egyben maradni? Vajon létezik-e ilyen irányultságú
tudomány?
Pár
kilométerrel távolabb megismétlődött a közelmúlt. Mivel egyszerre adtunk hangot
a frissensült illatának érzékeléséről, ezért a történet hitelessége
megkérdőjelezhetetlen: településnek továbbra sem volt se híre, se hamva!
31.
NINCS RÁ KÉPLET – megbicsaklott logika (1976)
Egy pont híján száz százalékos
eredménnyel írtam meg a differenciálszámítás témájú nagydolgozatot – a képlet
felírásában apró hibát vétettem. Az osztályban az enyém lett a legjobb.
Szerettem a számok világát, ennek ellenére nem voltam sikeres tanulója. A differenciál számítás alkalmazási területe annyira magával
ragadott, hogy a matek órán a témát szivacsként itta az agyam. Így lett belőle
életem legnagyobb tanulmányi sikere. Az eset sokatmondó logikátlansága: a
matektanár azzal az ostobasággal állt elő, hogy a jeles dolgozatot padtársam
éppen csak kettes teljesítményéről másoltam.
A srác valóban jó volt matekból, de akkor éppen fordítva történt a
puskázás. A pedagógus ezúttal nagyon elszámolta magát.
A számok iránti
érdeklődésem egy óvódás kori példával is igazolható. Hajnal öt után már a Lenin
kőrúton közlekedő villamoson zötykölődtünk édesanyámmal: ő az üzembe én meg a
cég tökmaglerakatába tartva. A Váci úton kattogó 55-ös villamos pótjai
négyjegyű számokkal voltak megkülönböztetve egymástól. Négyessel vagy ötössel
kezdődtek az ezres számok. A Marx tértől a körvasút hídja utáni megállóig
tartott az utazás. A négyjegyű számokat szép lassan megtanultam leolvasni. A
siker – mert mi másnak is tekinthetnénk – jó ajánlólevélnek tűnt a közelgő
általánoshoz. Mégis, a számtan órák nem úgy sikerültek, ahogy elvárható lett
volna a számokhoz magas fokon értő kisiskolástól.
32.
SZEMTANÚ – nem csak a hülyének van szerencséje (1978)
A Kádár utcából startoló 55-ös villamos
utolsó kocsijába felszálltam. A fekete-sárga színű lécekből összeütött széken
menetiránynak háttal foglaltam helyet. Az első megálló közvetlenül a Váci útra
való balra kikanyarodás előtt volt. A második az Élmunkás hídnál (Ferdinánd
híd). Nem sokkal utána elvált a Váci úton és a Lehel utcán közlekedő villamosok
útvonala. Az Élmunkás téren lévő templom jobb oldala mellett elhúzott a
rákospalotai végállomás felé tartó járat, utána balra kanyarodva a lengyel
piacozók rendőrök előli alkalmi menedékhelyévé vált templom háta mögé került,
hogy egy éles jobb kanyar után megérkezzen a kétszer kétsávos bazaltköves Váci
útra.
Mivel
menetiránynak háttal ültem, kíváncsian figyeltem a pótkocsi nyitott, hátsó
peronján tartózkodó, egy helyben állva dülöngélve
utazó piás férfit. Tapasztalatból tudtam, ahogy a motorkocsi a templom után a
hajtűkanyarban élesen rákanyarodik a főútvonalra, mindegyik villamosvezető
teljes sebességre kapcsol, aminek következtében az egyenes szakaszra megérkező
utolsó kocsi legvége nagyot ránt. Amit sejtettem, beigazolódott. A részeg koma
óvatlan volt, és a nagyot dobó pót őt egy előre fejes látványelem kíséretében
kirepítette a főútvonal közepére. Nagy ívű repülése után hason fekve találta
magát. Szerencséjére nem érkezett autó. A közeli megállóba még be sem
érkezhetett a szerelvény, amikor az alkalmi légi bevetésen részt vett pilóta
feltápászkodott, és imbolyogva a Lehel piac felé vette az irányt. Ott ihatott
egy pohárkával az egészségére, egy másikkal meg a szerencséjére.
33.
JUTALOMFALAT ÉS JUTALÉK – kutyák (1997)
1997-ben került mellém a német juhász
vakvezető, Kicsi. A szukával nőnap környékén térhettünk haza. Elteltek a
mézeshetek. Hamarosan meghívást kaptam a Vakvezető Kutyával Közlekedők
Szakosztálya részéről, hogy a jövőben mint pót tag, vegyek részt az elnökségi üléseken.
Nem voltam rest a szervezésben sem. Egész nyáron át minden vasárnap csapatosan
indultunk a természetbe: Börzsöny, Nagymaros, Szentendrei szigetcsúcs. Nem
mellesleg, zsáknyi pénzt is hoztam a konyhára. Eme buzgalom láttán felvetették
a társak, hogy űzzem iparszerűen a pénzszerzést. Tíz százalék jutalékkal
akarták meghálálni. Eszem ágában sem volt. Úgy voltam vele, amennyit sikerül
összekaparni, az legyen a vakvezetőké, jutalomfalatnak. Ezen kissé meglepődtek
a tagtársak, de minden csoda három napig tart.
Bár nem láttam,
de egyre több dolog elkezdte csípni a szememet: a kisstílűségtől az emberi
lealacsonyodáson és az aljasságon át, egészen a dedóságig. Betelt a pohár.
Kilenc hónap aktív tevékenykedés után felálltam az elnökségi sámliról – pedig
felkértek szakosztályvezetőnek –, és betettem magam után az ajtót.
Utólag, életem további
alakulása szempontjából végiggondolva, meghatározó jelentőségű döntést hoztam.
Első fejleményeként, pár hónap múlva az Angyalföldi utcabálra újszerű programot
szerveztem, melynek hatására az Ifjúsági ház vezetője a következő nyári
barlangász-túratáborba elhívott minket Kicsivel. A későbbi rendszeressé váló
túrázás az új személyek bevonzásával szélesre tárta a lehetőségek tárházát.
Azóta eltelt néhány évtized. Továbbra is aktív maradtam, és ennek köszönhetem,
hogy még manapság is jól érzem magam a bőrömben. Magunkkal szemben soha nem
szabad megalkudni.
34.
FÜSTBE MENT TERV – a francba (2002)
Bár nem állt szándékomban, de egyszer
mégis csak a nem látók népes táborában találtam magam. Oda felnőttként megérkezve
az élhetetlen élethelyzetben gondoljuk magunkat. De mivel élő halottként nem
érdemes élni, valamit tenni kell ellene.
Idővel arra
jutottam, hogy a nem látó és a látó gyerekeket iskolai szinten össze kellene
hozni. Miért ne tanulhatnának havonta egy napot közösen? Célja a következő
lenne: általános iskolás korukban saját tapasztalattal rendelkezhessenek azok a
nem látó gyerekek a „látó” iskolai környezetről, akik továbbtanulási szándékkal
tekintenek a jövőbe. A látó gyerekeknek pedig jól jöhet a másság testközelből
való megtapasztalása, még az erre fogékony kor derekán.
Teljesen
ismeretlenül felhívtam a Vakok Iskolája igazgatónőjét. Tudtam, öt perc alatt
kereken összefoglalva az egész tervet el kell mondanom. Türelmesen
végighallgatott, majd feltett néhány kérdést. Utána kérte tőlem, hogy másnap
hívjam vissza, mert addigra egyeztet az egyik kollégával. Pár nappal később az
igazgatói irodában hármasban beszéltük át a
részletesen kidolgozott tervet, melyre áldásukat adták. Kérésemnek megfelelően
rám bízták a teljes kivitelezést. Még manapság is őszinte tisztelettel gondolok
a nyitott életszemléletű igazgatónőre.
Elsőre az egyik
nem látó osztályba kéredzkedtem be egész napos tapasztalatszerzés céljából. Az
óraközi szüneteket is a gyerekekkel töltöttük a vakvezetővel. Következett a
„látó” iskola egyik társosztálya, ahol a látássérült gyerekekről adtam
mélyreható ismeretet a csupa fül nebulóknak. A következő körben a látó gyerekek
osztályostól ellátogattak a nem látó gyerekek sulijába. Mivel saját iskolájukban
a nem látó gyerekek becsukott szemmel is ismerik a járást, ezért az épületben
fehér bot használata nélkül kalauzolták az érkezőket. Az elgondolás bevált, a
látó gyerekek álla leesett a meglepetéstől. Ráadásnak hátra volt a csörgőlabda
bemutató, melynek végén a látó gyerekek bekötött szemmel csapatot alkothattak.
Mire a nem látó gyerekek megérkeztek a látó gyerekekhez háztűznézőbe, addigra
azok erős tiszteletet éreztek irántuk. Ez a látogatás is sikeresnek bizonyult,
igaz, egy-két nem látó gyereket a házigazdák a suli területén valahol
elhagytak. Hazafelé tartva a leltárból egyikük sem hiányzott.
Hogyan lett
hiteles kapcsolatom a befogadó iskolával? Alsósként odajártam tanulni, ebből
következően nem látóként felajánlottam az iskola igazgatójának, hogy mind a
huszonnégy osztályt szívesen végigjárjuk a vakvezetővel. A program vége után az
iskolaudvarra vakvezető kutya bemutatót szerveztem.
A terv
sava-borsa a közös iskolai tanulásban rejlett. Havonta egy alkalommal
találkoztak. A tanárok előre egyeztették a tantervet egymással. A gyerekeket
vegyesen kérdezte a befogadó iskola pedagógusa. Az órán mindenki példásan
jegyzetelt, közösen töltötték el a szünetek idejét, és együtt vonultak le a
menzára. A látó gyerekek számára talán az szolgáltatta a legnagyobb meglepetést,
amikor a hatodikos nem látó gyerekek hamarabb kiszámolták a matek példát, mint
ők. A befogadó iskola igazgatója az év vége felé közeledve felkérte a
programban részt vevő osztályfőnököket – harmadik és hatodik évfolyam –, hogy
végezzenek felmérést a diákok között. Kiderült, hogy a hatodikos látó diákok
maguknál okosabbnak tartották a nem látó gyerekeket.
A következő
tanévben a látó iskola részéről továbbra is szeretettel és nyitottsággal várták
a nem látó gyerekeket. Nem különben a diákok, akik korosztálytól függetlenül
arról érdeklődtek tőlem a suli kerítésén keresztül – vakvezető kutya sétáltatás
közben –, hogy ugye hozzájuk is jönnek tanulni nem látó gyerekek?
A Vakok
Iskolájában új osztályfőnököt kaptak az immár hetedikesek, a pedagógus nem vállalta
a havonta egyszeri programot. A befogadó iskolában nagyfokú csalódással vették
tudomásul az előállt helyzetet, melynek okát egy előzetes kérés miatt nem ismerhették meg tőlem. Az iskolaudvaron visongó
nebulók a lesújtó hírtől földig lógatták az orrukat – nem túlzás.
Számomra is óriási csalódást okozott a sikeresen induló program zátonyra
futása. A látásvesztésből önmagam rehabilitálásán túlmenően ezt a cselekedetet
tartom a második legtöbbre.
A margóra kívánkozik:
Az eset idején a nem látó gyerekek nem
értették, hogy miért van szükség erre a közös tanulásra. Nekik az oda és a
visszautazás is a nyűg kategóriájába tartozott. Ezt el kell fogadni. Sok-sok év
elteltével összefutottam egyikükkel, aki már világosan látta az okot, és
pozitívan vélekedett a régmúlt hasznosságáról.
35.
MINDEN KEZDET NEHÉZ – csigavér (1988)
Híve voltam a KGST piacnak – legalábbis
a köznép nyelvén lengyel piacnak nevezett változatának. Úgy döntöttem, a feketekereskedelemből
én is kiveszem a részem. Első árubeszerző körutam a régi Lehel piacra vezetett.
Tél volt, de már pirkadat előtt megjelentek a kollégák. Egy szürke dzsekire
alkudtam éppen, de mire feleszméltem, kiürült a placc, és egy hivatalos ember állt
előttem. Köpni-nyelni nem bírtam.
– Mi az ott a
kezében? – érdeklődött.
– Ez egy szürke
dzseki – világosítottam fel.
– Mit csinál
itt?
– Várom az
ismerősömet.
– És a kezében
lévő dzseki?
– Miért ne
lehetne két kabátom?
A felügyelő rám
nézett, és társaival szó nélkül továbbállt.
Hazamehettem
volna, de megvártam, amíg a kabát keletnémet tulajdonosa visszajön. Látszott
rajta, ahogy meglátott, meglepődik. Az alkut ott folytattam, ahol negyed órával
előbb abbahagytam. A végén mindketten jól jártunk.
36.
GYÉMÁNTLAKODALOM – megadatott (2016)
Szüleim a Városliget közelében a már
régóta lebontott Kéményseprő vendéglőben találkoztak először. Apukám gavallér
módjára felajánlotta új szeme fényének a hazakísérés lovagias gesztusát, melyre
nemleges választ kapott, de mintha meg sem hallotta volna. Anyukám az ország
nyugati végéből érkezett ide, apukám a keletiből. Vulkánfíber bőröndjük családi
ereklye számomra. Úgy döntöttek, az ötvenhatos fegyverropogás után összekötik a
sorsukat.
Orvosi műhiba
következtében, első gyermekük – Éva – halva született. Édesapám ugyan azon a
napon értesült édesanyja haláláról. De nem
állt meg az élet. Mivel albérletben laktak, bőven elegendő lett számukra
az egyke. Elmúltam négy és féléves, amikor az albérletből elköltözhettünk. A pincéből már nem kellett felcipelni a német
tojásbrikettet, a sparhert is a múlt emlékévé vált a falikúttal
egyetemben. Én pedig visszasírtam a régi családi fészket. Bevált a gyermekorvos
kórisme: hamarosan elfelejti.
A költözés
1963. szeptember 8-án zajlott. Mi voltunk az első lakók, akik a lépcsőházban
elfoglaltuk a tanács által kiutalt öröklakást. Utólag tiszta sor előttem, hogy
akkor a korszak legmodernebb otthonába bútorozhattunk be. Az egy évvel korábban
átadott lakóházakban már távfűtés adta a meleget, de a meleg vizet még bojler
szolgáltatta.
Ugorjunk egy
hatalmasat az időben. 2008-ban erős belső indíttatásból kitaláltam a
Magyarországi 8-as országjáró gyalogos túrát. Ekkor már tizennyolc éve nem
láttam. Záhonyból indultunk el a szemüveges haverral, és több mint háromezer kilométer megtétele után, öt évvel később
ugyanott fejeztük be. A túra második napján megérkeztünk apukám szülőfalujába.
Először és utoljára kétéves koromban jártam ott. Idővel eljutottunk a Dunához,
majd Szentgotthárdra és Hegyeshalomba is. Jóval több
mint ezer kilométerrel a hátunk mögött beléptem abba a faluba, ahol
megszületett anyukám. Ekkor jártam ott először és valószínűleg utoljára is.
Amennyiben nem veszítettem volna el a szemem világát, a két település közötti
utat aligha tettem volna meg gyalog.
Most pedig
2016-ot írunk. Idővel az első emeletről a legfelső szintre költöztek a szüleim.
Fentről csodálatos panoráma tárul eléjük a Duna és a Budai-hegyek felé. Nagyon
örülök, hogy ezt a lakáscserét sikerült összehoznom. Huszonöt évesen elköltöztem
otthonról, de hat év múlva ugyanabban a lépcsőházban kedvemre való lakást
vásároltam. Gyermekkorom álma valósult meg általa.
Mostanra az
őslakók közül ők az egyedüliek, akik első házastársként élnek együtt. A többiek
esetében a nők bizonyultak hosszabb életűnek. A negyvenkét lakásos lépcsőházban
a férfiak között apukám a legidősebb lakó (nyolcvanöt éves), a hölgyek között
pedig édesanyám (nyolcvanhárom éves). Sok mindent megélhettek az eltelt
évtizedek alatt.
Ebben az évben
november 19-e nem csak az Erzsébet névnap miatt lett jeles nap
számunkra, hanem azért is, mert ekkor ünnepelhettük meg a hatvanadik
házassági évfordulót.
– Dobostortával
kidoboltatik a nagy hír, gyémántlakodalom! Éljenek a fiatalok, sokáig!
37.
GYERMEKI LÉLEKKEL MEGÁLDOTT MŰANYAG REPÜLŐ – egyszeri csoda (1967)
Az első barátomnak tekinthető fiút
ekként ismertem meg: a lépcsőházban lakó kölykökkel játszottunk az utcán.
Aközben észrevettem, a szomszédos lépcsőházból kilép egy magányos kisfiú, és
tisztes távolságból sóvárogva néz minket.
– Gyere ide, és
játsszunk együtt! – szólítottam meg.
Telt-múlt az idő. Egyszer azzal lepett meg minket Imi, lakótelepi
aszfaltbetyárokat, hogy egy olyan műanyagból készített repülőt tartott a
kezében, amelynek egyetlen, középen lévő propellerének kampójába egy
gumikarikát kellett beleakasztani, a másik végét a gép hátsó részében lévő
hasonmásába. A propellert így lehetett felhúzni: egy magasabb helyről a repülőt
erős lendülettel kellett útra bocsájtani, és a propeller addig pörgött
oda-vissza, amíg a teljesen felcsavart gumi vissza nem állt alaphelyzetbe. Az
első ilyen reptetésre a játszótér bogárhátú fémmászókájának tetejéről került
sor. Valami lett belőle, de nem az igazi.
– Van egy remek
ötletem, Imi! – kiáltottam.
Miután a
felvetést mindegyik jelen lévő kölyök jóváhagyta, elindultunk a kilencemeletes
ház felé. A hátsó kapun már csak én mentem be, a lifttel hamar felértem a
legfelső szint porolóerkélyéhez. Csodálatos panoráma tárult elém. Nem túl
messze a Budai-hegyek zöldje, attól előrébb a Duna kissé olajszagú vize,
egészen közel a suli négyemeletes épülete, körülötte a lakótelepi házak
dzsungelje, és az iskolaudvart körbeölelő sudár nyárfák. Mindezek látványát
verőfényes napsütésben szívhattam magamba. Egyre hevesebben kalapált a szívem.
Minden
ügyességemet latba vetve bocsájtottam útjára a kis gépet. Egyenesen az iskola
irányába tartott, kissé veszítve magasságából az épület fölé érve derékszögben
balra kanyarodott, a suli kapuja felett átszállva elhagyta a tanintézmény
légterét. A járda fölé érve ismét balra vette az irányt derékszögben, most már
egyenesen a kilencemeletes háznak tartott. Alatta a suli kerítése mellett lévő
járda, amin oly sokszor gyalogoltam oda-vissza. A repülőtől balra karcsú
nyárfák jelölték ki a haladási irányt. Miután a járda végében keresztben
elhaladó keskeny utcácska fölé ért – fokozatosan egyre lejjebb ereszkedve –
harmadszor is balívű kanyart vett a csoda, és a ház mellett lévő keskeny
járdára úgy szállt le a kerekére, hogy nem borult fel. A hátsó kaputól balra öt
méterre állt meg. A ház előtt várakozó gyerekek folytonos örömujjongással és
lelkes kiabálással követték nyomon a filléres masina légi parádéját.
Az én lelkem a
játékrepülőben öltött testet ekkor: ilyen csodát, ilyen tökéletest, ilyen
önfeledt boldogságot azóta nem éreztem talán egyszer
sem.
38.
FELHÚZOTT – kétszer is (2006)
Az emberek elhanyagolható részének
adatik meg a kiváltság, hogy a túrázás élményfokozásához igazán belevaló társra
leljenek. Minden igyekezetünk ellenére előfordulhat olykor, hogy mégis
felhúzhat minket az a jó barát.
Hihető vagy
nem, de én a túrázást messzemenően a vakvezetővel élveztem a legjobban. Hámba
fogva szedte a lábát. Gyorsaságával nem vehettem fel a versenyt, de – egy
megmagyarázhatatlan rejtélyes ok miatt – a nem megfeszülő hámfogó ellenére is,
a lépésszámom meghatványozódott mellette. Sem emberrel, sem önmagam fizikai
erejével nem lettem volna képes olyan sebesen haladni, mint vele. Ám adódik
úgy, hogy a tél hóval jár, és a Börzsönyben lévő Juliánusz kilátóhoz felvezető
meredek köves szakaszt teljes egészében jégpáncél fedi.
A túratársak mindegyike kipróbált teljesítménytúrázó volt, de hamarosan
párba kényszerültek rendeződni, és egymást segítve jutottak egyre feljebb.
Eközben én a német juhász társaságában próbálkoztam a csúcstámadással. Hiába
vetettem meg erősen a lábamat, a kövek rendszertelensége és a rajtuk lévő
vastag jégréteg keresztülhúzták minden igyekezetemet. Be kellett látni, a nehéz
terepviszony kifogott rajtam. Első alkalommal fordult elő, hogy jelzésemre Kicsi
fizikai erővel húzott hegynek felfelé. Harmincöt kiló lehetett, én téli
ruházatban hátizsákkal kilencven felett. Mint egy erőgép ugrott neki a hegynek.
Fantasztikus lendülettel iramlott felfelé. A sebességnövekedés kínálta előnyt
kihasználva öles lépésekkel igyekeztem folyamatosan haladni. Jobb kezemben
merev túrabot sietett a segítségemre. Ilyen taktikával a párba rendeződött
túratársaknál jóval gyorsabbá váltunk. Öt-tíz perc elteltével megérkeztünk a
kilátó síkjára.
A mínusz fokok
ellenére szakadt rólam a verejték. Bementünk a kilátó valamennyire zárt terébe,
ahol nagyon megdicsértem a csupa szív rajzos szukát. A hátizsákom oldalára
kiakasztott műanyag ivótálat letettem a kutya elé, és beleöntöttem egy liter
vizet. Legnagyobb elképedésemre egy szuszra kiitta az egészet.
A másik kihívás
a budai hegyekben egy vastag sártól járhatatlanná vált meredélynél állt elő. A
túratársak egyik fától a másik fáig haladtak. Kezükkel tolták vagy éppen húzták
magukat feljebb. Mi a turistaúton a sártenger kellős közepén próbálkoztunk meg
a lehetetlennel. Itt is be kellett látni, a kutya hathatós segítsége nélkül nem
fog menni. Egy szavamba került, és az addigi alig sebesség meghatványozódott.
Olyannak hatott a szememben, mint aki a saját életéért küzd. Felérve a síkra itt
is előkerült a kutyatál, beleöntöttem a liter vizet, aminek ismét nyoma
veszett.
39.
MEGKÉRTÉK A KEZEMET – mélyen megérintett (2001)
Nagy lelkesedéssel folyt az első
kötethez a riportalanyok gyűjtése. A Vakok Állami Intézetében lakó
látássérültek között az ilyen élethelyzetben lévő sorstársakat kerestem. Fontos
megemlíteni, a vakvezetővel jártunk oda.
Lányos szobába
léptünk be. A két nyilatkozó fekvőhelye a szoba két ellentétes oldalán átlósan
helyezkedett el, középen asztal székekkel lehetett. A
kutyát szabadon engedtem. Véget ért az első beszélgetés, átmentem a másik
hölgyhöz. Helyet változtatott a német juhász is, a közelemben telepedett le.
Ekkor derült ki, hogy a nyilatkozó páni félelmet érez a kutyákkal szemben.
Lábait gyorsan felkapta az ágyra, behúzódott a sarokba. Remegett a hangja,
elkezdett izzadni. Tenni kellett ellene. Társai és én is hetet-havat
összehordtunk a félelem oldására, hiába. Nem maradt hátra más, bekapcsoltam a
magnót. A lány megnyílt és bár remegő hangon, de érezhetően lelkesen mesélt
szomorkás életéről. Története, mint talán mindegyik nyilatkozóé, megérintett. A
végén megköszöntem a rám fordított időt. A szobatársakhoz csatlakozva a lány
lelkére beszélve próbáltuk Kicsihez édesgetni. Annyit sikerült elérni, hogy
némi erőszak árán ugyan, de felálljon az ágyról. Kisebb vonszolás árán a szuka
mellé tereltük. A nem lankadó rábeszélésünk révén ujjának végével végül
mégiscsak megsimította a négylábút, aki látva fantasztikus bátorságát, nem
falta fel.
Hónapokkal
később, ugyanide, baráti látogatásra érkeztünk Kicsivel. Leültem oda, ahova
leültem, a vakvezető szabad ura volt cselekedetének. Folyt a beszélgetés,
amikor kiderült, a kutyáktól egykor páni félelmet érző lány simogatja a német
juhászt. Mindannyian megcsóválhattuk a fejünket. Jól éreztem magam, mert igazi,
nyílt beszélgetés részesévé válhattam, melyre napjainkban egyre kevésbé adódik
alkalom. Váratlanul megszólalt a lány:
– Szívesen
hozzád mennék feleségül!
Az ilyen
helyzetre szokták mondani: nem bírtam se köpni, se nyelni. A szobatársak
felcsattanó nevetéssel reagáltak a kendőzetlen színvallásra.
Kényszeredettségében a férjkérő is velük nevetett. Mélyen megérintett a lány
önmagát felülmúló bátor cselekedete. Egyáltalán nem tartottam nevetségesnek az
előállt helyzetet. Egyszeriben felnéztem rá,
mert megfogalmazódott benne egy természetes női vágy, és azt kertelés
nélkül ki merte mondani. Enyhén középfokú értelmi fogyatékossága miatt inkább
elszenvedője volt az életnek, mintsem élvezője. Sorstársai között meg volt a
maga helye, hozzájuk tartozott. Sok babér aligha termett számára. Vajon ki volt
rá kíváncsi? Kivel oszthatta meg őszintén a problémáit? Vajon kiben
reménykedhetett a benne ki tudja hány embernyomorító félelem bármelyikének
feloldásában? Az ajánlkozásra adandó válasz előtt ezek a gondolatok futottak át
a fejemben. Szükség volt az időnyerésre, mert a válasznak nem a tudatos
énemben, hanem a tudattalanomban kellett megfogalmazódnia.
– A kérésed
kissé meglepett – vallottam be őszintén –, erre most hirtelenjében konkrétan
nem tudok mit felelni. Egy hónap haladékot kérek tőled, és amennyiben igent
mondanék rá, jelentkezem.
40.
TEMPLOMTÓL A BARLANGIG – harangszó helyett (2014)
Sok-sok fejtörés, valamint telefonon
való kapcsolatépítés és egyeztetés után végre elérkezett a régóta dédelgetett
terv megvalósításának pillanata. A faluban alig néhányan laktak. A templom
tetőszintjére tartottunk hármasban. A magasba felvezető kanyargós girbegurba
lépcső megépítése óta annyira leromlott állapotba került, hogy komolyan elkellett a túrázó tapasztalat. Odafent bokáig állhattunk a
portengerben. Elindultunk a földszinten lévő padsorok fölött lévő térség
irányába, ahová egy ajtó nélküli átjárón keresztül vezetett az út. Elöl az
időközben baráttá vált szakember haladt, őt a párom követte, a fura libasort én
zártam. Ahelyett, hogy a fiatalembert a résen áthaladva követte volna Kati,
meghőkölt és kifakadt:
– A
tetőgerendák között az alsó szintre szabadon rálátni!
A továbbiakról
határozottan kijelentette:
– Nem megyek
tovább egy lépést sem! Kész életveszély!
Vajon mit
kerestünk odafent? A denevérek hangját szerettem volna rögzíteni. A padlás több
száz parányi emlős szálláshelye. Ott álltunk a cél kapujában, és mégis.
Tanácskoztunk-tanácskoztunk, vajon mitévők legyünk? Én ott maradtam, ahol
voltam, a párom egy nagy lélegzetvétel után követte a fiatalembert. A
hangfelvétel rögzítését önként vették a nyakukba. Látszólag mindebből
kimaradtam, de mégsem. Közvetlenül a fal takarásában várakoztam. A légtérben
repkedő emlősök közül néhány az ominózus átjáró irányába tartott és így az
orrom előtt pár centivel húztak el. A parányi szárnyak neszezését
tökéletesen hallottam. Az alkalmi hangmesterek által készített felvételnek nem
lett nyoma a kártyán. Nem baj, legközelebb nagyobb áhítattal fogok imádkozni.
Pár nappal a
tökéletes szarvasbőgés hangfelvétel után az egyre hűlő levegő miatt az év
utolsó lehetősége előtt álltam. Beültünk az „Elza és kölykei” című filmből jól
ismert terepjáró batárba, és elindultunk a kiszemelt barlang felé. A régi barát
lefékezett az útba eső ősásatásnál, hogy megmutassa az oda épített
betonszarkofágot, amely a természet megcsúfolása. Kissé hosszasan
bámészkodtunk. Végre-valahára megérkeztünk a denevér lelőhelyhez. Mindössze pár
métert kellett az üregig gyalogolni, de az odáig vezető meredély keményen
megdolgoztatta a lábunkat és a tüdőnket is. A környezet felmérésére nem maradt
idő, mert a szakember finoman sürgetett a technikával mielőbb készen állásra,
mert a denevérek éppen az esti kirajzás megelőző stádiumban voltak odabent. A
háromlábú fotóállványra gyorsan felerősítettem a mikrofontartót, nyakamba
akasztottam a felvevőt, a kábelt bedugtam a helyére, a fülest feltettem a
fejemre. Bekapcsoltam a rendszert – működött –, amikor már egy határozott hangú
sürgetés érkezett a címemre. A felvevő pántját gyorsan kikaptam a nyakamból, a
készüléket letettem a földre. Mindezek után felkapaszkodtunk a lyuk szájától
pár méterre lévő erős meredély oldalába. Leültem a földre – onnan füleltem a
nyílásból előrajzó kétezer denevér szárnyalását. Fantasztikus élmény volt.
Megdicsőültem magam előtt. Közben az motoszkált a fejemben, mégpedig egyre
erősebben, hogy vajon elindítottam-e a felvételt?
Nos, a
denevérek kirajzása a múlt nem rögzített emléke maradt. Nem baj. Jövőre ismét
lesz nyár. Igen ám, de időközben a barlang
nyílását leszűkítették, és a denevérek ismeretlen helyre költöztek. A
felvételről továbbra sem tettem le. Az elköltözött emlősök új helyére időközben
rátalált a szakember, de már nem kétezren vannak, hanem háromezren. 2024 nyarán
útra kelünk Katival.
41.
DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR – kinek mihez van szeme (1962)
Hétköznaponként én is szerettem volna
sokáig aludni, de fél öt körül rendszeresen felkeltett anyukám. Félálomban
bóbiskolva lettem felöltöztetve és már indultunk is. A belvárosban lévő Hársfa
utcai albérletből egy bal kanyar után megérkeztünk a Dohány utcába. Sokkal
éberebb ekkor sem lehettem. Mint a teherautó a pótkocsit, úgy vontatott maga
után anyukám. A közvilágítás gyér fénye sejtelmessé tette az ébredő várost.
Történt egyszer a Dohány utcában, hogy tőlem jobbra a járda mellett egy dobozos
autó parkolt, Moszkvics lehetett. Hátul a raktér ajtaja tárva-nyitva. A lakóház
utcáról nyíló pincéjéből, kezében csomagot cipelő férfi érkezett a
járdaszintre, és a jármű hátsó ajtajához lépett. A körúti villamosmegálló felé
igyekeztünk, aközben fejemet hátrafordítva kíváncsian néztem: vajon mit csinál
a bácsi? Nem volt mese – anyukám után botladoztam. Egyszer csak előttem termett
a jóravaló ember, kezembe nyomott egy nyomdaszagú Dörmögő Dömötör című gyermekeknek
készített színes meseújságot, és visszasietett az autóhoz. Talán mondanom sem
kell, szememből elillant az álom.
Felszállva a
körúti villamosra, de még a Váci úton végigcsattogó járatra is, eszembe nem jutott
volna az ablaküveg alsó keskeny peremén végigtologatni a Lemezáru gyár
zsebemben lévő kiváló termékeit: a törpeautót, a piros színű létrás
tűzoltóautót, netán a fehér színű mentőautót. Csak a kedvemre való újság
lapozgatásával voltam elfoglalva. Néztem a kedves Dörmögő Dömötört meg a jópofa
barátait – azóta is hálával gondolok a gyermekszerető emberarcú bácsira.
42.
SZIA, LACI – szamárvezető (1982)
Gyerekkorom be nem teljesült vágya egy
magas szárú Tisza tornacipő volt. Oka, a félszárúnak
majdnem a duplájába került. Munkába álltam.
Ha eleinte nem is kerestem sokat, valamennyi mégis ütötte a markomat.
Döntöttem. A cipőboltba belépve kiderült, hogy csak negyvenkettő és feles méret
kapható belőle. A lábam fél számmal nagyobb. Némi habozás után a kosárba
belekerült a csuka.
Ezzel egy időben kedvet kaptam a kirándulásra.
Fél tucatszor kelhettünk útra a haverral. Dömöstől a Rám-szakadékon át
Dobogókőre nagy kínlódás után felértünk. Gondolkodás nélkül hanyatt vágtuk
magunkat a füvön. A szűk, magas szárú tornacipő addigra cefetül kikezdte a
lábujjamat. A továbbiakban jellemzően lefele kanyargott a turistaút, aközben
egyre reménytelenebb állapotba került a csülköm. Elhaladtunk egy olyan sűrűn
telepített erdő mellett, ahol a fák törzse két méternél nem estek távolabb
egymástól. Tökéletesen zárt a lombkorona. Pár méternél távolabbra nem lehetett belátni. Mélyéből olyan hideg
áramlott ki, hogy az ösvényen állva libabőrössé vált a karom. A
rácsodálkozás után meglódultunk.
Távoli
kutyaugatás jelezte a közelgő települést, Csobánkát. Megérkeztünk a putri
sorra. Két oldalról félelmetesen ócska kalyibák fogtak közre minket. Az egyik
házikó közvetlen közelében lévő két fára zsineget feszítettek ki, azon
száradtak a reggel, teknőben kimosott ruhák. Úgy éreztük, legjobb, ha egyenesen
előre bámulunk, abból nagy baj nem lehet. Így is tettünk. Olykor azért egy-egy
fekete szempár ránk villant.
A tőlem balra
lépkedő haver széles mosoly kíséretében, előttem jobbra elnézve, és kezével
abba az irányba intve, ennyit mondott nyájasan:
– Szia, Laci!
Mivel a
jelenetet nem tudtam hova tenni, én is jobbra tekintettem. Szép szürke házi
szamár állt ott.
Nem csak a
hosszú út porától, hanem a tikkasztó hőségtől is kiszáradt a gigánk. A falu
központjába megérkezve, a tanácsháza és a templom mellett örömmel fedeztük fel
a kocsmát. Szocialista szentháromság. Délidőben, az ivóba belépve, a
kocsmároson kívül csak számba vehetetlen légyre találtunk. A tarisznyákat
ráhajítottuk a magas lábakon álló ivóasztalra, utána a söntéspulthoz léptünk.
Amíg lassan csordogálva csapolódott a két korsó kőbányai világos, maradt időnk
körbe nézni. A kocsmáros mögötti falra rajzlap rajzszegekkel felerősítve. A
haver éles szeme kiszúrta a rajta lévő feliratot: a földre köpni tilos!
A langyos sör
kortyolgatása közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mivel csak a „földre
köpni tilos” tevékenység van tiltva, ezért vajon megengedett-e a falra vagy az
ivócimbora képébe csulázni?
Kiléptünk a
csehóból. Arcunkba tűzött a nap. Oldalsó láb élen araszoltam fel a meredek utcán
a sziklamászók gyakorló helye felé. Egyre lassúbb tempóban közeledtünk a pomázi
HÉV-állomás felé. Mire odaértünk, a zoknim teljesen átázott a vértől,
lábujjamon kilátszott a szín hús. Hazaérve,
gyermekkorom vágyálmát laza mozdulattal a kukába hajítottam.
Nagy szamár
voltam, hogy megvásároltam a lábamra szűk csukát. A haver viszont nem volt nagy
szamár, hogy útközben odaköszönt a négylábú alteregómnak. Én is eléggé
csökönyös vagyok, voltam. Azóta az egyik kedvenc állatom, a házi és a vadszamár
lett.
43.
SEFTELÉS FÉNYÉBEN – hozadék (1992)
Látásvesztésem utáni első kapcsolatom
története:
– Fölöslegessé
vált a fekete-fehér, nagyképernyős televíziónk: el kellene passzolni!
Elraktároztam a
fejemben a barát kérését, pár nappal később felhívtam egy hölgyet, akit jól
ismertem, amíg Zuglóban laktam, ám azóta egyszer sem
beszéltem vele. A készülék hosszasan csengett, majd örömmel üdvözöltük egymást
és rákezdtünk a „no, és veled mi van?” szópartira.
Félóra elteltével a fölöslegessé vált tévét is sikerült szóba hoznom.
– Hát arra
nincs szükségem – jött rövid szünet után a válasz, az eredménytelenül
megakasztott szózuhatag pedig folytatódott. A vége az lett, hogy elhívtam
magamhoz lakásnézőbe és a beszélgetés folytatására.
A hőn várt
találkozás éppen a névnapomra esett. Gyönyörű, napfényes nyári nap kora
délutánja volt. Régi barátokként üdvözöltük egymást. Kedélyesen tereferéltünk
múltról és jelenről. A legapróbb részletekig be kellett számolnom párkereső
próbálkozásaimról. Tetszett neki a módi, nagyokat nevetett rajta. Élveztem a
váratlan sikert, már-már megállíthatatlanul dőlt belőlem a humor. Enni- és
innivaló is került elénk, a pincér szerepét magamra osztottam. Önfeledten
kacarásztunk, mintha gyermekkorunk óta pajtások lennénk. Minden átmenet nélkül
bedobta, hogy valamelyik hétvégén
leruccanhatnánk egy napra a Balatonhoz.
Arra a
kérdésre, hogy mit jelentett nekem több mint két év után friss levegőhöz jutni,
csak annyit felelhetek: mindent! Ráadásul egy kedves, velem a legtermészetesebb
módon viselkedő nővel tarthattam a magyar tengerre. Kézen fogva sétáltunk a
vasútállomástól a partra. Bár a nap tündökölt az égen, de az erős széltől hűvös
volt a levegő. Elsétáltunk a hajóállomásig. Tihanyba váltottunk jegyet, és
rajtunk kívül tán csak a személyzet tartózkodott a motoroson. Úgy gondolom,
mindkettőnkben bujkált némi izgatottság. A hajó kifutott a móló védelme mögül,
a hullámok játszi könnyedséggel kapták a hátukra. A zárt utastérből felmentünk
a fedélzetre. A szél arcunkba vágta a hajó oldalának csapódó hullámok ezerfelé
spriccelő permetét. Hölgyismerősöm két kézzel kapaszkodott a hajó korlátjába.
Szorosan mögé álltam, széleset fogva én is megmarkoltam a rudazatot. Szavakra
nem volt szükség – továbbra is semleges témákról beszélgettünk.
Tihanyban még
nem jártam: nevetgélve másztunk fel a hegyre. Elsétáltunk a közel ezeréves
apátságig. Rövid időre bementünk a templomba, de az üde levegőn mégiscsak
jobban éreztük magunkat. A szél alábbhagyott, az időjárás egyre inkább
emlékeztetett a nyárra. Lementünk a tóhoz, ahol locsogva nyaldosták a hullámok
a kövezett partoldalt. Közelünkben hattyúk úsztak el, és mi andalogva
ballagtunk a kikötő felé. Kezünk lágyan simult egymáséba. Mindez olyan
természetesnek, magától értetődőnek tűnt, mintha az elmúlt két-három évet ebben
a kívánatos létformában éltem volna végig.
A déli part
felé induló hajó legfelső szintjén, a teraszon foglaltunk helyet. A nap égetően
sütött, a tó felett lágy szellő keringett. Félmeztelenre vetkőzve élveztem a
már-már elfeledett gyönyörű természetet. Ujjaink pajkosan játszadoztak
egymással. Ott, a felhőtlen kék ég alatt ismét úgy éreztem magam, mint egykor a
szász-svájci idill oly rég átélt óráiban.
Pár nappal
később ismét találkoztunk, újra nálam. Egymás mellé ültünk a kanapén, kezeink
önálló életet élve kacérkodtak egymással, majd gyengéden átöleltem a vállát,
magamhoz vontam, és mélyen belecsókoltam a nyakába. Ahogy a blúza gombjaihoz
értem, egy karcsú kéz finoman eltolta a kezem. Belenyugvással vettem tudomásul
az elhárító mozdulatot. Pár perc múlva szó nélkül felállt mellőlem, arrébb ment
és leült a fotelba. Némileg elmerenghettem, mert csak akkor eszméltem, amikor
már előttem állt. Önkéntelenül is a csípőjéhez nyúltam: egy szál bugyiban
várakozott előttem.
Úsztunk a
boldogságban – és pár nap múlva a közeli strand medencéjében is. Látásvesztésem
óta először voltam ilyen helyen. Felelevenedtek a gyermekkori emlékek, a való
mégis szebb volt náluk. Úszkálás után barátnőm kifeküdt a medence partjára
napozni, én meg leálltam: hadd lássam, meddig ér a víz? Elúsztam a medence
távoli végébe, pár percet napozgattam, majd hanyatt feküdtem a vízen, és úgy
indultam visszafelé. Egyszer csak nekikoppant a fejem a medence oldalának. A
lábamat már le tudtam tenni, épp a mellemig ért a víz. Óvatosan kinyúltam a
partra, találtam ott egy formás női combot, erotikusan végigsimítottam.
Barátnőm ijedten talpra pattant, majd elnevette magát.
– Honnan
tudtad, hogy én vagyok az?
– Egy olyan
csodálatos nő, mint te, mágnesként vonz magához! – feleltem sanda mosollyal.
44.
NINCS RÁ SZÓ – kontra (2015)
A helyszín egy intézmény. A folyosó
túlsó végéből az étel-ital automatához általános iskolás korú
gyermek érkezett. Pénzecskéjét ügyetlenül kotorta elő, mert az a kezéből
kiesett és elgurult. Leguggolt, tenyerével keresgélte a meglógott érmét.
Türelmesen tette, bízott a szerencséjében, de minden igyekezete ellenére
csalódnia kellett benne. Feladta, és keserű szájízzel indult volna vissza a
folyosóra. A távolból figyelő hölgy utána szólt. Egymás mellett álltak már. A
felnőtt a gyermektől kérdezett valamit. Az automatától hamarosan egy boldog
gyermek távozott, kezében kedvére való falattal. Hogy mi lenne ezen
felháborító? Semmi sem.
A lényeg most
következik.
A lépcsőnél
álló hölgy nem csak a pórul járt gyermek sanyarúságát figyelhette meg, hanem
azt is, amint az intézmény egyik gyengén látó, évtizedek óta megbecsült
alkalmazottja pár méterről látta a gyermek balsorsát, és ahelyett, hogy
segítségére sietett volna, sarkon fordult, és bement a hivatali szobájába. Az
ajtót maga után nesztelenül behúzta.
45.
KOLDUS – morzsák (1978)
Erre a gyakorlatra is igaz lehet, ahány
ember, annyi féle vélemény. Fiatalemberként a Felszabadulás tér környékén járva
gyakran találkoztam az árkádsor alatt egy láb nélküli férfivel. Alsó része
vastag bőrzsákba bújtatva, mindkét kezében egy-egy fogantyúval ellátott
téglatest alakú fémtömb támaszkodásra, melynek segítségével közlekedett. Ettől
az embertől senki nem sajnálta az adományt.
Napjainkban a
Népstadion metróállomás kijáratánál egy mankós ember üldögél a flaszteron,
naphosszat. Előtte egy műanyag tálka, abba várja a jólelkű emberek százasait.
Mikor letelik a koldulás szakmunka ideje, a maga alá húzott lábát kirángatja
hátsója alól, feltápászkodik és a mankót a hóna alá csapva eltűnik az 1-es
villamos megállója felé. Ismeretem szerint az Örs Vezér téren is gyakran
megfordul ilyen céllal.
De létezik
másféle koldus, másféle koldulási technikával, amely szintén erősen megosztó
lehet. Hármasban tértünk be a horányi rév közelében lévő halsütödébe. Ketten az
asztal körül foglaltunk helyet, a csapat harmadik tagja az asztaltól egy olyan
helyen vágta hasra magát, ahonnét szemmel tarthatott engem. Hozzáláttunk a sült
hal elfogyasztásához. A mi gyomrunk nem korgott már, de a vakvezetőé egyre
inkább. Felállt, és az asztalunkat kihagyva a következőhöz sétált. Elővette
legbájosabb tekintetét, a képére odaszínészkedte az éhező etióp kutya
motívumot. Szuggerálva nézte a lakomázó asztaltársaságot, örömmel nyelte le a
falatot. Egy asztallal tovább állt. Ott leült a hátsójára, és folytatódott a
monodráma. Eltelt egy perc, nem érkezett falat, csendben tovább állt. A
következő asztalnál újított, kuncsorgó hangon kért. Ez így folytatódott
mindaddig, amíg megint a mi asztalunk következett volna, amelyet ezúttal is
kihagyott. Újra ott hasalt a magának kiválasztott helyen, elégedetten.
46.
MINDEN JÓ HA A VÉGE JÓ – felismerések (1986)
Buszos kirándulást szerveztem a
munkahelyen. Nem csak a kollégákat kerestem meg, hanem az ott szakmai
gyakorlatukat töltő középiskolásokat is. Megtelt a különjárat. Hogy hova
tartottunk, ki tudja már. Kiszállva a buszból két diáklány került elibém.
Egyikük szerény és csendes teremtés, a másik hivalkodó és nagyszájú. Az utóbbi
lány valamit beszólt nekem. Ugyanabban a pillanatban határozottan helyére tettem.
Lett nagy csend körülöttünk.
Már hazafelé
tartott a társaság. Útközben gondoltam egyet, és a fiatalabb korosztály tagjait
videózásra meghívtam a lakásomra. Elgondolkodtam
a velem konfliktusba került lányon, de hamar rájöttem, neki is ott a
helye. Amikor rákérdeztem, láthatóan zavarba jött, de némi gondolkodási idő
után rábólintott.
A következő
tanévben ezt a lányt egy másik üzletbe osztotta be az osztályfőnök. Amikor első
alkalommal érkezett szakmai gyakorlatra a barátnője, odajött hozzám és átadta a
személyre szóló üzenetet:
– Nagyon
sajnálja a barátnőm, hogy nem találkozhat veled újra, pedig szívesen jönne ide.
A régi dologért utólag elnézést kér. Rendes srácnak tart.
47.
FARKASÉTVÁGY – ínyencek (1980)
A Vérmezővel szemben, a Krisztina körúton 1977 tavaszán nyitott meg a Wernesgrüner söröző. A
szocializmus idején az ilyen márkájú csapolt sört kínáló egységek jelentették a
csúcsminőséget.
Kora délután
hatan tértünk be a sörözőbe. Az első kör terítése után hamarosan üres korsók
várakoztak az asztalon. Feltűnt a pirospozsgás, bajuszos felszolgáló. Hamarosan
indulhatott a következő rendeléssel. Eközben a társaság egyik új arca az
asztalon lévő étlap után nyúlt. Löktük a szót, lazult a társaság. Az újabb
kriglik is kiürültek. Fejünk búbját nem vakartuk sokáig, jöhetett a harmadik
kör.
Eközben
kiderült, hogy kapható kis adag ecetes torma, négy forint harminc fillérért.
– Eszünk egyet,
közösen? – dobtam be a köztudatba.
Harsány röhej
volt a válasz. Mindenki képe ragyogott a várható fejleménytől.
– Figyeljétek a
pincér arcát! Vajon mi fog róla leríni?
Zöld-fehér
kockás inget viselt az alacsony termetű, bajszos felszolgáló. Ahogy érzékeltem
a rendelések teljesítése közben, a söntés pult mögött
lehajolva, alkalmanként bekaphatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát.
Ezúttal kicsit megvárakoztatott minket, de végre-valahára csak megérkezett. A
kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga sör habosodott. Arcát
kétoldalt egy-egy piros folt ékítette, ábrázata erős tompaságba merevedett. A
harmadik kört terítette elénk, ekkor már a pincérnek háttal ülő haver is a
felszolgáló felé fordult. Szemben ültem a főszereplővel.
– Kérek egy
adag kis ecetes tormát!
A bekövetkezett
reakció írásban nem adható vissza hitelesen. Bár
füllel vette az adást a felszolgáló és az orra alatt még el is motyogta a
rendelés tárgyát, de jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem
talál összefüggést a tizennyolc korsó sör és az egy adag kis ecetes torma
között. A padlót fogott agy káosza teljes mértékben lerítt az egyhelyben álló,
de enyhén előre-hátra imbolygó pincérről.
A szürreális történetet megpróbálhatta fejben összerakni. Hosszasan maga
elé meredt.
– Elnézést
kérek, de mit tetszett kérni? – síri hangon.
A rendelés megismétlése
után látványosan megrázta a fejét és továbbra is bambán bámult maga elé. Állt,
csak állt, majd ennyit mondott halkan:
– Furcsa
ízlésük van, de azért hozom!
Sírtunk a
röhögéstől. A szemünkből patakokban ömlött a könny és lassacskán – az én példám
alapján mindenesetre igaz – az oldalamban egyre erősödő szúrást éreztem, amivel
arányosan egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Már komolyan fenyegetett a
fulladás veszélye. Erőnek erejével muszáj volt a velőtrázó hahotát nevetésre
csitítani. Az előttem illatozó krigli sör is segítségemre sietett. Az asztal
körül mindenki vinnyogott, mert azt másnak nem lehet nevezni.
Bőven maradt
idő a csillapodásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét elénk került a
felszolgáló. A kezében lévő kis tányér látványa muris volt. Alig vártuk, hogy
az asztal közepére tegye. Egyre járhatott a gondolatunk, mert
ahogy áldozatára lecsap a mérges kígyó, úgy csaptunk le egyszerre hatan a
kistányér tartalmára. És nyeltük a mennyei mannát!
A pincér
megrökönyödve bámulta a farkasétvágyat!
48.
EZER ARC – megszültem magamnak (2006)
Szívesen veszek részt aktívan vagy
passzívan olyan beszélgetéseken, melyek
elősegítik a széles látókör kialakulását, és a kreatív gondolkodást.
Gondoltam egyet, létrehoztam, szerveztem és vezettem a párbeszéden alapuló Ezer
arc klubot. Alkalmanként jellemzően két vendéget hívtam meg, kétszer másfél óra
időtartamra. Aktuálpolitika és hitbéli vallás témákon kívül bármi más terítékre
kerülhetett. Az eltelt évek során a közönség többször is kicserélődött, néhány
vendéget többször is meghívtam. Nem törekedtem közismert személyek bevonzására,
de belőlük is akadt néhány. Előfordult, hogy az érdekesnek ígérkező témában
meghívott szakember csalódást okozott, máskor a
kevésbé érdekes témában a vendég
sziporkázott. Néhány alkalommal indiszponált voltam, de szerencsére,
ilyenkor a közönség aktív részvételével kisegített a bajból. Talán meglepő, de
a beszélgetéseken úgy szerettem volna részt venni, mint közönség. Ettől
függetlenül nem volt ellenemre a házigazda szerepkör. A tizenegy évadot megélt
klubnak kétszáz vendége volt. A beszélgetések rögzítve lettek. Legtöbben a
halál közeli élethelyzet kontra az ilyen személyek kézírását elemző grafológus
témán voltak, közel ötvenen.
Az első klubra a már nehezen lépcsőző vakvezetővel mentem el,
pergőjének csilingelése hallható a felvételen. Az utolsó klub időpontját
szüleim romló egészségi állapota szabta meg.
49.
HÁZIBULI – tanulságok (1976)
Középiskolások voltunk. Az osztályból
négyen tartottunk egy lányos házhoz. A házigazdává előlépett lány egy évvel
alattunk járt suliba. A szülőktől mentes családi házat hamar birtokba vettük.
Megakadt a szemem egy feltűnően csinos lányon. Ahogy szokták mondani: szem,
száj ingere. Nem teketóriáztam sokat, melléje pártoltam. A szomszédos szobába
mentünk táncolni. Hamarosan érkezett a lassú szám, nem fogtam vissza magam. A
lánynak nem volt ellenére a nyomulás, bár az illendőség kedvéért némi
visszafogottságot kért. Tiszta sor, ennyit én is beáldozhatok a perzselő
hevület oltárán.
Kimelegedtünk az
egymásra találásban. Négyen kimentünk a ház még nem teljesen elkészült emeleti
erkélyére. Bár sötét volt odakint, de észrevettem, hogy az erkély egyik oldalsó
korlátja nem került a helyére. Okát nem tudom megmondani, de a kedvemre való
lány elkezdett hülyéskedni: bohóckodó lépéseket tett
az erkély korlát nélküli széle felé.
– Ne hülyülj, mert a végén még leesel! – szóltam rá határozottan.
De ő csak
nevetett rajta. Tehette mindaddig, amíg a kelleténél eggyel többet nem lépett.
Hárman maradtunk odafent. Gyorsan lenéztem az udvarba. A virágágyásban hason
feküdt. Körülötte karók tömkelege meredt az égnek. Kivert a verejték.
Aki élt és
mozgott a házban, mindenki kisietett a kertbe. Tudott beszélni.
Megkönnyebbültünk. Az egyik karját nagyon fájlalta. Látszott rajta,
eltörhetett. Talpra segítették. Visszamentünk a házba, a buli gellert kapott.
Ekkor az egyik osztálytárs, aki másodmagával szintén kint volt az erkélyen,
jópofaságnak szánva bedobta a köztudatba, hogy a lányt én löktem le az
erkélyről. Köpni, nyelni nem tudtam ettől a vérlázító hazugságtól. A lány erre
fel rám nézett mérgesen, és ő is ráállt erre a szövegre. Ekkorra már én is
kinyitottam a számat és mindkettőjüket a helyére tettem. A többiek csak
kapkodták a fejüket.
Amikor hétfőn
reggel beléptem az osztályba, azzal fogattak a többiek, hogy hallották a nagy
hírt: a csaj nem akart lefeküdni veled, ezért kidobtad az erkélyről! Ezt az
álhírt persze az a fiú terjesztette, aki a bulin is jópofaságnak szánva, ezt a
szöveget lökte. Mérhetetlenül felháborodtam, mert a lány könnyen ott hagyhatta
volna a fogát. Ilyennel nem lehet viccelni. Odaléptem a sráchoz és a többiek
előtt hangosan megfenyegettem:
– ha még
egyszer kiejted a szádon ezt a hazugságot, szétverem a pofádat!
50.
KUTYAHŰSÉG – az örök vadászmezők távolából érkezve (2012)
Álmomban tudtam, hogy álmodom. Ott állt
előttem a vakvezető, Kicsi. Nem értettem a helyzetet, hiszen ő évekkel ezelőtt
az örök vadászmezőkre távozott. Gondoltam megérintem, ezzel bizonyságot
szerezhetek. Megtettem, elkezdtem kételkedni. Szőrének érintése ékes
bizonyítékává vált valós létezésének. Valamennyi kétely mégis csak maradt
bennem, de egyre jobban megörültem a testet öltött német juhásznak. Akkor mégis
csak az volt az álom, hogy ő már nem él. Ebben maradtam magammal.
A reggeli
ébredés után az álomból való eszmélés lelkileg agyoncsapott. Piszkosul átverve
éreztem magam, és minő ostobaság, ezért Kicsire haragudtam. Fokozatosan
kitisztultak a gondolataim. Elkezdtem az álom értelmén gondolkodni.
Valószínűleg az téveszthetett meg, hogy az álom kutyasimogatós fázisában
kezemmel az ágy mellett, a falon lévő gyapjú faliszőnyeget megérinthettem, ez
az érzés csalt meg. Hamar rájöttem, ez tiszta hülyeség, mert a vakvezetővel
eltöltött tíz év alatt számtalanszor megsimogattam, tehát ez az érzés azóta elvitathatatlan részemmé vált: az agy a kutya
érintésének érzetét, szagát és hangját bármikor képes élethűen felidézni.
Eszembe jutott, milyen boldog voltam álmomban, amikor az álmot valóságnak
hittem. Igen, ez az érzés volt az álom igazi értelme, mely a tízéves gazdag és
színes közös múlt összegződéseként, jelképes glóriát kanyarított Kicsi feje
fölé.
51.
EGY SIMA EGY FORDÍTOTT – bumeráng (1972)
Amikor szüleimmel beköltöztünk az összkomfortos
lakásba, kiderült, hogy apukám egyik volt katonatársa is ugyanabban a
lépcsőházban kapott lakást, családostól. Nekik is volt egy fiuk, nálam négy
esztendővel idősebb. A lakótelepi focipályán két kapuztunk. Az egyik lövésem
kissé a „pipa” fölé ment a dróthálóra, de ezt a fiú gólként jelezte vissza.
Mivel szerintem nem volt gól, ezért kitartottam az igazam mellett. Teljesen értetlenül álltam az egyre idegesebb
sporttárs viselkedése előtt, ami tettlegességig fajult, mert az úgynevezett szemtelenségért pofonvágott. Lenyeltem
a békát.
Évekkel később
a lakótárs fiú középiskolai osztálytársával együtt feljöttek hozzánk. Üzletelés
volt a cél: házi készítésű hangfal, fali naptár félmeztelen női fotókkal és
pénz. Úgy vettem ki szavaikból, hogy jól jártak a frissiben megkötött üzlettel.
Sok-sok évvel
később a következő jutott a tudomásomra. Az egykori lakótárs fiú hitelből
autószalont nyitott. A már szóba hozott barátja – a legjobb barátja – vezető
beosztásban dolgozott nála. A rendszerváltás után mindenki odavolt a nyugati
autókért. Beigazolódni látszott a vállalkozás sikeressége. A banánhéj nem volt
betervezve, nem szatócsboltot nyitott. Történt, az alkalmazottak szóltak a
tulajdonosnak, hogy a legjobb barátja az autók tankjából a benzin
jelentős részét gumicsővel leszívja. Utánanézett a dolognak. Az állítás
beigazolódott. Gyors döntést hozott az engem egykor pofonvágó fiú, azonnali
hatállyal kirúgta az enyveskezűt.
Hamarosan új
szelek fújtak az autószalon körül. A hitelből és bérelt területre felépített cégre
telephelyfelmondást jelentett be az arra illetékes hatóság. A cégvezető hiába
szaladgált fűtől fától a vargáig, a telephelyet a
talajszintig el kellett bontania – a jelképes pofonért így vágott vissza a volt
barát.
52.
ILYEN NINCS – szőke (2013)
Vége felé közeledett a Magyarországi
8-as országjáró gyalogos túra. A fővárosból Debrecenbe megérkező vonatról
legalább négyen leszálltunk. Mivel a csatlakozás indulásáig volt néhány perc, a
párom és a nálunk idősebb férfi túratárs mosdó után néztek. A szemüveges
barátommal ott várakoztunk a hamarosan kigördülő szerelvény mellett.
– Meddig várunk
rájuk?
– Indulás előtt
két perccel felszállunk!
Tény, hogy a
megjelölt időpont előtt negyed perccel megérkezett Kati, a negyedik társ
lemaradt. Már öt perce kattogott alattunk a vonat kereke, amikor telefonon
bejelentkezett a pórul járt férfi:
– Hol vagytok,
mert nem látom a vonatot!
Nagy derültség
után megszületett a haditerv. A túratársnak kapóra jött egy intercity, amivel
Nyíregyházára tarthatott, ott várt rá egy csatlakozás arrafelé, amerre
gyalogosan fogunk tartani.
Másfél órával
később leszálltunk Mátészalkán, ahol egy pékbolt meglátogatása után megkerestük
az előzetesen kinézett jelzetlen nyomvonal kezdetét. Két óra hosszat jártuk a
tájat, amelyről semmi érdemleges nem jut eszembe. Első említésre méltó hely a vasúti átjáró, melyen áthaladva lebatyuztunk.
A szemüveges haver ránézett a GPS-re, és már mondta is:
– Az előző
állomásról most indult ki az a vonat, amellyel a „szőke” kolléga érkezik.
Előkerült a mobil,
összejött a kapcsolat, és már készülődött a leszálláshoz a túratárs. Orrunk
előtt elhúzott a vonat, kilométerrel távolabb lefékezett. Elveszett társunk tíz
perc múlva ismét ott vigyorgott közöttünk. Csak úgy dőlt belőlünk a nevetés!
Alsó tagozat, harmadik vagy negyedik
osztály. Azért tudom ezt ilyen pontosan, illetve pontatlanul, mert ezen a két
évfolyamon már a harmadik tanító néni okított minket. Ő pozitívan állt hozzánk,
feljavult az osztályátlag, megkedveltük. Legjobb tudása szerint szolgálta a
javunkat.
Azon a bizonyos
tanórán is nagy hevülettel rajzolt a táblára valamit. Csendesen figyeltünk, de
egy ellenállhatatlan varázslat elvonta a figyelmünket. Eleinte csak az ablak
mellett ülő gyerekek fordultak az utca irányába, később már az egész osztály.
Olyan csendes áhítattal bámultunk kifelé, hogy feltűnt a csupa szív
pedagógusnak. A táblától elfordulva ránk nézett, majd az ablak felé tekintett.
– Vége van az
órának, gyerekek! – mondta, bár alig a felénél tarthattunk. – Álljatok fel,
vegyétek magatokra a kabátot, nyissátok ki az ablakokat és nézzétek a hóesést!
Középiskola, harmadikosok lehettünk.
Vége lett az órának, amikor váratlanul elkezdődött az ipari méretű havazás.
Negyed óra alatt tíz centi hó hullott, fehérbe öltözött az utca. Becsöngettek.
Az osztályterembe belépett a matektanárt fél éven át helyettesítő, a Dolgozók
Esti Szakiskolájának igazgatója, Zoli bácsi. Már az első percben felhívtuk az
emberarcú pedagógus figyelmét a bekövetkezett időjárási változásra. Precíz,
megtámadhatatlan logikával alátámasztottuk, hogy ilyen körülmények között nem
lehet a számok bonyolult világára összpontosítani. Érvünk hatott.
– Amennyiben
megígéritek, hogy a következő órán képesek lesztek kétórai tananyag figyelmes
elsajátítására, akkor máris indulhatunk az utcára!
Heves hócsata
vette kezdetét matek óra címszó alatt. Mi, fiúk elsősorban a lányokat
tiszteltük meg a repülő hólabdákkal, de hamarosan a lányok között vigyorgó Zoli
bácsi került célkeresztbe. A pedagógus vette a lapot és már indult is fel a jól
fűtött tanáriba. Néhány osztályterem ablaka mögül felsejlett egy-két diák
csodálkozó arca, de nekik be kellett érniük az órarendben foglaltakkal.
Elérkezett a
következő matek óra ideje. Zoli bácsi előre figyelmeztetett minket ígéretünkre.
Mi rábólintottunk. Óra közben egy-két diáktárs megfeledkezett a
jólneveltségről. Ilyenkor olyan keményen lépett fel velük szemben az osztály
többi tagja, hogy utána már mukkanni sem mertek. Mint a kisangyalok, úgy ittuk
a pedagógus szavát. Még nem csengettek ki, mikorra a két órára való tananyagot
leadta Zoli bácsi. Arcáról némi megilletődöttség volt leolvasható.
– Nem gondoltam
volna rólatok, hogy ilyen fegyelmezettek lesztek!
A harsány
válasz ekként hangzott kórusban:
– A
becsületszó, az becsületszó!
Életem egyik legnagyobb tettének
tartom, hogy nem látva kitaláltam és megvalósítottam a teljesen önálló futást.
Igaz, ehhez a nappali menetrend szerint elsőnek induló buszra kellett
felszállni, a későbbiekben a fél négyes éjszakai járatra. Oka rém egyszerű.
Nekem olyan korán kellett a Margitszigetre kiérni, hogy a futás befejezéséig
alig legyen kint valaki. A Nagyréten róttam a száztíz méteres köröket. Egy
kihegyezett végű acélrudat leszúrtam a földbe, annak körbeforgó tetejébe
zsinórt fűztem, a kifeszített madzag végét fogva, köröket futottam. Egyik
alkalommal, röviddel az edzés megkezdése után, szakadni kezdett a hó. Mivel
akkoriban tizenegy vagy tizenhét kilométer volt a jellemzően bevállalt táv,
ezért száz vagy százötvenöt kört kellett teljesíteni. A hó egyre vastagabban
takarta a füvet. Én ekkor olyan boldog voltam, hogy azt nem lehet elmondani. Az
járt a fejemben, hogy nem látva, a saját bátorságomnak és kitartásomnak
köszönhetően olyan élményben részesülhettem, amelyet a hozzám hasonló élethelyzetben
lévő emberek egyike sem tapasztalhat meg. Mire a táv végére értem legalább húsz
centi vastag havat tapostam. Néhány kört lazítás céljából sétáltam, utána
odamentem a földön heverő dzsekihez – a pontos helyet a bekapcsolt helyzetjelző
jelezte –, és a ruhát takaró nejlonzsákról lesöpörtem a havat.
Témazárásnak, életem végéig
elgondolkodtató tanulsággal szolgáló esetről emlékezem meg. A „Téli só út”
teljesítménytúrára a látássérültek sportját összefogó LÁSS egyesület másodlagos
szervezésében közel tucatnyi látássérült is érkezett. A kísérőket előzetesen
összeszervezték. A Keleti pályaudvaron volt a találkozó. A szépséghiba
mindössze annyi volt, hogy a jelzett napra az
Országos Katasztrófa Védelmi Hatóság az ország egész területére
narancsszínű riasztást adott ki. Hatalmas méretű országos havazás, napközben
mínusz tíz Celsius fok alatti hőmérséklet és viharos erejű északnyugati szél. A
betemetett közutak, a hófúvások és a kiszámíthatatlan viszonyok miatt minden
honpolgárt arra kértek, hogy lehetőség szerint ne menjenek ki az utcára. A
vonat pedig elindult, többek között velünk, a látó és nem látó turistákkal.
A résztvevők
húsz- és harminc kilométeres távok között választhattak. A nem látó indulók
felemásképet mutattak. Akadtak közöttünk futók és túrázók, de olyanok is, akik
csak elvétve vettek részt sporttevékenységen. A ruházatunk is vegyes képet
mutatott. Volt közöttünk olyan, aki alacsony sarkú mokaszinben érkezett,
másvalaki félcipőbe bújtatta a lábát, egy-két esetben alulöltözöttség is
megfigyelhető volt. Akadt vakvezetővel érkező is. Mindezen elgondolkodva, én
nem ajánlottam volna számukra a teljesítménytúrán való részvételt, ha mégis,
csak a rövidebb távon. Ezzel szemben – mint utólag kiderült – mindegyikük a
hosszabb távot választotta. Ezzel nagy kockázatot vállalt fel a főszervező, de
a másodlagos is.
Ekkorra már
tizennégy éve túráztam, mégis ez a teljesítménytúra jelentette a legnagyobb
kihívást. A megállás nélkül szakadó hó, az út során folyamatosan süvítő
hatvanas szél, és a határban legalább mínusz tizenöt Celsius fok, több mint
kegyetlen volt. A fejemet két vastag kötött sapka és egy kapucni védte az
elemektől. Idővel a bal oldali ruhatakarót vastag jégpáncél fedte, amelynek
jótékony hatására arcomat nem érhette a metsző északi szél. Lábamon téli
túrabakancs, testemet is megfelelő rétegű és meleg holmi fedte, de egy-két percnél tovább még így sem volt ajánlatos
megállni. Szaporán szedtük a lábunkat, mert a testnek szüksége volt a
folyamatos hő utánpótlásra. Én a párommal tartottam, a szemüveges barátom egy
fiatalembert kapott társnak. Nem is volt baj mindaddig, amíg a kissé mögöttünk
haladó páros meg nem állt a beláthatatlan határ közepén. Ezt ugyan észleltük,
de egyéb módon nem tudtunk kapcsolatba kerülni velük. Ötven méter lehetett a
távolság közöttünk. Vártunk öt percet, de mivel nem mozdultak, kénytelenek
voltunk továbbindulni. Előttünk, alig észrevehető méretben, valaki szaporázott, őt próbáltuk követni. Mint később a
célban kiderült, a szemüveges barátom társa cukorbeteg volt – amiről
persze mit sem szólt a nagy okos fejével –, és menet közben leesett a vércukra.
A barátomnál szerencsére volt életmentő csokoládé. A többi látássérült
mögöttünk taposta a havat, ezért róluk semmilyen információm nem volt. Csak
később tudtam meg, hogy mindegyikőjük célba ért – a szolnoki vasútállomás
mellett lévő kocsmában.
Visszatérve a
hómezőre, párommal eszeveszett tempóban haladtunk a távolban előttünk
fel-felsejlő túrázó után, mert fogalmunk nem
volt róla, merre van a cél. Szakadt rólunk a verejték, de megérte. Egyre
jobban megközelítettük. Már felsejlett a város szélén lévő ipartelepek sora,
amikor futásra kényszerültünk. Az utcák labirintusában könnyen szem elől
téveszthettük volna, és a teljesen kihalt városban nem lett volna kitől
megkérdezni a vasútállomás irányát. Az utolsó pillanatban értük utol a férfit.
Onnantól kezdve már hármasban folytattuk az utat. Célba érkezéskor mínusz
tizenkét Celsius fokot mutatott a hőmérő. A pályaudvar teljesen kihalt,
Szolnokról Budapestre óránként csak egy szerelvény közlekedett. Rajtunk,
túrázókon kívül, más nem volt rajta.
54.
KETTÉTÖRT KARRIER – banánhéj (1983)
Második munkahelyemen nem sokkal azután vettem fel a munkát, hogy megtörtént az újonnan nyíló
lakótelepi élelmiszer áruház műszaki átadása. Az első hónap a főnökkel közösen
telt el. Később, ahogy teljessé vált az egység műszaki parkja, és az első
szállítmányokkal megkezdődhetett az árufeltöltés, egyre több kolléga
csatlakozott hozzánk. Elérkezett a megnyitás ünnepélyes pillanata.
Az áruház
igazgató ötvenes éveinek elején járó férfi. Szája széle kissé elferdülve,
idegzsába húzta. Régi motorosnak számított a cégnél, igaz, addig
mint helyettes tette a dolgát. Éveinek számát alapul véve, szakmailag
felkészültnek kellett lennie. Túl lehettünk a második leltáron is.
Úgy hozta a
sors, hogy ő vette át a Ceglédi Füszért rolly kocsis szállítmányát. Mindegyik
számlára bélyeget adott. Másnap ismét megjelent a cég IFA típusú ponyvás
teherautója – ekkor én is jelen voltam. A szállítók láttán zavarttá vált a
főnök arca.
– Tegnap minden árut átvettem – jelentette ki határozottan.
A szállítók
egyre jobban erősködtek, hogy előzőnap néhány rolly kocsi nem fért fel, azt
hozták meg most. A főnök feje ekkorra már vörösen izzott: a szállítókat
megpróbálta enyhe erőszakkal távozásra bírni. Eközben az iroda előtt
véletlenszerűen összeverődtek a helyettesek. Az egyik szállító elismerően
megjegyezte, hogy mennyire megbízott bennük a főnök. Megdöbbenve álltunk a
fejlemény előtt. A lemaradt árut hátrahagyva hamarosan távoztak a becsületes
fuvarozók.
Vérvörös arccal
és porig megalázott ember képével tekintett ránk a főnök. Szó nélkül
beviharzott az irodába, magára csukta az ajtót, egész nap nem láttuk. Ettől a
naptól kezdve italra adta a fejét. Tette magában, tette a rá kapható
helyettessel, tette a rá kapható segédmunkással. Emberileg teljesen
összeomlott. Minden egyes nap egy újabb szög volt a szakmai koporsójában.
Hamarosan gondok akadtak a látásommal, emiatt ide többé nem tértem vissza
dolgozni.
Másfél év után
újra munkába álltam a vállalatnál. A céges híradó szájhagyomány útján terjedő
változatából megtudtam, hogy gyakran tajtrészegre itta magát. Az egyik tivornya
után kiment az eladótérbe, ahol az első helyettes fejét leordította. Aközben
tobzódó szájából kirepült a protézis, mely a földön landolt. A zsúfolt
eladótérben mindenki elképedt. Észbe kaphatott, zsebre vágta a protkót, és
visszament az irodába. Ezek után az első helyettes eléje tette a kulcsot, de a
boltvezető maradásra kérlelte. Aztán elérkezett az idő a nyugdíjba vonulására.
Átadó leltárra került sor. A nagyfőnök az égegyadta világon semmit nem tett ezalatt, a végén úgy ment ki a boltból, hogy nem köszönt el
senkitől sem.
55.
CSEPELLEL VÍZÉRT – tevékenység (2012)
Amikor 2005 körül harmadmagammal útra
keltünk a pár hete átadott Északi-zöld turistaút végigjárására, és megérkeztünk
az égerszögi turistaházhoz, a közelében várakozó ütött-kopott Csepel teherautó
végigsimításakor nem gondoltam volna, hogy évekkel később kezemben mikrofonnal
utasa leszek. Ennek első előszele 2010-ben csapott meg, amikor páromat Borsodba
csábítottam év végi természetjárásra. Miskolcon még sötétszürke volt a táj, de
mire Perkupán leszálltunk a vonatról, húsz centi vastag hótakaró fedte a tájat.
A távoli falucska felé kanyargó alsórendű közút szélében az előző napi esőtől
nedvessé váló fák törzsén megtapadt a hulló fehér csillám. A légkábel
látványosan megsüllyedt. Kati természethez vonzódó kedvét még a hajnali mínusz
huszonkét Celsius fok fogvacogtató hidege sem volt képes elvenni, de még a
konyhaajtó belső üvegén éjszaka megrajzolódott jégvirág kompozíció sem. Ilyen
kedvére való fogadtatás után nem csoda, hogy azóta
minden évben visszavágyik az Aggteleki-karsztra.
Ismét útra
keltünk, de már mindketten tudtuk, hova tartunk. Hogy, hogy nem, de az egyik
túrán belebotlottunk az előzőekben már szóba hozott Csepel teherautóba:
halovány sejtésem támadt ekkor. A környezet párom általi szóbeli lefestése
közben rájöttem, hogy évekkel ezelőtt már megbabusgattam ezt a matuzsálemet.
Ezután éveken át ebben a turistaházban húztuk meg magunkat: a legközelebbi
falutól két kilométerre az erdő mélyén.
A Magyar
Néphadseregtől kiszuperált ócskavas a szakértő gondnokra volt bízva, amellyel a
közeli faluból alkalmanként három köbméter vizet szállított a turistaház
részére. Eme szükségszerűvé váló útjaira annak ellenére is többször elkísértem,
hogy a muzeális jármű fékje nem fogott: a településre levezető szerpentines
földutat vastag törzsű fák szegélyezik.
56.
SZEMÉRMETLEN CSALÓ – alkalom szülte (1968)
A szemérmetlen csaló egy alsó tagozatos
szemüveges kisfiú. Tudom róla, hogy keményen készült a soron következő
környezetismeret órára, mert az egész órai szóbeli számonkérés eredménye
meghatározó jelentőségű lesz az év végi bizonyítványba kerülő osztályzatra. Fejébe
szuszakolta a sokféle zöldségféléről írott tudományt, de egyben remélte is,
elkerüli a számonkérést. Másként lett.
A padsorok
felől szemlélve a feleltetést: a tanári asztaltól balra állt a hamarosan
tudásáról számot adó egyik gyerkőc, jobb oldalra az utána következő szemüveges
kisfiú került. A feleltetés technikai újítása volt, hogy a kihívott gyereknek a
tanári asztalon lévő cetlikből egyet el kellett vennie, és a rajta lévő
kérdésre kellett felelnie. Amíg a másik osztálytárs számot adott a tudásáról,
addig az utána következő összeszedhette a gondolatát.
A szemüveges
kisfiú kezében már ott volt a papíros. Elolvasta a kérdést, ráncba szaladt
csöppnyi homloka. Eközben a tanító néni a tőle jobbra álló gyermekre figyelt. A
szemüveges kisfiú a kezében tartott papírost szépen összehajtotta, visszatette
a tanári asztalra, és másikat húzott. Széthajtotta a lapot. Figyelmesen
elolvasta a kérdést, és felragyogott az arca. Helyére mehetett a tudásáról
számot adott diáktárs, és bíztatóan nézett hősünkre a pedagógus. A burgonyáról
kellett szakértőként beszámolnia. Tudását meggyőzően vezette elő, a tananyag
felénél szerencséjére a tanító néni félbeszakította, piros ötössel küldte a
helyére. Jól látszott rajta, mennyire örül a sikernek. A lelke legmélyén
viszont tudta, ez az ötös, nem az az ötös!
Hét év kihagyás után felkerestem a
szemklinika járóbeteg rendelését. A kilenchónapos korom óta engem kezelő orvos
időközben elhunyt. Fiatal doktornő hívott be a vizsgálóba. A magas szemnyomás
miatt javasolta, új szemcseppre való átállítás miatt, pár napra feküdjek be a
klinikára. Az általa nagyra tartott adjunktust figyelmembe ajánlotta.
Egy hónap múlva
úgy is lett, de nem kerülhettem a javasolt orvos keze alá, mert szabadságon
volt. Teltek-múltak a napok, de a magas szemnyomást az új szemcsepp nem volt
képes kordában tartani. Szike alá kerültem. A lábadozás harmadik napjának délutánján a folyosón hármasban beszélgettünk. Olyan érzetem
támadt, mintha a bal szemem előtt elmászott volna egy pók: tizenegy óra
irányából félig lefelé jobbra megjelent egy sötét csík. Eddig nem tapasztalt,
vizuálisan érdekes jelenség volt. Megmozdítottam a fejemet, a vonal kissé
szétterült. Érkezett a kezelőorvos, jeleztem a látásromlást. Ő ahelyett, hogy
réslámpával átvilágította volna a törőközeget, ránézett a szememre, és az okot
a szem erős vérerességében, valamint az operáció utóhatásában vélte megtalálni.
Péntek estétől
vasárnap késő délutánig a folyamatosan romló látást hiába jeleztem a nővéreknek
és az ügyeletes orvosoknak, nem kerültem a réslámpához, hogy átvilágítsák a
törőközeget. Ez csak vasárnap este történt meg. A vizsgálat során felszisszent
a doktornő, ebből nagy bajra következtettem. Összefoglalva ismertette a kór
okát, és adott egy vérzéscsillapító injekciót.
Hogy a
kezelőorvosom mit kaphatott az engem operáló professzortól, nem nehéz
kitalálni. Annyit javasoltak a viziten, hogy magas párnán aludjak, így az
üvegtestbe belefolyt vér könnyebben felszívódhat: sima parasztvakítás. Mivel a
jobb szememmel ekkor már csak fényt láttam, lényegében elvesztettem a
látásomat. Huszonöt voltam ekkor, a nagybetűs élet elején. Hónapokig abban az
elviselhetetlen tudati állapotban léteztem, hogy ez a megmásíthatatlan vég. Az
egyik ebéd után szerencsére kibotorkáltam a lépcsőházba fejet szellőztetni. A
női osztályról alapos körültekintés után hangtalanul mellém osont a nekem
szemcsepp átállítást javasoló doktornő. Suttogva közölte, hogy tud a sajnálatos
esetről, de van egy betege, akivel ugyanez történt, őt Kölnben megoperálták, és
azóta lát. Figyelmeztetett, a szememet egy éven belül
meg kell műttetni, mert addigra elszervül a vér, akkor már késő. Sok szerencsét
kívánt hozzá, és amilyen rejtőzködve érkezett, ugyanúgy távozott.
Felébredt
bennünk a remény. Bár édesanyám közölte a professzorral, hogy a Német
Szövetségi Köztársaságban ezt a problémát műtéttel képesek száz százalékosan
orvosolni, de ő egyfolytában a debreceni
kolléga barátját javasolta, hogy ott már próbálkoznak ilyen műtéttel.
Ugyan tisztában volt a korrekt műtét hiányában bekövetkező végleges
látásvesztéssel, mégis inkább kísérleti nyúl szerepkörre kárhoztatott volna. El
lehet képzelni, milyen állapotba került anyukám. Végső kétségbeesésében
felkereste az Egészségügyi minisztériumot. Emberarcú hivatalnokra
talált, ugyanis a klinika igazgatójával
közölte, hogy a minisztérium teljes körű anyagi támogatásával NSZK-ban
operáltasson meg. A bevérzés után kilenc hónappal keltünk útra az édesanyámmal
Lépjünk be a
müncheni szemészeti klinika műtőjébe: a műtőasztalon elaltatva fekszem, bő két
órát fog igénybe venni a fejlett
műszerezettséget igénylő beavatkozás. A szem belseje, az üvegtest,
telefolyt vérrel, azt onnan a következőképpen távolították el: három nyílást
vágtak rajta lézerrel. Az egyiken hígítás céljából folyadékot töltöttek bele, a
középső résen át a szem belsejében lévő sűrű vérömlenyt robotszikével
felaprították, a harmadik nyíláson át kiszivattyúzták.
Ilyenképpen távolították el az önfelszívódásra képtelenné vált véres
masszát. A törőközegen újra keresztül juthatott a
pupillán át érkező fény, mely már akadálytalanul eljuthatott a látóideghez. Az
ingerület az agy látóközpontjában képpé áll össze.
Másnap
reménykedve vártam a fejleményeket: vajon fogok-e látni? Szememről levették a kötést,
a pupillán át fény ömlött a látóidegre, de bár ültem, de még így is majdnem
lefordultam a székről. Miért? Sokkhatás ért. Amit és ahogyan láttam, attól
hirtelenjében elöntött a forróság, teljesen leizzadtam és rosszullét
környékezett. Addig nem láttam olyan formán,
ahogyan ott a kezelőben. Erős ködszerű környezetben láttam a szobát. Az
előttem lévő nővér teste hullámozva mozgott előttem. Az orvosi szerek
tárolására használt szekrény egyik oldala sem volt egyenes, az is intenzíven
hullámzott. Ami a legmeglepőbb volt, ahogy megmozdítottam a fejemet, a szemem
felső részében apró hullámocskák kergették egymást. Huszonöt év stabil látás
után olyan képpel találkozott az agyam, melyet nem volt képes értelmezni,
legalábbis az első időszakban. Borzasztó érzés! Vajon miért láttam ilyen
faramucin? A műtét során a szem belsejét nem töltötték fel teljesen
folyadékkal, mert ezt rábízták a szervezetre. Ez így helyes, de talán érdemes
lett volna előzetesen szólni, mire számítsak. Három-négy nap alatt a szem
belseje teljesen feltöltődött folyadékkal, visszaállt a megszokott régi rend. A
szemcsepp átállítást javasló doktornőt a későbbiekben megkerestem, megköszöntem
a további tanácsát, emberségét.
58.
AUGUSZTUS 20. – évek terhe (1972)
A lakóház hátsó frontja mögé bekanyarodott
a szirénázva érkező mentőautó. Kisiettem a porolóra, ahonnét balra tekintve
embertömeget láttam. Lementem szétnézni. Az úttesten nő feküdt hason. Koponyája
szétloccsanva. A hatodik vagy hetedik emeleten lakott. A kapualjban állt a
férje és a hófehér hajú felsős fia. A konyhaablakon eshetett ki az asszony –
járt szájról szájra. Mivel a mentősöknek nem volt további feladata, elmentek. A
rendőrök sokáig jegyzeteltek. A tömeg lassacskán szétszéledt.
Évtizedekkel
később mélyebben megismerhettem az eset hátterét. A nagyszobában a televíziót
nézte apa és fia. A férfi felállt, kiment a szobából, az ajtót maga után
behúzta. A felesége a konyhában széken állva a beépített szekrény felső polcára
tehetett éppen valamit. Melléje lépett a férj, és kilökte őt a nyitott ablakon.
Utána halkan betért a fürdőszobába, alibiből lehúzta a vizet, majd visszaült a
fia mellé tévézni. A szomszédok csöngetésére nyitott ajtót és hallgatta, amit a
tudtára adtak. A rendőrségi nyomozás nem állapította meg a férj tevőleges
érintettségét az ügyben. Az viszont egyáltalán nem elhanyagolható momentum,
hogy a férj barátnője előrehaladott állapotban volt. Amikor a fehér hajú fiú
nagykorú lett, előhozta a múltat az apja előtt:
– Tudom, hogy
gyilkos vagy! Amennyiben nem mész el innen véglegesen, és nem lépsz ki az
életemből, elmegyek a rendőrségre, feljelentelek! – erre nem lett szükség.
Vajon azóta hányszor riadhatott fel szembesítő álmából a volt
férj?!
Vajon mit
élhetett át a nagykorúság eléréséig a fiú?!
59.
ANGYALFÖLD – múltidézés (2017)
Az élet fontos kelléke a
visszaemlékezés. Nem Angyalföldön születtem, de félévesen a Kender Juta gyár
óvodásaként debütálhattam, így fiatalon megismerkedhettem a Váci úttal, mi
több, láthattam, ahogyan építik azt a házat, melyben ma is lakom. Itt jártam ki
két iskolában az általánost, a nyolcvanas évek közepén itt kaptam átmeneti
lakást a tanácstól. Másfél évig laktam Zuglóban, azóta ismét Angyalföldön
telnek a napjaim.
A saját
emlékeimen túl, az ötvenes éveim vége felé közeledve, a kerület története is
egyre jobban elkezdett érdekelni. Digitális tartalom létrehozásába kezdtem. A
terület aktuális közigazgatási határát vettem alapnak, amelyben már nem
szerepelt a Margitsziget. Nem csak a neten kutakodtam, több digitalizált
kötetet is elolvastam róla. Az információk elhelyezése a kerület térképe, utca
és házszám alapján került rögzítésre. Talán meglepő, de a második világháború
után a mai kerület területének jelentős része grund formájában parlagon hevert.
Nem csak a jelen kor tömegközlekedése szerepel a digitális térképen, hanem a kerület közlekedési múltja is: nem megfeledkezve a körvasút
Angyalföldet érintő szakaszáról sem. A legrégebbi bizonyított emlék az i. e. 8.
századból származó nemesfém lelet. Az Árpád híd közelében az ókori rómaiak a
Dunába cölöphidat vertek. Az Árpád híd és a Duna Pláza között a középkorban
rövid ideig pár házból álló település húzódott. Az Elektromos sporttelep
futballpálya nézőközönsége olykor a húszezer főt is meghaladta.
A digitális
térkép elkészítésében a szemüveges barátom lett a segítségemre, a fotókat egy
ismerős hozta. Mindkettőjüktől odaadó munkát igényelt a rájuk testált feladat.
Nekem tizenegy hónapba került, melynek minden percét élveztem: újabb tartalom a
hangalapú kulturális honlapon.
60.
PÉKLÁDA – nyiladozó értelem (1979)
Kereskedőnek tanultam. Hazudnék, ha
egyszerű szakmának állítanám be, de folyamatosan törekedtem a felsülésmentes
gyakorlati elsajátításra. Az iskolaszagú felnőttség az első években mentségül
szolgálhatott volna, de nem lett rá szükség. Ám vajon mi van akkor, ha
arcpirítóan megbukik egy ötvenes csúcsvezető Kelenvölgyben? Az egyik boltot
áruforgalmi-ügyintézőként ellenőriztem. A szerény forgalmú közúton az üzlet
előtt leparkolt egy fekete Volga. Két férfi szállt ki belőle, a bolthoz tartozó
udvar hátsó részébe távoztak önhatalmúlag. Negyed óra elteltével a
vállalatigazgató és kísérője beléptek az üzletbe. Mindig vörös volt a diri feje
– korántsem a számára kötelező pártkönyv elvszerű visszatükröződésétől, hanem a
munkaidőben fogyasztott alkoholtól. Mikor felismert, megkért, hogy egy percre
tartsak velük a hátsó udvarba. Megálltunk a felhalmozott műanyag ládáknál.
– Mit keres itt
ennyi pékláda? – kérdezte tompa határozottsággal a vállalat igazgatója.
Köpni-nyelni
nem tudtam a meglepetéstől. Visszagyűrtem magamba a feltörő nevetést, és
visszafogottan ennyit mondtam:
– Ezek itt százhuszonöt forintos műanyag zöldséges ládák.
Az igazgató és
a fullajtár szó nélkül sarkon fordult, beültek a fekete Volgába és kámforrá
váltak.
Kövessük őket,
és térjünk be mi is a vállalat központjába. Az igazgató feje mindig vörös volt,
ami némileg élénkebbé tette az amúgy teljesen bárgyú képét. Valaki felemelte
ebbe a pozícióba, amelynek nem volt képes még a legalapvetőbb szinten sem
megfelelni: életre szólóan emberronccsá vált.
Karakán fickó
volt a vállalat szakszervezeti vezetője. A munkaidőben részeg dirit meg akarta
szondáztatni, melyre a csúcsvezető nem volt
hajlandó. Bátor cselekedet volt a szakszervezetistől. Balhé lett belőle.
Az igazgató maradhatott, a szakszervezeti vezetőt kiemelték, a kerületi vagy az
országos központba áthelyezték. A
megüresedett bizalmi állás remekül jött egy volt intéző kollégának, aki
egy évig a hálózatban boltvezető-helyettesként dolgozott, de a hatalmas
leltárhiány miatt ejtőernyőssé vált. Szakszervezeti vezetőből idővel
kereskedelmi igazgatóvá felbuktatták. Független hírforrásom szerint ekkor már ő
sem vetette meg a piát – munkaköri feladatához nem értett.
61.
ALAPÉLMÉNY – előtanulmány (1968)
Alsós lehettem. A vakáció szabadidős
ruházata megegyezett a fiús tornazsák kisdobos szellemiségű tartalmával: fekete
színű tornanadrág, fehér trikó, tornacipő. Csontsovány testem és pipaszár lábam
barna, ahogy az ilyen gatyarohasztó évszakban elvárható.
Arra lettem
figyelmes, hogy a járdán velem szembe jön egy szokatlanul kinéző és viselkedő
bácsi. A kánikulában hosszú ujjú begombolt ing takarta felső testét, hosszú
pantallót viselt, zokniba bújtatott lába zárt cipőben. Arca hófehér, kezében
fehér bot, melyet jobbra-balra lengetett maga előtt.
Kővé dermedten megálltam. Alaposan szemügyre vettem. Miután
kibámészkodtam magam, nagy csodálkozva mentem a dolgomra, játszani.
Hazaérve
eszembe jutott az életidegen látvány, és elmeséltem anyukámnak.
– Egy vakot
láttál – kaptam magyarázatnak.
62.
BETELJESÜLÉS – közel tíz év kellett hozzá (2018)
Hosszú éveken át, szeptember
hónapokban, szinte az ország összes tájékát felkerestük a szemüveges
barátommal, hogy mikrofonvégre kaphassam a bőgő bikákat. Látszólag egyszerű a
feladat, meghallom a gímszarvas hangját, megnyomom a felvételindító gombot, a
végén leállítom a felvételt. Ez rendjén is lenne, de a bika mindig távolabb
hallatta a hangját tőlem, mintsem kellett volna. További nehézséget okozott az
erdők sűrűje, mely tovább tompította az állat amúgy is távoli hangját, nem
beszélve az esetleges szélről, a civilizációs zajokról.
Fordult a
kocka. Az Aggteleki-karszt mellett lévő területen próbálkozhattam. Az előzetes
hírekre alapozva, biztosnak tűnt a hanggyűjtés sikeressége. Három napot kaptam
a vadásztársaság vezetőjétől.
Szarvasbőgés
idején csak kilenc és tizenhat óra között szabad a területen tartózkodni. Ezt a
lehetőséget minden alkalommal kirándulással töltöttük Katival. Az őszi erdő nem
volt csendes. Napközben is hallatták hangjukat a gímek. Kizárólag magukban
teszik. A fák sűrűjében egy helyben állva időznek. Húsz kilométernél nem
hosszabb séta során akár két tucatnyi bikát is
hallhattunk.
Első nap
sikerült néhány felvételt rögzíteni, de én azoknál jobbakat szerettem volna. A
türelem rózsát terem. Másnap szürkület után ismét az aszfaltút mellett
cövekeltünk le a párommal, ahol a kék és a piros turistajelzés is levezet a
rétre. Idáig szólt a vadásztársaság igazgatójától kapott szóbeli engedély.
Tovább nem mehettünk, de nem is volt rá szükség. Tucatnyi gím verődött össze a
hatalmas réten. Szerencsés helyen tettem le a mikrofonállványt, mert szinte
körbe vettek minket a torkukat köszörülő bikák. Már az első perctől kezdődően
egyre fokozódott a feszültség Katiban. A tőlünk balra bőgő bika lassan, de
fokozatosan közeledett felénk. A rét közepén állt a háremtartó, ő volt a
leghangosabb, a legintenzívebb torkú. A csordáért nyálukat csöpögtető, hoppon
maradt riválisok körülötte szétszóródva gyülekeztek. A dombok gyepteknőjében
forrósodott a hangulat. A lankák felerősítették és visszhangozták a hímek
hangpárbaját. Sikerült két bika agancsaikkal egymásnak feszülését is
megörökíteni.
A közel másfél
óra minden pillanatát kiélveztem. Olyan magasztos érzés kapott el, mintha az
időben száz vagy akár ezer évekkel régebbi
korokban lennék. Semmilyen civilizációs zaj nem kavart be. Öt kilométerre
voltunk a legközelebbi településtől. A természet sűrűjében, a teljes
sötétségben megbújva hallgathattuk és élhettük át a gímek fajfenntartási
viadalát.
63.
KULLANCS – tél (2006)
Túracsapattal jártuk a Buda környéki
hegyeket. Bár tél volt, az időjárás erre csak félig-meddig erősített rá. A
közel nulla Celsius fokban eső ömlött a nyakunkba. Érdemes tudni, hogy a
bakancsosok között volt két fiatalember, akik az unicumos üveg meg-meghúzását a
kullancsveszélyre hivatkozással tették. Emiatt a vakvezetővel együtt öten, szép
lassan lemaradtunk a többiektől. Az esőt vad
zápor váltotta fel. Kereket oldott a kullancsveszély. A távolság
csökkentése érdekében alaposan belehúztunk. Az arcomba csúszó teljesen átázott
kötött sapkát percenként kellett feltolni. Negyedóránként két deci vizet borítottam ki a kabát zsebéből. Hiába
vágtáztunk, a Remete-szurdok lejáratáig nem sikerült utolérni a többieket.
Lenézve a völgybe, ott nem láttunk senkit sem. Belefogtunk az ereszkedésbe.
Aki ismeri a
Remete-szurdokba levezető köves szakaszt –
párosulva a felhőszakadás áldásos környezeti hatásával –, tudja, miről
beszélek. Centiről centire bukdácsoltunk le a mélybe. Itt még az addigiaknál is
jobban elkelt a túratársi segítség. A vakvezető szabadon mehetett. A lényeg,
hogy az egyik unicumos haver áttért a jobb oldalra, és ott megpróbálkozott a
fától fáig taktika alkalmazásával. Hogy csak az átázott talaj következtében
mozgott-e bizonytalanul – és csúszott meg folyamatosan –, nem tudhatom, de a
német juhász hamarosan átment hozzá, és láb mellett követte. Bámulatos, hogy
miután a kutya a bizonytalan mozgást észlelte, önmaga szuverén döntése alapján
csatlakozott hozzá. A láb mellé helyezkedéssel felajánlotta a segítségét: a hám
rajta volt.
Az egyedül
próbálkozó túratárs alaposan elcsúszott, a kutyát csak a gyors reflex mentette
meg a százkilós ember terhétől. Miután minderről értesültem, átszóltam a
havernak: – Ha befedezed a szukát, kölyöktartásért beperellek!
64.
EMBERI VISZONYOK – diszkréció (1989)
Olyan régen történt, hogy talán már
csak én emlékszem rá. Harmincévesen nagy örömmel vettem birtokba az első önálló
tulajdonú lakásomat. Az újépítésű házba beköltöző lakók mindegyike így lehetett
ezzel. Ekkoriban kezdtem el seftelni, ezért az átlagosnál nagyobb rálátásom
nyílt mások életére. Híreket soha nem vittem magammal. Sőt, ha egy-egy hölgy
megkérdezte tőlem, hogyan áll rajta ez meg az a gönc, az érintettség okán
átküldtem a szomszédasszonyhoz tanácsért. Adódhatott volna alkalom egy-két
pásztorórára is, de soha nem tévesztettem össze a szezont a fazonnal.
A közeli
kocsmába időnként betért három lakótárs egy-két korsó sör mellett beszélgetni.
A másodikon lakó apuka inkább foglalkozott az országosan megpezsdülő politikai
élettel, mintsem az asszonnyal meg a három gyerekkel. Meggömbölyödött az
asszony hasa, szintúgy az első emeleten lakó másik apuka feleségének is.
Egy-két hónap eltéréssel érkezett a gólya, mindkét helyre egy-egy fiút
pottyantott a kéménybe. Keresztnevük is egyezett az első emeleten lakó apuka
utónevével. Hamarosan kiderült, hogy nem véletlen az összecsengés. A másodikon
lakó apuka tajtékzott a dühtől, és okolta a negyediken lakó apukát, hogy miért
nem szólt a dologról. Ő persze egyszer sem tartotta a gyertyát.
Az első
emeleten lakó apuka alacsony termetű cingár figura volt. Apósa viszont épp az
ellenkezője. Nem csoda hát, hogy amikor kettesben összefutottak a ház
alagsorában, a fiatalabb húzta a rövidebbet. Utána kéken-zölden felment a
lakásba, onnan hamarosan pár ruhával távozott a másodikról a gyerekekkel együtt
időközben elköltözött asszonyhoz.
A másik
tanulságos eset egy szintén ebben a házban lakó család története. A férj első
házassága tragikusan végződött. Felesége orvosi műhiba következtében, ikerszülés
közben életét vesztette, az újszülötteket sem lehetett megmenteni. A
szülészetre örömmel siető férj a mennyország helyett hamarosan a pokol
kínkeserves tornácán találta magát. Csak hosszú évek elteltével tért magához
szellemileg, fizikailag és lelkileg annyira, hogy az életre képesnek tartsa
magát. Idővel másodszorra is megházasodott. Ebből a kapcsolatból két gyermek
született. A régmúltat nem tudta feledni. Idegrendszere nem bírta a mindennapok
családi terhét. Ez rendszeresen konfliktushelyzetet eredményezett náluk. A férj
szóban folyamatosan hitet tett a felesége és a még nem iskolás
korú gyerekek mellett, de nem volt képes magától eldobni a múlt
embernyomorító terhét. Végül is az a megoldás született, hogy az asszony a
gyerekekkel elköltözött otthonról. A férj minden hétvégén meglátogatta őket, és
anyagilag is maximálisan mellettük állt. Ilyenformán együtt maradtak, és bár
nem a szokásos minta szerint élték a családi életet, de mindenki számára
elfogadható életmódra találtak.
65.
JÉGKOCKÁTÓL A HANGFELVÉTELIG – megvilágosodás (1972)
Felsős lehettem. Vakáció ideje. Nem
volt még egy bélás sem a zsebemben, viszont fagyira fájt a fogam. Gondoltam
egyet, kettő lett belőle – a jégkocka tartóba vizet folyattam és betettem a
mélyhűtőbe. Tízpercenként nyitottam és csuktam a hűtő ajtaját, míg nem egyszer
csak kivehettem az ingyen mannát. Nejlonzacskóba szórtam a szemeket, indultam
le a játszótérre. Rajtam kívül csak a nyári hőség tartózkodott lent – az
iskolakerítés árnyékos oldalában ücsörögve ettem a szemeket. Lassacskán
elkezdtem fázni, átültem a napos oldalra. Hogy, hogy nem, de az engem telibe
kapó nap ellenére is libabőrök nőttek rajtam. A maradék jégkockákat fájó
szívvel kiöntöttem a földre. Kissé éreztem a torkomat, de hamarosan elmúlt az
enyhén torokszorító érzés.
Sosem voltam
dalos kedvű legény, ezért nem omoltam össze lelkileg, amikor énekórán megállt
mellettem a tanító bácsi, fejét – mint ahogyan ilyenkor a kutya teszi –
féloldalt tartva fülelt egy-két taktus hosszáig, majd kedvesen megkért, hogy az
óráján legyek szíves nem énekelni: a kottarajzolásról nem állt szándékában
letiltani. Vele kapcsolatos további részemlék, hogy egyszer Sárközi tanár
bácsinak szólítottam, mire magából kikelve, vörössé vált fejjel közölte velem
az osztály előtt, hogy ő nem cigány, a becsületes neve pedig Sárpataki.
Megszégyenülve ültem vissza a padba. Hogy az éneklés felfüggesztéséhez volt-e
köze a jégkockáknak, nem tudom.
Általánosban
gondom akadt az osztályfőnökkel – ő kezdte. A hajam merészelt ránőni a fülem
hegyére, melyet erősen nehezményezett. Fogadóórán szóvá tette anyukámnak, de ő
elegánsan megfelelt: hetente mos hajat a fia – és ezzel a téma részéről
letudva. Viszont a hétköznapokban – tanórák alatt – folyamatosan kaptam a
fejmosást az osztályfőnöktől – a lányok bíztattak, nehogy levágasd a hajad. Nem
csoda, hogy kiálltam a vélt igazam mellett és megválaszoltam az örökös
kipellengérezést. Ilyenkor általában az jött vissza, hogy milyen keményen
válaszolok – nem a megfogalmazásról lehetett szó, hanem a hangomról. Hogy ehhez
volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.
Középiskola.
Minket nem tanított a diri, ám egyszer az óraközi szünetben tiszteletét tette
az osztályunkban – talán túl hangosak lehettünk. Engem nem érdekelt a történet,
de a végén valamilyen semleges hozzászólásom mégis csak lett – az ajtón kilépő
igazgató visszafordult, rám nézett, majd szó nélkül távozott.
– Milyen durván
szóltál be a dirinek – mondták a körülöttem állók.
Értetlenkedve
néztem rájuk.
– Én teljesen
normális hangon tettem – feleltem, mire elkerekedett a képük.
Ekkortájt már
problémaként jelentkezett néhány megszólalásom, mondván, hogy túlságosan kemény
és rideg a hangom. Mindebből belülről mit
sem hallottam. Mondataimnak tudatosan nem adtam olyan hangsúlyt. Hogy mindehhez
volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.
Középiskolásként
rendszeres látogatójává váltam a Vasas Fáy utcai futballmérkőzéseinek, valamint
a Népstadionbeli kettős rangadóknak. A nagykamaszkor hevessége némileg meghangosított
a lelátón. Hamar rájöttem, ha teljes kakaóval nyomom, hamar elmegy a hangom.
Ilyenkor rövid ideig reszelőssé vált a torkom. Mindez kedvezett a
bírósporttársnak – fekete rigó – meg az ellenfél durva
játékosainak, mert dicstelen szerepléseiket csendben szemléltem. Hogy mindehhez
volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.
De a legtöbb ilyen gondom otthon akadt, mégpedig anyukámmal.
Folytonos szóvá tétel, lehurrogás és gyakran sírás lett az állítólagos kemény
szóbeli visszavágásaimnak. Hiába mondtam, hogy én teljesen normálisan
válaszoltam, fából vaskarika. Nehéz évtizedek voltak ezek, mert anyukám minden
tőle telhetőt megtett az érdekemben – hamar tisztába lett vele, hogy látásomat
előbb-utóbb el fogom veszíteni (én ezt csak közvetlenül a második látásvesztés
előtt ismertem be magamnak). Közel ötven éven át működtem így otthon – ezzel
rengeteg keserűséget okozva édesanyámnak. Hihető vagy nem, de én mindvégig
fehérbáránynak hittem magam – ez ellen csak az szólt némileg, hogy több fronton
is belefutottam ilyenféle ügyekbe. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockáknak,
nem tudom.
Jóval a
látásvesztés után egyik kedvenc időtöltésemmé vált a hangfelvétel készítés –,
vettem fel én tücsköt-bogarat, mindenféle fityfenét.
Magamat nem rögzítettem, csak véletlenül – ahogy a hangfelvétel előtt pár
mondatott beszéltem. Az egyik visszahallgatás közben megállt bennem az ütő –
meghallottam azt a hangomat, melyről addig nem volt fogalmam. Ledöbbentett a
nyersessége, a ridegsége, a leszóló stílusa – nyíltan szembesülhettem önmagammal.
Tragikusan éltem meg, de ellene továbbra sem tudtam tenni. Hogy mindehhez
volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.
Megkérdeztem a
második feleségemtől, Katitól, hogy régebben és napjainkban, érzékeli-e ezt a
hangot?
– Régebben
gyakrabban, mostanában ritkábban – felelte.
66.
SZÉNFŰTÉSES VAGON – időutazás (2010)
A hatvanas évek második felében egy
alföldi falu vasútállomásán néhány alkalommal felszálltam az onnan az egyik
mellékvonalon a legfeljebb negyvennel döcögő szerelvényre. A kis puttonyos gőzmozdonyt
egyszerűen csak kávédarálónak neveztem, az utána kötött pár vagonnak más volt a
dicsősége. A fapados személyszállító kocsik mindegyikének végében egy-egy
kályha volt beállítva, füstcső kivezetéssel. A hideg idő beálltával a hajnali
induláskor a gyújtós bekészítve, alája papír téve. Az elsőnek felszálló utas
magától értetődően bedurrantott. A lángot kapott fahasábokra a továbbiakban
szén került. Előfordult olykor, hogy a vagon belseje a füsttől átláthatatlanná
kezdett válni. Gyors szellőztetéssel lehetett orvosolni. Aki ismeri a sparhert
lélekizzító melegét, annak kár tovább ragozni. Ugye milyen romantikus?!
A Magyarországi
8-as országjáró gyalogos túra alkalmával Somogy-megyében egy ötszáz lakosú
faluban szálltunk meg. Másnap reggel továbbindultunk, a követendő útvonal
átvezetett egy keskeny nyomtávú vasútvonalon: amikor odaértünk, éppen elhaladt
előttünk a szerelvény. A mai napig áldom ezt a napot. Azóta többször is
visszatértünk Somogyszentpálra Katival. Úgy határoztunk, a külső végállomástól
a belső végállomásig gyalogolunk. Mivel ekkor az egész ország a belvíztől
szenvedett, utunk végig a talpfákon vezetett. Hogy az ujjam vége kényelmesen
elfért a sínszálak összeeresztése között, magától értetődő. Olyan érzésünk támadt, mintha tengerben kígyózna a viseltes sínpár.
Lépéseink zajára a talpfák rései közül hangos rikoltással fácánok
röppentek elő, ránk hozva a frászt. A vonat zaja ismerős volt a tollasoknak, és
mivel mindig jött és ment, azzal nem törődtek.
Tél volt. A két
végállomás között naponta hatszor közlekedett oda-vissza a szerelvény.
Szürkület táján szálltunk fel a vagonba Katival. A kalauz megkérdezte,
szeretnénk-e világítást, örömmel lemondtunk róla. A személyszállító kocsiban a nagykabátban úgy hatottunk, mint szaunában a
jegesmedve. Kint lehetett mínusz öt fok, bent harmincöttel több. A szenes
kályhában duruzsoló brikettől lett a fullasztó hőség. Minden nélkülözhető
göncöt lehánytunk magunkról. A lehetőségekhez képest kényelmesen
elhelyezkedtünk a fapados ülésen. Rajtunk kívül néhány iskoláskorú kölyök,
valamint egy-két felnőtt várakozott. Hangosan füttyentett a kalauz. Az első
megállóban kiürült a vagon. A hangosan berregő diesel nagyot rántott az utána
kötött vagonon. Az egyik sínszálról a másikra, mint egy szöcske ugrándozott.
Akkorákat döccent a kereke, hogy beszéd közben, akár a nyelvünket is könnyen
leharaphattuk volna. Az utazás egzotikuma egyre fokozódott. A vagon sötét
belsejéből élményszámba ment a havas természet feledhetetlen látványa. Ezt
meglesni kész erotika. A kerekek folyamatos zaja, a kályhából kiáramló egyre
fojtóbb füst, mind csak dobott egyet a luxusutazáson. Hangosan, önfeledten
nevettünk az egészen. A tizennégy kilométeres távolságot negyven perc alatt
tettük meg. A külső végállomáson a mozdony megfordulására menetrend szerint öt
perc állt rendelkezésre. Indultunk. Következett a második felvonás. Erre már,
mint egy valós időutazásra tekintettünk. A végállomásig ketten utaztunk.
Minimum ötven évvel visszapörgettük az ország vasúttörténelmi óráját.
Nyár, nyitott
vagon. Német, lengyel és orosz utasok a hazaiak között. Nem csak a számtalan
kisgyermek lelkendezett lélekből, hanem a felnőttek ajkán is a Nagyberekre való
rácsodálkozás elismerő szava. A vagontól pár méterre a fák sűrűje között egy
mozdulatlanul álló őz szépsége. Az erdőfolton tucatnyi mozdulatlanul álldogáló
fehér gólya idillje. A távolból angus marhák
átható bőgése. Fejünk fölött a rétihéja eltéveszthetetlen vijjogása. A
szájtáti, óvatlan utast egy-két hosszabb ágú lomb könnyen arcon
legyintheti.
67.
IGAZGATÓ – zseniális (1988)
A régi rendszerben a kórházi ágy végére
még felakasztották a lázlapot (kórlap), melyről többek között a beteg neve,
életkora és foglalkozása is leolvasható volt. Sorra érkeztek az új páciensek.
Egyikük kórlapját olvasgatva, a férfi foglalkozásán – igazgató – elámult a
főnővér. Egy aprótermetű csontkollekcióról volt szó, akinek arcán az értelmet
nehéz volt felfedezni. A szakdolgozó fejében sehogyan nem állt össze a kép.
Sokat töprenghetett a rejtélyen, oldalát egyre jobban furdalta a női kíváncsiság.
Egyedül találta a férfit, odament hozzá, és nyíltan rákérdezett a szakmájára.
Amikor ide ért a történet mesélésével, már én is kíváncsi voltam a kifejletre.
– Mit gondolsz, Laci, milyen igazgató volt? – mosolyogva.
Nem feleltem
semmit sem, csak megvontam a vállamat.
– A férfi egy
lóistállóban dolgozott – kezdett bele –, és az volt a feladata, hogy a lovak
párosodásakor, ha kell, segítsen a csődörnek a kancába történő behatolás
sikerességében, tehát ő volt a lófaszigazgató!
68.
BETYÁRBECSÜLET – jogos hiányérzet (1976)
Középiskola. Becsöngettek a soron
következő tanórára, de a pedagógus valamiért bent felejtette magát a tanáriban.
Többen is ott tolongtunk a terem nyitott ajtajának közelében, közülünk
egyvalaki mindig kilesett a folyosóra. Megérkezett a vészjelzés a közeledő
pedagógusról. Mindenki sietett a helyére. Az egyik lány derekát a mögötte lévő
fiú két oldalról megcsiklandozta, majd gyorsan leguggolt, és oldalvást
röhögcsélve elillant – az eset az orrom előtt játszódott le. A lány hirtelen megfordult
és a mögötte érkező ártatlan fiúnak lekevert egy hatalmas pofont. A sérelmet
elszenvedő osztálytárs mit sem tudott a sajátos tréfáról. Azon nyomban kikérte
magának a megalázó sérelmet, bocsánatkérésre felszólította a lányt, de mivel ő
erre nemet mondott, ezért őt szemét kurvának nevezte.
Eközben kiderült a pofon oka, melyet érintettség hiányában elhárított magától a
fiú. A tanterembe lépett a késve érkező tanár, ezzel ideiglenesen
felfüggesztődött a balhé.
Nem várt
fordulattal kezdődött a szünet. A megsértődött lány dúlva-fúlva elrohant az
igazgatói irodába, ahol saját szempontjából nézve elmesélte a történetet. Az
ártatlan fiút az esetről nem kérdezték meg, később igazgatóit kapott. Mivel én
hiteles szemtanúja voltam az egésznek, ezért az osztály előtt felvilágosítottam
a lányt, hogy tettével nem az elkövetőn állt bosszút. Megkérdezte tőlem a
tettes nevét, de én nem mondtam meg. Idővel az ártatlan fiú megtudta az
igazságot. Az egész osztály előtt kérdőre vonta a sunyító bajkeverőt, de ő
továbbra is lapított.
Osztályfőnöki
órán is téma lett az eset. Az igazgatóit kapó fiú a pedagógus előtt is
kijelentette ártatlanságát, majd hozzátette, hogy nem fogja beköpni az
elkövetőt. Az osztályfőnök ezután megkérdezte az
osztálytól, hogy ki csiklandozta meg a lányt: senki nem vállalta fel. Legvégül
szóba hoztuk az önbíráskodó osztálytárs esetét, de ezt mintha meg sem hallotta
volna.
69.
ÁRNYJÁTÉK – jó utat! (2018)
Az idős házaspár túl volt a
gyémántlakodalmon. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embereket. Sorsuk
iránt egyre inkább belenyugvóvá válnak. Számot vetnek ezzel is meg azzal is.
Előre is néznek meg hátra is. Aztán magukba révednek.
Hat év
elteltével újra nagybeteg lett a feleség. Egész életében félt a haláltól. Két
nappal az áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte magától a
vég nyomasztó lelki terhét. Neki állt a zászló. Ezt ő
is így gondolta, a családtagok és az őt ismerők is. De nem így lett.
A váratlanul
életre kelő reggeli gyászhír özveggyé tette. Magába mélyedt, nem sírt. Órákon
át rezdületlenül ült az ágy szélében. Déltájban megérkezett a nem rég még a
komor hírrel beállító fia.
– Már nem
vagyok képes egyedül felállni!
A fiú
édesanyját lábra segítette, aki rátámaszkodott a járókeretre. Két karját hátulról
édesanyja hóna alá dugta, így mentek ki a mosdóba. Sóhajtott egyet az anya, és
tudomásul vette.
Naphosszat ül
az ágy szélében. Éjjel-nappal ott szól mellette a rádió. Továbbra is érdeklődik
az ország dolgai iránt. Nem unatkozik, nem esett letargiába. Aki megszületik,
az meg is hal – szokta önmagát bátorítani.
Éjszakánként
több alkalommal is megkísértette őt egy ismétlődő látomás. Elhunyt férje
sejtető alakja beáll a nappali ajtajába, eközben két kezével a két ajtófélfát
fogja. Sziluettje elmosódott, árnyszerű. Az özvegyben nem keltett félelmet ez
az eddig ismeretlen jelenés. Az emberi agy fura játékának tartja. Belefér az élet végébe. Ha ilyenkor
behunyta a szemét, majd kinyitotta, eltűnt a vízió. Közvetlenül a
temetés napja előtti éjszaka jelent meg előtte utoljára a megboldogult férj. A
végső tisztességadáson egészségi állapota miatt nem tudott részt venni.
Emlékezete
friss, mint a tavaszi hajnali harmat. Gyerekként soha nem hittem a falubeli
öregasszonyok szavának – mondta –, hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan
se füle, se farka handabandának tartottam. Most meg tessék!
Az özvegynek
lett egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak
előtte a férje. De az ő vizuális megjelenése teljesen életszerű volt
olyannyira, hogy az éjszaka közepette minden teketória nélkül megszólította:
– Te vagy az,
fiam?
A
kérdésfeltevés után egyszeriben szertefoszlott a látomás. Ezt is tudomásul
vette. Azóta is ott ül az ágy szélében. Ereje fogytán fogy. Néha elkeseredik
sorsa felett, ilyenkor elpityeredik. Nem tart sokáig a keserv, nem akar
gyengének mutatkozni, nem akar további terhet róni a segítőkészen mellette álló
fia vállára.
Rosszabbodott
az édesanya állapota. A fiú úgy döntött, mentőt hív, de hosszas meditálás után
letett róla. Tudta, hogy a korházból nincs visszaút. Úgy érezte, mintha ennek
kissé megörült volna az édesanyja. Órák teltek el így. Ám a kezelhetetlen
állapot fokozódott. Nagyon nehéz volt a visszavonhatatlan döntést meghozni. A
hírt a legtermészetesebb módon kezelte az édesanya.
Egy égig érő,
tarkaruhás, deszka-alakú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben.
Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudta megmondani. Az arctalan árnyat
férje és fia egyező keresztnevén megszólította, mire az kámforrá vált. Már a rádiót
sem hiányolta. Elvan magában, de mindenkivel figyelmes. Szellemi képessége él
és virul, teste pedig szemlátomást elfogy. Naponta kétszer meglátogatja őt a
fia – szemében ilyenkor fény gyúl. Nyelve egyre lassúbbodó, akadozó ritmusban
tolmácsolja az összefüggő, kerek, logikus gondolatait. Érti a humort, ilyenkor
elneveti magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodik.
Szeretetre inti a hátramaradókat. Kedvenc helye immár a kórházi ágy széle, háta
székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő elmosódott fia
látkép volt. Lehelet gyenge. Egyre inkább áhítja a végső megnyugvást… –
állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került sor. A CT előtt „Jó
utat!” kívánt neki a fia, amelyet ekként fogadott: –
Remélem, meglesz!
Késő este másik
kórházba került, életmentő műtétre. A semmi test, az áttétek sokasága, velük
szemben pedig egy megfoghatatlan konok erő dacol, mely itt tartja még. Reggel
van. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől nyelve és szája már nem olyan száraz,
mint ahogyan szokta mondogatni: „mint a csizmatalp”. Mélyen ülő barna szeme nem
reagál az ágya előtt megrendülten álló fia láttán. Moccanatlan kezét érző kéz
simogatja, mindhiába. Ez a búcsú pillanata…
Mindeközben
egyvalamit nagyon sajnál: itt hagyni a szeretett fiát!
70.
KÖZMONDÁS – tesztelve (2004)
Éppen végeztünk a szakorvosi
rendelőben. A német juhász vakvezetővel, Kicsivel, lefelé tartottunk a
valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az
emeleteken és a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar
felé tartottunk. Egy anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével, éppen a szűk
kanyarban futottunk össze velük. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé
ékelődtünk be.
– Gyere,
simogasd meg a kutyust – szóltam a kisfiúhoz.
Ám ő ahelyett,
hogy tutujgatni kezdte volna Kicsit, behúzódott a sarokba és remegni kezdett. A
gyermek mamája észbe kapott és gyorsan felvilágosított: a fia rettenetesen fél
a kutyáktól, mert egy már megharapta őt.
– Ez a kutya
nagyon szeret téged! – fordultam a sarokban reszkető gyermekhez. – Be is
bizonyítom neked! – és meg sem várva a fiúcska válaszát, azt mondtam a német
juhásznak: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! – és mivel köztudott
Kicsiről, hogy imádja a gyerekeket, azon mód leült. Tovább folytattam: – Kicsi,
ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le!
– és persze, hogy a kutya akarta a simit. Ekkor biztatóan szóltam a hátam
mögött lévő kisfiúnak:
– Nyugodtan
simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné.
– Nem kell
biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi – mondta elhűlt hangon a meglepett
édesanya.
Mit is mond a
közmondás? Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják.
71.
IPARVÁGÁNY – dicstelen sors (1971)
A Nyugati pályaudvartól északi irányba
tartó vágányokból Angyalföld vasútállomásnál egy nyomvonal leágazott a Váci úti
ipartelepek felé. A mai Váci úti Tesco közelében, a főútvonal felett átívelő
vasúti hídon haladt a teherforgalom: ma ipari műemlék. Hamarosan déli irányt
vett a szakasz. Gyermekkoromban már csak a Dráva utcáig tarthatott: a
kezdetekkor valamennyivel a parlamenten túl nyúlt. A Dagály utcában a közúti
kereszteződésben egykaros, kurblival tekerhető sorompót telepítettek. Onnét
szűk kilométeren belül állt a központnak számító Vizafogó vasútállomás épülete:
ma városépítészeti műemlék. Az iparvágányon maguk után néhány vagonnal döcögő
gőzmozdonyok füstkarikákat eregettek a lakótelepi házak magasába.
Nekünk,
gyerekeknek feledhetetlen élményt jelentettek a gőzsíp hangjelzéssel és dohogva
közlekedő, koromfekete csodák. Hamarosan
arra figyelhettünk fel, hogy az iparvágány sínjein egyre tömöttebb
sorokban élettelen gőzmozdonyok sorakoznak
egymásutánban. Tetszhalott jelenlétük magukhoz csalogató meghívás volt
számunkra. Ebben ideiglenesen egy közel két méter magas, tömör betonkerítés
megakadályozott minket: belőle néhány darab megmaradt hírmondónak. Ha nagy a
csáberő, a gyerek számára nincs akadály: a kerítést meg kellett mászni, hát
megmásztuk. Sorra kapaszkodtunk fel a kiszuperált vasparipákra. Lehúztuk a
kallantyúkat, megtekertük az arra alkalmas kerekeket, leolvastuk a
feszültségmérő óra számlapját, bekukkantottunk a régóta kihűlt tűztérbe.
Leszállva a vezetőállásból, körbejártuk a kormos csodákat, nehogy tiszták
maradjunk. Lenyűgöző vaskerekek, masszív dugattyúk, hatalmas ütközők.
Akkor és ott
nem tudhattuk, hogy egy jelképes ipartörténeti kiállítás utolsó napjain
mustráljuk a beolvasztásra várakozó szeretett gőzösöket.
72.
BESZÉDES HALLGATÁS – a megvilágosodás pillanata (1989)
Szerettem seftelni. Leginkább azért,
mert nem mint munkára vagy pénzkeresési lehetőségre
tekintettem rá, hanem mint kedvemre való hasznos időtöltésre. Hajnalban keltem,
délelőtt árubeszerzés, délután terítés. Jól jártak velem az újonnan felhúzott
lakótelep sokgyermekes családjai. A szülők megfáradva tértek haza a munkából:
degeszre tömött táskával a vállamon becsengettem hozzájuk. A rákövetkező hónap elején is ráértek fizetni. Jóleső érzés
volt, hogy a kapualjak előtt játszó gyerekek érkezésemkor odarohantak
hozzám, és kíváncsian érdeklődtek, mit hoztam nekik.
A szemrevaló
háromgyermekes vörös hajú anyukához délelőtt csengettem be. Nagy boltot nem
csináltam vele, viszont panaszra nyílt a szája. Ekként foglalnám össze röviden a
mondókáját: a hétvégén valahol végig büfézett, a sok állást nem bírta a
gerince.
– Ha ülő munkát
végeznék, az sem lenne sokkal jobb – mondta –, mert akkor máshol jelentkezne a
baj. – Mondd meg, mit tegyek? – és tanácstalanul rám nézett.
Gondoltam egyet
merészen.
– Van egy
ötletem, de inkább nem mondom! – és finom mosolyra húzódott a szám széle.
Mély
hallgatásba burkolóztam. Az anyuka csak lesett rám a zöld szemével, majd szép
lassan az ő szája széle is mosolyra húzódott:
– Menj a fenébe! – felelte barátságosan.
73.
HANGTALANUL – defekt (2000)
A második látásvesztés utáni ismerkedés
időszaka. A hölggyel a lakásomon beszélgettünk. Én a kanapén ültem, ő balra
tőlem az ablakkal szemben. Arról meséltem éppen, hogy a lakást magam takarítom.
Miután elhallgattam, a partnerjelölt hangtalanul felállt a fotelből, és tőlem
másfél méterrel velem párhuzamosan az ablakhoz sétált. Ott lehajolt, és a
függőleges fűtőcsövek aljában kezével szétnézett. Utána visszaült a helyére, és
az észrevétlenségben maradás magabiztosságával folytatta a beszélgetést. Ebben
a pillanatban tisztában voltam vele, nem fogok
találkozni vele máskor.
A nem látó
ember élethelyzetével másként is vissza lehet élni. Nagyobb társaság, pereg az
emberek nyelve. Valaki olyat kezd el mesélni, melyet egy másik jelenlévő a nem
látó miatt nem akar. Hangtalanul jelez feléje. Ilyenkor a logikailag nem
megmagyarázható hirtelen beálló néma csend az árulkodó jel. Volt szerencsém
olyan asztaltárshoz, aki a mondókám után nagy bátran rám legyintett. Ezt
nehezebb kiszűrni, de ilyenkor jellemzően hosszabb időre elnémul az
asztaltársaság, mint máskülönben. Olyanra is akadt példa, hogy valaki
stikkesnek mutatott a többiek előtt. Ezt bajos felismerni, ilyenkor megint a
hosszas csend utalhat a láthatatlan történésre.
74.
KAKAÓS CSIGA – glória (2004)
A tavaszi napsütés langya átmelegítette
a szobát. Gondoltam egyet, és a kutyasétáltatás szempontjából szokatlan
koradélutáni időpont ellenére a vakvezetővel körbesétáltuk a lakótelepet. A
visszafelé úton hozzánk csatlakozott az iskolából kerülővel hazafelé tartó
kislány. Ő ismert minket, mert akkoriban a vakvezetővel a suli összes osztályát
felkerestük. Lecövekeltünk a hátsó kapu előtt, tovább folyt a szó. Eközben a
járdán sorakozó kukáknál megállt valaki: az egyik tárolóedény teteje hamarosan
felnyílt. Szemben álltam vele, de a fejleményeket csak füllel követhettem
nyomon. A kislány háttal állt a guberálónak. Hangtalanul megfordult, majd
tisztelettudóan elnézést kért tőlem, hogy pár pillanatra magamra fog hagyni.
Lehajolt a földön lévő iskolatáskához, egy zörgő zacskóból előhalászott
valamit, majd odasietett a kukázóhoz.
– Tessék
elfogadni! – meleg hangon.
– Köszönöm, de
nem – maga elé suttogva.
Néma csend
következett. Óráknak tűnt, de csak másodpercek voltak.
– Köszönöm
szépen – halkan.
Visszatért a
kiskamasz. Mintha mi sem történt volna, folytatódott a félbeszakadt párbeszéd.
Halkan csukódott a kuka fedele. A járdán felénk közeledve újabb köszönetet
rebegett el a női ajak.
Hitetlenkedve
álltam az előttem lejátszódó eseménysortól: játszi könnyedséggel tökéletest
alakított a kislány. Kis barátnőmtől megtudhattam, hogy a szülei elváltak,
szobakonyhában sokadmagával lakik, a pénz nem veti fel őket. Pékségben dolgozó
apukája révén jutnak friss péksüteményhez. Évek óta ilyesmit visz uzsonnára az
iskolába. Mindezek tették érzékennyé az elesett emberek iránt: éber volt a
füle, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben lélekből
indíttatva meghozta a döntést, rögtön cselekedett és nem várt köszönetet érte.
Apróság, de sok mindenre rávilágít: évek óta ugyanazt az ételválasztékot
fogyasztotta, de a suli végére megmaradt elemózsiát nem dobta ki a szemetesbe,
hanem hazavitte. Emberfia ennél tökéletesebbre nem lehet képes.
Azóta
mondásommá vált: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!
75.
HAJCSÁRSORS – tanulságul (1986)
A harmincas éveit számláló kétgyermekes
anyukát nem mondanám nagy ívűnek, inkább törekvőnek. Szüksége volt egy olyan
személyiségre, akire felnézhetett és példaképnek tekinthetett. Mivel talált egy
ilyen kolléganőt, vele hamarosan barátságba került. Ez a kolléganő zsigereiben
hordozta a kereskedő szakma csínját-bínját. Felfigyelt rá a vállalat vezetése
is. A hölgyet megtették az egyik újonnan nyíló élelmiszer áruház vezetőjének,
őt első helyettesként követhette a harmincas anyuka.
Az új
munkahelyen a megfelelés és az önmagában fellelt karrier hatására igazi hajcsár
vált belőle. Istenként nézett fel a főnökére, katonai precizitással osztotta be
és ki a beosztottakat. Nem vitás, ő is megfogta a munka végét. Az ember
méltósága nem, csak a munka sérthetetlensége lebegett a szeme előtt. Gyakran
megfigyelhettem őt parancsolás közben és hallhattam, miként vélekednek róla a
beosztottak. Kiváló munkatársává vált az üzletvezetőnek – keménykezű volt ő is,
de pozíciójából adódóan megengedhette magának az emberi vonásokat is. Annyira
folyt a pedálozás, hogy a bolt közvetlen közelében lakó másodhegedűs kolléganő
családjával együtt elköltözött arra a főváros közelében lévő településre, ahol
a boltvezető lakott. Lassan minden és mindenki a helyére kerül, gondolhatta.
Egy váratlan
fejlemény azonban mindent kifordított a négy sarkából. A szülők talán a szombat
esti iddogálós lazulást pihenhették ki a szokásosnál hosszasabban. Telt-múlt a
vasárnap délelőtt, a szülők elvoltak. Közeledett az ebéd ideje, de a kisiskolás
fiú még nem került elő a szobájából. A fekhelyhez érkező édesanya egy alig
lélegző gyermeket talált. Hiába került gyorsan kórházba az öcskös, életét nem
lehetett megmenteni. Testileg-lelkileg összeomlott az anyuka. Néha bejött a
boltba – mintha egy szellem érkezett volna. Közel egy évig betegállományban
tartotta az orvos.
Eközben egy új
kolléganő állt munkába, aki hamarosan első helyettessé nőtte ki magát. Tehette,
mert ő is hajlamos volt a hajcsárkodásra. Őt azonban kevésbé vették komolyan a
beosztottak. Az egyik fiatal, vastag szemüveget viselő segédmunkás egyszer
keményen beszólt neki:
– Nem voltál
képes még egy gyereket se szülni!
A belőle
önvédelemből kitörő célzás telitalálat lett, a helyettes napokig vörösre kisírt
szemekkel lődörgött a boltban. Senkinek sem esett meg a szíve rajta.
Visszakanyarodva
az eredeti témához. Idővel felvette a munkát a fiát elveszítő kolléganő. Új helyzettel
találta szembe magát, már nem ő volt a második számú vezető. Egyszer arra
figyeltem fel, hogy a régi hajcsár az új hajcsár előtt vigyázzban áll, és
fapofával hallgatja a parancsot. Arcáról könnyen leolvasható volt a
megalázottság szánalmassága. Hamarosan megfordult és ment arra, amerre az előbb
kijelölték az útját. Ezek után gyors átváltozáson ment keresztül. A
beosztottakat időben figyelmeztette az érkező veszélyre, de ez már késő bánat
volt a múlt szégyenletes tetteiért. Már ő is csak egy sima rabszolga volt.
76.
HOL VAGYOK – a ráébredés lélekölő tragédiája (1984)
A professzor azt sütötte ki, hogy a
magas szemnyomás csökkentése végett naponta három szem vízhajtó tablettát
vegyek be, káliummal. Szedtem, ahogy előírta: reggel, délben, este – ekkor
hetekkel túl voltam az orvosi műhibából bekövetkezett látásvesztés emberőrlő
tragédiáján. A vízhajtó tablettáknak lett egy nem várt mellékhatása is:
Három gyönyörű,
bombázó alakú fiatal szőke lány vett körbe. Fedetlen, telt keblük úgy ringott
csábos mozgásuk közben, hogy majdnem kiesett a szemem. Hegyesen előremeredő
mellbimbójuk látványától teljesen kiszáradt a szám. Anyaszült meztelen
keringtek az ágy körül. Alig bírtam betelni a
feszes combok ingerlő formájával, a domborodó szeméremtestek
hívogatásával, a szívdöglesztő, kerek popsikkal. Egyfolytában mosolyogtak,
testükkel szerelemre ingerelve lejtettek körülöttem. Felhergeltek a magvas
kéjre csábító szőkeségek. Erőteljesen megkívántam forró szerelmüket. Amikor már
nem tudtam tovább uralkodni magamon, intettem az egyik frivol gyönyörűségnek.
Szerelmes mosollyal bólintott felém, és feszes combjait széttárva kőkeményen
ágaskodó hímvesszőmre ült. A tűzforró ölű lány a szerelem legvarázsosabb
kéjtáncát járta el felettem. Mozdulatai és az így keltett érzések is annyira
csodálatosak voltak, mint addig még soha életemben! Mint a legkeményebb
gyémánt, olyan acélossá vált férfiasságom. Mint a leghatalmasabb földalatti
katlanba szorult, de már közvetlenül a kitörés előtt fortyogó lávafolyam. Előbb
szép lassan, majd egyre gyorsulva tört fel bennem a gyönyör magmája.
Eszeveszett iramban száguldottak a kilövellni akaró, forró szerelemcseppek a
felettem rugózó öl felé. Az igéző lány megérezte a feltörő vágy őrült
gerjedelmét, és még az addigiaknál is mámorítóabban lejtette rituális táncát,
hogy a földi gyönyörök kertje véglegesen magába rejthesse a belőlem előtörő
magvakat. Érzéki remegéssel adta tudtul a barlangos test, hogy épp beteljesül a
hőn kívánt vágy, örömforrásul mindkettőnknek. Igen, ez a feledhetetlen érzés kell
nekem! Hozzá ilyen eszményi barátnő, akivel kész öröm áttáncolni az egész
életet! A forró és kemény hímvessző még sokáig remegett, dús folyama alig akart
kiapadni. A szőke lány arcát bársonyos pír tette még hamvasabbá, kezével
szerelmesen simította végig testemet. A másik két lány is tiszta szívből örült
szerelmünk eszményi beteljesedésének: láttam azt boldog arcukon.
Éreztem, hogy
egy merő forró latyak vagyok. Önkéntelenül is a pizsamanadrág kidomborodó
részéhez nyúltam: a vastag frottír csupa nedvesség volt. Mi van? Mi történt?
Hol vagyok? A mámortól még teljesen kába volt a fejem: időbe tellett, míg
visszazökkentem a szomorú valóságba. Igen, már tudom! A klinikán vagyok, az
ágyamban hanyatt fekszem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a folyosóról beszűrődik
két beteg és az éjszakás nővér beszélgetése. De hol vannak azok a szerelemre
csábító tünemények? Hát azok bizony álomország meseszép paradicsomában
maradtak: nem jöttek át a lehangoló valóságba. Hű, pedig milyen élvezetes volt
velük, de legfőként a szerelem vulkanikus táncát járó lánnyal! A fene egye meg, merő ondó lett a nadrágom. Ráadásul nemhogy
másik pizsamám, de még köntösöm sincs a kórházban. Hogyan megyek így ki a
mosdóba? A nadrágom elülső részén biztosan átütött a bőséges magömlés nedves foltja.
Kényszeredetten felültem. Vaktában kotorászó lábammal csak nagy sokára találtam
rá a fekhely alatt lapuló papucsra. A fotel háttámlájáról elvettem a
törülközőt, amit magam elé tartva indultam a kórterem ajtaja felé. A folyosón
odaköszöntem az éjjeli baglyoknak.
77.
FELÁSOTT LEHETŐSÉG – pech (1970)
Rám merészelt szállni egy bátor lepke a
játszótéren, elkaptam. Az ujjaim fogságában vergődő rovart sikerült addig
nézegetni, amíg reménytelen szárnyverdesésétől a rajta lévő összes biológiai
por lehullott. Emiatt repülésre képtelen állapotba került – ezt a mai napig így
tudom. Sorsa visszavonhatatlanul megpecsételődött. Ekkor jött a nagy ötlet. Egy
átlátszó üvegcsébe kellene beletenni, valahol elásnám, néha-néha elővenném
onnan és megnézném, mi történik vele.
Szüleimtől
sikerült üres gyógyszeres fiolát szereznem, beletettem az egykori lepkét, és a
lakáshoz közeli parkban elástam a bokor alá. Hazaérve alig vártam a másnapot,
hogy mindenre kiterjedő gyermeki kíváncsiságomat kielégíthessem. Reggel,
korosztályomból elsőnek jelentem meg a játszótéren. Kölyköket nem láttam,
viszont serényen dolgozó felnőttekből tucatot. Mindegyikük kezében egy-egy ásó
szorgoskodott. Összeszorult a szívem. Ilyen egészségi hátráltatással rohantam
az én bokromhoz. Letörten álltam meg előtte, mert bár a környezetében senkit
nem találtam, de a rejtekhely körül a föld mélyen felásva. Lehajtott fejjel,
céltalanul és szomorúan elkullogtam.
78.
ÉLMÉNYFOKOZÁS – lépésről lépésre (1975)
Az első színes gömb emléke, a Hét című televíziós politikai magazin
felvezetőjének képanyagához kapcsolódik. A műsort Hajdú János vezette, aki a
végén derékban meghajolva köszönt el a nézőktől. Sokat bírálták érte, szerintem
nem jogosan. Második alkalommal nem a szemem előtt jelent meg a színes gömb,
hanem a fejemben. A Bartók rádió műsorát hallgattam, az ágyon hanyatt dőlve.
Mozart egyik opusa került adásba. Látástól és nem látástól függetlenül, behunyt
szemmel a zenehallgatás mélyebben hat a műkedvelőre. Minden előzmény nélkül egy
több színből álló gömb képe jelent meg az agyamban. A lila, a mályva, a kék és
a rózsaszín paletta egymásba folyva kavargott benne. Természetes valójukban
voltak jelen. Lebilincselő élményben részesített ez a színorgia. Ahogy jött,
úgy el is tűnt. Azóta évtizedek teltek el, de az eset nem ismétlődött meg
többször. A következő hang általi élmény egy csörgedező patak és egy kisebb zúgó agyátmosó összhatása. Ez indított el a
hangfelvétel készítés útján. Rengeteg
másféle élmény is kapcsolódott hozzá, ezek összessége a fő hozadék. A
bennem folyamatosan munkálkodó hangfelvétel ötletek megvalósítása során eljutottam, a hangtálakhoz és a tibeti gonghoz.
Mindkét hang-keltő eszköznek lebilincselő a hangja, és a dinamikája is.
79.
MEKKORA HÚS – pankráció (1975)
Középiskolai pályafutásom első két
évében egy olyan osztályba járhattunk diáktársaimmal, amelynek délelőtt és
délután is voltak tanórái. A délután ötkor befejeződő tanításnak
ellentételezése, az „otthon tilos tanulni” jelmondat lett. Az egész napos
maradás megkövetelte tőlünk az iskolai étkeztetésbe
való szerves beépülést. A konyhás itt is nagy svihák volt, mert
délutánonként az iskolakapun mindig degeszre tömött szatyrokkal távozott. Ezt a
számunkra testsúly növekedést gátló valóságot szóvá
tettük a tanároknak, mire a kalória tolvajt egyszer fülön csípte a diri: nem
kis kárörömünkre.
Az egyik ebéd
emléke vegyes ízt hagyott a számban. Történt, hogy másodiknak krumplifőzelék
dukált, valamilyen feltéttel. Lendületesen kanalaztam a mannát, amikor is egy
termetes csótány bukott fel a főzelék tetejére. Az ínyencség megreklámozása nem
maradhatott el. A körülöttem ülő fiú osztálytársak jó hangosan még rá is tettek
egy-két lapáttal:
– Mekkora húst
kaptál!
– Disznóság!
– Biztosan
rokonod a konyhás!
A távolabbi
asztaloktól érdeklődve felálló kamaszok kíváncsian
lestek az előttem lévő tányérba. A rászedettség érzésével vagy egy újabb
élettapasztalattal gazdagodva huppantak vissza a helyükre – mi pedig
kárörvendve röhögcséltünk rajtuk. Addig-addig bámultak a tányéromba, míg
meguntam a reklámtevékenységet. Gondoltam egyet. Felálltam, kezemben a második
fogás megmaradt tartalmával elsétáltam a tanárok étkezdéjébe, ahol bemutattam a
speciális fogást. Meg lett az eredménye, mert több tanárnak is hirtelenjében
elment a kedve az evéstől.
80.
KépHangZoo – nem Zrt. (2016)
Az ingyenesen látogatható virtuális
állatkert kronológiai története a következő: esetében alapvető fontosságú, hogy
véglegesen elvesztettem a látásomat (1990). Egy Pilis-hegységbeli hangélmény után
elköteleztem magam a hangok iránt (1999). Újdonsült szemüveges barátom magától
segédkezett a kornak megfelelő minőségű hangtechnika felkutatásában és
beszerzésében (2005).
Számba vettem,
milyen témakörökben lehetne jogtiszta felvételeket gyűjteni. Képbe kerültek az
állatok. Az első gyümölcsözőnek ígérkező, de váratlanul kútba eső állatkerti
megkeresésre 2006-ban kerítettem sort. Három évvel később indult be az
állatkerti hanggyűjtés: a természetben már régóta folyt.
A hangalapú
kulturális honlapon megjelent az Állathangok tartalom (2009), melyet később
állatismertetőkkel kiegészítettem (2012). Az
ismerősökkel felolvastatott állatismertetőkbe beillesztettem az állat
hangját és a fotóját is. Sokáig kereknek gondoltam mindezt (ez a változat már
nem érhető el).
Ám figyelembe
véve a számítástechnika fejlődését – például QR-kód – néha lamentáltunk a
szemüveges barátommal: vajon hogyan lehetne a tartalmat minél szélesebb körben
eljuttatni a felhasználókhoz? 2016-ban a jászberényi állatkertben tett
látogatásunk után kristályosodott ki bennünk a KépHangZoo ötlet.
Nekem is lett
bőven feladatom: a 250 állat számbavétele, a 2500 hangfelvételből történő
mazsolázás, az egyes állatokra vonatkozó hangfájlok legyártása. 245 állattal
végeztem, melyekhez segítséggel, színes képeket kerítettem vagy fotósismerőstől
beszereztem. Ezután az állatkertekbe velem tartó szemüveges barátom elkezdhette
a videogyártás technikájának kitalálását és legyártását. Nagyon nem volt
egyszerű feladat. Törekedve a minél szélesebb körű felhasználói hozzáférés
biztosítására – például számítógép, okos telefon – és a legelterjedtebb
operációs rendszerekkel való átjárhatóságra, egy számítástechnikában járatos
szakember barátunk magától csatlakozott a számára is kihívást jelentő
öntevékeny vállalkozáshoz. Sok hétköznapja és hétvégéje ment rá, mire a fotóhoz
hangtársítás tartalmat magas színvonalon megjelenítette digitálisan, a
látássérültek számára is adaptálva. Fantasztikusan nagyot alkotott a QR-kód
kinyomtatására alkalmas színes pdf fájl tekintetében is: meseszép kreáció.
Mindez 2016. november 1-jén vált közkinccsé.
Pár hét múlva
vetődött fel bennem: mindezt szöveges állatismertetővel kellene teljessé tenni.
Virtuálisan összedugtuk a fejünket, tisztáztuk a továbbiakat. Nekiláttam az ismertető
dokumentumok átolvasásának. A látók számára olvasható verzióban vált
hozzáférhetővé. A látássérültek részére a szövegfájlt hangfájllá átalakítottam,
így került bevágásra az állathang után.
Aki úgy
gondolja, hogy ezzel végére értünk a bérmentes vállalkozásnak, az téved.
Szemüveges barátommal további állatkerteket kerestünk fel, és a természetben is
rögzítettünk. Az újabb felvételek révén tovább bővült a virtuális állatkert
kínálata. Amennyiben a már meglévő hangfelvételnél egy jobbra sikerült szert
tenni, vele megújult a régi tartalom. A Covid19 járvány valószínűleg
végérvényesen megakasztotta a gördülékeny folyamatot. A KépHangZoo-ban 280
állat ismerhető meg (2023).
81.
PÉNZ – megtérülő befektetés (1969)
A családi kupaktanács is kevésnek
bizonyult ahhoz, hogy a hatvanas években megvásárolt, sötétbarna színű és magas
fényű szekrénysort most néven nevezhessem. Volt ennek egy bárszekrény része is.
Az italos poharakon és néha egy üveg itókán kívül a szerény megtakarításomat
rejtette magában. Nekem az ötvenforintos barnás színű bankó tetszett a
legjobban: Rákóczi fejedelmet katonáival csata közben ábrázolta. A piros
százast nagyobb becsben tartottam volna, ha lett volna.
Szüleim
vendégségbe indultak. Egyedül maradtam otthon. Kezembe vettem a nekem hatalmas
értéket jelentő ötvenest. Sokadszorra gyönyörködtem benne. Lelkemet és
tudatomat ismét átmelengette az összeg teljessége, de ezúttal nem került vissza
a helyére. Spórolós gyereknek lettem nevelve, de ekkor kiütött rajtam a
dőzsölés vágya.
Lementem a sarokra, ahol Budapest első önkiszolgáló étterme üzemelt,
és két forintért vettem egy káposztás lángost.
Onnan pár méterre a gépi fagyit árusító néninél is otthagytam egy
bélást. Kezdtem pazarul érezni magam. A közelben kongott az Árpád híd étterem.
Oda is bekukkantottam. Egy nagy pohár narancslét rendeltem a pultnál. Rendes
volt a pincér, mert felhívta a figyelmemet, hogy a közelben feleannyiért is
kaphatok.
– Én itt
szeretném elfogyasztani! – feleltem határozottan, vele magamat is meglepve.
Elmosolyodott a
pincér, és már nyújtotta is a hűs italt. Három forint nyolcvan fillért fizettem
érte. Nem volt olcsó mulatság – kis kortyokban állva fogyasztottam. Kezdett
tele lenni a bendőm, de egy tölcsér fagyi képe és íze csak belecsusszant az
urizáló tudatomba. Vettem a fáradtságot és a csoki-vanília kedvéért
visszatértem az ismerős női archoz. Mire az utolsó tölcsérmorzsa is a gyomromba
került, és elmúlt az utolsó nyalás édes íze
is, megnyugodtam. Így is lehet élni. Megelégedetten tértem haza. A
megmaradt negyven forint húsz fillért visszatettem a helyére. Bár kissé
sajnáltam, hogy Rákóczi fejedelem helyett csak két Dózsa György ábrájú bankót
nézegethetek, de nem bántam meg a pénzherdálást.
Ma is helyesnek
tartom a régi döntést, mert ilyen gyakorlati tapasztalattal is fel kell
vértezni önmagunkat gyerekként. Még zsenge felnőtt koromban is csak kevés pénzt
tartottam magamnál, nehogy meggondolatlanul költsek.
82.
KUTYÁK – egymás között (2003)
Zsúfolt buszon utaztunk, az ajtónál
álltunk, ahonnan Kicsinek remek kilátása nyílt az utcára. Egyszer csak vad
ugatással verte fel a munkából hazafelé tartó utasok nyugalmát. Sejtettem, hogy
miről lehet szó. Jól hallhatóan felhívtam a vakvezető figyelmét, hogy a füvön
játszó kutyát kár ennyire megugatni. A
körülöttünk lévők érezhetően megnyugodtak. De előfordult az utcán, hogy
a gazdájával velünk szemből érkező kutya mellett úgy ment el a hámba fogott
vakvezető, mintha a másik ott sem lett volna. Harmadik idevaló eset, amikor az
engem hámban vezető szuka felnyikkant, mert a mellettünk gazdájával elhaladó
kutya beleharapott az orrába. Az eb gazdája egy szót sem szólt. Hazaérve a
német juhásznak vérzett az orra.
Túrázás.
Hosszasan gyalogoltunk a település utcájában. A német juhász póráz nélkül
jöhetett. Az egyik porta szintje az utcáénál magasabban helyezkedett el,
alacsony kerítés határolta. Mögötte egy tökmag kutya csapott hét falun túlra
elhallatszó ugatást. Ez még intenzívebbé vált a rajzos szuka láttán. Labda
módjára pattogott a kerítés magasában mindaddig, amíg az egyik ugrás után kint
nem találta magát az utcán. A törpefajta annyira meglepődött újdonsült
helyzetén, hogy fülét farkát behúzva összeszedte magát, és meg sem nyikkanva
akkorát ugrott, hogy ismét az udvar biztonságában találta magát. Na, akkor újra
rázendített.
Kicsit sem
kellett félteni. Amikor a kismarosi rév felé önállóan haladhatott, minden udvar
kerítéséhez odarohant, hogy a bentről rá ugató kutyákat hasonlóképpen
üdvözölhesse.
A Dél-Alföldön
túráztunk. A falubeli kutyák közül négyen is körbevettek minket, miközben a
vakvezetővel tartottam. Némelyik kutya elkezdett ingerkedni vele, aki a
pofátlanságot csak jelzés értékűen reagálhatta le. Két haverral jártuk az
országot, megkérdeztem tőlük: jön-e autó? A nemleges válasz után elengedtem a
hámfogót, a póráz végét a nyakörv karikájából kikapcsoltam, megpaskoltam a
szuka hátsóját, és már indult is. Fél percbe sem telt bele, a falu főutcáján
már csak egy négylábút lehetett látni. Jókedvűen visszaügetett hozzám, rákerült
a póráz, és folytatódott a túra.
Margitsziget. A
távolban egy hatalmas testű kutya ácsorgott. A vakvezető diadalugatással rohant
feléje, ám ahogy egyre jobban közeledett hozzá, úgy lassúbbodott a futása. A
másik kutyától tisztes távolságban megállt, nézte egy darabig, majd sarkon fordult, és komótosan visszaügetett
hozzám.
Ismerősnél
voltunk. Az udvarban egy dobermann, kint maradhattak kettesben. Hogy mi történt
odakint, azt csak jóval később tudtam meg a házi gazdától. Kicsi talált egy
csirkecsontot és elásta az udvarban. Ez a tevékenység annyira felkeltette a
házőrző érdeklődését, hogy azután ő is elkaparta a gazdájától kapott élelem egy
részét. Idővel úgy nézett ki az udvar, mintha ekével felszántották volna. Nem
maradt más teendő a háziak számára, leaszfaltoztatták az udvart.
A kismarosi
révtől a vasútállomás felé iparkodott a vakvezető kutyás társaság. Hátulról
érkezett a rossz hír, ne siessünk annyira, mert fáj az egyik blöki lába.
Sietnünk kell – feleltem – az állomáson majd sínbe rakjuk a kutya lábát!
83.
SEHOGYAN NEM ÉRTETTEM – fakultatív (1972)
A zömök fiú felső tagozatos
osztálytársam volt. Az igazi Angyalföldön kettesben róttuk a flasztert, a Váci
út és a Lehel utca között. Hamar félárván maradt a srác. Édesanyjával egy magas
téglakerítés mögött rejlő, apró udvarú házikóban laktak. Mindenkivel barátságosan
viselkedett. Az iskolában nem volt rá panasz. Bár igazi barátságba nem
keveredtünk, kedveltem őt.
Kettesben
koptattuk a gyárkéményektől füstkarika illatú járdát. Hozzájuk tartottunk. Az
utolsó keresztutca után járhattunk már,
amikor se szó se beszéd, sarkon fordult a haver.
– Nem arra
laktok? – és a házuk irányába mutattam.
– De, igen!
– Akkor miért
nem arra megyünk tovább?
– Mert az utcán
előttünk keresztben átszaladt egy fekete macska! Megkerüljük a tömböt!
A meglepetéstől
elkerekedett a képem – egy nyamvadt fekete macska miatt ekkorát kerülni?
– Te ezt
valóban komolyan gondolod? – mert az egész rém nevetséges volt előttem.
– Igen, mert
babonás vagyok!
Rövid
gondolkodás után:
– Egy másik
színű macska miatt is kerülnél?
A nemleges válasz
a fejemben kibogozhatatlan kavart okozott. Addig fogalmam nem volt a babona
mibenlétéről. Az osztálytárs masszív fizikumú kamasz, és nála mégis erősebb
lenne egy bolhás fekete macska? Nem volt mit tenni, én is megfordultam és
kényszeredetten követtem őt a fakultatív környéknéző kiránduláson. Útközben
osztottam és szoroztam: ő nálam jóval izmosabb ugyan, de én egy zsáknyi fekete
macskánál is erősebb vagyok!
84.
VAGYOK – tudat test nélkül (2013)
Van egy fantasztikus hely az országban,
ahol ha a jó idő beálltával kiülök a falusi ház
nagyobbféle teraszára, csak ennyi létezik a világból számomra: vagyok. Az
utcáról csak szolgálati úton megközelíthető összkomfortos épület társasági tere
igazi menedékhely. A mellékutca elhanyagolható motorizációs zaját az épület
jótékonyan magába nyeli. A tetőtlen zug előtt terebélyes diófa tör az ég felé,
azon túl meredek domboldal sötétlik. Sűrű, áthatolhatatlan növényzet fedi. A
nyári napsugarak csak korareggel langyosítják meg a terasz kövét, utána az
árnyék jótékony hűse uralja naplementéig. Nem lehet oda belátni sem az utcáról,
sem a szomszédos portákról. A végtelen nyugalom csodáját teremti meg számomra
ez a kis oázis. Alkalom adtán egy széket kerítek a hátsóm alá, és órákon át
képes vagyok ellenni úgy, hogy közben a tökéletes teljesség érzését
hiánytalanul megélem. Ilyenkor minden megszűnik körülöttem a világból. Csak a
fejemet érzékelem, a testemet már nem. Az éjszakákat is a teraszon szoktam
eltölteni, de már vízszintes testhelyzetben, igaz, nem egyedül: magam mellé felállítom
a mikrofonállványt. Nem véletlenül.
A ház
tetőterébe és a nagyszoba vályogból vetett falába is beköltözött néhány pele
család. Az alkony ereszkedő szürkületével egy időben a
rágcsálók előbújnak a rejtekből.
A magasból
aláereszkedve indulnak a vén diófa alá, lehullott kalóriadús termés reményében.
Tűhegyes fogaikkal hamar kilyukasztják a csonthéjast. Vagy jóllaknak belőle,
vagy szaladnak vele a téli raktár felé. Éjszaka többször is fültanúja lehettem
sivító párbeszédjüknek. Hajnalban óramű pontossággal megszólalnak az énekes
madarak. A szajkónak van a kifinomult fület förtelmesen sértő hangja is, de
olyan kedves is, hogy ihaj!
Legkülönlegesebb
hangzsákmányomat innen egy közép-fakopáncsnak köszönhetem: a mikrofon végig
vette, ahogyan rászáll a közeli fatörzsre, elkezd kopácsolni rajta, majd mint aki jól végezte rovarmentesítő dolgát, szárnyra
kap.
Késő délutáni
emléknek legyen megemlítve egy őzike: a meredek domboldalról leereszkedett az
egyszerű fakerítésig. Onnan kíváncsian benézett az udvarba, nem felfedezve a
páromat és engem, aki a magam okán csak úgy „vagyok” ott a teraszon.
A fenti
szösszenet megírása után pár órával megtudtam az ismerős tulajdonostól, hogy a
régóta meghirdetett ingatlan vevőre talált.
85.
IMBOLYGÓ JÁRÁS – tapasztalat (1986)
Erős szél kergette a szürke fellegeket,
a tajtékos hullámokat partra vető tenger felett. A homokos föveny néhány
arrafelé sétáló nyaralótól eltekintve néptelen. Mindösszesen két intenzív
mozgás figyelhető meg: a szinte folyamatosan vízszintes állásban duzzadó
szélzsák meg egy fekete színű zászló. A második jelkép az előző nap vízbe
fulladt keletnémet fiatalember emlékének tiszteletére lobogott.
Hárman voltunk,
hárman mentünk bele a vízbe. Fejest ugráltunk az érkező hullámhegyek aljába.
Mindent leszámítva valóban élményszámba ment ez a szemöldök összeráncolásra
okot adó szórakozás. Mentségünkre legyen mondva, az éppen elhaladó tajték után
csupán a térdünkig ért a víz. Az előre fejesugrást követően a fejem fölött
hatalmas morajlással átzúdult a hullám. Mivel sekély árban múlattuk az időt, a
partról sebesen visszaáramló víz felfedezése is érdekesség számba ment. Amint
az ugrás után lábra álltam, kezemmel arcomról lehúztam a vizet és már néztem
is, mikor kell újra fejest ugrani. Negyed óra elteltével az egyik srác
felhagyott a játékkal. Élveztem a mókát mindaddig, mígnem a megszokottnál
hamarabb érkezett a következő tajték, amely teljesen beterített. Gyufaszálként
zuhantam bele háttal a vízbe, mely rohamos gyorsasággal repített a part felé.
Útközben, kezem-lábam rendszertelen összevisszaságban kalimpált a testem körül.
Remek érzés volt ez a káosz. Hirtelen szinte a nullára lecsökkent az
utazósebességem. Komótosan nekikészülődtem a talpra álláshoz: ingyen fuvar a
partra. Igen ám, de a következő másodpercben, vészjósló irammal magával
ragadott a tenger felé visszaáramló víz. Szempillantás alatt észbe kaptam.
Sarkamat erőteljesen belevájtam a homokba, és mihelyst lehetett, talpra álltam.
Szememet rögvest kinyitottam, és jól tettem, mert jött a következő hullámhegy,
és máris fejest kellett ugrani. Megérezve a figyelmeztető jelet, gondolkodás
nélkül kimentem a partra.
A strandtól
távolabb, közvetlenül a távolsági buszvégállomás mellett volt a szállásunk. A
közel félórás séta közben egy újabb érdekességet figyelhettem meg. Ahogy
léptem, olyan érzésem támadt, mintha a mozduló lábam útközben egy félkört írna
le a levegőben. De úgy is kifejezhettem volna magam, hogy lépéseim a hullámzó
víz érzetét adták vissza.
86.
KULCS – szemtelenül (1998)
A délutáni nap langya erőteljesen
melengette az arcomat. Hangos könyvet hallgattam. Az ablak egyik szárnyát
sarkig kitártam, így az üde levegő mellett a csicsergő madarak is egyre jobban
elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a magnót, felálltam, és
elindultam az előszoba felé.
– Lemegyünk
egyet járni! – szóltam oda Kicsinek.
A váratlan
felbuzdulásból elkövetett séta végén nem mentünk fel a lakásba, hanem
lecövekeltünk a járdán a hátsó kapu előtt. Kicsinek azt mondtam: éljünk a
tavasz adta lehetőséggel! Arra gondoltam, „elnézelődöm” még egy kicsit, hátha
történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából
érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk.
Női cipő
kopogására lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a
remélhetően izgató parfümillatot. Igen ám, de a lábak a hátam mögé, mégpedig a
kapu felé vették az irányt. Csalódott, de illedelmes lakó lévén hangos
„csókolommal” köszöntem az érkezőnek, amire „jó napot kívánok” volt a válasz –
a hang teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd
fordította volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás
közben eszembe jutott, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba
csak az tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen,
hogy akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral,
odalép mellé a szemtelenül kiváró „vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom.
Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és magam elé képzeltem egyre
kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns helyzet. Még nem megyek oda –
gondoltam –, hadd szenvedjen még! Arra viszont vigyáznom kell – jutott eszembe
–, nehogy túl hamar felhagyjon a próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem
térő mulatság! Nadrágzsebembe süllyesztettem
a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a megfelelő
példányt. – Ideje a cselekvésnek! – határoztam el. A hátsó kapu kulcsa már
előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a
kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom
pórázrántással talpra állítottam, és: fordulj!
Kicsi ekként
lehetett vele: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy
elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket
meresztve tápászkodtam fel.
Kutyám
kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül küzdő hölgyhöz.
Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart „igen” volt
a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és
gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben
– és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam
volna. Szélesre tárult az engedetlenkedő ajtó, és nem árult el semmit titkából.
Halkan
elhebegett „köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett „szívesen”
nyugtázott. Hamarosan becsukódott a kapu. Visszaálltunk eredeti posztunkra, és
mit mondjak: hízott a májam!
Talán bő hét
telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent „hátul” csatangoltunk a német
juhásszal. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid járdára, megálló autó hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan,
erőteljesen becsapta annak ajtaját. Már léptem volna be a hűs
lépcsőházba, amikor sietős léptek zaja akasztotta meg lendületemet. Mintha
valaki szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó felé.
– Jó napot
kívánok! – mondta egy kedves női hang. – Tudja, én vagyok az a kétbalkezes,
akit a múltkor beengedett. – No, nézd csak – gondoltam –, milyen örömtelinek tűnik!
– Hát persze,
hogy emlékszem, azt a napot feledni…?
Úgy vettem ki a
meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen számára. Ha ezt jól mértem
fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla.
– Nemsokára
újból lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?
Kicsi
morgolódik: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé.
Alig pár méter után éppenhogy
összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő: biztonságosabban
érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a
válladat, esetleg a kezedet foghatnám… – és a nő simán bevette az átlátszó
dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem
nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De hát elérte a célját… Amint
megszabadultam a most már utálatos rabszíjtól, elrohantam a gazosba.
Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam. Andalgásunkat többször is
megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven. A Rákos-patakkal
párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később leültünk az egyik
rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már réges-rég a
horizont alatt nyugodott. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök, zsongtak a bogarak
a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét lágyan ránk emelte,
majd békésen az oldalára dőlt.
87.
BÉLYEG – önmagára felnyalva (1980)
Első munkahelyem nagy csalódást
okozott. A Közért vállalat ellátási területe fél Budát lefedte. A kereskedelmi
osztályvezető köpcös, kerek képű ötvenes
férfi. A munkába állás első napján kezet nyújtott – megtisztelve éreztem
magam: milyen nagy szakmai tudású ember lehet. Teltek a hónapok és az évek.
Egyre jobban kinyílt a csipám.
A továbbiakban
nem róla, hanem az egyik középszintű vezetőről lesz szó. Egy évig lehetett a
közvetlen főnököm. Ötvenes éveinek elején járó szemüveges hölgy, akin nem
akadhatott meg egy férfiszem sem. Fennhangon zengedezett a társadalmi tulajdon
védelméről, miközben megpakolt szatyrokkal fizetés nélkül távozott a rábízott
egységekből. Mivel nem tartotta önmagához méltónak a degeszre tömött szatyrok
cipelését, ezért odarendelt egy autóval közlekedő boltvezetőt, akivel
hazafuvaroztatta a szajrét. Később felhívta a figyelmemet, hogy az én
ellenőrzési körzetemhez tartozó boltvezető munkaidőben a városban furikázik. A
szálak összeértek.
A végtelenségig
mohó és kapzsi elvtársnő testét – sajnos – a második világháború folyamán
számjegyalapú stemplivel látták el. Az ő helyében én inkább megbecsültem volna
a számára újból veszélymentes életet. Fiatal voltam még, ilyenképpen felkészületlen
az életre. Az egész förmedvényt ott akartam hagyni a fenébe,
de mégis úgy voltam vele, hogy ha az első adandó alkalommal megfutamodok a
nehézségek elől, akkor a második és a sokadik alkalom után is így fogok tenni,
ami nem helyes. Végül is abban maradtam önmagammal, hogy csak akkor fogok
felmondani, ha másféle okból szeretnék váltani. Három és fél év elteltével erre
is sor került. Haszontalannak tartottam az áruforgalmi-ügyintézői munkakört, és bár magam oszthattam be a
saját munkaidőmet, megelégeltem az értelmetlen feladatkört. Utólag
helyeselni tudom a régi döntéseket. Később mindig kiálltam a saját igazamért,
ha kellett, nekimentem a felettesemnek is.
88. ÉSZREVÉTLENÜL UTOLÉRT – kopogtató előszél (2017)
Egyik kedvenc
túraútvonalunkhoz, a csillaghegyi HÉV-állomáson is lehet csatlakozni. Aki nem
színtévesztő, a piroson nyomon követhet minket.
Évbúcsúztató túrára indultunk Katival. Úgy beszéltük meg, hogy a Lukács-árok
közelébe érve nem Dömös felé vesszük az irányt, hanem balra, a sífelvonó felé.
Akinek kedvére való a kihívást jelentő meredek legyűrése, érdemes arrafelé
próbálkoznia. Odáig bő húsz kilométer a távolság. A szem és a lélek számára
lenyűgöző a kaptató íve, pláne a fél úttól további szakaszé. Itt mindig a párom
megy elöl, mivel csak szűken vett két láb a járható út
szélessége. Egy tempóban szoktunk haladni. Ezúttal is így történt, körülbelül a
táv feléig. Éreztem, elfogy az erőm, meg kell állni. Okát nem értettem,
semmilyen előzmény nem utalt rá. Ilyesmi ritkán, de elő szokott fordulni velem.
Úgy gondoltam, erőre kaptam. Nekigyürkőztem, túl lehettem a fél távon, megint
elfogyott a szusz. Álltam és vártam. Ezalatt a párom
kérdőn nézhetett vissza rám. Nagy sokára ismét meglódultam, de a végéig még
legalább négyszer megálltam. Felérve a jelképes gyalogút tetejébe, nem éreztem
magam kellemetlenül. Valamiért ma nagyon nem ment. Innen a szokásos tempóban elindultunk a közelben lévő Dobogókő
felé.
Másnap negyven
fok feletti lázra ébredtem: előbb gyomorrontásra utaló jeleket tapasztaltam,
később bejelentkezett az influenza is. Előző nap ennek a kopogtató előszele ért
utol a hegyoldalban.
89.
ÁTVITEL – személyre szabott kópia (1966)
Ahogy tömegesen megjelentek az első
televízió készülékek az országban, olyan gyorsasággal nőttek ki antennahegyek a
háztetőkről. Mindennek szemtanúja lehettem. Szüleim kis képernyős Kékes
televíziót vásároltak. Apukám egy ideig a lakásban
ide-oda húzogatta a szalagantennát, de mákos maradt a kép. Megszületett
a döntés, tetőre felszerelhető antenna kell.
Az egyik
lakótárssal hármasban felmentünk a kilencemeletes ház magasába. Nem a mi
antennánk lett az első. Míg a felnőttek szerelték a kor technikáját, addig én
óvatosan odamerészkedtem a tető pereméhez. Lenéztem a harminc méterrel alattam
lévő főútvonalra. Szememet nem meresztettem sokáig – az a pár pillanat bőven
elegendőnek bizonyult. Kissé remegő lábbal mentem vissza a felnőttekhez. A
tetőantenna beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A történetnek sajátságos
utóélete lett.
Ismétlődő
rémálmommá vált, hogy felmegyek a háztetőre, onnan lenézek az utcára, majd
leugrok. Fentről láttam, ahogyan a kezemet és a lábamat széttárva, hanyatt
fekszem az úttesten. Hamarosan mentőautó érkezik, a belőle kiszálló személyzet
hordágyra tesz és betolnak a kocsiba. Az emberek fürgén beugranak a helyükre és
szirénázva elrobognak velem.
90.
LIBABŐR – egyszer egy életben (1996)
Én is szoktam álmodni. Néha
zagyvaságokat, máskor vegyes felvágottat
zöldséggel, olykor tartalmasakat, de egyszer magát a csodát. Álmomban
egy ismeretlen női arc jelent meg előttem. Feje búbjától nyaka alsó részéig
láthattam a jelenést. Bájos pofija valóban lenyűgöző hatású, vagy inkább
letaglózó erejű volt. Teljesen rabul ejtett. Nem volt soha sem fixa nőideám. Az
ábránd, vagy mondjam inkább úgy, a tökély hatása egy olyan plátói
szerelemérzésbe kergetett bele, ahonnan nem volt hova tovább égni. Az átélt
élményt szavakkal képtelenség visszaadni.
Felébredtem. Az
eszmélés első pillanata egy leírhatatlanul boldog, lebegő érzéssel ajándékozott
meg. A talpamtól a fejem búbjáig elképzelhetetlen számú, óriási átmérőjű és
vastagságú libabőrrel voltam tele. Ám ahogy tovább peregtek a másodpercek,
egyre gyorsabban apadtak le, ritkultak meg, és szép lassan végleg eltűntek.
Megkondult bennem a vészharang, és mint aki még nem tért vissza teljesen a
valóságba, megpróbáltam gyorsan visszaaludni. Megsemmisülten feküdtem az
ágyban. Gyilkos erejű bánat szakadt rám.
91.
PÉLDAMUTATÓ – borsodi cigányok (2016)
Erre a felvetésre százból kilencvenöt
ember legyint egyet. Nekünk van ilyen meg
olyan tapasztalatunk is. Az egyik nagyobb vasútállomáson, olyan füstös
bandával telt meg a vagon, akik a havi segély árából nagybevásároltak. Hatalmas
málhákkal iparkodtak vissza a faluba. A tökmag lurkótól a magukat nagyon tökös
legényeknek tartó, szeszgőzös ordibáló férfiakon át, az éltesebb korú
falubeliekig bezárólag, ott volt a falu apraja nagyja. Pár perc elteltével már
csak ők maradtak az utastérben. A kalauz dolga végeztével kijött a peronra, így
ott már öten szorongtunk.
A most nem
nevesített borsodi települést alig ezren lakják. Bőven akad közöttük cigány
származású is. Éveken át ezen a településen szálltunk meg Katival. Ha egy
hatéves cigánygyerek jött velünk szemben az utcán, négy méterről illedelmesen
ránk köszönt. Kamaszok karikáztak a főútvonalon, távolról üdvözöltek minket. A
nálunk fiatalabb felnőttek is tisztában voltak az illemmel. Amennyiben egy
nálunk idősebb cigányemberrel találkoztunk, természetesen mi köszöntünk előre.
Tisztátalan vagy ápolatlan romával nem futottunk össze. A pénz egyiküket sem
vetette fel, de amit képesek voltak szerény lehetőségeikből kihozni, megtették.
Ha beléptek a boltba, a kereskedő nem nézett rájuk ferde szemmel.
Az évekig
állandó szállásunkkal szemben cigánycsalád lakott. Az udvaron minden nap ott
száradtak a frissen mosott ruhák. Egyik alkalommal az utcára kilépő gyerek a
kaput maga után a szükségesnél hangosabban tette be. Utána szólt a nagyanyja:
– Ne csapkodd
az ajtót, nem vagyunk mi cigányok! – nem láthatott minket.
Amikor a
hátában kullancsot vélt sejteni a párom, gondolkodás nélkül átsétált a szemben
lakó családhoz és elmondta jövetele okát. A húszévesnél nem idősebb
cigányasszony előbb kezet mosott, utána a szekrényből elővette az egészségi
ládát, belőle kivett egy bontatlan zacskóban lévő gumi kesztyűt.
Világszám büfé
nyílt a csendes falu központjában. A túrázásból visszaérkezve minden alkalommal
betértünk oda Katival, francia meleg szendvicset és sült krumplit fogyasztani.
Nagyon ízletesen készítették el. Anyuka hét purdéjával érkezett. Mindannyian szépen
fel voltak öltözve. A gyerekek olyan kulturáltan viselkedtek, hogy bárki előtt
példaképek lehetnének. Az anyuka mindegyiktől halkan megkérdezte, ki mit
fogyasztana. Az orgona síp sorozatú kölykök
mértéktartóan, de tudatosan választottak. A kézbekapott eledelt csendesen
eszegették, iszogatták. A legkisebb testvérnek a legnagyobb segített az
asztalnál. Aki evett volna még, odaállt az anyja elé és illemtudóan
megkérdezte, hogy kaphat-e repetát. Nem tudok mást mondani velük kapcsolatban,
mint hogy le a kalappal előttük!
92. SZÁZLÁBÚ – tanmese (2006)
– Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy Afrika. Forró ölében termékeny bölcső ringott. Született abban sok
minden, egyebek között egy százlábú is, aki testvéreitől eltérően afféle
széllelbélelt alakká cseperedett. Bohókásan ugrabugrált a dzsungel mélyén, amíg
el nem csúszott egy banánhéjon. Olyan
szerencsétlenül esett, hogy az összes lába tőből kitörött. Ott
sopánkodott nagy keservesen, mi lesz most vele!
Az ébenfekete bölcs felfigyelt a
hét mérföldre hallatszó jajveszékelésre. Parancsára rögvest egy bőven termő fa
sarjadt ki az egykori százlábú mellett a földből, és roskadozó ágairól
táplálóbbnál táplálóbb étkek hullottak alá, egyenest a még moccanni sem képes sehány lábú szájába. Ezért aztán soványka teste csuklónyira
vastagodott és méternél is hosszabbra növekedett. Erőre kapott. Nyúlánk
testével oldalazó mozdulatokat tett, és újra megtanult
haladni. Így lett belőle kígyó, és boldogan csúszott-mászott a liánok között,
de még a fák koronájában is. Ismét jól ment a dolga – de nem hazudtolta meg
magát, és a régi szeleburdi maradt.
Egyik nap felkúszott az őserdő
legmagasabb fájának tetejébe. Karikába formálta testét, és vadul hintázni
kezdett az egyik ágon. Addig-addig ficánkolt, amíg súlya alatt ketté nem tört
az ág. Könnyen nyakát szeghette volna, ha hirtelenjében nem kerekedik viharos
szél, fel nem kapja, és jó messzire el nem repíti, hogy egy puha dombocskára
ejtse – nem máshová, mint a Szaharába!
– Milyen idillien lágy ez a
homoktenger! Mintha tejben-vajban fürödne a testem! – kiáltott fel boldogan.
Valóban, a hajnali nap még alig
hevítette fel a finom szemcséket. A mi hüllőnk gyorsan szétnézett új lakhelyén:
hová is pottyant? Széltében-hosszában betekeregte a dűnéket, míg csak a hosszas
csavargástól el nem fáradt, és meg nem pihent egy magasabb homokfodor kis
árnyékában. Amikor felébredt, a nap korongja már fehéren izzott.
– Hű, az anyját! – szisszent fel
mérgesen. – Még leég a bőr a képemről! – arrébb csusszant, és ismét feljajdult.
– A teremburáját, a hasam alatt érinthetetlenül tüzes a homok!
Az önsorsrontó kígyó
eltöprengett egyre sanyarúbb sorsán: élni mégiscsak jó, tehát mire ez a sok
könnyelműsködés? Át kellene gondolni a dolgokat! Addig-addig ügyeskedett, amíg
fel nem tudta emelni testét, így mászott ki a slamasztikából.
Azóta észveszejtő ügyességgel
száguldozik le és fel a homokdűnék járhatatlannak tűnő világában. Lakhelyet is
talált magának: ha túl nagy a forróság odakint, befúrja magát a homokba. És azóta egyszer sem vette félvállról az életet.
93.
MEGELEVENEDŐ NÉPMESÉK – mesébe illő történet (2008)
Mióta kedvenc időtöltésemmé vált a
hangrögzítés, a fejemben ott motoszkált a „mese hangillusztrációval” ötlet. A
magam okán magától értetődő volt, hogy ha ott tartok a történetben, a meséket
nem látó gyerekek fogják felolvasni. Tudatosan meseolvasásra adtam a fejemet. A
kiválogatásban első számú szempont volt, hogy a mesét minél gazdagabban
lehessen illusztrálni. A százharminc mese előbb húszra szűkült, legvégül
négyre. A négyből mégis öt lett, mert a CD időhosszát ki akartam tölteni. A
következő feladat a mesékhez tartozó hangillusztrációk kidolgozása volt.
Látszólag egyszerű a feladat, ám csak látszólag, mert olyan hangokhoz is
kellett gyakorlati ötletet párosítani, mint pl. a kis gömböc
faló és guruló hangja, vagy a kútba beledobott királylány hang. Mindegyik népmeséhez számozott sorrendben
meghatároztam az illusztráció munkanevét és leírását. Az országot hárman vettük
a nyakunkba, lelkesen. A siker érdekében a fél országot beautóztuk: gyakran
több napos csillagtúra alkalmával kerítettünk sort a felvételekre. Több ízben
szerepjátékra került sor. A sokrétű kihívás, a legváltozatosabb helyszínek és a
trükkös megoldások sora mindannyiunk örömére szolgált: élethosszig tartóak
lettek ezek a kitartással és odaadással megszerzett élmények.
A Vakok
Általános Iskolája igazgatónőjénél kérésemmel meghallgatásra találtam. Két
felsős lányt ajánlottak a figyelmembe. A próbaolvasás eredményesen zárult. A
harmadik lányt – gimnazista – többé-kevésbé személyesen ismertem.
A felolvasott
mesék hangaláfestése igazi kihívást jelentett számomra. Nem látva nem egyszerű
feladat egy időben, mondjuk három felvételt mixelni: egy hangsávban kell a
teljes munkát elvégezni. A hangarányoknak a mese teljes egészében stimmelnie
kell. Egy mentést követően felismert hiba után az egészet elölről lehet
kezdeni. A végeredmény maga volt a megelevenedő csoda. Ezek után lehetőségem
nyílt a zsebembe mélyen belenyúlni. A kész lemezből a lakásomon
két számítógépen hétszáz példányt másoltam. Belőle több mint százat kaptak a
Vakok Általános Iskolája tanulói, ötszázat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
hálózata és a Könyvtárellátó hálózata.
Néhány nem
létező kulisszatitok a hangillusztrációk kapcsán:
94.
ALMACSUTKA – bohózat (1977)
Középiskola, osztályterem, nagyszünet.
Az ablakok szellőztetés céljából tárva-nyitva. Apró tárgyak utcára történő
kihajításában versenyeztünk, amikor a padjában uzsonnázó fiú felfigyelt ránk.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezte
ártatlanul.
Miután
felhomályosítottuk, gyorsan hármat-négyet harapott a kezében lévő almába, majd
felpattant a helyéről és nekifutásból a csutkát kirepítette az ablakon. Pár
másodperccel később a sulival szemben lévő lakóház földszinten lévő egyik
lakásának erkélyajtó üvege csörömpölve betört. Fetrengtünk a röhögéstől.
Mivel ekkor a
mi osztályunk adta a suli ügyeletét, gyorsan bezártuk az ablakokat. A
látatlanul is kiválóan célzó osztálytárs egy másik fiúval együtt lesiettek a
kapuhoz tisztségük teljesítésére. Még meg sem melegedhettek a lépcsősor
aljában, amikor egy égnek álló hajú férfi rontott be a suliba, akit rém
udvariasan fogadtak. Kérdés nélkül is eldarálta viharos érkezésének okát a
kárvallott, a két fiú műfelháborodással osztotta nézetét. Mi több,
szégyenletesnek és elítélendőnek bélyegezték meg a galád tettet. A férfit
nyájas hajlongás közepette felkísérték az igazgató elvtárshoz. Talán mondanom
sem kell, miután minderről tudomást szereztünk, újra gurultunk a nevetéstől.
Az első
emeleten – ahol a mi osztálytermünk volt – fotólabor is üzemelt. Az ott tevékenykedő
idős pedagógus kapta meg feladatnak, hogy az erkélyajtó kitörött üvege alapján
állapítsa meg, hogy vajon honnan érkezhetett a belövés. A szakember
kijelentette, hogy a támadás az iskola bal széléről, a harmadik emeletről
érkezhetett. A mi osztálytermünk jobb szélen az elsőn
volt. Elszánt pedagógusi nyomozócsoport indult a harmadikra, cefetül nekiestek
a lány osztálynak. Ők pedig felháborodva kikérték maguknak a gyanúsítást. Mivel
a fotós szakemberrel nap mint nap találkozhattunk a
folyosón és folyamatosan érdeklődtünk tőle a nyomozás legújabb fejleményei
iránt, még hosszú időn át biztosítottuk magunknak a mosolyt fakasztó perceket.
95.
KOSÁR – nézőpont (1982)
A helyszín a lakótelepi élelmiszer
áruház, ahol délutános műszakban dolgoztam.
Bár a forgalom után járó jutalék jelentősen megnövelte az alapbér
összegét, mégis ritkán vágytuk a vásárlóktól hemzsegő eladóteret. Aznap egy
kisebb rohammal kellett megbirkózni. Az eladótér hátsó traktusában
ellenőrizhettem valamit, és onnan az utamba eső gondolasor között a pénztárak
felé indultam. Velem szemben jött egy férfi, de a kezében nem volt kosár.
Mielőtt megszólíthattam volna, kérdezett:
– Miért nincs
friss kenyér?
– A
kenyeret ma szállították a lakótelepi kenyérgyárból. Ilyen árut kaptunk!
Utána én következtem:
– A boltba csak
kosárral szabad bejönni. Fáradjon vissza a bejárathoz, és legyen
szíves vegyen egyet magához – a férfi megfordult, és szó nélkül elment a
jelzett irányba.
Másnap
felvettem a munkát. Behívott magához a főnök.
– Tegnap te küldted el kosárért a
belkereskedelmi minisztert?
– Egy férfit
igen, de hogy ő lett volna-e a belkereskedelmi miniszter, nem tudhattam! –
feleltem a magam természetes módján.
– A környék boltvezetői azon röhögnek, hogy
kiadtad az útját! – replikázott.
– Honnan
tudhattam volna a kilétét, máskülönben is, igazam volt, nem mellesleg, be sem
mutatkozott – tettem pontot a szószaporítás végére.
Persze
amennyiben lett volna otthon egy színes televízióm, és naphosszat tágra
meresztett szemmel bámultam volna a belkereskedelmi miniszter elvtárs útjairól
szóló híradásokat – leginkább a Videoton gyárban tett hivatalos látogatásait –,
talán felismerhettem volna. De a nekem nem meglévő készülék, talán éppen
Székesfehérváron, az őt odaszállító miniszteri Mercedes csomagtartójában
landolt ajándéknak – erről sem én tehettem.
96.
MENTŐÖV – a példa ereje (2003)
Megérkeztünk a Pilisszentiván közelében
lévő Kakukk-hegy tetejébe. A túracsapat eleje hamarosan elindult a lejtőnek, a
német juhász viszont továbbra is várakozott. Hiába nógattam, nem volt hajlandó
mozdulni.
– Miért nem
mész tovább, Kicsi?
– Túl meredek az ösvény! – válaszoltak helyette
többen is.
Határozott
szavamra mégis csak elkezdett ereszkedni. Lábamat magam előtt keresztbe téve
utána oldalaztam. Ezalatt a hátam mögött érkező hölgy
a mellette lévő férfihez ekként szólt:
– Légy szíves
segítsél nekem, mert egyedül nem merek lemenni!
Továbbra is
szükségem volt minden ügyességemre a csúszóssá vált kemény talajon. Bal lábamat
teli talppal centinként toltam előre, és miután vele valamiben stabilizáltam
magam, csak azután követtem a másikkal. Mivel ilyen meredek ereszkedés közben
az előttem haladó vakvezető testén erősen megfeszül a hám, a hámfogó meg a
kezemben (mivel a súlypontomat ilyenkor hátrább helyezem), ezért ő magát a
valóságosnál jóval stabilabbnak érzi, mert az én erőmet is a magáénak hiszi.
Szép lassan elkezdett csordogálni rólam a verejték. Derékban teljesen
meghajolva, görnyedve oldalaztam lefelé, a bokrok és fák ágai között.
– Tőled jobbra
úgy két méterre van egy faág, kapaszkodj meg benne! – javasolta valaki.
Megérkeztünk
egy olyan helyhez, ahol a rajzos szuka a heves bíztatás ellenére ismét nem volt
hajlandó megmozdulni. Inspirálóan rádörrentem, bízva a gondolatátvitelben. Ott
még az addigiaknál is meredekebbé vált a terep. Minden idegszálammal
összpontosítottam, a lábam is remekül bírta a strapát – nagyot alakított Kicsi!
A csapat eleje már leért a síkra, mi pedig meg nem csúszva, hamarosan közöttük
lehettünk. Bezsebeltük a gratulációkat, majd az utolsó túratárs megérkezése
után mi is elindultunk a közeli végcél felé.
Két héttel
később a túrán megszólított egy hölgy.
– Szeretnék
valamit mondani neked. A múltkor én voltam az a bátortalan túratárs, aki a
Kakukk-hegyről csak segítséggel mert lemenni. Te nem
tudhatod, de közvetlenül mögötted haladtunk. Így végig
láthattam, hogy miként csorogtatok alá Kicsivel. Mikor leértem a síkra,
elhatároztam, ha a kutyával te ott le tudtál menni, akkor én is megteszem
egyedül. Pár nappal később kimentem a Kakukk-hegyre és erőt merítve belőled,
megcsináltam.
97.
FURFANGOS PAPAGÁJ – trükk (2019)
Miután beindult az állathangok
gyűjtése, minden évben tavasz táján felkerestünk egy-egy állatkertet. A keleti
országrészben, Miskolcon kezdtünk, és szép lassan eljutottunk a
Nyugat-Dunántúlra, Győrbe. Már a második kört róttuk a szemüveges barátommal.
Rengeteg élménnyel ajándékoztak meg minket az állatok.
Nyíregyháza.
Közeledett a záróra ideje, egyre kevesebb látogatóval találkoztunk. Mi is
elindultunk a kijárat felé. Tágasabb térségen vágtunk át, amikor a hátunk mögül
valaki üdvözölt minket:
– Hello!
– Ki köszönt
ránk? – fordultam a haverhoz.
Hátra nézett és
kissé meglepetten ennyit mondott:
– Nincs itt egy
fia lélek sem.
Tovább mentünk,
de pár lépés után ismét tisztán hallhattuk:
– Hello!
Beindult a
logikai alapokra helyezett elméleti nyomozás:
– Biztosan az
egyik papagáj szórakozik velünk.
Visszatértünk a
közeli madárketrec sorhoz. Rátaláltunk a jómadárra. Elrendeztem a hangfelvevőt.
Vártunk, vártunk, de nem történt semmi sem.
– A francba, ez szórakozik velünk! – dohogtam.
Hónom alá
csaptam a mikrofonállványt és elindultunk a kijárat felé. Tíz méterre
járhattunk az imént még megkukult madártól, amikor legnagyobb megrökönyödésünkre,
ismét felhangzott a már jól ismert angolszász üdvözlés.
– Ez a papagáj
valóban szórakozik velünk! – hallhattam a havertól.
Visszamentünk a
papagájhoz, a ketrec elé letettem a már bekapcsolt hangfelvevőt, és mint akik
jól végezték a dolgukat, újra elindultunk a kijárat felé. Bejött a cselvetés. A
madár újra beszédessé vált. Mivel nem álltunk meg az első szóra, egyre
hangosabban és bőbeszédűbben kajabált utánunk – mi pedig jót nevettünk rajta.
Idővel megszántuk, visszatértünk hozzá. Megérkezésünk elhallgattatta a
sárgabóbitás kakadut. Összepakoltunk, útra keltünk, és elismerően mosolyogtunk,
az újból kétségbe esett furfangos papagáj okosságán.
98.
ÉLETMENTŐK – kölcsönkenyér (1972)
Az első történet még nem életmentésről
szól, hanem a fogyatéknélküli életben tartásról.
Középiskola.
Három fiú osztálytársammal a Margithídnál leszálltunk a körúti villamosról. Az
aluljáróban a HÉV peronjához levezető lépcsősor felé igyekeztünk. Meghallottuk
a belső végállomás felől beérkező szerelvény hangját. Lépéseinket megszaporáztuk.
Az első két fiú ügyesen felugrott a szerelvény utasterébe, ekkor megszólalt az
ajtócsukódásra figyelmeztető jelzés, ennek ellenére mi is ugrottunk. Én lábon
állva érkeztem meg, a másik fiú viszont megbotlott. Térdre esett, lábszára az
ajtón kívülre lógott – ekkor már csukódott az ajtó. Jobb kezemmel reflexszerűen
ellentartottam neki, eközben ránéztem a kétségbeesett arcú fiúra:
– Gyorsan ugorj
fel! – kiáltottam.
Holtrémülten
állt talpra:
– Ha nem kapod el
az ajtót, ripityára törte volna a lábamat!
A Marx teret a Váci út irányából
közelítettük meg a nyolcadikos osztálytársakkal, mégpedig a Katona József utca
felől, ahol a megboldogult 43-as busz végállomása volt. Beszélgetve haladtunk
egymás mellett. Hogy hányan lehettünk, ki tudja már, de egy masszív diáktárs
egészen biztosan velünk tartott. A Kádár utcánál jártunk, ahonnét a főútvonalra
négy villamos is kikanyarodott: 3-as, 12-es, 14-es, 55-ös. Fontos mondandóm
lehetett, mert a lábam elé nem figyeltem. Leléptem a járdáról, mire karon
ragadott a zömök fiú:
– Nem kell a
villamos alá gyalogolni!
Ebben a
pillanatban egy ezres számozású motorkocsi gördült ki a Kádár utcából. Az
osztálytárs figyelmességének köszönhetem, hogy nem vasalt ki.
A túrázás terén is egymásra találtunk
Katival. Bár súlyban és testméretben jelentősen különbözünk egymástól, a
távolságot, a szintet és a haladási sebességet tekintve, hasonló teljesítményre
vagyunk képesek. A Pilis-hegységben jártunk. Megérkeztünk a
Spartacus-ösvényhez. Aki nem ismeri ezt a helyet, annak elmesélem: az ösvény
annyit tesz, hogy a két láb széles köves mezsgye egyik oldalán sziklák
magasodnak, a másikon mély szakadék tátong. Nehézségét tetézi
ha esőben vagy havas időben jár arra a vándor.
Kettesben
haladtunk. Az egyik szakasz kimondottan veszélyes volt akkoriban, mivel ott
teljesen leszakadt az út. Odaérve, a párom lába megcsúszott, én meg ráérezve az
eleső mozdulatra, előre hajolva, bal kézzel reflexszerűen utánakaptam. A
grabancát sikerült megragadni. A ténylegesen előállt veszéllyel nem lehettem
tisztában.
– Ha nem kapsz
el, menthetetlenül a mélybe zuhanok!
A Spartacus-ösvényt azóta biztonságos útvonalra
terelték.
99.
KÁRTYANAPTÁR – baklövés (1984)
A hetvenes években a gyerekek körében
népszerű volt a kártyanaptár gyűjtés. Én is hódoltam eme pénzkímélő
szenvedélynek. Mikor ráuntam, számuk háromszázra rúghatott. Eltelt tíz év, de a
szekrényem mélyén továbbra is ott lapultak.
Az élelmiszer
áruházban, az oda rendszeresen egyedül vásárolni bejáró tízéves forma lány nagy
kedvence lettem. Amint belépett a boltba, megkeresett, a kezében lévő cetlit
felém nyújtotta, és már kérte is a segítségemet. Szívesen lettem a javára –
ezzel a közjátékkal is színesebben telt el a munkaidő egy része. Nem mellesleg,
az amúgy átlagos kinézetű, sötét hajú lányka a közös bevásárlások alkalmával
olyan ragyogó arcot öltött magára, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.
Éve is lehetett
ennek a sajátos vevő-boltos kapcsolatnak, amikor nem sokkal zárás előtt az
édesanyjával együtt érkeztek bevásárolni. Szüleit addig nem ismertem. Hármasban
beszélgettünk. Kiderült, kártyanaptárat gyűjt a kis barátnőm. Mi sem volt
természetesebb, felajánlottam az otthon porosodó
kollekciót. A kis barna szem felragyogott. Tovább folytatódott a beszélgetés.
Panaszra nyílt az anyuka szája: szemüveget kellene viselnie a gyereknek, de ő
persze soha nem találja. Ezek után elkövettem életem egyik legnagyobb
balfácánságát:
– Amennyiben
megígéred, hogy holnaptól szemüveget fogsz hordani, hozom a kártyanaptárakat,
ellenkező esetben megtartom magamnak – a zsarolástól elkerekedett a szeme,
arcáról egyértelmű döbbenetet olvashattam le.
Ennyit mondott
kedélyesen:
– Akkor nem
kell!
Huszonnégynél
nem lehettem több ekkor. Olyan betege lettem az arcpirító felsülésnek, hogy alig-alig
aludtam éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyaltam egyfolytában. Beletelt
egy hét is, mire a fejemben kezdett derengeni az alagút vége.
Kora délután. A
boltba belépő kislány – szokása szerint – mosolyogva odalépett hozzám, kezében
az elmaradhatatlan papirossal.
– Szeretnék
valamit mondani neked – leptem meg. – Bármikor bejöhetsz ide vásárolni, de
engem máskor ne keress meg – sarkon fordultam, aközben még láthattam az arcáról
lehervadó mosolyt és a helyére odatelepedett búbánatot. Nagyon nehezemre esett
ezt megtenni, de egyben reménykedtem is.
Alig telt el
pár óra. A délutáni erős forgalom miatt besegítettem a csemegepultnál. Hosszú
sor kígyózott előtte: a pultos kollégával ketten szórtuk ki a kedves vevőket.
Minden munkában meg lehet találni a szépséget, csak értelemmel kell hozzáállni.
Mérlegre tettem a soron lévő vacsorára szánt felvágottat, amikor
megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejemet minden ok nélkül felemeltem és egy
teljesen érdektelen irányba elnéztem. A polcsorok merőlegesen álltak a
csemegepultra. Az egyik gondolasor végében ott állt a kislány. Arca csupa
mosoly, és orrán ott virított a szemüveg!
Leírhatatlan
örömöt éreztem. Egyszeriben felragyogott az én arcom is, és nem törődve a
sorban álló kedves vevőkkel, odahívtam magamhoz a kislányt. Nem jött, röpült!
Olyan boldog volt, hogy nem madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a
kedvemért.
– Milyen jól
áll a szemüveg! – vigyorogtam a képébe. Szebb vagy, mint nélküle!
Utána már csak
szemüvegben és mosolyogva láthattam a kis barátomat.
100.
KINEK MI KÖZE HOZZÁ – kibic (1981)
Felnőttkor kezdete. Barátom szülei a
vályogház megnagyobbítására adták a fejüket. A földszintes épület kisebbik
részét szanálták, helyébe emeletes tömböt kívántak felhúzni. A faldöntésnél nem
voltam jelen, de az alap kiásásában, a bontott tégla Csepel teherautóra fel és
lepakolásában segédkeztem.
Haladt a munka,
felhúzták a modern szárnyat. A régi épület tetejéről lekerültek a cserepek és a
sátortető is – legyen egységes a ház tetőszerkezete, mondták.
Vége lett a
betervezett munkának. A homlokizzasztó nap után a langymeleg udvarban
beszélgettünk. Remek hangulata volt a késődélutánnak. Váratlanul nyugat felé
néztem. Megdöbbenve láttam, a távolban koromfekete fellegek terítik be az
égboltot. A vályogház tetőszerkezete leszedve, ha ebből zuhé lesz, összedől az
épület. Megkerestem a barátomat, beavattam a gondolatomba. Meglepett, hogy
nagyosan lerázott. Szóltam a többieknek is, akik bár nyugat felé néztek, de
teljes közömbösséget tanúsítottak. Másfél órába is beletelik, mire hazaérek,
jutott eszembe. Akár mehetnék is. Mentem is, de nem a buszmegállóba, hanem a
régi ház tetejébe. Egymagam álltam neki a műanyag
fóliák szétterítésének és a téglával való rögzítésnek. Az udvarban trécselők
látták iparkodásomat. Úgy voltam vele, a lelkiismeretem szerint teszek, rajtam
nem fog múlni. Az udvarban ácsingózók egyre többször leshették a
viharfellegeket. Idővel nagy kegyesen vették a fáradtságot és követtek a
tetőre. Jócskán beletelt, mire lefedtük a teljes tetőzetet. Erősen lemenőben
volt a nap, mikor kissé fáradtan, de magammal megelégedetten elindultam a
buszmegálló felé.
Mint napokkal
később kiderült, estétől egész éjszakán át ömlött az eső. A precízen lefedett háztető
ellenére a vályogházba annyira befolyt a víz, hogy a földre letett lavórok és
fazekakon túl, a padlózaton tengerszemek szanaszét. A függőlegesen álló falak
csurig átáztak. A háziak az éjszaka közepén átköltöztek a félkész szárnyba,
melybe szintén befojt az ár.
Egy hét múlva
találkoztunk a barátommal. Nem sokáig lacafacázott:
– Ha nem álltál
volna neki a tető leborításának, összeomlott volna a házunk!
101.
MEGÁLLT AZ IDŐ – személyesen átélve (2005)
A téli túra magas hóban bukdácsolva,
viharos széllel megtámogatva vezetett végig az Alföld délkeleti részén.
Átfagyva érkeztünk meg a kisvárosi vasútállomásra. Feltűnt, hogy a peronon nem
tartózkodik senki sem, de az állomásépület
árkádja alatt kétszázan is összezsúfolódtunk. Szokatlan volt. Hosszú várakozás
után a hangosbemondóból érkezett a közérdekű információ: a valahányadik
vágányon InterCity halad át.
Régóta érdekelt
a téma: vajon milyen érzés lehet egy elrobogó vonatot testközelből megélni?
Egyik túratársamat rábeszéltem, álljunk oda a sín mellé. Kisebb noszogatás után
beadta a derekát.
Megérkeztünk a
kihalt peronra. Úgy álltunk meg, hogy a kezemben lévő százharmincöt centi
hosszú fehér bot végével elérjem a felénk közelebb eső sínszál tetejét. Szembe
álltunk a vágánnyal, a vonat tőlem jobb irányból lesz várható. A túratárs tőlem
balra helyezkedett el. Meghallottam az egyre erősödő zúgással érkező
villanymozdonyt. Ekkor visszakozásra tett ajánlatot a társam. Ahogy egyre
jobban közeledett felénk a monstrum, kisebb félsz költözött belém, de eredeti tervemtől
nem tágítottam. Lábamat nagyobb terpeszre tettem. Már csak pár tíz méterre volt
tőlünk a mozdony, amikor arra gondoltam, nehogy kürtöljön a masiniszta, mert
rám hozza a frászt. Szerencsére nem tette.
Mint egy
szélvészként dübörgő megzabolázhatatlan veszedelem, úgy hatott rám az elém
megérkező villanymozdony. Bődületes zaja minden rajta kívül létezőt kisöpört a
tudatomból. Testem érzése is megszűnt. Ekkor én csak a kereknek érzett fejem
voltam. Megállt az idő. Csak a dübörgő hang, a dübörgő hang, a mindent betöltő
dübörgő hangorkán volt jelen, a végtelenül tiszta, éber és kiüresedett
tudatomban. Tartott ez az egyedüli érzés mindaddig, amíg a hosszú szerelvény
utolsó vagonja is elrobogott előttem. Ahogyan távolodott a szerelvény, úgy
költözött vissza belém a normális állapot. Fantasztikus érzés volt. Óriási
élményt jelentett, de köszönöm szépen, ez az eset egy életre elég volt. A vonat
tőlünk egy méter távolságban, mintegy száz kilométeres sebességgel robogott el.
A szerelvény által keltett léghuzat rendkívül erősnek bizonyult, a talpamat
nagyon határozottan kellett az aszfaltba gyökereztetni.
102.
SOHARÓZA – performansz (2017)
Róza ismerősöm nem volt soha sem, de
lett Soharóza. Igen, így egybeírva. Egy művészeti társulatot neveznek ekként.
A színpadon énekes szerepjátszást mutatnak be. A kis létszámú társulat
fiatalokból áll. A karvezető hölgy náluk valamennyivel idősebb. Mivel a tagok
fiatalok, és többségük nő, ezért számottevő a babavárásból adódó
létszámingadozás. Mivel óriási az összetartó erő közöttük, létszámhiánnyal
aligha lehet gond.
Két
performanszukat rögzíthettem eddig. Az előadásokon csupafül vagyok, mert az én
fülem vevő az ilyen nem szokványos, különleges attrakciókra. Hazánkban több
ilyen művészeti társaság is létezik, de a Soharóza előadásokról eddig egyszer
sem jöttem ki csalódottan. Ezért válhattak a fő kedvencemmé.
Érdekes a
névadás története, melyet a karvezető mesélt el: egy belvárosi tömbház belső
udvarán léptünk fel. Az udvar sarkában babakocsiban
csecsemő pihent. A társulat hölgy tagjai odasereglettek. Egyikük a csöppség
mamájától a bébi neve iránt érdeklődött:
– Soha Róza –
volt a válasz.
103.
ÖNKRITIKA – lépéshátrányból (2000)
Tény, hogy a napi egészségi séták
valóban aktív mozgással teltek el a vakvezetővel, ellenében a klasszikus
lakótelepi kutyák esetével. A hajnali margitszigeti kiruccanások gyakran kilenc
kilométert is kitettek. A déli és az esti séták a lakótelep megkerüléséről
szóltak. Annak egyik szegletében meghúzta magát néhány hajléktalan. Egyikük két
ház találkozásánál, a sarokban bútorozott le. Mivel a férfitől a német juhász egyszer kapott egy falatnyi szalonnát
vacsorára, megjegyezte a helyet. Utána magánakciózott: amennyiben üres
volt a sarok, másfelé vette az irányt.
Lehetőség adódott a hajléktalannal elbeszélgetni. Nevelő-intézetben
cseperedett fel, ahonnét örökbe fogadta őt egy házaspár. Minden bizonnyal
megszerethették, mert nagykorúsága után telek faházzal konstrukciót tettek a
feneke alá. Ám a fiatalemberben ott lakozott a bibliai tékozló fiú hasonmása,
és egyszer csak, volt ingatlan nincs ingatlan. Arról nem szólt a fáma, miként
sikerült a szeretet ilyen mértékű kisugárzását elbaltáznia. Saját magával
szemben erős önkritikát gyakorolt, mert a későbbiekben már egyszer sem került a
nevelőszülők elé. Elsősorban balfácánságának köszönhette, hogy a langyos
éjszakai nyarak mellett a csontig hatoló fagyok idején is csak kartonpapírok és
nejlonok pártfogása alatt lakhatott.
Az egyik télen
nagyon belehúztak a mínuszok. Eltelhetett már egy hét is, mire eszembe jutott a
nyári kutyaszalonnáztatás emléke. Máris indultunk a német juhásszal. Hamar
rátaláltunk a fickóra. Többedmagával ugrándozással megpróbáltak egymásba lelket
önteni. Megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva melyik ház kapualjában fogom
várni. Eljött, és markába pénzt nyomtam. Megköszönte, és már indult is.
Tavasszal
futottunk össze ismét. Langyos melegben fürdött a város. Kezében egy táskarádió
szólt. Mint elmondta, utolsó találkozásunk óta havonta fix összeget kap az
önkormányzattól.
– Meddig volt
elég a téli apanázs?
– Öt napig! –
és még egyszer megköszönte.
104.
VISSZÁJÁRA – ha újra (2024)
Hihető vagy nem, de a második
látásvesztés után nem berzenkedtem a beállt állapot ellen. Mi mást is tehettem
volna, tudomásul vettem: persze alaposan a földbe döngölt. Szerencsére
megpróbáltam előre tekinteni, és aközben szüleimben
a lelket tartani. Hogy mikor töprenghettem el először a „vajon milyen lenne újralátni” abszurdon, kiesett a fejemből.
Előzetesen annyit a felvetés elé, mivel egyik szememben sincs meg a retina,
ezért csak a digitális látás jöhetne szóba. Tételezzük fel, hogy ez a
gyakorlatban technikailag kivitelezhető.
A látás tanult
folyamat, amennyiben a megszületett emberpalánta pár évig nem láthat semmit
sem, a látásképesség már nem fog kifejlődni – így van ez a beszéddel is. Mivel
három évtizedig láttam, és e sorok írásakor harmincöt éve nem, félő, a
látóközpontom lényegében elfelejthetett látni. De ha nem, akkor is csak nagyon
kis lépésekkel lehetne eredeti funkciójára visszaszoktatni. Ezt a helyzetet saját
tapasztalatból ismerem: amikor az első látásvesztést követően kilenc hónap után
ismét fényt érzékelhetett a bal szemem, hőguta tört rám, teljesen leizzadtam és
majdnem rosszul lettem: mindez a beállt stressz hatásból meg a fura látásmódból
adódott. Könnyen elképzelhető, ha újra képes lenne látni az agyam, akár egy év
vagy annál is több időre lenne szükség az alaphelyzet visszaállásához.
Korántsem hurrá
helyzet alakulna ki. Én már régóta nem az vagyok, aki látóként voltam. A
folyamatos tevékenységre bíró felhajtóerőt a nem látás ellen bennem
megfogalmazódott forgatókönyv tanította meg. Látva rám törne az újralátás terhe
– ez talán furán hangzik. Teljesen új élethelyzetbe kerülnék, amely által
olyasféle emberpróbáló időszakot élhetnék át, mint amikor elveszítettem a
szemem világát. Úgy gondolom, újra látva nagyfokú lelki fáradtság törne rám. A
gyökeresen megváltozott állapotot előbb fel kellene dolgozni, majd meg kellene
tanulni vele újra együtt élni. Látni jobb, mint nem, de mindkét élethelyzetnek
vannak előnyei és hátrányai.
105.
ISTENI SZIKRA – a megvilágosodás pillanata (2019)
Alig húszan lakják a zsáktelepülést. A
második világháborút követően még ötszázan voltak. A faluban két templomot számoltunk
össze. Katolikus hívőből mindösszesen egy akadt. Augusztus 20-án a szomszédos
faluból híveivel a pap busszal ideutazik, misézni. A
település többi lakója református. Az egyházfi helyben lakik, apró termetű
kutyája társaságában.
A parókia
mellől turistaút indul a három kilométerre lévő Szőlősardóba. A földútra első
alkalommal tértünk rá Katival. A településről kivezető szakasz, mint ahogyan az
hazánkban jellemzően szokott lenni, mélyen kijárt a mezőgazdasági munkagépek
széles kerekei által. Túl voltunk a bokaficamító szakaszon, amikor számba
vettük a hívatlanul hozzánk csatlakozott négylábú túratársat. A református
egyházfi kutyája volt. Eleinte nem törődtünk vele, de idővel megpróbáltuk jobb
belátásra bírni. Szóval és tettel hazafelé terelgettük,
mindhiába. Párom attól tartott, hogy a kutya fejében nincs ott a
turistatérkép. Többnyire a hátunk mögött szaglászott.
A lankás táj
szépsége magával ragadó errefelé is. Kisebb erdők, rétek váltakoznak. A
messzeségben feltűnt a nyolcvanfős falu. Oda a temető felől érkeztünk. A lakott
rész szélében, a keskeny földutat két oldalról villanypásztor határolta. Ilyen
esetben, az arra járó ember fejében mindig felvetődik a jogos kérdés: vajon
van-e benne áram? Évekkel ezelőtt, a kezemben lévő túrabottal véletlenül
hozzáértem egy ilyen gyengeáramú védvonalhoz. Tenyeremben erős csípést éreztem,
kezemből nagy ívben, több méter távolságba kirepült a bot. Az intenzíven
szimatoló blöki jócskán elibénk került. Egy erős csattanásra, majd egy baljósan
felnyikkanó hangra figyelhettünk fel: a villanypásztor közvetlen közelében volt a négylábú túratárs. Mint a
puskából kilőtt golyó, úgy rohant felénk a szimat. Mellénk érve köszönés
nélkül tovább inalt azon a földúton, melyen éppen hogy csak megérkeztünk. A
lankák bejárása után visszaérkeztünk a zsáktelepülésre. Az egyházfi portáján
épségben rátaláltunk a nemrégiben isteni szikrától megvilágosodott kutyára.
106.
GPS – majdnem térinformatika (2017)
Látogatóban jártam az egyik fővárosi
kórház belgyógyászatán. Orvosi vizsgálat miatt ki kellett mennem a kórteremből.
A folyosóról nyíló egyik szobából egy erőtlen férfihang esdeklett segítségért:
– Halló.
Mintha csak
magnószalagról ment volna, olyan pontosan ismétlődött.
Igaz, néha megszakította egy másik információ is:
– Nagy baj lesz
belőle!
A szűk folyosón
jöttek-mentek az emberek. Az idősebb férfi pedig mint
a motolla, hajtotta a magáét:
– Könyörgöm,
jöjjön valaki!
Nővér jelent
meg a folyosón, befordult a szobába.
– Mi a baj,
Feri bácsi?
– Régóta el
kellene mennem a vécére! – közölte megkönnyebbülten.
– Tíz perce
rajta tetszik ülni!
107.
VILÁGVÉGE – dátum (1981)
Aki gyermeki fejjel e témában elkezd
búvárkodni, helyesen teszi. Aki felnőttként beleragad ebbe az ingoványba,
megérdemli. Fiatal felnőttként két hozzám hasonló korú fiú megszólított az
utcán, és az évezredfordulón bekövetkező világvégéről jehováltak. Türelmesen
végighallgattam őket, majd fordítottam egyet a beszélgetés kerekén:
– Amennyiben
mégsem érkezne el a világvége, továbbra is hinnétek a vallásotokban?
Némi gondolkodás
után mindketten nemet feleltek. A következő volt rá a reakcióm:
– A
vallásotokban akkor is ugyanúgy fogtok hinni, mint most!
Azóta kiderült,
hogy nem érkezett el a világvége. Vajon emiatt mi játszódhatott le bennük? A
fiúknak abban valóban igazuk volt, hogy lesz világvége, csak az idő
tekintetében tévedtek. Vajon mi az új dátum?
108.
LÓPOKRÓC – belecsavart emlékek (1976)
A Mátrában néhány napra több faházból
álló telek vált a tanyánkká. Bár mi, fiúk, megpróbáltuk magunkat a tanári
laktól legtávolabb eső kéglikben elszállásolni, de a pedagógusok résen voltak.
Szomszédok lettünk.
A telek mellett
patak csacsogott. Mivel bőven akadt nagyobb kő a partján, kipróbálhattuk a nem
létező gátépítő tudásunkat: a lehatárolt rész szép lassan tóvá duzzadt. Ezalatt az egyik faház emeleti ágyán, amit gurtnival
lehetett a falhoz felcsatolni, a legerősebb fiú pihent. Tehette, mígnem
legkedvesebb kebelbarátja, a gurtnit a helyéből kiakasztotta, és a haver nagyot
nyekkenve lezuhant az alsó ágyra. Ezek után akciófilmbe illő üldözési
jelenetnek lettünk a szemtanúi. A balhét kereső haver megfeledkezhetett a
felduzzasztott patakról, mert egyenesen arra futott, és megérkezett a
félszigetre. Fiú osztálytársaimmal előre dörzsöltük a tenyerünket, a tóban
nyakig megfürdetésben bízva. A földnyelven egymással szemben állt a két barát.
Farkasszemet néztek egymással. A menekülő fiú váratlanul mélyen lehajolva a
hórihorgas fiú hóna alatt kereket oldott. Rettenetesen sajnálkoztunk
ügyességén.
A faházakat kívülről
plafon magasságban masszív rudak kötötték össze egymással. Kitaláltam, hogy
mackóból, kötött sapkából és tornacipőből, azokat ruhával kitömve és egymáshoz
illesztve, készítsünk akasztott embert. A terv fellelkesítette a többieket is.
A remekbe sikeredett bábú kezébe még egy laposüveget is sikerült
hozzászerkeszteni. Vele eltéveszthetetlenül megideologizáltuk a sajnálatos
esetet. Már csak a hírverés volt hátra. Bekopogtattunk a lányos házakba, és az
ablakon való kinézésre bíztattuk őket. Olyan velőtrázó sikoltozást rendeztek,
hogy egyenesen gyönyörűség volt hallgatni. Ez volt a jutalomjáték.
A velünk lévő
két pedagógus egyike, minket, fiúkat nem tanított ugyan, de még így is sok volt
a rovásán.
– Raboljuk el!
– indítványoztam.
Ettől
függetlenül nem voltam rossz kölyök. Késő este, előzetes egyeztetés után, az
egyik lány az említett tanárnak szólt, hogy a mosdó felől fura hangokat
hallott. A vonalas pedagógusnő már indult is a jelzett irányba. Az osztálytárs
visszasietett a faházba. Mi, fiúk, az egyik kalyiba mögött hosszú méla lesben
várakoztunk. A hórihorgas fiú, és az én kezemben volt a lópokróc két vége.
Amint elénk került a tanárnő, halkan utána osontunk, és ráborítottuk a viseltes
takarót. Lábát gyorsan kikaptuk alóla, és már vittük is a tóvá duzzasztott
patak felé. Én a hóna alatt fogtam az áldozatot, aki meg
sem mert mukkanni, de mi sem. Ám kezeim közül egyre jobban kezdett kicsúszni. A
minket kísérő hat fiúnak nem mertem szólni, mert azzal lebuktattam volna
magunkat. Megérkeztünk a telek koromsötét külső széléhez. A lópokrócot egy
zsineg segítségével szorosan hozzákötöztük a pedagógus
testéhez, nehogy megfázzon a hűs levegőn. A végén, a suliban ránk tett
többszöri lekezelő megjegyzései miatt, búcsúzásul az egyik fiú husánggal
finoman eltángálta – és visszafutottunk a
faházba, ahol ruhástól ágyba ugrottunk.
A terv további
része is megvalósult. A beavatott lány a faházban
maradt pedagógusnak a nyoma veszett kolléga hírét vitte. Csak azután
szólt nekünk, fiúknak, miután az összes lány az egy szál meglévő pedagógussal
együtt, összegyűltek a faházak közötti térségben. Ők lettek a mi szemtanúink.
Mi persze ásítozva és nem tetszésünket teátrálisan kifejezve szállingóztunk
elő, és látszat vehemenciát mímelve, csatlakoztunk az éjszakai nyomozáshoz. Az
egyik fiúnak lett feladata, hogy ha egy lány az eltüntetett pedagógus felé
tart, szóljon neki, hogy: arra ne menj, mert onnan jövök, nincs ott senki sem.
Nagy sokára a lányok ráleltek a még mindig a földön pokrócba csavarva fekvő
tanárnőre.
Másnap reggel –
persze számunkra teljesen érthetetlenül – raportra lettünk hivatalosak a tanári
ház elé. Jött a számon kérés: meséljetek csak, fiúk! Több sem kellett nekünk,
bősz méltatlankodás közepette kórusban kikértük magunknak a nemtelen
gyanúsítást. Erősen utaltunk rá, hogy amikor a többiek kint gyülekeztek, akkor
mi még az igazak álmát aludtuk mindaddig, míg ránk verték az ajtót.
Szerencsére, megúsztuk a balhét.
109.
LEVETT A LÁBAMRÓL – értelem (2001)
Mielőtt belemelegednék a két engem
teljesen lenyűgöző eset elmesélésébe, gyorsan elárulom, a szemrevaló illetőnek
négy lába volt. Kora reggel a szükségszerűvé váló útra indultunk a vakvezetővel. A hosszúpóráz öt méteres
zsinórjával gazdálkodhatott eleinte. Miután áttértünk az egyik mellékutcán,
elengedtem. Egy parkoló előtt haladtunk el. Tőlem balra, a járdaszinttel
megegyező magasságban sorakoztak egymás mellett a járgányok. A szuka lemaradt
mögöttem, a járművek körül szimatolgatott: vajon a gumi
kerekek másodlagos illatába feledkezhetett bele?
Mivel magamra
hagyatkozva haladtam tovább, a nálam lévő fehér bottal folyamatosan figyeltem a
járdát. Olyan helyhez közeledtem, ahol úgy kell a balra kanyarodás helyére
rátalálni, hogy azt nem lehet kitapogatni. A hátam mögött öt méterre lehetett a
német juhász. Ekkor körmeinek egyre hangosodó kopogására figyelhettem fel.
Odaért mellém balról, hosszúkás orrát a fehér bot jobb oldala mellé dugta, és
egy erőteljes bal irányú fejmozdulattal, a segédeszközt ugyanabba az irányba,
szinte vízszintes helyzetig kilendítette. Miután precízen bejelezte a
kanyarodás helyét és irányát – mely saját találmánya volt! – előre szaladt, én
meg bottal üthettem a nyomát.
A kutyát
megtanítottam a tükör játékának értésére. Ennek előzménye, hogy szüleimnek
ilyen tárggyal borított eltolható ajtajú szekrénye volt a nagyszobában. A német
juhász addig forgolódott, míg szembe nem találta magát vele. Egetverő ugatásba
kezdett, eközben nekiugrott a tükörnek, és a szekrény aljánál elkezdett
kaparni. Dőltünk a nevetéstől. Leültem a tükör elé, és odahívtam magamhoz a
rajzos szukát.
Mutatóujjammal
először a tükörre böktem, majd rá, és ennyit mondtam:
– Ez te vagy,
Kicsi! – majd ugyanígy tettem saját magammal kapcsolatban is.
A biztonság
kedvéért háromszor-négyszer megismételtem a tananyagot. Elhúztam az ajtót. A
kutya azzal a lendülettel beugrott a felakasztott kabátok közé. Elülső része
eltűnt a szekrényben. Újból nevettünk rajta. Idővel kifarolt onnan és látszott
rajta, az esettel kapcsolatban valami nagyon nem áll össze a fejében. A
továbbiakban gyakran feküdt le a szőnyegre úgy, hogy vele szemben volt. A tükör
segítségével többször is ránézett a mindig mögötte féloldalt ülő szüleimre.
Hitelt
érdemlően meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy vajon tényleg ismeri-e a
tükör játékát? Újból ott hasalt a szőnyegen, vele szemben a tükör. Elmentem a
háta mögé és leültem. Bal mutatóujjamat kissé begörbítettem és a mindenki által
ismert mozdulattal magamhoz hívtam. Erre a jelzésre, tudomásom szerint, sehol
nem tanították meg. Abban a pillanatban talpra pattant, száznyolcvan fokban
megfordult és odajött hozzám.
110.
DUNA – majdnem beleszédültem (1964)
Hol volt, hol nem volt, a Váci úton a
mai Tesco helyén egykor a Kender Juta gyár szövőgépeitől volt zajos a
munkacsarnok. Az üzem főútvonal felé eső kerítésének túloldalán a szövőgyár
bölcsődéje és óvodája terült el.
Egyszer
megtörtént a csoda: anélkül hogyan is nézhetne ki a
valóságból vett meseszerű történet? Páros libasorba rendeztek minket a dadusok:
irány az újpesti vasúti híd! Mire a közelébe értünk, előbb egy végtelenül
hosszúnak tűnő tehervonat érkezett Dorog felől szénnel megpakolva, majd nem
sokkal később, a magasban, légcsavaros személyszállító repülő búgott fel. Égig
elhallatszó hangpárbaj alakult ki közöttünk. Elsőre mindannyian azt kiabáltuk,
hogy: Hajrá vonat! – a repülő érkezése méltó ellenkórust fakasztott sorainkból.
Mire felértünk a vasúti hídra, mindez már emlék volt.
Jól láttam én, hogy a híd alatt egy folyam
hömpölyög békésen, de hogy az a Duna lenne-e, fogalmam nem volt róla. Alig
ábrándozhattam el a nekem gigászi méretű víz buja természeti környezetén, már
az egyik sziget kavicsos partján álldogáltunk a pajtásaimmal. Szájtátva lestem
az addig elképzelhetetlen méretű
vízfelületet. A hétköznapokban nagyfiúnak éreztem magam, de a folyam
láttán kissé elbizonytalanodtam.
Meglepve
hallottam, ahogyan az óvó nénik kisgatyára vetkőzésre bíztattak minket, utána
szép szóval belekergettek a folyamba. Bokáig álltam benne, mire észbe kaptam.
Néhány társam tíz méterrel beljebb, térdig merészkedett. Bátornak tartottam
őket. A hátunk mögül újabb lendítő noszogatás érkezett:
– Menjetek
beljebb, gyerekek!
Az erős
hátszéllel érkező unszolás pár méterrel beljebb taszajtott. Már jogosan újra
nagyfiúnak érezhettem volna magam, de valahogyan mégsem sikerült összehozni.
Ilyenképpen ismerkedtem meg az olajfoltos, kátrányos Dunával.
111.
SOHA NEM AKARTAM – nem bántam meg (1998)
Iskolásként hiába veselkedtem neki a
házi feladatnak kapott versek bebiflázásának, az én agyam ilyesmire nem volt
alkalmas. Egyszer kedvünk szerint való költeményt kellett megtanulni. Esetemben
ez Petőfi legkurtább verse lett, Az óceán.
A négysoros tökéletes visszaadásáért, jogosan-e vagy nem, egy hármas osztályzat
lett a számszerűsíthető eredmény.
Teltek-múltak
az évtizedek. Eközben a technika ugrásszerű fejlődésen ment át. Elérhető áruvá
váltak a személyi számítógépek. Hogy a látásvesztés után újra képes legyek
érdemben írni és olvasni, rászántam magam a beszerzésre. Mivel ennek
realizálása pár hetet vett igénybe, valakitől kértem egy használaton kívüli tasztatúrát. A billentyűk feliratát
segítséggel diktafonba mondtam, majd a felvételt ismétlődően visszahallgatva,
kívülről megtanultam. Ötletszerűen mondatokat kezdtem pötyögni. Később ezt
megfejelve, már az ágyon hanyatt fekve, az ujjaim jelképes mozgatásával, fejben
készült a spontán írásmű. Hamarosan elérkezett a számadás ideje. A billentyűk
pozícióját hibátlanul memorizáltam, és mindig a megfelelő betűket ütöttem le.
Ez már csak azért is jött jól a továbbiakban, mert akkoriban még csak olyan
képernyőolvasó segítette a Windowst használó látássérülteket, amely csak a
sorok első négy-öt szavát olvasta fel.
Örömmel írtam a
számítógép segítségével, ekkor már nyolc éve nem láttam. Eleinte mindenféle agyszüleményt
rögzítettem, később kazettán lévő hangos könyv tartalmat. A tudattalanomban
összeálló törekvés tovább noszogathatott. Jött egy gondolat. Bár régóta nem
látok, mégis fogalmam nincs a többi sorstárs felöl.
Milyen remek lenne egy magnó előtt velük az életük alakulásáról beszélgetni.
Belőle én is okulhatnék. De a kétkedés is ott munkálkodott bennem. Bemehetnék a
szövetség portájára, és megszólíthatnám az oda megérkező fehér botosokat:
– Szia, én
Reményik László vagyok. Meséld már el az életed történetét!
Legenyhébb
esetben is furcsán néztek volna rám. Viszont, jutott eszembe, ismerek néhány
vakvezetővel közlekedőt, talán náluk sikerrel járhatok. Így is lett. A mindenki
ismer valakit, ez esetben is igaznak bizonyult. Az ismeretségi kör korlátlanul
bővíthetővé vált. A tizenötödik riport elkészülte után
ugrott be a felismerés, és pattant ki a szikra a fejemből: ezek a történetek rém érdekesek, ilyesmihez nem lehet
másutt hozzájutni, könyvbe való!
A számítógép
megvétele után két évvel előbb kiadót keresve, majd szponzorok felkutatása után
megjelenhetett az első kötetem: Akik a
sötétben is látnak címmel. Soha nem voltam képes verset bebiflázni, soha
nem akartam könyvet írni, és mégis. Az elsőt további hat követte szoros
egymásutánban. A hetedik után tizenhat évnyi kihagyást követően 2023-ban a Magyar Don Quijote című irodalom
következett: az első Kazinczy-díjas költő, Kozma Béla
töredékes élettörténete, versekkel és színdarabbal kiegészülve. Bár életem
fontos részévé vált a betűk által teremtett világ, de nem vált mániámmá.
Számomra a változatosság az igazi életelixír.
112.
ÖKÖRHUGYOZÁS – elültetett mag (1982)
Az élelmiszer áruházban szakmai
gyakorlatukat töltő szakmunkás tanulók is okosodtak. Egyikükre rábíztam a szesz
polc feltöltését. A munka végeztével a diáknak nálam kellett jelentkeznie, hogy
meggyőződhessek a munka minőségéről. Újra ott álltam a polcsor előtt, mégis,
mintha egy száz év előtti, neve nincs falu határában a
szekérút szélében lennék. A kétdecis és a félliteres üvegek a nem létező sorban
olyan girbegurbán követték egymást, mint az ökörhugyozás kacskaringóssága.
– Szerinted,
hogyan néz ki ez?
A kérdezés
hangsúlya semleges volt, nem akartam megalázni a tanulót. Maga elé meredve,
suttogva vallott színt:
– Rondán.
Ennyiben nem
hagyhattam a dolgot.
– De csak
akkor, ha a trehányságodat enyhén fogalmazva ítéljük meg! – ezzel véget ért a
diszkrét fejmosás.
Az ökörhugyozás egy részét egybetoltam, és
címkével előre, katonás oszlopba és sorokba rendeztem. Belefogtam az italárú jelképes feltöltésébe. Három-négy sor után abbahagytam.
– Milyen? – és
fejemmel az üvegek felé böktem.
– Szép –
felelte halkan.
– Ide figyelj –
és keresztnevén szólítottam a lányt –, láthatod, egy kis odafigyeléssel
mennyivel szebb és tartalmasabb munkát lehet végezni. – Hetente többször is
feltöltöm ezeket a polcokat. Sok ész nem kell hozzá. Az üvegek mindig katonás
sorban állnak, címkével kifelé.
– Tudod-e,
miért teszem így? – szólt a költői kérdés. – Amikor elkészülök vele, egy
pillanatra végignézek rajta, és az esztétikájától elégedettség fog el.
Bármilyen munkát is fogsz végezni az elkövetkezőkben, soha ne azért tedd a
legjobb tudásod szerint, hogy az tetsszen a főnöknek, hanem a saját magaddal
szemben megkövetelt igényesség miatt.
113.
VÍZFÜGGÖNY – tisztánlátás érdekében (2004)
Valahonnét hazafelé tartottunk a
vakvezetővel. Anno hiába ecsetelgettem egy taxisnak, hogy a nem látásnak van
előnye is, mert annak ellenére, hogy érveimet néhány példával közérthetően
alátámasztottam, továbbra is erős hitetlenkedésének adott hangot. Térjünk
vissza az utcára. A legnagyobb lelki nyugalommal gyalogoltunk a kapualj felé, a
szukával. Belépve a lakásba, a résnyire nyitva hagyott konyhaablakon át tompa
zúgást hallottam. A felhőszakadásból özönvíz mennyiségű csapadék zúdult a városra.
Amennyiben láttam volna, észlelve a fenyegető veszélyt, egészen biztosan kivert
volna a víz, így ezt megúsztam.
A másik ideillő
történet úgy kezdődött, hogy egész nap szakadt az eső. Ahol van kutya, de nincs
kert, ott nincs mese, mert a blökinek is vannak alapvető szükségletei.
Elérkezett az idő a déli sétára. Ötpercenként kifüleltem az ablakon. Sokadik
alkalom után érzékeltem úgy, hogy elérkezett a kellő pillanat. Hámot nem tettem
a német juhászra, a nyakörv karikájába beakasztottam a hosszúpóráz karabinerét.
Mire fél perc múlva megérkeztünk az elülső kapuhoz, az égi csapokból szinte
áthatolhatatlan sűrűségű vízfüggöny szakadt alá. Feltárult a kapu, mire a
viharos erejű szél úgy bevágta a vizet a lépcsőházba, hogy ijedtében
hátraugrott a kutya. A visszafordulás lehetőségén tizedmásodpercig elgondolkodtam, de letettem róla. Nagyobb
élményt jelentett az ítéletidőbe kimenni, mintsem előle gyáván
megfutamodni.
Tudtam, a
szukának nem volt ínyére bőrig ázni, néhány méter után centrifugázásra
érdemleges állapotba került. Füstölt a járda a víztől. Emlékezetem szerint
ilyen pazar felhőszakadásban addig még nem volt szerencsém sétálni. A csapadék
zúgásán kívül nem hallottam semmit sem. Szerencsére a vakvezető még behunyt
szemmel is eltájékozódott volna a környéken.
Az első
keresztutcán áthaladva érzékeltem, álló víz borítja az aszfaltot. Utána jött a
füves terület, melyen a tíz centi magas vízoszlop lakótelepi beltengert
eredményezett. A hosszúpóráz vége állandó mozgásban volt, de hogy mit sikerült
összehoznia a rajzos szukának, azt rajta kívül csak Henderson, az esőkirály
tudná megmondani. A nap fő attrakciója a következő keresztutcán történő átkelés
lett. A féllábszárig érő gumicsizmába az aszfalton felgyülemlett ár belefolyt.
Kis híján a kutyának átkeléskor tempóznia kellett. A kaviccsal felszórt parkban
mintha delfinek vetődtek volna fel. Nem sorolom tovább.
Mindketten
örömmel léptünk be a lépcsőház nyújtotta menedékbe. Sokan hallatják abbéli
véleményüket, hogy milyen jó lenne, ha a kutyák tudnának beszélni – hááát…
114.
PONT KERÜLT A VÉGÉRE – tíz év után (1974)
Középiskola, első osztály. A testnevelő
tanár egy erősen középkorú férfi volt. Az első órán a két párhuzamos osztály
fiú tanulóit sorba állította és kikérdezett minket a sporttevékenységünk felöl.
Szándékom ellenére fals információt adtam magamról, mert öttusázónak vallottam
magam, holott, a nyáron a Honvédba atletizálni jártam. Aki valamit sportolt
közülünk, biztos lehetett az ötös érdemjegyben. Mivel tisztában volt a foci
iránt érzett hevületünkkel, minden órán rúghattuk a bőrt.
Az egyik tanóra
végén nem mehettünk ki a tanteremből. Rejtélyes homály fedte az okot. Idővel
minden kiderül. A közkedvelt testnevelő tanár az udvaron lévő szertárban
felakasztotta magát. Értetlenül álltunk a tragikus eset előtt.
Ugorjunk tíz
évet előre. Az üzlet, ahol dolgoztam, szakmai gyakorlatra érkező diákokat
fogadott. Baráti kapcsolatot ápoltam velük. Ők nem abba a középiskolába jártak,
ahova én, de egyikük édesanyja abban a suliban tanított, ahová négy évig kötődtem.
Bár a pedagógus engem nem okított, de be tudtam őt azonosítani. Ekkor jött a
múlttal kapcsolatos felismerés, mert valahogyan összeállt bennem a kép. Az
öngyilkosságot elkövető testnevelő szerelmes lett a fiú mamájába. Mivel érzelme
nem talált viszonzásra, ezért kötélhez fordult megoldásként. Elgondolkodva
néztem a szimpatikus fiúra, és aközben mélyen eltemettem magamban a múlt
tragédiáját.
115.
EBÉD – áthallás (1989)
A műtőasztal mérete egy átlagos
testalkatú emberre lett megtervezve. Oka, hogy a doktor könnyen hozzáférhessen
az operálandó testfelülethez. A szemműtétet végző orvos a beteg feje mögött ül.
Ilyen beavatkozás alkalmával a hazai gyakorlatban
a kisgyerekeken kívül nem szoktak altatni. Ettől függetlenül többünkkel
előfordult már, hogy az operáció közben egy
rövid időre elszundítottunk. Hogy ilyenkor ki mennyit alszik és ki miért
ébred fel utána, az esetleges.
Az egyik
páciens késő délelőtt került a műtőasztalra. A lényeg, hogy egyszer csak békés
horkolás hallatszott a lepel alól. A beavatkozás gördülékenyen haladt. Igen ám,
de a műtő bemosakodó helyiségének oldalfalával szomszédos étkezdéből a férfi osztály folyosójára kilépve jó hangosan elkiáltotta
magát a nővér:
– Ebéd!
A felhívást nem
csak a kórtermekben tartózkodó betegek hallották meg, hanem a műtőasztalon
addig békésen hortyogó páciens is. Horkantott egyet utolsónak, majd felébredve
nagyot kiáltott:
– Máris megyek,
nővérke! – és elkezdett feltápászkodni.
A meglepődött
operáló stáb a beteget csak nagy nehézségek árán bírta visszatartani. Hosszas
győzködés után értette meg az éber fülű páciens, hogy ezúttal nem vonatkozik rá
az ebédre szóló meghívás.
116.
SUSZTER MARADJON A KAPTAFÁNÁL – fazonra igazítva
(1972)
A Váci úton a gyárkémények még vastagon
eregették a kormot. Vasalt élű szövetnadrágban járhattam felsőbe, mert egyik
délután a szénfűtéses sulival szemben lévő ódon ház aljában lévő szabóságba
szólt a menetlevél. Csilingelő harangocska jelezte érkezésemet. Nyikorgó
falépcsőn bandukoltam fel a galériaszintre, ahol ketten csattogtatták az ollót.
Többen is egybegyűltek körülöttük, beszélgettek. Illemtudó gyerekként tisztes
távolból pislogtam – aközben egyre jobban megnyúlt a fülem.
Néha-néha
belehallgattam a recsegve-ropogva szóló Szabad Európa rádió műsoraiba, de még
ott sem hallhattam olyan első kézből származó hétpecsétes titkot, mint itt, az
egyik szakitól:
– Az egyik
szovjet atomhajtású tengeralattjáró egy amerikai hadgyakorlat kellős közepébe
befészkelte magát, és az amcsik a ruszki hajót nem fedezték fel – tátva maradt
a szám.
Közben
intéződött az én dolgom is. Már vettem volna a nem létező kalapomat, amikor
megkérdezte tőlem a fölhomályosító mesterember:
– Szeretnéd-e
megtudni, kik a világ legnagyobb gazemberei?
Szemem erre
akkorára kerekedett, mint egy légvédelmi reflektor átmérője. Hogyne szerettem
volna élesen látni a feldobott témában.
– Menj haza,
kapcsold be a televíziót, és nézd meg az esti híradót!
Megtettem, amit
tanácsolt. Elámultam rajta – fazonra lettem igazítva.
117.
TUDOMÁNYOS KUTATÓÚT – ok és okozat (2001)
Évezredek óta sokan gondolkodhattunk el
rajta, mi emberek, vajon mi minden lakozhat a kutya fejében? Ez a felvetés igaz
lehet más általunk értelmesnek tartott állat esetében is. A főútvonalon – amely
észak-déli irányú – többször is jártunk mindkét irányban a vakvezetővel. A vele
párhuzamos mellékutcában egy esettől eltekintve csak északi irányba. A kivétel
oka fontos lehet. Nem látó házaspárhoz tartottunk akkor. A lakás egyik sarkában
a földre leterített rongyon néhányhetes kutyakölyök kuporgott. Előző nap, az
aluljáróban sózták rájuk. Amikor a csöppséget észrevette a szuka, odasietett
hozzá, néhányat nyüszített és alaposan megszimatolta. Jól érzékelhetően
felébredt benne az anyai ösztön.
Teltek a hetek.
Ismét útra keltünk a főútvonalon. Déli irányba tartottunk. Egyik keresztutca
után a másik. Megérkeztünk a következőhöz.
Bár a jobbra kanyarodásra nem kapott utasítást a vakvezető, de
önhatalmúlag megtette: látszólag minden ok nélkül. Kíváncsi lettem. Én már
megfordultam ebben a mellékutcában, de ő még nem. Elérkeztünk a főútvonallal
párhuzamos keresztúthoz, balra rákanyarodott. Ment, ment, mendegélt, és egyszer
csak megállt: balra nézett, be egy kapualjba. Csak ekkor ismertem fel, hogy
ezúttal tulajdonképpen egy tudományos kutatóúton vagyok. Hogy, hogy nem, de a
vakvezető fejében összeállt egy pontos térkép addigra: a főútvonalról hol kell
betérnie egy általa nem ismert utcába ahhoz, hogy két kanyar után az ominózus
ház kapuja elé megérkezhessen. Oda, ahol néhány hete rátalált a párhetes
kutyakölyökre.
118. TISZTELETREMÉLTÓ – mennyországra készülve (1988)
Utoljára évtizedekkel ezelőtt
találkozhattam a tiszteletreméltóval, akkor már túl volt a hatvanon, azóta
megméretődött. Aprócska falu egyszerű népének lelki atyamestere volt. Mindjárt
az elején leszögezem, mindösszesen egyszer találkozhattam vele személyesen, de
róla több hiteles háttér információt is megosztottak velem az őt közvetlen
közelről ismerő személyek.
A rezidenciáján
üdvözöltük egymást. Mindketten úgy köszöntöttük a másikat, ahogyan máskor,
máshol, másokat szoktunk. Csendes szemlélője maradtam a további eseményeknek.
Húsz rokonféle gyűlt egybe. Mivel a cölibátus testet és lelket gyötrő nyomasztó
terhe alá tartozott egyházilag, ezért az itt jelenlévő családtagjai vagy
nyájtöredékei a házvezetőnője révén adatott meg neki.
A hatalmas,
errefelé igencsak szokatlan módon gazdag „terülj, terülj asztalkám” felé terelt
minket ájtatosan. Elérkezett a fényes pillanat, méltóságteljesen körbevizslatott rajtunk, együgyű porszemeken:
– Hálát adok az
Úrnak, hogy újra együtt lehetünk, és a bőség asztala mellett ülhetünk le egyet
falatozni.
Soha nem
akartam magamra reverendát húzni, mégis belegondoltam, hogy én az ő helyében
miként láttam volna el a felebaráti szolgálatot. Az isten háta mögötti falu sok
szegény emberének naponta többször korgott a gyomra, mint ahányszor a fejét
álomra hajtotta. Ha valamelyikük betért volna hozzám néhány tojással,
megkopasztott gebe tyúkkal, fél kanna tejjel, csomag
pörkölt kávéval, szál kolbásszal, és ki tudja még, mi mással, én ezt mondtam
volna:
– Köszönöm a
kosárban lévő figyelmességet, kedves Marika néni. De tudom, mindezek a sok éhes
gyermekszáj miatt maguknál is elkélnének, és bár én ezt most jelképesen
átveszem, de egyúttal visszaadom, Krisztus urunk áldásával!
Térjünk vissza
a gazdagon terített asztalhoz. Hivatalból keresztet vetett a tiszteletreméltó,
szemét lesütve tette. Életem során sok keresztet nem hánytam magamra, még
keveset sem, hát tettem, ahogy tettem – ma ilyen helyzetben nem mozdulna a
kezem. Mint pár hónappal később megtudhattam, a tiszteletreméltó lesütött
szemmel is képes volt látni, mert a keresztvetésem geometriai hibáit szóvá
tette a rokonlátogatás viszonzásakor. Csak ezután gondoltam bele, milyen nagy
szerencse, hogy mondjuk nem kétszáz évvel régebbi a történet, mert a templomban
simán kikiáltott volna pokolfajzatnak. Tudomásom nincs róla, hogy miként
vélekedett a hitetlenségemről, de nekem akad némi meglátásom az övével
kapcsolatban.
Ebben az
országban a terhességmegszakítást törvény tiltotta. Vajákos asszonyokkal
titokban lehetett magzatelhajtást végeztetni. A higiéniás feltételek olyanok
voltak, amilyenek, és a törvény szigorú pallosa is ott lebegett a részt vevők
feje fölött. A tiszteletreméltó házvezetőnője hétszer lett állapotos a cölibátus terhe alatt nyöszörgő lelki atyamester
gerjedelmétől, és ugyanannyiszor kényszerült titkolt magzatelhajtásra. Én ezzel
úgy voltam: ha szeretek vagy legalábbis kedvelek egy fehérnépet, az első ilyen
eset után már jobban odafigyelnék a részletekre. Aki másként cselekszik, az a
másikat nem veszi semmibe sem. Továbbá, az emberellenes cölibátus rám nem
vonatkozik, rá viszont igen.
Ennél sokkal
hétköznapibb problémák is nehezítették a tiszteletreméltó
mindennapjait. Keservesen panaszolta, hogy naponta háromszor is
megfordul a hideg szentélyben, és a sok térdepelésben megfáradt tagjai egyre
nehezebben viselik a megpróbáltatásokat. Én pedig akként voltam ezzel, hogy őt
senki nem kényszerítette vasvillával a szószék magasába. Nyugodtan
felhagyhatott volna a kemény fizikai igénybevétellel járó munkakörrel, és
helyette beállhatott volna, például buszsofőrnek vagy konzervgyári munkásnak.
Élete legnagyobb tettét az jelentette a tiszteletreméltó számára, hogy amikor
Párizsban járva felért az Eiffel-torony tetejébe, ott Versailles felé fordulva
egy nagyot köpött, ez jó mulatság, igazi férfimunka volt!
Lassacskán
nyugovóra térek a téma fölött. A tiszteletreméltó ekként adta tudtunkra az esti
lefekvés előtti, önmagára szabott szertartás lényegét:
– Lefekvés
előtt meggyónom a napi bűneimet, és utána nyugodtan hajtom álomra a fejemet.
Mindig jót alszom.
119.
APRÓKA – miniatűrök (2008)
Nagy örömöt éreztem a háromhetes
leopárdkölyök érintésekor. A testét borító szőrzet mesébe illő finomságú. Hangocskája a szája elé pár centire odatartott
mikrofonnak is kihívást jelentett. Érdekesség, hogy az anyaállat a
szájában tartott kölyköt időnként ledobja az apaállat elé. A célja ezzel az,
hogy a hímben folyamatosan tudatosítsa: ő a csemetéje. Ellenkező esetben
könnyen előfordulhatna, hogy az elmaradó párzás miatt az apaállat megölné a
csöppséget.
Szintén
feledhetetlen élmény marad számomra egy fiú denevérrel történt találkozás
emléke. Szárnyán a szőrzet vagy a bunda érintése éteri finomságú. Ha már fiúról
van szó, rákérdeztem az ivarszervére. Nos, az Ezer arc klubban jelen lévő látó
emberek szemügyre vehették a körülbelül három milliméter hosszú
hímvesszőt. Párzási szokása a fiú denevéreknek, hogy leginkább erőszakkal
teszik. Ennél is meglepőbb, hogy az anyaállatok fejjel lefelé testhelyzetben
szülnek. Gyakran előfordul, hogy a jövevényeket alkalmi óvodákban nevelik fel.
A földön ismert állatok közül talán a denevérek agya képes a legelképesztőbb
teljesítményre. Bár valamennyire látnak, de repülés közben kizárólag csak a
magukból kibocsájtott ultrahang visszaverődéséből tájékozódnak, és így
repülnek. Ügyes manőverek révén elkerülik az egymással történő légi
baleseteket, viszont repülés közben egy cikcakkal könnyen elkapják fő
zsákmányukat, a szúnyogot.
Kölyök kora óta
naponta többször is pórázon lett megsétáltatva a vörös róka. Igen ám, de mivel
állatkertben lakott, utána visszakerült a ketrecbe. Idővel, ha meglátott egy
embert – persze leginkább a helyben dolgozó állatgondozókat –, máris rákezdett
a kérlelésre. Hihető vagy nem, de olyan széles és közérthető hangrepertoárral
kuncsorgott a sétáért, hogy nevetés nélkül nem lehetett megállni.
120. SZAVAK FELSZABADÍTÓ EREJE – vért izzadva (1999)
Az első kötet – Akik a sötétben is látnak – adatgyűjtése során egyes
riportalanyokkal a lakásomon beszélgettem. Ezúttal egy fiatalember ült le
mellém a székbe. Előzetesen nem ismertem őt, de pár perc elteltével ráéreztem
zsigeri zárkózottságára. Testközelből hallhattam, miként szüli meg vajúdva,
vért izzadva, nem a mondatokat, hanem a szavakat. Nem a nem létező egóm
diktálta a vele szembeni nyílt szimpátiát. Úgy voltam ott, mint szülő nő
mellett a felkent bába. Ha megakadt mesélés közben, hagytam kissé pihegni, majd
feltettem a történetet továbbgördítő újabb
kérdést. Ettől nem vált lendületesebbé az életút mesélése, de a
gyomrában szép lassan oldódhatott az a bizonyos görcs. Olykor megszakítottam a
beszélgetést, hogy semleges témára terelve a szót, lazulhasson. Ilyenkor
párbeszédszerűbbé vált a társalgás. Irigylésre nem méltó történetét megismerve,
nem csodálkoztam karakterén. Nem volt rendben a szülői háttér. Olyan élmények
is érték, melyek visszanyomták a jelképes mocsárba.
Alaposan
kikérdeztem a magam békés módszerével: egy
hullámhosszra kerültem vele. Semmilyen megjátszás nem volt benne,
ideiglenesen az ő élethelyzeti szintjére próbáltam kerülni. Világra bábáskodtuk
az utolsó mondatot is, kikapcsoltam a felvevőt.
Mély csend
telepedett a szobára. Egymás mellett ültünk, szótlanul. Ha lett volna
klasszikus vekkerem, tik-takjától megsüketülhettünk volna.
Aztán minden
előzmény nélkül, feltűnően hangosan felsóhajtott. Hosszú némaság lett a
folytatás, aztán vontatottan belekezdett:
– Eddig senki
nem volt kíváncsi rám. Most úgy érzem, mintha a mellemről egy hatalmas kő
legördült volna. Szabadon lélegezhetek! – és élete folyamán az addig benne
rekedt megemészthetetlen problémaözön egy részét ideiglenesen kisóhajtotta
magából.
121. KI MIT LÁT
MEG A VILÁGBÓL – hiábavaló púpok (1971)
Szemlélődő gyermek voltam. A nyári
vakáció ideje alatt a lábasjószágoktól hemzsegő földúton a petróleumszagú
hajópadlóval lerakott vegyesboltba tartottam. Izgatottá váltam. Félénken
belestem a kerítés nélküli csupasz portára: végében beszakadt zsindelyű
parasztház. Derékban erősen meggörnyedt, púpos öreg nénike lakta. Soha nem
ártottam neki, mégis, ha meglátott, nagy sipítozva, a kezében tartott öregbotot
felém megrázta. Megrémültem, sietősebbre vettem az utat.
Hazatérve a
nyaralásból, nem volt ez másként Angyalföldön sem. A Dagály utca egyik
útkereszteződésének szélében csúfolkodott egy második világháborús
bombatölcsér. Aljában két egymás mellé épített házikó. Tetejük alig magasodott
az utcaszint fölé. A baloldali kalyibában szintén egy derékban meghajolt, púpos
anyóka tengette napjait. Gyakran kószáltam arrafelé. Egyik alkalommal alaposan
meglepődtem: a gyerekek az utcáról a gödörbe köveket hajigáltak le. A matróna a
viskója előtt szöszmötölt. Minden ügyességét latba vetve megpróbált az üregből
kilesni – sikertelenül. Kampós botját hiábavalóan megrázta – a csínytevő
gyerekek ekkor már hetedhét ország határán is túl jártak.
Én meg ekkor oldottam kereket.
122.
RABSZOLGA – feloldhatatlannak tűnő ellentmondás (2022)
Éjszaka egyedül tartottam hazafelé,
amikor az engem utolérő férfi segítségnyújtás céljából megszólított. Hamarosan
kiderült, egy lakótelepen nőttünk fel. Mindketten ma is ott lakunk. Lett téma:
általános iskola, gombfoci, káposztás lángos, iparvasút. Mindketten
párbeszédben érdekelt barátra leltünk a másikban, no meg sporttársban.
Megszokott
terepünkön, a Margitszigeten róttuk a kört a haverral. Kiváló alkalom a
beszélgetésre. Több lábon áll a munkaerőpiacon. Thália szentélyében
segédszínészként lép a deszkákra. Az egyik előadásban
mint rabszolga tündökölhetett. Ezen kissé meglepődtem. Szóvá tettem, hogy ez a
szerepkör az én fejemben sehogyan nem áll össze vele kapcsolatban. Hamarosan
jött a minden kétséget feloldó válasz:
– Olyan
rabszolga vagyok, aki pár napja került fogságba, azelőtt élelmiszerkereskedő
volt.
123.
PEDAGÓGUS – feladvány (1972)
Négy évig én is abba a suliba jártam,
felsőbe. A diákcsíny idején tanulója voltam, de csak húsz évvel később, az
általam szerveződő osztálytalálkozó közben jutott a tudomásomra. A történetben
részben érintetté váló pedagógus mesélt róla.
Történt a
hetvenes évek elején, hogy a tornaterem előtti, jellemzően kihalt folyosón a
falnak támasztották a november hetedikei ünnepségre szánt dekorációt: vörös
csillag, sarló kalapáccsal, meg a szokásos Lenin arcprofil. Ám a dekoráció nem
élhette meg a megdicsőülés napját, mert néhány nagyobb fiú gyufával lángra
lobbantotta. Lett belőle nagy ribillió. A nyomozással egy olyan pedagógust
bíztak meg, akinek családtagjait a második világháborúban elgázosították a
nácik. Minden tőle telhetőt megtett a hős szovjeteken
esett szennyfolt tisztára mosásáért. Beszélt a testnevelővel is, de ő,
bár tisztában volt a gyerekek nevével – hangjuk alapján a tornaszertárból
beazonosította őket –, nem árulta el.
Mint elmondta
nekem, ő teljesen együtt érzett a zsidó származású kollégával, de a gyerekek
jövőjét egy meggondolatlan cselekedett miatt nem akarta kockára tenni. A
szovjet katonák kapcsán is megoszlott a véleménye. A kettő egyenlegéből pedig
az jött ki számára, hogy az idő múlása minden sebet begyógyít majd.
124.
MÉRTÉKTARTÓ ÉLETKOR – nem minden a jelen (2015)
Az általános iskolai osztálytalálkozó
megszervezése után két évtizeddel behúztam a középiskolait is. Ennek fő
apropója a Facebook adta lehetőség. Sokakra hamar rátaláltam – innentől kezdve
felgyorsult a történet. Az osztályfőnökre és az egyik fiúra hosszas és sok
alternatívát végigzongorázva, indirekt módon találtam rá, mert egyikük sem
használt számítógépet. Örömöt és megelégedettséget okozott a siker. Akadt olyan
osztálytárs is, akit szülei lakásán értem utol.
Tanított minket
egy olyan pedagógus is, aki nyílt szimpátiával viseltetett a tanárok által
kevésbé kedvelt osztályunk iránt. Kinézete alapján, az egyik tanóra után őt egy
amerikai filmszínésznőhöz hasonlítottam, amit kissé elpirulva megköszönt.
Visszatérve a
történethez, őt is meghívtam az osztálytalálkozóra. Éppen egy kardiológiai
beavatkozás előtt állok – írta a nyolcvanon túli pedagógus. Több levélváltás
után meghozta a végső döntést: ő már nem olyan fitt, mint régen. Köszönte a
felkérést. Ír pár sort az osztálytalálkozóra – ebben maradtunk. Biztos vagyok
benne, szíve szerint ott lett volna velünk, de inkább az eszére hallgatott:
emlékezetünkben maradjon meg olyannak, amilyennek megismertük.
Azóta elmúlt
kilencven. A Facebookon olvasható hozzászólásai tartalmasak és kifogástalan
nyelvtani helyességgel íródnak. Szellemileg friss, mint a ma született bárány.
125.
ELSŐ RANDI – bábáskodás (1983)
Délutános műszak. Tiszteletteljes
kéréssel fordult hozzám, a boltban szakmai gyakorlaton lévő lány: egyik
osztálytársának boltzárás előtt lenne az első randevúja, mégpedig az üzlettől
tizennégy kilométerre lévő Batthyány téren. Megfordult a fejemben, hogy ez
ürügy lehet az idő előtti olajra lépésre, de elvetettem ezt a lehetőséget.
– Rendben van –
feleltem, de rögtön hozzátettem: – Csak akkor mehet el, ha az ő munkáját
magatok között felosztva elvégzitek.
A postás
szerepkört felvállaló lány boldogan rohant el a valószínűleg önmagában gyötrődő
osztálytárshoz. Nem sokkal később felöltözve megkeresett az első találkára
szívrepesve induló dundi lány, és illő módon megköszönte a lehetőséget. A többiek pedig mint a kisangyalok, úgy végezték a zárás
előtti feladatukat.
126.
LÉGY – saját forgatásban (2003)
Rofusz Ferenc A légy című filmje 1981-ben elnyerte a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat. A magyar
filmes alkotását aligha láthatta az 1994. május 8-án született német
juhász, aki sikeres iskolai pályafutása után vakvezető munkakör betöltésére
lett jogosult. Hogy tudattalanjában dolgozhatott-e
ez a hiányérzet, örök rejtély marad előttem. Viszont tény és való, egy
kánikulai délutánon, pár perc idejére, a tettek mezejére lépett.
Békésen
szunyókált a rajzos szuka. Egy döngicsélő rovar felverte a szoba csendjét. Füle
égnek meredt, és tettre készen talpra pattant. Eközben én a lakás
középpontjának számító előszobában telefonáltam. A rovarűzésbe kezdett kutya
elfutott mellettem, be a nappaliba. Egyik fülemen a telefonkagyló, a másik
szabadon. Ezzel hallottam meg a szobából kiszüremlő csörömpölést. Pár
másodperccel később, farkát lába közé csapva, visszainalt a helyére. Vége lett
a telefonálásnak, helyére került a kagyló. Tőlem öt méterre az ágyán hasalt
Kicsi, farkának ide-odamozgatásával ütemesen dobolt. Elmosolyogtam magam.
Beléptem a
nappaliba. Az erkélyajtó előtt pár méterrel négykézlábra ereszkedtem,
tenyeremmel óvatosan keresgéltem az árulkodó jelet. Sejtésem beigazolódott. A
kutya orrával nekiszaladt a függönynek, de olyan erővel, hogy az erkélyajtó
üvegét kitörte. Szerencsére a függöny megakadályozta hosszúkás orrának sérülését.
Észlelte a galibát, visszainalt a helyére. Tisztában volt cselekedete súlyával.
Tettetett és
hallatott mogorvasággal indultam el a német juhász felé. Erre fel, még
intenzívebben dobolt a farkával. Muris volt. Megálltam előtte, és egy kis
ejnye-bejnye fordulattal rátettem még egy lapáttal. Tovább nem frusztráltam.
Leguggoltam eléje, megsimogattam a kobakját, és barátságosan közöltem vele:
– Nem baj, Kicsi! Kihívom az üvegest, ő majd megcsinálja!
127.
LENDÜLETBEN – fülbevaló (1993)
A látásvesztést követő második
kapcsolatom elején nem egy eladásra szánt televízióval, hanem egy elgurult
fülbevalóval akadt dolgom. Nem véletlenül került az ágy alá. Másnap locsolkodni
mentem az újdonsült barátnőmhöz: tenyerébe nyomtam a klipszet, mire hamiskásan
elnevettük magunkat. Távol laktunk egymástól, de mivel a munkahelye közel esett
a lakásomhoz, így gyakran találkoztunk. Újfent minden olyan magától értetődőnek
bizonyult: a beszélgetések, a jókedv, a hosszas séták, az önfeledt
szeretkezések. Magas volt, jó alakú, és mások is helyesnek mondták. Nem váltunk
otthonülőkké. Az utcán kézen fogva cikáztunk a
járókelők között, és ha úgy adódott, futottunk a busz után. Egyik nap nem
apukámmal, hanem vele mentem el seftelni, nem kis meglepetést okozva vele a
kuncsaftoknak. A háziasszonyok csak néztek és pislogtak, a férfiak pedig
roppantul előzékennyé váltak.
Minden szempontból összeszoktunk. Ahogy kitárgyaltuk életünk főbb
eseményeit, sok hasonlóságot fedeztünk fel – így például a testet-lelket
erősítő természetjárást is. Lelkesen meséltem a pilisi és börzsönyi
kirándulások életpezsdítő emlékeiről – értő fülekre találtam.
– Lenne-e
kedved kimenni a budai hegyekbe? – nem kellett kétszer kérdeznie.
A Hűvösvölgy, a
Hármashatárhegy és Óbuda lettek kiindulópontjaink. Kéz a kézben sétáltunk
turistautakon, jelzetlen csapásokon. Nyáron vittünk magunkkal szivacsot is,
amire lepedőt terítettünk – így piknikeztünk nagy egyetértésben. Az izzasztó
meleg egyre több ruhát csalt le rólunk. Saját, külön kis búvóhelyeket kutattunk
fel magunknak. Csöppnyi tisztást alakítottunk
ki a bokrok átláthatatlan dzsungelében. Ádámkosztümben elnyúlva
hallgattuk, ahogyan három méterre mellettünk
eltrappolnak a turisták. Nem törődtünk velük, csak ölelkeztünk
önfeledten. Nem csak egymás testével játszottunk el hosszasan, de a betűkkel és
a szavakkal is. A magyar nyelv rengeteg játékra alkalmas, és nekünk valahogy
mindig ráállt a szánk. Amikor pedig átmenetileg ráuntunk a jóra, továbbálltunk
egy dombbal.
Idővel
összeálltak, megelevenedtek fejemben a nem látott Budai-hegység irányai,
útvonalai. A vitorlázó repülőtér, a birkaakol környéke, a crossmotor pálya, a
borókás, az általam csak egyórás útnak elnevezett panoráma út. Barátnőm
megpróbálta élethűen láttatni velem a környezetet, pedig nekem egyáltalán nem
hiányzott a látvány. Hogy miért? Annyira boldog voltam, hogy egyáltalán kint
lehettem a megunhatatlan természetben. Az örömtől eszembe sem jutott a látvány
után sóvárogni. Mert bolond ember az, aki nem a helyzet előnyös oldalát nézi,
hanem a hátulütőket. Ott lehettem, ahová legmerészebb álmaimban sem mertem
volna képzelni magam. Ráadásul egy nekem való nővel. Másoknak ez látva sem
adatik meg, én meg nem látva szerelmeskedhettem – úgy még izgalmasabb is. Én
bizony mindennek csak a pozitív oldalát nézem – lehet, hogy általában az a
kevesebb, de az a hasznosabb, az előrébb vivő. Aki pedig ennek ellenére
továbbra is sápítozik, örökké elégedetlenkedik, az tegye csak nyugodtan, ha az
jó neki. Csak hát az a baj, hogy az ilyen ember a környezetét is pusztítja,
gyilkolja.
Milyen a tél?
Hideg és havas. Mit célszerű olyankor csinálni? Hógolyózni, hóembert gyúrni és
szánkózni. Tettük mi is, nagy elánnal. Húsz centi vastagon tapadtak egymásba az
állítólag szürke és vastag felhőpaplanból szakadatlanul hulló pelyhek. Fél
lábszárig süppedtünk benne, egyre hangosabban kiáltott levegőért a tüdőnk.
Egymás kezét erősen markolva bukdácsoltunk előre a szűz hóban. Ha végleg
elfogyott a szufla, megálltunk, kilihegtük magunkat, aztán
uccu neki, amíg bírtuk szusszal. Egy-két sífutó suhant tova mellettünk, mi
pedig mély nyomokat hagyva magunk után, felcaplattunk egy nevesincs
dombocskára. A tetőn minden előzmény nélkül elgáncsoltam a barátnőmet, utána
huppantam a hóba, átöleltem a derekát és
aláhengeredtünk a mélybe. Eleinte még nem értette, hogy miért a
buktatás, de amikor leesett nála a hógolyó, visítva nevetett.
128.
CSÓKOS ORMÁNY – nem az utcán talált rám (2019)
A délelőtti kapcsolatfelvétel alkalmával
kaptunk ajánlatot a kora délutáni időpontra. Belépve a szigorúan elzárt
területre, már vártak ránk. A rosszul látó, de jó szimatú öreg hölgy mellett
három szakember sürgölődött. Az asszonyság almát kapott vacsorára, jóízűen
nyelte vödör számra.
Eszembe jutott,
hogy a háztartási kekszet a vakvezető néha a számból vehette ki.
– Adhatnék a
számból almát az elefántnak? – és elmeséltem a történetet az állatgondozóknak.
A kérésen
alaposan meglepődött a fő állatgondozó.
–
Ilyenféleképpen nem próbálkoztunk még! – majd rövid szünet után szerencsére
hozzátettem kissé izgatottan: – Próbáljuk meg!
Az indiai
elefántokhoz nem önmaga mutogató produkció céljából kéredzkedtünk be a
szemüveges barátommal, hanem a digitális
KépHangZoo tartalom részére közeli hangfelvétel miatt, de mint
köztudott, alkalom szüli a tolvajt.
A kezembe
nyomott almára ráharaptam, és a legnagyobb lelki nyugalommal álldogáltam az
elefántkifutóban. A vastag ormány előttem egy-két méterrel tekergőzött a
levegőben. Kiválóan hallhattam az állat szuszogását. A közelemben himbálózó
erőkar mozgását folyamatosan nyomon követtem. Mivel az indiai elefántot addig
egy méter magasan tartott kézből etették, ezért leginkább ebben a magasságban
keresgélt. Hangos derültséget okozott, amikor a nadrágom sliccének környékén
kutakodott, melynek helytelenségét szóvá tettem az éltes asszonyság előtt. Ám
teljesen más helyzet alakult ki a későbbiekben, mert az ormányát ide-oda
lengető emlős enyhén fejbekólintott. Kissé megbillentem, de semmi különösebb –
a körülöttem állók hangosan felnevettek. Olykor az arcom előtt pár tíz centivel
lóbált. Szuszogásának ilyen közelről való érzékelése feledhetetlen élmény
marad. Addig-addig próbálkozott az élelem felkutatásával, amíg öt perc
elteltével, ormányának izmos végével óvatosan ráfogott a számra, és belőle
finoman kivette az almát – tapsot és
gratulációt zsebelhettünk be érte.
Elgondolkodtam
a történteken. Az eredeti elképzelést egy
gyors helyzetfelismerésből fakadó gondolat és annak jóváhagyása
felülírta. Az egész folyamat egy percet vett igénybe. Általa olyan helyzetbe
lavíroztam magam, melyre előzetesen nem vágytam soha sem. Itt viszont vissza
nem térő alkalomként tekintettem rá. Az arcbőrömmel megérezhettem az elefánt
csupa izom ormányának finom érintését és óvatosan elvevő mozdulatát. A
kolosszus méretéhez képest orvostechnikai finomságú mozdulatra volt képes.
Szereztem magamnak egy újabb életre szóló emléket.
129.
VIZES TÖRTÉNETEK – nem fakutya (1997)
A szentendrei szigetcsúcs hazánk egyik
legszebb panorámájú folyami helye, rálátással
a Visegrádi-hegységre, a Börzsönyre, és az észak felől érkező széles
Dunára. Úgy gondoltam, egy váratlan helyzet előidézésével letesztelem a
vakvezetőt. A szigetcsúcsról gyalogosan elindultam az észak felől érkező
folyammal szembe. A parton szaladgáló kutya felfigyelt rám, és gondolkodás
nélkül utánam iramodott. A lába hamarosan már nem érte a folyómedret, elkezdett
úszni. Eközben egyre gyakrabban felnyüszített. Érezhetően aggódott értem. Már
jól hallottam a hátam mögött erősen tempózó kutyát. Megálltam, megvártam, amíg
mellém ér, majd megsimogattam a fejét, és visszaindultunk a partra.
A helyszín
továbbra is a szigetcsúcs, annak kelet felé eső oldala. A többi kutyánál
frissebb mozgású volt Kicsi, és társainál jóval irigyebb a labdára. Mivel a
vízbe dobott gömbölyű játékot mindig ő érte el előbb, egyszer úgy hajítottam
el, hogy a végén ne ő diadalmaskodhasson. Hihetetlen erőbedobással vetette
magát a vízbe, olyan fodrot hagyott maga után, mintha motorcsónak lenne. Tény
és való, egy orrhosszal, de megszerezte a lasztit. Komótosan evickélt a partra,
kiérve szájából kiejtette a zsákmányt, és
percekig zihálva lihegett. Ezután már százszor
is meggondolta, hogy bárminek is utána ússzon – egyszer sem tette.
130.
GASZTRONÓMIA – hátha bejön (1964)
Ebédre hívtak minket a dadusok. Négy
társammal korgó gyomorral vettük körbe az asztalt. Hiába vágyakoztunk a
mesebeli „terülj, terülj, asztalka” színvonal után. Hogy az elém letett leves
kanalazgatása közben vajon miért juthatott eszembe mindenféle elterelő ákombákom
zöldségkörítéssel gondolat, az maradjon hetvenhét pecsétes titok. Amennyiben
éhségtől visítozó malacka lettem volna, akkor sem habzsoltam volna az előttem
lévő lét. Az viszont szent igaz, az egyik dadus kétszer is rám szólt
figyelmeztetőleg:
– Egyed
gyorsabban a leveskét, fiacskám, mert hamarosan hozom a második fogást!
Ha tudtam
volna, hogy nem vicces kedvében mondja a néni, másként is alakulhatott volna.
Talán éppen az otthon lévő szent macihoz fohászkodhattam magamba mélyedve, hogy
a tányérban lévő löttyöt valahogyan tüntesse el előlem, mert aközben az első
fogás maradékát felturbózták a másodikkal. Ovis reménnyel kanalaztam bele a
gasztronómiai csodának remélt eledelbe: ki tudja, hátha bejön. Lehet, hogy a
baj oka talán nem is a kukta két ételkülönlegességének gyors egymásra
találásában keresendő. Talán az arányokkal lehetett a baj. A legújabb
ételvariáció még az elsőnél is hitványabbnak bizonyult.
Lelkileg
teljesen összetörten ültem az asztalnál. Hiába néztem körbe esdeklő szemmel,
segítségben nem reménykedhettem. Hosszú idő elteltével érkezett a dadus, és
kedves hangon megkérdezte:
– Nem ízlik az
ebéd, Lacika?
131.
PORSZÍVÓ – új élet kezdete (1990)
A második látásvesztés után pár
hónappal később elsírtam magam. Ezzel elfogadtam végleges állapotnak. Egy éve
költöztem be a zuglói öröklakásba. A környéken számtalan családot ismertem meg
a seftelés által. Az egész történet már az elején defektet kapott, pedig bőven
lehetett volna kifutása.
Ebéd után hanyatt
dőltem a kanapén. Lehetőségem szerint néztem a plafont. Eszembe ötlött, nem
látva a nagyszőnyeget simán ki tudnám porszívózni. Már ez a felismerés is remek volt, de a folytatás megkoronázta az
egészet. De hogyan lehetne úgy kiporszívózni, hogy a kétszer
háromméteres szőnyegen ne maradhasson egy szál pihe se. Komolyan elgondolkodtam
rajta. Arra a pofonegyszerű megoldásra jutottam, hogy a házi papucs
segítségével kétszer egyméteres sávokat lehatárolok rajta, ezt a területet nem
látva is simán át lehet fogni. Ennek a jelentéktelennek tűnő ötperces
történetnek köszönhetem, hogy már a legelején rájöttem a látásvesztés
feldolgozásának alaptézisére: tevékenység. A hozzá párosuló igényesség fontos
kiegészítője lett.
Amennyiben egy látását felnőttként elveszítő ember megkérdezné tőlem,
mi legyen az első konkrét lépése megváltozott állapotának feldolgozásában,
széttárnám a kezemet.
– Ezt neked
magadban kell meglelni – felelném. Azt viszont a lelkére kötném, hogy:
tevékenység, tevékenység és tevékenység, a minél nagyobb fokú önállóságra
törekedve. Hogy valakinek mennyire válik
fontos szemponttá az igényesség, az egyénfüggő.
A
látásvesztésből saját magamat rehabilitáltam. Hét év rögös út végigjárása után
éreztem úgy, hogy minden bennem felvetődő alapvető fontosságú kérdésre megadtam
a választ. Csupán egyvalami hibádzott még, az önálló utcai közlekedés. Bár
fehér bottal néha kimerészkedtem, de én olyan magabiztosan szerettem volna
közlekedni, hogyha magamat kívülről látnám, ne érezzek sajnálatot. Emiatt adtam
be a vakvezető igénylést. Szerencsére a Vakvezető kutyakiképző Iskolának a
német juhász Kicsit visszaadta az első gazdája, akit nekem felajánlottak:
máskülönben akár egy-két évet is várhattam volna.
Ekkor már csak
egy kérdés megválaszolása maradt hátra:
– Hova
szeretnél menni, Laci?
A reménybeli
várakozásnál a hosszú távú jövő elképzelhetetlenül gazdagabbra sikerült. Ennek
legfőbb alappillérei lettek: tevékenység, teljesítmény, igényesség,
szavahihetőség, következetesség, gerincesség. Előbb valamit mindig le kellett
tennem az asztalra, hogy mások odajöjjenek hozzám, és jelképesen felajánlják
magukat barátnak, társnak, segítőnek. A második látásvesztés utáni első
napokban a klinikán megfogalmazódott bennem: nem szeretnék egy olyan
szerencsétlen ember lenni, aki iránt sajnálatot éreznek, inkább legyek olyan,
akit irigyelnek – de remélem, nem irigyel senki sem.
A felnőttkori
látásvesztés önálló sikeres rehabilitációja ritka. A megváltozott állapot
feldolgozásának – a nem látva mindent újra megtanulni
és alkalmazni – a legfőbb lényege. Önmagunkat a lehetőségekhez képest
rehabilitálva, teljes mértékben ki- és megismerjük önmagunkat, minden pillanatban tisztában leszünk képességünkkel és tudhatjuk, hogy
saját magunkból fakadóan a nem látáson képesek voltunk némileg felülemelkedni.
Ez nem kis dolog. Egy életre magabiztossá tesz.
132.
OLDÁS ÉS KÖTÉS – futás és álom (2006)
Alsós koromban elszántan kergettem a
gumilabdát. A szomszéd néni – eléggé el nem ítélhető módon – beárult anyukámnak, hogy a focipályán, az amúgy tisztelettudó
Lacikának, milyen förtelmesen nagy pofája van. Felsősként a jobb
labdazsonglőrök közé tartoztam a lakótelepen. Középiskolában vehemensen
küzdöttem a pályán. Igaz, ekkoriban már beszűkült a térlátásom, könnyen
elnéztem a labdát vagy észre sem vettem. Tény, hogy felnőttként óriási
hiányérzet maradt bennem. A látásvesztés örökre elpasszolta tőlem a labdát.
Talán a ki nem
elégített vágy hozhatta elő bennem, hogy álmomban gyakran akartam labdát
kergetni, de a rúgásra szánt lábam soha nem mozdult. Vele kapcsolatban úgy
okoskodtam, hogy hason fekve csak a matrac felé mozdulhatna a lábam, ami
képtelenség. Mivel logikailag stimmelt, betudtam megkérdőjelezhetetlen
igazságnak.
A látásvesztés
után tizenhárom évvel szántam rá magam a túrázásra. Évekig másztam a hegyeket,
amikor beugrott az ötlet, ki kellene próbálni a futást. Gyerekként a jó sprinterek közé tartoztam, de a hosszabb futások
alkalmával oldalam kibírhatatlanul szúrt. Nem teketóriáztam sokáig.
A rendszeressé válható futás előtt tesztfutásra gondoltam. A
Margitszigetre biciklivel érkezett a szemüveges barátom, én meg finoman
megkapaszkodtam a kerékpár csomagtartójában, így kocogtam mellette. Forró nyári
nap volt. Az öt kilométert fél perc megállással, harmincegy és fél perc alatt
teljesítettem. Megjött a kedvem. Másnap, egy előre eltervezett és megszervezett
programon (LÁSS), a két margitszigeti kört
hatvanegy perc alatt letudtam. Kicsit nagyosan vettem a továbbiakat,
mivel futás után nem nyújtottam. A harmadik újrakezdéskor már megjött az eszem.
Ekkor már nem szervezett futásban gondolkodtam, hanem önállóban.
Az első busszal
kiutaztam a Margitszigetre, és egy saját magam által kitalált módszer
alkalmazásával önállóan róttam a köröket. A kihegyezett végű acélrudat a
Nagyréten előre kimért helyen leszúrtam a földbe. Körbeforgó tetejére rákötött
madzag segítségével tetszőleges számú száztíz méteres távokat tehettem. A
helyzetjelző és a beszélő óra segítségével, mérhettem a lefutott távot, és a
megtételéhez szükséges időt.
Valahányadik
futás után ismét a focizásról álmodtam. Rúgásra lendült a lábam – valószínűleg
ekkor is hason feküdhettem –, és a hatalmas erővel megrúgott labda a hálóban
kötött ki! Végtelenül boldog voltam, madarat lehetett volna fogatni velem.
Mindössze néhányszor álmodhattam ezt, utána végleg eltűnt a repertoárból.
Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy a nem látás állapotban tett
önálló futás hatására az agyban feloldódott az álom fázisban futást gátló
blokk.
133.
KOCSMAAJTÓ – küszöb (2019)
Kora nyár. Az ország középső részére
jelentős mennyiségű csapadékot jósolt a meteorológia, mégis bakancsot húztunk.
Nagykovácsiból indultunk Katival. Mivel utunk elején említésre méltó esemény
nem történt ezúttal, ezért egy innen való régebbi emléket mesélek el.
Felfelé
kapaszkodtunk a dombra. Az út bal szélében húzódó kerítés tetejében megjelent
egy vörös mókus. Cinkosan ránk kacsintott. Határozott lépésekkel haladtunk, de
a kis állat még így is folyamatosan előttünk poroszkált. Olykor-olykor megállt,
visszanézett ránk türelmetlenül, majd uzsgyi tovább.
Szánk széle a fülünkig ért. Tíz percig szórakoztattuk egymást ilyenképpen.
Aztán fogta magát a mi kis mókuskánk, és a kerítéstől jobbra eső vastagabb ágra
felszaladt, rajta a turistaút felett megállt. Onnan lesett ránk. Áttértünk a
faág híd alatt, visszatekintgetve haladtunk tovább, a négylábú barátunk pedig
bozontos farkával még sokáig integetett utánunk.
Térjünk vissza
a jelenbe. Félúton jártunk az első településig tartó szakaszon, aközben egyre
komorabb felhőpaplan terítette be az ég alját. Erősen sötét színű huzatot
öltött magára. Gyászos előjelnek nem tekintettük, még a magunk körül
felcsattanó, dübörgő és morajló mennydörgések ellenére sem. Számomra ez is
megunhatatlan, kotta nélküli muzsika. Átléptük az előttünk csörgedező
vízfolyást, hamarosan rákanyarodtunk a keményburkolatú mezőgazdasági útra.
Innen még két kilométer a kocsma. Egyre mélyebb tónusra váltott az égzengés, de
a vészjósló fellegek áldása szerencsére elmaradt. Teljesen lazán sétáltunk
Katival. Örömmel vettük a falu legszélső házának vonalát, ekkor déltájban
elkelt volna egy fejlámpa. Beléptünk az ivóba.
Odabent
megtehettünk három métert, amikor a hátunk mögül erősen zúgó zajra figyeltem
fel. Olyannyira leszakadt az ég, hogy a vízfüggönytől az úttest túloldalán lévő
házakig nem lehetett ellátni. Az aszfalt füstölt az özönvíz mennyiségű
csapadéktól. Nem vagyok félős, ijedős fajta, De némelyik dörgés után elismerően
megcsóváltam a fejem. Pokoli méretű ár zúdult a településre, aközben a mennyei
dörgedelem maximális hangerővel eregette a torkát. Kimentünk a fedett teraszra.
Az orkán erejű szél a felhőszakadás tengernyi vizével elárasztotta a söntés eme
részét. Csak a tető mértani középpontja alatt ülhettünk volna le biztonságban.
Fél órán át zsebkendőnyi területet érintő zárt ciklon tombolt odakint. A
hírekből értesültem róla, háromnegyed óra alatt nyolcvan milliméter
eső zúdult Perbálra.
134.
KUTYAFÁJÁT – poénra vette (2005)
Harmincan lakhatják a borsodi
zsáktelepülést. Igazi világvége hely. Errefelé bizony előfordul, hogy a kutyaház
cseréptetős és padlófűtéses. Forró nyári nap. Szétnézünk a faluban. Ódon,
rendben tartott házacska, a felirat szerint az 1870-es évekből való. Előtte
állva beszélgetünk Katival: felelevenítjük gyermekkorunk faluhoz köthető
emlékeit. A kapuban idősebb hölgy jelenik meg, kedvesen beljebb tessékel
minket.
Az apró
házikóban makulátlan tisztaság és rend a lelke mindennek. Már az udvarban beszélgetünk az életvitel szerűen a
fővárosban lakó hölggyel. Mellénk kerül a házi kedvenc kutya. A portán
négyzetméter nagyságú tavacska, benne vízi virág pompázik. Óhatatlanul adódik a
kérdés:
– Bele szokott
feküdni a kutya?
– Áh, dehogy,
még egyszer sem, pedig tíz éve megvan a ház – felelte
a házigazda.
Nem maradt idő
a második kérdésre, előbb Kati, majd a hölgy nevette el magát. Megtudtam, hogy
válasz közben a blöki látványosan belehasalt a tavacskába. A házigazda
hosszasan szabódott, hogy tényleg nem szokott ilyet tenni és nem érti, mi
történhetett vele. Zavarában a szokatlan viselkedésről megpróbálta kifaggatni a
kutyát, de ő csak a hűsöléssel törődött.
135.
MOSDÓ – nem úgy van az (2000)
Évek óta bejáratos voltam az
intézménybe. Szívesen fogadtak minket a vakvezetővel. Nem csak kulturális
programokat hirdettek meg, hanem szórakoztató eseményeket is. Talán éppen egy ilyenen
vettünk részt a német juhásszal. Rám jött a kisebb szükség. A munkatársak
jelezték, hogy a férfi mosdóban dugulás
miatt bokáig gázolhatnék a lében. Emiatt megkértem az egyik hölgyet,
hogy nézzen be a női mosdóba, és ha ott nincs senki sem, kísérjen be. Ennek
eleget tett, dolgom végeztével kijöttünk az előtérbe. Éppen akkor ért oda az
intézmény vezetője, akivel barátként tekintettünk egymásra, és meglátta az
egyik vendéghölgy elképedt arcát.
Az eset után
tovább beszélgettünk a munkatársakkal, amikor
odalépett mellénk a ház vezetője, és legnagyobb megdöbbenésemre gorombán nekem támadt. Alig kaptam
levegőt. Viszontválaszként felvilágosítottam a kényszerűség okáról meg
az előrelátó gondolkodásról, de ő a megdöbbent arcú vendéggel takarózott.
Lábhoz hívtam a vakvezetőt, és távoztunk.
Másnap a kora
hajnali séta során a vezetőtől régebben kapott reklámfeliratos pólót szép
akkurátusan összehajtogatva az intézmény bejárati ajtajára tettem. Utána csak
az utca túloldali járdáján közlekedtünk a szukával. Másfél évbe is
beletelhetett, mire az új közlekedési útvonalon megszólított, és elnézést kért
a múltért. Úgy váltunk el egymástól, mintha mi sem történt volna.
136.
BÁJOS – kontraszt (1986)
Sokgyermekes újpesti család legidősebb
lánya. Középmagasnál alacsonyabb, végtelenül tisztelettudó és melegszívű teremtést ismertem meg személyében.
Szimpatikusságát tetézte, hogy olyan szépen volt képes elpirulni, hogy
az egyenesen lenyűgözött. Kimondottan kedveltem, de nem feltűnően. Egy momentum
erősen megragadt bennem vele kapcsolatban.
Az üzlet
második számú vezetője magához hívta a szakmai gyakorlaton lévő lányt. Fahangon
előadott kisebb fejmosásról lehetett szó – eközben tőlük pár méterre álltam.
Amire rácsodálkoztam, az a két nő közötti égbeszökő kontraszt volt. Az üzletvezető-helyettes
faarcú, érzéketlen fehérnép. Arcáról lerítt az ő fontos, nem feledhető
szerepköre. Vele szemben alázatosan és szerényen ott állt vigyázzban az
értelmet sugárzó lány. Törékeny fiús alakja még jobban kiemelte arca
bájosságát. Tökéletes ellentmondásai voltak a másiknak. Már nem hallgattam a
mosolyt fakasztó szentenciát, mert elbűvölten néztem a vizuális csodát.
Cinkosan rákacsintottam a lányra, kezemmel lazán legyintettem egyet, mire
elpirult – eközben továbbra is tisztelettudóan hallgatta a fejmosást.
137. NÉZŐPONT – fenéknyi hely (1999)
A nyári vakáció idejére szervezett
barlangász-túratáborba meghívást kaptunk a vakvezetővel. Az Aggteleki-karszt és
környezete igazi földi paradicsom a természetkedvelő fővárosi gyerekek számára.
Nekem is azzá vált, a német juhászról nem is beszélve. Ám neki sajátos
nézőpontjai lettek.
A magas ormon
lévő Szádvár romjai láttán a különjáratú busz ablaka mögött ájuldoztak a
gyerekek. Az első pár perc a friss levegővel való ismerkedésről szólt, utána
következett a feketeleves. Annyira meredekké vált a hegyoldal, hogy még az
edzett túravezető is négykézlábra kényszerült: Kicsi jóváhagyólag bólinthatott
rá. A mászást tovább nehezítette a mélyen
morzsalékos talaj. A legkeservesebb felismerés akkor ért, amikor egy jelképes
bokorba megkapaszkodva az úgy jött ki a földből, mint egy szál virág a vázából.
Többen is szóval irányítottak, hogy a legcélszerűbben törhessek a romok felé.
Rátérve a kutyára. Ő szabadon szedte a lábát, leginkább az élen haladt, de
néha-néha visszatért a hátsó fronthoz, ahol én is szuszogtam. Mellém sorolt,
megszimatolt, és már inalt is előre:
irigyeltem fürgeségéért. Lábam ki-kicsúszott alólam, kezemmel nem volt
mibe megfogódzkodni: mászás során a térdemet nem tettem le a földre, nem
akartam összepiszkítani. Erőpróba a javából. Egyszer csak hallom valakitől,
hogy a négykézláb vonulás útvonala mentén ott csücsül a kutya. Talált magának
egy hátsónyi egyenest a meredek hegyoldalban. Kényelmesen helyet foglalt, és szenvtelenül végignézte az előtte izzadva
csörtető kétlábúakat. Mikor melléje értem – fél méter lehetett közöttünk
– kissé epésen üdvözöltem, melyre még a farka végét sem mozdította. Pár
méterrel feljebb lihegtem magam, ekkor a német juhász lendületesen elporolt
mellettem.
A másik helyszín az általam csak kőpataknak
nevezett, kiszáradt vízfolyás, ennek szélében iparkodott a társaság. Minden megkötöttség nélkül mehetett a kutya.
Önhatalmúlag vált túravezetővé, olykor eszébe juthattam, ilyenkor
megkeresett a sokadalomban, orrával megbökött, majd ismét az élen tündökölt.
Történt ez mindaddig, mígnem a csapás derékszögű jobbkanyart nem vett. Ekkor
teljesen váratlanul a kisebb pocsolyákkal tűzdelt kőpatakon keresztül a
túloldalon lévő alacsonyabb dombra felkapaszkodott, és a fák sűrűje között
velünk párhuzamosan előre csörtetett. Tette,
mígnem megint talált egy fenéknyi egyenest, ahol nagyosan leült. Néhány gyerek
a patak innenső partjáról jókedvűen üdvözölte. Tekintetével hosszasan
követte a vonuló csapatot. Megvárta, amíg tőle jelentősen eltávolodunk, majd
talpra pattant, uccu neki és hamarosan közöttünk
termett. Számba vett minket és máris ment, elsőnek.
138.
MINTHA AZ ÉLETEMÉRT KÜZDÖTTEM VOLNA – nem túlzás (2004)
A lakásomhoz közeli könyvtárba
előadónak többször is meghívott a gyermekrészleg felelőse. Az egykori általános
iskolámból érkezett az alsó tagozatos csoport. Mi sem természetesebb, a téma a
szakmunkát végző Kicsi volt. Itt aztán bőven adódott lehetőség
kutyasimogatásra, okos vagy setesuta kérdések feltevésére. Gyorsan elröppent a
rendelkezésre álló idő. Megszólalt a jelképes csengő, vége lett a színes,
érdekes programnak. A gyerekek zöme zsibongva kitódult az utcára, néhányan
kabátban a kijárat felé iparkodtak, de az egyik kölyök odajött hozzám:
– Mit tesz
olyankor a kutya, ha előttetek és mögöttetek is autók haladnak el?
Hallgatva a
kérdést, hirtelenjében nehezen tudtam ilyen szituációt elképzelni. Elsőre
farzsebből sebtében előrántott próbálkozásnak tartottam. De egy pillanat alatt
száznyolcvan fokos fordulat állt be, mert a gyermek mellett álló napközis tanár
rászólt:
– Hogyan
kérdezhetsz ilyen butaságot!
Meghallva a felnőtt szájából elhangzó világ szégyene dorongolást,
mintha az életemért küzdöttem volna, olyan gyorsan megpróbáltam a kérdésben
feltett helyzetre egy gyakorlati példát találni.
Alighogy elhallgatott a nevelő, sokatmondóan ránéztem a kölyökre és
mosolyogva megkérdeztem:
– Ugye arra
gondoltál, hogy egy villamosmegállóban állunk a vakvezetővel, ahol előttünk és
mögöttünk is autók robognak el?
Lelke
legmélyebb bugyrából szakadhatott ki belőle a porig megalázottság feloldozását
jelentő válasz lehetősége:
– Igen!
Hogy a kalákában összedobott kérdésre vajon miként feleltem meg, az
teljesen mindegy, ugye? A körültekintő és alapos helyzetelemzés végére pont
került. Szemébe néztem a barátomnak, és egy széles mosoly kíséretében, jól
kihangsúlyozva csupán ennyit mondtam:
– Nagyon jót
kérdeztél! Gratulálok hozzá!
139.
HÓGOLYÓ – mire jó (1972)
A Váci úton jellemzően ezres pályaszámú
villamos motorkocsik közlekedtek, két nyitott végű pótot kötöttek utána.
Szülői, valamint kisdobos- és úttörőnevelést kapott ifjúság lévén annyira korán
érkeztünk a suli elé, hogy a portás bácsi még nem engedett fel minket az
osztályterembe. Mit volt mit tenni, a puha fehér tél adta csábító lehetőséget
kihasználva, nekifogtunk hógolyózni. Kiváló célponttá vált az iskola előtt
elkattogó villamos, de elővigyázatosságból csak azok, melyek tőlünk a távolabbi
megálló felé tartottak. Amennyiben egy ilyen áldozat típusú jármű közeledett,
lendültek az ifjú karok és pergőtűz alá vettük az ellenségnek kinevezett
villamost. Én nem voltam jó célzó soha sem. Ennek viszont éppen ellentmond az
egyik dobásom eredményessége. A kezemből kirepülő hógolyó az 55-ös villamos nyitott
peronján utazó egyik utas fejéről levitte a kucsmát. Néhányan elismerően
gratuláltak a telitalálathoz. Kihúztam magam. Eközben a jármű befutott a
Forgách utcai megállóba. Hamarosan egy felindultságtól tajtékzó, vágtázó férfi
közeledett a suli felé. Ezt észre vette az egyik szemfüles kölyök, mire
villámgyorsan felkaptuk a táskákat, és uzsgyi be a
most elsősorban menedékhelynek tekintett épületbe.
A második történet évtizedekkel
későbbi. Megritkultak a havas telek, de néha akadt egy-egy jobb évjárat. Hazafelé
tartottunk a vakvezetővel. Mivel ő imádta a havat, ezért kerülővel, a lakótelep
belső részén áthaladva igyekeztünk a hátsó kapu felé. Nem véletlenül. Az iskola
mellett lévő játszótér zsibongott az iskolatáskájukat félredobó, önfeledten
hógolyózó lurkóktól. Mivel a kezem ekkorra már egyáltalán nem kívánta a hógolyó
hűsét, megkértem a fiatalokat – akik mindkettőnket jól ismertek –, hogy
repítsenek néhány hólabdát Kicsinek. Örömmel vették a kérést. A gyerekek
harsányan nevettek – a pergő hangja árulkodott a szuka mozgásáról. Az egyik fiú
szerencsére elkottyantotta, hogy a hógolyók egy részét megeszi a kutya.
Megkértem őket, olyan messzire dobják a hólabdát, hogy csak a hűlt helyét
találhassa meg.
Másnap alsó
tagozatos diákok vártak ránk a suliban. Gyermeki lelkesedéssel vették körbe a
hozzájuk nagy sebbel-lobbal megérkező vakvezetőt. Az óra felénél járhatott a
párbeszéd, amikor öklendezni kezdett a négylábú sztár. Mérhetetlenül
kellemetlenül éreztem magam. Az osztályfőnöknek is volt kutyája, szó nélkül feltörölte
a feltörölni valót. A soron következő osztály ideiglenesen kimaradt a sorból,
mert a torokgyulladást kapott négylábú szakival hazamentünk. A kimaradt
osztályokat később kárpótoltuk.
140.
HANGORGIA – fülbevaló fantáziaszülemény (2020)
Barátnőmmel és a vakvezetővel az
évezredforduló táján hármasban jártuk a Visegrádi-hegységet. Egy patak füves
partján sétáltunk. Arra lettem figyelmes, mintha egy ponttól kezdődően
jelentősen megváltozott volna a vízfolyás hangja. Szóltam a barátnőmnek,
visszaindultunk. Rátaláltam az ominózus helyre, ujjammal egy pontra mutattam,
és megkérdeztem:
– Mit látsz
ott?
Egy kisebb zúgó okozta a változást. Fenekem
alá lapos követ kerítettünk, orrom iránya éppen a miniatűr vízesés felé
mutatott. Behunytam a szemem, és negyedórán át magamba szívva, elmélyedve
élveztem a csodát. Igen, a csodát, mert valóban az volt. Hogyan is adhatnám
vissza szemléletesen? A bal fülembe a víz hangja lágy csobogással folyt bele,
míg az orrom vonalától folytatandóan jobb felé már szerény vadságú robajlással
távozott: ekkor térben és időben csak a két
fülem között létezett a világ. Mivel ettől eltekintve teljes csend vett körül,
ezért a fejemben meglévő kétféle hang teljesen kitöltötte a lényemet.
Csak a bennem iramló hangok voltam ekkor. Igazi jótékony agymosás részesévé
váltam. Ilyen újszerű érzést, élményt ekkor tapasztaltam először. Amikor
felálltam a kőről, a fejemet légiesnek éreztem, mintha teljesen kicseréltek
volna. Olyan erősen kerültem az élmény hatása alá, hogy céltudatosan
megfogalmazódott bennem: egyszer komolyabban szeretnék foglalkozni a hangokkal.
Már régóta
létezett a hangalapú kulturális honlap, amikor második feleségemmel
ellátogattunk a Városligetben nem is olyan régen megnyitott Zeneházához. Mi
másra is figyelhettem volna fel elsőre, mint a zenélő járdára és a különböző
hangszerekkel játszó gyerekek zenebonájára. Az újdonságként ható élmény befogadása után máris az járt a fejemben,
ezt rögzíteni kellene. Igen ám, de addigra túl voltam a szimpla hanggyűjtés
időszakán. Ha nincs konkrét hozzáadott szellemi termék, már nem érdekel.
Elindultunk az épület felé. Már a lépcsőnél tartottunk, amikor a tudatomba
váratlanul bevillant: kortárs gyermek zene. Akkor és ott nem volt fogalmam
róla, hogy mi fog kisülni belőle, de hogy ez valamilyen nagyszerű újnak a
kezdete lesz, azt már bizton tudtam. Négy
tartalom született belőle: basszuskulcs, botfül, kortárs gyermek zene,
stroboszkóp. Mivel a honlapon további két, de más zenetartalom is elérhető,
ezért azokról is megemlékezem.
Basszuskulcs.
Versek, verstörténetek, néha meghökkentő zenei aláfestéssel. Szabadelvű
kreációk, enyhén kortársba hajló elnevezésekkel a tucatot kerülők számára.
Klasszikus magyar költők mellett néhány más nemzetiségű tollforgató költeménye
is életre kelt a változatos zene ágyán.
Botfül. Első
nekifutásra tizenegy hangmix, melyek kínai, jávai, kortárs magyar és hangtál
zenékből tevődnek össze. A hangtálak felhangok
sorozatával rukkolnak elő. Nekem a „macskanyúzás” a kedvencem.
Kortárs gyermek
zene. Változatos hangmontázs sorozatról van szó. A tartalom elnevezése inkább
figyelemfelkeltő, mintsem szó szerint veendő. Az összeállítások alapjait két
közkedvelt angol bandától kölcsönöztem, amelyeket – néhány kivételtől eltekintve – saját felvételekkel kiegészítettem.
Stroboszkóp.
Akárhány vegytiszta hangot ismerünk, az itt megjelenő tartalmakban ilyenekkel
aligha találkozhatunk: ennek okára utal a tartalom megnevezése. Ránk gyakorolt
ellazító hatása miatt felfrissülés vár ránk.
Verkli
hangmúzeum. Kitörölhetetlen gyermekkori emlék a vasárnap délutánonként a
lakótelepre két keréken begördülő zeneszekrény. A mélyen belém ivódott dallamot
utoljára a kilencvenes években, a Kossuth
rádió József Attila életéről szóló négyrészes összeállítás felvezető
zenéjeként hallhattam. Ez a téma sem hagyott nyugton. Többszöri neki-rugaszkodás után rátaláltam a keszthelyi lehetőségre.
Nem csak a svájci házaspár múzeumába látogattam el – itt készültek a
hangfelvételek –, hanem az évenkénti utcai verkli fesztiválra is.
Zene. Legális
koncertfelvételekben gondolkodtam. Az elsőre 2008-ban adódott alkalom, a
rendszeressé váló felvételek 2012 és 2020 között készültek. Tucatnál több
helyszínen rögzítettem. Az évek során több mint négyszáz zenei rendezvényre látogattam el. Fő lelőhelyem a Szimpla
romkocsma lett. A koncertek jelentős
része zeneileg hidegen hagyott, de mivel a hangalapú kulturális honlapra
más zenei irányultságú érdeklődők is rátalálhatnak, ezért vállaltam be. Az évek során igazi gyöngyszemek is
kerültek a fülembe, sőt olyan elvetemült zenekar hatása alá is kerültem,
akiknek zenéjét előzetesen meghallgatva a hátamon felállt a szőr (halál;orgazmus – azóta feloszlott).
A
koncertfelvételeknek a Covid19 járvány vetett véget. A legutolsó elérhető
változatban a négyszáznál több felvételből csak ötven érhető el, azok viszont
CD minőségben.
141. ADOTT SZÓ –kötelez (2003)
A látásvesztés után tizenhárom évvel a
vakvezetővel kiegészülve kezdtem el túrázni.
A borsodi háromszori barlangász-túratábor tapasztalataira alapozva
bátran gondoltunk a közös természetjárásra. Az első túrára úgy mentünk el a
szukával, hogy a hátizsákosok közül senkit nem ismertünk: mindegyikőjük látott.
A túravezetővel – feleségé közvetítésével – előzetesen egyeztettem a
részvételről.
Kedves emléke a
jeles napnak, hogy amint gyülekeztünk a Széna téri távolsági buszvégállomáson,
megszólított egy siket férfi:
– Ti is velünk
jöttök? – alig értettem a szavát.
Lassú
szájmozgással és artikulálva igent feleltem, mire megkérdezte:
– Mennyit
látsz?
– Amennyit
akarok – feleltem somolyogva.
Hangosan felnevetett.
Nem váratott sokáig a válasszal:
- Akkor én meg
annyit hallok, amennyit akarok.
Ettől kezdve
mindketten értettük a másikat. Tény, a túrán csak ő jött oda hozzánk segítőkész
szándékkal: ezt nem vártam el senkitől sem, mert tisztában voltam a képességeinkkel.
Négy hónappal később már egy teljesítménytúrázó csapattal tartottunk.
A kihívást
jelentő túrázás bűvöletében egyik ismerősömnek elektronikus levélben megírtam,
hogy 2004-ben kétezer kilométert akarok teljesíteni. Válaszában ezt sokallta.
Gyorsan utánaszámoltam a kiírt túrák száma és a megadott távolság adatok
alapján, és nem jött ki az elképzelés.
Szerencsém
volt. Velem egy időben egy másik, szemüveges fickó is bejelentkezett a túracsapathoz.
Hamarosan kiderült, a GPS-e miatt nála kívánság szerint lehet túrát rendelni.
Kapóra jött a korlátlan lehetőség, az egész országra kiterjedhetett a
bakancskoptatás. Hetente kétszer keltünk útra a hozzánk csatlakozókkal
kiegészülve: ötven kilométer lett a heti átlag. Május közepe táján
teljesítettük az ezrediket, szeptember végére meg lett a kétezredik. A
rendszeres és intenzív túrázás addigra alaposan megkoptatta a természetjárás
iránti vonzalmamat. Ettől függetlenül úgy döntöttem, év végéig töretlen
lendülettel folytatom. December utolsó túrája a százötödik lett, a célba
érkezés után véglegessé vált a távolságadat:
Számomra fontos
az adott szó hitele, még akkor is, ha azt rajtam senki nem kéri, kérheti
számon. Volt rá példa, hogy megfeledkeztem ígéretemről, de eszembe juttatták,
melyet utána teljesítettem.
142.
JUHÁSZ – tisztaság (2017)
A menetrend szerint közlekedő távolsági
járatról többször is bepillanthattunk a dombok által alkotott teknőben megbúvó
házra, de a természetjárásnak köszönhetően akaratlanul is eljutottunk oda.
Addig nézegettük a turistatérképet, mígnem a
tágabb környezetben felfedezni véltünk egy újabb ifjúsági tábort. A
szállástól a szomszédos faluig négy kilométert kellett aszfalton gyalogolni,
majd bekanyarodtunk a mellig érő gazosba. Itt régebben a mezei rovarok
fülbemászó hangorgiáját rögzíthettem. Susnyásból jóval több akadt, mint a
fatörzsre festett turistajelzésből, de a távolra kiválóan látó párom sikeresen
vette a kurflikat. A messzeségből birkakolomp és juhnyáj egymással keveredő
elegye szüremlett. Bár nem volt nálam a felvevő, mégis előre dörzsöltem a
tenyeremet. Miután a dombokról végleg aláereszkedtünk Katival, szétnyílt
körülöttünk a magas aljnövényzetű erdő.
A katlanban egy
komplex gazdasági udvar lakóházzal. A juhász, gyönyörű cigány feleségével és
hét gyermekükkel lakta: a szomszédos
településen hatszobás családi házuk lelakatolva. Itt, a gazdánál lettek
elszállásolva. A százötven juh mellett bőven akadt baromfi és tucatnyi házi
szamár. A juhász okította terelőkutyák füttyentésre tették a dolgukat. Ha
kellett, egybeterelték a nyájat, ha kellett, kivettek belőle egyet. Feleségének
sem volt több szabadideje. Az óvódás korú lurkótól a szakiskolát éppen befejező
fiatalemberen át, minden korosztályból akadt egy-egy nagy becsben tartott
díszpinty. Az ő madárkái mintapéldányai voltak a jólneveltség szigorú
kritériumának. Anyjuk halk kérő szavára már tették is a dolgukat. Nem volt
nyafogás. Amelyik gyerek a vacsora után kanalazott volna még, a szedéshez előbb
engedélyt kért az édesanyjától. Szarvasbőgés idején a
teraszon elálmosodó legkisebb, és egyben legszebb kislány Kati ölében
szenderedett álomba. A fehérbőrű juhász is ellátta az olykor szükségesnek
érzett apai teendőit: simán rádörrent az éppen az elkanászosodás mezsgyéje felé
tévelygő egyik fiára.
Talán háromszor
is betértünk hozzájuk – nem üres kézzel – egy-egy jó szóra. A férfi készségesen
segített a hangok előállításában. Kérésemre a karikással percekig lasszózott a
feje fölött: kiváló felvétel lett belőle. Tiszta arcú embereket és egy igazi
családot ismerhettünk meg általuk.
143.
KAMPÓS BOT – és a másik kisgyerek (1971)
Csak rövid ideig lehettem a Központi
Sport Iskola próbaidős labdarugója, mert a
velem született szembetegség miatt a leigazoláshoz nem járult hozzá a
sportorvos. A nyári edzések alkalmával hetente egyszer felkerestük az Erzsébet
híd budai hídfője közelében üzemelő patinás fürdőt. Lényegében pancsolni vitt
oda minket az edző. Bohóckodtunk, ismerkedtünk egymással.
Hazafelé
tartottam. Megérkeztem a 11-es villamos megállójába, ahol néhány nyugdíjas korú
ember már várakozott. Befutott a stuka. A felszállásra várakozók előtt a
villamos-vezető szélesre tárta az első ajtót. Nem állt szándékomban leülni, de
tízéves fiatalságom lendületével az utastérbe siettem volna. Ezt rossz néven
vehette a mögöttem álló bácsi, aki öregbotjának kampós végét a combom elejébe
akasztotta, és nemes egyszerűséggel lehúzott a járműről. Valamit motyogott az
orra alatt, majd fürgén megmászta a lépcsőket.
Nagy elegánsan helyet foglalt. Megszégyenülten és utolsónak érkeztem a
kocsi belsejébe. Máskülönben az ülőhelyet
mindig átadtam az időseknek. Jó tett helyében jót várj?
Évezredforduló
táján történt. A 7-es buszra felszálltunk a vakvezetővel. Szökő évente egyszer,
ha leülök ilyen alkalommal: abban az évben éppen az lehetett. Az egyik
megállóban anyuka kisgyermekével szállt fel. Nem én ültem legközelebb az
ajtóhoz, de mégis én álltam fel elsőnek.
144.
PISTA BÁCSI – gyermeki lélek (1994)
A Zala megyei falu határában lévő tó
partja nyaranta strandolóktól hangos. Centikre a víztől a saját tervezésű és
készítésű napsátor alatt hűsöltünk a barátnőmmel. Tőlünk mintegy tizenöt méterre népes társaság vert tanyát.
Jelentős hangerővel jelentkeztek be.
Hason feküdtem
a pokoli melegben. Ezalatt figyelmem a környezet
változatos zajai között megoszlott. Ebbe a zsibvásári hangulatba vegyült bele,
ahogy egy óvodás korú kisfiú és egy középkorú férfi igyekezett a vízpart felé.
Az egyfolytában csicsergő gyermek kezében műanyag vödör himbálódzott, melyben a
pancsoláshoz további más nélkülözhetetlen kellékek is lehettek. Apró lábak
csobogtatták meg a sekély vizet. Hamarosan vödörbe víz belemerve, majd belőle
kiöntve. Eközben a felnőtt és a kisfiú között a környezethez illő beszédtémák
váltakoztak. A két egymástól távoli korosztály csak időlegesen találhatott
egymásra. A férfi kis barátját hátrahagyva,
visszaballagott a nevetgélő társasághoz.
A magát
paradicsomi állapotban érző fiúcska olyannyira lelkesen merte és öntötte a
vizet, hogy a tó oxigénnel való feldúsítását hetekre biztosította. Körülötte
egy-két halacska feldobta magát a felszínre – ekként fejezhették ki hálájukat.
Felhőtlen boldogságának hamarosan hangot adott:
– Ugye szép
vagyok, Pista bácsi? – ragyogó lelkesedéssel.
A magabiztos
megszólalás valószínűleg a gyakori panelválasz ismeretében fogalmazódott meg
benne. Ám a fránya Pista bácsi vagy távolra rosszul hallhatott, vagy annyira
belefeledkezett a társasági élet zajába, hogy se nem látott se nem hallott.
A tópart
környezete kicsiktől és nagyoktól hemzsegett, mindenkinek volt mit mondania.
Ebben a hangzavarban továbbra is üdítő színfolt maradt a játékaival pancsoló
kisfiú. Percek teltek el így, amikor újból szóra nyílt a gyermekszáj:
– Ugye szép
vagyok, Pista bácsi?
Szavából ekkor
már hiányzott a magabiztosság. Reménykedve
várta a hőn imádott felnőtt megerősítő válaszát – ezúttal is hiába. A
gyerek olyan, hogy a játék az élete. Eközben a barátnőm ott feküdt mellettem. Ő
is pihent, nem szóltunk egymáshoz. Ekkor már tudatosan összpontosítottam a
kisfiúra. Meg is lett az eredménye, mert harmadszorra is szóra nyílt a szája:
– Csúnya
vagyok, Pista bácsi?
A maga elé
suttogva mondott kérdésben már jól tetten érhető volt a végső
elbizonytalanodás, a hitehagyottság elhatalmasodásának pillanata. A víztől
tizenöt méterre leterített pokrócok körül csoportosuló népes társaság az
egészből semmit nem hallott, nem vett észre, de még a mellettem fekvő látó
barátnőm sem. Ezalatt hiteles fültanúja lehettem,
ahogyan egy aprócska gyermek pár perc leforgása alatt átélhette az éteri
magasságból a porba hullásig tartó keserű életérzést.
145.
MEZŐGAZDÁK ZUHATAG KÚTJA – megsajnáltuk (2018)
Nem lepődnék meg rajta különösebben, ha
keveseknek jelentene biztos ismeretet a címben szereplő megnevezés. Eddig népies
nevén kanalas-kútnak ismertem. Első alkalommal 2008-ban a Magyarországi 8-as
országjáró gyalogos túrán találkozhattam vele, a közigazgatásilag Hortobágy
településhez tartozó Mátán. Történetéről, oknyomozónak felcsapva, ennyit
sikerült kideríteni:
„A Hortobágyi
halastavak közelében lévő Kecskés-pusztán helyezték üzembe. Kota Pista korábbi
KHT-anyagulyás közlése, hogy a kutat minden bizonnyal a kisújszállási redemptus
földbirtokosság létesítette, feltehetően a hatvanas években. Az idő múlásával a
legeltetett állatlétszám fokozatosan apadt. 2005-re a kút nagyon rossz
állapotba került, használaton kívül állt. A Kecskés-puszta ezen
részén nem volt számottevő legeltetés. A kút fém felépítménye részben hiányos
volt, meglévő részeit a rozsda rágta. A kúttest részben be volt omolva – ami
olyan lyukat jelent, hogy egy magyar szürke szarvasmarha simán beeshetett volna
a kútba.
2007 tavaszán
Tihanyi Gábor természetvédelmi őrszolgálatvezető-helyettes sokadik hivatalos kérelmére
történt meg a változás: a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú
Társaság kiemelte a szerkezetet, elvitték felújítani. A helyét pedig
betemették. Később felállították Mátán, a jelenlegi helyén.”
Mindezen
előzmények után lelkemben a kerekes kút, a gémes kút és az artézi kút mellé
sorolódott. Kedvemre vannak a múltat megidéző hasznavehető tárgyak. Így
reklámozták a 20. század elején, közepéig:
„Serleges,
láncos vízemelő szerkezet. Cső és gumi nélkül. Minden eddigi rendszert
felülmúl!”
Ennek igazáról
a szemüveges barátommal többször is meggyőződhettünk, mert a két hajtókar
kitartó és erőteljes körbeforgatásával a
vödrös módszer hatékonyságának többszörösét lehetett elérni. Egy-egy
kanálba egy vagy másfél deci víz férhet bele, de abból akár száznál is több
lehet odafogatva a végtelenített futólánchoz.
Amióta megfordulok Mátán, mindig készítek hangfelvételt róla. Idén
harmadmagammal öt napot töltöttünk a Tisza-tó és Hortobágy térségében. Utóbbi
esetében: Górés-tanya, Hortobágyi halastavak,
Vadaspark és a puszta. A kanalas-kúthoz megérkezve párom önként vállalkozott a
vízhúzásra, de csak a szerkezet üresen körbeforgó, zörgő hangját rögzíthettem,
csekély vízcsobogással aláfestve. Mindhárman nagyot néztünk a muzeális
tárgy haláltusáján. Kati helyébe lépett a gyakorlati vénával megáldott
gépészmérnök barátom. A körbeforgó kart ő is megtekerte óvatosan, majd szakértő
szemmel megvizsgálta a recsegő-ropogó szerkezetet: a lefutó lánc több helyen is
megcsavarodott saját tengelye körül, a kanalak közül több is megakadt a
fogaskerekekben. Beindult a logikai sakkjáték. Eleinte a széttárt karú lemondás
nyert teret, de lassacskán a tenni akarás mindenható lelkülete vett erőt
rajtunk. Nem bevárva a mostanában trendi „közbeszerzési” kiírás hivatalos
megjelenését, emberi indíttatástól vezérelve, szerelemből elkezdődött a tárgy
használati értékének megóvása. Közel fél órába is beletelhetett, mire
meggyőződhettünk a munka eredményességéről, melytől mindhármunk arca mosolyba
futott.
146.
CSÍPŐS – nem kalocsai (2015)
Mindhárom eset pár hónap leforgása
alatt történt. A Pilis-hegységben szemünk elöl nyoma veszett a sárga jelzésnek,
és mivel az idő múlásával reménytelenné vált a kitűzött cél elérése
sötétedésig, lemondtunk róla. Körbenéztünk. Olyan helyen találtuk magunkat
Katival, ahonnét tömegközlekedéssel eljutni valahova naponta csak néhányszor
adatik meg. Döntöttünk. Stoppoltunk, így jutottunk el Szántóig, a távolsági
buszvégállomásig. Mivel bőven volt idő a következő járatig, a turisták részére
kialakított asztalhoz telepedtünk le, késői uzsonnára. Hamarosan hármasban
találtuk magunkat, ugyanis darázs érkezett hívatlanul. A rovar jelenlétét Kati
rossz néven vette. Tevékenyen fellépett ellene, de egy pillanatnyi kihagyás
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a rovar belecsíphessen a nyelvem hegyibe.
Kiderült, hogy a darázscsípésre nem vagyok allergiás, de a nyelvemben napokig
lüktető érzést éreztem.
Immár Borsodban
vagyunk. A bozótosban növő almafa piros gyümölcse ellenállhatatlan csáberővel
hívogatta magához Katit. Nem teketóriázott sokat a fehérnép, kölcsönkérte tőlem a fehér botot, hogy a gyümölcsöt vele
leveri. Belegázolt a méteres gazba, de mielőtt a fa alá érkezhetett
volna, hangosan felkiáltott, majd látványos menekülésbe fogott. Minden előzmény
nélkül megtámadta őt egy őrszem darázs. Nem járt sokkal jobban pár nappal
később sem, amikor egy vadlesre kapaszkodott fel. Még nem ért fel a tetejébe –
ahol labdanagyságú darázsfészket látott –, de már támadott is az éber őrszem.
Hétbe is beletelt, mire a csípések méreganyagát kidolgozta a szervezete.
147.
ERDŐ MÉLYÉN – zöld (2005)
Alig hogy hivatalosan kijelölték az
északi-zöld túraútvonalat, harmadmagammal útra keltünk. Jártunk olyan helyen,
éppen a magyar–szlovák országhatárt jelző határköveken átlépdelve, hogy a nehéz
terepviszony miatt még a célba megérkezés előtt ránk sötétedett, és a
tervezettnél egy településsel előbb kellett lejönni róla. De akadt olyan
meredeken lejtős szakasz is – Tolvaj-hegy –, melyen a két látó túratárs az első
néhány tíz métertől eltekintve, a könnyebbség okán teli talppal csúszva
haladtak, majd fától fáig ereszkedve kapaszkodtak. Én ezt veszélyessége miatt
nem mertem bevállalni – az elmúlt bő tíz év
alatt ez lehetett a legnehezebb terepszakasz számomra. Erdő mélyén
megbúvó turistaház mellé érkeztünk, melynek közelében viharvert Csepel
teherautó parkolt.
Évekkel később
Borsod tájait rendszeresen felkerestük Katival. Hamarosan rátaláltunk a régről
ismert teherautóra, róla beazonosítottam az ismerős helyet. Nem kellett sokat
várni arra, hogy rendszeres vendégeivé válhassunk a gyönyörű természeti
környezetben megbúvó turistaháznak. A hatvanas évek elején a bányászoknak
építették rehabilitációs céllal, legfőként a jó levegő miatt. Egészen közel
hozzá egy barlang is található. Az épület belsejét lepusztult állapotban
találtuk. A szobákban a két ágy mellett a vendégek egymás mellett csak
féloldalasan férnek el. A csomagnak csak az ágy alatt van hely. A korszerűtlen
fűtésrendszer és az áramszolgáltatás elavultsága miatt jóformán csak a melegebb
hónapokban akadt néhány vendég. Mi persze élveztük a hideg, havas teleket is,
bár ilyenkor a turistaházban tíz Celsius foknál aligha lehetett melegebb. De a
gondnok konyhájában ott tüzesedett a sparhert, melytől méter távolságban
ücsörögtünk.
Többször is felkapaszkodhattam a viharvert Csepel teherautó
vezetőfülkéjébe, és élvezhettem a lankákon való hosszas döcögést. A járgányra
vízszállítás céljából volt szükség, alkalmanként három köbméter volt a
rakomány. Eközben az idilli környezetben fekvő turistaházon jelképesen kint
volt az eladó tábla.
– Ezt senki nem
fogja megvenni – mondogattuk egybehangzóan a párommal.
Nem véletlenül
nem volt eddig telitalálatos nyereményünk a lottón. A turistaházat hosszú idő
után megvásárolta egy tehetős család. Már az első alkalommal összefutottunk az
új tulajdonossal. Csak az egész házat adja ki – tudtuk meg tőle. Veszett fejsze
nyele lett számunkra a lak. Mi mást tehettünk volna? – beletörődtünk.
Ha Borsod eme
táján pihenünk, minden alkalommal felkeressük
az erdő mélyén megbúvó turistaházat. Megidézzük a régi szép,
feledhetetlen emlékeket. Tőle pár száz méterre található az a kilátópont,
ahonnan a legszebb panoráma nyílik a lankás tájra. Katinak ez vált a
legkedvesebb helyévé.
148. NEGRO CUKORKA – jogutód
(1964)
A fogorvosok határozottan óva
intenek minket a cukorka fogyasztásától, de a házi orvos torokkaristolás ellen
akár gyógycukorkát is javasolhat a betegnek. Ezek után alaposan megvakarhatjuk
a fejünk búbját. De nem csak a torkot gyógyíthatja a negro.
Guszti bácsi fogalommá vált
közöttünk, óvodások között. Az akkor harminc év körüli, családos férfi egyik
karját, félig levágta a szövőgép. Jó idő esetén az ovi
udvarán játszottunk. Kellemesen telt a délelőtt. Ezen már csak Guszti bácsi
közeledő alakja lendíthetett egyet.
Közös kerítése volt a szövödének
és az ovinak. Kerek képű, barátságos kinézetével és meleg hangú beszédjével a
drótkerítés mögött szokott megjelenni. A magas portartalmú gyári levegő ellen
vitaminráerősítést kaptak a dolgozók: tej, csipke szörp, negro. Ha sikerült
cukorkát szereznie, akkor jókedvűen odaballagott a kerítéshez. A kéményseprő
figurával díszített zacskóból egyesével megajándékozott minket. Aközben mohón
ittuk a lelkünknek szóló szeretett teljes szavait. Csak akkor látszott
gondterheltnek, ha üres volt a zsebe, és őt
megpillantva, kiabálva magunkhoz hívtuk.
– Most nincs cukorka, gyerekek!
– kiáltotta távolról vagy súgta a kerítés mellől.
Azóta
többször is eszembe jutott Guszti bácsi. Leggyakrabban akkor, amikor a sétából
hazafelé tartva a vakvezetővel, a lakáshoz közeli általános iskola kerítése
mellett haladtunk. Az udvaron rohangáló nebulók kiáltva siettek hozzánk. Igaz, zsebemet a negro
súlya nem húzta, de a bal lábam mellett hosszúpórázon ott sertepertélt a
gyerekek között méltán népszerű Kicsi. Kísértett a múlt. Jogfolytonosa lettem
Guszti bácsinak.
Vajon milyen jogutódja lett Simon Guszti bácsinak a fehér botos Laci?
A suli kerítése mellett haladtunk. A gyerekek
megkértek az utcára kikerült labda visszaadására. Mondtam nekik, hogy
ehhez a segítségükre lesz szükségem. A biztonság kedvéért felemeltem a fehér
botot tartó jobb kezemet, és nevesítettem. Miután tisztában lettek a
távirányításhoz szükséges irányokkal, indulhatott a játék. Kórusban kiabálták a
megfelelő irányt. Néha erősen megoszlott a kiáltott irányok neve, ilyenkor
megálltam, hogy tisztázzuk a tisztázni valókat. Már kiáltották a célba érést.
Leguggoltam, kezemmel a földön keresgéltem, eközben jól érezhetően fokozódott a
feszültség. Óriási rivalgás követte a labda megtalálását. Mosolyogva
közelítettem feléjük, és a kerítésen át kinyúló egyik kis pracliba
véletlenszerűen beletettem a lasztit. Köszönethullám talált telibe, de már
futottak is a sportpálya felé.
149.
ABSZURD – örök rejtély marad (1996)
Sokadik randira igyekeztem – az
előzetes telefonbeszélgetés során érzékeltem a hölgy szokatlanul fura beszédjét
– mintha nem lenne százas –, de mit veszíthetek – gondoltam. Kivételesen nem a
ház előtt találkoztam vele, hanem a közeli aluljáróban. Odajött hozzám, és az
első mondatai után visszaigazolódott – enyhén sérült lehet. Ekkor véglegesen
eldőlt bennem a dolog, de mivel nem akartam megbántani, felajánlottam a
margitszigeti séta lehetőségét.
A Zenélőkútnál
szálltunk le a buszról – javaslatomra kézen fogva mentünk tovább. Kértem tőle,
ha jobbra kanyarodik az út szóljon, mert arra gyalogolunk tovább.
Elkezdődött az ismerkedés és egy idő után éreztem, jóval túl járhatunk a budai oldalra kivezető elágazásnál –
megérzésem beigazolódott. Szép vagy nem, de
alaposan felment bennem az a bizonyos pumpa – visszasétáltunk a
bringóhintóig – onnan sima ügy volt.
Bár továbbra is feszült maradtam, arra figyeltem fel, hogy kőkeményen áll
a hímvesszőm. Ez kellemetlenül érintett, mivel a viszonylag passzos
hosszúnadrágon a kidudorodás helye könnyen észrevehető – ellene nem tehettem
semmit sem. Mentünk, mentünk, de a hímtag állapota mit sem változott. Nem
értettem a dolgot: a hátam közepére sem kívánom a hölgyet, de valamilyen ok
miatt, a kézfogás által nemi gerjedelem állt be – eközben szexuálisan nem
kívántam őt. A Margit híd közelében átsétáltunk a pesti oldalra: kezünk lágyan
simult a másikéba. Már nem zavart a merev hímvessző – nem okozott fájdalmat –,
az addigi feszültség szép lassan oldódni kezdett bennem. Mire visszaérkeztünk a
buszmegállóba, kezdtem büszke lenni ágaskodó férfiasságom kitartására – másfél
óra.
Otthon beindult
a fantáziálás: ha ilyen hatása van a keze érintésének, vajon milyen lehetne
vele az ágyban! Csak egy szavamba kerül, és akárhányszor megbizonyosodhatok
felőle – kezdett izgatni a dolog. Sokat agyaltam rajta: bőven volt mellette
érv, egy meg ellene. Ellene az szólt, hogy mivel hosszantartó kapcsolatot nem
akarok kialakítani vele, ezért nem lenne becsületes dolog mézesmadzaggal
hitegetni. Ám az is megfordult a fejemben, lehet, hogy egy-két pásztoróra még
akkor is a kedvére lenne, ha utána kútba esne a kapcsolat. Lamentáltam,
lamentáltam.
A margitszigeti
séta után pár nappal később felhívott a lány. Ő ott folytatta volna, ahol
elválásunkkor tartottunk. Újabb találkozót javasolt, melynek lehetőségét
finoman elhárítottam – a fiatal nő szép arcú, formás alakú és jól öltözött volt
– ezt édesanyám elmondásából tudom.
150.
MEGÁLMODOTT SZINKRONVALÓSÁG – megcsóváltam a fejemet (1981)
Pénteken délelőttös műszakban dolgoztam.
Megérkezett a Füszért szállítmány, átvettem, dugig lett vele a raktár.
Szombaton szabadnapos voltam. Vasárnap reggel ébredés után élénken emlékeztem az álmomra: az üzlet jelentős
része hatalmas lángokkal kiégett. Ezt elmeséltem a szüleimnek, melyet
mosolyogva fogadtak. Az ebédet kanalazgattuk, amikor megszólalt a kaputelefon.
A közérttől keresnek, fiam – kaptam a hírt az előszobából visszaérkező
édesanyámtól. Lényegi része ekként hangzott: kora reggel kiégett az üzlet egyik
része. Bevillant a reggeli álom.
A lakástól az
ÁBC-áruház légvonalban tíz kilométerre volt. Reggel hét körül ébredhettem, a
hírt hozó futár elmondása szerint a lakótelepről a tűzoltóságnak fél hét körül
jelezték az eseményt. Az álom és a tűz valós ideje egy időben volt. Az élelmiszerbolt
oldala mellett felhalmozva tároltuk a papírbálákat és a göngyölegeket. Ezt
gyújtotta vagy gyújtották meg. A fűszerárú raktár
teljesen kiégett. A tűz csekély mértékben átterjedt az eladótérre is. Az épület
oldalfala és a tetőzete súlyosan megsérült. Kis híján be kellett zárni.
151.
JÁTSZIK A GYEREK – szerencsére (1971)
Érett fejjel úgy gondolom, amennyiben
falusi környezetben mint
aktív pesti kisgyerek és kiskamasz, magamnak nem teremtettem volna élményalapú emlékeket, ezekből az évekből aligha lenne mire jólesően visszaemlékezni.
Hiánya óriási űrt hagyott volna bennem: máig epekednék utánuk.
A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek derekáig néhányszor
megadatott, hogy pár hetet eltölthessek az Alföldön. Az első napok tornacipősen
teltek, a továbbiak mezítlábasan. Városi gyerek lévén és némi fantáziával
megfejelve, nem unatkoztam a parasztudvarban.
A szén
tárolására használt istálló mellett téglarakás magasodott. A reggel hűvöse
pajkosan megcsíphette a fülem hegyét, mert a földön csipogó napos csibékből
néhányat – a téglarakásra felmászva – feltettem az istálló cseréptetejére. Hogy
az apróságok örömükben vagy bánatukban csipogtak-e egyre hangosabban, ki tudja
már. A hátsó udvarban hangtalanul megjelent a nénikém, a budi felé tartott.
Útközben feltűnhetett neki, mintha az ég magasságából hallana néhány csibét.
Megrökönyödve vette észre a varázslatot.
– Ezek meg
hogyan kerültek oda fel, Lacika?
– Nagyon hideg
van idelent, úgy gondoltam, ott a tetőn csak közelebb lesznek a Naphoz! – a
felcsattanó nevetés kissé összezavarta addigi magabiztosságomat.
A macska sem
járt sokkal jobban. Az imént szóbahozott téglarakást időlegesen szétpakoltam,
mert belőle alagutat építettem az egérűző pajtásnak. Lett két oldala és teteje,
sőt, egy-két ablakot is beleszerkesztettem, hogy képben legyen vele, éppen hol
jár. Tény, hogy a cirmos nem ujjongott örömében, amikor odabent találta magát.
Keservesen nyávogott, mintha nem lenne jó dolga odabent a hűvösön. Addig-addig
próbálkozott a szabadulással, mígnem jó magasra felpúpozta a hátát és kinyomva
a tetőt, egérutat nyert.
A szomszéd
portáról a veteményeskertbe néhány tyúk rendszeresen átlógott zöldet
csipegetni. Kifüstölésükre halk szóval megbízatást kaptam a nénikémtől. Könnyen
találtam földrögöt a kertben, és már tüzeltem is a hívatlan éhenkórászokra. Az
egyik célzás tökéletesre sikerült. Ijedelmemben a kinyúlt jószágot a veteményes
végében egy lyukas lavór alá rejtettem – nem szóltam róla senkinek sem. Másnap
– nagy meglepetésre – hűlt helyét találtam. A szomszédasszony este bizakodva érdeklődött a nénikémtől, hogy a tyúkólba
nincs-e eggyel több beülve.
Elszánt harcot
folytattam a krumplibogarak ellen is. A levelekről vagy kézzel szedegettem le,
vagy a búcsúfia parafa dugólövedékű pisztollyal ártalmatlanítottam a csíkos bogarakat.
A bőséges zsákmányt vízzel félig teli műanyag gyermekvödörbe összegyűjtöttem. A
fáradtságos munka végeztével a tyúkok elé öntöttem. A fehérjében gazdag
táplálékért rikácsoló viaskodás tört ki közöttük.
Alaposan
szétnéztem az udvarban. Volt ott néhány a lábas jószágok eledeléből csipegető,
erősen teltkarcsú házi veréb is. Gondoltam, fogok néhányat a mindig éhes macskának. Kerítettem egy nagyobb fadobozt, nyílással
lefelé fordítottam. Egyik széle alá fahasábot állítottam, annak derekára
zsineget kötöttem, a másik végét bevezettem a közeli nyári konyha ajtaján. A
felfordított doboz alá bőségesen szórtam kukoricát, köréje beetetés céljából
pár szemet. A magyar irodalom terén ekkor még zöld füleket meresztettem: a
vadász ül hosszú, méla lesben. Ekként tehettem én is odabent, mert még egy
csontkollekció forma veréb sem került látó közelbe. A tyúkok hamar rátaláltak a
terített asztalra, és sorra felcsipegették a sárga szemeket. Kezdtem
bepipásodni. Addig-addig füstölögtem magamban, mígnem fogtam egy tyúkot.
Máskor jobban
járt a nyávogós. A délutáni napfény ráesett a szomszédos parasztház tűzfalára,
melynek méter magasában egér napozott. Miután észrevettem, magamhoz hívtam a
macskát, és a kezembe fogva, a rágcsálóval egy síkba tartottam: rövidlátó lehetett. Letettem a földre, de mivel
nem tudta, mit kellene néznie, mindenfelé tekergette a nyakát, csak éppen arra
nem, amerre érdemes lett volna. Leguggoltam melléje, fejét enyhe erőszakkal a
rágcsáló felé fordítottam. Amint észrevette a szürke eminenciást, teste
megfeszült. Felálltam. Néhány másodpercig farkas szemet nézett vele, majd
ugrott. A faltól egérrel a szájában huppant vissza. Ott elengedte, kicsit
cicázott vele, végül megroppantotta a gerincét, és elindult vele a hátsó udvar
egyik rejteke felé.
Legvégül
összeházasítom a házi veréb témát a macskával. A szomszéd házon lévő
verébfészekből kipottyant egy fióka. Erőtlen hangocskáján keservesen csipogott
az udvar szélében. Bár a szülők ott köröztek körülötte, nem tehettek érte
semmit sem. A macskának éppen arra akadt dolga. Hamar rátalált a tízórai
falatra – nem habozott. A szülőpár hevesen támadta a macskát, sőt, az utcán
magasodó terebélyes nyárfán addigra összeverődött és vészjóslóan csipogó több
száz veréb közül tucatnyian nekirepültek a puhatalpúnak. Az addig magabiztos
ragadozón könnyen észrevehető volt a páni félelem megjelenése. Fülét fejéhez
lapította és ijedten körbe nézett. Úgy döntött helyesen, jó lesz minél hamarabb
kereket oldani!
152.
HIHETETLEN – nem kispályás (1982)
Kijöttünk a Rudas gyógyfürdőből a
haverral, és az Erzsébet híd tövében felszálltunk a Moszkva tér felé közlekedő,
három kocsiból álló UV villamos elülső motorkocsijába. A keskeny középső
ajtóval szemben megálltunk. Alig indult ki a villamos a megállóból, egy férfi
odaállt a leszállás oldalon lévő ajtóhoz, azzal félig szembefordult, és
nadrágja lehúzott slicce mögül egy kolbászhoz hasonló rudat előhúzott. Bár a
rajta lévő kabát valamennyit takart a beinduló verébhajszából, de még így is
eléggé feltűnő volt. Az egyik hölgy utas rögvest előresietett a
villamosvezetőhöz, és szóvá tette a kézügyességével kérkedő utas mutatványát.
Közeledtünk
egy, a történet szempontjából meghatározó jelentőségű szakaszhoz: a
villamospálya egyenes irányú vonalvezetése egy helyen röviden megtörve kitér
jobbra, majd ismét egyenesen folytatódik tovább. Meglepve vettük tudomásul,
hogy a villamos középső, keskeny ajtaja menet közben egyszer csak feltárult,
oldalvást egyet ránt a jármű, a magával elfoglalt utas a villamosból a füves területre
repül, majd a robogó villamos ajtaja becsukódik. Majdnem megpusztultunk a
röhögéstől. A Moszkva téren leszálltunk az ott rövid ideig várakozó járműről,
és túljutva az elülső motorkocsin, kaján mosoly kíséretében intettem a nem
semmi vezetőnek.
Időközben
elköltöztem otthonról, és egy körfolyosós házban
laktam. A gang adta lehetőség tálcán kínálja az emeleten lakó emberek
összeismerkedésének lehetőségét. Az egyik lakótárshoz bejáratos lettem. Löktük
a szót, szóba került mindenféle. Szívesen mesélt a régi munkájáról, amit nagyon
szeretett, mégis váltott. Csupa fülként hallgattam az újabb történetet, és a
múltból elkezdett valami derengeni. Mikor befejezte a mondókáját, mosolyogva
megszólaltam:
– Azon a
villamoson mi is ott voltunk a haverral! – meglepetten nézett rám. – A
visszafelé úton láttad-e a fickót?
– Nem! –
felelte természetes nyíltsággal, majd hozzátette: – Mielőtt a villamossal
megérkeztem volna a kitérőhöz, egy lámpaoszlopot figyelembe kellett venni,
nehogy nekivágódjon a hamarosan repülő kedves utas.
153.
ÖNTEVÉKENY – teljes kilazulás (1996)
Több mint érdekes. Ennek ellenére, jó ha szökőévenként egyszer beleülök a fotelbe miatta,
próbára. Miről is van szó? Fontos külső szempont a csend megléte. Ha egyenes
derékkal, kezemet és lábamat nem fedve a másikkal, beleülök a fotelbe, először
a fejem, majd azt követően esetleg a testem is öntevékeny, kilazító
mozgássorozatba kezdhetnek. Ennek bizonyossága esetleges. Amennyiben két perc
elteltével nem történik semmi sem, mehetek a dolgomra. Mi történik ellenkező
esetben?
A fejem szép
lassan jobbra-balra irányú ingamozgásba kezd, legvégül
mindkét oldalon a fülem a vállamat éri. A fejem idővel visszaáll eredeti
pozíciójába. Ekkor előre és hátra irányokban végzi a mozgást. Ezt követően
alaphelyzetből hátrarántódik, ekkor a nyakam elöl
megfeszül. Ebben a pozitúrában jobbra-balra irányokban elkezd mozogni: a
nyakszirtben lerakódott meszesedés recseg-ropog. Ezután alaphelyzetből
előrelendül a fej, megfeszül a tarkó, kilazul. Ezután mindkét irányba negyvenöt
fokban elfordul a fej, és mélyen kőröző mozgást végez. Utána jobbra és balra is
vízszintesen, a lehetséges mértékig mindkét irányba elfordul – nem sorolom
tovább. Ehhez hasonlatos oldalirányú felsőtesti mozgások is beindulhatnak. A
kétoldali izmok váltakozva feszülnek,
lazulnak. A két vállam gyakran a két fülemig felhúzódik, miközben a
nyakam jól érzékelhetően összehúzódik. Előfordult olyan eset is, hogy a
szervezetem magától talpra állított. Ekkor a testem mellett lazán lógó karjaim
egyszerre előre irányba szinte vízszintes helyzetig felemelkedtek, majd lazán
függőleges helyzetbe visszahulltak – szóval ilyesmik.
Ezek a mozgások
akaratomtól függetlenül történnek, de bármelyik pillanatban le tudom állítani.
Ilyen és ehhez hasonló kilazító mozdulatokat végez a szervezetem, esetenként
több percen keresztül ismétlődően. Amennyiben ezeket tudatos akarattal
szeretném megtenni, a felénél elfáradnék fizikailag. Így, a végén nulla
fáradtságot érzékelek, pluszban pedig teljes kilazulást.
Mindösszesen
arra kell törekednem, hogy külső tényező ne vonja el a figyelmemet. Bármelyik
részmozgás addig tart, amíg a szervezet szükségesnek tartja. A kilazulás végét
tétlenséggel jelzi a szervezet.
Előfordult,
hogy a beindult folyamat öt perc után leállt, a leghosszabb ideig másfél órán
át tartott. A végén testileg és szellemileg is frissnek érzem magam.
154.
MÍNUSZOK – nem legenda (1986)
Az 1986-os év elején megmutatta
jégkarmát a tél. Vasárnap este a híradások országszerte szétkürtölték a pár
órán belül ránk törő sarki zimankó megérkezését. Hétfő kora reggel munkába
készülődtem. A szekrényben lévő összes ruhát magamra húztam. Kíváncsian léptem
ki a körfolyosóra.
Alig tettem meg
pár métert a harminc centi frissen hullott hóval fedett utcán, az orrlyukaim
összetapadtak. Mínusz huszonöt Celsius fok volt odakint. Kimondottan
fáradtságos volt a hóban bukdácsolni. A szám elé kerített sálat kívülről már
jégréteg fedte. Fejemen nyúlszőrből készült usánka, lehajtott fülvédővel.
Zihálva álltam meg a buszmegállóban. Szerencsére hamarosan megérkezett a dugig
tömött csuklós. Éppen felfértem rá. Arcunkra fagyott mosollyal nézegettük
egymást az utasokkal. Az Árpád híd túloldalán lévő megállóban leszálltam.
Örömmel tapasztaltam, hogy a belváros felé közlekedik a HÉV. Ez ugyan igaz
volt, de mire a belső végállomástól ugyanebbe a megállóba visszaérkezett, addig
a Duna melletti fedetlen peronon több mint egy órát kellett várakozni. Szó
szerint kis híján megfagytam. Újra, éppen hogy csak felfértem a járatra. Az
első megállóig áramellátási okok miatt többször is hosszú perceken át
vesztegelt a szerelvény. Az áramszedő beadta a kulcsot, zárlatos lett. Úgy
döntöttem, a munkahelyig hátralévő egy megállót gyalogosan fogom megtenni.
Bátran vágtam neki a taposatlan hómezőnek, és kis híján ráfaragtam, mert mire
beértem a munkahelyre, teljesen kikészültem.
Mivel
élelmiszerüzletben dolgoztam, egy kis adalék onnan. Néhány órán belül az összes
száraztészta elfogyott, de a keksz- és a konzervkészletek is alaposan
megcsappantak. A lisztet is vitték, mint a cukrot. Étolajnak hűlt helye a
polcon. Mire elérkezett a műszakváltás ideje, már csak egy kisebb kaliberű
szatócsboltra elegendő árumennyiség kínálta magát.
Lejárt a
műszak. Bizakodva tartottam a HÉV-megálló felé. Szerencsésebb voltam, mint
reggel, mert a járatra csak fél órát kellett várni. Ekkor már csak mínusz
tizenöt fok volt. Ám nem a megszokott kocsisor érkezett, hanem egy
ősmatuzsálem, egy régi vasúti vagon kinézetű, középen eltolható ajtajú
motorkocsi. Annyian zsúfolódtak össze odafent, hogy én csak a legalsó lépcsőfokra
tudtam fellépni, és megkapaszkodni. Két megállón keresztül arcomba vágott a
fagyos léghuzat. Már az első megállóig úgy átfagyott a bőrkesztyűbe dugott
kezem, hogy teljesen érzéketlenné vált. Mindezt figyelembe véve, készcsoda,
hogy épségben szállhattam le. Elszántan mentem fel a hídra, de kevés reményt
tápláltam a villamosközlekedés iránt. A megálló üres. Sok választásom nem
maradt, ha nem indulok el azonnal, odafagyok az aszfalthoz. A síneken Pest felé
tartottam. Tíz méterenként hátratekintettem, hátha jön egy autó, lestoppolom.
Így is történt. Az egytonnás teherautó megállt mellettem, beültem a
szobamelegségű vezetőfülkébe. Útközben elmesélte a sofőr, hogy huszonnégy órája
jár a motor, nem meri leállítani, mert félő, nem lenne képes beindítani.
Jóleső érzéssel
szálltam ki a híd túloldalán. Nem haza tartottam, hanem a szüleimhez. Pár
perccel később egy szál gatyában álltam az ablak mögött, a harmincfokos
lakásban.
155.
VÁLASZTÁS – volt is meg nem is (1979)
A budai Várhegy alatt átvezető alagút
Vérmező felőli oldalánál játszódott le az eset. Rohamosan közeledett a
bulgáriai nyaralás ideje. Az OTP-fiók felé tartottam, hogy megnézzem a valuta
és devizaárfolyamokat. A portál előtt hatalmas leaszfaltozott terület, fia
lélek nem járt arra. Könnyen észrevettem a földön árválkodó pénztárcát.
Megálltam mellette, figyelmesen szétnéztem, majd miután ismét meggyőződtem a
terület kihaltságáról, a bukszát zsebre vágtam. Megörültem a váratlan ingyen
pénznek. Benyitottam a fiók előterébe. Ridiküljében mélyen belebújva kotorászó
nyugdíjas nénibe botlottam. Habozás nélkül a zsebembe nyúltam és felmutattam az
imént talált pénztárcát:
– Ezt tetszik
keresni?
156.
GYOMROS – üvegfal mögött (1976)
A következő tanóra előtt éppen azzal
dicsekedtem középiskolai osztálytársaim előtt, hogy a tavasz ellenére még szűz
az ellenőrzőm. Ritkán szoktam órán irodalmat olvasni, ezúttal Robert Merle Üvegfal mögött című kötetét vettem elő. Az
egyetemista kémiaszakos tanárjelölt észrevette az irodalomhoz való
vonzódásomat, és elkérte az olvasmányt. Kissé mérgesen, de odaadtam a kölcsönbe
kapott kötetet. Az óra alatt felbíztattam egy másik fiút, hogy ő is olvasson.
Hamarosan ő is lebukott, az ő regénye is a tanári asztalra került. Közben
megfeledkeztem az egészről. Kicsengettek az óráról. Tettem-vettem magam körül,
amikor véletlenszerűen a tanári asztal felé néztem, ahol a fiú éppen
visszakérte és kapta a könyvet. A helyettesítő tanárjelölt hóna alatt a tőlem
elvett kötettel ment volna ki az osztályból, gyorsan utána léptem, és hóna alól
kihúztam a szépirodalmat – mire elvörösödött az arca.
– Azonnal add
vissza! – mondta.
Kényszeredetten
belenyomtam a kezébe, és miközben csukódott volna az ajtó, félhangosan
füstölögtem – a felhangzó káromkodás nem a pedagógusnak lett címezve, hanem nagy
általánosságban hangzott el. A félig záródó ajtó újra feltárult, és a pedagógus
jelölt kijelentette, hogy nem sokára az igazgatói irodában fogunk találkozni –
úgy is lett.
A diri nem
tanított minket, vele nem volt kapcsolatom addig.
– Milyen
beírásod van az ellenőrzőben?
– Semmilyen –
feleltem fölényesen.
– Meséld csak
el, mi történt az óra után?
Elmondtam úgy,
ahogy volt. Hozzátettem, hogy amit mondtam, azt nem a pedagógusjelöltnek
címeztem, hanem csak úgy általánosságban mondtam – a tanáriban két igazgató-helyettes
is jelen volt.
– Nem muszáj
neked ebben az iskolában tanulni – bökte ki a diri, és visszaküldött az
osztályba.
Különösebben
nem kell ecsetelni, mi mindenen mentem keresztül az elkövetkező időszakban. A
történtek alaposan megviseltek.
Később – talán
a diri vagy az egész éven át helyettesítő ideiglenes osztályfőnök – megkérdezte
az osztálytól, hogy az év végéig ki vállal értem felelősséget – számomra ez nem
volt értelmezhető. Legnagyobb meglepetésemre, hosszú ideig nem jelentkezett
senki sem – ekkor az egész osztály kiürült belőlem. Nagy sokára két fiú mégis
csak vette a fáradtságot – részemről késő bánat.
Egyik
diáktársammal sem voltam haragban, és én úgy voltam vele, ha valamelyik nem
létező haragosommal kapcsolatban merült volna fel ugyanez a kérdésfelvetés, én
egy másodperc alatt jelentkeztem volna – ugyan mibe került volna? Talán ez volt
az első alkalom, amikor óriásit csalódtam az emberekben.
A másik fiúval
egy időben, de nem egyszerre kerültünk a tantestület elé. Én pattanásig feszült
voltam, ő teljesen laza – ebből a szempontból az ő hozzáállása volt az
előnyösebb. Jött az ilyenkor kötelező fejmosás – nem sok jóra számítottam.
Legvégül a minket tanító igazgatóhelyettes kért szót – suliba menet a 84-es
buszon az ülőhelyet egyszer átadtam neki. Azt javasolta – gondolom, előre
egyeztetett határozat alapján –, hogy az utolsó tantestületi megrovásban
részesüljek.
157.
HOGYAN HÍVNAK – róka fogta csuka (2019)
Kinek ne jutott volna eszébe, vajon
hány állatnév, földrajzi név, gombanév és növénynév egyezhet meg Magyarországon
előforduló családnévvel vagy keresztnévvel? Engem ez felső tagozatosként
foglalkoztatott először. Később többször is eszembe jutott, de semmi több.
Repültek az évtizedek. Óévbúcsúztatóra összehívtam a koncertfelvételek készítésére
velem tartó barátokat. Száz névnél kisebb gyűjteménnyel leptem meg őket, ők meg
engem azzal, hogy nekik ilyesmi nem jutott eszükbe soha sem.
Hazatérve ruhám
ujját könyékig felhúztam és tizenegy hónapra leültem a számítógép elé: napi
öt-hat órákat töltöttem élvezettel a gép előtt. Előkerült a hazánkban
hivatalosan adható keresztnevek listája mellett az 1999-ben kiadott vaskos
telefonkönyv is. Tutira mentem.
A kutakodás
során számtalan érdekességre akadtam. A tengerekben előfordul olyan állat,
melynek tizenkét színcsapja van: a kutyának kettő van (fekete-fehér látás), az
embernek három (színes látás). Az emberi elme számára felfoghatatlan, hogy
hogyan és mi mindent láthat az a bizonyos tengeri élőlény. Létezik két olyan
állat, akik két évet is kibírnak éhkoppon, de egy barlangi vakrák állítólag
tizenkettőt is. A portugál gálya „attrakciójáról” nem is beszélve. A nevek
tekintetében ráébredtem, hogy a hazánkban adható keresztnevek többsége
vezetéknévként is előfordul.
A szócikkek
elolvasása és feldolgozása jelentősen megnövelte az ebben a témában meglévő
addigi ismeretemet, mely által komplexebben tekintek a kék bolygóra. A
beazonosított szócikkeket feldolgoztam, mindegyiket elláttam fotóval.
Amelyikhez saját hanganyagra találtam, kiegészítettem. Hogy ebben a témában mi
lett az én végeredményem, az mindenkit alaposan meg fog lepni:
Beazonosított
család- és keresztnév: 1673. Családnév: 1505. Fiú keresztnév: 119. Leány
keresztnév: 232.
Állatnév: 1009.
Földrajzi alapfogalmak és megnevezés: 51. Gombanév: 209. Növénynév: 986.
Növény-állatnév: 1.
Négytalálatos
nevek: harmat, ősz, tölcsér és korall. Szócikk: 2321. Fotó: 2325. Hangfájl:
218.
A hangalapú
kulturális oldalon a Róka fogta csuka tartalomból további két tartalom nőtte ki
magát: Elefántcsonttorony, Portugál gálya.
158.
ÉRINTETTÉ VÁLTAM – láthatatlan pecsét (1971)
Az én fejem bizonyos értelembe véve
tizenegy évesen nőtt be. A margitszigeti Úttörő stadionba a Központi
Sportiskola futballfelvételijére édesapámmal mentünk el, megfeleltem a
követelményeknek. Egész nyáron elmúlhatatlan szorgalommal vettem részt az
edzéseken. Elérkezett a próbaidő vége. A tréner felsorolta, kik azok az ifjú
labdazsonglőrök, akikre a továbbiakban is számít: én is közöttük voltam. Irány
a sportorvos!
Anyukámmal
együtt léptünk be a parlament közelében lévő orvosi szobába. A vizsgálat végén
a doktor bácsi megkérdezte: van-e valamilyen betegséged? Retiküljébe nyúlt anyu
és elővett egy zárójelentést.
– A glaukóma
komoly szembetegség, öcsi! Azzal nem lehetsz futballista, menj el asztali
teniszezni vagy sakkozni – mondta.
Egész világ
omlott össze bennem. Érintetté váltam. A gyermek önkéntelenül is tudata mélyére
rejti valós vagy vélt gyengeségét. Nem szívesen tárja mások elé. Így voltam
ezzel én is. Ha nem az edzésen, akkor a labdát a lakótelepi focipályán fogom
rúgni. De lelkem mélyén örökké és kitörölhetetlenül ott maradt a
megbélyegzettek pecsétnyoma. Ez a kívülről láthatatlan nyom idővel beindította
bennem az empátiát.
159.
MUNKA DIVATJA – farmer (1973)
A középiskolát végezve az első három
tanévzárót követő nyáron diákmunkát vállaltam. Magasztos cél lebegett a szemem
előtt, márkás farmernadrágra kell a lóvé. Ezekben az években kezdődött el az
élettapasztalat gyűjtése.
Első alkalommal
édesanyám munkahelyére terelődtem be, az AFIT Lehel utcai telephelyére. A
műhelyben egy középkorú hölgy keze alá kerültem. Senkire nem akartam szégyent
hozni lébecolással, kerestem a munkát. Más dologra is rálátásom nyílt. A műhelyben dolgozgatott egy pohos fazon is, aki
afféle tréfamesterként is üzemelt. Csalafinta módon előadta közvetlenül
a lottó számsorsolás után, hogy az ötös lottón úgy lett négyese, hogy az
utolsónak kihúzott szám az övénél csak eggyel van mellette – a kitöltetlen
szelvényen a számsorsolás alatt stikában ikszelte be a számokat – ezt valaki
észrevette. Pechesnek előadott sikeréhez nyájasan gratulált a rászedett főnök
is. Velem is packázott a hájpacni. Kanyarfúróért és fúrózsírért küldött át egy
másik csarnokba. Az ott dolgozó fiatal szaki pipás lett, és méltóképpen
viszonozta a rajtam esett sérelmet. Még egy emlék innen. A H0-s
modellvasutamhoz világítás céljára hulladékanyagból, saját felbuzdulásból
alumíniumvázat készített az egyik szaki. Örömmel indultam hazafelé, de a portás
lekapcsolt, és kisebb balhé lett belőle.
Második
alkalommal Kőbányán, a Műszaki Gumigyárban kötöttem ki. Egetverő feladatom itt
sem volt, de unaloműzés miatt kerestem a fogdmeg melót. Dolgozhattam a zárt
rendszerű homokfúvó gépen apukám keze alatt, annak kültéri változatához
odadughattam az orromat. Innen a legpozitívabb emlékem a forró présen
elkészített, celofánba csomagolt sütnivaló lángolt kolbász fenséges íze.
Harmadik
alkalommal, néhány osztálytárssal együtt, a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari
Vállalat margitszigeti egységébe állhattam be szünidős melósnak. Ez aztán egy
valóban pazar hely volt. Néhány naptól eltekintve, amikor az üzemcsarnokban az
automata gépsor mellett kellett robotolni, a szabad ég alatt dolgozhattunk.
Feladatunk a göngyöleggel visszaérkező teherautók rakományának görgős
szerkezetre való ráhelyezése volt, melyet egy nyíláson át kézi erővel az
üzemcsarnokba kellett betolni. Előfordult az egyik hétfői napon, hogy délig
semmittevéssel múlattuk az időt, mert csak akkor érkezett vissza az első
göngyöleggel megrakott fuvar. A délutános műszak idején a budai hegyek mögött
lebukó nap hangulata egyenesen fenséges volt.
Bármennyi
kólát, narancslét vagy ásványvizet megihattunk. A kitétel csupán annyi volt,
hogy teli üveget csak a raktárablak előtt lévő számlálónál volt szabad levenni
a szállítósorról. A kólaszirupot fémdobozokban kapta a cég. Bizton állítom, az
akkor gyártott Pepsi a mainál nagyságrendekkel jobb minőségű volt.
160.
GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK – kisgyerek szemszögéből
(1971)
Tarna parti falu. Nyáron és néha karácsony
táján is a hátsó udvarban üdvözölhettem a keverék szukát. Egyszerű falusi
kutyaólban húzta meg magát. Csapadékban bővelkedő napok után a hátsó udvar
elejétől a távoli budiig sártengeren keresztül vezetett az út. Egy ilyen
cuppogós helyzetben figyeltem fel a négylábú haver tarthatatlan helyzetére.
Szegénykém, ki sem tud jönni a bodegából.
A szárazabb idő
beálltával utánajártam a dolognak. Lábam mellett ugrált a hékás, miközben
felborítottam a házát. Száraz idő ide vagy oda, a kutyaól alja és az alatta
lévő talaj is nedves volt. A nyirkos földön tekergőző gilisztákra lecsaptak a
szemfüles tyúkok. Közelemben kisebb téglakupac magasodott. Egyforma méretű
darabokat kerestem közöttük, és belőlük fundamentumot raktam a kutyaól alá.
Elkészült a vízszigetelő alap, visszaügyeskedtem rá a házikót. A keverék Picit
szép szóval megkértem a műszakilag felújított ház átvételére – ezzel egy időben
a kulcsátadás is megtörtént.
Tízévesen
elégedett voltam magammal, mert figyelmességemmel és munkámmal jót tettem
valakinek, a barátomnak. Késő délután hazaérkezett a porta ura. Szeme éles
lehetett, mert a hátsó udvarba érkezve azonnal észrevette a változást.
Nézte-nézte, majd megkérdezte:
– Te csináltad?
A válasz után egyet-kettőt jóváhagyólag bólintott, és ment a dolgára.
161.
MIÉRT NŐTTEM MEG EKKORÁRA – tálalás kérdése (1963)
A Rákóczi úton az Uránia
Filmszínház közelében lévő Vasedény boltba tartottunk anyukámmal. A polcok tele
voltak tányérral, fazékkal meg konyhába való ezernyi aprósággal. Sokkal kevésbé
szakszerű szemmel nézegettem a tele polcokat, mint ő. Kirakodó vásár is
lehetett volna felőlem, bár akkor még fogalmam nem volt róla, hogy olyan is
létezik.
Elkalandozó figyelmemet anyukám
meleg szava hozta vissza a jelenbe. Mutatott egy lapos- és egy mélytányért, kis
bögrét, majd mindezekhez kanalat és villát is. Azután rám nézett, és kedvesen
megkérdezte:
– Tetszik-e, kisfiam?
Szemügyre
vettem a feltehetően nekem szánt, meseképekkel illusztrált asztali étkészletet. Babazsúr
hangulat kerített hatalmába. Naná, hogy kedvemre való!
Több mint hatvan éve tömöm a
gyomromat, de még ma is megvannak azok a kedves tányérok. Hosszú életük egyik
alapvető oka a szépségükben rejlik: vigyáztam rájuk, nehogy eltörjenek.
Varázsuk is életre szóló hatással volt rám. Mik voltak ezek?
A lapostányér aljában Jancsi és
Juliska látható, amint egy-egy mézeskalácsot tartanak a kezükben, a másikkal
egymás kezét szorongatják. Tőlük kissé távolabb, az öregbotra támaszkodó,
élemedett korú púpos matróna. Kanyargós ívű orra
felettébb visszataszító rémképpé vált elmémben, de vajon ki látott hiba
nélküli embert? Romos házának kinézete nem volt bizalomgerjesztő. Macskája
geometriája alapján mégis úgy véltem, lehetett a düledező kalyibában ennivaló
bőven, mert egérűző macsekpajtás éppen görbít egyet, igaz, csak a hátával.
Juliska piros ruhácskája nem
húzódott térde fölé, pedig sokszor fejre állítottam a tányért, hogy
megpillanthassam falatnyi bugyijának színét. Mindannyiszor csalódottan álltam
fel az asztaltól.
A mélytányéron tájba illő
tavacska. Fürdeni tilos táblát nem láttam a parton. Lehet, hogy a
beazonosíthatatlan fajtájú béka látványa utalt az intelemre. A háttérben
komolyabb, vár jellegű épület látványa világlik ki a lombos fák közül. Vártam
sokáig, hátha váratlanul kijön onnan valaki, és akkor kisvártatva megkérdezem:
Ki vár, és mire vár odabent? A tó zsilipje rendkívüli szakértelemmel lett
megtervezve és kivitelezve. Vize évszaktól függetlenül nem engedett meg egy
milliméternyi eltérést sem.
Kis
bögrémen madárka szétterpesztett szárnyakkal, amúgy állandóan egy helyben.
Rettenetesen nagy energia kell ehhez, tudom, mert a helikopternek is, a
Harriernek is és a kolibrinek is sok kell.
A rozsdamentes lapát és a
vasvilla is azt a célt szolgálták, hogy szülői inspirálásra egyre nagyobb csapásszámot
érjek el velük. A jutalmam az lesz a lenyelt kalóriák mellett, hogy megláthatom
ama mesebeli varázslatot a kiürült tányérok aljában. Lapátoltam is, mint
kanalas gém a tóparton. Meg is nőttem jó nagyra, és idővel le kellett cserélni
a sok ételtől sem növő tányérokat.
162.
ÖNKÉNTES GUMIBOTOZÁS – ostoba (1977)
A rendszerváltás óta aligha lehet
önkéntes rendőrnek beállni. Manapság legfeljebb polgárőrnek lehet jelentkezni.
Akiről ezúttal megemlékezem, ő egy szakközépiskola igazgatója volt – odajártam
négy évig. A mi osztályunkat nem tanította a fehérköpenyes, zömök ember. Nekem
soha nem volt szimpatikus. Valamiért semmilyen pozitívumot nem néztem ki
belőle. Szabadidejében önkéntes rendőrként is szolgálta a szocialista hazát.
Mindez könnyen felejthető lenne, de a legvégén alaposan kitett magáért.
Ha nem is
gyorsan, de valahogyan csak eltelt az a bizonyos négy év. Bár a tanulásba nem
rokkantam bele, de az érettségire tudatosan és tervezetten felkészültem.
Kidolgoztam a tételeket és amennyit képes voltam bemagolni, megtettem. Tiszta
lelkiismerettel álltam a kihívás elé. Mindegyik számadás után éreztem,
valamilyen szinten sikerült megfelelni. Hogy a többiek mennyi energiát
fektettek bele, vélelmezem, egyikük sem vette félvállról. Tény, hogy a tárgy
ötös tanulója is mélyen tudása alatt teljesített, másvalaki belenyúlt egy
számára lehetetlen tételbe.
Utolsó
felvonásként az osztályfőnök kiosztotta az érettségi bizonyítványokat.
Mindegyikőnk kézbe kapta az elbocsájtó szép üzenetet. Már szétszéledtünk volna
a felnőttek ránk váró ismeretlen világába,
amikor szót kért a vértolulásos fejű diri. A sárga földig lehordta az egész
osztályt: mekkora szégyent hoztunk az iskolára. Tébolyodott szóbeli
gumibotozását elhűlten hallgattam, aközben azon gondolkodtam, hogy vajon nem az
lenne-e a feladata ilyenkor, hogy az iskola emlékét pozitívan őrizze meg
bennünk?
163.
NÉGYSZEMKÖZT – tisztánlátás (1983)
Régi szakembernek számított a cégnél,
ezért kaphatta meg az áruház igazgatói posztot. Az idő távolából
visszatekintve, erre a munkakörre nem rendelkezett megfelelő kvalitással.
Mindegy, ő dirigált nekünk, helyetteseknek.
Ha rájött a hoppáré, behívott minket az irodába, és mondta, ami éppen
az eszébe jutott. Én voltam a legfiatalabb helyettes, az utánam következő
kolléga nálam legalább tíz évvel idősebb volt. Egyszer csak rám nézett, és
olyan arcpirító sületlenséget vágott a fejemhez, hogy kis híján ráborítottam az
asztalt. Sosem voltam híve az erőszaknak. Erőt vettem hirtelen támadt jogos
felháborodásomon. Miután véget ért a tobzódása, egy előző napi példára
hivatkozva, hamis állítását pontról pontra megcáfoltam. Ezzel nagy feltűnést
keltettem a kollégák között. A nálam harminc évvel idősebb áruház igazgató csak lesett. Zárszóként nyersen
hozzáfűztem:
– Nem szeretem,
ha igaztalan dolgokkal megvádolnak!
Miután véget
ért a fejtágítás, leléptem. Bementem a férfiöltözőbe,
ahol felhevült arcomat hidegvízzel hűsítettem. Hamarosan érkezett a
főnök:
– Bocsánatot
kérek, hogy igaztalanul megvádoltalak! – nem kis tett volt tőle.
Méltányolva a
helyén való cselekedetet, csak ennyit feleltem:
– Tőlem ne
kérjen bocsánatot főnök, de hamisan ne vádoljon meg! – ebben maradtunk.
164.
VANNAK MÁSFÉLE EMBEREK IS – inkább színes (2006)
A viharos erejű szél hosszantartó
záporral párosulva nem a túrázók ideálja. A Vértesből hazatérve az Árpád híd
aluljáróban tágas csend fogadott. Nem kívánkozott ki az utcára senki sem. A
metró alatt átvezető aluljáró felé igyekeztem. Lent is mintha atomtámadás érte
volna a várost. A túloldali lépcsőn felfelé haladtam, amikor észrevettem,
valaki kotorászik a kabátzsebemben: nem szoktam benne semmit sem tartani. Pár
lépés után belenyúltam – továbbra is üres volt. A képlet világossá vált –
valaki ki akart fosztani. Megfordultam, és erélyesen rászóltam az előttem sötétben
rejlő elkövetőre:
– Ha még
egyszer belenyúlsz a zsebembe, te is, kezedben fehér bottal fogsz közlekedni!
Az alantas
ember volt olyan botor, hogy válaszával felfedte magát – és szellemi
színvonalára is rálátást engedett tenni:
– Jó-jó, csak
menjél tovább, nehogy leessél a lépcsőről.
Útbaigazítóan
határozottan megfeleltem neki, majd megfordultam, és távoztam.
Egy-egy
koncertfelvétel után gyakran térek haza éjszaka egyedül. A lépcsőházba ezúttal
Katival együtt léptünk be. A félemeletre vezető hét lépcsőfok után derékszögű
jobbkanyar következik, és tovább fel az emeletre. Na, itt a kanyar utáni
lépcsőfokon ült a baseball sapkáját mélyen arcába húzó fickó. Ahogy ráléptem
volna a továbbvezető lépcsőre, lábam valamiben kissé megbotlott – egyensúlyomat
nem veszítettem el. A fiú el akart buktatni, de meglátta a mögöttem csendben
érkező páromat és visszahúzta a lábát. Fél fordulót haladva tudtam meg Katitól,
hogy mi történt: a párom meglehetősen egyértelműen
fogalmazva leüzent az elkövetőnek. Ő ekkor már útban volt a kapubejáró felé,
ahol a takarásból előbújt a cinkostárs:
– A vak jött
meg a párjával – hallhattuk, és kimentek az utcára.
Innentől kezdve
tiszta sor volt előttünk a taktikájuk. A lépcsőn ülő fickó, ha feléje tart a
hazatérő lakó, buktat, a földre került áldozatra ketten rárontanak. Amennyiben
a lift előtt várakozó társ felé megy a hazatérő lakó, akkor a lépcsőn ülő hátba
támadja. Ezt a rossz arcú sapkás kölyköt többször is látta a párom az épület
előtt, sőt, egyszer egy másik kapualjban állva várta áldozatát: a haverja bent
lehetett a lépcsőház takarásban lévő részében.
Szintén a késői
órákban esett meg. Pár kapualjnyira voltam a lakástól. Velem szemből férfi
érkezett. Mellém érve ennyit mondott:
– Hülye vak!
Beszédjén eltéveszthetetlenül
érződött az illumináltság. Hirtelenjében felkaptam a vizet, majdnem utána
szóltam. Letettem róla. Füstölögve közlekedtem tovább. Aztán csak megjött az
eszem, és magamban értelmesen lezártam az ügyet: te még csak itt tartasz az
emberré válás folyamatában?
165. LÉGTORNÁSZ – átaludt lehetőség (1964)
Sokat töprengtem a nagy
rejtélyen: hogyan is van ez a télapó dolog? A hitelt érdemlő mesekönyvből és a
mindent tudó szüleimtől előre egyeztetett információk jutottak el hozzám.
Rénszarvas húzta szánon érkezik a kaporszakállú, és piros zacskóba rejtett
ajándékaival telepakolja a gyerekek szépen kitisztított, ablakba tett
csizmácskáit. Akár van olyanja, akár nincs. Punktum. Határozott döntést hoztam,
meglesem azt a nyavalyás télapót. Kilesem a koponyarepesztő titkot.
Erre a célra, kézenfekvő ok
miatt, az ovit szemeltem ki. Belapátoltam az ebédet, és már tereltek is minket
a hálóterem felé. Összecsukható kempingágyba kerültünk a kollégákkal.
Szemhéjamat résnyire összehúztam, aközben kíváncsian figyeltem a fejleményeket.
A felnőttek között beinduló susmusolást fülem lokátorozta. Gyakran hajoltak a
karcsú női derekak, lesték a gyerkőcök álomba szenderülő arcocskáit. Én persze
titkon kukucskáltam, és így eshetett meg, hogy a fehér köpeny rejtette formás
női combok varázsa első alkalommal kissé megigézett. De továbbra sem ment ki a
fejemből a nagy rejtély: vajon hogyan juthat el az első emeleti rácsos ablakig
a hó nélküli Váci úton a rénszarvas húzta szánján érkező, légtornász télapó?
Kissé megfeledkezhettem az
óvatosságról, mert „Vércse” néni erélyesen rám ripakodott:
– Gyorsan aludjál el,
nyulacskám, mert máskülönben, hammm, bekaplak! – ijedtemben átszenderültem
álomország mesebeli határán.
Nagy zsivajra ébredtem. Kábán
néztem körbe. Eleinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Az összes társam az
ablaknál tolongott: talán kiesett valaki? Csak lassacskán talált rám a
mértékadó tudat, miközben megpróbáltam lábamra húzni a mindig engedetlen
csukát. Eközben a többi kölyök vigyorogva majszolta a mikulászacskóból
előhalászott mennyei finomságú csokikat. Letörten ballagtam az ablakhoz, ahol
már csak egy árva csomag várakozott kis gazdájára. Kezembe kaptam, a száját
összefogó bogot ügyetlenül bontogattam, és nekiláttam a keserédesre sikerült
lakmározásnak.
– A fene
egye meg, nem sikerült meglesni azt a nyavalyás légtornász télapót! Vajon miért
rejtőzik előlünk olyan fondorlatosan?
166.
MINDENFÉLE MEGTÖRTÉNHET – változatok egy témára (1992)
Látásvesztés utáni párkeresés időszaka.
Gyermektelen, nálam valamivel idősebb hölgy elfogadható partnernek tartott
volna. A varázsos közelmúlt miatt még erősen munkálkodott bennem az emlék, az
új lehetőséget nem éreztem elég közel magamhoz. Egy hónap múltán mégiscsak
ráadtam a fejemet a közeledésre. Diszkréten a
háta mögé kerültem, finoman a blúza alá nyúltam és végigsimítottam a
testét – amit éreztem, az maga volt a sorscsapás. Abban a pillanatban
tisztában voltam vele, hogy soha nem éreznék nemi vágyat iránta.
Kulturált visszavonulót fújtam, elvégre nem akartam megsérteni – reméltem, nem
veszi észre pálfordulásomat. A kapcsolat végét jelentő döntésemet csak napok
múlva, telefonon közöltem vele – de elgondolkodtam rajta: vajon milyen érzés
lehet egy látó hölgynek, ha egy nem látó férfi mond neki nemet?
A „Piros rózsa” jeligével hirdető hölgyet egy szál piros rózsával fogadtam
a lakásomon. Jól érzékelhető örömmel vette tudomásul a figyelmességet.
Ismerkedtünk, aközben a beszédhangját alapul véve stresszesnek tűnt, mely egyre
inkább zavart. A találka jóval túlnyúlt a megszokott egy órán. Az erkélyről
tértünk vissza, amikor váratlanul nekem szögezte:
– Nem akarsz
valamit tőlem?
Szó mi szó,
alaposan meglepődtem, agyam lázasan kalkulált. Megfogtam a kezét, de éreztem,
ez a kapcsolat tiszavirág életű lesz.
167. NYÚLÁNK, IZMOS TEST – testkontaktus
(2008)
Feltétlenül javára írandó a Miskolci
vadasparknak, hogy tökéletesen belesimul a természeti környezetbe. Itt
kezdődött el az állathangok céltudatos gyűjtése. Szent igaz, előzetesen
egyetlen egy tigrispitonnal sem szerettem volna testközelbe kerülni, de a
lehetőséget felkínálták. A két és fél méter hosszúságú óriáskígyó egy felnőtt
emberre teljesen veszélytelen, a négyméteres
már rossz óment jelenthet. A természetben akár hatméteressel is
találkozhatunk – egy méter tigrispiton nyolc-tíz kiló.
A hüllőházban
kezembe nyomták a közel húsz kilós izomkolosszust. Bőrének tapintása semmilyen
rossz érzést nem váltott ki belőlem. Nem volt hideg, nem volt síkos, viszont
rendkívül sokatmondó az érzete. Testét megszagoltam – nem éreztem semmit sem.
Szemüveges barátommal kimentünk a szabad ég alá. Mielőtt a nyakamba akasztottam
volna a hüllőt, felsőtestemről lehúztam a pólót – minden porcikáját a bőrömmel
akartam érezni. Kezemmel a feje alatti részt nem szorítva megfogtam – biztos,
ami biztos. További mozgásában nem
korlátoztam. Izomkötegeivel enyhén ráfogott a nyakszirtemre, a
lehetőségekhez képest stabilizálta magát. Fejével pár centi távolságból teljes
mellkasomat végigpásztázta. Kimondottan élveztem a szoros testi kontaktust.
Kapcsolatunk a továbbiakban lazábbá vált.
A fűbe letett
hüllő vándorútra kelt. Gyönyörű látvány lehetett, és bár ezt könnyen magam elé
képzelhettem volna, de konkrétabb élményre vágytam. Segítséggel rátaláltam a
kígyózva haladó állatra. Hirtelen ötlettől vezérelve, jobb kezemmel megérintettem.
A hüvelyk és a kisujjam a kígyó oldala mellett függőlegesen helyezkedtek el, a
középső három ujjam a tenyeremmel együtt vízszintesen lágyan simult a kígyó
gerincéhez. A tenyerem alatt éppen elfért a hüllő, akinek a kígyózó mozgását
kétszázhetven fokban vette a bőröm. Fantasztikusan átjött a hüllő összehúzódó
és kieresztő izommozgása. Ezzel az ismerettel sokat gazdagodtam.
Mivel hatósági
rendelet ekkor még nem tiltotta az óriáskígyók élő állattal való etetését, és
mivel ennek esedékessége aznap volt, ilyen tapasztalattal is gazdagodhattam. A
préda nem félt a tigrispitontól, mivel nem volt ismerete felőle. Nyugodtan tette a dolgát. Szemmel szinte
érzékelhetetlen lassúsággal araszolt a kígyó, de csak akkor, ha a
zsákmányállat mozgott. Előfordult, hogy a préda a kígyó felé tett mozdulatot –
ekkor fél métert hátravetette magát a hüllő. Komótosan odaért a falathoz.
Hirtelen mozdulattal rávetette magát, és
gyorsan rátekeredett. A zsákmányállaton egy újabbat akkor szorított,
amikor az tüdejéből kifújta a levegőt. Nyelés közben erős szívó hangot
hallatott. A táplálékot magához vett hüllőt csak kíméletesen szabad mozgatni,
máskülönben az élelmet kiöklendezi.
168.
TRÜKK – kiskapu (1998)
Kilenc hónap múltán morális okokból eltávolodtam
a Vakvezető Kutyával Közlekedők szakosztályától. Más területen kerestem az
aktivitás lehetőségét, és aki keres, talál is. Minden év augusztus utolsó vasárnapján a közeli Dagály utcában
utcabált rendeznek. Bekopogtattam az Angyalföldi Gyermek és Ifjúsági Ház
vezetőjéhez, akinek előadtam jövetelem okát: nem látó tagokból álló zenekar,
nem látó sakkozók és keverékkutya szépségverseny – amelybe persze
belecsempésztem a vakvezető szépségverseny programot is. Támogatásra találtam
és a vezető hozzáfűzte, ha bármiben a segítségemre lehet, nyugodtan szóljak.
Ajánlkozását megköszönve biztosítottam, magam is elbánok a szervezéssel.
Ettől kezdve,
akár országos szinten is, megvalósult a keverékkutya szépségverseny. Számomra
ez nem melldöngető tett, hanem egy a sok közül. Tucatnyi keveréket neveztek be
a gazdák – a végén nagy dirrel-durral felhangzott a győztes blöki neve.
Apróság, de a négylábú gazdájának arca biztosan ragyogott az örömtől.
Másodiknak került sor a vakvezető szépségversenyre, melyre talán hat hámba
fogott kutya lett benevezve. A pálmát egy fekete színű, hatalmas termetű
labrador vihette el – az ő gazdája is mosolygott. Pár évig toltam ezeket a
programokat, de az élet mindig továbblépésre késztetett.
Hogy hány évig
szerepelhetett a kerületi utcabál programjában a keverékkutya szépségverseny,
nem tudom, de a későbbiekben a rádióból értesülhettem róla, hogy valamelyik
belvárosi kerület utcabálján is megrendezték.
169.
RIBILLIÓ – kétkedés (1999)
A Hold a Napot szinte teljesen el fogja
takarni! – ömlött ránk a hír. A
háziállatokra százegy szemmel kell odafigyelni, mert a ritka égi
jelenség erősen megzavarhatja viselkedésüket – harsogta második szólamnak a
média. Fejcsóválva hallgattam ezt a világvégének lefestett dél körüli
közeljövőt. Erősen kavargott bennem a gondolat. Legjobb lesz utánajárni.
Elérkezett a
beharangozott nap. Késő délelőtt magamhoz hívtam a vakvezetőt, feladtam rá a
hámot. Megörült a szokatlan időpontban megejtendő sétának. Kiléptünk a kapun. A
nem látás okán teljes sötétség fogadott az utcán, de tisztában voltam vele, a valóságban legfeljebb erős
szürkület lehet. A bal szemem sarkából (füllel) éberen figyeltem a
kutyát: vajon ijedtében mikor fog a nyakamba ugrani? Tudtam, nagy franc. Ám, ő kedvére szimatolt. A fűben itt-ott letette a
névjegyét. Köröztünk a lakótelepen, de a német juhász, bár kezdte nem érteni az
ismétlődő szagok okát, nem háborgott. Fejem tar búbját elkezdte égetni a Nap.
Ettől én is megvilágosodtam, vége a napfogyatkozásnak – hazafelé vettük az
irányt.
A szuka visszafeküdt
a helyére, nyelvével mellső mancsának tisztogatásába fogott. Nem bírtam a déli
sétát szó nélkül hagyni:
– Nem vettél
észre semmilyen szokatlant?
Félbeszakította
a tisztálkodást. Rám sandított, és legyintett egyet a mancsával.
170.
VÍZÜGY – nyiladozó igazságérzet (1964)
Ha nem is negyven napig esett az eső,
de hatalmas felhőszakadás zúdult az óvoda környékére. Ez nem lenne téma most,
ha az épület északi oldalában lévő földes utcában a sok csapadék nem duzzadt
volna tenger méretűvé. Erről onnan értesültünk kakaókedvelő társaimmal, hogy a
dadusok leültettek minket az asztalok köré, és csak azok mehettek az ablakhoz
pesti tengernézőbe, akik a legszebben ültek.
Majdnem
kitörött a derekam, olyan szálfaegyenesen feszítettem a hátsómon. Pár perc után
egy-két kölyök odamehetett az üvegszemhez, és láthatott csodát. Rádobtam még
egy lapáttal, a derekam a combomhoz hajszálpontosan derékszögben igazodott. Az
orrom hegyéről még a legszemtelenebb legyet sem mertem volna elhajtani. Hiába
remekeltem fényesen önmagam előtt, magamat nem küldhettem az ablakhoz. Mélyen
érintett az igaztalanság érzése, dühös voltam miatta.
Szokás szerint
anyukám jött értem. Gyorsan felöltöztetett,
indultunk le az emeletről. Kilépve az utcára megkértem, nézzük meg a
nagy vizet. Készségesen beleegyezett. A földes utca bevezető szakaszát teljes
szélességében óriási pocsolya borította. Kibámészkodtam magam. Miután
elindultunk a közelben lévő villamosmegálló felé, már minden rendben volt.
– Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer két folyó. Csak az innenső víz mentén laktak emberek. A zsíros föld
gazdagon termett, a kerek erdő hemzsegett a vadtól. Jóformán csak ki kellett
tátani a szájukat, és már tele is volt a bendőjük. De hiába a jólét, a kényelem,
az emberek többsége mégis elégedetlen volt sorsával.
Egy hűs hajnalon néhány különc
felkerekedett, és kevés jószágával elindult a másik, a sekély folyó felé.
Letelepedtek a kavicsos parton, ahol kemény és áldozatos munkával rakták le új
életük alapjait.
Az elhagyott falubeliek olykor
lóra pattantak és elvágtattak régi cimboráikhoz, hogy pöffeszkedve
sajnálkozzanak rajtuk. Ez nemhogy csökkentette volna a lenézettek elszántságát,
de kimondottan ösztönözte őket. Így hát a bővizű folyó partján lakó nagyképűek
csak addig élcelődtek, amíg fel nem ismerték, hogy amazok nehezebb helyzetük
ellenére elégedettebbek náluk. Amikor végül ráébredtek, minden galádság árán
megpróbálták az elvándoroltakat ellehetetleníteni.
Volt a két folyónak egy tündére,
aki hol az egyik, hol a másik meder ágyában aludt, és előbb-utóbb megharagudott
ostoba és lehetetlen viselkedésükért a csipkelődő emberekre. Egyik reggel
kilépett a bővizű folyóból és elhagyta azt. Útja egy madárcsicsergéstől hangos,
szebbnél szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb rózsákban bővelkedő
ligeten át vezetett.
Ahogy átért rajta, egy apró
gránitkövet dobott a háta mögé.
– Nőjön belőled egy
megkerülhetetlen és megmászhatatlan hegyóriás! – parancsolta, majd az addig
sekély folyót választotta lakhelyéül, és annak partján egyre kövérebben
zöldellt a fű.
A korábban mély vizű folyó
rohamosan apadni kezdett, és az ott lakóknak már nem csak a lelki nyomor
jutott, hanem az éhkopp is. Végül összeült tanakodni a vének tanácsa: mitévők
legyenek?
– Elvégre a földijeink laknak a
hegyóriás túloldalán! Kössünk be hetvenhét paripát a hordós szekerek elé, azok
majd gyorsan megjárják az utat oda és vissza! Kérjünk segítséget!
A lovak szélvészként vágtattak,
de az út túl hosszúnak bizonyult: nem bírták szusszal.
– Fogjunk be hetvenhét bivalyt a
hordós szekerek elé! – A bivalyok nagyon erősek voltak, de lassúak is. Sosem
értek oda.
Egy tétován lépkedő gyermek
került a vének elé, és izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.
– Mi vállalkoznánk az útra! – és
pajkosan megpaskolta a szamár oldalát. – Együtt mennénk!
A vének szóra sem méltatták, ám
ők mégis útra keltek.
A gránithegyen át akarták elérni
a sekély folyót. A szamár megfontolt léptekkel kaptatott fel a köves meredeken.
A gyerek erősen fogta a hevedert, és mind
egyre biztatta barátját: – Meglátod, pajtikám, ha nagyon akarjuk, sikerülni
fog! – Átvágtak a habos felhőkön, és mire felértek a tetőre, teljesen
elfogyott az erejük. – De legalább megpróbáltuk! – olvashatták volna le
holtfáradt arcukról a madarak. Ahogy voltak, úgy dőltek oldalukra, és már
aludtak is. Tán nem véletlenül, de mindketten vízzel teli hordóhegyekről
álmodtak.
A vízi tündér ekkor kilépett a
legfodrosabb felhőből, és forrást fakasztott a hegyormon. A gyermeket és a
csacsit odavezette a zúgó alá, ott tutajra ültette őket, és lesiklott velük a
bővizű folyóhoz.
Az egykori különcök nagy
szeretettel fogadták az érkezőket. Étellel, itallal kínálták őket, és még
marasztalni is próbálták a két jó barátot.
– Nem időzhetünk egy fölösleges percet
sem – mondta a gyermek. – Víz nélkül odavesznek az emberek!
A készséges helybeliek
százötvennégy óriási hordót töltöttek meg, felrakták őket a kis csacsi hátára,
a két jövevény pedig nekiindult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt meglátta,
kivett a hajából egy szál tűzpiros rózsát, és a két vándor lába elé dobta. A gránithegy széltében megnyílt, és a hasadék
bejáratánál ott termett a hetvenhét szélvészgyors paripa és a hetvenhét erős
bivaly is, szekerestől. A tele hordók átgurultak a csacsi hátáról a szekerekre,
és már indulhatott is az életmentő csapat.
A kiszáradt folyó partján élő
emberek nagyon megörültek a paripáknak és a bivalyoknak. Csapra verték a
hordókat, és testvériesen megosztoztak a vízen. Miután teleitták magukat,
kimentek a kiszáradt mederhez, és vizet álmodtak bele. A gyermek és a csacsi
épp akkor ért ki a nyiladékból. Amint szótlanul áthaladtak rajta, abban
csörgedezni kezdett a kristálytiszta forrásvíz, és mire hazaértek, újra bővizű
folyóvá duzzadt.
172.
NYIK – kabáthoz a gomb (1976)
Erős túlzás lenne részemről, amennyiben
a középiskolai osztályunkat szuperlatívusz jelzővel illetném. De a serpenyő
másik oldalába odateszem, hogy diákcsínyek és poénok tekintetében
kifogyhatatlanok, felülmúlhatatlanok voltunk. Két egyetemista tanárjelölt dolgát
is alaposan megkeserítettük – egyikőjük tanári pályához való vonzódását sajnos
végérvényesen elvettük: a vidámballagáson a Lánchíd tövében összetalálkoztunk
vele, és a nem megfelelő viselkedésünkért elnézést kértünk tőle. Szent lett a
béke.
Térjünk vissza
a suliba, áruismeret óra. A helyettesítő, egyetemet végző pedagógusjelölt
lelkét kitéve adta le a soron következő tananyagot, amely jól érzékelhetően nem
érdekelte egyikünket sem. Többször is élt a fegyelmezés szóbeli eszközével –
alig észrevehető sikerrel. Addig folyt a csatazaj közöttünk, mígnem
felháborodva kikelt magából a hölgy, és dühösen az arcunkba kiáltotta:
– Aki még
egyszer meg mer nyikkanni, azt kiküldöm az osztályból! – váratlanul síri csend
lett.
A túloldali
padsor első sorában egy fiú ült. Tekintetünk összetalálkozott. Arckifejezéssel
jelezte, hogy most figyelj, haver! Rákönyökölt a padra, felsőtestét feszesre
kihúzta, és éles fejhangon mindössze ennyit mondott:
– Nyik! – és
elröhögte magát.
A néhány
másodperc óta megszeppenve kuksoló osztálytársak elementáris erővel
felröhögtek. Az én szememből is patakokban ömlött a könny. Percekig tartott a
felfokozott állapot, mígnem az egyik lány – kontrolálatlan nevetés közben –
székestől felborult. Ez tovább fokozta a vidámságot. A pedagógusjelölt
megsemmisülve állt a katedra mögött. Nem tehetett mást, kényszeredetten
megvárta, míg lecsendesedünk. Az őt poénra vevő fiútól elkérte az ellenőrzőjét,
utána mehetett a folyosóra.
Pár nappal
később a kis könyvecskét egy igazgatói figyelmeztetéssel bővítve kapta vissza a
lelkét egy poénért eladó srác. Mesterkélt felháborodással adta tudtunkra, hogy
minő disznóság esett meg vele. Mi, fiúk persze a pártjára álltunk, mert ki élt
meg már olyat, hogy egy nyamvadt nyikért igazgatói járna. Mindezt magamtól poénként
felvállalva, de komoly hangon tettem szóvá az osztályfőnöki órán. Szigorú osztályfőnökünk volt. Meglepve hallgatta
okfejtésemet, utána a többiek is beszálltak a szájtépésbe. Csak nézett
ránk elhűlt tekintettel, aztán kezébe kapta a naplót, dühösen a tanári
asztalhoz csapta, és ennyit mondott:
– Ilyen hülyékkel nem tárgyalok! – és feldúltan kiviharzott a
folyosóra.
173.
VALAMIT VALAMIÉRT – néha be kell áldozni magunkat (2003)
Rendszeressé váló
túrázásom előzménye, hogy a kerületi Ifjúsági Ház vezetője a vakvezetővel
együtt elhívott minket a borsodi lankákra. Háromszor jártunk ott, utána
vásároltam egy túrabakancsot. Annyira megtetszett az érintetlen táj, hogy
miután megismertem Katit, őt is elvittem oda.
A
barlangász-túratáborokon jellemzően húsz kölyök vett részt. Elfárasztásukért
hiába tett meg minden tőle telhetőt a kipróbált túravezető, ők bírták jobban
erővel. Egy hosszabb túra után fél órával a gyerekek már nevetgélve
hajkurászták egymást az egykori iskolaudvaron.
Többen azzal foglalták
el magukat, hogy kitaláltak egy teljesítésre váró marhaságot, amit
valamelyiküknek meg kellett valósítania. Idővel kifogytak az ötletből. Bízva
bennem, hozzám fordultak okosságért. Mivel az ilyen merész tréfákat díjaztam,
segítségükre siettem. Igen ám, de idővel nagy röhögcsélve odasomfordáltak
mellém, és kibökték a rám kiosztott feladatot. Kánikulai nap volt. A
ruhatáramból előkerülő összes göncöt magamra húztam, utána a díszes társaság
kíséretében kimentem a falu főutcájára, és ott szép lassan egy szál
rövidnadrágra levetkőztem. Aközben ismétlődően kiáltottam:
– Milyen jó
idebent, a hűs szobában! – a gyerekek gurultak a röhögéstől.
Javukra legyen
mondva, utána alaposan megdicsértek, mivel előzetesen nem gondolták volna
rólam, hogy mindezt negyvenen túl bevállalom. Én meg úgy voltam vele: miért ne.
Utána megint én következtem: ezúttal a gyerekek tettek ki magukért. Miért?
A nagykamasz
vízilabdázó lányra rácsatoltuk a vakvezető hámját, melléje állt egy hozzá
hasonló korú legény, akinek egyik kezében a kutyapóráz vége, a másikban a fehér
bot – a szemét persze bekötöttük. Útjuk az ötven méterre lévő kocsmaajtóig
tartott: utána még ők is a hasukat fogva nevettek az egészen. A végén
megdicsértem a bevállalós lányt, hogy útközben a szájából felhangzó kutyaugatás
tökéletesen megegyezett a mellettünk poroszkáló Kicsiével – érte hatalmas
üdvrivalgással kísért tapsot kapott a gyerekektől.
Ezek után két
kisfiú önként bevállalta, hogy ők is magukra öltik a kutyahámot. Az egyikük a
másikat bevezeti a kocsmába, ott ugat egyet, majd szerepkört cserélnek, és így
távoznak. Az első emberszabású kutyának útközben a kavics nagyon törte a talpát
– ami ebben az esetben a térdkalácsát jelentette, emiatt két lábra állt. Azon
nyomban megkapta a magáét a népes vihogó társaságtól, hogy ő most nem cirkuszi
kutya, hanem vakvezető!
A végére maradt
egy nagy merészséget követelő feladat: emiatt húzták is a szájukat, de végül
ketten maguktól ráálltak. A gyerekek kérésemre egy sörösüvegbe vizet töltöttek.
A kupakot a palack szájára úgy passzítottam vissza, mintha a zárás gyári lenne.
Ezzel a frissen palackozott sörrel bementek a kocsmába, ahol az asztalnál
ülőknek egy találós kérdést kellett megfejteniük, amiért cserében megkapták az üveg sört – utána az ivóból a két fiú szélvészként
kiviharzott.
174.
SÖPRÉS – számomra kötelező (2018)
Szüleim négy hónap leforgása alatt
mentek el. Igen, mentek el. Ezt a megfogalmazást sokan kritizálják –
finomkodónak, mellébeszélőnek tartják. Én viszont úgy gondolkodok felőle, hogy
mivel a szüleim fizikai távozásuk után lényem részeként továbbélnek bennem
örökké, ezért számomra nem meghaltak, hanem elmentek. Amennyiben érintőlegesen
bevonjuk ide a mennyország megosztó témakört, akkor bennem abba a jelképes
mennyországba jutottak. Ez is fontos része szeretteink emlékének
feldolgozásában. De ez még csak a kezdet.
Édesapám halála
nem volt tervezhető előre, bár egészségi állapota folyamatosan romlott. Ezzel
szemben édesanyámé előre borítékolható volt. Mivel édesapám halála után
édesanyám négy hónapon át tevőleges segítségemre szorult, ezért szüleim fizikai
elvesztésének feldolgozása egyszerre szakadt a nyakamba. Hogy ki miként képes –
vagy nem – az ilyen tragédiát kezelni, feldolgozni, az erősen egyénfüggő.
Valamit nagyon elvesztünk magunkból, valami nagyon meghal bennünk, helyén
űrméretű üresség tátong. A jelképes sebet mihamarabb be kell gyógyítani. Aki
nem képes rá, összeomolhat lelkileg, könnyen rámehet.
Szüleim
halálának sikeres kezelését, és vele a feldolgozást a második látásvesztést követő, önmagam rehabilitációja során
alkalmazott technikára alapoztam: söprés. Nem könnyű. Más élethelyzetre
másoknak ajánlottam, nekik nem jött be. Lehet, hogy nem exporttermék, mert a
módot mindenkinek saját magára szabottan kell megtalálnia.
Szüleim fizikai
elvesztésének ténye két létformában és kétféleképpen tört rám. Amennyiben a rám
szakadó emlék nem okozott lelki fájdalmat, gyötrődést, gondolati síkon
kezeltem. Az álomtérben viszont teljesen kiszolgáltatott voltam. Ha sikerült belőle mihamarabb felébredni,
további izzadságcseppeket megtakaríthattam. Megérkeztem a lényegi
részhez, mert a tényleges rehabilitációs munkát csak éber állapotban
végezhettem el. Amennyiben a mázsányi súllyal rám nehezedő álomteher
következtében felriadtam, olyan lélek és agynyomorító állapotban voltam, melyet
azonnal kellett kezelni. Vicces vagy nem, de ilyenkor elnézést kértem
anyukámtól, hogy bár szeretlek, de bocs, mert most gyorsan kisöpörlek a
fejemből – és helyére tetszőleges témájú régi szép emléket telepítettem. Ilyen
vészterhes szituációban nem szabad még egy másodpercet sem habozni: söprés!
Szerencsére már
a látásvesztés feldolgozása során megértettem a söprésben rejlő gyógyító
mechanizmust. Könnyen, vagy alig kezelhető mértékben törhet ránk szeretteink emléke. A második mód a fontos, mert ha nem teszünk
ellene azonnal és könyörtelenül, könnyen rámehetünk. Amennyiben
vészterhes esetben mindig azonnal, és hosszú távon mindig következetesen
söprünk, akkor szép lassan megérti az agy,
hogy a továbbiakban ilyen tartalmakra a tudatos énünknek nincs szüksége.
Kerülendő számunkra. Igaz, lassan esik le a tantusz, lassan tanul, mint a
porceláncsirke, de tanul, és ez a lényeg. Ha mindezt sikerül tevékeny élettel
megfejelni, az további segítségünkre lehet. Az erős emlékbetörések szép
komótosan elkezdtek előbb enyhülni, majd idővel ritkulni. Nekem három évre volt
szükségem a végleges feldolgozáshoz, a nyugvópontra megérkezéshez.
175. MEGLESETT ÉJSZAKA – Holdkéj (1969)
A falusi parasztház tisztaszoba ablaka
hatalmas rétre nézett. Tavasztól őszig a falu háromszáz, estére duzzadt tőgyű
tehene naphosszat lakmározott rajta. Mellettük akadt még sokféle baromfi, és
focizó gyerekcsapat is. Esténként a tisztaszobában lévő parasztágyban
hajthattam álomra a fejem. Vajon mit láthattam meg egyszer az éjszaka közepén
felébredve?
A szunnyadó
természetet sejtelmesen megvilágította a telihold. Önkéntelenül résnyire
megnyitottam az ablakot. Friss levegő csapódott az arcomba. A parasztház előtt,
a kerítéssel körbehatárolt virágoskertben, finoman illatozva szenderegtek a
kelyhüket összezárt virágok. A sötét, kátyús országút,
mint egy laposra kivasalt óriáskígyó sziluettje. Attól közelebb, a nyár
hevétől csont szárazzá szikkadt vizes árok sekélysége. Kissé balra, a kerekes
kút láncon lógó vödrének rezzenéstelensége. Mellette megbízható őrnek, a dús
lombkoronájú, délceg nyárfa állt. Távolabbra tekintettem.
A kátyúktól
hemzsegő műút túloldalán kezdődött a valóban hatalmas rét. A nappali zöld
tenger naplemente idején szürke pizsamát öltött magára. Az esti mesének beillő
tücsökciripelést és békabrekegést szép lassan felülmúlta a tájra dunnaként
rátelepedő csend. Az ablakkal szemben, vagy tíz kőhajításnyira, a dögkút vetett
egy sánta nyúlugrásnyi árnyékot. Attól jóval távolabb, felkiáltójelként
magasodott a csordakút mennykő által megalkotott ágasa – milyen messze van, és
én hányszor jártam ott! Az országhatár közelében eredő Tarna-patak gátja
jóllakott óriáskígyóra emlékeztetett. Fejemet kissé jobbra fordítva is
szétnéztem. A közeli útelágazás szélében a kőkereszt időtlensége, arrébb a
focipálya magányossága, azon túl pedig a fővárosig futó villamosított
vasútvonal éjszakai restsége. Több mint meseszép volt: léleklebilincselő
varázslat egy pesti kiskamasz számára.
Sok évvel
később újra alkalmam nyílt az éjszaka meglesésére. Ekkor egy nemzetközi vonat
ablaka mögött ültem, odakint ragyogott a telihold. A robogó szerelvény
hosszasan tekergőzött a havas tájon: fűrésztelep gúlába rakott hasábokkal;
egymásután következő dombok szertelensége; kacskaringózva vezető, nagyokat
ásítozó földút; sötét ablakszem fölött vastagon füstölgő kémény; néha-néha
megláthattam a szerelvényt maga mögött tudható, bősz bikaként vágtató mozdony sziluettjét – és mindezek
percről percre más irányból megvilágítva. Felnőttként is csak meseszép
jelzővel illethetem az emléket.
176.
SEMMIT – és mindent (2004)
A vakvezetővel gyakran ellátogattunk
különböző civil csoportokhoz, iskolákba, könyvtárakba, hogy a feltett kérdések
alapján látásról és nem látásról beszélgessünk egyet. A Paksi Városi Könyvtár
vezetőjének meghívására a helyi gyermekkönyvtár vendégszeretetét élveztük. A
délelőtti programon két osztály tanulói jelentek meg. Az eltelt évek során több
száz, talán még ezernél is több kérdésre feleltem már, itt most mégis akadt egy
új a nap alatt:
– A látó korszakodból
a látáson kívül mit hoznál át a jelenbe?
Egy árva mukk
nem jött ki a számon. Agyam beindult volna, dolgozott volna, de éreztem, ez így
biztosan nem fog menni. Kiüresedett fejjel álltam. Szokatlan volt, de nem
zavart. Még kellemetlenül sem éreztem magam. Beletelt egy percbe is, mire
kényszeredetten megszólaltam:
– Fogas kérdést
tettél fel – szakítottam félbe a hallgatást.– Bocs, gyerekek, de még üres a
fejem – és eltelt egy újabb perc.
Lázasan készült
a számvetés, mely nem tudatos, hanem tudattalan tevékenység volt. Egyszer csak
azt éreztem belülről, hogy a pár perc óta tartó kiüresedett közérzetem
valamivel feltöltődik, újra a régi lettem. A válasz ott volt a nyelvemen:
– Semmit sem! –
úgy éreztem, a tömör válasz kíván némi magyarázatot.
Ha az élet
bármelyik szeletét veszem alapul, a látásvesztés óta eltelt tizennégy év
emberileg tartalmasabb, tevékenységben gazdagabb és egyben sikeresebb is volt a
korábbiaknál. A gödörből való kilábalás ott kezdődött, hogy mások előtt
szégyelltem az állapotomat, ezért tudatosan törekedtem rá, hogy senki ne
érezhessen irántam sajnálatot, tehát minden tőlem telhetőt megtettem azért,
hogy mások szemébe ne tűnjek szerencsétlen embernek. Ilyen módon szép lassan új
emberré alakultam, és a későbbiekben már épp a nem látás adott erőt az önmagam
elé tűzött újabb célok eléréséhez. Akinek van kellő akaratereje, önmagába
vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is – a szerencse
mindig tudja, hova milyen mértékben kell mennie –, az egészen biztosan jól fogja
érezni magát a bőrében. Rá fog érezni az élet ízére, értelmére, önmaga helyére
és szerepére. Nekem megadatott, hogy szabadon rendelkezhessek a nap huszonnégy
órájával. Az előttem álló napokat, hónapokat, éveket, évtizedeket, értelmesen
és hasznosan kell kitöltenem. Szellemileg és
fizikailag is többféleképpen igyekszem lekötni magam, hogy az önmagamban
való megerősödés során a bennem kialakult belső egyensúlyt továbbra is stabilan
megtarthassam. Így utólag úgy gondolom, ami ezidáig velem történt az eltelt évek
során, az úgy volt jó, ahogyan megesett – mert mindig a végeredmény a fontos,
az a mérvadó.
Még valami, ami
a közelmúltra is igaz, és az elkövetkezőkre is: én mindennek csakis a pozitív
oldalát vagyok hajlandó nézni!
177.
OTTHAGYTAK MAGAMRA – jópofa történet (1972)
Felsős koromban került sor az első
szemműtétre. Előzetesen kikérte véleményemet a doki:
– Szívesebben
operálnálak altatás nélkül – mondta tárgyilagosan –, de ez a te döntéseden fog
múlni. – Mivel nem akartam kisfiúnak látszani, beadtam a derekamat. Nagyfokú
bátorság kellett hozzá. Az érzéstelenítő injekciót a szem körül három különböző
helyre szúrta be. Aközben még a félbevágott zabszem sem fért volna be a
hátsóba. Mindezek után a műtét többé-kevésbé könnyen felejthetőnek bizonyult.
Három hét múlva
térhettem vissza az osztályba. Diáktársaim egy része érdeklődve körém
csoportosult. Vehemensen magyaráztam, a mindkét szememet érintő beavatkozás
lényegét. Azt még úgy ahogy elhitték, hogy a szememen
ollóval rést vágtak, de amikor azt fejtegettem, hogy a lyukat a végén tűvel és
cérnával összevarrták, arcukon széles mosollyal meg a rászedettség fanyar
érzésével szétszéledtek.
178.
TERÍTÉK HELYETT – valamit valamiért (1999)
A Visegrádi-hegységben kirándultunk,
mégpedig hármasban. A vakvezető akkor járhatta első ízben az erdőt, második gazdája voltam. Szabadon jöhetett-mehetett, de
nem távolodott el messzire tőlünk. Szagnyomot követve, a hosszúkás orra
egy bokor mögé vezette. Pár pillanattal később előbb egy nagytestű vaddisznó
ugrott ki a rejtek mögül, nyomában a lelkes német juhász loholt. A vészjósló
hírre rögtön lábhoz hívtam, de füle botját sem mozdította. A sűrű fák között a
távoli mély völgybe rohantak. Az erdőgazdasági szilárdburkolatú úton kettesben
maradtunk.
Negyed órán át
óbégattam a kutya nevét. Kezdtem feszült lenni. Nem mentünk utána, a saját
szagnyomán majdcsak visszatalál. Időnként mintha a világ végéről hallottam
volna a szuka ugatását, de nem voltam biztos benne.
– Az a kis dög
most jól megkapja a magáét! – replikázott a barátnőm.
Folyamatosan
kiáltottam a szuka nevét. Telt-múlt az idő. Feszültségemet megpróbáltam
csitítani.
– Most lépett
ki a fák közül a kutyád!
– Egyben jön
vagy cafatokban?
– Egyben van,
de eléggé viharvert a kis dög! – mire megnyugodtam.
Határozottan
lábhoz hívtam a vaddisznóűző német juhászt. Ám ő csak centiről centire
araszolgatva közeledett felém. Erről erős zihálása árulkodott. Nagyon komoly
fejmosást kapott tőlem. Ezt követően pórázra tettem, és katonás
fegyelmezettséggel láb mellett kellett jönnie. Tíz perc múlva elengedtem. Kedve
szerint tehetett, de sokáig továbbra is láb mellett követett.
– Ezek után te
még elengeded? – kapkodott levegő után a barátnőm.
– Nem tarthatom
élete végéig pórázon, remélem, tanult az esetből.
Vajon tényleg
tanult-e belőle az ösztönének engedelmeskedő kutya? Mindketten okultunk belőle,
de nem úgy, ahogyan azt sokan gondolhatják.
A hevesi rónán
hármasban baktattunk. Előbb az ország déli határa felé kezdett mezei nyúl
kergetésbe a német juhász, majd visszafelé az északi országhatár felé. A
szántóföld girbegurba talaja, és a jó kondiban lévő nyulak cik-cakkjai a
végletekig kifárasztották a pesti szukát. Már nem csodálkoztam a futásnak
lódult kutya szófogadatlanságán. A balhé végén azért kötelező volt számára
lábhoz jönni. Ezúttal a mezei csiga tempótlanságával tette. Nagy sokára
megérkezett, nem sok jóra számíthatott:
– Jó volt
megkergetni a nyulakat? – és megsimogattam a fejét.
A két történet
időben egymástól távol esett meg. Időközben
megértettem, a vakvezetőtől csak akkor várhatok el tökéletes szakmunkát,
ha szabad idejében kiélheti ösztöneit. Ez hordoz magában kockázatot, de mi az,
ami nem.
179.
MARADTAM – ajándék (1982)
Haverom megkapta a behívót. A bevonulás
előtti napon hármasban, a kedvéért, szétnéztünk
azon a bizonyos hal-piacon. Fogaskerekűre szálltunk, valahol
kikötöttünk. A helyiségben egy cérnavékony és egy hordóalakú lány táncolt
alkalmi partnerekkel. Részemről messzemenően felejthetők voltak. A bakának
készülő srác kiszemelte magának az utóbbit. Dumált a fejével – négyesben
indultunk a nő közeli lakására.
Kisiparos lánya
volt, óvónőként dolgozott. A kétszobás modern lakás egyik szobájában albérlők
laktak. A haver nagyon csapta a szelet a pityókás lánynak, de ő egy
félreérthetetlen mozdulattal arrébb penderítette. Patthelyzet alakult ki.
Közben a telt keblű lány kijelentette a barátomnak, hogy ő engem szemelt ki
partnernek. Nem kedveltem a testes nőket, és ő még annál is terjedelmesebb
darab volt.
– Szó sem lehet
róla – feleltem a haveroknak.
– Ha nem
maradsz itt, akkor a továbbiakban nem ismerünk – és elmentek.
Maradtam.
Egyáltalán nem ugráltam örömömben. Nem vonzott benne semmi sem. Bár kedves
volt, és úgy gondolom, nem lehetett céda. Ez a nap így jött ki. Betévedtem az egyirányú
utcába. Szép lassan közel kerültünk egymáshoz.
Fél óra
elteltével minden sietség nélkül öltözködtem. A partnerem már aludt. Készen
álltam az indulásra. Ránéztem a halkan szuszogó lányra, és nem akartam hinni a
szememnek: egy gyönyörű szép babaarcú nőt láttam. Ledöbbentem a meglepetéstől.
Ez a csaj a gyönyörök gyönyörét élhette át velem. Kimondottan bájos volt, és
már mintha nem is lett volna annyira kövér. Fele ilyen testsúllyal csorgatnám a
nyálamat utána. Arcát percekig jólesően néztem, és a lányt magamba fogadtam.
Melegség fogott el iránta. Odaléptem az ágyhoz, és arcára puszit nyomtam.
180.
KÖNNYŰ NEKED – már ahogy vesszük (2004)
Örömmel töltött el, hogy a rendszeressé
váló túrázás elkezdése után három hónappal már egy olyan csapat tagja lehettem,
akik között mindenki teljesítménytúrázó. Én mint
vakvezetővel közlekedő kezdő bakancsos, lelkes elszántsággal szedtem a lábamat
közöttük.
Fehérbe
öltözött a Börzsöny. Annyira mehetnékünk volt a német juhásszal, hogy
akaratlanul is a csapat legelején vágtáztunk. Többen is epésen szóvá tették a
túravezetőnek: – Hova ez a nagy rohanás?!
Próbáltam
visszafogni magunkat, több-kevesebb sikerrel. Ezért fordulhatott elő, hogy a
megint meglódult kutya egy ponttól már rossz irányba tartott. Utánunk
kiáltottak a többiek, de mire visszaérkeztünk a tévesztés helyére, egy
bakancsos kivételével már mindannyian nekirugaszkodtak a törökmezői turistaházhoz felvezető ösvénynek. Nem akartam
lemaradni mögöttük. Egy gyors arctörlést követően utánuk iramodtunk.
Mivel a hámba fogott
vakvezetővel nem akartam magamat húzatni, ezért öles léptekkel szaporáztam. A
rohanás alig lassúbbodott a meredeken. Sorra megelőztük a többieket. Egy
középkorú férfi mellett húztunk el éppen – ezt csak azért tudom, mert lihegve
megszólalt:
– Könnyű neked,
mert te tíz évvel fiatalabb vagy!
Megmondom
őszintén, hogy ezt ott és akkor kemény beszólásnak vettem. De mivel a kutya
fáradhatatlanul vágtázott felfelé a hegyoldalban, nem maradt más hátra nekem
sem, mint tovább előre. Dohogtam magamban, egészen a tetőn lévő turistaházig.
Csatakosan ültem le odabent. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy: könnyű
neked! – aztán komolyabban elgondolkodtam rajta.
Harmincéves
koromban másodszorra is elveszítettem a látásomat, immár véglegesen. Saját
magamat rehabilitáltam. Ma már teljesítménytúrázókkal tarthatok. Ott meg azt
kapom az arcomba, egy nehéz terepszakaszon mutatott teljesítményért cserébe,
hogy „könnyű neked, mert te tíz évvel fiatalabb vagy.” Csupán ennyi lenne?
Közben megérintett a tisztánlátás. Arra a felismerésre jutottam, hogy egy másik
fordításban ez egy felülmúlhatatlan elismerés számomra.
Negyedik
kötetem kéziratát ekkoriban adhattam le. Ott fent a turistaházban eldöntöttem –
bár előzetesen ilyen tervem nem volt –, hogy megírom a saját történetemet abból
a szempontból, hogy kétszeri látásvesztés után hogyan lehet eljutni a sokszínű
tevékeny életig. A kötet címe pedig az lesz, hogy Könnyű neked… – ötödiknek megjelent.
181.
UTÓLAG – gesztus (1977)
Középiskola, házi kézilabda bajnokság.
Térlátásom kezdett érzékelhetően beszűkülni. Kézügyességgel nem dicsekedhettem soha sem. Negyedikesek voltunk, a
harmadikosokkal vívtuk a döntőt. Csapatunkból három, kézilabda
egyesületben játszó fiú is hajtott a győzelemért. Nekünk kínkeservesen ment, az
ellenfél legtehetségesebb figurája ontotta a gólokat. Feltétlenül meg kell
említeni, hogy kiválóan védett az ellenfél kissé gömbölyded hálóőre.
Mi támadtunk.
Mivel döntetlenre állt a párbaj, ha ez így maradt volna, szégyenszemre,
vesztesként kulloghattunk volna le a salakról. Csapatunk biztos kezű hórihorgas
játékosának lövése után nem változott az eredmény. Osztálytársaim
visszarohantak a kapunk elé. Megéreztem, egy újabb támadásra nem marad idő.
Fejemben hamar összeállt a terv – eközben az osztálytársak kiabálva hívtak
vissza a kapu elé. Nem mozdultam.
Kidobáshoz
készülődött az ellenfél kapusa. Úgy helyezkedtem a játékostársai között, mintha
a kulcsemberüket akarnám labdaszerzésben megakadályozni. Mi több, cselt szőve
előbb a kapus szemébe néztem érintőlegesen, majd a labdazsonglőrre. A taktika,
vagy nevezzük nevén, az átverés bevált. A kapus egy tőlem balra helyezkedő
társa felé dobta a labdát, amit fürgén elkaptam, és gólt lőttem.
Örültem a
telitalálatnak, de bőven vegyült ebbe üröm is. A végig szenzációsan védő kapust
másodperceken belül a sárga földig lehordták az osztálytársai. Vajon mit
felelhetett volna rá? Hogyan lehetett volna szavakkal visszaadni, amit
testmozdulatokkal és szemmel való átveréssel elkövettem ellene?
A gól után
néhány másodperccel felhangzott a hármas sípszó. Osztálytársaim elismerően
megdicsértek. Eközben tőlünk pár méterre, a másik csapat háza táján állt a
balhé! A lóvá tett kapus gyűlölködő szeme rám villant. Napokkal később
összetalálkoztam vele a folyosón. Lehangoltan ácsorgott. Szomorkásan rám
nézett. Némi bűntudatot éreztem magamban, de nem szóltam.
Évtizedekkel
később eszembe jutott ez a felemás emlék. Felnőttként belegondolva, én jóval
többet vettem el tőle, mint amennyi a javamra vált. Feltehetőleg iskolai
pályafutása legjobb sport teljesítményét nyújtotta akkor. Jogosan emlékezhetne
vissza dicsőséggel, de nem teheti, mert csak a csúfos megalázottság jutna
eszébe róla. Rászedte őt egy szemüveges fiú – addig talán éppen én vertem át őt
a legfájóbban.
182.
POFON – háttér információ (1972)
Emlékezetem szerint, életem során eddig
egyetlen egy maflást adtam. Felsős osztálytársam – aki az eset idején a legjobb
barátom volt – jóval fejlettebb és erősebb fizikumú fiú volt nálam. A suliban a padban egymás mellett ültünk. Említésre méltó konfliktusba nem keveredtünk
egymással. Elfogadtuk egymást olyannak, amilyenek voltunk. Ő is
szeretett focizni, én is, ezért a lakótelepen gyakran rúgtuk a labdát
kettesben. Sűrűbben esett meg, hogy más gyerekekkel kiegészülve, vérre menő
meccseket játszottunk.
Egy ilyen
alkalommal a haverom elkezdett szemétkedni a nálunk egy évvel
fiatalabb kölykökkel. Gyalázatos tette annyira igazolhatatlan volt előttem,
hogy felment a pumpa. A műbalhé miatt állt a játék. Komótosan odamentem hozzá,
és felelősségre vontam:
– Mit szemétkedsz
a kisebbekkel! – és teli tenyérrel egy hatalmas pofont lekevertem neki.
Vérvörös lett
az arca. Láttam rajta a döbbenetet, de azt is eltéveszthetetlenül, hogy jobb
lesz mielőbb kereket oldani. A többi gyerek is meglepődött, hogy a nálam jóval
erősebb havert ilyen csekélységért pofán vágtam. Futottunk fél kört a lakótelepi majomketrecben, aközben sikerült
fenékbe rúgnia. Vége lett a bosszúhadjáratnak, folytatódhatott a mérkőzés.
183.
NEVETTÜNK RAJTA – könnyes szemek (1982)
Budán volt egyszer egy Moszkva tér. A
Trombitás kert vendéglő előtt jártunk a barátommal. Egy hangos csattanásra
figyeltünk fel. A Fény utcai piac felé vezető mellékutca irányába néztünk. Mit
láttunk?
A zebra innenső
oldala előtt többek között egy lengyel gyártmányú mentőautó is várakozott. A
Nysa típusú jármű hátsó, kétfelé nyíló ajtajai egyszer csak hangos csattanással
kivágódtak. Három másodperccel később a kocsi belsejéből a hordágy a rajta
fekvő beteggel együtt kirepült az utca kövezetére. Röviddel ezután feltárult a
mentőautó két elülső ajtaja is. A sofőr és a mentőorvos a pórul járt beteghez
siettek, pár szót váltottak vele, majd hordágyastól visszatolták a mentőautóba.
Zöldre váltott a közlekedési lámpa, szemünk elől végleg eltűnt a vöröskeresztes
jármű. Szép vagy nem szép, de a szemünkből folyt a könny a nevetéstől.
184.
TÍZBŐL KILENCSZER – üveggömb nélkül (2000)
Túl voltam a látásvesztés önálló
feldolgozásán, és már kiegészültem a vakvezetővel – első kötetem megjelenésre
várt. Pedagógus ismerősöm jelezte, hogy a család egyik távoli tagja épp most
veszíti el a látását – tudnál segíteni neki?
A sorstárssá
váló hölgy pár évvel fiatalabbnak bizonyult nálam – esetében a cukorbetegség
nagyvonalú kezelése okozta a bibit. Lányával kiegészülve keresett fel a
lakásomon. Túl voltunk a kapcsolatfelvétel nagyján, a lezáró szakasz
következett:
– Ha akarod,
hogy segítsek neked, szívesen teszem, de azt kérned kell. Folyamatosan azért
fogok tenni, hogy minél előbb túllegyél a traumán,
valamint minél gyorsabban és sokrétűbben önállósíthasd magad. Nem foglak
babusgatni, mert nem az a cél, hanem a bajból való mihamarabbi kilábalás.
Gyakran fogsz a francba kívánni magadban. Már most
tudom, hogy tízből kilencszer nem fogod elhinni, hogy amit tanácsolok, az a
javadat szolgálja. Mindig el fogom mondani, hogy én adott esetben mit és miért
tettem úgy, ahogyan, de te azt szolgaian ne másold, hanem gondold át a
hallottakat, és a gyakorlatot alakítsd a magad képére. Hetente kétszer
felkereslek a lakásodon, így a lakókörnyezetedben lehetek hasznodra. Kéred a
segítséget?
– Igen –
válaszolta halkan.
Felálltam a
fotelből, kezébe nyomtam a tartalék fehér botot – látásvesztés után évekig nem
vettem kézbe, mert szégyelltem, aztán rájöttem, hasznavehető segédeszköz, a
javamat szolgálja.
– Addig is,
barátkozz meg a fehér bottal, hamarosan szükséged lesz rá az utcai közlekedés
tanulásakor.
Először mégis
mi szorultunk a segítségükre – a villamosmegállótól a hölgy lakásáig és a
visszautat is meg kellett tanulnunk, Kicsivel. Első kihívás a három macska és a
kutya őskonfliktusa volt – be kellett zárni a nyávogósokat az egyik szobába.
Minden alkalmat azzal kezdtük, hogy ami a szívén-száján, kertelés nélkül mondja
el. A magam részéről társalgás szintjén a
látásvesztés tágabb és személyre szabott értelmezésével foglalkoztam – a
magam meglátása, tapasztalata és példája alapján. Egyre többet tudtam meg róla,
családjáról és az ismeretségi köréről – a későbbiekben ezek is jól jöhetnek.
A házimunka és
a lakás ellátása rutin feladat egy nő számára, de elkélt a segítség: a lakást
alkalmassá kellett tenni a vakos közlekedésre. Utána következtek: a
takarítással kapcsolatos meglátások; a mosással kapcsolatos ötletek; a ruhatár
átselejtezése; porfogók mellőzése. Lakáson belül az első nagyobb munka a
konyhai rendszertan kialakítása lett. Kérdezte, hogy ezt meg azt hova tegye, én
elmondtam az én szisztémámat és arra kértem, alakítsa ki a sajátját. Hamarosan
a lakás összes ablaka kívül-belül csillogott. A fölöslegessé váló bútorokat
idővel összehordtam a hálóba – oda, ahol addig a német juhász elől a macskáit
elzárva tartotta.
Az önálló
magabiztos utcai közlekedés elsajátítását tartom a legnagyobb kihívásnak –
ezért igényeltem a vakvezetőt. A jóformán teljesen ismeretlen környezetben nem
látva a sorstársat, a fehér bot használatára és a tájékozódásra megtanítani nem
egyszerű feladat – szerencsére szeretem a kihívásokat. Mivel régóta élt a
lakótelepen a hölgy, ezért fejében ott lehetett a környezet térképe, de ez sem
olyan egyszerű. Mivel különböző szituációk alkalmával én is használtam a
lépések számolásának gyakorlatát – pontosítás –, ezért erre is megtanítottam
őt. Mindeközben kiderült, nem magabiztosak a lépései – néha megingott. Emiatt
is javasoltam neki a vakvezetőt – a macskái miatt hallani sem akart róla. Viszont
örömmel vettem tudomásul, hogy egy-két hónap múlva saját fehér botjával már
önállóan is lemerészkedett az utcára – ez óriási tett volt a részéről!
Gyakran mesélt
a ház előtt moccanatlanul parkoló szegény piros autójáról. Fejemben hamarosan
összeállt a terv: add el a járgányt és árából vegyél számítógépet, mert általa
ki tudsz teljesedni – ez is keményen megakadt a torkán. Sokat kellett
győzködni, mire egyszer csak kibökte: volt autó, nincs autó. Nem voltam nagy
számítástechnikai zseni, de a szerény ismereteimet ezen a téren is megosztottam
vele. Karácsony előtt vásároltam egy modemet – E-mail
forgalmazás –, mellyel megajándékoztam azzal a kitétellel, hogy ez nem
karácsonyi ajándék.
A legnehezebb
ügynek a vakvezető igénylése bizonyult. Mániákusan ragaszkodott a cicáihoz,
azok biztonságáért – bár hetente több alkalommal is megtapasztalhatta, hogy a
német juhász macskák helyett inkább kutyatápot eszik. Nagy sokára mégis beadta
az igénylést – a hozzá szükséges dokumentumot én hoztam a szövetségből. Egyszer
csak hallom tőle, hogy felhívták a csepeli Vakvezető Kutyakiképző iskolából,
hogy van egy visszaadott kutyájuk, és felajánlották neki – ezt ő kapásból
visszautasította. Amit ezért kapott tőlem, nem tette zsebre. Mondtam én mindent
neki, csak szépet nem – nem hazudtoltam meg előre beígért önmagamat. E téren
továbbra is szerencséje volt – hamarosan mehetett Csepelre a vakvezetővel
közlekedést tanulni. Meg lett a kutya, amely szintén a tápot részesítette
előnybe. Gazdája kedvencévé vált, és vele magabiztosabban közlekedett – de
akadtak gondjai is. Nekem is egy évre volt szükségem ahhoz, hogy összeszokjunk
a szukával – addigra kiismertük és elfogadtuk egymást olyannak, amilyen.
Volt egy
hatalmas előnye annak, hogy én nem látva mindig elmentem hozzá, ez pedig a hitelesség.
Az is a javára vált, hogy nem babusgattam – ezzel elkerülhette a magába
fordulást, az önsajnálatot. A lehetőségeihez képest aktívnak kellett lennie,
mert én diktáltam a tempót. Általa sikerült megbizonyosodnom arról, hogy nem
csak saját magamat voltam képes rehabilitálni, hanem a saját tapasztalataim
megosztásával képes vagyok másnak hasznavehetőt átadni – ez fontos pillanata
volt az életemnek.
Hogy a
fentiekben vázlatosan ismertetett folyamatok közül épp melyiknél tartottunk,
nem tudom, de egyszer csak váratlanul elém állt a sorstárs:
– Tízből
kilencszer valóban nem hittem el, hogy amit javasolsz, az az előnyömre fog
válni, de mindig igazad volt.
185.
PUSZTA ÖTLET – miből lesz a cserebogár (2008)
Nem mindennapi eset a Hortobágyra
kerülésem története. Kitaláltam és megszerveztem a „Magyarországi 8”-as
országjáró gyalogos túrát. Majdnem ötvenéves voltam ekkor. Záhonyból indulva,
és egyben odatartva, keltünk útra a szemüveges barátommal. A Bükköt jártuk,
amikor eszembe jutott, hogy még nem tettem tiszteletemet a pusztán. A túra
alapszabályába nem ütközött a hegyről síkra vonulás: mintegy harminc
kilométeren keresztül magunkba szívhattuk a táj ízét, zamatát. Ekkor vagy
később, levelet írtam a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságának, hogy a
vadasparkban farkas hangot szeretnék rögzíteni: az engedélyt megkaptam, de nem
került sor rá. Évekkel később viszont éppen ez a kérelmező levél vált a
szerencsémmé: a parknak a puszta állatvilágának hangjaira lett volna szüksége,
egy zenei pályázat kiírása kapcsán. A címemre postázott hanggyűjtésre felkérő
elektronikus levelet megkaptam.
A tőlem telhető legszélesebb körű tervvel álltam elő, amely nem csak
az állatvilág hangjainak rögzítésére korlátozódott, hanem teljes körűen a
pusztára is vonatkozott. A felvázolt elgondolás maximális támogatásra talált. A
gyakorlati megvalósítás is zökkenőmentesen haladt. Minden kapu szélesre tárult
előttünk: eközben a róna végtelen síkjába észrevétlenül beleszerelmesedett
Kati, de ezzel így van a dombokkal és a hegyekkel is.
A hanggyűjtés
utóélete felemásra sikeredett. Az állathangokra végül nem lett szüksége a
parknak, viszont változatos, a pusztáról átfogó és bőséges hanganyag állt
rendelkezésemre. Ez pedig nem hagyott nyugodni. Addig osztottam és szoroztam,
mígnem egy négyrészes, a pusztát hangok által teljes körűen bemutató
összeállítást készítettem, melyet CD-n átadtam az engem koordináló
munkatársnak. A hanganyagot narrációval szándékoztam kerekké tenni. Olyan
hitelesnek ható férfiút kerestem narrátornak, akinek hangja köszönőviszonyban
áll a puszta emberének hangjával. Erre a célra kiválóan alkalmasnak tűnt az
egyik gitáros rock zenész ismerősöm. Igen ám, de mivel gimnazista korában az őt
vehemensen kikérdező édesanyja hatására, a tanintézmény sikeres befejezése
ellenére is, erősen akadozó nyelvjárású felnőtt vált belőle. Kútba esni
látszott a dolog. Végül a leírt szöveg lakásán való többszöri hangos
felolvasására bíztattam. Szó mi szó, az első élesnek szánt felvétel
kétségbeejtő kudarcba fulladt: tovább folytatódott az otthoni gyakorlás. Nem
vitás, a későbbiekben sok munkába telt a rögzített felvételek hangszerkesztése,
de az utolsó rész felolvastatása alkalmával már tetten érhető volt a számottevő
javulás. Én pedig hálával tartozom a szeszélyes sorsnak, hogy egy gondolat
formájában utamba hengerítette a Hortobágyot!
186.
PUSKÁS EMBER – életemben ekkor voltam a legbátrabb (1973)
Cingár, vagy
ahogy népiesen szokták mondani, egyszálbélű kölyök voltam kiskamasz koromban.
Nem létező muszklimat nem vetettem be öklözésbe, de még a számat sem szoktam
tépni. Mivel okot nem adtam másoknak az engem való elpáholásra, ezért ilyen
szempontból is viszonylag békés gyermekkorom volt. Mindezek tükrében aligha
fényezhettem volna magam bátornak.
Falun
nyaraltam. Felsős lehettem. Vallom, egy városban felnövő emberpalántának csak
akkor lesz érdemleges emléke gyermekkoráról,
amennyiben hetekben mérhetően megadatott neki a természet vagy a vidéki
lét testközelből való megélése. A hosszúkás parasztház hátsó udvarában a
baromfikra és a disznókra egy közepes méretű keverék szuka vigyázott. Mivel
megérdemli, elmesélem. Az egyik éjszaka, a földes aljzatú disznóól föld alatti részéből három patkányt a fülüknél fogva
kihúzott, és az elülső udvarban, a ház bejáratával
szemben, az udvaron, egymás mellé kiterítette őket. Hason fekve várta a
házból kora reggel kilépő gazdát a dicséret besöpréséért.
Mivel egész nap
láncon tartották a kurtalábú Picit – ez volt a becsületes neve –, ezért
jólelkűségemből adódóan nénikémtől kikéredzkedtem vele a rétre. A vályogháztól
pár méterre, esős időben, kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Utána
egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút következett. Azon túl
egy konyhai hulladék és lomkidobásra használt sekély árok, aminek alig mélyéből
az egy méter magas földhalom megmászása után várt ránk a határtalan szabadság.
A falu mezei
virágoktól tarkálló legelőjén bandukoltunk a szabadjára engedett házőrzővel.
Orrával minden útjába eső négyzetcentiméternyi területet labor szinten kianalizált.
Egy-két pocokszagú üregbe körmével vadul belekapart, és lyuktágítás céljából
szájával vadul tépte a földet. Arra fölöttébb vigyáztam, hogy a falu csordáját
messzire elkerüljük, a terelőkutyák miatt. Túljártunk a csordakúton, és
felmásztunk az északi országhatáron túl eredő patak magas gátjára. Egy
kilométerre lehettünk a falutól.
Lefutottunk a
lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül tartott a szőke
Tisza felé. Hiába, gyerek voltam, kapható az ötletszerű csínytevésre. Jobb
lábam mellé ügyeskedtem a négylábú barátomat, és egy hirtelen mozdulattal
megpróbáltam a patakba belelökni. Résen volt a
tökmag. A direkt fürdőzést nem kedvelte, de magától szívesen gázolt a
vízbe. Egy kisebb nádas közelében tette, ahonnét hangos hápogással vadkacsa
röppent fel. Mivel nem szerettem volna, hogy a magas szálak rejtekében esetleg
megbúvó népes fészekaljban kárt tegyen a szuka, ezért magamhoz hívtam.
Elővigyázatosságból elindultunk a gát magasába.
Félúton
járhattunk, amikor a gát tetejéről egy érces férfihang rám dörrent:
– Azonnal gyere
fel a kutyáddal onnan, öcsi!
Megszeppenve
álltam meg a vállán puskát hordó mezőőr előtt.
– Szóval vadat
hajtasz fel a kutyával! – és a választ be sem várva folytatta:
– Kinek a
fia-borja vagy?
Bár nem voltam beszédhibás kölyök, de csak hebegve-habogva voltam
képes felelni az amúgy szónoki kérdésre. Ezalatt a szuka tőlem pár méterre balra, békésen heverészett a poros földúton.
A mezőőr méltó
lassúsággal válláról levette a flintát, és a puskacsövet ráirányította a mit
sem sejtő Picire.
– Most pedig
lelövöm a kutyádat! – mondta határozottan.
Mivel a jelek
is egyértelműen erre utaltak, és én a felnőttek szavát amúgy is készpénznek
vettem, belém nyilallt egy addig számomra teljesen ismeretlen érzés, az őrjítő,
vészjósló páni félelem. Egyszeriben helyzet lett. Félszemmel rásandítottam a
közelemben a nap hevétől ziháló kutyára, és eszembe jutott, vajon hogyan fogom
a tetemét hazacipelni? Nem is beszélve arról, vajon mit fogok mindezért kapni!
A puskacső és a
kutya közé ugrottam. Mindenre elszánt gyermeki farkasszemet néztem a halált
osztó acélcsövekkel, és a több mint szívtelen gazemberrel. Abban reménykedtem,
hogy engem csak nem mer lelőni. Gyors egymásutánban többször is
megbizonyosodtam róla, hogy csont-bőr testemmel takarom-e a kutyát, majd
hirtelen rákiáltottam:
– Gyere, Pici!
– és a gátról a falu felé eső legelőre lóhalálában levágtáztam. A kurtalábú
tőlem jobbra öt méterre loholt. Futás közben hamarosan hátranéztem. A gát
tetején a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kaptam, és úgy szedtem a lábam, hogy ismét a szuka és a
puskacső között legyek. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez
zakatolt bennem egyfolytában. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, amikor ismét
hátra tekintettem. Ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán
nyugodott. Megálltam. Az erőfeszítő rohanástól majdnem megpusztultam. A hasító
fájdalom majdnem kiszúrta az oldalamat. Ránéztem a mosolygó szemű kutyára, és
odahívtam magamhoz:
– De jó, hogy
élsz! – és megsimogattam a buksiját.
A történetről
értesült a nénikém. Átment a szomszédba, és megérdeklődte ki is a mezőőr.
Kiérve az utcára nem hazafelé vette az irányt, hanem a frissiben kapott
lakcímre. Könnyű elképzelni, mit kaphatott tőle a puskás ember – falun ez már
csak így volt szokás. A női szájtól mindig tartanak a férfiak.
187.
SZABAD – ezzel a kérdéssel folytatódott (2004)
A rendszeressé váló túrázások során, az
első éjszakai túra alkalmával, a Külső Bécsi úton lévő 18-as busz egyik
megállójából harmadmagammal és a vakvezetővel keltünk útra. A Pilis-tetőt
céloztuk meg félútnak. Onnan egy hátraarcot téve, vissza a kiindulópontig.
Mire az odafelé
tartó úton ráfordultunk a csobánkai kemping felé vezető csapásra, ránk
sötétedett. A zene és egy nagyobb társaság hangoskodása hatására egy-egy korsó
sör reményében betértünk a kemping büféjébe.
– Épp, hogy
lötyög valamennyi sör a hordó aljában – felelte a csapos hölgy –, de azt
szívesen, ingyen odaadom maguknak.
A liter sört
elharmadoltuk. Megköszöntük a szíves vendéglátást, és indultunk bele a
csillagos éjszakába.
Két említésre
méltó kaland következett gyors egymásutánban. Az útszéli fa magasából vijjogva
szárnyra kapó ragadozó felverte a békebeli csendet. Tökéletesen lehetett
hallani a szárnyak suhogását. Valamennyivel távolabb onnan, belesétáltunk egy,
a környezettől legalább tizenöt Celsius fokkal melegebb termikbe, melynek
megtapasztalása máig tartóan alapélmény. Előzetesen kitűzött célunkat éjjel
kettőkor értük el. A magunkkal vitt fóliát leterítettük a hegytetőre, és
jóízűen lakmároztunk. Mivel kimondottan hideg volt, hamarosan szedelőzködtünk.
Azóta többször is elhaladtam az egykori
csobánkai kemping mellett. Mementónak néhány épületmaradvány csúfolkodott a pazar fekvésű területen, ahonnét
páratlan rálátás nyílik a körülötte lévő tájra. Teltek-múltak az évek,
2017-et írtunk már. A megmaradt romokat intenzíven tovább bontották. Több
teherautó és személygépkocsi várakozott a területen. Páromnak – talán nem első
ízben – elmeséltem ama éjszakai túra idevonatkozó sztoriját. Nem megállva
haladtunk tovább. Kora délután érkeztünk meg a Pilis-hegység legmagasabb
pontjára – ahová az éjszakai túrán is igyekeztünk.
Két asztal
várta a megpihenni vágyó vándorokat, egyikhez letelepedtünk. Az addig ott
ücsörgő fiatalember és a vele lévő kisfiú hamarosan odébb álltak. Erős, viharos
szél hűtötte a kedélyeket. Egy-egy
szendvicset haraptunk Katival.
– Szabad
leülni? – ezzel a kérdéssel szólított meg minket egy hölgy.
Immár hármasban
ültük körbe az asztalt. A párom hamarosan elindult a közeli kilátóhoz.
Megindult köztünk a beszélgetés. Hamarosan kiderült, hogy 2004-ben a csobánkai
kempingben tőle kaptuk az utolsó liter ingyen sört. Mint elmondta, tizennégy
évig dolgozott ott. A kemping fénykorában, évente – nyári vakáció idején – több
ezer fővárosi kisiskolásnak nyújtott közkedvelt táborhelyet. Szeretett ott
dolgozni, de egymásnak estek a résztulajdonosok. Romhalmaz maradt utánuk.
188.
RABUL EJTÉS – szűz technika (2010)
Vajon a borsodi táj mivel bilincselte magához
Katit? December legvége. A Keletitől Miskolcig tartó határ szürke egyhangúsága
a fekete tél gyászos jele. Miskolcon vonatot váltottunk. Két megálló után a
szürke fellegekből, mesekönyvbe illő nagyságú és szépségű hópelyhek szakadtak
alá. Arcunkon szétterült a mosoly. Megvidámodtunk. Szalonna után szedelődzködni
kezdtünk. Csikorogva lefékezett a szerelvény, de Kati csak állt a peronon.
– Nyisd ki az
ajtót! – szóltam rá sürgetően.
– Én itt nem
szállok le. Nem látok egy házat sem, de még egy lábnyomot sem a hóban.
Ám az életben
vannak csodák, mert a vonat nélkülünk indult tovább. A keskeny peron végében
egy autó várt ránk. A falu hóval vastagon borított főútjáról hamarosan egy
alsóbbrendű mellékútra kanyarodott a vezető. Szűz hó került elibénk. Az ország
egyik legszebb környezetében kacskaringózó, szellemnyomvonalon suhantunk tova.
Az utat bal oldalt egy patakocska szegélyezte. Jobb oldalt dombok lankái
határolták. Az út mindkét szélében fák álltak őrt. Az elmúlt napokban eső
eshetett, mert a növények kérgén és a fa villanypóznákon is vastagon megtapadt
a téli csapadék. A villanyvezetékek a rájuk nehezedő hó súlya alatt mélyen meghajoltak. A nyolc kilométeren keresztül
szemkápráztató szűz téli táj egy életre rabul ejtette a páromat.
De nem volt
semmi az udvarban szállásnak felkínált különálló épület sem. Vékonyka téglafal
jellemezte, és a ház egyik oldala üvegfallal és ugyanolyan anyagú ajtóval
rendelkezett. A szobába fűtés céljára egy üvegberakásos ajtajú Camino kályhát
állítottak be. De ez még semmi, mert a főúri kastélyban akadt egy fürdőszoba és
egy konyha is. A fürdőben fűtésnek egy farzsebből előhúzható nagyságú
villanykályha volt szolgálatba helyezve. A bojler egy fürdőkádra elég
mennyiségű meleg vize vissza nem térő alkalmat kínált az egymásutánban gyors
fürdésre. A konyhaajtó résén az udvarból egy pocakos egér is kényelmesen
beljebb kerülhetett. Előnyére vált a konyhának, hogy a hűtőt nem kellett áram
alá helyezni. Odabent zárt ajtó mellett vastagon látszott a lehelet. Estére
képbe kerültünk, nem csak a faluval, hanem a ránk váró éjszakai feladattal is.
Amennyiben nem akarunk megfagyni, folyamatosan kell a tűzre rakni. Jól
bedurrantott a párom. Hamarosan harminc Celsius fok meleg lett a kályha körül,
de a vékony falak továbbra is sütöttek a hidegtől. Szűk óránként kellett
fahasábot tűzre vetni. Mély álomba merülésről nem álmodozhatott Kati. De ez a
kisebb kényelmetlenség mégis megérte. Reggel kimentünk a konyhába, ránéztünk a
bejárati ajtóra. A szimpla üveg teljes felületét jégvirág fedte. A zárban lévő,
abba belefagyott kulcs is hasonlóan dekorálva. Olyan hiteles életérzésben
részesültünk, mint amilyenről a neves magyar regényírók számoltak be
írásaikban, felelevenítve a paraszti világ téli szépségeit. Az már csak a hab a
torta tetején, hogy hajnalban az udvarban a házigazda
mínusz huszonkét Celsius fokot mért.
Haraptunk
néhány falatot, és útra keltünk.
Az előző napon megismert úton visszafelé indultunk. Ekkor már csak
mínusz tizenkét Celsius fok volt. Lefékezett mellettünk egy autó, vezetője
beszállásra invitált minket. Megköszöntük, de
utunkat gyalog folytattuk a tizenöt kilométerre lévő hentesbolt felé. Odaérve,
pirosló arccal állítottunk be. A pultban néhány szál házi hurka árválkodott. Kalóriadús
zsákmánnyal fordulhattunk ki az utcára. Egyáltalán nem volt melegünk.
Szégyenszemre buszra szálltunk, ezzel a túrából hét kilométert lecsaltunk. A
jól ismert bekötőútnak gyalogosan vágtunk neki. Ránk sötétedett. Egyre jobban
hűlt a levegő. Enyhén vacogtunk. Félúton járhattunk, hátulról beért minket egy kocsi.
A délelőttről jól ismert sofőr mosolyogva kérdezte, ugye most már beülnek?
Csalódnia kellett.
Az
évbúcsúztatót helyben, a kultúrházban terveztük eltölteni. Kirittyentve
indultunk el. Az asztalok körül akadt egy-két
szabad hely, de a dobhártyaszaggató zenekari hangerő kiűzött minket az
utcára. A csillagok fényétől tündöklő zimankóban pár háznyit kellett
bandukolni, és már nyúlhattunk a gyufáért. Lassacskán bemelegedett a fagyos
leheletű szobánk. A konyhaasztalról elvettük az ott behűtött kölyökpezsgőt, és
az egész napi eseménysoron jót nevetve, az ágyban koccintva penderültünk át az új esztendőbe.
A további
feledhetetlen emlékek sorával most nem hozakodok elő, de a szállást biztosító
idős házaspárról néhány adalékmorzsa. A papa naphosszat szorgoskodott a tágas
udvarban és az egy tehénkéje körül. Kora reggel nem csak a munkakedv lendítette
ki a házból, az asszonyka szapora és csípős nyelve is útbaigazította. Négyesben
álltunk az udvarban. Rám nézett a nyolcvan év feletti gazda, és megkérdezte:
– Tudod-e,
hogyan lehet az asszony csípős nyelvét befogni? Egy
férfinyelvvel! – mire mind a négyen jóízűen felnevettünk.
189.
SZINKRONBAN EGYMÁSSAL – pro és kontra (2000)
Vajon hogyan követi a falkavezérnek
tekintett embert a vakvezető? A veszélyes eset csak az én nagyfokú
felelőtlenségemnek tudhatóan állhatott elő. A gyógyszertárból az utcára
kilépve, a forgalom dinamikájából tudtam, hogy a Váci út túloldalára nem
érhetünk át Kicsivel, mégis felelőtlenül nekivágtam. Az üzletajtótól átlósan a
forgalmas kétszer háromsávos főútvonal felé sietve a záróvonalon találtuk
magunkat. Ekkor a tőlünk jobbra várakozó autók motorja hangosan felpörgött. Pár
másodperccel később mind a hat sávban nyolcvannal-százzal robogtak tova a
járművek. Meg sem mertem moccanni. A bal lábam mellett rezzenéstelenül álló
vakvezető hulla nyugodtan vette tudomásul a beállt helyzetet. Mintha egy
madárcsicsergéstől hangos erdő közepén hanyatt fekve lazulna. Alig vártam, hogy
a jobbról érkező autóhullám pirosat kapjon. Fellélegezhettem és határozott léptekkel
átsiettünk a túloldali járdára.
A következő
tanulságos eset egy könyvbemutatón állt elő. Idejekorán érkeztünk a terembe. A
vakvezető nyakörvéből kiakasztottam a pórázt. Mielőtt elkezdődik a program,
rácsatolom – gondoltam. A helyiség szélét körberakták székkel. Helyet
foglaltam. Lábam előtt két méterre leheveredett a rajzos szuka. Eközben lassan
szivárgott a közönség. Telt-múlt az idő. Semmilyen jel nem utalt a kezdésre. A
terembe vezető folyosóról öles léptekkel berobbant az operaénekes, és a kutyától
egy méter távolságban közkedvelt áriát kezdett énekelni. A lehetséges baj
előszele akkor csapott meg igazán, amikor a tenor fokozatosan kiengedte a
torkát. Már régen késő, nem tudom magamhoz hívni Kicsit. Feszült lettem. De az
ária leghangosabb részénél sem adott jelt magáról a kutya. Vége lett a
dalműnek. Mellettem egy idősebb férfi ült. Tőle tudtam meg, hogy az állát két
mellső lábán nyugtató kutya a leghangosabb résznél rám nézett és látva, hogy
továbbra is nyugodtan ülök, oldalára dőlt.
A következő
helyszín egy HÉV-állomás. Ki akartam próbálni, ha egy közelünkből kiinduló
jármű elé akarnék lelépni, vajon mit tesz a német juhász? Az indulásra várakozó
szerelvény kürtjelzéssel figyelmeztetett az indulásra. A pórázt nagyon rövidre
fogtam, és egy lelépés mozdulatot mímeltem, mire a négylábú is elindult volna,
ha a póráz engedte volna. Ennél az esetnél teljesen megbízott bennem.
190.
ÁLOMFEJTÉS – mélyrehatóan kielemezve (2023)
Szerencsésnek tarthatom magam, hogy
saját példám alapján lehetőségem nyílt egy éveken keresztül ismétlődő, valós
élethelyzetre visszavezethető, álomkonfliktus álom általi feloldásának
megtapasztalására. Ébredés után olyan tisztán emlékeztem a feloldó álomra, hogy
azt leírhattam, és elgondolkodhattam rajta. A konfliktusálmot véglegesen
feloldó álom minden mozzanata értelmet nyert bennem.
1. Az
álom leírása:
Beléptem a ház
kapuján. Frissen felmosott lépcsőház fogadott. A megelégedettség érzésével
indultam el az emeletre vezető lépcsőhöz. Megsejtettem, hogy a fal takarása
mögött kezében felmosó fával ott fog állni a gyermekkorom óta jól ismert, de
már régen a másvilágra költözött házfelügyelő.
– Nagyon szép
tisztaság van itt! – jegyeztem meg őszinte elismeréssel.
– Köszönöm
szépen! – érkezett a halk, meleg hangú válasz.
Elindultam az
első emeletre. A középkorú asszony a sarkamban lépkedett – eközben az éles- és
térlátásom fokozatosan megszűnt. Meglepetésemre a lakás biztonsági ajtaja
tárva-nyitva, a kulcs a külső zárban – melyet ismét élesen láttam. Erős
szívdobogás kapott el, beléptem az előszobába. A fürdőszoba ajtaja nyitva –
odabentről kihallatszott a mosógép halk zümmögése. Ettől megnyugodtam, van
itthon valaki. Bár a saját lakásomban tartózkodtam, mégis úgy köszöntem, mint
ahogyan az elhunyt szüleim lakásába belépve emléküknek adózva szoktam:
– Sziasztok!
Az üdvözlést
édesanyám fogadta, melyen kissé meglepődtem. Hangja hitelessége földbe
gyökereztette a lábam. Valamilyen egyszerű kérdést tehettem fel neki, és ebben
a pillanatban tudatosult bennem a feloldhatatlan ellentmondás, miszerint, ő már
nem él. Megindult közöttünk a párbeszéd. A nappaliban az ágyon ült, ahogyan
életének utolsó hónapjaiban egész nap tette. Továbbra is az előszobában
tartózkodtam, ahol teljes sötétség vett körül, de őt mégis élesen láttam. Leírhatatlan békességet olvashattam le
az arcáról.
Álmomban tisztában voltam a nemrég bekövetkezett tragikus
valósággal. Nem arra gondoltam, hogy ez nem következett be, inkább arra
jutottam, hogy visszajött engem megnézni. A végtelen nyugalom hangján beszélt
hozzám. Gondoltam, az érintés érzete miatt meg kellene puszilni, de az eszem
azt súgta, ne tedd, mert kiderül az igazság. Arra törekedtem, hogy egyszerű
kérdésekkel megpróbálok az ellentmondás végére járni – ezt a tervet az
ajtócsengő élethű hangja végérvényesen meghiúsította.
2. Az
álomhoz kapcsolódó múltbeli tények, melyből a hosszú időn át ismétlődő
álomkonfliktus származott:
A lépcsőházban,
amíg a házfelügyelő erővel bírta, makulátlan tisztaság uralkodott. A női kar
ereje fokozatosan gyengült. A takarítás nyűgét idővel magára vállalta a fia –
ekkor már nem láttam. Nem volt százas a srác, mondjuk kilencvenes. Arca viszont
nagy volt, mely mindkét értelembe véve értendő. A végén már egy vödör víz is
elég volt a lépcsőház takarításához. Mindenki szemét szúrta a nemtörődömség, de
akinek szólnia kellet volna érte hivatalból, nem tette. Én viszont egyszer
szóvá tettem az anya és a velem lényegében egykorú fiú előtt. Sokatmondó, néma
csend volt a reakció.
Pár évvel később
egy aláírást igénylő ügy elintézése miatt becsengettem a házfelügyelőhöz:
anyuka, fia és annak felesége voltak jelen. Kérésem visszautasításra került:
– Nem firkálok össze semmit sem – felelte
lekezelőn.
A beállt síri
csendet idővel megtörtem, és normál hangon
megköszöntem a semmit, de még mielőtt kiléphettem volna a folyosóra, egy
gunyoros „nagyon szívesen” volt az elbocsájtó szép üzenet.
Újabb évek
teltek el. A korossá vált házfelügyelő teljesen lebetegedett, a lakást már nem
hagyta el. Időközben fia több alkalommal zárt osztályra került.
Hazajövet
beléptem a lépcsőházba – ekkor már régóta nem láttam. A félemeleten lévő
házfelügyelői lakás ajtaja elé érkeztem, melyen egy keskeny, nyitható ablak
volt. Mögötte ott várakozott a beteg asszony. Udvariasan megkért, hogy nézzem
meg a szeméttároló ajtaját, nem felejtette-e benne a kulcsot a fia? Gondolkodás
nélkül visszafordultam, a zárban nem volt kulcs, amit közöltem vele. Illő
tisztességgel megköszönte a segítséget – én pedig szótlanul továbbmentem.
3. Az álom pszichéje:
Akaratomtól és
szándékomtól függetlenül egyszer nagyon megbántottam a házfelügyelőt a
szeretett és dédelgetett fia okán. A szívét erősen megsebző esetet mélyen
eltemette magába. Az első adandó alkalommal elégtételt vett érte, de amikor úgy
hozta a sors, hogy segítségért csak hozzám fordulhatott, gondolkodás nélkül
megtette és megköszönte.
4. Az álom értelmezése:
Egy réges-régen
általam megbántódott anya lelki terhe elraktározódott a tudattalanomban, mely
idővel egy konfliktusfeloldó álom formájában alkalmasnak tartotta az időt, hogy
a bennem meglévő „zárványt”, véglegesen megszüntesse. A tudattalan az ember
tudatos énjét szolgálja. A konfliktus megoldásának alapképletét – hanggal
kombinált vizuális és nem vizuális – kevert álom formájában tárta elém:
3. Sarkamba
lépkedve felkísért az emeletre – a házfelügyelő élete második felében magába
fojtva hordozta fia megromlott szellemi képességének szívszomorító terhét. Az
én látásbeli problémámat pedig ötvenöt éven keresztül az édesanyám. A két anya
egymástól függetlenül hasonlatos szülői pályát élhetett át, ezért ilyen szempontból
rokonlelkek voltak: osztozva családunk gyászában, lélekből indíttatva,
felkísért az első emeletre.
8. Arra
törekedtem, hogy egyszerű kérdésekkel megpróbálok az ellentmondás végére járni
(álmomban tisztában voltam édesanyám közelmúltban
bekövetkezett halálával, de túl életszerűnek hatott az álom. Ezt a tervet a
valóságnak megfelelő élethű álombeli ajtócsengő-hang végérvényesen
meghiúsította – más álmomban többször is előfordult a lakáscsengő hangjának megálmodása: ezt onnan tudom, hogy felébredve
megkérdeztem a szobában tartózkodó feleségemtől, miért nem nyitja ki az ajtót.
Mindezek
fényében: a konfliktusfeloldó álom nem akarta, hogy álmomban bizonyosságot
nyerhessek édesanyám halála felől, úgy akarta, hogy ő továbbra is bennem éljen
tovább, ezért a lakáscsengő hangját megálmodtatta velem – ezzel elérte a
célját. Vajon miért kellett ennek így lennie?
Amennyiben
ennek az álomnak a keretében rögzült volna édesanyám halálának ténye, úgy őt
más konfliktusfeloldó álomba nem tudta volna bevonni.
5. Konklúzió:
A tudattalanunk
talán az eredendő élet csírája óta magában elraktározza és mintaként hordozza
az azóta megszerzett élettapasztalatot,
melyhez sok mindenen túl hozzáadódik a jelen hozadéka is. A belső énünk
belátása szerint gazdálkodhat ezzel a mérhetetlen kinccsel a lélek
javára. Amennyiben fontossá válik számára egy értelmezhető, álom képében
történő üzenet tudomásunkra hozatala, és ezt sikerül tökéletesen kiviteleznie,
úgy részben feloldja a magunkban hordozott
defekteket, másrészt, életirány utat mutat.
191.
HOGY A KAKAS CSÍPJE MEG – öregbot (1967)
Szobakonyhás vályogházak hevesi világa.
Anyai nagyapám falusi környezetben olvasottnak számított. Negyven darabra rúgó
válogatott bibliotékája szokatlan méretű. Egyik lábát erősen húzta, de suszter
lévén, legalább volt, aki megerősítse a gyorsan kopó cipőtalpat. Sokáig a helyi
KTSZ-ben renoválta az elnyűtt falusi lábbeliket, de hamarosan a lakhelyéül is
szolgáló nyári konyhába helyezte át a székhelyét. Nyugdíjas lett.
Alsóba jártam.
Testmagasságom alapján némileg kilógtam a baromfiudvar népes számú
lábasjószágai közül. Okát nem tudom, de valamiért nem kedvelt a kakas.
Folyamatosan a nyomomban járt, hogy belém marhasson. Ezt viszont rossz néven
vettem, és bepanaszoltam a bajuszos nagypapámnak. Háromlábú suszterszékén ülve
figyelmesen, szó nélkül végighallgatott. Kisvártatva az öregbotja után nyúlt.
Rátámaszkodva nehézkesen feltápászkodott, néhányat krákogott, és kibicegett az
udvarba. Addig elképzelhetetlen fürgeséggel vetette magát a kakas után, aki
felismerve a rá leselkedő félhalálos veszélyt, csak úgy iramlott előle. A
tarajos úrfit pár perc kergetőzés után csellel elkapta. Két szárnya végét az
egyik kezével összefogta, a másik kezében lévő öregbottal pedig úgy elagyabugyálta
a folyamatosan rikoltozó tollast, hogy utána már azt sem tudta, kakas-e vagy
tyúk.
Jól észlelhető
fáradtsággal visszaballagott a nyári konyhába. Botjával maga alá kanyarította a
suszterszéket és jólesően leült. Nem szólt egy szót sem – meleg szemével rám
nézett.
Pár hónap múlva
táviratot hozott a postás, indulhattunk nagypapa temetésére. Október ellenére
közel harmincfokos melegben került sor a végső búcsúra. A halottasházba nem
engedett be anyukám, mondván, erős szag terjeng odabent. Egyre csak gyűlt a
falusi nép. Elindult a gyászmenet, melynek elején haladhattam. Sokan álltuk
körbe a sírgödröt. Első ízben lehettem ilyen környezetben. Kilencévesen már
felfogtam az itt zajló esemény jelentőségét. A koporsót köteleken eresztették a
mélybe. Elkezdődött az elhantolás. Ekkor könny szökött a szemembe. Tekintetemet
elkaptam, mire elapadtak a könnyeim. Idővel újra odanéztem, de miután ismét
könnycseppek gördültek végig az arcomon, végleg elfordítottam a tekintetemet.
Szégyelltem magam, hogy fiú létemre sírok, és nem akartam, hogy ezt mások
meglássák: hogy a kakas csípje meg!
192.
SZENT EMBER ÉS A TAIGETOSZ – bicskanyitogató (1987)
A körfolyosón lévő
szobakonyhás lakás nyitott ajtaján bekopogtattam, és miután odabentről meghallottam
a házi gazda belépésre feljogosító invitálását, csatlakoztam a házaspárhoz,
akik a Pethő Intézetről szóló dokumentumfilmet nézték a televízióban. Eközben a
négy év körüli fiuk a galérián játszott. A televízióban látottak senkit nem
dobtak fel, viszont volt magunkat mibe belegondolni. Egy újabb emeleti lakótárs
érkezett, kopogtatás nélkül belépett a szobába, szó nélkül leült a mellettem
lévő üres székre, és már eggyel többen
ismerkedhettünk a nehéz sorsú gyerekek terápiás rehabilitációjával. Csendben
figyeltünk. Egyszer csak megszólalt a mellettem ülő teológiát végzett férfi,
akinek a felesége a negyedik magzatot hordta a szíve alatt.
– A régi
görögök tették helyesen, amikor az ilyen gyerekeket ledobták a Taigetoszról!
Egy másodperc
alatt elborult az agyam.
– Ide figyelj,
te szent ember! Ezek szerint engem is le kellett volna dobni onnan? – ezzel a
vastag lencsét igénylő látásomra céloztam.
Vasárnap
délelőttönként a feleségének beadott „templomba megyek” duma helyet egy
nővérhez járt kefélni. A három és fél gyermekes édesapa a továbbiakban
rezzenéstelen arccal, és szó nélkül meredt a képernyőre.
– Ide figyelj,
te szent ember! – tört elő belőlem, bősz indulattal. – A feleséged terhes.
Amennyiben nektek a Pethő Intézetben gondozott gyerekekhez hasonló állapotú
csecsemőtök születne, te ledobnád őt a Taigetoszról? Vagy mivel te soha nem
veszed ki a részedet a családi munkamegosztásból, ezért inkább megkérnéd a
feleségedet, hogy helyetted dobja le ő a kölyködet?
Felháborodva felálltam a helyemről, a háziaktól elköszöntem, és
távoztam.
Másnap
összefutottunk a tévéztető szomszéddal. Tőle tudtam meg, hogy miután előző nap
kiviharzottam tőlük, a szent ember még öt percig bámulta a tévét, majd szó
nélkül lelépett.
193.
KICSI A RAKÁS – könyv ír (2003)
Ez a történet a hiteles tanúm rá, hogy
idővel alapélmények is kieshetnek az ember fejéből. A hangalapú kulturális
honlap Könyv tartalmát átalakítva, végighallgattam az Életbajnokok című kötet saját hangoskönyv változatának általam
felmondott előszavát. Eleinte nem tudtam hova tenni a hallottakat, aztán csak
megerőltette magát az emlékezetem.
Az Életbajnokok olyan nem látó,
mozgáskorlátozott, siket, transzplantált és mentálisan enyhén sérült emberekről
szól – meg két légzésbénultról –, akik helyzetükön sportolással emelkedtek
felül. Mindegyik kötetemmel úgy vagyok, ha legalább egy olvasónak elnyerte a
tetszését, megérte.
Úgy rémlik,
hogy elektronikus levéllel lépett kapcsolatba velem a fiatalember. A suliban
pajtásaival kicsi a rakást játszottak. A bikáskodás úgy alakult számára, hogy
ráhengeredve a többiek, enyhén, de maradandóan megsérült a gerince. Teljesen
padlóra került – régi önmaga árnyékává vált. Felnőtt lett, ami talán még inkább
elkeseríthette testi korlátozottsága miatt. Valaki figyelmébe ajánlotta az Életbajnokok című olvasmányt. Hallgatott
a jó tanácsra, kezébe vette a riportkötetet, és magába szívta a történeteket.
Az utolsó epizód után hátradőlt a székben, magába szállt, és erőt merítve a
sorokból, nem kis munkával lelkileg talpra állt. Magát és a világot is egy
másik szemüvegen át látta már, végleg megszabadult a múlt nyomasztó terhétől. A
levél végén megköszönte a számára létfontosságú könyvet, és elbúcsúzott.
194.
MARION – elvesztés és megnyerés (1979)
Az ifjúsági szálláson roppant kellemes
látvány fogadott: a házat fiatal német lányok népesítették be. Mi őket néztük,
ők meg minket – így van ez rendjén. Rákészültem az esti bulira: némi pancsolás
a tus alatt, egy kis arcszesz a simára húzott ábrázatra, majd beleugrottam a
farosba. Kellő hőfokon égve indultam a táncterembe. Azt a néhány, az
ismerkedéshez nélkülözhetetlen német mondatot, amit a nem éppen lexikonnyi
szókincsemből össze tudtam rakni, jó előre megfogalmaztam magamban.
Még csak
néhányan lézengtek a tágas teremben. Nem véletlenül érkeztem ilyen korán: bal
szemem éleslátása a hangulatfényben már nem tette volna lehetővé a kellően
figyelmes fellépést: a terembe érkező lányokat meleg tekintettel kell fogadni,
és a jobban tetszőket a továbbiakban is szemmel kell tartani. A terv roppant
ésszerű volt, ám a kivitelezés egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, mert
bizonyos távolságon túl még jó megvilágításban sem láttam elég élesen az
arcokat. Az égők fénye túlságosan haloványnak bizonyult: több fontosnak számító
momentum a homályban maradt. Nem feltűnően, de igyekeztem alaposan megnézni az
érkező csajokat.
Lassanként
megtelt a terem. Egyik lány sem keltette fel az érdeklődésemet, ezért a
közelebb ülőket kezdtem stírölni. Annyira elmerültem a
választék elemzésében, hogy mire felocsúdtam a bambulásból, a társaság túlnyomó
része már vígan ropta a táncot. Fő bánatomra a helyükön ülő lányok egyáltalán
nem voltak kedvemre valók. Legyintettem egyet, feltápászkodtam, és felkértem a
legközelebb ülő, magányosan árválkodó leányzót. Örömmel jött: kinek van kedve a
vigasságban ibolyát árulni! Lötyögés közben próbáltam vele szóba elegyedni, nem
sok sikerrel. A sűrű tömegben jobbra-balra tekingettem, és nagy meglepetésemre
azt láttam, hogy több lány is egymással táncolt. Távolba bámészkodtam,
tekintetemmel csak lassan közelítettem magunkhoz. Közvetlen közelünkben két
német lány táncolt: mindkettőt alaposan végigmustráltam. Olyan keserű fájdalom
hasított a szívembe, hogy majdnem belepusztultam.
Kiguvadt
szemmel lestem a terembe lépő nőket: miért nem vettem észre akkor ezt a
tüneményt? Gyönyörű volt az arca, vonzó a teste. Nem túl hosszan, de mélyen az
álom szemébe néztem, aki szívhez szólóan rám mosolygott. Lehangoltan fordultam
vissza táncpartneremhez – nem akartam vele illetlenül viselkedni. Nem tehettem
róla, de a másik lány továbbra is mágnesként vonzotta a tekintetemet. Már én is
rámosolyogtam, ő meg vissza. Elcsendesedett a zene. Újra megpróbáltam
beszélgetésbe bonyolódni a partneremmel, de ő – legnagyobb megdöbbenésemre – a
nekem oly gyönyörűnek tetsző lánnyal kezdett hosszas, baráti csevejbe.
Felháborított a mellőzés: ilyen modortalanságra végképp nem számítottam. Egyre
haragosabban néztem a két szószátyárt – ők meg továbbra is elmélyülten
társalogtak, tudomást sem véve rólam. Még lötyögök egyet az ibolyaárussal,
aztán faképnél hagyom – háborogtam bosszús magányomban, amikor meghallottam,
hogy engem szólítanak.
Meghökkenve
láttam, hogy mindkét lány mosolyogva néz rám, és heves kézmozdulatokkal akarnak
valamit a tudomásomra hozni. Hirtelen megértettem: a csinos lány azt kérte
barátnőjétől, hogy engedjen át neki, mert úgy érzi, hogy nekem ő tetszik. Igaz,
hosszantartó alku eredményeként, de szívem választottja nagy szerencsémre
megkaparintott magának. Örömmel egyeztem bele. Ismét feldübörgött a ritmus, és
én továbbra sem bírtam betelni a velem táncoló csodával. Legmerészebb
vágyálmomban sem mertem volna ilyen gyönyörű lányról fantáziálni! Arca mint egy tündéré: egyfolytában mosolygott, ámulatba
ejtően szép volt. Ha tekintetem valahogy el tudott szabadulni bájos pofijától,
akkor bombázó alakja fűzte azt újra rabláncra. Rajta kívül mindenki és minden
megszűnt létezni számomra. Egyik ámulatból a másikba estem: én voltam a világ
legboldogabb férfija. Milyen remek ötlet volt tőle, hogy egyszerűen elhappolt
magának. Néztünk egymás szemébe, mosolyogtunk, nevettünk, mint ahogy a
szerelmesek szokták. Egy szempillantás alatt belezúgtam, és az ő érzelmei felől
sem volt sok kételyem. Elhalkult a zene, elcsitult a lábak dobogása,
bemutatkoztam.
A válaszhoz
kapott forró puszi minden szónál többet mondott. Mire letelepedtünk egy
félreeső asztalhoz, már sok mindent tudtunk egymásról. Továbbra is mosolygott,
nevetett, és úgy tűnt, a nem remélt idill a világ legtermészetesebb állapota.
Így valóban öröm élni, ha van kit szeretni, és van, aki viszontszeret. Arcunk
kipirult az érzelemtől. Bódultan hajoltam hozzá: te nagyon szép
lány vagy! – mondtam németül. Szájon csókolt, és doromboló macskaként
bújt hozzám Marion.
195.
ÚJ SZAKMA – gyermekszáj (1997)
Miután mellém került a vakvezető – és tagja
lettem a Vakvezető Kutyával Közlekedők
Szakosztályának –, egész nyáron át tartó kirándulások szervezésére adtam a
fejem. Gyakran felkerestük a Szentendrei-sziget északi csúcsát a
kutyásokkal: kiváló hely a fürdőzésre, a velünk tartó látók szeme elé meseszép
panoráma tárul. Remek érzés volt a nyarat vízparton eltölteni. Volt ennek
valamilyen lélekfelszabadító ereje is. Itt tapasztalhattuk meg, hogy az egyik
fekete labradort nem lehetett a vízbe kergetni. Az árnyékba sem volt hajlandó
húzódni. Egész idő alatt süttette magát a napon. Egyik-másik kutya
labdairigységére is fény derült. Kiszórakoztuk magunkat az napra. A kilométerre
lévő rév felé tartottunk fél lábszárig a vízben gázolva. Kisebb ügyességi
feladat volt a csotrogány jelzővel illethető jármű belsejébe lejutni. Elsőnek
Kicsi és én érkeztünk meg.
Egy öt év
körüli kisfiú és édesanyja már az utastérben ücsörögtek. Ahogy meglátott minket
a kisfiú, anyukájához fordult: – Ott van egy halottszállító kutya!
Addigi jókedvem
gyász feketébe fordult, és síri hangon megszólaltam: – Nem sürgős annyira, kis
öcsi!
196.
ERŐPRÓBA – utóhatás (1996)
Kimegyek az erkélyre, guggolok néhányat
– határoztam el. A korlátban jelképesen megfogódzkodva tízet csinálhattam. Éreztem,
erősen feszül a combom, abbahagytam. A kellemetlen érzés továbbra is megmaradt,
sőt, a lépcsőn lefelé tartva csak fokozódott: úgy mentem lefelé, mint akinek
tele van a gatyája. Szembesültem fizikai állóképességemmel, pontosabban,
állóképtelenségemmel.
Elhatároztam,
naponta háromszor guggolok. Az elgondolást tett követte, mégpedig kitartóan.
Eleinte
alkalmanként tíz guggolás volt a penzum, huszonöt lett a következő cél, melyet
idővel megdupláztam. Ekkor már nem feszült az izomzatom, és nem fogott ki
rajtam a lépcsőzés sem. Hasznára lett a tudatomnak – valamit elterveztem és
megvalósítottam –, a fizikai állóképességemnek – erősödött a lábam és a
tüdőkapacitásom –, és ezek összhatásaként magabiztosabbá váltam. Kedvemre lett
az erőpróba sorozat. Fokozatosan emeltem a tétet: hetvenöt után következett a
napi háromszori száz guggolás. Életritmusom részévé vált a testgyakorlás. A
fizikai terhelés összeszedettebbé tett. Ilyen
előzmények után álltam oda a következő reggeli penzumnak. Gondoltam
egyet, addig fogom csinálni, míg fizikai erővel bírom.
A megszokott
száznál, de még százötvennél sem akadt különösebb gondom: ekkor már erősen
izzadtam, és a lélegzetvétel tempója is
jelentősen fokozódott. Százhetvenöt környékén érezhettem először
megerőltetőnek a kísérletet: talán ekkor egy ritmust kihagyva, kezemmel
arcomról letöröltem a szemembe csurgó izzadtságcseppeket. Kétszáznál
alábbhagyott a ritmus. Éreztem, van még bennem némi erő és szufla, de azt is,
biztosan nem fogok estig kitartani. Kettőszázhuszonötnél elhatároztam, nyomok
még huszonötöt, és befejezem. Minden újabb ereszkedés és emelkedés az utolsó
erőtartalékaimat emésztette. Ekkor már szenvedtem. A kétszázötvenedik
alkalomkor a kerek szám miatt úgy határoztam, nyomok még kettőt.
Kettőszázötvenkettő lett a vége.
Úgy szakadt
rólam a verejték, mintha meztelen felsőtestemet eső áztatná. Szívem olyan
ritmusban kalimpált, hogy majdnem kiugrott a helyéből. A hosszantartó mély és
heves zihálást kár említeni. Kivoltam, mint a liba. Félórába is beletelhetett,
mire szervezetem funkcióiban visszaállt a normál állapot.
Bőségesen pótoltam a szervezetemből hiányzó folyadékot, és hanyatt dobtam magam
az ágyon: maximálisan elégedett voltam a teljesítménnyel. Talán nem csoda,
aznap nem guggoltam többet. Ám másnap sem meg utána sem, egyetlen egyszer sem.
Nem elhatározás eredményeként alakult így. Tudati megelégedettség okozhatta:
megszűnt a motiváció.
197.
SZAKMAI ÚT – osztálykirándulás (2002)
Több mint kétszáz osztályban jártunk
öntevékenyen a vakvezetővel, hogy a tanuló ifjúság spontán feltett kérdéseire
adott válaszok által képbe kerülhessenek a nem látó élethelyzettel, és a
vakvezető tudásával. Úgy gondolom, a gyerekektől a pedagóguson és a vakvezetőn
át egészen magamig bezárólag, mindegyikőnknek hasznára váltak ezek a tanórányi
szellemi együttlétek.
Egy-egy napra
négy-öt tanórát vállaltam be – az ötödik óra
végére szellemileg elfáradtam. Akadt olyan osztály, ahol a matektanár
osztályfőnök elmondása szerint a gyerekek előzetesen megkérték őt, hogy a
kérdéseiket ő tegye fel. A katolikus iskolában az első padban felálló lány
tüntetőleg kijelentette, hogy ő nem vallásos, az első óra előtt nem szokott
imádkozni, és az istenhit felől kérdezett. Mivel engem az iskolába a hittantanár hívott meg – aki jelen volt a
teremben –, ezért kicentizett módon adtam tudtára a nem vallásosságomat.
Mivel az óra kezdetén bármilyen kérdés feltevésére feljogosítottam a
gyerekeket, ezért az egyik osztályban akadt két olyan túlkoros fiú, akik a
szexualitásra vonatkozó erőltetett kérdéseikkel bombáztak. Egy-két kérdésüket
türelmesen megválaszoltam, utána finoman a helyükre tettem őket. Az egyik
osztályban elmondtam, hogy a barátságomat úgy jelzem Kicsinek, hogy a
háztartási kekszet olykor kiveheti a számból. Erre aztán beindultak a gyerekek,
hogy mutassam meg. Megtörtént. Az egyik kisfiú megkérdezte tőlem, hogy
megpróbálhatná-e ő is? Kezébe nyomtam egy kekszet. Nagy izgatottan odaguggolt a
kutya elé, aki hopp, és már az ő szájában volt a falat: a kisfiú nagyon boldog
volt, osztálytársai ujjongva megtapsolták.
Emlékezetem
szerint egy vagy két alkalommal fordult elő, hogy a feltett kérdésre nem volt
meg a válasz:
– Kinek jobb,
aki nem látva született, vagy aki látva?
Leforrázva
álltam. Fejem kongott az ürességtől. Beletelt talán egy perc is, mikor éreztem,
valamit mondani kellene:
– A választ nem
tudom még, de hamarosan meg lesz!
Aki most úgy
gondolja, hogy eközben eszeveszetten gondolkodtam a kérdésre adandó válaszon,
azt ki kell ábrándítanom. A fejem továbbra is teljesen üres volt, de éreztem, valahol valami észrevétlenül munkálkodik bennem.
Továbbra is némán álltam a pisszenés nélkül várakozó gyereksereg előtt,
amikor magamat olyanképpen kezdtem érezni, mint-ha az üres üveg érezné azt,
ahogyan szép lassan feltöltődik vízzel. Ezzel az érzéssel lett tudtomra adva a
tudattalan által, hogy a feltett kérdésre adandó választ betöltötte a
szürkeállományba:
– A kérdés
rossz, mert annak alapján nem lehet megválaszolni. Annak jobb, aki a nem
látásból fakadó hátrányokat minél nagyobb mértékben képes kiküszöbölni – erre a
kérdésre addig nem fogalmaztam meg a saját válaszomat.
198.
VÁRATLAN ÖRÖM – élményekben osztozva (2017)
Miért érdemes koncertre járni? Sok oka
lehet, de amire most fogok hivatkozni, fehér hollónak számít. Kezdődik a végén,
de annak az elejével, hogy koncert után a metróba jó helyen kell felszállni.
Miért? Hogy amikor kiszállok – bal kezemben mikrofonállvány, jobban fehér bot –
legyen, aki felfigyel rám. Előny, ha az illetőnek kiváló a névmemóriája. Mi
történt valójában?
Még a peronon leszólított egy fiatal hölgy, hogy segíthet-e nekem. Napi
rutinnak számít errefelé közlekedni, de méltányolva a fiatalság varázsát,
dalolva belementem. Mire kikanyarodtunk az aluljáróba, kiderült, a hölgy nem
ismeri azt az utcát, amely felé tartok, de ez nem vette el a segítőkész kedvét.
Bár neki toronyiránt nem arrafelé lett volna hazafelé, átmentünk az aluljáró
túloldalára. A lépcsőn ráérősen felballagtunk az utcaszintre. Közben
beszélgettünk.
Ő éppen az
évfolyamtársaival való sörözésen volt túl. Én az esti Gólyabeli koncertről, és
a hangalapú kulturális honlapról meséltem. Rákérdezett az elérhetőségre.
Mondtam a mozaik szót, megerősítésül a nevemet is hozzáfűztem.
– Ismerős a
neve! – bökte ki, amivel alaposan meglepett. – Én a Hunyadiba jártam
általánosba, ahová a vakvezetővel tetszett jönni hozzánk.
A huszonhárom
éves kísérőm akkoriban alsós lehetett. Meglepett, hogy ennyi év elteltével egy
negyvenöt perces találkozás ilyen mély nyomott hagyott egy kisiskolásban. Igaz,
mint elmondta, inkább a német juhászra emlékezett, mintsem rám, de a nevemet
mégsem felejtette el: az iskolakönyvtárnak mindegyik kötetemből egy-két
példányt ajándékoztam. Innentől kezdve még kedélyesebben folyt a múltidézés.
Már tisztában volt a házszámmal, ahova tartottam. Lecövekelt, elbúcsúztunk egymástól
és indult hazafelé – lehet, hogy egy életre elváltunk egymástól.
A kapualj nem
volt ismerős, hamarosan a talpam is ráerősített a téves helyre. Pár pillanatig
elgondolkodtam a váratlan feladványon. Visszafordulva gyorsan hazataláltam –
ilyenkor az üröm is öröm.
199.
TENISZLABDA – labdazseni (2001)
A gömb feltalálójának neve örök rejtély
marad az emberiség előtt. Egy Nobel-csontot biztosan adott volna érte hálából a
vakvezető. Két tucatnál is több teniszlabdája volt. A lakás közelében lévő
teniszpálya célt tévesztett labdáiból állt össze a cipős dobozra való
kollekció.
Felötlött
bennem, megtanítom labdát passzolni. Hason feküdt a szőnyegen. A teniszlabdát
az egyik mellső mancsa elé letettem,
behajlítottam a lábfejét, és vele a játékszert magam felé löktem. Jól
érzékelhetően koncentrálva figyelte a továbbiakat. Jobb kezemmel
hasonlóképpen tettem, és a labda újból előtte várakozott. Megszaglászta.
Tucatszor gyakoroltuk ezt a sporttevékenységet, és részemről
elfelejtődött a dolog. Történt egyszer: szájába kapta a teniszlabdát, a
hosszúkás előszobába érve maga elé dobta, utánaszaladt, és mellső mancsával
belepasszolt, a labda begurult a nappaliba. Ez a technikás játék évekig nagy
kedvence lett. Ötletszerűen húzta elő a sportzsákjából. De ő is fejlesztett
játékot magának. A hálóhelyéül is szolgáló szobából a lekövezett előszobába
rontott, mellső mancsát megfeszítette és a sima kövön addig csúszott, amíg
tartott a lendület. Olcsó játék okos kutyának.
Megtréfálom a vakvezetőt,
határoztam el. Mindenből lehet okulni. Kezembe vettem egy teniszlabdát úgy,
hogy azt jól láthassa, utána kiejtettem a markomból. A játék remekül ment
mindaddig, amíg két játékszert vettem magamhoz csalafintán úgy, hogy abból csak
az egyiket láthatta. Egyszerre engedtem el a
labdákat, azok úgy estek le a szőnyeg-re, hogy ott egymásnak koccantak,
amitől az egyik jobbra, a másik meg balra gurult. Váratlanul megduplázódott a
labda. Megrökönyödve állt a vakvezető. Értetlenül nézett jobbra meg balra, a
végén rám meresztette kérdő tekintetét. A teljesen elbizonytalanodott német
juhász csak hosszú idő elteltével mozdult meg és tétován az egyik labda után
kullogott, aközben okos fejét volt min törnie.
200.
ETIKA – fütyült ránk (2000)
Vakok Általános Iskolája. A popélet
néhány közismert tagja magát nem látó gyerekek társaságában rögzíttette az
egyik tévécsatornával: kívánságműsor féle lehetett, zenei utóélettel. Eközben két nem látó lánnyal beszélgettem
hosszasabban. Minden jónak vége szakad egyszer, elbúcsúztunk egymástól. Felálltam, talpra pattant a közelemben fekvő
vakvezető is.
Az intézmény
tágas folyosóján haladtunk. Előttünk jobbra népesebb társaságra figyeltem fel.
– Figyeljetek
csak ide – szólt egy férfi. – A lóversenypályán is ezt szokták csinálni!
Ezalatt a
csoportosulás mellé értünk Kicsivel. Óhatatlanul is hallottam a továbbiakat.
– Ez egy
ultrahang síp, belefújok és nézzétek csak, mi történik?
Pár méterrel túl jártunk rajtuk, amikor a német juhász fejét hirtelen
jobbra kapta – eközben vakvezetői feladatát gördülékenyen teljesítette.
– Látjátok, már
enyém is a kutya! Így kell ezt csinálni! – mire elismerő zsivaj kerekedett
körülötte.
Ekkor kaptam
észbe, hogy mi egy alkalmi demonstráció kéretlen elszenvedői voltunk. Mi
történt?
Az ország
legnevesebb etológusa kisebb társaság központi figurájaként várakozott a
folyosón. Szakmájáról kérdezhették a
körülötte állók, ő meg szívesen beszélt róla. Kapóra jöhettünk neki a
vakvezetővel, mert így spontán is reprezentálhatta szakmai nívóját: a nála lévő
ultrahang sípba belefújt. Filléres dicsőség. Gondolkodás nélkül megtette,
biztosan megérte neki.
Ettől a
pillanattól kezdve ő az én szememben etikailag nulla lett: a feladatát végző
vakvezető figyelmét munkájától – az ultrahang síp megfújásával – szándékosan
elvonta. Ezt a morális bűnt semmilyen mértékben nem csökkentheti, hogy zárt
folyosó védelmében történt. Tettével minden etikai normát átlépett az
érvényesülés érdekében. Eljárhatott volna másként is.
Ehhez előzetesen
meg kellett volna szólítania engem, majd a felvázolt kísérlethez
beleegyezésemet kellett volna kérnie. Ez a sok macera viszont keresztbe tett
volna a spontán sikernek: fiatal nők gyűrűjében diadalmaskodhatott.
201.
MOHA – és a Mini (1973)
A középiskola első hónapjai. Az
osztályban mindössze egy vegyes pár ült közös padban: Moha és én. Szőke hajú,
kese lány volt, normál alakú. Nem neme miatt kedveltem meg, hanem nyitottsága
miatt. Kezdő barátokká váltunk. Mohának Csete lett a barátnője. Bár kinézetre jelentősen
különböztek egymástól, de szót értettek. Önként jelentkeztem az
osztálykirándulás szállásának lefoglalása ügyintézésre. A Pilis-hegységben a
Janda Vilmos kulcsosház vált a lerakatunkká. Minket, fiúkat a padlástérbe
irányított az osztályfőnök, a lányokra a földszinten kívánt felügyelni.
Szalonnasütés közben többen fellógtunk a tetőtérbe. A két barátnő is követett
minket, fiúkat. Rám találtak. Nemes egyszerűséggel nekem ugrottak, és maguk alá
akartak gyűrni: ez normális viselkedés ilyen korban. Folyt a hancúr, ahogy
ilyenkor elvárható az érdekelt felektől. Szóval, ilyenképpen voltunk egymással.
Tanóra közben
benyitott a minket is tanító igazgató-helyettes, és Mohát meg Csetét magához
hívta, majd mindhárman távoztak. Nagy csend lett, kissé meglepődtem. Hamarosan
újra mind a hárman megjelentek, a két lánynak úgy kellett minden holmiját
összepakolnia, hogy nem szólhattak senkihez sem. A fehérarcú lány arca
érzékelhetően sápadt volt. Próbáltam Mohánál az előállt helyzetről érdeklődni,
eredménytelenül. Öt perc múlva a két lány az összes holmijával együtt távozott
az osztályból. A szünetben láttuk, amint felöltözve cuccukkal együtt lefelé
indulnak a lépcsőn, az utcára. Hamarosan fény derült a rejtélyes háttérre.
Az előző napon az egyik órán a két lány együtt ült a hátsó padok
egyikében. A Hull a pelyhes fehér hó
című gyermekvers némileg átköltött változatát a padra tollal felírta Moha: ezt
a baromságot, a Mini együttes koncertjén hallhatta valakitől. A változatot a
Dolgozók Esti Iskolájának tanulói is olvashatták, melyről értesítették a
takarítónőt, aki ahelyett, hogy a firkát eltűntette volna a padról, önkéntes
rendőrként jelentette az igazgatónak. Ezért két és fél hónap után Mohát úgy
csapták ki a suliból, hogy egy évig nem mehetett másikba tanulni. A lényegében
ártatlan Csetét pedig száműzték egy másik kereskedelmi iskolába. Sem akkor, sem
érett fejjel nem tudok egyetérteni a rájuk kiszabott büntetés súlyával – ők,
mi, akkor még gyerekek voltunk, minden mélyebb ideológia nélkül. A két lány
hiánya – szerintem – alapvetően befolyásolta az osztály közösséggé
formálódásának esélyét.
Kíváncsi lettem
arra a helyre, ahol Moha felszedte azt a bizonyos verset, melyben három szó
lett kicserélve. Így kerültem a Bem-rakpartra, és váltam évekig a Mini
koncertek látogatójává: középiskolai fiú osztálytársaimat is elhívtam meg az
általánosból is egyet. Ekkor még rendőrségi sziréna is fűszerezte a fiúk egyedi
zenéjét. Hangosan követeltem a Gőzhajó számot.
202.
KÖRNYEZETVÁLTÁS – próbatételek (2009)
A Tisza-tavon kenuzási tudásunkat
többször is kipróbálhattuk a szemüveges barátommal. Ő rutinos volt, én meg az
amatőrök lelkesedésével húztam a lapátot. Azzal álltam elő, hogy menjünk
Bajára: ugyanis felkeltette érdeklődésemet a gemenci erdő nyújtotta környezet.
A programra bejelentkezett a kajakozásban járatos ismerősünk is. Az indulásra
kijelölt időpont előtt napokkal erős áradás indult el a Duna teljes szakaszán:
az addigi második legmagasabb vízállást prognosztizálták
a vízügyi szakemberek. Szemüveges barátom rákérdezett a tervre, mondván:
árvízben veszélyes vízre szállni. Következőt feleltem rá: nem mindegy,
hogy öt vagy tíz méter mély víz van alattunk?
Telibe kaptuk
az árvízi tetőfokot. A bajai hídtól délre szálltunk be a kenuba: gigászi
méreteket öltött a folyam. A csatornából kiértünk a Dunára. A szemből
folyó víz áramlása hat-hét kilométer
óránkénti sebességű lehetett: amennyivel
felülmúltuk ezt az értéket, annyival haladtunk. A bajai hídtól két kilométerre
voltunk. Teljes erőbedobással gályáztunk, de még így is alig haladtunk.
Veszélyes
sarkantyúk mellett is ellapátoltunk: ezeket jó minél messzebbre elkerülni.
Erőteljesebb húzásokra inspirált minket a barátom: én száz százalékon vagyok,
feleltem. Az indulástól beletelhetett egy órába is, mire erőnkkel alaposan
elkészülve, megérkeztünk a híd melletti Duna-ágba, ahol már csak kilométeres
sebességgel áramlott a szembe víz. Turisták számára készült asztal padokkal
konstrukciónál kötöttünk ki: a kenuból egyből a padra kellett fellépni: ez sem
semmi. Valamit haraptunk, ezalatt kipihentük magunkat
és indultunk.
De ez még csak
a kezdet volt. A gemenci kisvasút végállomására be kellett evezni. A sínszálak
közé egy összehangolt fenékmozdulattal belöktük a kenut: ott előadtam a MÁV
ismert szignálját, bemondtam az induló kenu vágányszámát, és vízbe merültek a
lapátok – nagyot nevettünk. Amit ott és akkor látott a szem, ember nem feledi
sosem. A beltengerből buja erdő nőtt ki. Egyik-másik fából a víz szintje fölé
csak a lombozat emelkedett ki. Az ártérben épített víkendházakat viszont nem
érte el az ár: magas cölöplábakon álltak. A házakig felvezető létrából egy-két
lépcsőfok szárazon volt még. Az előttem és mögöttem ülő két kolléga tapasztalt
vízi embereknek számított, de még az ő szájuk is tátva maradt a környezetre
való rácsodálkozástól. Kisebb domb emelkedett ki szerényen az árból,
kikötöttünk. A kézilabdapálya nagyságú területen hajótöröttként érezhettük
volna magunkat, ellene ebédeléssel tettünk a javunkra. Eközben egyik társam
szarvas nyomokat fedezett fel körülöttünk: vízben úszó vagy abba belefulladt
állattal emlékezetem szerint nem találkoztunk. Két kenuval és rendőrségi motorossal viszont igen. A csekély sebességű szembe
ár miatt nem feszültek meg izmaink: bőven maradt idő az újabb látványra
való figyelemfelhívásra. Gyönyörű napsütéses időt fogtunk ki az álomutazásra. Öt órányi idill után véget ért a varázslatos gemenci
szakasz. Ráfordultunk a Dunára, beálltunk a fősodorba. A lapátokat félretettük,
hosszasan csurogtunk alá: harminckilenc kilométer után vetődtünk partra.
Több napot töltöttünk a Magas-Tátrában,
a számomra legnagyobb kihívást jelentő túráról fogok mesélni. A régóta ismert
hölgy túratárs mellett egy fiatalember volt a harmadik: a vakvezető kutyák
kiképzéséről érdeklődő e-mail volt a kapcsolatfelvétel kezdete. Sportos fickóról
van szó. A Tar-pataki vízeséstől a Théry Ödön-menedékházig, majd onnan vissza
volt az igazi próbatétel: ez a Vöröstorony túra felvezető szakasza. Az út
hossza oda és vissza nem lehetett több mint húsz kilométer. A szintkülönbség
nem jelentett gondot. A problémát más okozta, mégpedig az útvonal teljes
hosszában a különböző nagyságú kövek összevissza rendszertelenséggel követő
sora.
A hölgy
túratárssal mutatóujjunkat egymáséba kulcsolva haladtunk: ilyenképpen finom
kézmozdulatokkal meglepően pontosan lehet
irányítani. Itt azonban ez kevésnek bizonyult, nagyon is elkélt a
párbeszéden alapuló kommunikáció. A jobb kezemben lévő túrabot végével előbb a
kötelezően ajánlott kőre rá kellett találni,
és csak utána léphettem, hajszálpontosan. Ez volt a biztonságos
közlekedés alapja. A Théry Ödön-menedékházig útba esett egy köztes menedékház,
ahol megpihentünk. Innentől a velünk tartó fiatalember egymagában indult
tovább. Mi pedig kettesben folytattuk a vándorlást. Bár az út látássérült
részére továbbra is lényegében járhatatlannak bizonyult, a környezet derekasan
kitett magáért: mély szakadékok, magasba törő ormok, kövek között átfolyó
patak, lépcsőzetes meredély. Az időjárás is a kegyeibe fogadott minket: sütött
a nap, nem fújt a szél, se meleg se hideg. Időnként megállást javasoltam, mert
éreztem, fejben fáradok. Erősebben emelkedett a terep. Szuszogva kaptattunk
tovább. Elcsigázva léptünk be a tengerszint felett közel kétezer méter magasan
fekvő menedékházba. Forró hagymalevest szürcsöltünk. Odabent felfigyeltünk egy
házaspárra, egyéves gyerekkel voltak. Téma lett a hófúvások és más szélsőséges
időjárások alkalmával lezárt út, és a mindezekkel nem törődő felelőtlen emberek
sorsa. Visszafelé tartottunk: az út ismerős volt vagy
mégsem? Fordított irányból semmi sem ugyanaz. Ha nem sikerült hajszálpontosan a kijelölt helyre lépnem, a lábam a
kőről háromszázhatvan fokban bármerre lecsúszhatott: számos esetben
előfordult. Kínomban egyszer elnevettem magam: a bakancs orra két kő közé
majdnem függőlegesen beékelődött, a lábszáram a térdem és a combom olyan
kitekeredett pozitúrát mutatott ekkor, melyet addig elképzelhetetlennek
tartottam volna. Szerencsére kiválóak a bokaszalagjaim, rugalmasak az inak és
nem sérülékeny az izomzatom. Ahogy egyre jobban fáradtam agyilag, úgy váltam
egyre ingerlékenyebbé: megpróbáltam
visszafogni magam. Megálltunk pihenni: ekkor ért mellénk az a házaspár,
akiket kisbabájuk társaságában láttunk a menedékházban. Lengyelek voltak.
Amikor mellénk értek, egyikük kimeresztett szemmel rám nézett, később a társa
is hátratekintett: észrevették, hogy nem
látok. Szinte forrt, füstölgött az agyam. Lépésről lépésre megfontoltan
haladtunk. Lassacskán kezdett sötétedni. Százméterenként megálljt
parancsoltam. A továbbinduláshoz már nagyon össze kellett szednem magam. A
távolban autó zaját hallottam, ez valamicskével megdobta a nem létező kedvemet.
Hullafáradtan léptem rá a műútra. Azt hittem, jártányi erőm sincs. Ekkor jött
az igazi meglepetés: pár méter után fejemből elillant az agyi fáradtság, és
mivel fizikailag nem fáradtam el – ez ekkor derült ki –, legnagyobb
meglepetésemre, frissen szedtem a lábamat.
203.
EMBERTORZÓK – elgondolkodva rajtuk (1987)
A nemzetközi gyors csikorogva fékezett a
főváros központi pályaudvarán. Mivel a menetrend szerint fél órát kellett
várakoznia, leszálltam. A kijárat felé vettem az irányt. Kíváncsian néztem
körbe. Pár lépéssel arrébb valósággal az aszfaltba gyökerezett a lábam. Vajon
egy igazi szellem jön velem szembe? Kimeresztett szemmel megbámultam. Egy
málháját cipelő fiatal katonával találkoztam. Állítom, a rajta lévő bakaruha és
a kezét húzó bőrönd összsúlya több volt, mint az övé. Én ennyire sovány embert
addig nem láttam még. Ijesztő, sőt egyenesen rémisztő volt csontkollekció
kinézete. De rögvest eszembe jutott, hogy ő egy hús-vér ember, és ekkor
döbbentem meg igazán: hogyan fordulhat elő ilyesmi!
A másik
történet is egy vasútállomáson esett meg velem. Az apró épület körül sehol egy
ház sem. Egyedül ácsorogtam odabent. Nyikorogva feltárult az éltes ajtó. Egy
kortalan férfi lépett be rajta, és vele együtt a száz évvel azelőtti múlt. Velük együtt hárman lettünk a falu kopottas
várójában. Az ember fejére, féloldalasan, kucsma volt húzva. A kezében
lévő időtlen, szitává nyűtt bőrtáska éppen hogy elbírta a benne lévő szusznyi
levegőt: talán csak megszokásból hordhatta magával? Színtelen és alaktalan
ruhájára, valamint a víztől iszonyodható szellős csukájára konkrétan nem
emlékszem vissza. A férfi viaszarcáról az égegyadta világon nem lehetett
leolvasni semmit. Ábrázata és szeme fakép. Arra jöttem rá, hogy ez az ember
maga a tökély lehetne egy néprajzi múzeum kiállítótermében, mint megépített
korhű tárgyi figura.
204.
ELLENTÉTELEZÉS – természetgyógyászat (2001)
Nem vitás, sok baromságra képes a
gyerek. Ha többen vannak együtt, talán még többre. Az elkövetett csínyért nem
szívesen vállalják a felelősséget, de ha erre rákényszerülnek, egy egész életre
tanulhatnak belőle.
A vakáció
idejére szervezett barlangász-túratáborban közel húsz gyerek feledte a város
zaját, bűzét. Egyszerű falusi környezet. Kiváló lehetőség a lazulásra. Nagyfokú
szabadság szolgálta a gyerekek javát. A legtávolabbról érkező táborlakó az
Atlanti-óceán túlsó partjáról származó, magyar szülők lánya volt. Hamarosan kiderült, sportos múltja és jelene miatt ő a
legedzettebb. Az örömben azért üröm is szokott vegyülni, allergiás volt
a rovarcsípésre. Az életveszéllyel is járható vészhelyzet kivédésére
gyógyszeralapú spray-t hozott magával.
A táborban egy
felsős fiú is jelen volt. A közeli patakban békák után koslatott. Amennyiben
talált egyet, megfogta és bicskájával – nem étkezési célból – miszlikre
aprította. Egy-két gyermek érdeklődve nézte az alkalmi boncmester igyekezetét,
a többiek megvetették érte. Kedvelt időtöltése lehetett a tűzre rossz fát
tenni. Jópofaságból vagy nem, de a rovarcsípésre allergiás lány flakonjából az
összes ellenanyagot kifújta. Híre ment a
vérlázító galádságnak. Mivel a természet lágy ölén töltöttük a napokat,
ezért a probléma természetalapú lerendezése látszott a leginkább tájba illő
megoldásnak. A táborlakók között volt egy a nagykorúságot betöltött fiatalember
is. Életkora miatt inkább a gyerekek közé osztotta be magát. A rosszalkodásból
való kigyógyításra vonatkozó terv megszületett a fejében.
Mi, felnőttek,
a szállásnak szolgáló egykori iskola udvarán
álló asztalt ültünk körbe. Megjelent a tervével előállt fiatalember,
mire a táborvezető ülőhelyet változtatott. A többi jólelkű gyerek kíséretében
odament a rosszcsont kölyökhöz, és nyakon ragadta. A megszeppent fiút
odakísérte az udvar szélében burjánzó csalánbokorhoz. Az időközben rémültté
váló fiú felsőtestéről lekapta a pólót, és tíz percig tartó csalánfürdőt
alkalmazott gyógyírnak. A magasságos égig is elhangzott a gyógykezelésben
részesülő, rövidnadrágos fiú óbégatása. Hiába rimánkodott mielőbbi
szabadulásért, az előzetesen meghatározott penzum nem szenvedhetett csorbát.
Eközben a többi gyerek – közöttük a sérelmet szenvedett lány is – körbeállta a
magas szintű természetgyógyászat helyét: egyikük sem érzett sajnálatot a
gyógyulófélben lévő társuk iránt, inkább drukkoltak a sikeres rehabilitációért.
Tíz perc elteltével véget ért a test és lélektisztító kúra. A bömbölő kölyök
egy lépcsőfokon ülve jajgatta bele fájdalmát a nagyvilágba, orrán-száján folyt
a takony és a nyál. Néha-néha odamordult a
gyógyfürdőt alkalmazó szakembernek, aki erre kilátásba helyezte a
tisztítókúra folytatását. Ez hatott. Egy órába is beletelt, mire elmúlt a fiú
szipogása. Csendesen elvonult az ágyára, már nem kellett a békáknak az
életükért aggódniuk.
Az egyik túrán
történt. Én a három részre szakadt csapat végével együtt haladtam. Arra lettünk
figyelmesek a dimbes-dombos tájon, hogy a legelöl tartók egyszer csak futásnak
erednek. Gondolhattuk volna, szórakozásból egy kis versenyt rendeznek maguk
között. Ám amikor a sprint helyére érkezett a második osztag, ők is
hasonlóképpen tettek. Mi is odaérkeztünk, és láss csodát, mi is eszeveszett
száguldásba fogtunk. Miért?
Az elöl haladók
közül valaki véletlenül belerúghatott egy a földön lévő darázsfészekbe, mire a
rovarok mindenre elszánt támadásba lendültek. Mérges fullánkosok lévén a többi
arra járó emberen is megtorolták az őket ért sérelmet. Visszatérve a szállásra,
mindegyikőnk megszámlálta a testén fellelhető
csípésnyomokat. Én a kedvezményezettek közé tartoztam a tucatnyi piros
folttal, de akadt közöttünk olyan szerencsés is, akinek húsznál több jutott: az
erre érzékeny lánynak szerencsére nem lett semmilyen baja.
205.
HATÁS – piszkosul jól esett (2004)
Kinek ne lennének életre szóló
könyvélményei? Nekem is vannak, és bizony az írójukat kissé irigyeltem. A
hetediknek megjelent Felvert por című
kötet írása közben kétszer is előfordult velem, hogy könny szökött a szemembe:
még a sokadik újraolvasáskor is. Ennek nem tulajdonítottam különösebb
jelentőséget, mert a főszereplő kislányt életútra segítő Kóbor nevű kutya az én alteregóm volt. Másként
voltam ezzel a harmadiknak megjelent Kicsivel
könnyebb… című kötet esetében. Ebben a vakvezető a történeteit egyes szám
első személyben meséli el.
Az első hét
kötetemből néhány példányt mindig ajándékoztam a betűvetésre engem megtanító
iskola könyvtárának: az iskola összes osztályát felkerestük a vakvezetővel.
Ekkoriban jelent meg a Kicsivel könnyebb…
című irodalom, melyet a tanuló ifjúság figyelmébe ajánlottam – bíztam az
eredményességben.
Délutáni séta a
lakótelepen. Bekanyarodtunk az egyik játszótér felé. Már távolról üdvözölt
minket a kisfiú:
– Szia, Kicsi!
Szia, Laci!
Bár a kutya egy
kukkot sem válaszolt a kedves üdvözlésre, de én helyt álltam érte. Pár mondat
után meglepő kérdéssel állt elő a gyerek:
– Mikor fog
újra könyvet írni Kicsi? És mi lesz a címe?
206.
FUTURISZTIKUS, BÚCSÚZTATÓ ÁLOM – naprakész (2018)
A vonat fölülről második lépcsőjén állt
anyukám, menetiránnyal szembe fordulva. Arcán és haján a vonat sebessége által
keltett légáramlás hatása nem volt észlelhető. Arca nyugodt és békés volt,
előre figyelt.
– Gyere fel
onnan! – mondtam nagy sietséggel. – Miért állsz ott?!
– kissé mérgesen.
Nem válaszolt,
és mintha a feléje nyújtott kezemben megkapaszkodva, elindult volna a vagon
belsejébe. A következő képben egy ismeretlen
nő a vagonból a lépcsőre lelépett, majd onnan a mozgó vonat alá
bekúszott. A vészfék meghúzására gondoltam, de nem tettem.
Délelőtt közjegyzőhöz mentem, anyukám hagyatéki ügye miatt.
207.
ÖRDÖGFIÓKA – minden kezdet nehéz (2010)
Középiskola. Reggelenként jellemzően az
elsők között érkeztem meg az osztályba. Szép lassan szállingóztak a többiek is.
Két fiú, akik a Moszkva tér felől érkeztek, arról számoltak be ájuldozva, hogy
a mellettünk lévő közgazdasági szakközépiskolába egy hosszú szőke hajú, fekete
kordnadrágot és dzsekit viselő, vékony testalkatú bombázó tartott. Szívtak is
neki, de ő rájuk sem hederített.
Középiskola
után úgy négy-öt évvel. Egyik volt osztálytársammal, aki talán egyik szereplője
volt az előző történetnek, a budai ifiparkba tartottunk. Jóval a koncert előtt
érkeztünk (Mini, P-Mobil), ezért a keskeny járdán ráérősen stíröltük
a csajokat. A haverom figyelt fel az érkező lányra: haja, ruházata és
testalkata alapján kiköpött mása volt annak a bizonyos középiskolás diáknak.
További harminc
évvel később. Az összeszokott túracsapat a Moszkva téren gyülekezett. Mivel
ekkor már az örök vadászmezőket járta a vakvezető, ezért a túravezetővel
tartottam. Váratlan fejleményként, az indulás előtt egy háromfős, addig
ismeretlen hölgykoszorú csatlakozott hozzánk.
Hűvösvölgyből
Nagykovácsiba tartottunk, mely során egyik hölggyel sem kerültem beszélgetésre
alkalmas helyzetbe. Mindösszesen egyikükre figyelhettem fel, aminek két oka
volt. Az egyik, hogy a túra során egy férfi társaságában mögöttünk haladtak
hosszasan, a másik, hogy a férfi olyan bunkó módon csapta a szelet, hogy a
férfitársadalom nevében erős szégyenkezés kapott el. Véget ért a
természetjárás, az ősmag rohant a buszmegálló felé, a háromfős baráti társaság
leeresztés céljából kortyintott volna valamit. A túravezetővel csatlakoztunk
hozzájuk.
Irigylésre
méltó helyzetnek tűnhet, ha egy férfi négy nő társaságában lehet, de ahogy
hallgattam csiripelésüket, inkább az előttem lévő üveg sörbe
kortyolgattam bele. Olykor, ha a fejem búbján kezdett égnek állni az alig
létező hajam, közbeszóltam, de minden maradt a régiben. Kiürült a flaska, és a
szó is elfogyott. A társaság szedelőzködni kezdett
Ismeretlen női
kéz fogta meg a kezemet.
– Mehetünk? –
hangzott a költői kérdés.
Nem bánom,
járjunk utána, hogy vajon mit akarhat tőlem – gondoltam magamban –, és
rábólintottam.
A kocsmából
kilépve megindult közöttünk a beszélgetés. Jól tudtam, ilyen esetben
figyelmemet kétfelé kell osztani: ez a vakos ökölszabály ezúttal is bevált.
Ahogy egymással ismerkedve sétáltunk, feltűnt, hogy a teret valami kezdi
lezárni. Egyre erősebben éreztem a zárványt, a kellő időben a fehér botot előre
irányba lendítettem, és telibe találtam a vaskos villanyoszlopot. Így
maradhattam életben – napra pontosan tíz év múlva összeházasodtunk Katival.
Megismerkedésünk
első pillanatait számtalanszor átbeszéltük. A feleségem ekként mesélte el az
utcai sztorit: láttam én a villanyoszlopot, de azt sem tudtam, mitévő legyek,
ezért inkább behunytam a szemem, ha életképes a fickó, túl fogja élni!
A történet
margójára kívánkozik: idevaló emlékeink összevetése alapján szinte teljes
bizonyossággal kijelenthető, hogy az egykori hosszú hajú szőke diáklány, és az
ifiparknál látott lány Kati volt!
208.
HÁNY ÉVES VAGY? – inkább előbb, mint utóbb (2010)
Miután megismerkedtünk Katival, egymás
feltérképezése közben hamarosan kiderült, ő is rendszeresen fut. Újabb jó hír
az egymásra találás szövevényes folyamatában – gondoltam. Megelégedve vettem
tudomásul, hogy a Postás pályán alkalmanként tíz kört kocog. Ez maximum
négyezer méter, én jóval nagyobb távokat szoktam teljesíteni. Mi sem
természetesebb, közös futásban maradtunk. Erre a célra a margitszigeti
futópályát szemeltük ki. Nagy lazán álltam oda a kezdéshez, és már startoltunk
is. Én a magam megszokott tempójában indultam volna, de Kati lábán nyúlcipő
lehetett, mert száz méterhez illő sprintbe kezdett. Nem akartam lebőgni, így
hát szerfölött szedtem a lábamat én is. Ilyen tempóhoz nem voltam szokva, még a
legjobb távidő eredményeim elérésekor sem. Alig kaptam levegőt, de nem szóltam
egy kukkot sem. Az Árpád híd felől indultunk, amikor az Úttörő stadionhoz érve
megfordult a fejemben: pár hete talán egy fiatal pipit csíptem fel? Nem csak a
futópályán kell bírni a tempót – kaptam a fejemhez. Jó lesz minél előbb
tisztában lenni a rám váró kihívásokkal:
– Hány éves
vagy? – ezt még úgy-ahogy kibírtam préselni magamból.
Két évvel
fiatalabb nálam – tudhattam meg. Ez még jobban összezavart, mintha tíz évvel
lett volna karcsúbb az életkora. Még feleannyit sem fut, mint én, és kiköpöm
mellette a tüdőmet. Gondoltam, majd csak
kifogy a szuszból, de hiú ábránd maradt: a pálya egyik szakaszán
javasolta a „húzzunk bele” tempót, de a salakon haladva a fákra hivatkozással
elhárítottam. Lendületünkből mit sem veszítve visszaérkeztünk az Árpád hídhoz:
fejem lángolt a forróságtól, tüdőm a végső kifulladás határán zihált.
Mint később
kiderült, a futás előtt úgy gondolkodott Kati, hogy nem bőghet le előttem, így
az elejétől kezdve úgy futott, ahogy bírta, én meg úgy, ahogy ő – azóta úgy,
megközelítően egyszer sem köröztünk a szigeten, viszont összeházasodtunk.
209.
FORDUL A KOCKA – helyzetcsere (2002)
Ha apadni kezdett a kutyatáp, húszkilós
kiszerelést rendeltem belőle. Megérkezett az újabb szállítmány. Ilyenkor a
vállamra kaptam a zsákot, és elindultam vele a pincébe. Egyik alkalommal előre
megfontolt szándékkal velem tarthatott a vakvezető. Beléptünk a pincelejáróba,
becsuktam a teli ajtót, és szándékosan nem kapcsoltam fel a villanyt. Lefelé
indultam a lépcsőn. A kutya nem követett, mozdulatlanul állt odafent. Nem
mondtam neki semmit sem. Kulccsal kinyitottam az alsó ajtót is. Ekkor szép
óvatosan elindult utánam. Lent már a szagomat követhette. Miután mindent
elrendeztem, visszafelé tartottam. Nem szóltam továbbra sem. Ő szorosan a
nyomomban lépkedett mindaddig, amíg ki nem léptünk a világos lépcsőházba. Értelmes
kutya volt Kicsi. Egészen biztos vagyok benne, hogy a pincében történtek
kapcsán valamit összerakott a fejében. Talán, hogy én meg a sötétben látok.
210. ÉLETBAJNOKOK – akiktől a legtöbbet tanultam (2001)
Aki ismeri a Rózsadombon lévő Baba utca
legvégét, képben van. Mindenképpen jobban jártam úgy, hogy már nem látva
kerültem beljebb az egykori villába, de nem azért, mert így nem nézhettem szét
vizuálisan, hanem, mert a látásvesztésből saját magamat rehabilitálva kerültem
ki addigra. Az évezredforduló táján ismerkedtem meg a bentlakókkal – idővel
áthelyezték őket a Korányi kórház egykori óvodájának épületébe.
Akkor még
találkozhattam az utolsó hazai vastüdőssel. Talpraesett, intelligens férfi
volt, aki mindösszesen három ujját volt
képes minimális mértékben mozgatni. Ilyen semmi feltételekkel a
tarsolyában elektromotoros kerekes székével eljutott a Flórián térig, Csepelig.
Egy ideig tőzsdézett, nagyker áron vásárolt cigarettát árult a környékbeli
építkezésen dolgozó munkásoknak. Mindvégig tiltakozott a gégemetszés ellen,
mondván, hogy azzal jelentősen megnő a fertőződés veszélye. Mégis műtőasztalra
került, és bebizonyosodott a jóslata, egyik látogatás alkalmával már csak a
hűlt helyét találtam.
A másik férfi
csak az egyik lábát volt képes mozdítani. Vele nem kezet fogtam, hanem lábat. Ő
egy háromkerekű motorral járta a várost. A speciális járműben volt egy fotel,
abba beleültették, és már repesztett is. A kormányt lábbal kezelte. Szívesen
viccelődött a hölgyekkel, nem volt magába forduló típus. Ám egyszer neki is
csak az emlékét találtam.
A
legfelfoghatatlanabb történet egy pedagógus hölgy esete, aki azután
került oda, hogy már jártam ott. Rohamtempóban leépült a teljes izomzata: a
szemhéját sem volt képes magától felnyitni – apró eszközökkel kitámasztották.
Szobájában a tévé mindig be volt kapcsolva. Családja rendszeresen látogatta.
Karácsonykor mindig hazavitték. Évekig élt így. Akárhányszor eszembe jutott,
mindig az ugrott be, hogy: vajon mi járhat a fejében és vajon a lét kapcsán
felismert-e olyasmit, melyet mi nem érintettek helyzetünkből adódóan nem
ismerhetünk fel soha. Nyugodj békében, te is.
Utolsónak egy
velem egy korú hölgyről szólok, akivel egy iskolatömbbe jártunk középiskolába.
A gyermekorvos véleménye szerint a huszadik életévét nem élhette volna meg.
Maholnap hatvan lesz. Lélegeztető gép helyettesíti jelképes tüdőkapacitását.
Ahogy szokta mondani, ő egy lusta ember, ezért csak nagyritkán hagyja el az
ágyat. Két kezét egymástól ötven centinél távolabbra nem képes eltávolítani.
Ilyen szűk feltételek mellett elkezdett rajzolni, festeni. Sok kiállítása volt azóta. Hármat én is szerveztem neki, öntevékenyen. Jártas a
számítástechnikában is. Honlapján az összes alkotása megtalálható, másoknak
lehetőséget kínál képértékesítésre. Mind a mai napig őrzi női mivoltát:
önmagát, haját és a szűkebb környezetét rendben tartja. Ő is örül az életnek –
mint ahogyan a többiek is értékén kezelték.
Tudom, ezer
emberből ezeregy elborzadva olvassa az előző sorokat. A jelképesen idecitált
barátok a saját csekély lehetőségeiket száz százalékosan kihasználva éltek,
élnek. Ők aztán valóban mindent megtettek azért, hogy valamennyire mégis csak emberhez méltó módon élhessék meg
a rájuk szabott időt. Nem létező kalapomat ezennel a magasságos égig
megemelem előttük. Egyedül őket vagyok hajlandó példaképnek tekinteni.
…
KICSENGETÉS – utolsó bejegyzés ( – )
Mialatt a „mit
tudtál kezdeni az élettel?” vizsgakérdésre írtam a
válaszomat, közben megfogalmazódott bennem: amint közel érzem magamhoz a kicsengetés
idejét, megkeresem benne a jót.
Helma Kiadó, 2024
Bestzerezhetőség: Helma Kiadó
Beszerezhetőség: Helma Kiadó.
Dvariecki Bálint: 36(30)499-34-77.