Kozma Ottília előszava:

 

„Ide szeretném elhelyezni édesapám - számomra addig ismeretlen – munkáját, AZ ÉN ATLANTISZOM címmel. Feltárul előttem gyermek- és ifjúkora, írói munkássága és főként a színpaddal való örök és megbonthatatlan kapcsolata.”

 

 

 

Kozma Béla:

 

 

 

AZ ÉN ATLANTISZOM

 

 

 

Emlékek és emlékezések

 

Próza is, meg vers is:

egy élet útjelzői

 

-o-

 

Budapest, 1979.

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzések (2021. július, Kozma I.):

1.       A mű digitalizálásakor megőriztük a szerző eredeti szerkesztői megoldásait (bekezdések, szünetek, alfejezetek új oldalra helyezése, központozás), valamint néhány, valószínűleg általa kitalált érdekes szót is.

2.       Az önéletrajzi fejezetek 1965-ben készültek el. 14 évvel később, 1979-ben Kozma Béla átjavította, kiegészítette a kéziratot, mely így öt és fél éves koráig idézi fel kisgyermekkorát. Ekkor illesztette az anyaghoz a Mezgerelés című novellát. 1980. április 28-án ismét átnézte a kéziratot, és annak folytatására határozta el magát. Valószínűleg később ő helyezte el a kézirat végére a külön legépelt Színésznőt szerettem című novelláját. Mindkét novella a kisgyermekkor időszakból származó, de azon túlmutató kedves történet. Az én Atlantiszom további folytatása nem került elő.

 

EGY ÉLET ÚTJELZŐI

 

 

Ki vagyok én

 

Ki vagyok én, megmondom néked;

Legyen tőlem egy vers-emléked.

 

Vagyok a hit és vagyok a kétely,

vagyok szent mámor és vagyok a métely.

 

Vagyok a vágy: a gyönge óhaj,

vagyok hiába küldött sóhaj.

 

Vagyok, ki szívét balgán kitárta,

vagyok, ki hívét hiába várta.

 

Vagyok ködös ősz, borús november,

húnyt tüzü vulkán, befagyott tenger.

 

Vagyok, ki egyre a fényt epedte,

vagyok, kit árván talált az este.

 

Vagyok szomorú fekete felleg,

vagyok, ki senkinek 'se kellek.

 

Vagyok sebes szív, barázdás homlok,

vagyok kőszikla, mely porba omlott.

 

Vagyok, kit csalnak, vagyok, kit űznek,

vagyok a hamva egy régi tűznek.

 

Vagyok, kinek szomjas a lelke,

vagyok, ki sorsát megérdemelte.

 

Vagyok egy néma barna árnyék,

vagyok, ki valamire vár még.

 

Vagyok, ki indult messzi útra,

vagyok, ki el nem ért a csúcsra.

 

Vagyok, ki megállt a félúton;

vagyok...

 Ki vagyok?...

 Nem tudom.

 

Az én Atlantiszom

 

 

Ezek itt mind apró üvegcserepek: egy széttöredezett élet elhomályosult tükrének szilánkos dirib-darabjai. Csorbák, hiányosak, nem lehet őket összerakni egésszé. Nem is lenne érdemes. Csak nevezetes emberek élete-folyása tarthat számot általános érdeklődésre; azt kutatják bennük, mi a zsenialitás meg az érvényesülés titka.

Én semmilyen titokkal nem tudok szolgálni. Nem alkottam maradandót semminő téren. Amit a földi lét során képességeimtől telhetően és igaz lelkesedéssel műveltem, annak már az emlékét is elmosta az idő. Valamikor széltében-hosszában szavalgatták a verseimet, olvasták a regényeimet, kapkodták a könyveimet, tapsoltak színdarabjaimnak.

Megálmodott figuráimat életre keltette a film, sugározta a rádió. Volt idő, hogy hetente megjelent az arcképem a tőlem közölt novellák élén és egy előkelő napilap tárcarovatában vasárnaponként megpendítettem Koboz elárvult lantját. Aztán huszonöt sorrá zsugorodtam egy elavult lexikonban, amelynek sárgult lapjait ma már senki sem pergeti. Ebbe is csak azért kerültem bele, mert félszázaddal ezelőtt szellemi életünk legmagasabb fóruma a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díjával tüntetett ki. Azóta kikoptam a világból, elfelejtettek. (Úgy is mondhatnám "Túléltem magamat." De nincs miért zúgolódom: sic transit gloria mundi.

A színpad művészete legmúlandóbb valamennyi művészeti ág között. És mégis: annak a csekélynek, amit a világot jelentő deszkán műveltem, legalább az emléke él még hálás egykori tanítványaim szívében. És még inkább abban az elismerésben és népszerűségben, amit művészetükkel kivívtak. Figyelmességük meghat, sikerük örömmel tölt el. Rendezői elgondolásaimat már rég túlhaladták, emberábrázoló képességük messze fölötte szárnyal az én egykori alakításaimnak, de mindezek csíráját én ültettem el a lelkükben, én egyengettem első lépéseiket azon az ösvényen, amelyen most olyan céltudatosan haladnak egyre följebb. Akik pedig megmaradtak amatőröknek, azok közül is többen, egész csoportok kivívták érdemes munkájukkal a 'Szocialista Kultúráért" kitüntetést. Büszke vagyok rájuk.

Lant és színház: két szép szerelmem, ezek zengése, ragyogása adta életem tartalmát és értelmét. Az értük való rajongásom töltötte be lelkivilágomat kora gyermekségem óta. Máig sem lettem hűtlen egyikhez sem. Megvénülten és megrokkantan, reszkető ujjakkal meg-megpengetem az ernyedt húrokat. Tudom, ma már más nyelven énekelnek az új poéták; meglehet szép az is, de az én szívem már csak a régi ritmusra dobban; nekem a régi melódiák a kedvesek.

Nem húzok divatos szabású új ruhát, jó nekem a régi: a magamé. Megkopott, talán ki is rojtosodott itt-ott, de a testemre szabták, a sajátom. Tudomásul veszem, hogy nem szalonképes. Rendben van, nem mutatkozom benne a tisztelt nyilvánosság előtt. De hordom, viselem, kefélem, gondozom a magam használatára, mert szeretem. Az enyém.

Aktív működésem utolsó időszakában tettem még olykor némi szolgálatot a népművelés ügyének. Részt vettem az öntevékeny színjátszó mozgalom helyzetének országos fölmérésében; a békési-, a somogyi- és hevesmegyei csoportok működésének helyszíni tanulmányozásával és egy országos kulturális program kidolgozásával, amelyből sok javaslatom megvalósult.

Budán megalakítottam a Fiatalok Csokonai Színpadát. Ősbemutatókat tartottunk; Moliére-t, Vörösmartyt játszottunk. (A tagok közül többen már élvonalbeli színészek.) Könyvtárakat bújó drámatörténeti kutatásaim során kiástam a feledésből Lope de Vega spanyol drámaköltő magyar tárgyú drámáit (szám szerint kilencet), e búvárkodásom eredményeit a MTA a Világirodalmi Figyelőben közreadott tanulmányomban ismertette.

Az Élet és Irodalom hasábjain szóvá tettem a Stefan Zweig ajándékaképpen Magyarországra került egyetlen Lope-kézirat, a "Ceróna de Hungria" elkallódását. Ez a publikáció azt eredményezte, hogy Párizsban élő hazánkfia Gerő László, a jeles műfordító, Madridban felkutatta az eredeti Lope-kézirat fotómásolatát és annak kópiáját a Széchenyi Könyvtárnak ajándékozta Lope összes műveinek két kötetével, valamint a hazai Lope-kutatásokat elősegítő több más fontos dokumentummal együtt.

Most fejeztem be színész-pedagógiai előadásaim gyűjteményének sajtó alá rendezését, szellemem tehát nem pihen és változatlanul a színházművészet ügyét szolgálja. Színházi vonatkozású az a kortörténeti regényem is, amelynek középpontjában a "Nemzet Csalogánya": Blaha Lujza személye áll.

A színház, ez a különös művészet, kora ifjúságom óta vörös fonálként húzódik végig az életemen. Előbb csak a csodálat és rajongás, majd lelkes és odaadó szolgálata fűzött hozzá. Hol összeölelkezve a poézissal (amely ugyancsak ebben az időben vert csírát a lelkemben), hol szétválva külön-utakon, majd megint az irodalom művelésével egybefonódva vitt-vitt előre és serkentett újabb és újabb feladatok megoldására.

Gyermekkorom emlékeit nagyrészt elmosta az idő, de színházzal és verssel kapcsolatos élményeim ma is elevenen fénylenek fel emlékezetemben. Sokat köszönhetek ezeknek a múltból kísértő emlékeknek; elsősorban azt, hogy most is elevenen él bennem a színház és a költészet varázsa és e kettő ma is azt jelenti számomra, mint akkor: az élet szebb, fényesebb arcát. Szárnyat, amely fölébe emel a szürke hétköznapoknak. Jelenti a művészet nyújtotta tiszta gyönyörűség mindenek fölött lebegését.

Ez a hangulati beállítottság késztet arra, hogy papírra vessem a bennem fölrajzó emlékeket. Átélt dolgok, személyes emlékek ezek mind. Csupán azt szeretném megmutatni, hogy egy művészetért rajongó és az életet nyitott szemmel figyelő lelken miként szűrődtek keresztül arcok és tárgyak, emberek és események, nagy élmények és apró mozzanatok. De légüres térben lebegne ez az egész múlt-abajgató szellemidézés, ha nem nyugodnék az élet reális talaján, ha nem gyökeredzne a korban és nem simulna bele a környezetbe, amely ráhatásával, lehetőségeivel és korlátaival formálta az egyéniséget és irányt szabott sorsának. Igen, a környezet: hely és idő az én életemre is rávetette fényeit és árnyait rálopta színeit és megajándékozta sajátos ízével-zamatával, leheletének illő illatával.

Senki nem függetlenítheti magát a kortól, amelyben él, nem különülhet el másoktól; azoknak sorsa nyomot hagy az övén is. A bolygók ekliptikáját megszabja a vonzás és taszítás törvénye, a többi égitestek távolsága és puszta léte. Keringésük pályája térben és időben meghatározott. Ugyanígy befolyásolja az ember sorsát és irányt szab alakulásának a környezet léte, szociális helyzete. Vonzással és taszítással hatnak rá a társadalmi erők és végeredményben ezek alakítják ki a pályáját. Ám a Világmindenségben történnek kataklizmák? égitestek robbannak szét, hogy más összetételben új galaxisok részecskéivé váljanak. A népek történetében is adódnak ilyen nemzedékekre kiható katasztrófák és az emberi élet is produkál megrázó tragédiákat, melyeket az utódok is megsínylenek.

Úgy rendeltetett, hogy olyan időben peregjen életem, amikor a vihar előtti szélcsend nyomában roppant válságok véres zivatara söpört végig az emberiségen. Égett a világ a négy sarkán és recsegtek-ropogtak az emberi közösségek eresztékei. A kor szörnyű katasztrófa borzalmaival volt terhes, de már magában rejtette a jobb jövő boldogító ígéretét. Milliók pusztultak el, hogy milliók reményei valósággá válhassanak. Hálásnak kell lennem a sors iránt, hogy ezt is megérhettem. Most már mindegy hogy hogyan, milyen áron.

Az ember semmit nem kap a sorstól ajándékba; mindenért fizetni kell. Utánam nem marad adósság, megfizettem mindenért. Elég drágán: öreg napjaim keserű magányával. sok minden elveszettnek sínylem a hiányát: családnak, otthonnak, meghitt környezetnek, de legfőként az egészségnek. A betegség, a testi szenvedés sok mindent meghiúsít, sok mindennek korlátot szab. De szellemem ép, memóriám éles, fantáziám élénk és színdús.

Talán éppen ennek a túlzott képzelőerőnek köszönhetem, hogy ma is tudok álmodni, olyan szépeket, mint gyermekkoromban. Álmodni jó. Álmomban enyém az egész világ. Álmomban minden vagyok: öntelt gyermek, lobogó ifjú, boldog szerelmes és büszkeapa. Együtt lehetek rég elköltözött szeretteimmel, bejárhatom ismét a régi kedves helyeket. Elevenné válik, ami a semmibe enyészett. Ha jön a reggel és kinyitom a szemem, csodálkozom, hogy élek.

Így járnak vissza éber álmaimban a múlt emlékei. Jóra és rosszra emlékezem, szépre és rútra, kellemesre és fájdalmasra. És a korra, amelyben élő valóságként rajzott-kavargott körülöttem mindez. Most visszaidézem a régi tavaszok kék derűjét, nyarak izzó hevét, őszök borongó fellegeit, telek fehér szépségét. A régi nap játszi sugarait, csillagok pisla ragyogását: gyermekkorom eltűnt világát, amely elsüllyedt, mint Atlantisz. Nem maradt belőle más, csupán romok. Én csak ezeket a csorba cserepeket, törött tükördarabokat tudom felmutatni tanúságtételül. De aki ezeket nézegeti, megvillanni látja benne néhány mozzanatát a század eleji életnek. Egy kicsit tehát kortörténet is.

Ez adja mentségét, egyetlen érdemét és - gondolom - némi érdekességét is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GYERMEKKOROM

 

 

A régi Kozmák

 

 

„Vagyok utolsó gyenge sarja

egy híres, büszke, nagy családnak;

a lelkem tépi, egyre marja

későiségemért a bánat.

 

Az egyik ősöm lázadó volt,

Hadúrnak áldozó pogány,

kemény kuruc legény a másik

Ónod várában kapitány.

 

Nevünknek egyik hordozója

kopasz fejű pap: egri püspök

s a dédapámról azt mesélik,

vékával mérte az ezüstöt.

 

A nagyapám vörössipkás volt,

 hős honvédhadnagy negyvennyolcban;

hős és szegény. Családi kincsünk

elvándorolt, ki tudja, hol van.

 

Nem hagytak rám a nagy elődök

falukat, földet, nagy vagyont;

kastélyt, kis kertet, kincseket se,

a vállamat görnyeszti gond.

 

Alusznak ők: az ősök, hősök

síri ágyukban odalent;

s én, korcs késői ivadékuk

álmodom én is idefent.

 

Csak néha, titkon zúgolódom,

de vágyaim könnyekbe fúlnak

és őseim, a néma holtak

ércágyaikban megfordulnak.

 

 

Hét szilvafa árnyékában

 

 

Nem "rózsabokorban jöttem a világra" - ahogy azt én még Blaha Lujzától hallottam énekelni, hanem anyától és apától születtem. Mielőtt tehát lantról és színházról, a hang és betű varázsáról és irántuk való vonzalmamról szó esnék, illő, hogy szüleimet mutassam be először. Teszem ezt nemcsak fiúi kegyeletből, hanem annak okáért is, mert nemcsak az életem volt övéknek folytatása, de sorsom alakulása is az ő helyzetük mikéntjéhez fűződött. Mindaddig, amíg embernyi emberré nem cseperedtem.

De még előbbről kezdődik a dolog, hiszen a szüleim is jöttek valahonnan, származtak valakiktől. Apám nemesi ősei Rákóczival jöttek be annakidején Erdélyországból, valahonnan Kézdiszentlélek tájékáról. Kacagányukkal és büszkeségükkel együtt a predikátumukat is onnan hozták magukkal. No és a kardjukat is, amelyet olyan jól tudtak forgatni, hogy egykettőre utat vágtak maguknak az érvényesüléshez. De következtek azután olyanok is, akik nem a fringiát, csak mentéjüket forgatták - már ahogyan a szelek fúttak... Ezek még jobban jártak. Ott van példaképpen Kozma Péter, Rákóczi lelkes híve, aki a híres ónodi országgyűlés idején ennek a borsodi várnak volt a kapitánya - és lám: a mokány kuruc maradékai már Léopold császár-királytól nyertek a régi mellé újabb kutyabőrt a trónnak tett szolgálataik jutalmául. És csak úgy ráadásul féltucat borsodi falut köztük Igriczit és Papit. (erről a községről járta még az én gyerekkoromban is a csúfondáros mondóka, hogy 'Igricziből Papiba mezítláb jár a liba'. Ez azonban semmiként sem vonatkozhatott az én dicső őseimre, mert azok pengő sarkantyús csizmában jártak. Ezt onnan tudom, mert még "aranysarkantyús vitéz" is akadt közöttük.)

Apámból nem lehetett szót kihúzni a származásunkról. Azzal hárított el minden kérdezősködést, hogy 'fütyülök a kutyabőrre'. Így a családbéli asszonynépektől szerzett hallomásaim alapján sejtem csak, hogy dicső és megdicsőült elődeim - amíg futotta a jómódból - amolyan despoták lehettek, pipázó táblabírák, zsíros szinekúrák élvezői, címek és rangok kidüllesztett mellű viselői.

Egyik szépapám valóban nem lehetett csúnya ember, mert Erdélyben utazván (saját négyesfogatán persze), magába bolondította Rhédey Sarolta grófkisasszonyt és meg is nyerte hitveséül. Ennek a grófi leányzónak a testvérhúgát: Mária konteszt viszont nem kisebb személyiség, mint Teck herceg, az angol uralkodóház tagja vezette az oltárhoz. Az ő unokája lett VII. Edvárd angol király, ennek fia V. György, ezé meg VI. György, a mostani uralkodó papája... Mindig elfog a nevethetnék, ha eszembe ötlik: teringettét! Semmi kétség, belém is kellett szorulnia ezek szerint néhány csöppnek abból a vérből, ami a Brit Világbirodalom trónján székelő II. Erzsébet őfelsége ereiben csörgedez. Nem mulatságos? (Ugyan kettőnk közül melyikünkre dehonesztálóbb? Szerény vagyok és tapintatos: nem nyilatkozom.)

Dédapám - ahogy a régiektől hallottam - még olyan gazdag volt, hogy vékával mérte az ezüstöt. De vagy a hajdúi tarthatták rosszul az űrmérleget, vagy lyukas lehetett a feneke (mármint a mérlegnek), mert úgy szétgurult a sok tallér, hogy a nagyapámnak már egy lázsiás sem jutott belőle. (Azt mondják, a harmadik feleség, a híres-szép Cicelle nagyasszony vert a fenekére - nem a mérlegnek! - a vagyonnak!)

Ezenközben úgy elszaporodtak a Kozmák Borsodban meg Hevesben, mint a sáskák. Rajuk ellepte a közhivatalokat; akadt köztük vármegye pennájától falusi nótárius, mindenféle kreatúra. A nagyapám ezt az utóbbi mesterséget űzte: Arnót és Pálfalva jegyzőjeként szerepel a neve a Bach-korszakban bizonyos "hochlöbliches Presidium" -hoz saját kezűleg írt beadványaiban. Előbb azonban vörössipkásként végig csinálta negyvennyolc-, negyvenkilencet, egészen a világosi besötétedésig. Ült is a vitézkedéséért éveket a königgrätzi várbörtön csörgő láncai között. Amikor onnan kikerült, akkor sem engedték szabadjára. A volt magyar honvédhadnagyot besorozták az osztrák ármádiába közlegénynek. Mikor Ferenc Jóska hajba kapott a taljánokkal, őt is vitték. Ha tetszett, ha nem, ezt a hadjáratot is végig kellett verekednie. A solferinói csatában úgy kitűnt személyes bátorságával, hogy egyszeriben előrukkoltatták őrmesterré. Csak azután hogy a császári ármádiából obsitot kapott, mehetett el falu eszének. De nem lett népnyúzó! Gyermekkoromban élt még a híre, hogy a falusiak jobban szerették, mint a papjukat. Családot alapított: a katolikus nemes nőül vette a protestáns Szathmáry Júliát és olyan nagyon szerették egymást, hogy öt gyermeknél nem is adták alább.

Ezek egyike - sorrendben a harmadik - az én apám volt. Ő még Arnóton gyerekeskedett, de diák-éveit már Miskolcon ülte, mert nagyapám letette a nótárius-pennát és fölcserélte egy városival. Elfogadta a Borsod megyei Takarék által fölkínált főkönyvelői állást Miskolcon. Erre azért határozta el magát, hogy a fölcseperedő gyerekek városi iskolában végezhessék a tanulmányaikat.

Itt már nem volt olyan gyöngyélete a családnak, mint Arnóton, mert a főkönyvelői fizetéshez nem járt semmi 'mellékes'. Nem hoztak se libát, se tojást, malacot se hajtottak be az udvarára, mint azt a faluhelyen természetbeni fizetség címén szokásos volt. Viszont az iskoláztatással az anyagi gondok tetemesen megszaporodtak. Nagyapám azonban itt is folytatta a maga megszokott életmódját, már amennyire a körülmények engedték.

Vígkedélyű, társaságkedvelő ember volt; szerette az életet és értette a módját, hogyan kell azt szeretni. Mégis alig múlt ötven éves, amikor odahagyta. Poharazó víg cimborák körében érte a halál. Hirtelen agyvérzést kapott, lefordult a székről, a felesége nevét szólította: Júliám! - és vége volt. Ott maradt az asszony a sok gyerekkel minden támasz nélkül, csekélyke özvegyi nyugdíjjal. Az előkelő famíliára nem számíthatott, mert ezek életében is lenézték a szürke hivatalnokot. Bíró, megyei főügyész, katonatiszt, jószágigazgató, ezredorvos, kanonok: ezekből állt az atyafiság. Dehogy alacsonyodhattak le egy közönséges polgárember családjához, olyanhoz, aki még a predikátumot is elhagyta a neve mellől. Éljen meg, ahogy tud, miért nem vitte többre! Ha meg elhalálozott, nyugodjék békében: 'sit sibi terra levis'.

Nem is kért az én nagyanyám egyiküktől se semmit. A szűkös megélhetés kényszerítette, hogy közhivataloknál instanciázzék. Talpalt, kilincselt; aki próbálta, tudja milyen keserves kérni, megalázkodni, Mindenütt elzárkózás, közöny fogadja, lesajnáló vagy gúnyos pillantások kísérik.

Az egykori negyvennyolcas honvéd özvegyével nem is álltak szóba sehol, a volt osztrák őrmesterével azonban (Solferino!) már inkább. Valahogy nagy nehezen sikerült a három lánykát: Irént, Gizit és Pirkát a Bükk-Sebe alapítvány védőszárnyai alá juttatni, fiaira azonban már nem futotta a társadalom nagylelkűségéből. Vagy az is lehet, hogy az özvegy fáradt bele a kanossza-járásba. Így esett azután, hogy nagyanyám a két fiát: Bélát, az apámat és öccsét, Sándort kénytelen volt iparra adni: egyiket nyomdásznak, másikat könyvkötőnek.

Ennél nagyobb szégyent az akkori világban nem lehetett képzelni egy 'úri famíliára'. Az iparos lenézett ember volt, akivel csak akkor álltak szóba, ha rászorultak a tudományára. De az úri csemeték számára akkoriban, sőt az én időmben is, az volt a legnagyobb ijesztgetés, hogy 'ha nem tanulsz, inasnak adlak!' És most tessék: inasok lettek a Kozma-fiúk! Most aztán valóban megvolt minden okuk a gőgös atyafiaknak, hogy végérvényesen elforduljanak tőlük.

Ám volt erre más okuk is. Hiszen a nagyapám életében kinyilvánította azt az akaratát - merő kihívás! - nem engedi, hogy a családi kriptába temessék a többi hétszilvafás mellé. Ott pihentek azok előkelően a Mindszenti temető-kápolna tövén az első sorban is legelöl. De neki jó volt hátul a többi egyszerű sírhant között, márványemlék helyett sima fakereszt. A tizennyolc esztendő alatt, amit fiatalságomból Miskolcon töltöttem, minden Halottak Napján szüleimmel gyertyákat égettünk a síron. De az üvegburás lámpákkal kivilágított kriptát, meg a rácsait körülálló előkelőségeket messze elkerültük.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szárnyaszegett a Szárnyaskeréken

 

 

Tizennégy éves volt az apám, amikor árvaságra jutott. Akkor végezte jó eredménnyel a negyedik gimnáziumot, tovább ott nem járhatott, mert Miskolcon abban az időben csak ’algimnázium’ volt, az pedig négy osztályból állt, annak fenntartása is elég gondot okozott az államtól csak vékonyacskán segélyezett minorit atyáknak. Idegen városba kellett volna mennie: Patakra vagy Debrecenbe, de honnan lett volna rá pénze? Hiszen olyan szegénységben éltek, hogy a szép fekete ruhát, amit a temetésre csináltattak, másnap lehúzták róla és visszavitte a szabó, mert nem tudták az árát kifizetni.

Ezt mind apámtól tudom, aki nem panaszképpen hozta fel mindezeket, inkább arra való büszkeségből tárta fel küzdelmes életét, hogy lássam: akiben van erős akarat és szorgalom, az a maga erejéből is emberré tud lenni. A nyomdai műhely jó iskola volt: nemcsak a szakmát sajátította el 'kiváló' eredménnyel, de megismerte az életet, az embereket, megtanulta a munka becsületét. Ezért vált belőle jó szakember és ezért tudta megállni a helyét, bármit hozott is a sorsa.

Tűz edzi a vasat acéllá. A megpróbáltatások kovácsolják ki az ember jellemét. Milyen ember volt az apám? A lelkemben róla alkotott képet összehasonlítom a mások vélekedésével és a kettő között nincs eltérés. Ez az ő legszebb dicsérete! Nincs ember, aki rosszat tudott volna mondani róla. Nem volt ellensége, sem haragosa, aki ismerte tisztelte és becsülte: szűkebb környezete a család is, hivatal is szerette.

Ha jellemezni akarom őt, első helyen kell említenem becsületességét, szigorú, de nem aszkétikus erkölcsi érzékét. Ez a két alaptulajdonság szabott irányt egész életének. Szerény volt, de önérzetes, kemény gerincű, de lágyszívű. Nem törtetett, nem hízelgett, de "szorgalmas volt, lelkiismeretes és munkaszerető; mindenkor és mindenben megbízható."

Apámnak ez a jellemzése felettesei egy hivatalos felterjesztésének személyi minősítéséből való, - erről a továbbiakban majd még szó esik. Hozzá kell még vennem mindehhez erős magyar érzését és nagy szociális érzékét, amely marxista eszmékkel megtermékenyített haladó szellemű életfilozófiájában gyökerezett.

Az életbe kikerülve előbb Miskolcon nyomdászkodott, majd kiváló munkájáért csakhamar a pesti Légrády-nyomda szerződtette akcidentéria és tudományos művek szedésére. Közben tovább képezte magát, szabad óráiban olvasott, tanult, hogy pótolja, amit kora ifjúságában a sors megtagadott tőle. Húsz-huszonkét éves korára már olyan széleskörű műveltségnek volt a birtokában, amivel nemcsak elérte, de meg is haladta az érettségizettek átlagos szellemi színvonalát. Nagy nyelvtudása, különösen jó latinsága miatt bízták rá a legkényesebb tudományos szakmunkák szedését. Az ő korrektúráit a revizornak meg se kellett néznie.

Budapesti évei alatt kezdett behatóan foglalkozni a szocializmussal, aminek elvi alapjaival már inaskodása idején megismerkedett. Figyelemmel és érdeklődéssel kísérte az orosz anarchisták mozgalmát, majd mikor hozzájutott német eredetiben Marx és Engels műveihez, ezek tanulmányozásán fellelkesülve szaktársaival politikai vitákat rendezett. (Ma talán úgy mondanánk, hogy 'szemináriumokat tartott'.)

Híre ment ezeknek az összejöveteleknek és a hír eljutott a rendőrkapitány fülébe is. Azok legott szimatolni kezdtek, de mielőtt még nyomra jutottak volna, apám barátai jóakaratú tanácsára sürgősen otthagyta a fővárost. Egy székesfehérvári nyomdában vállalt állást, de ott se maradt sokáig szürke ember. Ha végzett a szedőszekrény mellett, a szakegyletbe sietett (így hívták a szakszervezet ősi formáját), ahol lelkes és önzetlen tevékenységével csakhamar kivívta szaktársai elismerését, megnyerte bizalmukat. Meg is választották különböző tisztségekre. Először jegyzőnek, majd pénztárosnak, végül egyleti titkárnak. Éveken át közmegelégedésre látta el bizalmi állásait. Tanúsítja ezt az a családomban máig is féltve őrzött elismerő okirat, amelyben vagy hetven eredeti aláírással jegyzőkönyvi köszönetet szavaznak a "közösségért és a szakmai fejlődésük érdekében kifejtett fáradhatatlan, eredményes buzgólkodásáért.".

A fák azonban Székesfehérvárott sem nőnek az égig. A kapitalista világban nemcsak munkavállalók vannak, hanem munkáltatók is. Ezeknek is megvolt a maguk érdekképviseleti szerve: főnökegyesület. Ennek egészen más volt a véleménye apámról, mint a dolgozótársaknak Már azt is görbe szemmel nézték, hogy az általuk lenézett szakegylet zilált pénzügyei hamarosan rendbejöttek, sőt könyvtárt, klubhelyiséget rendeztek be és megélénkült az élet a réginél jóval tágasabb új helyiségbe költözött egyesületben. Mikor azután az alacsony munkabérek miatt Fehérvárott kitört az általános nyomdász-sztrájk (ha jól tudom, ez volt az első komoly bérharc a hazai tipográfiai szakmában), könyörtelenül lecsaptak.

Az állam hatalmával a hátuk mögött letörték a bérmozgalmat és a közigazgatási hatósággal mindaddig felfüggeszttették a szakegylet működését, amíg nekik tetsző (azaz parírozó) emberekből új tisztikart nem választottak. A régi vezetőséget "sztrájkra való lázítás" címén kizárták a szakegyletből, sőt közülük néhánnyal szemben ennél is messzemenőbb megtorlást alkalmaztak. Értesítették az ország valamennyi főnökegyesületét és keresztülvitték, hogy szervezetük központja "'a veszedelmes izgatókat' egyszer s mindenkorra zárja ki a szakmából. Ezzel kiütötték a kenyeret a kezükből, ami egyértelmű volt az éhhalálra ítéléssel. Az apám is köztük volt. Nem vették fel sehol, hiába kódorogta be - pénz nem lévén, amúgy gyalogszerrel az országot, amely akkoriban a Millennium ünnepségeinek mámorában úszott. Ünnepelték az ezeréves dicső és boldog hont, ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, ahonnan ezrével, tízezrével vándoroltak ki a szlovákok, vendek, magyarok és mindenfajta nyomorgó nincstelenek az éhhalál elől - Amerikába. De róluk nem szerepelt statisztika a városligeti Világkiállítás Potemkin pavilonjaiban.

Apám nem vándorolt ki. Sem Amerikába, se máshová. Éhezett, de itthon maradt. Szakmája nem volt többé, de megvolt a két keze. A kéz, ha másra nem, de arra még jó, hogy megkapaszkodjék vele az ember. Ha tud, és ha van mibe. Akár egy szalmaszálba is.

És ő megkapaszkodott. Nem szárnyalt a fellegekbe, nem az ambíció röpítette: az éhség hajtotta. Megragadta az első, legelső lehetőséget. Két kézzel kapott utána és megkapaszkodott benne, mint fuldokló az utolsó szalmaszálban. Az éhhaláltól megmenekült. Ez az első eredmény, a legfontosabb. A többi ezután következik. De minden újabb eredményt, lett légyen az bármily csekélyke is, csak lépésről lépésre, kitartó szívós munkával, keserves küzdelem árán lehetett elérni.

Akkoriban növekvő lendülettel széltében építették-fejlesztették az ország vasúthálózatát. Évtizedek mulasztását akarták most ezzel a lázas rohamtempóval behozni, hogy Magyarország utolérje Európát, legalább a közlekedés terén. A vasútépítéshez kellett a munkáskéz, egyre több, úgyannyira, hogy már olaszokkal és románokkal is alig győzték pótolni. A mérnökök és más szakemberek is javarészt külföldiek voltak: főként németek és bajorok, de angol, francia, sőt svéd és norvég is akadt közöttük. Aki munkára jelentkezett, fölvették, nem kérdezték ki volt, mi volt. Itt csak dolgozni kellett, de keményen.

Apám beállt pályamunkásnak. Krampácsolt hajnaltól napestig, törte a kavicsot a síneket tartó talpfák alá. Feltörte kezét a csákány nyele, az izomláztól alig tudott éjszakánként aludni. De megszokta, kellett a kenyér. És mert jól dolgozott, nemsokára előmunkássá avanzsált. Most már könnyebb lett a munkája, valamivel több a keresete, de rá hárult a felelősség a többiek munkájáért. Megfelelt ennek is becsülettel: csoportvezető lett. Azután ...bekerült az irodába. Először csak ideiglenesen, pár napra. Elcsodálkoztak kalligrafikus írásának gyöngybetűin. És mikor lejárt a helyettesítés és visszament a csákányhoz, újra berendelték. Rájöttek, hogy ami írásmunkát meg számadást ő csinált, az jobb volt, áttekinthetőbb és pontosabb, mint az elődjéé. Ottragasztották, most már véglegesen. Előbb csak irodai kisegítőnek, de nem sokáig maradt hetibéres. Kiemelték a munkáslétszámból és átminősítették havidíjasnak, fix fizetéssel. Ez ugyan pénzben valamivel kevesebb volt, mint amit munkásként keresett, de előrelépést jelentett: a szellemi foglalkozásúak közé emelkedett.

A szakmájából kitaszítottan, az életlehetőségeitől megfosztott szárnyaszegett embernek sikerült meglovagolnia a Szárnyaskereket.

 

 

 

 

 

A felcser meg a családja

 

 

Minden ember élete regény. Önmagában befejezett egésznek tűnik, holott valójában töredékes része csak a nagy egésznek: a társadalom történetének. Értékét tekintve nem minden regény egyforma. A remekmű a legkevesebb közöttük, kimagasló alkotás csak ritkán bukkan fel. Legtöbbje ismert motívumok összeszövéséből keletkezik. Egyik izgalmasabb, fordulatokban gazdag, a másik lassú folyású; külső eseményekben szegény, de ebből is, abból is egy lélek fejlődése tükröződik. És az emberi lélek minden rezdülése érdekes, tanulmányozásra alkalmas, megörökítésre méltó. "Nincs semmi csodálatosabb az embernél" - kiált föl a nagy görög klasszikus, és igaza van.

A szürke hétköznapok láncolatából tevődik össze az élet, amelyet csak helyenként színesít egy-egy pirosbetűs ünnep. Aki sokáig él, sok mindent megér: rosszat is, jót is, szürkét is meg pirosat is. Ezekből a lepergett mozzanatokból lesznek az emlékek. És emlékezni jó, ha néha fájdalmas is. Az idő megfakítja ugyan a ragyogást, de megenyhíti a fájdalmat.

Jómagam - ha nem is értem még el matuzsálemi kort, minden esetre a század gyermekeként együtt vénülök ezzel a súlyos válságokat és nagy változásokat szült és még egyre szülő korral, sőt egy évvel előtte sántikálok. Sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, átéltem, sokakat ismertem. Az időben benne járva a vénülő ember memóriája is lassan olyanná lesz, mint a szeme: kezd túllátóvá válni. Közelről erős dioptriájú szemüveggel is alig tudja kiböngészni a betűket, de messzire okuláré nélkül is kitűnően ellát. Hogy ez miért van, annak csak az a jó öreg Természetfelelős, meg a kitűnő Weinstein professzor a megmondhatója. De annak talán ők sem, hogy miért rendeltetett ugyanez a sajátosság az emlékezőképesség számára is. Azt ugyanis, hogy tegnap mit ettem, kivel találkoztam, meg nem tudnám mondani, de a régi eseményekre, dátumokra, nevekre, arcokra pompásan visszaemlékszem. És ha tudok, miért ne tegyem?

Most, amikor a kínzó betegség szobafogságra kárhoztat, kényszerű magányomban fölrajzanak bennem ezek az emlékek. Nem azért jegyzem le őket, mintha nagyfontosságú tudomásokat publikálhatnék bennük, de jelentéktelenségükben is érdekes kortörténeti adalékokkal szolgálhatnak a múlt idők apró jellegzetességeire is figyelő kutatók számára. Úgy érzem, mulasztást követnék el, ha nem ismertetném a hozzám közel állott személyeken keresztül a kort, nem érzékeltetném e néhány szürke emberi sorsban az élet egykori eleven lüktetését.

Az én lelkemhez is, mint mindenki másnak, legközelebb állott az édesanyám. Ő hozott világra, ő táplált és gondozott, ő ápolt önfeláldozóan hosszú hónapokon keresztül, hogy csecsemőkori súlyos betegségeimből megmentsen az életnek. Kétszeresen is néki köszönhetem, hogy létezem. Ő egyengette első lépéseimet, tőle tanultam meg ezt a szép magyar nyelvet, amelynél nincs zengőbb, hajlékonyabb, kifejezőbb széles e világon. Hogyan ne szerettem volna őt mindenkinél jobban!

Az ő alakjának idézése következik most soron, mert apám élete a Szárnyaskerék meglovagolásával nagy fordulathoz érkezett. Elhatározta, hogy családot alapít. A havidíjas állás a vasútnál, ha csekély volt is a fizetség, de biztos egzisztenciát nyújtott: nyugdíjjogosultsággal járt. Nagy szó volt ez akkoriban!. A lányosházak nyelvére fordítva azt jelentette, hogy az illető 'partiképes'. Azaz választhat magának menyecskét, mert 'van mire' nősülnie. Az ő számára különösképpen jó ajánlólevél volt, hogy nem ivott, nem kártyázott, szolid életet élt.

Kommendáltak is néki menyasszonyt, nem egyet: gazdagot is, szépet is. Hivataltársai ellátták tanácsokkal: valami vagyonos kisbirtokos- vagy iparos-családba kell benősülni, akkor aztán lesz mit aprítani a tejbe! Aki jól nősül, megalapítja a szerencséjét. Csak választani kell, akad eladó lány bőven!

De apám elhárította a kecsegtető ajánlatokat. Volt már néki választottja, akinek hűséget fogadott még nyomdászkorából. Legjobb barátjának, Kövér Gyulának a húgát, Amálkát zárta a szívébe. Választottjának nem volt se földje, se vagyona, még hozománya sem, magas családi összeköttetéseknek is híjával volt, árva lévén az istenadta. De - szerették egymást. Tisztán, hűséggel, kitartóan éveken át. És ezt elegendőnek érezték, hogy egymáshoz kössék az életüket. Mekkora volt ez a szerelem, mutatja az is, hogy apám, ha csak tehette, együtt töltötte a Veszprémben élő jegyesével a hétvégeket, át-átrándult Fehérvárról Veszprémbe és ezt az utat, - akkor is szűkiben lévén a pénznek - legtöbbször gyalog tette meg. Szombaton este elindult, vasárnap reggelre odaért, hétfőre virradóra meg vissza Fehérvárra. Ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy reggel hétre már ott állhasson a szedőszekrény mellett hófehér köpenyben, amit Amálka mosott-vasalt rája. Hát ilyen a szerelem!

Pedig ami azt illeti, Amálka nem volt valami rendkívüli teremtés. Fiatal volt és szép, az igaz, karcsú, fekete hajú , barna szemű és ami még eme múlandó tulajdonságoknál is fontosabb: egy sereg jótulajdonsággal megáldott. Ám ezeket nem a gondos szülői nevelés oltotta bele, mert apját-anyját apró gyermekkorában elvesztette, hanem az élet fejlesztette ki benne. Az élet, amelynek keserves oldalát már nagyon korán meg kellett ismernie. Akárcsak annak a férfinak, akivel a sorsát később egy életre szólóan összekötötte.

A Természet úgy rendezte, hogy az ipák általában kortársak szoktak lenni. Az én nagyszüleim esetében sem volt ez másként. Melyikük vala öregebb, az apai nagyapám vagy az anyai, bizony meg nem mondhatom. Az az egy bizonyos, hogy mindkettejük legényélete a múlt század második negyedére esett. De nemcsak kortársak, hanem sorstársak is valának. A kezdődő férfikorral köszöntöttek rájuk a negyvennyolcas idők, amikor egy ország népe állt ki karddal- puskával, hogy kivívja szabadságát. Akinek már nem jutott fegyver, jó volt a kapa meg a kiegyenesített kasza is; le lehetett kaszabolni, meg lehetett kergetni azzal is az ellenséget. Kossuth szervezte a hadat és Petőfi lánglelke tüzelte; még az öregje is ott volt a harcolók között, hát még a fiatalság!

Devecser akkoriban nagyon elmaradott isten háta mögötti kisközség volt Veszprém vármegyében. Lakói földtúró szegényemberek meg szilvafának is híjával levő kurtanemesek valának. Ez utóbbiak közül való volt Kövér Vilmos, anyám apja is. A békés időkben a jámbor borbélymesterséget folytatta. Nyírt, beretvált, de fogat is húzott. Ez idő tájt faluhelyen a borbély helyettesítette az orvost, már amiben tudta. De piócarakáshoz, érvágáshoz, köpölyözéshez mindegyiküknek kellett érteni, és nem ártott, ha ismerte a gyógyfüvek mineműségét is.

Ő is jelentkezett Kossuth zászlaja alá, még pedig asszonyostól. Ez sem volt újdonság akkoriban; krónikák őrzik a tényt, hogy sok asszony elkísérte férjeurát a szabadságharcba. Legendák keringenek a hadsereg hátában tevékenykedő fehérnép derekas helytállásáról.

A devecseri borbélyt tudományáért megtették tábori felcsernek. Mert hát arra is szükség kerülközik: sok volt a sebesült, orvos pedig kevés, és az is messze, a harcolók vonala mögött. Az elsősegélynyújtást a felcser látta el, aki több volt a szanitécnél és kevesebb az orvosnál, de ott tevékenykedett a csaták viharában, puskaropogás, golyózápor közepette. Asszonya meg mellette, segédkezett neki. Amíg a férje kimosta a sebeket, kiszedte a golyókat meg kartácsszilánkokat, ő bekötözte a sebeket, tépést csinált, gyógynövény főzetet készített, és akiken már végképp nem lehetett segíteni, azoknak lefogta a szemét Isten nevében. Dunant Henrik akkor még nem fundálta ki a Vörös Kereszt intézményét, de bizonyos, hogy amit a Kövér-házaspár művelt, az igazi áldozatos vöröskeresztes munka volt.

Mikor azután a hadakozásnak vége lett - keserves-szomorú vége. mert a bécsi önkény a cári zsarnoksággal szövetkezve legyűrte a nemzet hősi erőfeszítését, - a felcser és hitvese is visszament a falujába. Kövér uram folytatta a maga mesterségét, az asszony meg tette, amit a kötelesség rárótt: szülte a gyerekeket sorra az urának: hatot egymás után. Mikor a hatodik is megérkezett, úgy érezte: immáron eleget tett asszonyi hivatásának. Nem kelt föl a gyermek-ágyból, szépen összekulcsolta a kezét, lehunyta a szemét és azt mondta: "Ámen". Azután már nem szólt semmit se.

Férjeura megsiratta, meggyászolta, mikor azután elege lett a búslakodásból, új menyecskét hozott a házhoz. Gyámolító kellett a hat kis árva mellé, no meg nem élet az: asszony nélkül. Németh Rozália, a második feleség (ő lett ezután anyai nagymamám), semmivel se maradt hitvesi kötelesség teljesítése dolgában az első asszony mögött. Ő is világra hozta a maga féltucat porontyát szép egymásutánban. Most már tizenketten voltak, köztük édesanyám is, és éppen vele lett ki a tucat: ő lett a vakarcs. Mint a legkisebb gyermek, ő volt a szülők kedvence, de nem sokáig, mert az országon nagy kolerajárvány söpört végig és ezrével szedte az áldozatokat. Nagyapám megint csak a betegek istápolásához fogott, de csak addig tehette, amíg ő is meg nem kapta a betegséget, tőle meg a felesége. El is vitte őket, nem volt segítség Egy napon, egy órában haltak meg mindketten, együtt is hantolták el őket.

A tizenkét Kövér-gyerek között akadt már embernyi is, hiszen húsz évnél is több választotta el a legidősebbet a legkisebbtől. Volt, aki az apja mesterségét folytatta, volt, aki másfajta ipart űzött, és akadt köztük egy jó koponyájú: Károly, aki papnak készült. Vele meg az a regénybe illő különös eset történt, hogy amikor a hazai papneveldéből kék reverendában Bécsbe indult a fölszentelésre, a győri állomáson leugrott a vonatról, hogy a restiben egy pohár sört igyék. Ez eddig rendben volna, hiszen a papi ember is megszomjazhat. De az már nem volt rendjén, hogy amikor letette a kiürült poharat, megakadt a szeme azon a leányzón, aki a peronon állva tüzes pillantását rávetette a kék reverendára, no meg arra, aki benne volt. "Apage Satanas!" - suttogta a kispap, de a Kísértő nem tágított. A két szempár tekintete egymásba fúródott, úgyannyira, hogy még akkor se tudtak megválni egymástól, mikor a vonat éleset sípolva tovább indult. Mert akkor már egymás kezét szorongatták... A vonat tovább robogott - nélküle.

Másnap a bécsi Stephans-Kirchében egy kispappal kevesebben cserélték föl a kék reverendát feketére. Ő is levette ugyan a magáét, de föl se vette többet. Se kéket, sem feketét. Ott maradt Győrben, ott is temették el mint állami telekkönyv-vezetőt, tíz és egy- néhány évi boldog házasság után, amit a tüzes szemű éjszínhajú Vörös Sárival kötött, az országos hírű Vörös cigányprímás szépséges leányával.

Hát ilyen a szerelem! - sóhajtom ismét, de még harmadszor is megtehetem, mert a történet fő érdekessége, hogy ugyanez megismétlődött a családban száz évvel később az egykori kispap dédunoka öccsével... Nos, ezt az ifjú embert a londoni Fehér Atyák kolostorában éveken keresztül képezték a hittérítői hivatásra. Meg is tanult ott sok minden egyében kívül kilenc néger idiómát. Amikor azután úgy vélték, hogy már eleget tud, elküldték Rómába pápai áldásra... Kenyában a hitbuzgalmi folyóirat szerkesztését is rá akarták bízni. Ám a fentihez hasonló okból nem jutott el Rómába. Útközben a vonaton megismerkedett egy fiatal ciprusi özveggyel és... - a hittérítő-jelölt más útra térült. Otthagyott csapot-papot, még a Szentséges Atyát is, az ifjú özveggyel beevezett a házasság révébe... Hát ilyen a szerelem! - sóhajtom harmadszor is, de hozzá kell tennem: úgy látszik, vannak örökletes hajlamok is.

Az árvák közül anyám volt a legkisebb, hatéveske mindössze: ő járt a legrosszabbul. Hányódott testvértől testvérhez, rokontól idegenhez. Az árva, aki kegyelemkenyérre szorul, mindenkinek csak nyűg. Végre egy jó asszony megkönyörült rajta (Vaszary Kolos édesanyja), az ő szárnyai alatt nőtt nagylánnyá. Itt megtanult főzni, varrni, kötni, horgolni, hímezni és minden egyebet, amit egy nőnek tudnia kellett. A díjnok tehát nem választott rosszul, mert az a két dolgos kéz többet ért a hozománynál. Emezt könnyen el lehet verni, a munkakészség azonban megmarad, csak egészség legyen.

Így lett két szegény sorsüldözöttből egy pár. A kötés egy életre szólt: holtomiglan-holtodiglan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Veszett fejsze nyele

 

 

Apám, ha élne, túl lenne már jóval a századik esztendején. (1863-ban született). Ilyen magas kort csak a sors különös kegyeltjei érnek meg. Ő nem tartozott ezek közé. Nem érte el a száz esztendőt, negyedszázaddal előbb elköltözött a háborús kavarodás zajából az örök békesség csöndjébe. Nem adatott meg neki, hogy megérje ezt az új világot, pedig hogy várta, mennyire epedte; meg is jósolta a váteszek ihletettségével és a meggyőződéses emberek szent fanatizmusával.

Nem, ő nem volt kommunista; ahogy maga vallotta: "ahhoz még sokat, nagyon sokat kellene tanulni". Ifjúkori lobogása lassanként hamu alatt parázsló zsarátnokká hunyódott. A hamu, a polgári életforma, amely a talajt adta a lába alá, betemette a régi álmokat és szürkeségével rányomta bélyegét napjai pergésére. De a hatalmasok előtt nem adta be a derekát. Nem hajlongott, nem alázatoskodott, de másokat sem alázott meg. És nem üvöltött együtt a farkasokkal. Humanista maradt a szó legnemesebb értelmében; a haladásnak, a fejlődésnek, a társadalmi átalakulás szükségességének volt a lelkes híve, ezt oltotta belém is. Hitt az emberi méltóságban, amit csak a szabadság adhat meg és gyűlölt minden erőszakot, legkivált a háborút. És mégis át kellett szenvednie mindkét világégést: az egyiket élete derekán, a másik meg utolsó éveit keserítette.

A fiatal házaspár azonban mit sem sejtett a majdan elkövetkező rémségekből. Éltek egymásnak és boldogok voltak. Rózsásnak éppen nem látták a világot, mert tele voltak gondokkal, de megbirkóztak azokkal, még pedig együttesen. Apám, hogy kis mellékkeresetre tegyen szert, elvállalta az őrházak számtábláinak, meg a forgalmi jelzőtárcsáknak a festését. Volt úgy, hogy kettesben egy éjszaka százat is megcsináltak; anyám festette a tárcsa zöld oldalát, apám meg a másikat mázolta pirosra.

Addig pepecseltek a libegő petróleum-világításnál, amíg apámnak egyszerre csak elkezdett káprázni a szeme a sok piros színtől. Először csak kék meg zöld karikák ugráltak a szeme előtt, majd feketék, azután egyszerre összefolyt előtte a tárgyak képe, megvakult. Kórházba került, heteken át kezelték, amig végre visszanyerte a látását. De tárcsákat többé nem festhetett, még a piros tintát is kerülnie kellett jó ideit. A mellékkeresetnek befellegzett.

Ekkor anyám vette magára a terhek egy részét. Kosztosokat fogadott, mosott-vasalt a mérnök urakra. De egyre keservesebben ment a munka és ennek megvolt a maga természetes oka: valami megmozdult benne. Amikor először adtam életjelt magamról, hogy 'jövök!' és már készülődöm, nagy lett az öröm: boldogságuk betetőzésének vették érkezésemet. De az öröm nyomában ott ügetett a sötét lovas: a gond és aggodalom. Hogyan, miből?

Apám nem esett kétségbe, addig törte a fejét, amíg kifundálta a mentő ötletet. Már régen dajkált magában egy gondolatot, de nem jutott rá soha ideje, hogy a homályos elképzelést megvalósítható formába öntse. Pedig tudta, hogy nagy dologról van szó és érezte, hogy ha sikerül valóra váltania, akkor.... De végig se merte gondolni a káprázatos lehetőségeket, amikkel az ötlet megvalósítása kecsegtetett. Csak álmodott róla és annyira a legsajátabb álma volt, hogy még élete párjának sem említette. Most se szól róla egy kukkot sem, csak egy este lefekvés helyett asztalhoz ült, kockás papírt tett maga elé, ceruzát vett elő és elkezdett számolni, kalkulálni. Éjfélre már tudta, amit tudni akart.

A hosszú számoszlopok összevetése igazolta elképzelésének helyességét, tervének életrevalóságát. Ekkor hófehér diósgyőri merített papírt vett elő, (akkoriban ez dívott a hivatalokban), szép gyöngybetűivel leírta a tervét, közéje másolva a fontosabb számítgatásokat is. Ezen az éjszakán nem hunyta le a szemét, de mire megvirradt, kész lett a munkával: hat árkus papír, tele betűkkel meg számokkal. Akkor összehajtotta szépen hosszában, ahogy az aktákat szokás és kívülről ráírta a címzést: "Méltóságos Ludvigh Gyula úrnak, a MÁV elnökigazgatójának Budapesten". Hóna alá csapta és ment vele a hivatalba. Be, egyenesen a főnöke szobájába. Talán még kopogtatni is elfelejtett izgatottságában.

- Osztálymérnök úr, egy javaslatot hoztam - és eléje tette a nemzeti színű irodai zsinórral összefűzött lapokat. - Arra kérem, terjessze föl a MÁV elnökéhez.

A hivatali főnök nagy szemet meresztett; azt hitte, megbolondult a díjnok.

- Miféle javaslatot? És hogy-hogy a MÁV elnökének?

- Tessék csak beletekinteni - mondta az apám nyugodtan.

Az osztályvezető főmérnök nem szerette a sok irka-firkát, ő a számok embere volt. Nem is nézett mást, csak a számoszlopokat. És egyszeriben kíváncsi lett az írott szövegre is. De alig futott át belőle néhány sort, máris mérgesen lecsapta.

- Micsoda? Maga kritizálni meri a Közlekedési Minisztérium ügyvezetését?

- Mert súlyos tízezreket dobálnak ki fölöslegesen - felelte apám változatlan nyugalommal, de határozott hangon, a maga igazának tudatában. Még hozzá is tette: - Pocsékolják az állam pénzét.

 - Úgy? Na, erről majd még beszélünk! Vegye tudomásul, hogy ezen kijelentéséről jegyzőkönyvet vétetek fel. Egyelőre menjen, végezze a dolgát, amíg nem hívatom.

Az apám kiment, benyitott a dohszagú kis szobába, amelynek az ajtajára ki volt írva. "Iktató" és egy másik tábla: Irattár. Ez volt az őt tevékenykedésének a területe. Ő volt az iktató is, az irattáros is; két ember munkáját látta el. Levette nádszéke támlájáról a kopott irodai kabátot, aminek foltos volt a könyöke, de jó az ide az irodába, megkíméli vele az egyetlen utcai ruháját. Átcserélte a zakót, leült és elővette az iktatókönyvet. Mint minden reggel, most is nagy halom friss akta volt az asztalára készítve.

Nekifogott, hogy földolgozza, de éppen csak hogy beleütötte a pennát a kalamárisba, éktelen csöngetés verte föl a hivatal csendjét. "Máris hívat" - gondolta apám és várta, hányszor pöccinti meg a dühében szinte önkívületben tajtékzó nagy főnök a gombot. De csak egyszer csöngött, ez pedig a helyettesének, a főmérnöknek szólt. A főmérnök bement. Öt perc múlva újabb csöngetés: kettő gyors egymásutánban, majd megint három. Ez se vele rendelkezik, hanem a két mérnökkel. Még ha összeadja is, ez csak öt, neki meg hat jár, ennél több csak Barázt illeti, az irodaszolgát. Őutána a rangsorban már csak az következett.

A két mérnök is bevonult. Hangos disputa, majd halk beszélgetés, de a csengő nem szólalt meg. Eltelik egy negyedóra, eltelik a másik, még mindig semmi. Azok ott benn négyesben úgy látszik, áttanulmányozzák azt a tengersok írást, biztosan az inkriminálható passzusokat keresik. Most tanácskoznak. Nyilván azon, hogy milyen büntetéssel sújtsák elrettentő példaként ezt a magáról megfeledkezett irodakukacot.

Egyszer csak kivágódik az iktató ajtaja. Az osztálymérnök áll a küszöbön a maga testi valóságában, minden külön csöngetés helyett. Arca kipirult, kezében az izgatottságtól remeg a köteg diósgyőri árkus.

- Jöjjön be! - szól oda felhevülten.

Apám bemegy, lesz, ami lesz...

A mérnökök ott ülnek karéjban, ki a fotölyben, ki széken, ki meg az ablakpárkányon. Arcukon valami különös izgatottság.

 - Kedves barátom - kiabálja a főnök apám felé -, tudja, hogy ez zseniális ötlet?

- Óriási! - tódítja a főmérnök. - Leellenőriztük: minden számítása pontos. - És egy halom telefirkált cédulát dob összegyűrve a papírkosárba.

Most megint a főnök szólal meg. - Igaza van. A számításai igazolják, hogy a MÁV évente rengeteg pénzt fizet a magánnyomdáknak a kéregjegyek és a sok vagont kitevő egyéb hivatali nyomtatványok előállításáért. A becsatolt részletes kalkulációból nyilvánvaló, hogy ha mindezt saját rezsiben állítanánk elő, fele költségbe se kerülne.

- Több mint hatvan százalékot lehetne megtakarítani, - jegyzi meg apám.

 - Nemcsak lehetne, de kell is. Ország érdeke! A házi nyomda, amelynek létesítésére ön itt javaslatot tesz, a vasútüzem számára létszükséglet.

Apám szeme fölragyogott. Most a főmérnök fordult feléje.

 - Honnan ismeri ön ilyen alaposan a nyomdai szakdolgokat?

- Nyomdász voltam, - felelte az apám restelkedve.

- Úgy? - csattant fel most a főmérnök hangja. - Nyomdász volt?

- Ez a tanult mesterségem - hebegi az apám.

- Akkor fogja a javaslatát. Visszaadom, mert .... hiányos. Kifelejtette belőle azt, ami magának a leglényegesebb.

Szinte látom apám egykori elbeszélése nyomán, mekkora meghökkenés ülhetett ki az ábrázatára. Mielőtt azonban érdeklődhetett volna, máris megkapta a magyarázatot.

- Vegye vissza és írja bele a végére: fenntartja magának azt a jogot, hogy az ön elgondolása alapján létrehozandó házi nyomdát ön vezesse.

Apám nagyot nézett.

- Kérem, én... egyáltalán nem támasztok ilyen igényt - vallotta meg őszintén.

A jelenlévők bámulva néztek össze.

- Nem? Akkor miért csinálta a javaslatot?

- Mert közérdek, hogy ne szórjuk a pénzt. De… ha lenne rá lehetőség, hogy ismét a szakmámban dolgozhassam, annak természetesen nagyon örülnék. Írásban azonban nem kérem. Nem szabhatok föltételeket az államnak. Ha azonban ott fönn.. az urak úgy gondolják...

 - Majd én javasolni fogom, - lelkendezett a főnök. - Még ma megcsinálom a hivatalos fölterjesztést és holnap magam utazom föl vele Pestre. Bizonyosra veszem, hogy elfogadják és javaslatomra természetesen önt bízzák meg az üzem szervezésével és szakmai vezetésével.

Másnap az osztálymérnök vitte magával az apám tervezetét meg a saját javaslatát, amit azonban apám előbb lemásolt magának. Volt rá módja, hiszen ő volt az iktató.

Főnöke derűs arccal búcsúzott tőle:

- Ha minden jól megy, holnap hozom a nyomdaszervezési megbízást és az előjegyzést a vezetői állásra.

Nem hozta. Se másnap, se harmadnap. A javaslatból 'akta' lett és megindult a Szent Bürokrácia tekergős ösvényein: egyik asztaltól a másikhoz, a harmadikhoz, a tízedikhez. Mindez időbe telik, mert közben pihennie is kell az aktának, leheveredik hát egyik-másik iratpolcon egy-két hétre.... Pedig 'minden jól ment'. Sehol nem gáncsolták, sehol nem ellenezték. Minden 'illetékes' pártolta és hozzátette a magáét, hogy érdemeket szerezzen a nagy vállalkozás létrehozása körüli bábáskodásban.

Már a minisztériumokat (közlekedésit és a pénzügyit) is megjárta a tervezet. No, még egy pár hét és már állt is a MÁV Jegynyomdája. (Ma is áll és most is eredményesen működő szerve a MÁV üzemgazdálkodásának.) De az élére mást állítottak, nem az apámat. Ő maradt a dohos szagú iktatóban az asztala mellett. Hogy pedig a fáradozása mégse maradjon teljesen jutalmazatlan, adtak neki négyszáz koronát a tervekért. És - kinevezték díjnokból - az irodakezelői rangot átugorva - irodatisztnek. Egy zseniális ötletért, amely az évtizedek során valóban milliókat takarított meg az államnak, ez nem sok ugyan, de minden esetre valami. Veszett fejsze nyele.

 

 

 

A várva várt süvölvény

 

 

Négyszáz korona nagy pénz volt akkoriban, sok mindenre telt belőle. hiszen két krajcár volt egy zsemlye, tojást meg hatot adtak egy hatosért. Igaz, hogy csak addig, amíg forint-krajcárban számoltak. (A hatos: nevével ellentétben nem hat, de tíz krajcárt jelentett. Mikor áttértek a korona-számításra, a tíz krajcárból húsz fillér lett, de akkor már nem adtak érte hat tojást, csak négyet.) Ám nem élt mindenki péksüteménnyel és volt, akinek tojásra se jutott mindennap, hiszen - hatos volt a napszám is. Voltak családok az országban - és nem csekély számmal -, melyeknek az évi jövedelme nem tett ki négyszáz koronát sem. A MÁV-nál pedig évi hatszáz- nyolcszáz korona volt a hivatalnoki, sőt a mérnöki kezdő fizetés is! Az apámé, amíg nem lett irodatiszt úr, még ennyi sem.

A nagy summa pénz tehát mindenképpen jól jött az előléptetés mellé. De ez is nagy dolog volt, mert ennek a rangosztálynak a zöme érettségizett emberekből került ki, bár a régebbi alkalmazottak között akadt még jócskán alacsonyabb képzettségű is. Új embert azonban középiskolai végzettség nélkül csak ritkán és csupán különleges szolgálati érdemek jutalmazásaként vettek be ebbe a hivatalnokinak számító kategóriába.

A pénz mindig jól jön, ez régi igazság, de szüleimnek valóban a legjobbkor. "Illően" fel tudtak készülni a fogadásomra, ami számukra a világ legnagyobb eseményét jelentette. Apám mégsem spekulált rosszul, amikor kifundálta a nyomdalétesítés ötletét, mert ha üzemvezetői állást nem is kapott, de a magas pénzjutalom és az előrukkolás a társadalmi ranglétrán nagyon sokat jelentett; megváltoztatta az egész addigi élet-berendezkedésüket.

Az 'új korszak' azzal kezdődött, hogy egyszeriben megváltozott hivatali környezetének hozzá való viszonya. Megszűnt az irodabeliek eddigi 'lekezelő' modora, már a főmérnök is, ha szólította, hozzátette a nevéhez azt, hogy 'úr', a hivatalnokok meg egyenesen kollégának titulálták. A főnöke pedig... - és ez volt az emberi értékelés legjellegzetesebb fokmérője - már nem 'per maga' beszélt vele, hanem áttért az 'ön'-özésre. Ilyen apróságok sokat számítottak akkoriban.

Mintha oszladozóban lettek volna a felhők. Az ismerősök is kezdtek más szemmel nézni rájuk. Sokkal barátságosabban fogadták apám köszönését, a sarki fűszeres meg pláne, az még a sapkáját is levette és hajlongott előtte. És ami még ennél is nagyobb dolog volt: anyámnak készségesen fölajánlotta, hogy 'könyvre' azaz hitelbe vásárolhat és ráér elsején fizetni a 'specerájt'. Utólag, mint a többi 'naccságák'. A bizalomban természetesen része volt annak is, hogy szüleimet korrekt, rendes, szolid életű embereknek ismerték. A szolidság csak egy vonatkozásban okozott csalódást a hivataltársak körében, akik azt remélték, hogy apám a kinevezés örömére majd nagy mulatást rendez, amelyen koccintás közben össze lehet tegeződni. És ez arra jó, hogy aki tegez, az már kölcsönt is mer kérni. Ám a remélt alkalom, a 'nagy ivászat' az áldomásokkal és összetegeződésekkel együtt elmaradt, az érdekeltek nagy bánatára.

Apámnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem a pénzét italra költse: másra kellett az, megvolt már a helye. Házat ugyan nem vehetett belőle, de végre vágyaik szerint berendezkedhettek. Otthont teremtettek, meleg kis családi fészket, amelynek meghitt környezetében majd fölnevelhetik várva várt gyermeküket. Érkezési esedékessége már erősen közeledett. Eddig ugyanis egészen szerény keretek között éltek, szedett-vedett bútordarabok között, azokból is csak a legszükségesebbek voltak meg a legegyszerűbb kivitelben. Most végre a kopott vaságyak helyére szép politúros ágyak kerültek új szalmazsákokkal; festetlen asztal és billegő székek helyét komoly ebédlő garnitúra foglalta el. A rozzant bőrdívány, amelynek szakadt huzatából kilógott a kóc, tűzre vettetett, hogy helyet adjon egy magas támlás bordó plüss kanapénak, melynek két oldalán hengeres kar volt, szájukban karikát tartó rézből való oroszlánfejekkel. A támla tetején meg cifra cirádák között könyvek számára való polc.

Annyi volt már a bútor, hogy el se fért abban az egy szobában, béreltek tehát egy másik lakást. Méghozzá nem is két-, de háromszobásat. Anyám ugyanis kiokoskodta, hogy ha az egyik szobát bútorozva kiadják, megtérül belőle a lakás bérének nagyobbik fele. Így is történt. A túlsó szobát, amelynek külön bejárata is volt, bebútorozták vendégszobának, rögtön ki is vette két fiatal mérnök, méghozzá teljes ellátással. A középső szobába finom szalon garnitúra került, szép zöld ripsz huzattal; futotta rá a százasokból. Látogatókat is fogadhattak, nem kellett már szégyellniök a szegénységüket. Szőnyegekkel, csipkefüggönyökkel, néhány képpel tették otthonosabbá a fészküket. Vettek a várva várt számára bölcsőt, anyámnak párnázott hintaszéket, edényeket az új konyhaszekrénybe, hatszemélyes alpakka evőeszközt, és ami mindennél fontosabb volt: vásznat végszámra. Jó erős rumburgit ágyneműnek és leheletfinomat babakelengyének. Anyám mindent maga varrt; a párnákat körülhímezte, a gyermekingecskéket kicsipkézte, felszalagozta és amikor mindezt berakta a szekrénybe elégedetten felsóhajtott: 'Most már jöhet!' Tudniillik én, az új kisember, szerelmük gyümölcse, vágyaik reménybeli kiteljesítője, életük folytatója.

De nem jöttem. Nem akartam jönni. Lehet, hogy nem hallottam meg a szeretetteljes invitálást, az is lehet, hogy az orvosok számították el magukat, de tény, hogy márciusban is bent jártak már, holott februárra vártak és még mindig nem mutattam hajlandóságot a jelentkezésre. Helyettem érkezett más valami, amit senki sem várt. Egy hivatali rendelkezés: apámat szolgálati érdekből sürgősen áthelyezték az ország északkeleti sarkából az északnyugatiba. Sátoraljaújhelyből Ruttkára!

Felhőtlen égből villámcsapás!

A hírre én is megmozdultam. Lehet, hogy a csapásnak is beillő váratlan izgalom okozta: anyámat hirtelen kínzó fájdalmak lepték meg. 'Elkezdődött a vajúdás', állapította meg az orvos. Ám a jelekből ítélve lehet, hogy két-három napig is elhúzódhat, tette hozzá.

Másnap húsvét volt. Ott állt apám a vajúdó asszonnyal, kezében az áthelyezési rendelettel. A bútorok elszállítására az üres vagonok már megérkeztek. Haladék nincs, az új beosztást, ami eggyel magasabb fizetési fokozattal járt, azonnal el kellett foglalni. Elődje megszökött, de némi hivatali pénzt is magánál felejtett. A reszortot azonnal be kellett tölteni, mert az osztálymérnökség munkamechanizmusa nem állhat le, a kiesett fogaskereket rögtön pótolni kell, még pedig gyakorlott és megbízható munkaerővel.

Kapott két vagont az állomás egyik vakvágányán, a főnöke odaszállíttatta a bútorokat és berakatta, apám leplombálta a kocsikat, amiket hozzácsatoltak a legközelebb Kassára induló vonathoz. Ő maga beült feleségével egy másodosztályú fülkébe és megkezdődött az izgalmas versenyfutás. ki érkezik meg előbb: ők-e a rendeltetési helyre vagy a kis poronty, aki eddigi makacskodását most egyre fokozódó élénkséggel akarta kipótolni.

Estére Kassán voltak. Volt főnöke figyelmességéből az állomásra kirendelt pályaorvos és mentőkocsi várta, hogy beszállítsa az ottani kórházba. Ő azonban hallani sem akart róla. Csak tovább, tovább az új otthonba, minél gyorsabban! Nagy kockázat, hiszen az életével játszott. De bízott a maga erejében. A bútoros vagonokat átkapcsolták az oderbergi szerelvényhez és indultak tovább a Kassa-oderbergi vasúton.

Anyám egyre rosszabbul lett; a vonat kegyetlenül rázta, a fájdalmak most már ötpercenként jelentkeztek. Apám kétségbeesett: mi lesz, ha a nagy pillanat itt a vonatban következik be, ahol semmi lehetőség sincs a szülési folyamat szakszerű levezetésére és sehol hozzáértő segítség? A kalauzzal végigjárta a vonatot, hátha utazik rajta orvos, vagy akárki, aki tud segíteni. Teremtett lelket sem találtak. Most már minden a sors kezében volt.

Nem volt rossz kezekben. Az éjszaka elmúlt minden baj nélkül és másnap délben megérkeztek Ruttkára, a Fátra aljára. Ragyogott a tavaszi napfény, de fenn a hegy gerincén még fehéren csillogott a hótakaró. Most, április 4-én. A pályaudvaron itt is kirendelt orvos várta, felajánlva a kórházba szállítást, de anyám most is elhárította. Pedig már percenként újultak meg az egyre hevesebbé váló fájdalmak. De ő otthon, a saját otthonában akarta megvívni a maga nagy harcát.

-’Hamar a bútorokat!’ - sürgette anyám kérő szóval és a stráfkocsira rakott holmival már kocogott is a két gebe befelé a városba, a teljesen ismeretlen 'új otthon' felé. A nem túlságosan dicső hivatali előd lakása volt ez, az úgynevezett 'Kafenda-ház' emeletén. Egy óráig tartott a vagonból való kirakás, fél óra a bedöcögés s újabb órácska a bútorok felhordása, elhelyezése. Anyám számára, aki egy konflisban vergődött a ház előtt, örökkévalóságnak tűnt ez az idő. És azok a fájások!.. Nem, ezt már nem lehet bírni...

Apám fájdalomcsillapítót hozott a közeli patikából. Az előzékeny gyógyszerész maga rohant el a bábáért. Az német asszony volt, kukkot se tudott magyarul. De a mesterségét értette, tudta mit kell tennie. És cselekedte is, mert apám első dolga volt, hogy az ágyat fölállította az üres lakásban. Edényeket készített elő: fazekat, mosdótálat, mellette a bába tett-vett, készítette a szükségeseket az eseményhez.

Múltak a percek, félórák. Apámnak kellett rohannia az új hivatalába, jelentkezni. Alig találta meg, mert senkitől se tudott útbaigazítást kérni, nem értett senki magyarul. A városnak jóformán az egész lakossága szlovák volt, csak az állami szervekben, hivatalokban voltak magyarok. De végre a jelentkezést is elintézte.

Fél hatra járt az idő, már alkonyat volt a hegyek árnyékában, mire hazavetődött. De már az utcán értesült a nagy eseményről, mert a bába lelkendezve integetett az ablakból: 'Pubel ist da, Pubel ist da’ - ami azt jelenti, hogy itt a kisfiú. Igen, a várva várt süvölvény végre megérkezett. Azóta itt vagyok ezen a furcsa világon.

Meddig? Nem tudom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cifra nyomorúság

 

 

Senki sem válogathatja meg a szüleit. Sem az életkeretet, amelybe bele akar születni. Ha ez lehetséges volna, minden okos ember Rothschildék gyerekeként jönne a világra, mert a jelenben övék az élet minden szépsége; hiszen pénzzel mindent meg lehet szerezni, de ha még okosabb, akkor legszívesebben színesbőrű kívánna lenni: néger vagy arab, mert a feltörekvő fajoké az ígéretes Holnap, a boldogabb jövőnek, az igazabb, teljesebb élet lehetőségének hordozója.

Az, hogy ki minek és mibe születik, teljesen esetleges ugyan, de mégsem a véletlen játéka csupán. Kell ebben is valami végzetszerűségnek lennie, ahogy a sors minden fordulata annak a természeti törvénynek a megnyilatkozása; én legalább így fogom fel. Van, aki az élet napos oldalán bukkan világra és van, aki az árnyékos oldalon. Én valahogy a kettő közé pottyantam: hol kiderült, hol beborult fölöttem az ég, de se napszúrást nem kaptam, sem a viharok villámai nem sújtottak porba. Egyszerűen csak megkapaszkodtam, mint egykor az apám. De a felkapaszkodáshoz, a törtetéshez én sem értettem. Hiányoztak hozzá a képességeim.

Nemcsak gazdag meg szegény szülő van, hanem - mondjuk csak ki kereken az igazat: - van jó is meg rossz is. De nem minden gazdag: jó szülő és nem minden szegény ember rossz. Sőt a tapasztalat gyakran az ellenkezőjét mutatja: a tehetős vagy túlságosan elkényezteti, vagy teljesen magára hagyja a gyerekét, elhanyagolja a nevelését. Elfoglalja a harácsolás, vagy leköti a könnyű élet. A rossz példa nyomot hagy a gyermek lelki fejlődésén. A szegénynek viszont ez az egyetlen kincse; igyekszik okosan nevelni, hogy szüleinél többre vigye, jobban boldoguljon az életben.

A jó szülő nem érdeme az utódnak, csak szerencséje; a rossz nem az ő hibája, hanem szerencsétlensége. Igaz viszont, hogy van, aki a szerencséjével sem tud élni, a másik meg a szerencsétlenségét is le tudja győzni, képes javára fordítani. Ez már az új egyén hibája vagy személyi érdeme.

Én a magam részéről csak azt mondhatom erről: ha lehetséges lenne, hogy az ember maga válassza meg a szüleit, én milliók és milliók közül is ezt az emberpárt választanám, egyedül csak őket. Ezzel mindent megmondtam. Sejtem azonban, hogy ha a szüleim beleláthattak volna a jövőbe és tudták volna, hogy reményeik, szándékaik és terveik s az érte hozott annyi áldozatuk ellenére engem a 'jöttem, láttam, vesztettem' sors vár, aligha kívánták volna olyan epedve az én világra jöttömet. De ez az egyetlen, amiről nem tehetek.

Gyerek voltam, mint a többi. Se jobb, se rosszabb, semmivel se butább, sem okosabb, mint más átlaggyerek. Bájjal és kellemmel, nagyszerű képességekkel többnyire a szülői szeretet eltúlzása, az elfogultság és nagyralátás ruházza föl az elkényeztetett csemetét. Engem nem kényeztettek, pedig egyetlen gyerek voltam, de nem is zsarnokoskodtak felettem.

A nevelés persze a későbbi éveknek lett a feladata, az első időkben főleg az képezte a gondjukat, hogy megtartsanak az életnek. Ez nem ment könnyen, mert gyönge fizikumú, nyápic kis poronty voltam, az egyik betegségből még ki sem kezeltek, máris másikba estem. Szüleim mindent elkövettek gyógyulásom érdekében és apám fizetésének jó része orvosra ment meg patikára. Nem bíztak a vidéki pályaorvosok tudományában, ezért Pestre hordtak neves specialistákhoz, akiknek kétesztendei fáradozása és anyám gondos ápolása az egészséges fejlődés útjára terelt.

A közönséges gyermekkori betegségeken kívül különösen gyenge csontalkatommal volt baj. Egyéves koromban még nem tudtam felülni és már elmúltam két éves, amikor járni kezdtem. Külföldről hozott drága gyógyszerkülönlegességekkel, vastartalmú orvosságokkal ("Somatose") sikerült csontozatomat megerősíteni, és szüleimnek azzal okoztam az első igazi örömet, hogy huszonöt hónapos koromban végre a magam erejéből megtettem az első bizonytalanul tipegő lépéseket. Akkor már kint volt az összes tejfogam és nemcsak gyereknyelven gügyögtem, hanem taglaltan, értelmesen tudtam beszélni.

Jelentéktelennek látszó apróság, de bizonysága annak, mennyi mindenről kellett lemondaniok, hogy apám ebben az időben körszakállt növesztett, hogy megtakarítsa a borbélyozást. Bizony, a szájuktól is elvonták a jobb falatokat, hogy előteremthessék részemre az orvosságokat.

Három esztendeig szolgált apám a ruttkai osztálymérnökségnél. Keserves, küzdelmes volt ez az idő számukra; nyomasztó anyagi gondokkal és az értem való aggódással terhes. Megint albérlőket és kosztosokat kellett fogadni és törékeny fizikumú, beteges édesanyám odaállt újra a mosóteknő mellé. Engem, síró, beteg porontyot kendőbe csavarva a hátára kötött és ezzel a súllyal megterhelve végezte napestig a görnyesztő munkát. Elapadt a teje; táplálásom újabb gond, messziről kellett hozatni az 'egy tehéntől való' tejet. Jóanyám cuclira fogott és folytatta a munkát. Most már nemcsak a szobauraknak, de a többi hivatalnokoknak is mosott, főzött és vasalt rájuk. És ápolt engem odaadóan. Ilyen volt a szüleim élete fiatal házas korukban a századforduló küszöbén.

Ugyan mit szólt volna ehhez, ha látja - Teck herceg unokája, a híres világfi: VII. Edvárd, hogy ilyen 'rokonai’ is élnek Magyarországon? Vállalta volna-e az atyafiságot? Amilyen ’nóbel ember’ hírében állott, ő még talán inkább, mint valóságos közvetlen rokonaink itt, dicső honunkban...

 

-o-

 

Szüleim számára az új század első évtizede, az a 'boldog Ferenc József-i kor' a létért való küzdelem kemény és szívós harcát jelentette. Nem azt a nyílt és harsogó szegénységet, amiben a föld népe gépek verejtékező munkása leledzett, hanem azt a cifra nyomorúságot, ami a kishivatalnoki réteg osztályrészéül jutott. Szellemi foglalkozása révén apám is közibük tartozott. Voltaképpen ők is proletárok voltak: a szellemi munka kizsákmányoltjai, de a korszellem ezt a társadalmi réteget megfertőzte a nagyzási hóbort divatjával.

A szecesszió koraként szokták a századelő éveit emlegetni, és én úgy hiszem, ez a szó nemcsak sajátos, a hagyományoktól elrugaszkodó művészeti irányzatot fémjelzi, de jellegzetesen kifejezi magát a korszellemet is, amely az élet realitásaitól való elszakadást tükrözte. Ugyanakkor a technika mérföldes léptekkel haladt előre a világot átformáló fejlődés útján. Ebben az ellentmondásosságban érzem én ennek a korszaknak igazi tragikumát.

Öntelt nagyralátásában 'középosztálynak' tolta fel magát a kishivatalnoki népréteg, és képzelt társadalmi állásának fényében sütkérezve igyekezett a 'főúri élet ' létezését fenntartani, legalább a külsőségekben. Helyzetük fonákságára jellemző, hogy civilizációban éltek, de nagyrészt kultúra nélkül. Felhasználták a nagyszerű vívmányokat, éltek velük, de csak azért, mert ezek több kényelmet biztosítottak és emelték a látszatot, közben kulturális igényeik elsorvadtak. Nemcsak azért, mert ezek kielégítésére nem futotta már az anyagiakból, hanem valahogy az érzékek is eltompultak; az irántuk való fogékonyságot elzsibbasztotta a 'modern élet' keltette önteltség.

A látszat-felzárkózás az 'úri osztály' társadalmi szintjéhez elsősorban a külső megjelenésben iparkodott megnyilvánulni. Ez elengedhetetlen alapkövetelmény volt, bár ennek teljesítése sokak számára a nyomorúságos kisfizetések mellett csak úgy volt lehetséges, ha a társadalmi kötelezettségek költségeit azokon a szükségleteken takarították meg, amelyek nem tartoztak a nyilvánosság elé, elsősorban a táplálkozáson. "A gyomorba nem lehet belátni", tehát a külső habitus 'úriságát' egyszerűen megkoplalták. Ezt nevezték cifra nyomorúságnak. Az urakat majmoló szellemi proletárság életére valóban ráillett a találó mondás: "Fenn az ernyő, nincsen kas."

Szüleim feje felett ez az ernyő akkoriban még csak kinyílóban volt, mindössze annyira, hogy családunkat nem verte a jég, nem paskolta az eső. Az út tovább csak újabb terheken, áldozatokon, megpróbáltatásokon át vezetett, de vállalták azt is.

Mi nem cifrálkodtunk, de nem is nélkülöztünk. Szüleim, ha nem is könnyűszerrel, hanem erejüket megfeszítve, beosztó takarékossággal, de mindig távol tudták tartani tőlünk a nyomorúságot. A kosztosok tartása könnyebbé tette a család ellátását, a szobaurak a házbérfizetés terhét csökkentették. Apám az utolsó fillérig hazaadta a keresetét; nem ivott, nem kártyázott, kávéházba se járt, egy időben még egyetlen szenvedélyét, a cigarettát is megvonta magától, de amikor tehette, könyveket vásárolt, szép, okos könyveket és esténként felolvasott belőlük nekünk. A családjának és a munkájának élt.

Anyám a ruházkodás gondjait intézte, engem: a szemük-fényét szép, finom ruhácskákban járatott és kiskoromtól belém nevelték a tisztaság és rend szeretetét. Apámnak csak két öltönye volt, egyet a hivatalban hordott, a másikat pedig az úgynevezett 'ferencjóskát' ünneplőre vette fel. Ez térdig érő kétsoros fekete öltöny volt. De hétköznap és ünnepen mindig egyformán rendesen, tisztán járt, ha különösebb eleganciával nem is büszkélkedhetett. Jóanyám különös gondot fordított rá, hogy mindig hófehér, kikeményített ing, keménygallér és kézelő, vasalt nadrág és fényesített cipő legyen apámon. A saját öltözködésével nem sokat törődött; rendesen, tisztán járt, természetesen harang alj, sonkaujj és fűzött derék, egyébként azonban nem törte magát a divat után, nem akarta majmolni a puccos dámákat. A lakás, az otthonunk szerény volt, de mindig ragyogott a tisztaságtól.

A körülményekhez alkalmazkodó szolid életvitelünk tette lehetővé, hogy a cifra nyomorúság világában - éppen mert nem cifrálkodtunk, de nyomorognunk se kellett. Nekem minden szükségeset megadtak; szerető gondoskodásuk nemcsak az anyagiakra terjedt ki, de a lelkiekre és a szellemiekre is. Nem akartak belőlem csodagyereket csinálni, de ébredező szellememet ők tették fogékonnyá ama sok szépség és érdekesség iránt, ami az emberi életnek magasabb rendű értelmet és igazi tartalmat adhat. Fölkeltették bennem a tudás szomját és a művészet szeretetét és ez a legnagyobb kincs.

Ki hogyan használja fel ezt a kincset, miként gazdálkodik ezzel az életre adott útravalóval, ez már a megajándékozott egyéniségén múlik, és nagymértékben függ attól is, miként alakulnak sorsának körülményei. Bizonyos: nem herdáltam el ezt a gazdag örökséget, és ha nem is tudtam kellően fölhasználni, közkinccsé tenni, de legalább a magam és környezetem életét megszépítettem, tartalmassá tettem vele. Ha többre nem futotta, ez csak a körülményeimen múlt, szüleimet nem érheti ezért ódium.

Ők a javamat akarták és megtettek mindent, amit szülő megtehet, meghoztak minden áldozatot, hogy gyermekük élete szebb és jobb legyen: derűsebb, különb, mint az övék és könnyebben boldoguljon, szerencse kísérje és boldogság ragyogja be útját. A sors talán kegyes volt hozzájuk, hogy akkor szólította el őket - pályám delelőjén -, amikor még nem felhőzte be életemet közelgő tragédiám előre vetődő árnyéka. Viszont az is lehetséges, hogy azért telt be rajtam a kegyetlen végzet, mert lélekben mindig szüleimen csüggő örök gyerek maradtam, aki menten utat tévesztett, amint eleresztették a kezét.

Ki tudja?

Mindenesetre most, amikor e sorokban könnyes meghatottsággal idézem homályba tűnt alakjukat, tiszta lelkükhöz, nemes szellemükhöz méltatlan voltomnak bűnbánó tudatával mélyen meghajtom a fejem emlékezetük előtt.

Nem ők tehetnek rólam.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a bizonyos kétágú gyökér

 

 

Ördögük van ezeknek a dráma-történészeknek, hogy így fején találják a szöget! Mintha csak összebeszéltek volna, valamennyi arra esküszik, hogy az ősi múltú színjátszásnak KÉTÁGÚ a gyökere, akár a zápfognak. Cinkos egyetértéssel bizonygatják, hogy a gyökér egyik ága a gyermek játékos hajlamába fúródik, a másiknak meg a hajdankori népek vallásos ceremóniái, liturgikus szertartásai a kisarjasztó talaja.

De hiszen akkor a két gyökér-ág nem eshet messze egymástól! Nem is, hiszen ami az embernek a csemete-évek, ugyanaz a népek számára az ősállapot: gyermekkor, ennek az időszaknak minden sötét tudatlanságával, babonás rettegésével, csapongó képzeletével, csorduló temperamentumával és a naivság természetes bájával. Rokonállapot ez: egyik az ember, másik a társadalom fejlődésében.

Honnan a csudából merítették ezek az okosok a tudományukat? Ujjukból nem szopták az bizonyos, mert akkor tele volna ellentmondásokkal, mint a KRESZ, vagy néhány szakbarbár divatos teóriája. Teringettét! - csak nem engem lestek meg, csak nem az én lelki fejlődésem titkait kutatták ki, levonva belőlük örökérvényű következtetéseket?

Bármiként áll a dolog, annyi szent, hogy nekem elevenemre tapintottak vele. Nem tudom, másnál hogyan támadt, mint alakult a vonzalom a festett világ iránt, de az én fogam azért fűlt hozzá annyira, mert kétágú gyökerében ugyanaz az idegszál lüktetett és bizsergett, ami lám ott vibrál a művészet doktorainak csipeszére csavarintva. Képzeletvilágomban összefonódott az önfeledt JÁTÉKOSSÁG a templomi MISZTIKUMMAL. E kettő keltette életre bennem azt a bizonyos ösztönös hajlamot, ami nélkül nincs művészet. Van, akiben ez a csíra képességé fejlődik, van, akiben elsatnyul, de olyan is akad, akiben elfajzik. Azt hiszem, én a negyedik eshetőséget képviselem: egyszerűen csak a SZÍNHÁZ SZERELMESE maradtam.

A drámatörténetek írói csak a kettős eredetben értenek egyet, de azon már hajba kapnak, hogy a kettő közül melyik előzhette meg a másikat. Sokat vitatkoznak ezen, de a kérdés máig sincs eldöntve. A magam részéről hajlamos vagyok a gyermeki kedély és fantázia elsőségének nyújtani a pálmát, hiszen a játékosság zsenge korban minden lénynek a sajátsága. A kis csikó, a kölyökkutya, a cica, az oroszlánbébi mind játszadoznak. Ebben a létezésnek örvendő öntudatlan és önfeledt kedély-megnyilatkozásban van tehát valami atavisztikus. Az állat-ősöktől öröklött sok sajátosság és jellemvonás között ez a legrokonszenvesebb.

Én is játszottam. Sok mindent, de legörömestebb SZÍNHÁZAT. Pedig akkor még az sem tudtam, mi fán terem. Hírét sem hallottam színháznak, színészetnek és mégis, mint pöttömnyi lurkó az újságok képein látott különös alakokat megszemélyesíteni akarva abroncsot, papírkoronát tettem a fejemre, vagy sálból turbánt csavartam köréje, törölközőkből, kendőkből kaftánt, palástot hevenyésztem. És máris én voltam a perzsa sah, a barodai gajkvér, a dalai láma, Menelik mágus, II. Abdul Hamid szultán vagy Chulalongkorn sziámi király. Szentül hittem is benne, hogy 'most' valóban az vagyok és duzzogtam, ha a családi környezet, amely előtt publikáltam magam, kinevetett. Mikor azonban óvódás korú társaim megtapsoltak, örültem, elégedett voltam. A siker boldoggá tett; igen, ezt akartam elérni: hogy tessék másoknak, amit produkálok.

Azt hiszem, ez a színészkedési hajlam alapvető titka és fő mozgató rugója már a legkezdetlegesebb fokon is, ha valakit szórakoztat, az, hogy másokat szórakoztathat. E nélkül az a priori nélkül valóban nincs sem színház, sem színészkedés. A kettő föltételezi egymást. A produkáló és az élvező hangulati összekapcsolódásából születik meg művészi fokon a nagy varázslat, amit úgy hívnak: SZÍNHÁZ.

-o-

 

Ha visszaidézem gyermekkori emlékeimet, a játékosság mellett ennek mímeskedő megnyilvánulásaival együtt elém bukkannak azok a másfajta élmények is, amelyek arra a bizonyos másik-fajta eredetre utalnak. A gyökérnek az a bizonyos másik ága, amelynek idegszála a vallási rítusából táplálkozik.

Falun laktunk - Füzesabonyban - és a szolgálónk egyszer elvitt magával a templomba, délutáni litániára. Tágra nyílt szemekkel bámultam a reszkető fényű gyertyákra, a félhomályból elősejlő oltárképekre, néztem a tarka színű szobrokat, az emberekkel - főként szoknyásokkal - zsúfolt padsorokat. Új volt itt nekem minden, hiszen ezt megelőzően csak egyszer voltam templomban, akkor is vittek, csipkés-szalagos pólyában a keresztelőre. De hát erre az ünnepi aktusra igazán nem emlékezhettem.

Később elmesélték szüleim, hogy ez az első templomi vizitem kínos incidenst idézett elő, mert rokonom, aki pesti keresztapám helyetteseként a keresztvíz alá tartott, kálvinista lévén nem ismerte a pápista szertartásokat. Ügyetlenkedett, majdhogy el nem ejtett, és a papnak az újszülötthöz intézett ama kérdésére, hogy 'ellene mondasz-e az ördögnek és minden incselkedésének', helyettem és nevemben nagy jámboran azt felelte, hogy 'nem'. Lett nagy elképedés, a pap mérgesen nyakon öntött a keresztvízzel, én sivalkodtam, a szentatya mormogott valamit és a szertartásnak sürgősen vége lett.

Erre csak azért tértem ki, hogy lássák mindenek: ha az első templomi szereplésem ilyen kínosan végződött, nem lehet csodálkozni, ha a második sem vált dicsőségemre. Az történt ugyanis, hogy figyelmemet lekötötte az oltárnál folyó ceremónia. Valaki éneklő hangon beszélt, megismertem a hangját: hiszen ez a tisztelendő bácsi, akit jól ismertem az utcáról. Mindig fekete szoknyában szokott járni, de itt csupa fehérbe meg pirosba öltözött, még palást is van rajta! Hiszen ez ugyanazt csinálja, amit én szoktam otthon: ide-oda tipeg a maskarában, énekel, hajbókol, meg a karját emelgeti és ugyanúgy felcifrázta magát, akárcsak én. Talán meglesett engem és eltanulta? Vagy lehet, hogy ő is kitalálta ezt a játékot? ...

A szállongó tömjénfüst keserédes illata émelyített, de nem törődtem vele. A kíváncsiság ördöge incselkedett velem, és én nem mondtam ellent... Előre osontam a padsorok között, egészen a főoltár korlátjáig. Ott két sorban tarkaszoknyás lányok térdepeltek és félhangon kórusban mormoltak valamit. Az egyhangú mormogásból nem tudtam kiérteni semmi értelmes szót, mintha mind azt mondták volna: -baralla, baralla. Ez nagyon tetszett nekem, és amikor csönd lett, én kezdtem rá teli torokból: Baralla, baralla!

A lányok ijedten rángatták bársony ruhámat, de én csak annál hangosabban ismételgettem: baralla, baralla, baralla, ba...

Elakadt a hangom. A tisztelendő bácsi megfordult az oltártól, szigorúan rám nézett, és kiesve az áhítat szent hangulatából mérgesen odaszólt a lányoknak:

- Hajtsátok el ezt a gyereket!

Hát igen, én voltam 'az a gyerek'. Azt hiszem egyedüli a világon, akinek sürgős elhajtását pap parancsolta meg az oltár előtt. Csak éppen kissé már későn. A botrány már megtörtént és konokságomban, amit a duzzogás fűtött, igyekeztem még fokozni is. Mialatt kivonszoltak, még ordítva, sivalkodva végigbaralláltam a templomot. Így végződött az én első nyilvános szereplésem Füzesabonyban három és fél éves koromban.

Otthon nem büntettek meg, sőt jót mulattak a történteken. Apám pedig, aki jó humorú ember volt, megírta a 'kedves esetet' Pestre az igazi keresztapámnak. Ő persze nem volt kálomista, sőt cisztercita rendű áldozópap. Méghozzá: egyetemi tanár, nagyhírű földrajz-tudós, úgy hívták, hogy dr. Czirbusz Géza. Valamikor azt ígérte szüleimnek, hogy majd rám hagyja a nagyértékű könyvtárát, de ez az ártatlan gyerekcsíny annyira felbőszítette, hogy többé hallani sem akart rólam. Nem is hagyott rám örökül egyebet, mint egy régi Herkó Páter Naptárt. Ez viszont azt bizonyítja, hogy neki is volt humorérzéke.

Számomra az első spektákulum a templomi szertartás volt. Két jellegzetessége hagyott maradandó nyomot bennem, anélkül persze, hogy akkor tudatosult volna. Később azonban, amikor már számot tudtam adni magamnak a benyomásokról, azon kaptam rajta magamat, hogy ebből az élményemből nyertem két fontos impulzust a színjátszás művészetének értékeléséhez: az ünnepélyességet, azaz a hétköznapitól való elvonatkozást, és az áhítatot, a hangulatba való beleélés megszállottságát, amely kisugárzik a közönségre. Ezek összeolvadva a játékban megcsillanó karakterábrázoló törekvéssel és a cselekményesség kifejlesztésének leleményével együttvéve már azt az alapot adják, amire a színház művészete épül. Az ünnepélyesség az élet szürkeségétől való elkülönüléssel lehetővé teszi a művészetnek realitásként való felfogását. Ebből következik és ehhez kapcsolódik a hangulat megteremtése: az a szuggesztív ráhatás, amelyet a játszó őszinte átélése a közönségre gyakorol. Ezen a lelki hídon keresztül ajándékozza meg az elhitetés illúziót keltő bűvöletével.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Játék-színpad és az igazi

 

 

Eltelt egy év. Kitört az orosz-japán háború, de előttem nem beszéltek annak rémségeiről. Kuropatkin, Togo admirális, Port-Arthur, Csuzima, meg a többi csak évek múltán férkőzött a tudatomba. De azért az újságképek ihletésére lerajzoltam a japán katonákat amint menetelnek, vállukon a puska, de mindből gomolygott a füst...

Az én gyermekkoromat nem felhőzte be semmi, szüleim szeretetének aranyos derűjében sütkérezhettem. Az apróbb-nagyobb örömök, kedves szórakozások átélt boldog izgalmai sokrétű, gazdag és tarka változatosságú élményanyagként raktározódtak el valahol az agykéreg alatt, azon a tájon, ahol a memória fészkel. Ezeknek nemcsak a hőfoka, sokszor sorrendisége is döntő hatással lehet a lélek bontakozására, a szellem fejlődésének irányvitelére.

Mielőtt részt vehettem igazi színházi előadáson, láthattam volna a színészek játékát és hallhattam volna dikciójukat, ezt megelőzve furcsa véletlenként magával a színpaddal, annak fogalmával és szerkezetével ismerkedtem meg. Ennek tulajdonítom, hogy később is mindig inkább a színpad és a keretében folyó játék teljessége érdekelt, semmint az - ahogy pedig a hajlam megnyilatkozásánál többnyire lenni szokott - hogy én magam ágáljak a súgólyuk előtt. Ez csak egy részlete a színházi művészetnek, az én fantáziámat pedig maga a nagy egész izgatta: a részletek - mint a színészi játék vagy maga a színdarab -, csak a többi tényezőkkel való összefüggésben, szerves kapcsolatukban. Ezért van az is, hogy ha színdarabot írok, azt tele tűzdelem a legrészletesebb rendezői utasításokkal. (Ezen pedig csak bosszankodnak a rendezők.) 'Végszó' ürügyén oldalakra menő szerep-elemzéseket csatolok hozzá. De ez már így idegződött belém.

A színpad, amit először láttam, nem volt túlságosan nagy, mindössze akkora, hogy éppen elfért a 'macskaasztalon', ahogy a gyerekszobák e régi kedves, de felettébb kényelmetlen bútordarabját nevezték. Sem a kétoldalt paddal egybeépített kisasztal, sem az előkelő gyerekszoba nem volt az enyém, hanem apám hivatali főnökének, a füzesabonyi osztálymérnöknek a gyerekeié: Imréé és Leáé, akik játszópajtásaim voltak. Ez a csodálatos játék is az ő tulajdonuk volt az erdővel, trónteremmel, városrészlettel és faluvégével egyetemben, amik váltakozva akkor váltak láthatókká, ha Imrus zsinórral felhúzta a piros selyem kortinát, amely ott feszült a fehérre festett, arannyal cifrázott színpadi portál kereteiben. Mindez fából meg papírosból. Ez volt a legszebb játék a világon, és én nem tudtam betelni a csodálatával.

A pajtások beavattak a mechanizmus kezelésébe: hogyan kell a hátteret kicserélni, az oldalkulisszákat megforgatni, a szuffitákat fölrakni és vékony pálcikákkal betolni a tarka ruhás szereplőket.

– Olyan, mint egy Betlehem! - kiáltottam föl, amikor először láttam.

És eljött az az idő is egyszer, amikor ráeszméltem, hogy ennek a betlehemnek a jászolában a legmagasabb rendű művészet istenségét ringatták, és a csillag, amely fölötte ragyog, valóban onnan, a legfelsőbb régiókból küldi sugarát. És nemcsak a szenteket vonja be tündöklésével, de jut az égi fényből a jászol köré telepedett birkáknak is. Mert ugye: így Betlehem a betlehem?

Ötéves koromban láttam először igazi színházi előadást. Füzesabonyból, ahol laktunk, egy macskaugrásnyira esik Eger; ide vitt el jóanyám egy vasárnapon színházat látni.

Ott, azon a helyen, ahol a mai üveg- és beton színházépület áll, az én gyermekkoromban zöldre festett jókora fabódé adott hajlékot a vándorszínészeknek. (Ennek szakasztott mása állt abban az időben a győri Radó téren, a Budai Színkör a Horváth kertben szintén nem volt sokkal különösebb tákolmány. Ezeket hívták "arénáknak".) Ám akkoriban megfelelt ez is a nemes célnak, hiszen nem sokkal előbb, az előttünk járt generáció idejében még kocsiszínben játszottak a nagy elődök. És lám, a régi teátristák a hordók tetejére fektetett deszkákon is tudtak igazi művészetet produkálni. Számukra a hordók teteje is oltárlépcső volt, amelyről a múzsákkal társalogtak. Viszont akad színész korunkban is, aki úgy ágál, mintha hordóra kapaszkodott volna. Még hozzá üresre, ami kong, hogyha megrúgják.

Milyenek voltak annak az egri zöld bódénak a színészei? Jók-e, rosszak-e, bizony én meg nem mondhatom. Egyszer ültem a nyikorgó fapadján életemben, egy délutáni gyermekelőadáson, de hogy annak a bohóságnak, amit harsányan és kézzel-lábbal kalimpálva játszottak, mi volt a címe, talán akkor sem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy szemem-szám elállt a csodálkozástól. Hiszen ez a füzesabonyi Imrus kis színháza, csak megnőtt ilyen óriásivá. A piros kortina is ugyanaz, ott a közepén az az arany lant is és lám ez is fölfelé szalad. Vajjon ezt is cérnával húzzák?.. Legott megjelentek a szereplők is, de hiába ágaskodtam és meresztettem a szememet, nem láttam a sarkuknál a botot, amivel betolják őket....

Ni csak, már mozognak! És beszélnek, mindenik a maga hangján... De hiszen ezek élnek!... Az ám: eleven, valóságos emberek. De nem olyan közönségesek, hanem szörnyszülöttek. Bizonyosan azért mutogatják őket pénzért, mint a Barnum-Cirkuszban, amelyről apám mesélt.

Itt is: az egyiknek hosszú, horgas orra van, piros és lefittyedt mint a pulykáé, a másiknak nagy lapátfüle, mint az elefántnak, még legyezi is vele magát, a harmadiknak meg púp a hátán, annak meg ott szamárfül a nyakán. Megjelenik az aranyhajú tündér is, olyan hosszú fehér hálóingben, mint amilyen nekem van otthon, csak nem akarom soha fölvenni, hiába biztatnak, hogy 'majd belenősz'! Ez sem nőtt bele még szegényke, mert ni, hogy húzza maga után és még sem szepeg, mint én, sőt édesen mosolyog és virágot szór.

Dehogy tudom én mindazt elősorolni, amit a megnőtt és megelevenedett színházban láttam, hiszen ki bírná fejben tartani a muzsikálásokat, az énekléseket és táncokat, meg azt a sok mulatságos kunsztot, amivel úgy megkacagtattak, hogy a könnyem is potyogott. Soha még ilyen jól nem szórakoztam.

-Ugye ide máskor is eljövünk? - kérdeztem az édesanyámat, aki kézen fogva vezetett ki a nézőtérről.

Szeretetteljes mosoly és néma fejbólintás volt rá a felelet, ami egyrészt megnyugtatott, másrészt felajzott, mert attól fogva nyughatatlanul vártam, mikor megyünk majd megint Egerbe, el abba a zöld házba, ahol olyan csodálatos dolgokat lehet látni.

Nemsokára úgy fordult az én kis világom sora, hogy nem kellett már kirándulást sem tervezni a soktornyú városba, mert a színház - hipp-hopp, mint a mesében - egyszerre csak ott termett az orrom előtt. Nem a zöld bódé repült a falusi gyerekhez, hanem a szüleim jóvoltából belőlem lett városi úrficska. Közeledett ugyanis az iskolaköteles korba lépésem ideje, és apám azt akarta, hogy ne falusi iskolában, hanem a híres-neves egri Lyceumban lássanak el szellemi elemózsiával az életre.

A múlt néha csodálatosan megismétli önmagát. Miként egykor a nagyapám a gyermekei iskoláztatása érdekében Arnótról Miskolcra költözött, úgy cselekedett most az én édesapám is: felcserélte a falut a várossal. Csakhogy ő nem hagyhatta ott az állását, amely Füzesabonyhoz kötötte. Egerben akkor még nem volt osztálymérnökség, ahová áthelyezését kérhette volna, ezért az én jövőm érdekében azt az egyedül lehetséges megoldást választotta, hogy átköltözött családostól Egerbe és innen járt át hajnalonként vonattal a hivatalába. Hajh, de kevés gyermek érdemli meg azt az áldozatot, amit szülei hoznak érte! Bizony, én sem igen váltottam be a hozzám fűzött várakozásokat. Lehet, hogy ebben a helyettes keresztapám is ludas, hiszen ő kötelezett el az ördögnek és én csak az ő - nevemben tett - templomi fogadalmához maradtam hű, amikor mi tagadás, nem nagyon iparkodtam ellenállni életem során 'az ördög incselkedéseinek’. Nevezték légyen Lucifernek , Mefisztónak vagy akár Rubicantének.

Az ördög incselkedése volt-e az is, vagy jó angyalaim kegyéből történt, netán a sors szeszélye tréfált meg, de teljesült a szívem leghőbb vágya: álmaim csodapalotájának közelében élhettem. Mégpedig valóságosan lélegzetvételnyi közelségében annak a zöld faépületnek, amely belül annyi ámulni való gyönyörűséget tartogat! Szép új városi lakásunk ugyanis egy régi emeletes ház földszintjén volt a Korona utca sarkán, közvetlenül a múzsák szentelt csarnoka mögött.

No, innen akár minden nap is átjárhatok a színházba örvendeztem magamban. De korai volt az öröm, mert a deszka-színház mindig, de mindig zárva maradt, pedig már hónapok óta itt laktunk a tőszomszédságában. Az ördög gonoszsága művelte bizonnyal azt is, hogy hiába sóvárogtam, soha többé nem nyíltak meg előttem azok az ajtók, amelyeken belül egyszer olyan pompás mulatságban volt részem és annyit kacagtam, hogy a könnyem is kicsordult.

De azért még egyszer újra láthattam a belsejét, anélkül, hogy átléptem volna a küszöbét. És akkor megint megeredt a könnyem, csakhogy ezt már nem az önfeledt kacagás, hanem a szívemig hasító fájdalom buggyantotta ki.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Színház, ha leszakad, lesz más

 

 

Egy napon éktelen kopácsolás zaja verte föl a város csendjét. Az udvaron játszottam éppen és a szokatlan hangzavar odacsalt a kert kerítésrácsához megnézni: török jön-e vagy a tatár? De sem törököt, sem tatárt nem láttam, csak egy sereg munkásembert, amint szerszámokkal fölfegyverkezve nekiestek a faháznak. Borzasztó, kimondhatatlanul szörnyű, gonosz dolgot műveltek: bontották a színházat!

Csikorogtak az elgörbült szögek, ahogy a deszkákat feszegették, recsegtek-ropogtak a gerenda ácsolatok, a csákányok csapásai alatt pergett a fazsindely mint a záporeső. Lábam a földbe gyökerezett és a lélegzetem is elállt a döbbenettől: már akkora rés tátongott a deszkafalon, hogy be lehetett látni a színpadra. Megfosztva díszeitől fakón, komoran meredtek a csupasz falak; a szél meg-meglibegtette a tépett tapétákat. Szívfacsaró látvány volt. És kegyetlen dolog: mintha egy embert, egy királyt gyilkoltak volna meg. Megölték és már darabolják a testét.

A hirtelen támadt nyári zápor elemi erejével tört ki belőlem a sírás. Nem bírtam nézni tovább, zokogva rohantam be a konyhába az édesanyámhoz.

- Ki bántott? - kérdezte ijedten.

- Szétbontják a színházat! - lihegtem elfúlva és záporoztak a könnyeim. - - - Sebaj kisfiam, ettől még nem dől össze a világ - vígasztalt kedvesen és

megsimogatta a fejemet.

De én úgy éreztem, hogy igenis a világ dőlt össze ezzel a rombolással, hiszen ha színház nincs, nem is érdemes élni. 'Az a legszebb az életben' - és zokogtam tovább.

- Ne vedd annyira a szívedre, - hangzott a vigasztaló szó, - inkább örülj neki. Azért bontják el, mert beszakadt a teteje és másikat építenek a helyére. Szép új színházat, kőből.

Kiragyogott a szivárvány a zápor után: a remény, amit szerető anyám gyújtott föl bennem, gyógyító balzsamként hatott felzaklatott szívemre. Lesz új színház kőből, szebb lesz mint a régi.

De mikor? Jó angyalaim, mikor?

 

-o-

 

Nem is olyan sokára, azután, hogy eltakarították, szekéren elhordták a korhadt deszkákat, vásott gerendákat, szúette oszlopokat, megint munkáscsapat jelent meg a téren; ezeknél másfajta szerszámok voltak: ásók, lapátok. Leástak mélyen a földbe nagy négyszögben a kicövekelt zsinórok mentén; feltúrták az egész teret. Közben társzekerek hordták a követ, téglát, sok-sok követ és rengeteg téglát. Ebből épül majd az új színház.

Mikor az ásó emberek elvégezték a munkájukat, megint másik munkások érkeztek, ezek lemélyesztették a köveket a kiásott árkokba.

- Ez az alapozás - magyarázta édesapám, amikor átsétált velem megnézni az építkezést. - Erre azért van szükség, hogy a nehéz téglaépület szilárd talajon álljon, ne süppedjen a földbe.

Azontúl naponta átszökdöstem és lestem, figyeltem, hogy haladnak. Hát bizony nekem elég lassúnak tűnt. Két nap alatt szétverték a régit és az újnak a fundusával már egy hete kínlódnak. Hol van még az épület, hiszen a falak még ki sem látszanak a földből! A világról való ismereteim így gyarapodtak egy új tapasztalattal: rombolni sokkal könnyebb, mint építeni…

Türelmetlenségemben szerettem volna megsürgetni a kőműves bácsikat: siessenek mert kell ám az új színház, de nagyon! De azok csak rakták egykedvűen a köveket egymásra meg egymás mellé illesztgetve, nagy kalapáccsal veregetve az oldalukat, tetejüket, közibük meg lapos kanállal fehér-szürke lekvárt kentek, maltert vagy mi a szöszt, attól azután szépen összeragadtak.

Hogy fölujjongtam, mikor már egy arasznyira kiemelkedett a földből és lassan kirajzolódtak az alapfalak körvonalai. Örömmel láttam, hogy azok jóval nagyobb területet szegtek be, mint amekkorát a régi elfoglalt. 'Hű, mekkora palota lesz itt!' - lelkendeztem magamban.

A kövekre azután téglasorok kerültek, majd megint kövek... Ahogy elnéztem, eszembe ötlött: hiszen nekem is vannak építőköveim! Na majd én is építek színházat, az enyém hamarább kész lesz, mint ez a 'Luca széke'.

Hazamentem, előhúztam a kiságyam alól a játékos ládámat, kiszedtem belőle öt nagy fadobozt, ami mind tele volt fehér meg piros építőkockákkal, még kék színű fél kockák, meg félkörök is akadtak közöttük és hengeres oszlopok. "Horgony kőépítő szekrény" - ez volt ráírva a dobozok tetejére és mintafüzetek is voltak mellékelve; ezekben színes képeken mutatták be, hogyan és mennyi mindenfélét lehet építeni belőlük. Engem azonban nem érdekeltek a minták, mentem a saját fantáziám után.

Mire bealkonyodott, már kész volt a színházam, még színpadot is építettem belé, piros selyempapír előfüggönnyel, háttérdíszletnek meg jók voltak a színes képes levelezőlapok. Még szilárd alapja is volt: az egyik megfordított doboz. Lépcsők vezettek föl az oszlopos bejárathoz, akárcsak az egri dóm előtt. A tetejét befödtem a dobozok fedelével, a bejárati oszlopsor fölé pedig ugyanolyan háromszögletű oromzatot emeltem, mint amilyennel a Dóm ékeskedik. Gondoltam: 'Ez így dukál'...

Mikor mindezzel elkészültem, megmutattam szüleimnek. Gyönyörködve szemlélték a munkámat, anyám szeretettel simogatta a fejemet és boldog mosollyal várakozásteljesen nézett apámra.

– Nos, apu, mint szólsz hozzá?

Apám azonban nem szólt semmit, hanem nagy meglepődéssel betűzgette azokat az ákombákomokat, amiket a homlokzatra pingáltam. (Már ötéves koromban ismertem a nyomtatott nagy- és kisbetűket.)

- Hát ez mi? - kérdezte apám a firkálásomat betűzgetve - "VE-NI-TE... ADO-RE-MUS "....

- "DOMINUM!" - egészítettem ki nagy büszkén.

Apám erre nagyot néz.

- Ezt honnan szedted?

- A dóm oszlopai fölött láttam kiírva - szolgáltam magyarázattal. Mosolyogva csóválja a fejét apám.

- Vénite adorémusz Dominum... Ez latin mondás. Tudod mit jelent ez?

- Valami nagyon szépet - böktem ki tétován.

- Azt jelenti: Jöjjetek, dicsérjétek az Urat.

 - Csalódott arccal vettem tudomásul hieroglifáim megfejtését.

- Akkor nem jó ide... - véltem lehangoltan.

- Dehogynem, kisfiam - oszlatta el apám az aggodalmamat. Talál ez a mondás ide is. Hiszen a színház is templom: a művészet temploma és annak is van istene, csak nőalakban. Az a neve, hogy Tália. Nos, az embereket összetoborozni a művészet dicsőítésére nemes és szent dolog.

Így gondolkozott erről az apám. Jelige-írói leleményem meg az én ösztönös érzésemről árulkodik. Ez is csak arra vall, hogy a templomról, az egyházi szertartásokról alkotott képzeteim valahol a tudatom mögött összefonódtak a színházi élménnyel. Ez pedig újra csak azt bizonyítja, hogy azzal a bizonyos kettős gyökérszállal a színtiszta igazságra tapintott rá a színészet historikusainak bölcsessége.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Romba dől az első remekművem

 

 

Még állt a színházam - drága anyám szeretettel óvta, hogy össze ne omoljék a remekművem, - amikor egy nap váratlan látogatónk érkezett Pestről: apámnak egy régi ismerőse, színészember! Szüleim szívesen fogadták és ott is marasztották ebédre. Én a kuckómból tisztelettel vegyes csodálattal néztem rá, mint egy különös valakire, aki 'onnan', abból a világból való, ahol az a sok gyönyörűség terem.... Az ilyen nem is lehet olyan közönséges ember, mint a többi, hiszen olyan képességekkel megáldott, amit más csak bámulni tud.

Látogatónk csakhamar beigazolta, hogy valóban nem közönséges képességgel rendelkezik - a táplálkozás terén. Bámulatos étvággyal tüntette el egyik rántott szeletet a másik után, és a vörös bor, - a híres egri bikavér - is szaporán csúszott a torkán. Engem meglepett, hogy a művészek is szoktak enni-inni, akárcsak a közönséges halandók; eddig azt hittem, hogy őket csak a művészet táplálja... Most láttam, hogy a színész is csak ember, kivált ha adódik alkalom, hogy megmutassa.

Ebéd közben elmesélte, hogy 'sikerei teljében' visszavonult a színpadtól, mert úgy akar maradni a közönség emlékezetében, ahogy dicsősége csúcspontján ünnepelték a Népszínházban 'Barinkay'-ként. Jutalomjátéka is ez a szerep volt a 'Cigánybáró'-ban. Arról azonban már hallgatott, hogy ez a jutalomjáték már nem a fővárosban, hanem valahol vidéken zajlott le.

Kiderült, hogy azért jött Egerbe, mert a minisztériumban fölajánlották néki (a valóságban 'kiinstanciázta') az egri új színház gondnoki állását és most szét akar nézni a városban. Mindenekelőtt az új színházat szeretné látni és különösen ennek az épületében a részére biztosított természetbeni lakást. Első útja minden esetre hozzánk, régi ismerőseihez vezetett, nyilván nem minden célzatosság nélkül.

Leesett az álla a jóembernek, amikor meghallotta, hogy a színház még nincs sehol, csak most kezd kibújni a földből és hosszú hónapokba telhet, mire elkészül. Ez a hír nagyon leverte; nyilván azt képzelte a jámbor, hogy másnap már el is foglalhatja az állást a lakással együtt.

Apám, hogy fordítson egyet a hirtelenjében támadt nyomott hangulaton, kedélyesen megemelte a hangját:

- De van ám Egerben kész színház is, azt megnézheti! - Diadalmasan a szobasarokba mutatott, a kisasztalon magasodó remekművemre.

 - A fiam építette - tette hozzá büszkén.

Látogatónk először a sarokba nézett, azután engem vett szemügyre. - Na putypulutty, lássuk mit remekeltél! - intett felém nevetve, és terjedelmes pocakjával fölemelkedett az asztaltól.

Odalépett a játékomhoz. Nézte elölről, nézte hátulról, még a tetejét is levette, hogy bekukkantson a belsejébe, azután széles mozdulattal széttárta és összecsapta a kezét és stentori hangon adott kifejezést az elragadtatásának.

-        Kolosszális! Piramidális! Tökéletes! Igazán tökéletes!

Apám és anyám szeme a szülői boldogság meleg csillogásával villant össze. Pillanatnyi csönd után, kiélvezve szavai hatását (biztosan a színpadon is így szokta), újra megszólalt:

- Hanem azért... egy kis hiányossága mégis van az építményednek, hallod-e putypulutty!

Kíváncsian néztünk rá. Megint művészi pauzát tartott, majd folytatta:

- Látom van benne színpad is, nézőtér is, de a legfontosabbról elfeledkeztél. Mindhárman meghökkentünk. 'A legfontosabb'? Apám elnevette magát:

- Biztosan a gondnoki lakás! - próbált vizsgázni emberismeretből, de mellé fogott, mert vendégünk rázta a fejét:

- Nem, szó sincs róla. A színház legfontosabb helyisége - itt megint hatásvadászó szünet következett, majd rám pislogva közbe vetette: - nem árt, ha a putypulutty megtanulja, hasznát veheti az életben (kivárás az érdeklődés fokozására, azután folytatva) - nos, a legeslegfontosabb helyiség minden színházban: a jegyváltó pénztár! Lett nagy nevetés. Én megint gazdagodtam egy tapasztalattal. A kioktatásnak ugyan nem vettem sok gyakorlati hasznát az életben, de megtanultam, hogy nem lehet mindig a fellegek közt járni; a művész sem, de a művészet sem él - a levegőből.

-o-

 

         Ez a vasárnap az én építőművészi diadalom napja volt, de az estéje is egyben, mert - tragédia lett belőle. A drámai esemény az antik sorstragédiák receptje szerint legott bekövetkezett, azzal a váratlansággal, ahogyan az efféle katasztrófák szoktak rátörni a gyanútlan ember fiára. Az történt ugyanis, hogy a vendégünk nyakába gyűrt szép fehér damaszt szalvéta a nevetés okozta rázkódástól kicsúszott a színész gallérjából és szép lassan gördült lefelé a pocakján. Észrevette, gyorsan odakapott és ettől a hirtelen mozdulattól véletlenül meglökődött a kisasztal. Az építményem megingott és ropssz-brumm, egyetlen pillanat alatt romhalmazzá változott. Megsemmisült a ' remekmű'.

Engem úgy megdöbbentett a váratlan esemény, hogy még sírni is elfelejtettem. Csak néztem halálsápadtan a potyogó köveket és jajgatni se tudtam. Álltam némán megkövülve és néztem a romokat. A kínos jelenetnek anyám vetett véget: forrón magához ölelt.

- Nem baj kisfiam, majd építesz másikat - vígasztalt.

Apám szedegette a szőnyegen szétszóródott köveket és a vendég iránti tapintatból hallgatott. Az pedig csak állt a romhalmaz előtt bűnbánóan lehajtott fejjel. Sajnálta és főként röstellte az esetet. De azért volt színész, hogy föltalálja magát.

- Nesze putypulutty; te vagy a kárvallott, én meg a biztosító intézet, itt a kártérítés! - és a markomba nyomta Ferenc József ezüstből vert dombormű képmását.

A szüleim mosolyogtak, én zavarodottan forgattam a fényes pénzdarabot. Ekkora medália még sohasem volt a kezemben. Kérdően néztem apámra.

- Fogadd csak el - biztatott, - ez az első kereseted, amit a művészettel szereztél. Még mindig haboztam. Erre a biztosító intézet bőkezű megszemélyesítője leguggolt hozzám, megfogta a tenyeremet, rajta az ötkoronással.

 - Hallom apádtól, te már ismered a betűket, putypulutty. No, olvasd csak el, mi van itt körben ráírva.

A pénzdarab peremére csakugyan apró betűk voltak rávésve. Elkezdtem betűzgetni: "Biz-al-mam az ő-si- er..-erén..nyben".

- Jól van, okos gyerek vagy. Hát azt tudod-e, hogy mi az az "erény"? - kérdezte tovább. Tűnődtem egy kicsit, azután kiböktem: Pénztárca... Erre mindenki nevetett.

- Nem. Azt erszénynek hívják, "esz"-szel, világosított fel az édesanyám. Az erény, az a jóság, és a szófogadás. A szorgalom.

- Minden jó tulajdonság, jellembeli kiválóság, - toldotta meg apám.

- Nos, vedd tudomásul putypulutty, hogy ez a bizalom az én bizalmam, meg a másoké, ami neked szól, - magyarázta a színész bácsi - a te erényednek, amely azért "ősi", mert az édesapádtól, édesanyádtól örökölted, ők meg az ő szüleiktől.

Érdekesnek találtam, amit mondott, szinte kezdtem már elfeledkezni a bánatomról. De a 'nagy jelenet' tartott még tovább is.

- Tedd el és őrizd meg, mert ezt egyenesen neked verték Körmöcön. A kis Kozma Bélának!

- A bácsi csak tréfál, - motyogtam. - Nem hiszed? - játszott tovább. - Nézz ide, még a neved kezdőbetűit is ráírták! És a kép alá, a cirádák közé mutatott.

         Érdekes! Ott volt csakugyan a két betű: balról a ' K' , jobbról a 'B'. Akárcsak a nefelejcses kispárnám sarkában. Ezt már igazán el kellett hinni. Mit tudtam én akkor gyerekésszel, hogy az Körmöcbányát, az "Állami Pénzverdét" jelenti. Felragyogott a szemem és boldogan nyújtottam a nagyszerű ajándékot apámnak, hogy tegye a perselyembe. Akkoriban már javában gyűjtöttem a pénzt egy cserépdisznóba, amelyek a hátán nyílás volt a pénzbedobás céljára. Szépen gyűltek már a rézből vert fényes aranykrajcárok, de most egy valódi ezüstpénz került melléjük, méghozzá mekkora! Azt azonban, hogy mire gyűjtjük, nem árultam el senkinek. Az az én titkom!

A játék betetőzése most következett:

- Hát azt tudod-e, hogy hívják azt a pénzdarabot, amit most kaptál?

- Ötkoronás - feleltem, hiszen ismertem a számokat is.

- Van ám egy másik neve is, tanuld meg: "Nagybecskerek"!

- De hiszen az egy város, ott lakik a nagybácsim, Kretovich Kálmán. – No, hát ez is 'nagybecskerek', mert nagy is, becses is meg kerek is. Igaz-e? Igaz volt, persze hogy igaz.

Így végződött a színészi lelemény és a derűs kedély jóvoltából (amit nyilván a bikavér is pezsgetett), kellemes hangulatban az én első művészi megnyilatkozásom romba dőlte. Az ötkoronás azonban nem került be a perselyembe. Édesanyám az intarziás kazettájában őrizte egyéb apró értékei között: hátha szerencsét hoz a fiának? Nem hozott - szerencsét.

-o-

 

Ennek az emlékezetes délutánnak a humorához tartozik még egy apró, talán sületlenségnek tűnő, de igen jellemző mozzanat. A joviális úriember, hogy teljesen megbékítsen és mindenképpen a kedvemben járjon, négykézlábra ereszkedve segített nekem összeszedni a padlóról a szétgurult építőköveket. Közben a szájával békabrekegésszerű, de mégis másforma hangot adott, valahogy így: 'Putypulutty!' Ezért azután további ismeretségünk során megmaradt számomra Putypurutty bácsinak. Nos, szedegetés közben kezébe akadt az egyik írott kő: véletlenül éppen az, amelyre az ékes jelmondat első harmadát firkantottam. Elkezdte kibetűzni: 'Vé-ni - te... Szüleimre nézett és egyre ismételgette: Vénite, vénit-e? ... Hát bizony vénit az ördögadta! Engem legalábbis megvénített, - dohogta, minden kétséget kizáróan a művészi pályára célozva.

Lehet, hogy a saját szempontjából neki volt igaza, hiszen a maga bevallása szerint azért menekült el a színpadról nyugalomba, hogy ne lássák őt 'dicsősége színterén' megvénülve, hangja veszetten, kikopva híres szerepeiből. A művészi hiúság sugallta ezt neki. Igen: lehet, hogy a művészet sokakat idő előtt megöregít. Én azonban másként vagyok vele: ha a művészetnek csak a közelében lehetek, máris megfiatalodottnak érzem magam. Igaz, hogy én nem énekeltem soha Barinkayt a Cigánybáró-ban, mint Putypulutty bácsi (valódi nevén Rácz Gyula) néhai hőstenor a Népszínház színpadán, nemegyszer.

Ezt a 'nemegyszer'-t szó szerint kell igaznak venni, mert hogy mostanában utána néztem Rácz Gyula művészi pályája adatainak, a Színészeti Lexikonból kiderült, hogy valóban 'nem egyszer', hanem összesen két alkalommal énekelte a Népszínházban ezt a mindig nagy büszkeséggel emlegetett híres szerepet... Tehát a színtiszta igazságot mondta. Ami természetes is, hiszen művészember nem hazudhat.

Csak néha ügyelni kell a mondás 'művészi' árnyalataira...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az én egyetlen téglám

 

 

Másnap apám színész-barátja, akivel már én is barátságot kötöttem, visszautazott Pestre. Előbb azonban vele és apámmal hármasban megnéztük a színház építkezését, majd bejártuk a várost, még a várba is fölmentünk. Dobó István vörös bazaltból kifaragott síremlékén a boltív alatt akkor még épségben nyújtózkodott a törökverő hős fekvő alakja, csak a következő évben törték össze részeg garázda osztrák tisztek az emlékművet.

Lejövet a Kalmár cukrászdában kötöttünk ki, ahol Putypulutty bácsi teleetetett habossal, meg krémessel. Még egy nagy paksaméta süteményt be is csomagoltatott és rám erőszakolta azzal a megbízással, hogy adjam át édesanyámnak a tetejére tűzött tearózsával együtt. Elbúcsúzott tőlünk és egy konflison kikocogott az állomásra.

- A színészből úgy látszik kibújt a régi világfi - jegyezte meg édesapám derűsen, amikor anyám meglepődve nézte a jókora csomagot. Putypulutty bácsi ezzel a gavallér-kedveskedéssel akarta viszonozni a vendégszeretetünket.

Most már eggyel több okom volt arra, hogy türelmetlenül lessem-várjam: mikor kerül végre tető alá a színház, hiszen a megnyitása azt is jelentette, hogy új barátom is visszatér. Akkor majd egész bizonyosan beváltja az ígéretét, átvisz és megmutat mindent tövéről-hegyére, beavat a művészet titkaiba. 'Csak már itt lenne az az idő', sóvárogtam és egyre izgatottabban figyeltem, mint emelkednek a falak feljebb, egyre feljebb.

Elkészültek a földszinttel, de csak hátul födték be egy kis részét, hogy a közüket vasgerendákkal beboltozzák. A többi fal nyúlt tovább, fel a magasba. Lassan már az emelettel is végeztek, amikor egy napon apám megint kézen fogott és azzal a rejtélyes mosollyal a Rákóczi-bajusza körül, - amiről tudtam, hogy mindig valami kedves meglepetés előhírnöke - vitt magával a szomszédba az építkezéshez. De nem álltunk meg a spárga jelezte elkerítésen kívül, mint a többi bámészkodó, hanem átemelt a madzagon és mentünk egyenesen ahhoz a fabódéhoz, amely a telek legvégében téglarakások közé ágyazva építési irodául szolgált.

A nyitott ajtóban megjelent egy termetes férfi ingujjban. 'Hű, ez mindjárt kikerget minket' - gondoltam megszeppenve, de az irodai ember egyáltalán nem mutatott haragot, sőt nagyon barátságosan kezet rázott apámmal, majd lehajolt hozzám.

- Te vagy az a kíváncsi emberke? - nevetett rám bátorítólag.

Apám bólintott helyettem.

'Honnan tudja, hogy én kíváncsi vagyok?' - Fürge észjárásommal legott rájöttem a magyarázatra: csakis az édesapámtól. Úgy látszik ismerték egymást. És egészen bizonyos, hogy apám már beszélt vele rólam. 'Hm! Itt valami suskus folyt a hátam mögött!'

- A főpallér bácsi megengedi, hogy közelről is megnézhesd az építkezést - hangzott apám biztatása.

- Akár be is szegődtetem! - tréfálkozott a bácsi. - Úgyis szükség van kisinasra. Ezzel talán rám akart ijeszteni, de én nem idegenkedtem a gondolattól, sőt tetszett. Csak hát jön az iskolázás, és az mégis fontosabb.

Nem sok időnk volt a töprengésre, mert a munkafőnök már készségesen el is indult.

- Tessenek csak utánam jönni - invitált.

Mentünk: Ő elöl, mi mögötte, libasorban. Csakhogy amíg ő otthonos fürgeséggel bujkált a gerendák és lécek között, mi botladoztunk, bukdácsoltunk a számunkra szokatlan terepen.

A kőtömbökkel teleszórt térségen kőfaragók kopácsoltak, odább malteros lányok hosszúnyelű fogatlan gereblyékkel keverték a habarcsot. Az állványok körül izmos férfiak rakták-hordták a téglákat és kettesével szállították valami hordágyszerűségen fel a magas állványokra. Ott fenn a kőművesek serénykedtek. Az volt az igazi látnivaló!

Egész sor rézsút fektetett pallón kapaszkodtunk fölfelé, lépcsőfok helyett fabordák voltak rajtuk keresztben, hogy vissza ne csússzék az ember. Kicsit lihegtünk mire felértünk, de innen ezután mindent lehetett látni. A város piros- meg szürketetős házrengetege, füstölgő kéményerdeje fölött elnézhetett a szem egészen az Érsekkertig, amarra meg a várig, és közbül, a sok torony között karcsún magasodott a török mecset óriási fogpiszkálója, hegyes süvegével. Csúcsán a félhold felett kereszt szikrázott a napfényben. Ha meg lefelé néztünk, éppen az udvarunkba lehetett látni, ahol kifeszített kötélen száradtak az édesanyám által frissen mosott ágyneműk. De még a hatalmas kertre is, amelyet U-alakban ölelt körül az emeletes sárga épület.

Ám engem még ennél a tarka panorámánál is jobban érdekelt az a látvány, ami befelé tekintve tárult a szemünk elé. Vezetőnk élénken magyarázott.

- Az a patkó alakú belső rész lesz a nézőtér, ott a falak mentén ácsolják majd a páholysorokat, fölöttük az erkély és most épül a karzat.

Ez utóbbi egyelőre csak a képzeletben látszott, de közvetlenül alattunk most vakolták a színpadtér falait.

- Ahol most állunk - kaptuk a magyarázatot, - ebben a magasságban kezdődik majd a zsinórpadlás, ahová felhúzzák a díszleteket. Ez a faltól-falig húzódó vasgerenda, amelynek behelyezésén egész délelőtt kínlódtunk, ez fogja majd tartani a színpad homlokzatát. Ez a portál, a kapuzat, ennek nyílásában fog szaladni a vasfüggöny. Mert az is lesz. Minden lesz itt kérem, ami egy modern színházban szükséges, még süllyesztő is.

Erre az utóbbira különösen büszke lehetett, mert nyomatékosan kihangsúlyozta:

- Itt, a hátsó fronton lesznek a kisebb helyisége: az öltözők, próbaszobák, ruha-és kelléktár, szabóműhely meg a gondnoki lakás.

Elégedetten kifújta magát, de elakadt a lélegzete, mert cérnahangomon egy ártatlan kérdéssel csaptam rá:

- És a pénztár, az nem lesz sehol? –

Nagyot nézett. Apám elkacagta magát.

 - Dehogynem - tiltakozott a főpallér. - Kettő is, az előcsarnokban. De hogy jutott ez eszedbe?

Már éppen hivatkozni akartam Putypulutty bácsira, de apám rövidség okából ezzel ütötte el a dolgot:

- Már alig várja a fiam, hogy jegyet válthasson a színházba. Lassan nézelődve indultunk lefelé. Az egyik fordulónál öreg kőműves rakott egy közfalat. Még csak a hasáig ért, így én is jól láthattam, milyen akkurátusan illesztgeti egymás mellé a lágy habarcsba ágyazott téglákat. Érdeklődéssel néztem, apámék is megálltak.

- Bácsi kérem - fordultam hátra hirtelen támadt ötlettel -, tessék nekem megengedni, hogy egy téglát én tehessek oda.

Összenéztek.

- Segíteni akarsz, lurkó? - derült a főpallér a furcsa kívánságra, amelynek váratlansága édesapámat is meglepte. Ránéztem, nem haragudott-e meg? De nem, az arcán inkább valami meghatódottság-féle tükröződött.

- Látod, ez szép gondolat - helyeselt az ötletemnek.

- Csak rajta! - biztatott a főpallér, - tedd oda, ha föl bírod emelni.

Hogyne bírtam volna. Akkor is el kellett volna bírnom, ha kétszer olyan súlyos. Fölkaptam és már oda is vittem a másik mellé.

- Hohó, nem így ám barátocskám! Kis hézagot kell hagyni - oktatott a kőműves és megigazította. Azután belekanalazott a habarcsba és markomba nyomta a malteros kanalat. Én ezt hallatlan kitüntetésnek vettem.

- Most tessék ráönteni, ide ebbe a résbe.

Én öntöttem. Több ment mellé, mint közéje, de meglett a kívánságom. És nekem ez volt a fontos.

Valaminek mégis csak kellett mocorognia bennem, ha már ebben a zsenge korban, gyerekésszel is örömet éreztem afölött, és boldoggá tudott tenni az a tudat, hogy részt vettem, HA CSUPÁN EGYETLEN TÉGLÁVAL IS az egri színház építésében.

Most, amikor öreg fejjel visszatekintek erre a sok hiábavalóságra, a 'csodás őrültségekre' és szenvedélyes harcokra, amiket életemben műveltem és vívtam, ugyanaz a hangulat száll meg, ha nem is biztos tudatként, csak bátortalan föltételezésként: talán én is részt vettem egy téglával a magyar színházi kultúra építésében. És ez - ha nem is kárpótol, - de megvigasztal.

 

 

 

Áldott állapotba kerülök

 

 

Van egy másik emlékem is az egri színház építéséről. Ennek nem cselekvő részese, hanem csöndes szemlélője és kis részben szenvedő alanya voltam.

Ez pedig úgy történt, hogy valahonnan jövet éppen be akarok fordulni a kapunkon, amikor lovak trappolására leszek figyelmes... Az ám, hintó, méghozzá négylovas üvegbatár. Ilyen csak egy van az egész városban, az is az érsek úr tulajdona. Ismeri ezt mindenki, én is elégszer láttam végig gördülni a Főtéren. De mit keres ez mifelénk, a csöndes Korona utcában?

Nem keresett semmit, csak keresztülvágtatott. Én utána. Kíváncsi voltam, hová kocsikázik az érsek úr? Szaladtam, ahogy csak bírták a lábaim. Azt se bántam, hogy a szép szivárványos üveggolyóim kirázódtak a zsebemből és szerte gurultak. Én csak futottam a batár után. Az kifordult a sarkon jobb felé, én a nyomában. Ám a kocsi és köztem egyre növekedett a távolság, nem bírtam a tempót.

Már éppen készültem feladni a reménytelen versenyt, amikor látom, hogy a lovak megállnak. Még pedig az épületünk túlsó sarkán, ott ahol a színház építkezése folyik. Lihegve beértem, amikor a cilinderes, fehérkesztyűs kocsis leugorva a magas bakról, kinyitja a batár ajtaját. Két feketeszoknyás száll ki belőle. Aki elsőül lépett le, nagy készségesen kisegíti a másikat; annak bíbor szegélyes volt a ruhája, de még a gomblyuka is. Megállnak, nézik az állványokat, irdatlan széles karimájú tót kalap mind a kettő fején. Tisztes távolból figyelem, hát látom, hogy a szoknyájukat följebb húzva átlépik a madzagot. Ekkor észlelem, hogy az egész szoknya-dolog tiszta svindli, nadrág bújik meg alattuk.

A főpallér már fut feléjük, nagy alázatosan lekapja a sapkáját és a bíbor szegélyesnek térdet hajtva kezet csókol. Semmi kétség, ez az érsek, ő maga, saját személyűleg. Jött megszemlélni az építkezést. Vagy az is lehet, hogy csak erre vitt az útja és megállt kíváncsiságból, akárcsak a közönséges földi halandók.

Utánuk settenkedtem. Körüljárták az állványokat, nézelődtek, kegyesen bólogattak a főpallér szapora magyarázatára, de csak a nyakukat nyújtogatták és az ujjukkal mutogattak fölfelé, arra azonban, hogy rálépjenek a fölfelé vivő rézsútos pallóra, egyikük sem vállalkozott. A félig-kész főbejárat felé kanyarodtak, éppen a följárót téglázta két kőműves legény, azt nézték nagy érdeklődéssel. A főpallérnak nem tudom, mi jutott eszébe (csak nem az én minapi kívánságom?), fölvesz egy téglát, gondosan lerázza, lefújja róla a port és két kézzel, nagy alázatosan várja, hogy az majd kegyeskedik élni a megtisztelő felajánlással és szentséges kezével belehelyezi a falrészbe.

Nem ez történt. Az érsek megütközve néz hol a téglára, hol a falra, hol meg az emberére. Elutasító gesztusa mintha azt mondaná: 'Hogyisne! Nem ettem meszet, hogy téglaporral szennyezzem be szentségtartó kezemet!' És hogy véget vessen a kínos jelenetnek, gyorsan keresztet vet a tégla fölött.

A diplomatikus helyzetmentést sürgős visszavonulás követte, sarkon fordult és nagy sietséggel, mintha attól tartana, hogy itt valamiféle munkára 'csupa jelképességből' befogják, a batárja felé indult.

Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Hirtelen szélroham támadt és a tiszteletlen fuvallat belekapott a tisztelendő tótkalapba. Pillanat és máris ott karikázott vele a malteros ládák között. Végiggörgött a téglaporos homokon: juj, mindjárt a meszes gödörbe pottyan'... De nem, szerencsére megült a szélén. Mulatságos volt látni, hogy a tisztelendő káplán egyik kezével a saját kalapját fogja, másikkal összekapva a szoknyáját nekifogott kergetni a kalapot. Őszentsége csak állt, mint egy megcsúfolt mártír, megrökönyödve a szentségtörő inzultus miatt, Ám ezüstös feje azért mégsem marad egészen födetlen, mert egy kis lilás-piros kerek sapka ült rajta, akkora csak, hogy éppen betakarta a feje búbját. Furcsállottam nagyon: kalap alatt sapka, szoknya alatt nadrág... huncut emberek ezek a papok, becsapják a népet. Nem azok közelről, akiknek messziről látszanak!

Ám én sem maradtam tétlen. Egy ugrással a kalap mellett teremtem és a versenyfutó orra elől elhalászva, vittem nagy diadallal a szentatya színe elé. A káplán kivette a kezemből és egy lepedőnyi nagy fehér zsebkendővel elkezdte porolni. Szép kalap volt, nem mondom, olyan vastag sodrott arany zsinórral volt körüldrótozva, mint a kisujjam. Még valami mütyürke is csüngött le róla kettő, mint az aranycseresznyék.

Levett sapkával álltam Samassa érsek úr előtt, mert tudtam én a tisztességet: kinek mi dukál. Az ősz főpap kegyesen rám mosolygott és sietve kobakomra tette a kezét.

- Csak tedd fel kisfiam a sapkádat, mert megfázik a fejecskéd.

De nem tettem föl, mert nem vette le a kezét a buksimról, egyre tapogatta. - Ennek a kisfiúnak egészen Rákóczi-koponyája van - állapította meg,

most már a káplán is elkezdte tapogatni, és összemosolyogtak.

Én bizony akkor se tudtam és ma sem sejtem, milyen lehetett Rákóczi koponyája. És az is rejtély maradt előttem, hogy ő honnan tudja. Hiszen akkor még Rodostóban pihent háborítatlan békességben. Az tény, hogy a koponyám hátsó része két dudorból állott, (ma is ki lehet tapintani). Minthogy később sem érdekelt különösképpen a kraniológia tudománya, így máig sem értem a fejalkatok jelentőségét. De hogy nem lettem Rákóczi, azt bizonyosnak mondhatom.

- Hogy hívnak kisfiam? - érdeklődött nyájasan.

- Kozma Bélának - vágtam ki teljesen indokolatlan büszkeséggel. A főpap arca fölvidult.

- A bíró úr gyermeke vagy?

Önérzetesen kihúztam magam.

Nem, az a Bandi, az unokatestvérem. Az én apám vasutas. - Erre olyan büszke voltam mindig, mintha az lenne a legelső foglalkozás a világon.

- Tehát rokona vagy a bíró úrnak! De hiszen akkor neked is nagybátyád a boldog emlékezetű Károly püspök.

- Nem tudom - vallottam be őszintén, mert soha sem hallottam róla. Mi nagyon szép és bensőséges családi életet éltünk, de apám soha nem foglalkozott minket érintő genealógiai kérdésekkel. Nem kérkedett a származásával és nem törődött a nagy famíliával sem. A Bandi gyereket is csak onnan ismerem, hogy amikor Egerbe költöztünk, szüleim illendőségből leviziteltek náluk és engem is magukkal vittek. Most már tehették, mert apám azzal, hogy hivatalnokká lett, társaságképessé vált. Ők visszaadták a 'stácvizitet', ezzel elég lett téve a társadalmi szokásnak és punktum. Bandit nem láttam többé soha az életben, hírt sem hallottam felőle máig. Endre bácsiról meg csak azt tudom, hogy kúriai tanácselnökként fejezte be bírói karrierjét Budapesten. Isten nyugosztalja őt is, meg a többi atyafiságomat.

Ott hagytuk el, hogy az érsek úr erősködött: nekem rokonom Károly püspök.

 – Legkedvesebb papjaim közé tartozott a szentéletű atya. Itt nyugszik a dómi kriptában. Remélem ezzel a koponyával te is pap leszel?

Tagadólag ráztam a fejemet. Ördögöt leszek én pap.

- Talán katona? (Pap, katona, kondás, kutyapecér - jutott eszembe a gyerek-mondóka, amit egymás gombján szoktunk kiszámolni. Mielőtt a harmadik lehetőségre került volna sor, sietve nyilatkoztam.)

- Színész leszek!

Általános megrökönyödés. A két szoknyás elképedve nézett össze és a 'Rákóczi-koponyáról', amelyben ilyen istentelen elme fészkel, sietve visszavonatott az áldó kéz.

Értetlenül álltam a tovarobogó hintó által fölvert porfelhőben. Ezek ugyan mitől szaladtak úgy el? Talán az ördögtől, akit bennem láttak? Így kerültem én öt és fél éves koromban 'méltatlanul' áldott állapotba. De azért nem lett semmi baj. Kinőttem.

-o-

 

Az érsek által említett néhai püspök-atyafit egyszer mégis meglátogattam. Otthon elmeséltem a történteket és anyámat addig furdalta az asszonyi kíváncsiság, míg egyszer elvitt a Dóm kriptájába. Halottak napja volt, mindenkinek szabad volt bemenni. Ezeregy gyertyácska reszkető fénye világította be a tágas katakombát, itt aludták örök álmukat befalazva márványlapok mögött az egykori egyházi méltóságok.

Akit kerestünk, hamar megtaláltuk, mindjárt a bejárat közelében. A falba illesztett márványtáblán arany betűkkel ez állt: "Kézdiszentléleki és papi Kozma Károly, főkáptalani kanonok, theológiai doctor, scardonai választott püspök. 1824-1901".

Lám, ő is született és meghalt, mint a többi közönséges ember. Anyám kis gyertyát adott a kezembe. Meggyújtottuk és a lecsepegő forró viasszal odatapasztottuk a márványtábla szélére. Eleget tettem a kegyeletnek és az illendőségnek, leviziteltem nála.

Azt hiszem, rövidesen időszerűvé fog válni, hogy visszakapjam a vizitet. Ahogy ezt a társadalmi illemszabályok - nyilván odafent is - előírják.

 

 

 

Cukorváros

 

 

Légüres térben lebegne ez az egész fölidézett álomvilág, ha nem lengené körül a századelő életének levegője, ha nem ágyazódnék bele a kor és a környezet reális talajába. Az egri színház képe is úgy kap hiteles perspektívát, ha köríti az a panoráma, amely körképe a városnak. Ennek szívéből sarjadt, nőtt ki az épület, a körülötte pezsgett élet szükséglete hívta életre és tartotta életben mindaddig, amíg a napjainkra megnőtt igények, a korszerűségnek megfelelőbb új hajlékot nem teremtettek.

Ha fölködlik emlékezetemben Eger régi arculata, úgy tűnik: ezt a várost csöndből és tisztaságból építették. És mai szemmel nézve hozzá tehetem: maradiságból, megcsontosodott konzervativizmusból. (Ez csak a múltra vonatkozik). A házak vaskosaras ablakaiból levendulaillat áradt és évszázadok tekintettek le az utcákra, amelyeken lábujjhegyen osont az élet.

Milyen más volt az élet a Bükk túlsó felén, az Avas lábánál elterülő Miskolcon, ahol pár évvel később tovább peregtek gyermekkorom napjai. Ott csönd helyett a lüktető élet elevensége, álmatagság helyett a fejlődést munkáló harsány életritmus... De ha utcái tisztaság dolgában némi kívánni valót hagytak hátra, ez is a változásra, megújulásra törekvés- és erőfeszített igyekezet kísérő jelensége volt. Igen, Miskolc a huszadik századot élte minden izgalmas ellentmondásával, Egert sajátos körülményei beleragasztották a tizenkilencedikbe, vagy lehet, hogy csak egyszerűen benne felejtették. Amaz a jövőbe tört, emez a múltba hanyatlott.

Eger fölött még a felhők is lassabban úsztak. Elégszer hallottam gyerekfüllel: 'papi város'. Ha akkori emlékeimet kiegészítem későbbi tudomásommal, csak akkor tudom felfogni ennek a jellegzetességnek igazi értelmét. Valóban ez adta a város karakterét: a sok templomtorony, meg a tündéri külsejű barokk paloták, amelyekben a főkáptalan tagjai, a prépostok és kanonokok fényűző keretek között élték gondtalan életüket. Tehették: sok tízezer holdnyi papi birtok biztosított jólétet a szent életet élők számára. Ezért volt olyan csöndes és tiszta a belváros, itt semmi nem zavarta az elmélkedés áhítatát és az emésztés nyugalmát.

Aszfaltjárda szegélyezte a cukorházak gondozott előkertjeit, amelyek mindenike olyan volt, mint egy virágkiállítás. De a külvárosokban: a Maklári meg a Hatvani hóstyán bokán felül ért a csizma-marasztaló sár. Igaz, ezt a sarat nem a paloták papjai, hanem az egyszerű paraszt emberek, a vályogviskók lakói dagasztották. Pedig az 'egyháznak és császárnak' kiizzadt keserves adógarasaikból éltek a városi urak, az ő verejtékes munkájukból kerülközött a piacra a sok zöldségféle, kerti vetemény meg az a rengeteg gyümölcs, amiből bőven jutott szerte az országba is. Ők túrták a papi birtokok termőföldjeit, irtották erdeit és birkóztak az Eged-hegy oldalán a peronoszpórával, meg a filoxériavésszel, hogy megmentsék, s újratelepítéssel jövőre is biztosítsák az egri bikavér világhírnevét.

Az egri érseki főegyház megye volt a leggazdagabb az országban és Heves a legszegényebb vármegyéje a Magyar Szent Koronának. Ezt a históriai tényt, valamint a fentebb elsoroltakat nem az ujjamból szoptam és nem gyermekkori emlékeimből szedem. Húsz esztendővel később, 1924-ben mint újságíró az ' Est-lapok' kiküldetésében jártam a szívemnek oly kedves 'cukorvárosban'. Ekkor tárta elém mindezt Trak Géza, Eger akkori polgármestere a város gondjairól szólván. Annyi adatot szolgáltatott, hogy három riportra is telt belőlük, jutott oldalnyi mind a három újságba. Aki akarja, a Széchenyi Könyvtárban föllapozhatja; tanulságos olvasmány az ma is.

Elpanaszolta a polgármester, ('ha ugyan meg meri írni' - mondta kételkedve. És megírtam!) - hogy a város fejlődésének legfőbb kerékkötője az az érseki elzárkózás volt, amely a hetvenes években megakadályozta, hogy az akkor épülő Budapest-Miskolc vasúti fővonalat Eger érintésével vezessék. Kereken megtagadta a megye leggazdagabb földesura, hogy az ő szent birtokából ilyen profán célra földcsíkot hasíthassanak ki. De a megye második városának, Gyöngyösnek is ez a sors jutott osztályrészül, mert ott is az érsek volt az úr.

Sem a két város vezetősége, sem a tekintetes vármegye nem mert ujjat húzni a nagytekintélyű egyházi főméltósággal, aki főrendiházi tag, hatalmaskodó zászlósúr, a trón szilárd oszlopa és Őfelsége kegyeltje. A derék helyi korifeusok jobbnak látták behúzni a bagariát és szépen beletörődtek, hogy a két város helyett két isten háta mögötti falu: Füzesabony és Vámosgyörk kapjon vasútállomást a magyar vasúthálózat egyik legfontosabb fővonalán. Föl is lendült a két nagyközség élete egyszeriben, a két mellőzött város meg sorvadt tovább.

Ez szegte szárnyát a fejlődésnek közel háromnegyed századon át. (Ezért volt az osztálymérnökség is Füzesabonyban!) Igaz, hogy utóbb - késő bánat, eb gondolat - kegyesen engedélyeztetett, hogy egy-egy 'vicinális' kösse össze a két várost a fővonallal, de ez már nem tudott változtatni azon a tényen, hogy Eger és Gyöngyös környéke kirekesztődött a főforgalomból, a korszerű közlekedés vérkeringéséből. Még a mai autóbuszjáratok sem pótolják (különösen a teherforgalom terén), legfeljebb csak enyhítik a gonosz önzésből és ostoba rövidlátásból eredt vétkes mulasztás bénító hatását.

Az én Egerben töltött gyermekéveimre nem vetett árnyékot a város tragikus sorsa. Mit sem tudtam az élet nyomasztó problémáiról. Én az aszfaltos utcákon jártam, nem a hóstyák sarában és otthonunkban a körégő függőlámpa petróleum-adta fényénél nem éreztem a villanyvilágítás hiányát. Szüleim anélkül, hogy túlzásba vitték volna, illő mértékben részesítettek mindabban, amit egy kishivatalnok-család szerény élet-keretei nyújthattak. Volt halványkék selyempaplanos kiságyam, anyám hímezte nefelejcses kispárnával, éjszakára felhúzható hálóval, voltak szép játékaim, képes- meg mesekönyveim, jól tápláltak, rendesen öltöztettek; mi kell még egy gyereknek? Zsebpénzt nem kaptam, hogy ne szoktassanak könnyelműségre.

Eger talán ezért marad mindig is olyan kedves a szívemnek, mert az első látása felejthetetlenül szép, szinte csodálatos élmény volt számomra. Nem vonaton mentünk először Egerbe, hanem Füzesabonyból Kálkápolnán keresztül lovas kocsival. Az éjszakát Kálban töltöttük apám testvéröccsénél, akiből szintén vasutas lett. Kora hajnalban indultunk innen tovább, keresztül a hegyeken. A kocsi rázkódásától elálmosodtam anyám ölében és csak akkor riadtam föl álmomból, amikor Eged hegyre kapaszkodott fölfelé a két gebe. Az ostorpattogás és a kocsis kiabálása ébresztett fel, és amikor fölnyitottam a szemem, elrémültem: előttünk, utánunk, mellettünk az úton tehenek és tehenek, de százával. A kocsis beléhajtott az előttünk poroszkáló csordába és most szeretett volna kikecmeregni belőle. Ez bizony nem ment könnyen, mert jobbra-balra drótsövénnyel kerített szőlők szegélyezték az utat, nem lehetett semerre kitérni, megkerülni. Tehénbőgéstől, kolompolástól kisérve jutottunk fel a hegy tetejére. Itt végre sikerült megszabadulnunk útitársainktól,; elkanyarodtak egy keskeny hegyi ösvényre.

A nap már fölkelt, de felhő takarta és finom, fátyolszerű köd ült a tájon, most volt az is fölszállóban. Ahogy haladtunk lefelé, fokozatosan kitisztult a táj és ekkor pillantottam meg azt a csodálatos látványt, mely örökre feledhetetlen marad... Köröskörül hegyek koszorúja és lenn a mélyben a hegyek ölén egy nagy fehér tó, mintha tejből lett volna. Egyszer csak a tó közepén lassan fölmerül két piramis. Két piciny piramis egymás mellett, olyan, amilyeneket a Világtörténelem képein láttam, csak ezek barnák voltak és a csúcsukon valami aranyos szikrázott... Hol vagyunk? Egyiptomban? Mohón figyeltem a látványt. A gúlák egyre magasodtak, majd itt is, ott is hasonló csúcsos alakzatok merültek föl a tóból, mint valami süllyesztőből és nyúltak egyre fölfelé. És mindegyiknek a csúcsa ragyogott, szikrázott, mert a napsugarak áttörték a felhőket és elárasztották a vidéket. Akkor kisütött a nap és a csodálatos tó elkezdett apadni. A piramisokról kiderült, hogy toronycsúcsok; már látszott a tornyok törzse is. Azután háztetők, gyárkémények bukkantak elő és ámuló szemeim előtt lassanként kibontakozott a tó fenekére süllyedt város képe. Rózsaszínben ragyogtak a házfalak a kelő nap fényében; olyan volt minden, mintha cukorból lett volna. A tó eltűnt: a köd felszállt, a varázslatnak vége. Reggel lett és mi megérkeztünk Egerbe.

 

Talán ezért a tündéri jelenésért szerettem meg annyira ezt a várost a titokzatos várral meg az árnyas Érsek-kerttel együtt. A régi házak csipkefüggönyös ablakai mögül levendula-illat szállongott, a vár mohos köveiből muzsikált a múlt, olyan halk duruzsolással, hogy talán csak én hallottam. De annak a távoli fantáziazenének egy-egy dallamfoszlánya olykor még most is visszarezeg bennem és megbizsergeti a szívemet.

Boldog, boldog gyermekkor!

 

 

 

 

-ooo-

 

 

 

 

 Eddig írtam 1965-ben, de folytatását akkor megakadályozta

 a gerinc-operációm. Baleset következtében négy csigolyám törött el,

 azokat kellett megreperálni. Most, 14 év után, 1979-ben nyolcvan évesen

 folytatom!!!!!

 Amik azóta velem történtek, novellákban dolgoztam fel,

 néhányat közreadok közülük.

 A külső történéseknél sokkal érdekesebbek voltak a lelki átélések;

 ezek versbe kívánkoztak, s ezekből is adok egy válogatást.

 Nem vélt irodalmi érték jogán őrződtek meg, csupán útjelzőiként

 egy hosszú életnek, amelyet álmodtam inkább, mint éltem. Egy lélek

 vergődései, hányódásai a sors Szkillái és Kharibdiszei között, törött tutajjal.

 Itt az ideje, hogy elsüllyedjen.

 

 

 Buda, '79. augusztus 26.

 K.B. sk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mezgerélés

 

 

Sorsfordulóhoz érkeztem. Az iskolázással új korszak kezdődött az életemben. Apám kézen fogva fölvitt a Lyceum lépcsőin és a kapu előtt megállt velem.

- Most pedig kisfiam nézz vissza -, szólt és valami meghatottság-féle rezgett a hangjában. - Magad mögött hagyod gyermek-voltod gondtalan időszakát. Előtted tárt kapu, azon belül a tudás kincsestára nyílik meg előtted. Meríts belőle magad és embertársaid javára.

Én inkább éreztem, mintsem értettem szavai jelentőségét. Szót fogadóan visszatekintettem: szemben velem a dóm százlépcsős feljárója; a széleken kétoldalt őrt álló óriás kőszentek mintha biztatóan integettek volna felém. A szentek lábainál a hatalmas park, amelynek kavicsos útjain sokat szaladoztam. Ez is egy darabja a múltamnak.

Most, amikor lassacskán egy más világnak a küszöbére érek, hátra fordulok megint, hogy visszanézzek a megtett útra. Hosszú volt és tekervényes s nem olyan sima, mint a templomi lépcsősor. De a gyermekkor emlékei ebben a múltidéző órában is derűsen ragyognak föl a memóriámban.

Ezt idézve tollamra kívánkozik egy régi szép magyar szó, amely több más hasonlóan ízes szólással együtt kiesett már a használatból: MEZGERÉLÉS. Így nevezték azt a tevékenységet, amelyre ma leginkább a 'tallózás' illik. Ez jelentette az elhullott kalászok összeszedegetését aratás után a tarlón. Most én is mezgerélek: szedegetem emlékezetem kosarába az elhullajtott kalászkákat; jaj, csak konkoly ne keveredjen közéjük!

A Lyceum lépcsőjén állva mire is emlékezhettem akkor? Milyen régi emlékek bolydultak meg bennem?

Legmesszebbről két kedves arc vonásai integetnek felém: anyám és apám fiatal, mosolygós boldog arca. Mert ha bölcsőm-, majd a kiságyam fölé hajoltak, mindig mosolyogtak a boldogságtól, amit az én létezésem jelentett számukra. Volt úgy, hogy ezek az arcok aggodalmat tükröztek, de a borúra mindig derű következett. És ez az ő érdemük, a gondos ápolgatásuk eredménye.

Ruttkáról kevés emlék maradt meg bennem. Legélénkebben az óvódára emlékszem, ahová anyámnak egy barátnője ölében elvitt: itt a szöszi fejű lurkók majd’ széttéptek örömükben: 'ni, kisbaba'. Emlékszem egy erdei kirándulásra is, amit szüleim a Bene családdal, tőszomszédainkkal tettek. Apám és anyám felváltva cipeltek az ölükben. Leheveredtünk egy tisztásra; az apák szalonnát sütöttek, anyám kenyeret szelt és én meg a velem egykorú Bene Jóskával margarétát szedtem. Uzsonna után vidám nótázással indultunk hazafelé. Amikor a Turóc patakhoz érkeztünk, én apám nyakába csimpaszkodva, riadozva néztem, hogy mekkora biztonsággal lépked át velem a zuhatag tajtékaiból kiálló nagy mohos köveken. 'Jaj, ha elejt'! Dehogy ejtett el épségben partot értünk, az asszonyok is, Jóska is, valamennyien.

Az út szélén feszület állt, amolyan falusi pléh-Krisztus, én anyám serkentésére apám öléből felágaskodva megsimogattam a szenvedő Jézuska lábát. Azontúl is, valahányszor arra sétáltunk, apámnak mindig föl kellett emelnie, hogy 'simogathassak'.

Fájdalmas emlékem: Ruttkán találkoztam először a halállal, illetve itt sejdítettem meg először az elmúlás mibenlétét. Egyik sétánk közben a gyógyszertár fölé kiakasztva halott őzikét pillantottam meg. Dermedt teste fejjel lefelé csüngött. Alatta az ajtófélfához támasztva a puska, amelynek golyója megölte. A patikából kilépő vadász dicsekedve mutogatta zsákmányát. Én csak annyit értettem az egészből, hogy a kis állat már nem él, nem tud többé futkározni az erdőben. Erre olyan heves zokogásba törtem ki, hogy alig tudtak lecsillapítani.

Még egy emlékem van Ruttkáról: a vasútállomás esti fényben. Megbámultam a gőzt sistergő mozdonyt, a zöld meg piros lámpák láttára tapsikoltam és néztem a sok utast. Mi is utaztunk: költöztünk Ruttkáról Füzesabonyba. Vasutas-sors: az örökös áthelyezgetés.

Abonyban is három évig éltünk. Apám az ottani osztálymérnökség irodatisztje volt. Életem újabb színtere irdatlan nagy falu volt, az országutat szegélyező hatalmas jegenyékkel, jobbára zsúp födeles, fehérre meszelt apró házakkal, de elvétve cseréptetős is akadt közöttük, a módosabbak meg palával födték, ami alatt a padláson a legnagyobb nyári melegben is kellemes hűvösség volt.

Mi a hosszú utca közepe táján egy nagy házban laktunk, amelyet egy egri ügyvéd építtetett városias külsővel, alápincézve. A falusias jelleget az udvaron álló hatalmas gémeskút képviselte, amely ugyanolyan volt, mint a többi ház udvarán. Hat nagy ablak az utcára, előtte szép virágos kertecske. A rezedával szegett ágyások, amelyekben egymást váltották az évszakok virágai, egy nagy púpos "gruppot" öleltek körül, ez tele ültetve rózsafákkal: jóanyám gyönyörűségére. Illatos jázmin, nárcisz, liliom, tarka tulipán, kék nefelejcs, mindenféle színű árvácska, amelyek tarka mintájú fejecskéiben az én fantáziám emberi ábrázatokat vélt fölfedezni. Itt ismerkedtem meg a természettel, itt szerettem meg az ezerarcú növényvilágot, amelynek mindig is barátja maradtam.

A háznak, amelyben egyedül mi laktunk, volt udvari szárnya is, tehát L alakban vette körül az udvart, ahonnan lépcsősor vezetett föl a magas-szinti verandára. Innen nyíltak az ajtók a lakásba, konyhába meg az éléskamrába. A verandáról el lehetett látni a többi udvarokba; mindenütt ugyanaz a kép: gémeskút, fészer, istálló, kocsiszín, mögöttük szénaboglyák, meg szérűskert. A lakásoknak többnyire 'égre nyíló' ajtaja volt, tornác, ámbitus csak kevés helyen.

A mi udvarunkat vadszőlővel futtatott alacsony kerítés választotta el a kerttől, a kerítés lécein tejes köcsögök száradtak.

A kert, a kert! Ez volt apám büszkesége. Olyan messzire nyúlt, hogy elfáradtam, mire végigszaladtam rajta. Körül a palántasor mellett napraforgó, meg kukorica. Kora tavasszal, napszámosokkal fölásatta apám a jókora területet, de egyébként ő maga művelte. Földarabolta ágyásokra, egy részükbe magot vetett, más részükbe palántákat ültetett. Minden szabad idejét kertészkedéssel töltötte; gyomlált, kapált, hajnalban és alkonyatkor locsolt. A szolgáló napközben a gémeskútból telehúzta a kádat meg a hordókat vízzel, estére mind kiürültek. De volt is eredmény: neki volt a faluban legkorábban hónapos retke, salátája, újhagymája, zöldborsója, tökje, paradicsomja, uborkája. Mert a jó hevesi föld mindent megtermett, apám szorgalmáért gazdagon fizetett. Minden zöldségféle, meg más haszonnövény kikerült a kertünkből, nem kellett anyámnak semmiért a piacra járnia.

Neki is megvolt a maga birodalma: a majorság. Fajtiszta orpington-csirkéket tenyésztett; kora februárban már négy kotlós ült a konyha négy sarkában a tojásokon, tavaszra már egész regiment csirke népesítette be a baromfiudvart. A kacsákat, libákat anyám maga tömte, nem bízta a szolgáló kezére. Büszke is volt a háztartására; 'minta-háziasszonyként' emlegették. De rá is szolgált.

Ilyen környezetben nőttem nagyobbacskára. Három éves koromban már minden kerti növényt névről ismertem. Emlékezetesek számomra a rózsaszín meg fehér virágú leanderek. Ezek jóformán születésemtől nagykorúságomig elkísértek. Még Ruttkán szerezte őket apám, emlékszem, hogy ott apró oltványokként nagy vizes üvegekben álltak a padlásablakban. Mikor gyökeret vertek, apám kiültette őket. Abonyba már nagy virágcserepekben kerültek. De csakhamar ezeket is kinőtté, mint én a szoknya-ruhácskámat és egri udvarunkon már ládákban, később kettéfűrészelt hordókban díszlettek: négyszögbe állítva valóságos lugast alkottak. De még ezeknél is nagyobb kincs volt apám birtokában: egy 'jukka'. Délszaki növény, a liliomfélék családjába tartozik, apám ápolása alatt közel két méter magasra megnőtt és tizenhat éves korában virágzott először. Kardalakú, tűhegyben végződő levélkoszorúból magasodott ki a fehér virágfürt.

A megbolydult emlékezet sok képet vetít elém a múltból: a húsvéti locsolkodásokat, amik nem szagos vízzel történtek, hanem a gémeskúthoz vonszolták ki a leányzót, két legény lefogta, másik kettő a vizet húzta és sorban egymás után zuhintották a jéghideg vízzel telt vödröket a sikoltozó rózsaszálra. Falun ez így volt szokás... Aki a legtöbb vizet kapta, az volt a legbüszkébb. Jaj volt annak a leányzónak, aki locsolatlan maradt; azt abban az esztendőben nem vitték férjhez. Egyébként itt dívott a korai nősülés, tizenhét-tizennyolc éves legények vitték a tizenöt éves lányokat. Volt aztán hegyen-völgyön lakodalom, hejehuja kivilágos kivirradtig. Magam is ölbeli szemlélője voltam egynek; emlékszem: előttem két asszony összedugta a fejét és lesajnálóan legyintett: 'Ammán baúszos'! - Lesújtó kritika volt ez a vőlegényről.

Kedves-szép szokás volt a májusfa-állítás felszalagozott virágos ágakkal, a menyecske-jelöltek ablakai alatt. A legények virtuskodásának volt fokmérője a "Szent Iván tüze" átugrálása, az apró süvölvényeké a karácsonytáji Betlehem-járás és a téli időszak mindennapos eseménye volt a disznóölés meg a disznótor.

Apámnak két barátja volt, ezek családjaival járogattunk össze téli estéken. Az egyik Mohácsiék: egy kedves öreg házaspár. 'Moháci báci' - ahogy én mondtam, már erősen benne járt hetvenes éveiben, de még hivatalba járt, ugyancsak az osztálymérnökséghez. Büszke volt rá, hogy negyvennyolcban 'vörös sipkás volt' és húszéves fejjel szolgált Bem seregében, Petőfit is ismerte. A másik házaspár Hackströmék, a fűtőház főnök és felesége, egy törékeny, finom, kedves asszony. Nagy gyümölcsös kertjük volt és nyáron át sűrűn küldözgették nekünk kosárszámra a szezon gyümölcs újdonságait. Szolgálójuk, egy mosolygós képű leányzó (azt mondták róla: ő a falu szépe), hozta a szívesen fogadott ajándékokat, apám mindig egy ezüst pénzdarabot csúsztatott a markába szolgálataiért; a lány pirulva, kézcsókkal köszönte meg a fáradság díját. A kézcsókkal azonban csakhamar megfordult a világ: Hackströmné meghalt (szüleimmel ott voltam a temetésén, életemben az elsőn) és az özvegyen maradt férj a gyászévet be sem várva, négy hónap múlva újra megnősült. Az öregedő bácsi feleségül vette az addigi szolgálójukat, a szép fiatal lányt. Megfordult a világ, mondottam imént. Bizony úgy lett, mert az esküvői szertartás után, amelyen szintén ott voltunk, apám csókolt kezet a fiatalasszonynak... De a baráti összejárogatást megszüntettük.

Füzesabonyból még egy izgalmas élményemről kell megemlékeznem. Apám, aki esténként mindig büsztörködött valami játékon a számomra, hol papírhajtogatással varázsolt elém galambokat meg Kikiriki Jancsit, hol meg fából fabrikált lovat, kiskocsit. Egy nyári délutánon anyámmal együtt kivitt a rétre. Anyámon új, piros pongyola volt, rajtam meg ugyanabból az anyagból berakott szoknyaruhácska, övvel. És ugyancsak piros színű volt az a jókora sárkány is, amit apám éjszaka nádkeretre feszített-ragasztott, amíg én aludtam. Meglepetésül szánta és örvendezve hozta utánunk. A remekmű majdnem akkora volt, mint ő, a sallangos farka meg olyan hosszú, jaj, talán vége se volt! Volt ennek a sárkánynak két öklömnyi szeme, felfelé görbülő nevető szája, orcáján jobbra-balra két kerek fehér paca, olyan volt, mint egy nevető bohócfej.

Mindez arra vallott, hogy jóapám a maga gyerekkorában nemcsak szeretett, de tudott is játszadozni és onnan, a saját Atlantiszából mentette át a barkácsoló készséget.

Föleresztettük a sárkányt. Boldog voltam, hogy segíthettem legombolyítani a spárgát. Azúrkék égen imbolygott a sárkány, amit a szellőcske egyre feljebb ragadott. A távolban tehéncsorda legelészett, én meg ujjongva szaladoztam apám lábai körül, lelkesen tapsolva a légi bohóc táncának. Jaj de mulatságos volt!

Ám egyszer csak kiabálást hallunk: a csordás integetett felénk a görbe botjával, de már sokkal közelebbről, mint ahol az imént voltak.

- Jön a bika! – kiáltozta.

A tarka bocik tömegéből csakugyan kivált egy kajla szarvú állat és robogott felénk. Anyám talpra ugrott és engem ölbe kapva futni kezdett a dühödt bika elől. Apám nem vesztette el a lélekjelenlétét: gyorsan lerángatta a sárkányt és úgy kormányozta, hogy az egyre közelgő bika elé zuhant. Ekkor apám elkezdett futni az ellenkező irányba, maga után húzva a sárkányt, amelynek vörös színe ott imbolygott a dühödt állat orra előtt. Az nekiszegte a fejét és a szarvai kétágú villájára kapta, de nem tudta lerázni. A rángatózásaitól a papír szétszakadt és vörös gallérként övezte a nyakát. Apám nem ment el előle, hanem kétszer-háromszor körülszaladozta és a madzag a toporzékoló állat lábai köré csavarodott. Pókháló volt az csak az erős állatnak, de míg azzal bajlódott, hogy kikecmeregjen a hurokból, azalatt odaérkezett a csordás is és karikás ostorával nagyokat csördítve, harsogó szitokzápor kíséretében visszaterelte a csordához. Nagyokat bődülve felháborodásában végül is engedelmeskedni kényszerült. Én és anyám meg voltunk mentve!

Hogy mekkora veszélyben forogtunk, csak akkor tudtam meg, amikor otthon elmesélték, hogy a bikának az a sajátossága, hogy megvadul, ha piros színt lát. Ezt használják ki egyes országok népei, amikor a maguk mulatságára bikaviadalokat rendeznek, amelyeken vörös lepedőkkel ingerlik a bikát és mikor az döfni akar, leszúrják. Ezért mondhatta anyám mosolyogva apámnak: "Apus, te ma úgy viselkedtél, mint Mázon, a torreádor!" Egy bizonyos: piros ruhában többet nem mentünk a rétre sárkányt eregetni...

 

-ooo-

 

Nem világraszóló szenzációkat kívántam tálalni az elmondottakban. Ha lesznek olvasóim között, akik furcsállni fogják, hogy egy hétköznapi élet apró mozzanatait szúrtam tollhegyre, azok számára ez a válaszom: Mindnyájan voltunk gyerekek. Mindannyiunknak kedves a maga emléke. Szeretném, ha a magam emlékeinek fölidézésével sikerülne az olvasóban fölkelteni a nosztalgiát, hogy gondoljon vissza a saját gyermekkorára. Mindőnk gyermeksége során adódtak olyan mozzanatok, amelyekre szívesen gondolunk vissza. Ha az én múlt-idézésem serkentésére vagy az olvasottak hatása alatt ki-ki önkéntelenül is visszagondol a saját "Atlantiszára", a személyes emlékek rajzása megérteti, hogy miért olyan kedves nekem a sajátom.

Ezzel a mából való röpke kikapcsolódással, ennek előidézésével - én azt hiszem - nem tettem rossz szolgálatot.

 

 FOLYTATOM! 1980. 04. 28. Kozma s.k.

Színésznőt szerettem

 

 

Nem születtem ugyan Szekszárdon, de ténybeli okaim vannak rá, hogy ide merjem írni címül a babitsi alliteráció második sorát, mert én is színésznőt szerettem, mégpedig Egerben, ötéves koromban.

Anyám odalépett a telefonhoz, ami egy falra erősített barna fadoboz volt Imre Miklósék előszobájában, a közepén kis tölcsérrel, ebbe kellett belebeszélni. Az egyik hallgatót, ami olyan volt, mint a cérnaguriga, a füléhez illesztette, a másik kezével pedig többször megforgatta a készülék oldalán lévő kallantyút. A hosszú zsinóron lelógó másik cérna-spulnit anyám intésére rátapasztottam a fülemre és nyitva maradt a szám a csodálkozástól: a guriga megszólalt.

Hang jött belőle, eleven emberi hang és azt mondta: "Központ".

Anyám egyáltalán nem csodálkozott. 'Kérem a színházat kapcsolni' szólt bele és várt. Kis ripegés-ropogás után megint szólt valaki: a színház jelentkezett.

- Kérem a gondnok urat a telefonhoz - rendelkezett anyám.

- Rácz gondnok úr elment a városházára - hangzott a válasz. Csak dél felé jön vissza. Anyám pillanatig habozott, azután megint beleszólt.

- Fekete Gizi ott van? - kérdezte.

- Igen kérem, éppen most ért véget a próba. Már szállingóznak is lefelé a zongoraszobából. Ide hívjam?

- Kérem.

- Tessen egy csöppet várni, - így a guriga.

Vékony női hang jelentkezett, megismertem: ez Gizi, a barátom hangja.

 Gizi, teljes nevén Fekete Gizella ott lakott albérlőként a mamájával a mi udvari szobánkban. A mama a társulat anyaszínésznője volt. (Akkoriban azt hittem azért hívják anyaszínésznőnek, merthogy színésznő a lánya.) Mert Gizi is az volt, még pedig nem olyan akármilyen, aki csak beszél, beszél. Ő énekes volt, még hozzá kardalos, ami bizonyosan annál is többet, előkelőbbet jelent. Úgy is mondták: 'kórista'.

Gizit nagyon szerettem, mert nagyon szép volt és nagyon szépen énekelt. Amikor a "Cornevillei harangok"-ban felsorakozott a tarka ruhákba öltözött társnőivel és a karmester intésére rákezdték, hogy 'Kinek jó szolgáló kéne, - Akad köztük mindenféle' - én csak a Gizi hangját hallottam. Kicsendült az úgy a kórusból, ahogy a pacsirta dala a tücsökciripelésből.

De nemcsak énekelni tudott gyönyörűen, hanem sok mást is. Például át tudott változni fiúvá. Láttam suszterinasnak maszatos ábrázattal, kuktának nagy fehér bóbitával és péklegénynek, aki rúdra aggatva vitte vállán a pereceket. Jaj de aranyos volt! Sokat tapsoltam neki, de a többi gyerek is.

Ám nemcsak a színpadról hatott ilyen bájosnak, de az életben is maga volt a megtestesült kedvesség. Gyakran beszöktem hozzájuk, ha otthon volt, és akkor se vége-, se hossza nem volt a színházasdinak! Énekelt nekem, balettezett, még spárgázni is tudott és betanított engem énekes párjelenetekre.

Az egyik ilyen párjelenet közben tört ki köztünk a barátság is. Azt hiszem az 'Obsitos'-ból mókáztunk egy részletet. Nekem azt kellett énekelnem, hogy 'Hej, babám, én elmegyek!' - mire ő: 'Fáj a szívem, megreped...' Erre énnekem kellett volna megint énekben szólalnom, de ahogy ránéztem a Gizi szomorú arcára és láttam, hogy fájdalma kifejezéséül még kezét is szívére szorítja, képtelen voltam egy szót is kinyögni. Pedig Gizi súgva ismételgette: 'Az asszonyszív hadd repedjen... - néma maradtam.

- No, mondd! Énekeld: 'Az asszonyszív...'

- Nem, ezt nem mondom! - törtem ki hevesen.

- Miért? - kérdezte Gizi csodálkozva.

- Én nem akarom, hogy a szíved megrepedjen! - kiáltottam és máris eltört a mécses. Hozzáfutottam és az ölébe fúrtam a fejem.

- Én nem akarok neked fájdalmat okozni, - zokogtam és átkulcsoltam a térdét.

Gizit bizonyára meghatotta a váratlan jelenet, mert nem szólt, csak egyre simogatott. De én sírtam tovább.

- Ne sírj - vígasztalt. - Micsoda dolog az: sírni, hiszen te férfi vagy!

- Az ám, férfi! - eszméltem rá és elszégyelltem magamat. Nos, jó, akkor hát férfihez illően fogok viselkedni!... Gyorsan letöröltem a könny-maszatot a képemről és számat odanyomtam az ő arcára.

- Szeretlek - vallottam.

Gizi magához ölelt.

- Én is téged. - mondta és összecsókolt.

A színi jelenet persze abbamaradt. Helyette azt iparkodott megértetni velem, hogy amit a színpadon tesznek - csinálnak és mondanak, az mind csak játék, nem igaziból van. Az a színészet, hogy az embernek úgy kell tennie, mintha valóban azt érezné, amit mond.

Azt már tudtam, hogy István király nem halt meg igaziból a színpadon, csak úgy tett mintha... De akkor azt hittem, ez kivételes dolog a színháznál és csak a meghalásra vonatkozik. Úgy gondoltam: azért van ez, hogy másnap is tudjon királykodni. De láttam a Világtörténetben Néró cirkuszát és ott valódi oroszlánok valódi embereket felfalnak, és ha a gladiátor elesik a másiknak a kardjától, az csakugyan befejezte az életét végérvényesen. Nem kel föl többé semmi tapsra, mint a hajlongó István király. Ám ez hagyján! De hogy a többi is minden csak kicsinált dolog legyen, ez sehogyan se ment a fejembe. Hogyan mondhat az ember olyasmit, amit nem érez? Hiszen ez csalás, hazugság! Én, ha azt mondom: 'szeretlek', akkor ezt igazán érzem is még pedig annyira, hogy szenvedek tőle.

Ettől a pillanattól kezdve nagyon meleg barátság állt fönn közöttünk, sőt 'örök szövetséget' is fogadtunk egymásnak ünnepélyesen. Annak ellenére, hogy nem értettünk egyet az átélés, vagy 'csak úgy tesz' kérdésben. Ez pedig nem jelent egyebet, mint azt, hogy öt és fél éves koromban kerültem szembe először, - még pedig gyakorlati téren - a diderot-i 'színész-paradoxonnal.

 

-o-

Anyám végre befejezte a telefonálást, megkérte Gizit, hogy továbbítsa üzenetét a gondnoknak az én kedves Putypulutty bácsimnak (valami vacsorameghívásról volt szó), azután felemelt engem a tölcsér magasságába.

- Szólj be te is - biztatott, kitalálva a titkos vágyamat.

- Szervusz Gizi! - kiáltottam be boldogan.

- Szervusz, kis barátom - hangzott a vidám válasz. Mit csinálsz?

- Hallgatlak téged.

- Látni nem akarsz?

- De igen.

- Akkor gyere át!

Több se hiányzott. Nem kellett kétszer mondani. Anyám engedelmével, - aki lelkemre kötötte, hogy 'az utcán vigyázz, ne légy szeles és viselkedj rendesen' -, vágtattam, röpültem a színház felé. Gizi már várt a színészbejárónál. Kézen fogott és bevitt az öltözőbe. A falak mentén véges-végig millió ruha, de mindenféle ám, ott lógtak kikészítve a szögeken a kóristák számára, esténként ezekbe öltöznek. Megmutatta a festékes tégelyeket, rudakat, kihuzigáltuk a fiókokat, bennük paszták, tégelyek, hajtűk, csatok, sütővasak nagy összevisszaságban.

- Tudod mit? - szólt hirtelen ötlettel, - Felöltöztetlek kislánynak, ki is festelek.

Persze hogy örömmel beleegyeztem. Először bevazelinozta az arcom és megmagyarázta: ez azért szükséges, hogy jobban tapadjon a festék. Azután testszínt kent az arcomra, majd kétoldalt kipirosította, feketével kihúzta a szemöldökömet, kék karikákat rajzolt a szemem alá, belső sarkaiba meg a könnyzacskókra pirosat pöttyintett, arra még egy arany pontocskát is ejtett.

- Ettől lesz a szemed ragyogó - oktatott. Kirúzsozta a számat, a csíkos matróztrikómra ráadott egy kikeményített ingvállat, pruszlikot, a fejemet bekötötte babos kendővel, a hajamat előre fésülte 'frufrunak'.

- Bátki Tercsi! - kiáltotta nevetve és tükröt tartott elém. Megijedtem magamtól.

- Juj de csúnya vagyok! - csattantam fel őszintén.

Gizi megmagyarázta, hogy ez csak közvetlen közelről hat ilyen riasztónak, de muszáj erős színekkel, vonalhúzásokkal maszkírozni, mert távolról nézve ez mutat jól. Ebbe belenyugodtam és már kezdtem is tetszeni magamnak. Szinte sajnáltam, amikor vazelines kendővel ledörzsölte arcomról leányságom hamvát.

- Most hadd csináljak én maszkot - tört ki belőlem a gyerek telhetetlensége. A beleegyező bólintásra megfogtam a fekete festék rudat, szemöldökömre két vonás fölfelé, a szám fölött két húzás lefelé: kész volt a maszk.

- Kínai, kész kínai! - tapsolt Gizi.

A tűzoltó zavarta meg a szórakozásunkat: be kellett zárni az öltözőket.

De nyitva volt a színpad! Ott aztán lehetett ám játszani. Egy szál dróton lógott le egy árva villanykörte, a zenekari árkon túl az üres nézőtér ásított feketén. Mi csak játszottunk, táncoltunk, ugráltunk, hancúroztunk. Drámákat rögtönöztünk: én király voltam, ő királyné, azután ő tündér én meg erdei manó. Ki se fogytunk volna a leleményből, ha nem kellett volna a hazamenésre is gondolnom. Anyuka már biztosan vár, talán aggódik is értem, hogy nem esett-e valami bajom.

Nehéz szívvel vettem búcsút Gizitől meg a színpadtól és az úton egyre azt forgattam az elmémben, hogy ez a Gizi, aki az én barátom és örök szövetségesem, mennyi mindent tud. Nagy művész, igen! Egészen bizonyos, hogy ő a legnagyobb művész a világon! Ezt apám is elismerte, hiszen nemegyszer hallottam tőle, hogy bámulja ezt a lányt; napi egy koronás fellépti díjból igazán művészet megélni.

Ő persze nem gondolt arra, hogy a színészbejáró felé néztek a szemközti Korona szálló nagytermének ablakai, azok mögött volt a tiszti kaszinó. És a katonatiszt bácsik - legalább is így hallottam mondogatni - nagyon jószívű emberek: szívesen pártját fogták kisebb-nagyobb művésznőknek, legalább vacsora gondjának elűzése erejéig. Ezt hallva ártatlan arccal megkérdeztem Putypulutty bácsitól, aki epés megjegyzést ejtett:

- És miért nem fogják pártját a színész bácsiknak is?

– No, még csak az kéne! - háborodott föl az egykori tenorista. Mire az egész társaság általános nevetésbe tört ki.

Ezeket forgattam a fejemben, miközben a nagy kert rácsai mentén bandukoltam hazafelé. Innen be lehetett látni az udvarunkba. Jóanyám csakugyan ott állt a konyhaajtóban, lesve: jövök-e már. Repesve integettem feléje, de ő viszonzás helyett rám kiáltott:

- A sapkádat hol hagytad?

Az ám! Hajadonfőtt jöttem el, a sapkámat ott felejtettem a súgószekrény tetején. Uzsgyi futottam vissza a színházba, fel a lépcsőkön, be a színpadra. Már nem égett az az árva körte sem, de én a homályban is megtaláltam, amit kerestem. Fejembe csaptam a sapkát és indultam vissza. Sehol egy lélek... Ahogy lépegetek lefelé a lépcsőn, valami neszezésre leszek figyelmes. Fölnézek, hát uramfia, mit látok? Az emeleti fordulónál az ablakmélyedésben ott ül a harcsabajszú tűzoltó, akiből csak úgy dőlt a sörszag, mikor az imént benyitott az öltözőbe. De nem egyedül ám! Ölében ott ült, - ki hitte volna - Gizi, az én barátom, a világ legnagyobb művésze, aki velem kötött örök szövetséget!!! Szorosan átkarolták egymást és csókolóztak. Gizi a sörszagúval! Olyan önfeledten, hogy engem észre se vettek.

Lehorgasztott fejjel kullogtam el. Arról már hallottam, hogy az ilyen csókolózás a szerelem. Gizi tehát szerelmes ebbe a harcsabajuszba, ebbe a szuszogó, pocakos tűzoltóba? Lehetséges, hogy igazán szerelmet érez, vagy csak 'úgy tesz, mintha...?' Szóval: ahogy a színpadon? Lám megint a diderot-i probléma, de most már az életben... Mindegy... akár érezte, akár tettetés volt csupán, de bennem - ahogy ezen korban mondani szokták -, 'egy világ omlott össze'. Romba dőlt a színház köré szőtt ábrándom.

 

A világ legnagyobb művésznője személyének szóló barátság és a vele kötött örök szövetség így bomlott fel az élet első durva érintésére... De nem, nem szűnt meg mégsem, csak elszemélytelenedett, átalakult és a művészet nemtőjével, a színház múzsájával jegyzett el - egy egész életre.

 

 

 

 

(„Az én Atlantiszom” című életrajzi mű itt végezetlenül abbamaradt.)